Megszólalok Művészeti Magazin

   MEGSZÓLALOK 

Nagy Vendel szellemében

 MEGSZÓLALOK MŰVÉSZETI MAGAZIN
2023. 10. hó – tizenharmadik  évfolyam, tizedik szám
Kulturális és szórakoztató folyóirat
Független, és ingyenes havi lap
Alapította Nagy Vendel 2011 - ben , elvi síkon
Szerkesztő: Véghelyi József 
 
*****************************************************
1.Évfolyam: 2011. Alkalmi megjelenések
2.Évfolyam: 2012.  (1-tól a 6. számig)
 3.Évfolyam: 2013.  (1-től a 17. számig)
 4.Évfolyam: 2014.  (1-től a 24. számig)
 5.Évfolyam: 2015.  (1-től a 12. számig)
 6.Évfolyam: 2016.  (1-től a 12. számig)
 7.Évfolyam: 2017.  (1-től a 12. számig)
 8.Évfolyam: 2018.  (1-től a 12. számig)
 9.Évfolyam: 2019.  (1-től a 12. számig)
10.Évfolyam: 2020.  (1-től a 12. számig)
 11.Évfolyam: 2021.  (1-től a 12. számig) 
12.Évfolyam: 2022.  (1-től a 12. számig)
13. Évfolyam: október
 *
A Magazin kérhető saját e-mail címre is.
Fekete – fehér, és színes változatban is megtalálható a Facebookon és a blogoldalakon.
Magazinunk vakok számára is olvasható beszélő programmal, akadálymentes változatban.
A hangos versek meghallgathatók a YouTube oldalon.
A Magazin közvetlen linkje: http://megszolalok.blogspot.hu
*
A  Magazin megtalálható a MEK és az EPA  oldalain az Országos Széchenyi Könyvtár gondozásában a következő linken:
https://mek.oszk.hu/kereses.mhtml?dc_creator=nagy+vendel&dc_title=&dc_subject=&sort=rk_szerzo%2Crk_uniform&id=&Image3.x=0&Image3.y=0
*
Figyelem!
2018. júniustól egy új linken is elérhető a Magazin, azonos, változatlan tartalommal
de megújult külsővel amelynek a linkje:  http://www.muveszetimagazin.blogspot.com
* 

Nagy Vendel eddig megjelent E- könyvei a MEK oldalán kereshetők.
A verses kötetek szintén elérhetők pl.: www.mek.oszk./13500/13542
A  Magazin versei rádióban is rendszeresen hallhatók:
Radio Mozaik Sydney – Ausztralia
*
A szerkesztőség címe:7100. Szekszárd, Csapó Dániel utca 27
E-mail cím: veghelyo@t-online.hu

Telefon: 06-74-315-012 naponta 14:00 órától 17:00 óráig

 *****************************
MOTTÓ: TÖREDÉKEKBŐL ÁLL ÖSSZE AZ ÉLET EGÉSZE

*******************************************************

 1. LECTORI SALUTEM!  ÜDVÖZLET AZ OLVASÓNAK 

 
Október az év tizedik hónapja a Gergely-naptárban. E hó  nagyon sok eseményt ölel magába.
Az ország mezőgazdasága elkészíti a számvetést, milyen terméshozamok voltak az egyes kultúrákban. A pincék mélyén érlelődik a bor, miközben a kotyogóból szénmonoxid teríti be légteret. S ha a figyelmetlen ember nem számol vele, akkor bizony könnyen mély álomba merül, ahonnan többé nincs ébredés…Az októberi bágyadt napsütés még tovább növeli az aszúbornak alkalmas szőlők bogyóit.
A magtárak és a terményszárítók megtelnek búzával, árpával, rozzsal, és ha nem jön közbe semmi, akkor napraforgóval, kukoricával, egyéb terményeket ne is említsek. A később érő őszi gyümölcsök ideje ez. A beérett diók koppanva potyognak a fáról, a nemesebb körték zamata egyedül álló ízeket ad.
Az októberi levegő frissessége, illata kiűzi a kánikulai nyár maradékát is. A  fák, bokrok készülődnek a télre, leveleikkel puha takarót terítenek a talajra.

 *

Véghelyi József

  Ez a hónap bővelkedik nevezetes napokkal. Hazánk 

szempontjából teljesség igénye nélkül megemlíthetjük október 6.-át a nemzeti gyásznapot, az aradi vértanúk  kivégzését. 15.-én van a Fehér bot (a vakok és gyengénlátók) nemzetközi napja (1988 óta).
Nekünk talán a legfontosabb a Magyar Köztársaság nemzeti ünnepe  az 1956-os forradalom és szabadságharc kitörése, 

valamint a köztársaság napja köztársaság kikiáltása 1989. október 23-án.
Koromnál fogva 11 évesen átéltem 1956 október 23.-át. Politikailag persze nem tudtam, hogy mi történik, de forradalmi hangulatot így is érezni lehetett a városban.
A remény, a bizonytalanság, a félelem mind – mind ott voltak a levegőben. A sötét utcák, a kijárási tilalom hónapjai következtek…, és utána persze a megtorlás!
Szerencsére ezek már csak az emlékeinkben léteznek, és hogy soha ne ismétlődhessenek meg, emlékeznünk kell mindig azokra, akik elárulták és tönkretették
hazánkat, és azokra a hősökre,  akik a kommunista diktatúra ellen fegyverrel harcoltak!
Ide citálom a történelem aranyszabályát: akik nem tanulnak a történelemből, azok arra ítéltetnek, hogy újra átéljék azt! Nagy igazság, fogadjuk meg!
Ma más gondjaink vannak, egészen mások, de reményünk nem veszett el.
Pszichológusok megállapították, hogy a vidámság, a jókedv éltető erő!
Ennek szellemében azt kívánom, hogy fel a fejjel és éljetek az élet napos oldalán!
A szerkesztő.

*

Nagy Vendel: Októberi gyásznapjaink
A szabadságharc elbukásának százhetvenedik évfordulójára      

Zászlóink vezesd
Hős diadalra.
Ajkunkat dicsőség
Fakassza dalra.
Lobogónk lobogva
Zúg el a széllel,
Süvítve, csattogva

Vezérel éllel.
Diadalra száguld
Éjt kergető hévvel.
Regéket mesél
Régmúlt emlékével.
Vidáman lobog
Új idők szelével.
Mindennapi forradalmunk
Meghitten nemes
Fénylő erejével.
Zászlónkat lobogtasd
Örök dicsőséggel.
S művünktől félve
Az ellen ha elébünk áll,
Nem is nézve azt
Ki itt a magyar,
Kivégzik mindazokat,
Ki a nemzetben egyet akar.
 
2019. október 06.
Nagy Vendel Októberi gyásznapjaink című versét elmondja Várkonyi Judit
https://www.youtube.com/watch?v=qBUAMJrrT2A
 

*

2018.   OKTÓBER   06.

Nagy Vendel októberi gyásznapjaink című versét elmondja: Várkonyi Judit

https://www.youtube.com/watch?v=qBUAMJrrT2A

.......................................

Ide születtem....

  OKTÓBER HUSZONHARMADIKÁRA...

SZEGZÁRDI NAGY VENDEL: 56. EMLÉKEZETE...

Oda születtem

hol az anyaföldet

lánckerék hasogatta,

hol vérünket

idegen láb taposta,

hol férfiakat és nőket

gyereket, és időset

lőttek halomra.

Ide születtem.

EMLÉKEZZ EZEKRE...

Ide születtem

hol nemzetünket

oly sokszor feszítették

gyalulatlan keresztre.

hol becsapott emberek

szebb jövőt reméltek,

félre vezetettek

Szuezt kerestek,

lelőtt anya kezében

még meleg volt a kenyér

vitte volna haza

az éhes gyereknek.

Ide születtem,

hová magot vetettem,

s a drága föld ismét

új gazokat terem.

egyenes kaszával

nem lehet levágni  őket.

türelmetlenkedve

csak várni, csak várni.

Ide születtem

hol kevés a gyermek,

talpukon az úti levél

messzire mennek.

mindezt látják most

a felakasztottak,

rendőrlovakkal

megtaposottak,

Korvin közben elhantoltak.

nem ilyen jövőről álmodtak.

Oda születtem

hol ha a virágot tapossák,

akkor ontja leginkább

bódító illatát.

S ha majd száz év múlva,

megkérdi gyermekünk,

honnan indultunk,

és mivé lettünk,

büszkén mondhassuk,

Él még nemzetünk.

Megjegyzés:  2021.október 23

A  VERS HANGOS LINKJE...ELMONDJA  ILOSVAY GUSZTÁV

https://www.youtube.com/watch?v=Sus1q9D1lxc

*******************************************************

 SZEMEZGETÉS A TARTALOMBÓL 

 

  1. LECTORI SALUTEM!  ÜDVÖZLET AZ OLVASÓNAK

  2. MESÉK VILÁGA

      Kelemen Györgyné hangos meséje

  3. PÁLYÁZATRÓL PÁLYÁZATRA

      Árvay Mária sorozata: Hiszem, ha látom 

  4. VERSCSOKOR - KÁLMÁN ÁGNESTŐL

  5. NOVELLA (XVI)

      Kurucz Árpád: Tiszta kezek, piszkos körmök

  6. BEMUTATJUK …

      Bognár Papp Irén munkásságát

  7. NAGY VENDEL ÉLETE VERSEKBEN – SOROZAT (MÁSODIK RÉSZ)

  8. ANGYALI TALÁLKOZÁSOK

      Véghelyi Péterné:  Aki aratni akar, annak vetnie is kell

  9. KALEIDOSZKÓP – VERSBEN

      Szilágyi Anita versei

10. ÉLETINTERJÚ: ASPERJÁN GYÖRGYEL

      Fogadj szívedbe (harmadik rész)

11. NYÁRBÚCSÚZTATÓ SZÉP ÜZENETEK

     Tóth Enikő versei

12. ÉLETTÖRTÉNETEIMBŐL

      Véghelyi József: Megismerkedtem valamivel vagy valakivel!?

13. TISZTELGÉS A HŐSÖKNEK

      Tóth Enikő versei

14. KORUNK NOVELLÁI

      Márkus Kata: Múltban járó gondolatok

      Plusz két vers

15. VISSZATÜKRÖZŐDÉSEIM

      Szegzárdi Nagy Vendel:Életfilozófiám - Vakon sántító filozófia

16. KÁLMÁN ÁGNES: JÉGBE ZÁRT SZERELEM

      Részletek a regényből

17. VERSRŐL VERSRE

      Csomor Henriett, Krivák-Móricz Judit, Kovács Tibor, Engel Csaba, 

      Kovács Tibor,  Lovag Dáma Nagy Cynthia, Poór Edit

18. MEGJELENT NAGY VENDEL 25. KÖNYVE

19. KÖZÉLETI RIPORTOK – WESSELY GÁBOR ROVATA

      Riport a Látlelet című könyvéből: A hitvalló agysebész

20. SZERKESZTŐI ÜZENETEK

*******************************************************

 2. MESÉK VILÁGA 

 

Kelemen Györgyné hangos meséi

Kedves Józsi bácsi!

Megjelent legújabb kis írásom. Címe: Tükör. 

Felolvasó Komáromi Anett kedves színésznő. 
Kérlek szépen, ha lehet, akkor tedd be a magazinba. 

Előre is köszönöm szépen.
Szeretettel Edit 
A mese linkje:   https://youtu.be/zUhL-jozeMI

*******************************************************

 3.  PÁLYÁZATRÓL PÁLYÁZATRA 

 - ÁRVAY MÁRIA SOROZATA - 

 
A szerző megjegyzése:
A Magyar Vakok és Gyengénlátók Bács-Kiskun Megyei Egyesülete 2021-ben
Pályázatot írt ki, novella, humoreszk, szatíra témában; Romhányi József születésének 100. évfordulója alkalmából. Harmadik helyezést értem el.
 

Árvay Mária: Hiszem, ha látom

 
Jó játék a szójáték! Magyar nyelvünk szépségét és gazdagságát csak csodálni tudom! Közmondásaink, szólásaink, kifejezéseink még humoros perceket is nyújthatnak nekünk. Engedjük most át magunkat egy kicsit a nyelvi játékoknak, élvezzük felszabadultan a magyar nyelv szófordulatait; hagyjuk, hogy mosolyra fakasszanak az alábbi fejtegetések, a látástól vakságig terjedő témakörben.
 

Árvay Mária

  Írásom címe nem a véletlen szüleménye. „Hiszem, ha látom”, halljuk minduntalan. Igen ám, de mi van azokkal, akik egyik szemükre sem látnak semmit? Mint pl. én, aki születésem óta vak vagyok! Ezek szerint, semmit sem hihetek el? Csak azért, mert nem látom a körülöttem lévő világot? Nem eszik olyan forrón a kását! Azt hisszük el, ugyebár, amit kézzel fogható bizonyítékokkal alá tudunk támasztani. Akkor jó! Tehát, tapintatosan megjegyzem, hogy kézzel fogható dolgokat magam is kitapintok, aprólékosan, részletekbe menően. Sőt, ha valaki azt mondja:
- Holnapra a legcsodálatosabb csokitortát fogom elkészíteni.
- Hiszem, ha látom – mondaná egy családtag, aki tudja, hogy nem a sütéséről híres az illető. Ez persze nem azt jelenti, hogy nincs sütnivalója!
Amikor elkészül az említett torta, és elém teszik, már tudom is, hogyan kell szemrevételezni! Mivel remek a szimatom, beszippantom az illatokat – ha tényleg olyan finom az a torta, nagyokat nyelek, mert majd elcsurran a nyálam. Szúrópróba-szerűen bekapok egy falatot, nyami! Működésbe hozom az ízlelőbimbóimat, élvezek minden egyes harapást. Az eredményhirdetés a következő: 5-ös osztályzatot kapott! Akkor már csak az marad hátra, hogy mind a tíz ujjamat megnyaljam utána!
 
Még az ételeknél maradva, „Csak a szemem kívánja” – ismételgetjük gyakran. Tévedés! Mármint, akkor teljesen éhen maradnék, meg is lenne a fogyókúra valódi receptje! Jobbat mondok, más szemszögbe helyezem a dolgokat. Ami engem illet, nem a szemem, hanem az orrom kívánja a finom falatokat, vagy az, ha valakit enni hallok. Ki tud ennek ellenállni? Sőt, ha a kezembe adnak, példának okáért, egy Balaton Szeletet, akkor már érintésre is beindulnak a gyomornedveim, hiába érzem, hogy degeszre ettem magam.

 *

Számomra a legnagyobb tiltás az alábbi mondás:
„Mindent a szemnek, semmit a kéznek!”
Kész katasztrófa! Mindent csak nézni, semmihez sem érni? Ezt meg fogom szegni, minden egyes adandó alkalommal. Megérintek mindent, ami csak a kezeim közé kerül.
 
Közismert mondásunk: „Vigyázz rá, mint a szemed fényére!”
Akkor nagy baj van! Nálam rossz helyen lennének a megőrzésre adott tárgyak? Teljes sötétségben élek! Senki sem merné ezek után rám bízni, mondjuk, a kulcscsomóját? Pedig nem szándékozom „beadni a kulcsot!”
Hogy alakítsam át úgy ezt a kifejezést, hogy én is jól járjak? Mindegyik testrészem értékes, tehát bátran be lehetne helyettesíteni bármelyikkel, amit most nem részleteznék. Maradjunk annyiban, hogy vigyázok a rám bízott dolgokra, mint a saját testi épségemre! Ebben minden benne van!
 
A mindennapi kommunikáció során, az emberek felveszik egymással a szemkontaktust. Ajaj! Sajnálom! Nem tudok szemkontaktust létesíteni, zavaró lehet másoknak! Gondolhatják:
„Na, ennek a szeme sem áll jól!”
Most mit csináljak? Beszélgetéskor nem az üzenet átadása lenne a legfontosabb?
A metakommunikáció áll a középpontban? Nem jól van ez így! Hadd eszeljek ki valamit.
Megvan! Ha nincs szemkontaktus, legyen kézkontaktus! Persze, ez nem azt jelenti, hogy vasmarokkal fogom a beszélgetőtársam kezét, vagy satuba szorítom! Legyünk kézközelben, hogy bármikor megérinthessük egymást, persze csak akkor, ha a koronavírus lecsendesedni látszik!
 
„A szem a lélek tükre.” Ugye milyen ismerősen hangzik? Csak az a baj, hogy nem tudhatom, mit és hogyan fejeznek ki a szemeim és az arcmimikám. Lehet, hogy mást mondok, és mást gondolok? Hűha! Jobb lesz ezzel vigyázni!
Spekulálok egy kicsit, hátha testre tudom szabni ezt a kifejezést is. Lelkem tükre a gondolataim, melyek a fejemben keresnek utat, és a kezeimen át születnek meg, amint számítógépem billentyűzetén gépelek. Vagy: egyszerűen csak kimondom őket.
„Fejben dől el!” – Legyen így, lelkem tiszta gondolatait itt hordozom és adom tovább másoknak!

 *

Ismerünk bátorító mondásokat is: „Ne félj, amíg engem látsz!”
Tőlem nincs is mit félni! Senkit sem fogok felnyársalni a tekintetemmel, hiszen nem baljóslatú; szúrós pillantásokat sem vetek másokra. Szememből semmilyen fenyegetést nem lehet kiolvasni, egyik szememet sem fogom forgatni. A másik véglet is igaz, nem sütöm le a szemem senki előtt, a cipőm orrát sem fogom bámulni, pedig tekintetem lehetne csüggedt. Fürkészve nem fogom pillantásomat körülhordozni és kacsintani sem fogok, ezt megígérhetem. Sebaj, vannak azért más eszközeim! A „megfélemlítésre” ott az ökölbe szorított két kezem, esetleg vaktában osztogatott pofonok, erőteljes hanghordozás. Ami pedig a megalázkodást illeti, tudok én könyörögni, hízelegni is, ha pedig tréfálkozásról van szó, megbököm kicsit a partneremet. Kíváncsiságomat pedig szakadatlan kérdéseimmel fogom kielégíteni. Nincs itt semmiféle hiányérzet, ugye?
 
Téves riasztáskor előszeretettel használjuk: „Vaklárma”.
Elképesztő! Kikérem magamnak, sorstársaim nevében! Mi csak lármázni tudunk? Ugyan már! Mások, a látók is hibázhatnak! Mégis, azt mondják, mi lármázunk! Hol van itt az igazság? Az alábbi közmondás hordozza a legszebben, ami mindenki számára igaz:
„Tévedni emberi dolog!”
 
Ha valaki többet ivott a kelleténél, kettős látása lesz. Mit nem adnék, ha nekem szimpla látásom lehetne? Valakinek, meg kettős jut? Igaz, a kettős látással fejfájás és macskajaj is jár, jobb, ha hanyagoljuk a témát!
 
Ha elnézőek vagyunk mások hibái miatt, arra hivatkozunk, hogy szemet hunyunk felettük. Ez mind szép és jó, de nekem, ha nyitva van a szemem, akkor is elnéző tudok lenni, nem kell ahhoz becsuknom. Ez már szőrszálhasogatás ugyan, de mit tegyek? Félre is fordíthatom a fejem, úgyis lehetek elnéző, nem? Vagy mondjam azt, fátylat rá? Már ha van fátylam. Legjobb, a kezet rá mondás, de tiszta szívből is meg lehet bocsátani.
 
Akinek éles a látása, úgy hívjuk, sasszem. Ezzel, sajnos, nem dicsekedhetek. Annyi baj legyen! A hallásom viszont annál jobb. Akár el is keresztelhetem magam radarnak, mert tényleg mindenre odafigyelek ám! A legkisebb zajt, akár a fűszál zizegését is meghallom, még akkor is, ha fejhallgató van rajtam, és hangoskönyvet hallgatok. Senki se merjen becsapni, mert a radar, az radar!
 
Ha valaki úgy akar segíteni a másiknak, hogy fogalma sincs a dolgok állásáról, azt emlegetjük: „Vak vezet világtalant”.
Ejnye, ejnye! Ha mi vezetgetjük egymást kézen fogva, mi történik?
Nem is tu-dom…dom…dom…
Nekimegyünk együttes erővel egy lámpaoszlopnak, megeshet az is, hogy elnézést kérünk tőle, mire rájövünk, mi is történt voltaképpen. Valahogy minket mindig megtalálnak ilyen mondásokkal. Értetlenül állok a kérdés előtt, már az is jobban hangzana, ha csak sötétben tapogatóznánk.

 *

Szemet, szemért! Gyakran használjuk. Azt hiszem, velem rosszul járna az, aki az én két szép szememet kapná! Nem sokra menne velük. Nekem jó lenne ugyan ez a csere, de nem várhatok ekkora áldozatot!
Ami a mondás folytatását illeti, a fogaimat nem adnám másnak, mert még egészen jó állapotban vannak, s nem cserélném el műfogsorra!
 
A kellemes meglepetés örömével kiáltunk fel: „Kit látnak szemeim?”
Senkit. Mondanám, mert így igaz. A „Kit hallanak füleim?” elég furcsán hangzik, ezért csak megemlítettem. Mi lenne, ha kihagynánk ebből az egészből a testrészeket, és csak annyit mondanánk:
„Nini, micsoda kellemes meglepetés! Tényleg Te vagy az? De jó, hogy ismét találkozunk! Vagy ez túl hosszú?
Akkor inkább üdvözöljük az illetőt egy öleléssel, ez mindent megmagyaráz!
 
Amikor egy beszélgetésnek valaki szem- és fültanúja, remek dolog, mert kettős forrásból kap információkat. Tudom, én szemtanú nem lehetek, de azért engem is tessék értékelni! Fültanúskodni is jó dolog ám, mert sok értékes adattal szolgálhatok! Aki lát, előfordul, hogy elveszik a részletekben a látottak miatt, s nem koncentrál eléggé a hallottakra.
 
Elköszönéskor a „Viszontlátásra” a megszokott kifejezés. Elég fura, mert soha nem láthatom viszont, akitől elköszöntem, azonban bármikor újra találkozhatunk. Látás ide, vagy oda, nem számít! Inkább azt mondom:
„Hamarosan találkozunk!”
 
Antoine de Saint-Exupéry adta nekem és sorstársaim számára a legszebb ajándékot. Hiszen ő mondta:
"Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan."
Ennél szebben ki sem lehet fejezni! Tehát, a vakok sem világtalanok! A belső szépséget mi is látjuk! Szívünk a lelkünk tükre!
 
Itt ülhetnék még a gép előtt napestig, és szórakoztathatnám a Kedves Olvasót. Ebből a csokorba szedett összeállításból is látszik, hogy a magyar nyelv kincstára kifogyhatatlan, sokszínű és felbecsülhetetlen.
Szójátékaimmal, tréfálkozásaimmal csupán magamat ostoroztam, figuráztam ki, hogy rámutassak, az életet így, a humoros oldaláról is lehet nézni! Ha valaki mégis bántónak érzi e sorokat, kérem, ne vegye magára azt a bizonyos inget!
Néha nevetni kell, ennyi az egész, ugye jól gondolom?

*******************************************************

 4. VERSCSOKOR - KÁLMÁN ÁGNESTŐL 

 

Kálmán Ágnes: Miért….?
 
Mit vétettem Uram?
Adj feleletet nékem!
Tán rossz voltam?
Vagy bűnöket tetéztem?
Nem hallod kiáltásomat?
Lelkem szomjúhozik,

De csak balga, posvány szó,
Mi felém acsarkodik
Miért lettem?
Adj, feleletet kérlek!
E világnak útjában,
Miért is tévelygek?
Miért vagyok útjában?
Rossz csavargó vágyában
Ostoba ember szóvirágok
Ideje van, tovább állok
Uram! Egyet adj, kérlek!
Feledjem, mit ellenem tettek
Feledjem el a bűnös átkot,
Mint ártatlanra szórt virágot
S, ha imára teszem szívem fényét,
Hallgasd meg annak esdeklését!
Hallgasd meg, mit súg a lélek!
Tarts örökké, szívedben éljek!
 
2023. 08. 08.
Minden jog fenntartva

 *

Kálmán Ágnes: Kegyetlen

 

Óh, te kegyetlen világ, befontad sorsomat,

Rosszak az emberek, ellenem törtek ádáz hadak

Hát nincs már szeretet ebben a világban?

Mindenütt rossz arat, fájón őrlődő malmában

 

Hát nem volt még elég a rossz lelkek támadása?

Miért hullik a jó, enyészet porába?

Miért élvezi a gonosz a jó sárba tiporását?

Mi az mi élteti és siralmas lelkének enni ád?

 

Jónak lenni nehéz e zűrzavar kellős közepén,

De eljő a nap mikor lelkemet Istennek ajánlom én,

Tisztán, könnyeden, mint hópihe szállok,

E világ szennyétől elvonulva elé járulok

 

Nem érhet el a gonosz kénye-kedvét lelő vihara,

Mert szembe szállni vele, a harc meddő és ostoba

Hiábavaló értelmetlen vesződség lenne,

Mert lelkébe nem gyűlt szeretet, a harag dúl benne

 

E világtól mást már nem is várok,

Az embertől, hogy jobb lesz, s nem lesz átok

Nem lesz gyűlölet, irigység, hatalmi játszma,

Hogy Isten világossága járja be naponta.

 

2023. 08. 08.

Minden jog fenntartva!

 

*

Hajnali fátylak

 

Megrezegtette az ablak ólmos üvegét,

Leheletét ráfújta rajta bekandikálva

Csiklandozta a nap ébredező ereje,

Mosolyában hordozta az ébredő hajnalt

Végig suhant a szobát körbe lengve,

Virágos bőruhájába belebújt a szellő

Hosszú ében fekete hajába beleborzolt,

S, röpke suhanással eltűnt a fénybe

Ásítozott a szilvafa az ablak előtt,

Karjaira ráesett a hajnali fátyolos ég

Pergő harmateső zuhant alá rája,

Betakarta féltőn tiszta feszületét

S óh, nyomában, mily fehéren feslett,

Az éji takaró szakadozó képe

Levetni készült sarjú álmodásait,

Naponta olvadva az éji felkelő napba

Össze pillantott az éji-nappali madár,

Szárnya hegyét egymásnak érintette

Pillanatképükben benne volt,

Az ember elmúlása és jelene.

 

2023. 08. 08.

Minden jog fenntartva!

*******************************************************

 5. NOVELLA KURUCZ ÁRPÁDTÓL 

 
Kedves olvasóink! Kurucz Árpád szerzőtársunk júniusi novella-sorozata technikai okokból megszakadt. A gátló okok megszűntek, ezért folytatjuk a sorozatot.
A szerkesztő.

………………

Piszkos kezek, tiszta körmök

 
Szomorkás, nyár végi délelőtt, két gyerek üldögélt az iskola mellei téren, a vén juharfa alatt. A szőke, mosolygós, fekete szemű Annamária, és a szeplős, elálló fülű, csorba fogú Tárnoki.
Csillag alakú levél ereszkedett, lassan. Egy unatkozó, lesben álló szellő elkapta, kicsit röptette, majd beletette a homokozóba.
– Már csak egy hét és hetedikesek leszünk – sóhajtott a lány.

Kurucz árpád

– Én, nem biztos – húzta el a száját, Tárnoki.
– Tényleg! Indulj, ha elkésel, Sav dühös lesz, és tutira elhúz.
– Megvársz?
– Persze.
Annamária, szemmel kísérte a fiút.
– Hogy megnyúlt – gondolta.
Eszébe jutott, hogy májusban mikor megismerkedtek, és Noki segített hazajutni a kirándulásról, még egyforma magasak voltak. Most meg, az ünneplő nadrágja, jóval a bokája fölött lengedezett, s a fehér ing ujját is fel kellett tűrni. Rá, pedig még mindig jók voltak a tavalyi ruhái. Azon tűnődött, hogy lettek igazi barátok. Talán, mikor a fiú, csúzlival meglőtte egyik barátnője felnőtt rokonát. Meg akarta menteni őket, azt hitte, leánykereskedő. Nem gondolt rá, ő is mennyit változott a nyáron. Kényeskedő, beképzelt, önző szobanövény volt. A vakáció végére lettek valódi barátai, akik előtt nem kell megjátszania magát. Elfogadják olyannak, amilyen. Pedig korábban, módos szülők gyerekeként lenézte, s titokban irigyelte őket. Boldogan ugrott olyan kalandokba velük, amelyek után, régen, csak távolról sóvárgott. Anyját, apját lekötötte a pénz hajszolása, hogy észre sem vették a változást. A kislány minden este fáradtan, maszatosan, kócosan, gyakran tépett ruhában, de kipirultan, vidáman ért haza.
– Aztán, ügyesen! Nehogy szégyent hozz ősz fejemre! – kiabált a fiú után.
Noki vigyorogva bólintott.
Kisvártatva, hárman fordultak be a térre. A hórihorgas, álmos szemű Blaskó, a szelíd, lomha, kerek fejű Gelencsér. Közöttük, mint mindig, a pöttöm, pisze orrú, lencsi-képű Kalner Zsófi.
Na? – kérdezték egyszerre, s ledobták magukat Annamária mellé.
– Még bent van.
– Kár, hogy vége a szünetnek – szomorkodott Blaskó.
– Ne nyafogj már! Emlékeztek milyen király volt, mikor vízzel töltött óvszereket dobáltunk a Tárnokiék erkélyéről?! – próbálta felvidítani, Annamária.
– Az volt ám a szőnyegbombázás! A szemben lakó Krecsmarek, meg beköpött minket.
– Alig tudtunk meglógni a hátsó lépcsőn. Ha nincs az udvarban a nagy ecetfa, biztos elkapnak – tódította Gelencsér.
– Nagy balhé volt. Nokit, egy hétre bezárta az anyja.
– Szerencse, hogy nálunk a padláson volt az a kötélhágcsó – szólt közbe Kalner Zsófi.
Itt elakadt a beszélgetés. Gyászos hangulatban, némán ültek egymás mellett, maguk elé bámulva.
A közelben varjú károgott. A tél közeledtét híresztelte. A Nap, szégyenlősen rejtette kerek arcát egy felhő mögé. Hűvös lett. A juharfa fázósan megborzongott, s eleresztett néhány levelet.
– Mi történt? Úgy gubbasztotok itt, mint négy beteg túzok – állt meg előttük Tárnoki.
– Hogy sikerült?
– Izmos kettes.
– Legkomolyabb pótvizsga! Ünnepeljünk fagyival. Dobjuk össze a zsét – javasolta Gelencsér.
Mire kiforgatták a zsebeiket, kétszáznegyven forint jött össze.
– Ebből, nem fagyizunk – szontyolodott el Zsófi.
– Meghívlak benneteket – lobogtatott egy tíz-ezrest, Annamária.
– Jó annak, akinek gazdagok a szülei – morogta Blaskó.
– Ne hidd. Tök merevek. Még egy nyamvadt kutyát se engednek, pedig majd’ akkora a kertünk, mint egy futballpálya. Azt mondják tönkreteszi a pázsitot – utánozta csúfolódva szüleit a lány. – Emlékeztek arra a macskára, aminek konzerves dobozt kötött a farkára két idióta az osztályomból?
– Persze. Kénytelen voltam kicsit rugdosni őket – bólogatott Gelencsér.
– Alig tudtuk megfogni szegény cicát – mondta Kalner Zsófi – engem meg is karmolt.
– Aztán, megszelídült – folytatta Annamária. – Egy hétig rejtegettem a szobámban. Csak hallottátok volna milyen cirkuszt csináltak az őseim, mikor kiderült. Azt ordították, kidobnak a macskával együtt.
Úgy látszott, az ég is siratja az elköszönő vakációt. Még el sem fogyott a fagyi, hideg, apró szemű eső kezdett cseperegni. Délután, a gyerekek, Tárnokiék sötét, másfél-szobás lakásában szorongtak. Ültek a kopott heverőn, s egy régi játékkonzollal múlatták az időt. Szemük a monitorra tapadt. A képernyőn mogorva, torzonborz lovag kaszabolt ronda szörnyeket, embernyi pallossal. Annamária, míg arra várt, hogy rákerüljön a sor, Noki holmijában kutatott. Különböző keménységű ceruzák, tollak, színes radírok közt turkált. Törött játékautók és egy hiányos sakk-készlet alatt, nagy alakú vázlatfüzetre bukkant. Az első oldalon önmagával nézett szembe. Döbbenten bámulta a jól sikerült, aprólékos gonddal kidolgozott, grafittal készült arcképet. A füzetben még jó néhány rajzot talált saját magáról, és egy fáradt arcú asszonyról. A többi oldalon, néhány vonallal vázolt madarak tollászkodtak, lobogó sörényű lovak vágtattak, ágaskodtak. Szinte hallotta nyerítésüket, patáik csattogását. Lenyűgözve forgatta a lapokat. Hirtelen ötlettől vezérelve kiosont, s hátizsákjába csúsztatta a füzetet.
A nyár utolsó hete, egy hosszú pislogás volt csupán. Úgy szállt el, mint a füst, ha feltámad a szél. Az évnyitón, a hetedik A, terméből, ahova Annamária is járt, új- ruhák, cipők, tanszerek illata áradt. A másik hetedikben, kinőtt nadrágok, agyonmosott ingek, blúzok ültek a padokban.
Az első tanítási nap után, Tárnoki, nagybátyja szikár alakját látta a házuk előtt. Barátságos, kissé merev mosollyal, már messziről integetett. A fiút taszította, de hogy miért, magának sem tudta megmagyarázni. Néha eljött látogatóba, olyankor mindig hozott valami ajándékot. Mikor azt hitték, a fiú nem hallja, anyjával fojtott hangon veszekedtek.
– Anyád mikor jön haza? – kérdezte a férfi.
– Ma is későig dolgozik.
– Sokat vagy egyedül? – folytatta atyáskodva.
– Vannak barátaim.
– Az nem ugyanaz.
A fiú bosszúságára, nagybátyja fölkísérte a lakásba.
– Van pénzed? – vett elő egy tíz-ezrest.
– Nem kell… Köszönöm.
– Nem látom, a nagy pénzhalmokat –  nézett körül színpadiasan a férfi – tedd csak el.
A gyerek nem nyúlt érte, letette a pénzt az asztalra, s kifelé indult. Az ajtóból visszafordult. Arcáról eltűnt a joviális mosoly, s hideg, alattomos róka-vigyornak adta át helyét.
– Egy kis szívességet szeretnék kérni. Rengeteg dolgom van. Elvinnéd ezt a kis csomagot Újpestre a Kender utca hatba?
– Persze – válaszolt kelletlenül a fiú.
– Jó gyerek vagy. Ha sikerült, holnap gyere el hozzám, és megkapod a tízes párját.
Noki becsöngetett Annamáriáért, együtt indultak a város északi végébe. Késő délután értek Újpestre. Kopott, földszintes házak között haladtak. Némelyiken még háborús sérülések éktelenkedtek. Roncs autókat, járdára borított törmelékhalmokat kellett kerülgetniük.
– Ez lesz az – állt meg Tárnoki, egy szürke, málló vakolatú, törött ablakú ház előtt.
– Micsoda lepra hely! – húzta el száját a lány.
A csengetésre borostás, férfi jött elő. Sötét üregük mélyén, vizenyősen csillogtak szemei. Szó nélkül elvette a csomagot, és becsapta az ajtót.
Noki, másnap valóban megkapta a tízezer forintot, ám egy újabb küldeményt is.
– Nem tudom megoldani. Rengeteg a tanulnivalóm – próbált szabadulni.
Nagybátyja, egészen közel hajolt. Orra csaknem hozzáért a fiúéhoz. Nyála az arcába fröcsögött. Szájból pálinkabűz, dohányfüst és hagyma szaga áradt.
– Már késő! – sziszegte – ha kiderül mi volt a tegnapi a tegnapi motyó, mész a javítóintézetbe. Anyád meg börtönbe. És biztosan kiderül, ha nem leszel okos, vagy eljár a szád.
A gyermek elhitte. Hétfőn, szerdán és pénteken kellett jelentkeznie az új szállítmányért. Annamária mindig elkísérte, próbálta meggyőzni, kérjen segítséget, de a fiú nem bízott a felnőttekben. Nagybátyja pedig minden alkalommal, bőkezűen megfizette. Mivel korábban mindig üres volt a zsebe, hamar megmérgezte a könnyen szerzett pénz. Már nem akart szabadulni, s egyre inkább idegesítette a lány unszolása. Egyszer, váratlanul megdühödött.
– Nem vagy az anyám! – vágta oda élesen. – Hagyj békén! Ha nem akarsz, ne gyere!
A kislány könnybe lábadt szemmel nézett utána. Remélte, hogy megfordul, és elmosolyodik. Tárnoki eltűnt a sarkon.
Annamária becsöngetett Kalnerékhoz. Zsófi nyitott ajtót, a háta mögül kiabálás hallatszott.
– Megint balhéznak. Menjünk le inkább a térre.
– Mit gondolsz Nokiról? – kérdezte a szőke lány.
– Jó arc, de mint fiú, nekem nem jön be. Inkább a Gelencsér. Az a sügér meg nem veszi észre. Pedig a körmömet is kisúroltam, és a kedvéért megtanultam buborékot fújni rágógumiból.
– Megmondjam neki?
– Jó ötlet. Miért kérdeztél a Tárnokira?
– Hülyeséget csinál, és nem lehet meggyőzni.
Annamária mindent elmondott.
Másnap, mikor Noki befordult a Kender utcába, Blaskó és Gelencsér fogta közre.
– Mit akartok!? – förmedt rájuk.
– Tisztára mossuk egy idióta retkes mancsait.
Két oldalról megragadták.
– Engedjetek! Barmok!
Hiába rángatta magát, két erős kéz tartotta. Tehetetlen dühében, folytak a könnyei. Ekkor három rendőrautó állt meg a hatos számú ház előtt. A szirénázásra abbahagyták a huzakodást.
– Menj, ha akarsz.
Tárnoki nem mozdult.
– Hogy kerültek ezek ide?
– Talán, valaki névtelen bejelentést tett – vonta meg a vállát Blaskó.
Pár pillanattal később a borostás férfit vezették ki.
– Bakker! – álmélkodott Gelencsér. – Ez nem sokon múlt.
– Épp csak azon, hogy nem engedtetek oda. Visszaviszem a cuccot a gyökér nagybátyámnak, aztán felejtsen el. Elkísértek? Lehet, hogy szükség lesz erősítésre.
– Jövünk.
A csengetésre a szomszéd ajtó nyílt ki, s egy középkorú nő szólt ki rajta.
– Egy órája vitték el. Bilincsben – tette hozzá fontoskodva. – Tudtam én, hogy valami nem stimmel vele. Mondtam is a menyemnek, ez még…
– Csókolom.
A három gyerek azon tanakodott, mit csináljanak a csomaggal.
– Dobjuk a Dunába – javasolta Blaskó.
– Inkább oda kellene adni a rendőrségnek. Tudjátok, bizonyíték, meg ilyesmi – vetette fel Gelencsér.
– Nem jó. Mindenféle kérdéseket tennének fel. Nem akarlak belekeverni benneteket – mondta Tárnoki. Van egy ötletem.
Kerestek egy helyet ahol sebességet mértek az út mellett. Ketten voltak, egyikük a traffipax mögött állt, társa az autóban pihent. Tárnoki oda ment a készüléket kezelő rendőr őrmesterhez, a többiek messziről figyelték. A kezébe nyomta a dobozt azzal, hogy két utcával arrébb találta, és elfutott. Az őrmester nem merte otthagyni a drága masinát, csak kiabált utána.
– Remélem, tanultál, és nem állsz szóba akárkivel. Még elvisz a zsákos-ember – röhögött Gelencsér, és megpöckölte Tárnoki orrát.
– Persze. És kösz.
Noki, eleinte félt, hogy érte is jön a rendőrség. Álmában börtönben volt, ahol pingponglabdákon kellett aludnia. Mivel nem történt semmi, lassan megnyugodott.
Egy hét eső után, végre előmerészkedett a Nap. Kicsit már fáradt volt, de így is jólesően melengette a gyerekek arcát. Iskola után a téren üldögéltek. Egyiknek sem volt kedve hazamenni. Annamária félrehívta Gelencsért.
– Nem vettél észre valamit?
– Mit? – nézegette ijedten a ruháját – leszart egy madár?
– Dehogyis – kuncogott a lány. – Azt, hogy Kalnernak bejössz.
– Téényleg? – álmélkodott, szokása szerint a fiú.
Elkerekedett szemmel Zsófira pislogott, s a kislány szélesen mosolyogva buzgón bólogatott.
Másnap a három gyerek ugyanúgy ballagott iskolába, mint máskor. Csupán annyi volt a különbség, hogy Gelencsér arcán bódult mosoly ült, s lapátnyi markában eltűnt Kalner Zsófi keze.
A második szünetben, Blaskó és Noki, egy radírral egyérintőzött, mikor Tóni bácsi, a nyugdíjas rajztanár, paralízises lábával végigkopogott a folyosón. Félelmetes híre volt az iskolában. Ahol megjelent, a gyerekek szuszogni is alig mertek. Elég volt összevonni bozontos szemöldökét, vagy rávillantani szúrós, fekete szemét a helytelenkedőkre, s azok tüstént angyalkává változtak.
– Tárnoki! Ez a tiéd? – mutatta a vázlatfüzetet, amit a fiú, már napok óta keresett.
Noki, villámgyorsan végigpergette agyában, lesz-e valamilyen büntetés, ha elismeri, hogy az övé.
– Igen.
– Hozd ide az intőkönyvedet!
(Már, csak ő használta ezt a szót.) Mikor a gyerek visszaért a tájékoztató füzettel, folytatta.
– Szeretném, idétlenkedés helyett inkább ezzel foglalkoznál! – rázogatta a vázlatfüzetet. – Írjad! Tisztelt szülő! Gyermekét, minden hétfőn, szerdán és pénteken, a hetedik órában, rajzból, kötelező korrepetálásra rendelem. Mai dátum. Holnap, kezdjük!
– De…
– El ne késs, mert összetöröm a csontodat! Tényleg leírtad, hogy „mai dátum”?
A következő tízpercben, Annamária és Noki az udvaron üldögélt egy összefarigcsált padon. A kislány igyekezett úgy tartani a kezét, hogy Tárnoki lássa.
– Te voltál?
– Micsoda? – kérdezett vissza a lány, ártatlanul.
– Hogy kerültek a rajzaim Tóni bácsihoz?
– Tőle félek. Én csak a Margit néninek adtam oda.
– Miért?
– Sejtelmed sincs semmiről! – mérgelődött Annamária.
– Ne mondd ezt – motyogta zavartan a fiú.

Fülei kigyúltak, szemét lesütötte. Tekintete véletlenül a lány kezére tévedt. Körmei, ragyogó tisztára voltak súrolva, s a bal kisujját neon-zöld lakk díszítette...

******************************************************* 

 6.BEMUTATJUK … 

 

Bognár Papp Irén írót – költőt

 

Bognár Papp Irén: Őszi csend

Most már mindig és mindenütt magány.

Akár egy fa a hegy szép oldalán.
Nem tudtam erdőben élni, sem panelban,
Sem a tengerben, ahol annyi hal van.
Csak egyedül, üvegakváriumban,
Istentől vártam társam a magányban,
s az égbe szálltam, virágsziromból szárnyam.

Kamasz koromban határoztam el, hogy költő illetve író leszek.
A gimnáziumban irodalmi pályázatokon bronz, ezüst és arany okleveleket kaptam, majd a Keszthelyi Helikon országos pályázatáról elhoztam a második helyezést József Attilához írt versemmel.
Pályaválasztásom mégis más irányba vitt, mivel szerettem a kémiát is, gyógyszertári asszisztens lettem, ezen a pályán dolgoztam húsz éven át.
Ezekben az években nem tudtam aktívan részt venni az irodalmi életben, a vidéki lét, a gyermekek születése, építkezés erőm javát lekötötte, de soha nem adtam fel a célom.
Éppen ezért pályát is változtattam, népművelő lettem, majd a Pécsi Janus Pannonius Tudomány Egyetemen művelődésszervező szakán diplomát szereztem.
Egy országos amatőr irodalmi szervezet elnökhelyetteseként sok irodalmi rendezvény szervezésében vettem részt az országban.
Verseim, antológiákban is megjelentek, s végre kiadtam első kötetem, mely ezer példányban hamar el is fogyott. Úgy tűnt, hogy elindultam azon a vágyott úton, amit célomul tűztem ki, de az élet nem olyan egyszerű.
Dolgoztam a dombóvári és a szekszárdi televíziónál rövid ideig és honorárium nélkül, a vidéki lét mindig megnehezítette a teljesebb kibontakozást.
Amikor Szigetvárra kerültem, a nagy hagyományú lap, Szigetvár és Vidéke főszerkesztője lettem.
Közben elvégeztem és sikeres vizsgát tettem Budapesten a Bálint György újságíró Akadémián.
Jelenleg nyolc verses és prózai kötetem jelent meg, többnyire magánkiadásban.
Irodalmi utam egyik meghatározó eseménye volt József Attila leszármazottaival való kapcsolatom, találkozások és levelezések.
Ugyancsak Móricz Zsigmond fiával való levelezésem .
Szerettem a Tokaji Írótábor rendezvényein részt venni, sajnos csak pár évig volt erre módom, mivel jelenleg 96. évében lévő édesapám ápolom, s ez a mozgásban, utazásban korlátoz.
A hazám szeretete vitathatatlan, hiszen a nyelv meghatározó, ugyanúgy a föld, ahol élek. Soha nem tülekedtem semmilyen párt zászlaját lengetni, mindig az igazságosság hajtotta tollam, ez a legnehezebb.
Sok irodalmi élményem volt, találkoztam kortárs írókkal, több emlékezetes könyvbemutatóm szerveztek nekem, a Pécsi Televízióban saját meséim olvastam fel (Egy csepp mese című műsorban.)
 

Védekezés

(részlet)

 

Nem kell szeretni engem!

Csak a fű szeressen, a virág,

s a világ tengernyi fája,

a cseresznye lobogó lángja,

a gyöngyös gyenge harmat,

csak az szeressen aki hallgat.

Aki néma, az szeressen,

Harangzúgásban öleljen.

Ez évben megjelent könyvecském jelenlegi lakóhelyem, Pécsről szóló verseim gyűjtötte egy csokorba, hozzá adagvált fotókkal, melyekkel Mánfai György fotóművész ajándékozott meg. A könyv idegenforgalmi célt is szolgálhat a város népszerűsítésében.
Költőként határoztam meg magam, ez a létezési forma magatartásomat, gondolkodásomat mindig is meghatározta, ebben és családommal tudok a legboldogabb lenni.

Könyveim:

Sírnak a vadvirágok

Ezer fokon

Ha megszólal a pacsirta

Repülj árva madár!

Katicabogarak és más mesék

Cinegeének

Furcsa láng

Az ég felé nyújtozkodó város -versek Pécsről

Publikációk:

Tolna megyei Népújság

Dunántúli Napló

Szigetvár és vidéke

Szabad Föld

Új Hang

Kristály

Pandúr Magazin

Sikeres Nők Lapja

Házak magazin

Kiss magazin

Royál magazin

Legalább 14 antológiában jelentem meg

 

*

Repülj árva madár!

 

Nem baj, ha nem szeretsz,

szívedben eltemetsz.

Égbe emeltek,

én árva vadmadár,

könnyedén elmegyek.

Továbbra is leszek;

a fák szerelmese,

az égnek kedvese,

a szelek táncosa.

Telezengem a világot,

nem alkuszom soha!

Repülő árva madár!

Fényes felhők fölé,

napsugár tengerből ,

nézek szemed közé!

Néha talán sírok,

gyémántos könnyeket,

időtlen világűr

fény – kútjába esek

 

*

Dalt írtak hozzám

 
Tegnap mutattak be egy új lemez Szegeden a Szeged Caféban. Teltház volt. A szöveget Varga Balázs írta és ebből egy dal nekem íródott Piros léggömböt címmel. Gyönyörű dal. Felkavaró. Mindig józan voltam,  tudtam,  hogy a férfi, aki tíz évvel fiatalabb nálam, egyszer öregnek látna majd. Ott állna egy nap a szép fiatal kedvesével, s én bele is halhatnék,  ha nem lettem volna elég okos és óvatos. Muszáj volt védekeznem,  nem fogadhattam el a szerelmét fellángolását irántam.  A nagy tömegben összeakadt a tekintetünk. Nem fáj a beteljesületlenség; kaptam egy dalt ajándékba. Olyan boldog voltam, és annyira büszke, hogy nekem szól az a gyönyörű zene, és az a szép vers! Legszívesebben felugrottam volna a tömegben! Kiabálni kellene most, hadd tudják meg az emberek : Ezt a dalt nekem írták! Nekem, hozzám! Valaha valakit megihlettem, múzsa voltam! Ez óriási! Maradandó nyomot hagytam a lelkében! Olyan hatást, ami sok ezer embernek tetszik, sok tízezer ember hallgatja, gyönyörködik benne, felkavarja, szívekbe, lelkekbe, fejek beülteti a dalt, és amit én intéztem, én hívtam elő benne. 

*******************************************************

 7. NAGY VENDEL ÉLETE VERSEKBEN  

- SOROZAT (MÁSODIK RÉSZ)-

 
Nagy Vendel: HA ELESTÉL
 
Ha elesnél,
egyel többször kelljél fel,
mint ahányszor elestél.
Ne légy okosabb a bölcseknél,
ne gondolj ki többet senkitől,

erről a bölcseletről.
Használd az anyanyelved,
másikat sose nyelveld,
főleg, ha nem ismered,
abból csak nevetség lesz,
az idegen szót akkor bírod,
ha nem kell a fejedben
előbb lefordítanod,
mielőtt kimondod.
Mert nyelvében él a nemzet,
s ha nem beszéled, elveszejted,
bár nyelvvel senki nem nemzett,
az a nyelv, melyen eszelsz,
az az anyanyelved.
Sváb anyám velem perlekedett,
veszett szerkezet ez,
én erről nem tehetek,
a fekete gólyák
emeletes verebek,
de azért nekiveselkedett.
Magyaros bölcsőmet
sváb dallal ringatta,
főkötős fejét
sramlira ingatta,
izzadó tenyerét
köténnyel takarta,
táncát polkára rophatta,
hoppszassza, hoppszassza.
Furcsán ejtett szavait
apám magyarra igazgatta,
flancos szomszédasszonya
orra alatt
mindig megmosolyogta,
Részi néni, rosszul mondja,
de büszke asszony lévén
ez sohasem zavarta,
néha, néha, csak
fejét ingatta,
nem ez volt a
legnagyobb gondja,
hoppszassza, hoppszassza,
végén pedig umtatta,
soha nem untatta.
Menettáncban
énekelte
legkedvesebb dalát,
gólya, gólya,
hosszú lábú
gólya madár.

2020. október 25.
Anyámnak ajánlom neve napján
 

*

 Nagy Vendel: JELEK

 - a fehér bot napjára -

Az értelmes ember

Mindenre felfigyel,

Megmutatja sorsunkat

Csak érteni kell,

Mit mond a jel.

A Föld sarkain

Tonnaszámra

Omolva olvad a jég,

A sivatagokat

Száguldva tágítja

A szárító szél.

Homok alól menekül

A méregfogú vipera,

Szomjazva szikkad

A sárguló levél.

De az emberek

Nem értették a jeleket,

S ez káoszhoz vezetett.

Évek óta testemen a jel,

hogy nem látok,

ezt nem hiszem el,

odafigyelve észreveheted,

ha nem érzékeled,

jól elrejtezkedett,

örülök Veled.

Hogy félre ne értsék

bizonytalan lépteimet,

fehér botot veszek kezembe,

mint egyetemes jelszerkezetet,

magammal cipelek.

Hadd lássák ki vagyok,

vagy nézzék mi vagyok,

s mi nem vagyok.

Segítség ez nekem,

vezet, hogy merre menjek,

figyelmezteti az embereket,

mutatja a szegleteket,

és az egyeneseket.

Látásmódom megváltozott.

Néha eltűnődöm a

Magyarok némely szaván,

Mikor a vak mondja,

Megnézem, s látom.

Képletes talán.

Hiszen nem vagyok vak,

Csupán csak nem látok.

Micsoda különbség!

Ugye csodáljátok?

Azt hogy világtalan,

Szívből utáljátok.

Gyönyörű ez a nyelv,

Mindent kifejez,

Örömöt, bánatot,

Minden árnyalatot,

Bátor, okos,

Bugyuta gondolatot.

Végül is beláthatod,

Lehet jó a meglátásod,

Akkor is, ha nem látod.

Reméljük meglátod,

Ki marad végül a barátod.

Mi csak emlékezünk csupán,

nincs mit ünnepelni egyáltalán,

elkerül bennünket a szivárvány,

így a Fehér bot napján,

megmarad a ködmárvány,

magunkban azt kiáltjuk,

nem önámítás okán,

Így is szép a Világ.

A Fehér bot vigyázzon ránk.

 

Szekszárd, 2019. október 15.

 

*

NAGY VENDEL : Vakon

 

Sötétbe nézek,

Nem látlak Téged,

Érzem a lélek

Bűvöletét.

 

Elmúló évek

Örökre szépek 

Belülről látom

Vetületét.

 

Lassuló szívvel,

remegő kézzel,

Másra vetítem

Hő melegét.

 

Színpadi létem, 

Hasonmás képem

Másra hagyom majd

Főszerepét.

 

Kóborló testem

Nehogy elvesszen,

Tereád bízom

Őrizetét.

 

*

NAGY VENDEL: Másságom

Azt gondolod rólam:

Más vagyok?!

Igen!

Hiszen egyre szűkebb

Résen ér szememhez

A Világosság.

De azért én ugyan úgy

Gondolok Terád.

Ne félj tőlem,

Hidd el nem harapok,

Csupán csak vak vagyok.

Hiszen valamiben

Mindenki más.

Van aki sánta,

Van aki béna,

Van aki néma.

De olyan is akad,

Aki lát. Én is átélhetek

Ezernyi csodát,

S végül is:

Van nekem egy titkom,

Elárulom

Ez az én másságom.

Senki nem tudja, 

Hogy mikor álmodom.

 

*

Nagy Vendel: MINT IGAZGYÖNGY

 

Akár, ha kagyló kinyílva 

Áldozatra lesve,

Prédáját keresve

Mindent befogad

Magáévá téve

Mindörökre.

Ám ha testére

Kósza homokszem

Ingerkedve rákerül

Konokul rabul ejtve

Sohasem menekül

Testének nedvével

Gömbbé elegyül

Védelmezve életét,

Csillogó gyöngyházú

Kagyló rejtekében

Igazgyönggyé nemesül.

Gyöngyhalász éltével

Fizet, ha lemerül.

*******************************************************

 8. ANGYALI TALÁLKOZÁSOK 

Véghelyi Péterné:  Aki aratni akar, annak vetnie is kell

 
Már régóta tudom, hogy a napomnak soha nem akkor van vége, amikor a munkából hazafelé igyekszem, s ennélfogva már soha nem igyekszem, hanem minden fáradtságon át szívem látásával kísérlem meg észrevenni a lelkeket, mert a velük való találkozás engem is bölcsebbé tesz. Különösen a fiatalok felé való nyitottság buzgalma gerjeszti belső észlelőképességeimet, s ilyenkor avval az izgalommal merülök bele a velük kezdett beszélgetésbe, mint a frissen vizsgázott orvos, aki először operálhat egyedül. Tudásomat nem tankönyvekből horgászott betűkből hordom elmémbe, hanem lelkem vetítővásznára a nagy életmesterek ráncos, mélyen ülő bölcs tekintetéből olvasok, amiket a lelkemre véstek őszinte szavaik, tanúságtételeik.
Gyakran megrendülök, amikor belegondolok abba a nagy bizalomba, mellyel engem – érdemtelenül is – megajándékoztak. Bár tudom, hogy e bizalom nem nekem szól, hanem annak, aki lelkem tekintetét beirányozza, és az ő lelküket is nyitogatja, hogy az emlékezet hosszú folyosóján elrejtett kincseket felfogásom elé hozzák. Azonban a felismerésben sem vagyok magamra utalva, mert érzem, hogy mintha a mindenkit egyformává formáló közöny sivár útján hirtelen jelzőlámpák 

gyúlnának, melyek fényei odavezetnek, ahol művelni kell a parlagon

hagyott földet.

Véghelyi Péterné

 Ifjúságunk nevelése ilyen parlag, és be kellene már vallani, hogy ők magukra lettek hagyva, eszközök, és élő, termőképes vetőmagok nélkül. Parlagnak neveztetik a műveletlen mezőföld, melyet eke, ásó, kapa érintetlenül hagyott; különösen pedig, melynek művelését elhanyagolták. Különbözik tőle az ugar, mely csak a bizonyos ideig, mondjuk csak egy évig műveletlenül s vetetlenül maradt szántóföldet jelenti Burjánnak, bűnnek lettek hagyva ifjaink, akik ekét, ásót, kapát nem láttak, s most már csak írtókapával lehetne bemenni oda, ahol belőlük új élet fakadhatna. Irtókat kell küldeni a burjánnal benőtt vetésekbe, erdőkbe! De nem olyan írtókat, akik bemenve kihúzzák a fák gyökereit is, mint az utcára sereglett tanítók, akik erdőbért követelnek, miközben elfelejtik azt, hogy az erdő az eredő, vagyis onnan ered az élet! Szegény gyermekeink, olyanok, mint a népmesék hősei, akik erdőn-berdőn bujdosnak keresztül. Ha hatalommal eljáró erdőbíró lennék, én most sok tanítót erdőbírsággal sújtanék.
A vonatfülke előtti megszokott, lehajtható ülések nem volt használhatók, mert biciklik álltak előttük egymásnak támasztva. Csalódottan indultam a kocsi utastere felé, s kissé kelletlenül pásztáztam végig tekintetemmel az utasokkal tömött üléseket. Mindenhol ültek, választásom mégis a krumpliszirmot rágcsáló, lábát a választott ülőhelyemen nyugtató fáradt fiúkkal szembeni helyre esett. Süldő legény modoruk érkezésem e hirtelen ingerére nem talált jó választ, a szemüveges fiú grimaszokat vágva nézett az ablaknál ülő társára, és szótlan tekintetváltásukban felismertem a zavar, és a neveletlenség elegyét. Engem belül kuncogásra késztetett ez az esetlenség, ám csendben, mosolyogva vártam, hogy mi sül ki ebből az utazásból. Elővettem jegyzetfüzetemet, s tollal a kezemben nem is az íráshoz készülődtem, mert sejtettem, hogy e mozdulat megpiszkálja zavarukat, s elindul a beszélgetés, melynek vezére most is az értelemkeresés lett.
Jó megfigyelőnek kell lennie annak, aki a beszédhez nem szokottakat szóra kívánja bírni, s megbolygatni bennük a gondolkodást. Szóért szót adni nem sokba telik, tartja egy régi közmondás, ám ennek népi igazságát megrontotta már a hazug szavak világa, ami nem a szót, hanem a bizalmatlanságot plántálta a fiatalok lelkébe, beléjük fojtva azt a szót, amiben valaki, aki mindent teremtett, kimondja magát: ők ezért nem ismerik a világ Teremtőjét. Tudtam, hogy az első szót nekem kell kimondanom, bár a szemüveges fiú szenvtelen, szigorúbban megítélve szemtelen pillantásai akár gátat is emelhettek volna első szavaim elé. Azonban én most előbb felfelé, a világ Teremtője felé tekintettem, s a csak azután a lusta tekintetű, szemtelen suhancra, aki olyannak tűnt, mint a gabona, melynek csak toklásza, polyvája van, de szeme nincs. Az ablak mellett kifele tekintgető fiú szemeiben azonban valami mást láttam: zöldeskék tekintetében volt valami fényesség, valami mélyről jövő magkezdemény ígéretes ragyogása, ám érezni lehetett belőle azt a feszt, amit unott társa lehelt léhán a közöttük áporodó forró levegőbe. Hangulatainkra, kedélyünkre óhatatlanul hatással vannak azok, akikkel vagyunk, és a lomha elme társasága megbéklyózza a gondolkodást. A lomhaság általában a tagok tespedésében, hanyatlásában, lehajlásában is megmutatkozik: a szemüveges fiú teste mintegy szétfolyva terült el a forró kárpitú ülésen, míg társa egyenes háttal, tekintete irányába fordított feszes testtartással ülve meredezett a sebesen haladó vonat ellenében elkapott széles szántók aranyló tarlójára.
Fontos állapota az embernek, kiváltképpen a nevelteknek a kedélyállapot, nem szabadna elmellőzni, hiszen ezen állapot alatt értjük az embernek mind lelki mind érzéki összes vágyó tehetségét vagyis inkább állapotát, indulatját, melyben az akarat a vágyakkal kerül küzdésbe, ami által a külső-,vagy belső érzékekre ható benyomások az embert akaratlanul is magukkal ragadják. (Czuczor-Fogarasi Magyar nyelv szótára)
Csak később értettem meg, hogy csillogó szemű sihederünk mi izgalmat látott a sebesen elillanó szántók képsorában. Akkor még én sem láttam, hogy az aranyló, érett búza, rozs, árpa csillogása tükröződött szívéből, fel a szemeibe, ami a lelkét tükrözte, meglobbantva a vágyainak pernyéjét.
– Kirándulni voltatok? – indítottam a szavakat, s a többit a Jó Istenre bízva vártam válaszukat.
– Igen, egy 250 km-es biciklitúrán voltunk – válaszolta a szemüveges fiú, ám tekintete éppoly unott maradt, mint kezdetben.
– Akkor biztosan elfáradtatok, már értem, hogy miért terülsz így el az ülésen – próbáltam ingerelni kissé, mert engem zavart, ahogyan ő ott ült.
Most működésbe lépett a lelkiismeretében szunnyadó, valami nem tanult, mélyen remegő belső tudás, és szavaim hatására feljebb csúsztatta felsőtestét, és egyenesbe vágta magát, tovább majszolgatva egészségtelen csemegéjét. Nagy különbség mutatkozott a két fiú között; testtartásuk, mozdulataik árulták el mindezt. A ragyogó szemű, akit Árminnak hívtak, sokkal fegyelmezettebb volt, figyelme is kitartóbb, mintha több érzékkel figyelt volna a külvilágra, s közben lehetett érezni, hogy belső figyelmével is mindent átelemez. A beszélgetésünk alatt keveset beszélt, megfigyeltem, hogy csak akkor válaszolt ő kettejük közül, ha kérdésemet közvetlenül hozzá intéztem, s felé fordultam. Egyébként a szólás jogát mindig a másik, Zsolti bírta, ki egyértelműen lanyhább volt, s szava járásában sem lehetett érezni a megfontolást; túl gyorsan válaszolt, s nem mérlegelte azt, amit kimondott.
– Most hazafelé tartunk, és nagyon fáradtak vagyunk – szólt a lomha fiú, s mintegy rejtjelezett üzenetként kívánta tudtomra adni, hogy fárasztja a beszéd, talán ha békén hagynám őket...
– Dehogy hagyod! – szólt bennem egy hang, aki nem én voltam, s derekamat kiegyenesítve, mintegy gátőr, aki a gátra hág, hogy mérlegelje a vízszint növekedését, tovább folytattam a harcot; nem a fiúkkal, csak a lomhasággal, mely az ördög modernkori kamaszmegrontó maskarája.
– Mentek még máshová is a nyáron?
– Nem, most hazamegyünk, és otthon leszünk – hangzott a tőmondatos felelet, melytől lezárást remélhetett, de nekem e vallatást folytatnom kellett türelemmel.
– No, aztán mivel töltitek a napot majd otthon? – kutatói kérdésem meglepte, de ráérzett az illemre, s válasza egyre készségesebb lett.
– Hát, napközben számítógépezek, pihenek. – hergel a szemüveges. Tekintetemmel láthatatlan filmorsóra tekercseltem volna fel a fiú válaszát, aki a befűzött filmje kockáit szememben meglátva gyorsan kiigazította elsietett válaszát.
– Meg megyünk a tanyára is, dolgozni.
A ragyogó szemű Ármin felkapta fejét, s okos tekintetével helyeselt, majd ő is hozzátette.
– Persze, a tanyán sokat kell dolgozni.
– Hm – válaszoltam, ügyelve arra, hogy válaszom helyeslésnek ne tűnjék. Ezt a dialógus-fogást olyankor alkalmazom, amikor a beszédvezérséget át akarom vezetni valaki másnak, ám ezt a másiknak is akarnia kell. Gyakorta tapasztalom, hogy a gyerekek, s a felnőttek is, ezekben a hallgatásokban mintegy kizökkennek a kérdés-felelet erőtlen erőviszonyaiból. A jó beszélgetésben soha nem a válasz a lényeg, hanem az, ami a választ adó lelki színterén a válasz születése, testesülése előtt végbemegy. A régiek életében azért nem voltak nagy viták, és mindennapos perpatvarok, mert nagy csöndek voltak. A paraszti életben a munkamegosztás nagy odafigyelést kívánt, és súlyosabbá lettek a másik ember mozdulatai, azok figyelemmel kísérése, és a szavak idő előtti kimondásának idétlenségei nem rombolták úgy az emberi kapcsolatokat, közösségeket, és a nyelvet. Ma, amikor nincsenek közös munkák, és lomhák, tunyák, kényelmesek az emberek, mert nem kell voltaképpen semmit saját maguk számára előállítani, többet fecsegnek, súlytalanná lesznek a szavak, és vicceket faragnak a bölcs, tömör tőmondatokból. Amikor a régi ember kimondott valamit, annak előtte nem kellett sokat gondolkodnia, mert úgy mondott ki mindent, amint van, ahogyan gondolta.
A fiúk azonban hallgattak, s nekem is tartanom kellett magamat a hallgatáshoz, ám nem estem kétségbe, mert tudtam, hogy valaki más meg fog szólalni, s kisegít ebben a lélekmentésben. Engem, s a véges türelmemet is edzik ezek a nagy hallgatások, ami úgy tetszik néha, hogy végtelen. A régi közmondás, miszerint kinek mi van a szívében, kitetszik szemében, most eleink bölcsességét igazolta. Az elsuhanó tájat egy megálló képe törte meg, s az aranyló gabonatáblán hatalmas kombájn rengette meg a félig letarolt gabonatengert, s prüszkölve ontotta hátuljából a napfényben csillogó, a lehulló szalmaszálak fölé felrepkedő, levegőben bukdácsoló apró töreket. Ármin szólalt meg először, nem is szólt, hanem izgatottan kiáltott fel, s könyökével lusta barátját megbökte.
– Oda nézz, egy John Deere kombájn, nézd azt a futamot, oda nézz!!!
Zsolti azonban csak barátja lelkesedésének töredékét mutatta, odanézett ugyan, ám csak szavaival helyeselt. Ármin teste befeszült az elragadtatott figyelemtől, s most már megpendült az a húr, ami benne a legszebben szólhat. Beszélgetésünkben egy darabig csak hallgattam, s így tudtam meg, hogy ők a tanyán már megismerték ezeket a hatalmas gépeket, már arattak kombájnnal, kaszáltak is, és hogy micsoda belső digitális vezérlőberendezésekkel vannak felszerelve ezek a gépek, s mindketten gazdászok lesznek. Kacagnom kellett, de uralkodtam magamon, s földművelő kérdésekkel vizsgáztattam a leendő gazdászokat.
– Mit tudtok a földről? Mit élt át a föld az aratásig, amíg a gabonát megérlelte? Volt egy gazdász barátom, tudjátok, ő tavasszal, a szántáskor megkóstolta, megízlelte a földet. Ismeritek-e a búzát, rozsot, árpát? Meg tudjátok-e különböztetni a színét, szagát?
– Persze – hangzott a magabiztos válasz.
– Nos, akkor most levizsgáztatom a leendő gazdászokat – fordultam feléjük ravaszul, s ők nagy mellénnyel várták a kérdéseket. – Most azt képzeljétek el, hogy nincsen elektronika, nincsen digitális vezérlés, nincsen permetszer, benzin, csak ti, az erőtök, és a föld. Elbírnátok-e vele? Tudjátok-e, milyen kaszálni? – Ármin most túl gyorsan felelt.
– Hogyne. És már több hektárt kaszáltam géppel.
– Hohó! – figyelmeztettem – én valódi kaszára gondoltam, amit te a karod hajlításával suhintasz. – Beszélgetésünk során jegyzetfüzetem csíkos lapjára kaszát, sarlót, ösztökét is rajzoltam, elmagyaráztam nekik azt a régi életet, amit első nagy mestereimtől, apámtól, és idős barátnőmtől tanultam. Megértettem, hogy ezek a fiúk a gépek magaslatára vágynak, mert a csúcstechnológia éppúgy elkábította őket, mint a lövöldöző játék a számítógép előtt ülve. Megértettem, hogy ők a gépezetre, a nagy, monumentális zúzásra ácsingóznak, és sosem fogják a frissen felszántott földet megkóstolni, a nedves föld szagát belélegezni, ők nem tudják majd a gabonafajtákat becsukott szemmel, a szagukról megkülönböztetni. Idős barátnőm apja jutott eszembe, aki kézzel vetette a gabonát, kék suszterkötényében járta a határt, s a vállára feldobott, bekötött szájú zsákot megnyitva marokszám szórta el a magokat, s apjukat látva a gyerekek is eltanulták a vetőmagot szóró kézmozdulatokat. Szép egyenletesen kellett szórni, majd amikor már volt vetőgép, azt a ló húzta; abba öntötték bele a vetőmagot, azután ment a gazda, és látta, hogy hol van a határ. A régi földművelő embernek meg kellett figyelnie az időjárást, a természet minden apró rezdülését, karban kellett tartania az eszközeiket, amiket jórészt szintén maguk csináltak.
A termény előteremtése a férfi dolga volt, a gyerekek pedig beléjöttek a munkákba. A legkisebbek libapásztorok voltak, s a kihajtott libákra vigyázva a körülöttük található dolgokból játékot farigcsáltak, elfoglalták magukat, míg a nagyobbakra bízták a teheneket. Az aratásnál a marokszedés, kévekötés volt a gyerekek, asszonyok feladata, de nekik jutott a baromfiudvar kisöprése, a baromfitrágya kihordása, amit a konyhakertbe, a virágokra használtak. Nekik ez volt az életük, ez volt a gyerekkoruk. A gabonafajtákat felismerték, mert avval foglalkoztak, abból volt az eledel. A fiúknak nem csak a kaszát rajzoltam le, hanem az ösztökét is, s nógattam őket arra, hogy ezeket tanulják meg, mert ha nem lesznek gépek, ezzel a tudással ők akkor is termelhetnek, a tétlen pásadozás1 helyett.
– Azért mondom – meséli idős barátnőm – hogy nincs fogalmuk a mai fiataloknak az életről, mert a felfogás arról kell, hogy legyen, hogy az Isten megteremtette a földet, és az embereknek szabad akaratot, adott, és gondolkodást, hogy csináljátok, építsétek ezt a világot. Ha fölfognák, hogy Isten teremtette ezt a világot. De ha nem ismerik a lényeget, akkor ez a világ nem fejlődik. Mert Isten azért teremtette ezt a földet, hogy fejlessze, szépítse, építse az ember, és nem azért, hogy tönkre tegye, és felfuttassa a földművelést a haszonért. Hamar, gyorsan akarnak terményt, akár olyan áron is, hogy beavatkoznak a természet rendjébe, és termelik azokat a terményeket, amikben benne van minden betegség, mert nem az Istentől rendelt módon, és időben, és nem a megfelelő eszközzel művelik meg azt, amit Isten életnek adott.
Egy száraz mag évekig állhat egy papírzacskóban, de ha azt elvetik úgy, ahogyan kell, az előkészített földbe, és hagyják, hogy a megfelelő belé teremtett módon kiteljesedjék, akkor a természet minden értékét, a napsütéstől kezdve a hűvös esőig mindent magába épít, amivel az embernek életet, és erőt ad. Ma ehetünk sok zöldséget, gyümölcsöt, s mégis milyen betegségekkel küzd az emberiség, mert ezek silány, agyonvegyszerezett, felgyorsított technikával előállított termések lesznek, de valójában éretlenek. Mindez azért következett be, mert az ember elfelejtette a föld technikáját.
– Azért teremtette az Isten az embert, hogy gondolkodjék, de ne úgy, hogy a másikat félrevezesse. Az Isten amit adott az embernek, azt össze is tudja rombolni, mert nem becsüli a földet. Régen úgy kellett megbecsülni a földet, ahogyan egyik ember megbecsülte a másik embert. De ma már nem becsülik meg egymást az emberek sem, a kutyát, meg a macskát többre becsülik, mint egymást.
– Mit gondol, kedves Márika, van ebből kiút? – kérdeztem felelősséggel a bölcs tudóst, s úgy figyeltem válaszára, mintha az emberiség megbízottja volnék, akinek a kapott válasszal rohannia kell a többiekhez, s elmondani, hogyan menthetjük meg ezt a földet, amit nem becsültünk meg.
– Ha lesznek, akik még észhez térnek. De többen vannak, akik a könnyelműséget hiszik. Azelőtt hogy tudtak ennyi szép templomot építeni az emberek, szabad kézzel, gépek nélkül? Úgy, hogy összefogtak az emberek, és egymást segítették. Ahol egy ember nem bírt el egy dologgal, és két ember kellett, ott ketten fogtak össze, ahol négy ember kellett, ott négyen fogtak össze. Hol voltak akkor ott a gépek? Ma azt hiszik a fiatalok, hogy ha kapnak egy nagy gépet, azzal zúzatva mennek, s ennyi a gabona. Régen aratáskor nem voltak kombájnok. A cséplés pedig külön munka volt, szigorú munkamegosztással, ahol mindenkinek, és mindennek megvolt a kiszabott helye. A férfi, aki etette a cséplőgépet – mert így mondták – a kévét feldobta a cséplőgép tetejére, ahonnét elöl ment ki a szem, hátul a szalma, meg a törek. A polyva, amit ma már a tarlón hagynak, az bekerült a csűrbe a polyvalyukba, de ezt is felhasználták. A korpát hozzákeverték, meglocsolták, ebből takarmányt kevertek a jószágnak. Volt minden háznál korpa, mert a malomba vitt búzából kaptunk kenyérlisztet, ami teljes kiőrlésű volt, és kalácsnak való nullás lisztet, ez a fehér liszt, korpát, és búzadarát is. De korpából csináltuk az ecetet is, forrázással, ezt korpaciberének hívták, ezzel savanyítottak. Ezekkel a dolgokkal a gyerekek mindig el voltak foglalva. Volt a gyerekeknek egy saját sorsa. Nekem a faluban voltak barátnőim, heten voltunk, éppen a minap számadást vetettem, de ma már csak én vagyok élő napos, ám emlékszem, hogy amikor bandába összejöttünk (mi 35-ösök, és 36-osok voltunk) otthon a folyosónkon a leszedett napraforgók kalapját levágtuk, abból a magokat, ha már jól kiszáradt egy hosszú bottal egy ponyvára kipotyoltuk, és közben magyar nótákat énekeltünk. De éppen így hántottuk le a pamusát a kukoricacsőről is télen, így hívták a kukoricahéjat, amit a vas gerebenen meghasgatva derékaljnak is használtak. Volt templomba járás, az hogy nem volt tévé, meg ezek a kütyük, az igaz, de ez nem jóra vezette a fiatalokat, mert nincsen nekik felfogásuk.
– Nincs felfogásuk? – kérdeztem vissza, hogy a részleteket is megismerjem. Éreztem, hogy itt nem csak egy kórisme hangzott el, hanem jön a magyarázat, s vele az életrecept, és a lelkembe átfolyó eleven gyógyulás.
– Nem érik fel ésszel, a világról, és a dolgokról nincsen világos észképük. Csak azt tudják, hogy megyünk a buliba, s ott ereszd el a hajamat van Mi nem voltunk olyan felvilágosultak, hogy is mondjam neked, bennünk nem volt olyan, hogy törekedjünk, hogy a más vidékre, vagy egy más országba menjünk, hogy másoktól mintát vegyünk, hanem a saját mintánkat alakítottuk ki.
– Ott, ahol éltek? – kérdeztem elragadtatva, mert szavaiból hatalmas erőt lehetett kiérezni.
– Ahol éltünk, igen – felelte. – Bennünk nem volt olyan érzés, hogy elvágyódjunk innen, hogy városokba menjünk, mert ott élet van. Az volt a jó számunkra, ami itt volt a divat, hogy divatosan mondjam. Akkoriban sem volt mindenkinek az adott faluban a rendelt párja, de ha valaki udvarolni jött egy másik faluból, az rendesen, illedelmesen, az itteni rendet figyelembe véve tette meg ezt. Az én férjem sem itteni fiú volt, egy bálban ismertem meg. Emlékszem, öreganyám még meg is jegyezte viccesen, hogy nem kell pokolra menni ördögért, van itt is elég, ez akkoriban egy közmondás volt. Nem ellenezte, hogy más faluból jött, de nekem ő volt szánva az Istentől. Amit én akkor megfogadtam, az eskümben, ahhoz tartottam magamat. Az eskü hiteles szó kellene, hogy legyen, és ma ez a legnagyobb baj a házasságokkal, hogy esküt szegnek, olyan könnyen, esküt szegnek, akár százezerszer, és nem tartják be a szavukat. Nekünk az eskü, a szó, szent volt mindig, akkoriban ez volt a divat, és nem volt más világ.
– Maguk mit látnak, hogyan érzik, hogy most nincsen rendben ez a világ? – vártam kérdésemre egy kordiagnózist, túl nagy feladatként talán, de megbíztam a bölcs társadalomtudósomban, mert megfigyelései valós 87 év tapasztalatából származtak, az nem íróasztal-okoskodás volt.
– Az a baj, hogy a fiatalok meg vannak tévesztve, és nem tudják, hogy mi az igazság, hogy nincs hitük, hogy nem hisznek Istenben. Valakiben hinni kell. Kell lennie egy olyan igazságnak, ami minden döntésünknek alapja, ami soha nem változik. Ez is a világból indul ki, mert evégett teremtette az Isten a világot, s szabad gondolkodást adott, hogy hinni kell, mert valaki megteremtette ezt az országot is, hogy benne tevékenykedjen az ember, de ők nem tevékenykednek. Nincs felfogásuk arról, hogy mi lenne a jó, és merre vinnék a sorsukat. Az időseket egyáltalán nem becsülik, most már mindenki tegez mindenkit, és nem kérik az idősek tanácsát, mintha teljesen szakítani akarnának a tevékeny élettel, amiben mi éltünk. Azért nincs értelmes felfogásuk, mert nem értik, hogy merre megy a világ, mert nem ismerik, azt a valakit, aki a világot alkotta, aki azt rajtunk keresztül, a jó döntéseinken keresztül vezeti. Akkoriban három család élt együtt, és jól működött, ma meg egy 19 éves már meg akar szabadulni a szülőktől, elmegy inkább albérletbe, mert városon élet van, falun meg nincsen. Nem tudom, hogyan magyarázzam el, de az én gondolkodásom más, és az az ember lényege, ahogyan gondolkodik, és ebben kellenek állandó dolgok. Igaz, hogy ebben a világban is éltem, de engemet a sarkamból sosem tudtak kiakasztani, s másfelé terálni. Mindig így gondolkodtam, amivel sehol nem vallottam szégyent, sehol nem csináltam semmi bosszút, és megbecsülök mind fiatalt, mind időset, de az, hogy így el vannak tévelyedve a fiatalok, hogy nem tudják, hogy van Isten, az elborzaszt. Ki látta az Istent? Senki, tehát nincs Isten! – mondják olyan könnyen.
– Magát miért nem tudták a sarkából soha e sok változásban is kiakasztani? – kíváncsiskodtam, bár éreztem, hogy ez már jótállási időn túli tanács lesz, ám választ kapok minden kérdésre ezzel. A felelettel nem is késlekedett, hangjából eleven erő áradt szét a kis előszobában, és megint megéltem, amit az idős mesterekkel való beszélgetéseim mélyülő szakaszában mindig: megtelt a helyiség tiszteletből megidézett öreg szülékkel, tiszta életű emberekkel.
– Hát, mert így nevelkedtem, és mintát így vettem a szülőktől.
Kifáradva a múltidézéstől, jelenbe került a lényeg, amit a gyerekek ma tényleg nem ismernek, és ezért nem is fejlődhetnek. A vonatos fiúkra gondoltam, akik vágynak a nagy teljesítményű okos gépekre, mert azt hiszik, hogy attól van a hatalom, de ők nem akarnak teljes életet élni, és megokosodni, így nem ismerik az okokat, a lényeget. De ma olyan világ van, hogy a gépi aratásban a polyva ott marad a földön, vagy a szalma közt, ha ugyan el nem potyog. Ezt a polyvát azonban agyaggal keverve faltapaszként is használták. Mivel ma a polyvát elviszi a szél, mint eleink tudását, így nem elég stabil az épületük. Semmit nem szabadna elveszni hagyni az elődök örökségéből. Ők azért nem vágyódtak el onnan, ahol voltak, mert nem hiányzott nekik semmi. Ma az elvágyódás betegsége gyötri az embereket, és mindenki szebb, jobb életről álmodik, ami csak másik helyen, másokkal lehet. Az ember, ha hosszú életet él, előbb-utóbb elveszíti a kortársait és másik világban találja magát, de a boldogsága csak abban áll, hogy hagyja-e kifordítani magát a hitéből, és elfordítani magát azoktól, akitől vette a jó mintát. Hálát adok az életükért, és tanácsaikért, az eleven okoskodásokért, amit át kell menteni a lényegtelen dolgokban fuldokló fiatalok karcolatlan lelkébe.
Most minden erdő, minden föld le van tarolva, s e látvány elborzaszthat bennünket. De aki ismeri a teremtés rendjét, az tudja, hogy a letarolt erdők romjaiból eresztvények sarjadnak, s most ezeket a zsenge harasztokat, sarjakat kell óvni-vigyázni. Ezekből új, fiatal erdők, sejlenek, amik a kivágott fák magjából eresztettek sarjakat. Nincsenek tömött rendbe ültetve, ritkásak, helyük több adódik terjeszkedni, növekedni, ám a szél is jobban szaggatja őket. Sétálok a tarlón, a szél felé fordítom arcomat, a vonatbeli fiúk szegénységére gondolva. A kombájnok tonnás keréknyoma a tarlóba is árkot vájt, de lelkemben hallottam a remény hangsorát: Sarjad a lekaszált rét, midőn tarlója újra zöldelleni kezd, s most nem látszik még, de Isten e sarjakkal új munkát kezdhet.
 
Folytatása következik.

*******************************************************

 9. KALEIDOSZKÓP – VERSBEN 

 
Szilágyi Anita: Őszi Díva

Szemfényvesztő Díva az ősz,
Tájra színes színeket kendőz,
Bámulatos festői komponálása,
Széles skálájú palettája
 

Egyik napról másikra
Erdőket átvarázsolja,
Aranysárgából fest bordót,
Bordóból - barnulót,
 
Nap sugarait még érezzük,
Jótékony hatását élvezzük,
Tó tükrére fénygyöngyöket szór,
Vízen táncol ezernyi folklór,
 
Zizeg, csörög talpam alatt,
Avarban hempergőzöm hanyatt,
Megcsodálom a színésznőt,
Aranyfényben felöltözőt,
 
Ahogy lenyugszik a Nap vérvörös palástja,
Minden élőlény a látóhatárt csodálja,
Horizontra fest skarlátvörös íveket,
Színvarázslattal búcsúztatja a természetet.
 

*

Ősz Király palástja

Ősz Királyunk lassan feltűzte Nyárlány haját,

Skarlátvörös fénytűkkel kidíszítette pántlikáját,

Ráborította a színpompás királynői ruhát,

Kontyára emelte tiszta-arany koronáját,

 

Ősz Királyunk varázspálcájával átszínesítette az erdőket,

Sugallt még ránk egy kis bájoló szív-meleget,

Nyárlány nagyon büszke volt Ősz Királyunkra,

Hogy ily fenséges látványt festett világunkra,

 

Napfelkelténél Ősz Király Nyárlány haját fésülte,

Aranyfényű tincseit fagyöngyökkel ékesítette,

A természet legszebb évszaka az ő csodatételük,

Tölgyesek ezernyi színes küldeménye édesük,

 

Ősz Királyunk palástját beborítják bíborvörös falevelek,

Nyárlány apró sóhajaival fújnak langyos szelek,

Ősz Királyunk Nyárlányt ültette karmazsin trónszékére,

Hiszen a benne élő szépséget szórta szét földkerekségünkre.

 

*

Szívem elán ritmusa

Kettőnk életét a sors szétzúzta

Kegyetlenül egy vonallal áthúzta

Elpusztított minden érzést bennem

Tomboló vihar szétszaggatja szívem

 

Mossa el záporkönnyem bűnös lelkem

Nehéz keresztem nem bírom Istenem!

Villámlásoktól szétcsattant életem

Szórjátok a Tiszába porhüvelyem!

 

Fáj a lét megkínoz minden holnap

Üveggolyónk szilánkosra tört fénylap

Sötétülő horizonton holt Nap

 

Pulzáló ütemre pusztuljak nyomban!

Vétkes rabként haljak fogoly celládban!

Zakatoló szívem érzem felrobban!

 

*

Dizőz

"Párisba tegnap beszökött az Ősz.

Szent Mihály útján suhant nesztelen",

Szajna-parton elegáns járásom

Portói kalapomban szalonkabátomban

 

Kontúrjaimat rúzsommal vörösre festem

Simulékonyabb szűzerezetű arcívem

Retikülöm ragadozó krokodilus

Latin kávézóba túlfűtött est kaotikus

 

Sanzonom mély mollja a diktátort hódította

Forró lehelete lábfejemet csókolta

Füstköd kavargó szívterem köve olvadó

Dekoltázsomról muszlinkendő leoldható

 

Vad tangóba szédül eszelős Levita

Hajzuhatagom lángszikrája lobbanó

Reflektorfény pisla vászonruhám pepita

Külcsín csillogó tapsvihar kirobbanó

 

Párásodó pupillámra aranyderű vetül

Avignon hídjánál lehangolt gramofon szól

Páris nyüzsgésére komor csend terül

Mélybordó lomb susog lüktető vágyakról

 

Szajnába sodortam tüllszoknyám báját

Angelin hamvas parókája antik ikonom

Nem játszom többé a Díva karneválját

Bronzszobrom komponálása parafrázisom

 

Bastille börtönébe temetem karrierem

Eiffel-torony fényeire villan tekintetem

Belém kódoltad csakráid csodáit

Kibérelted porladó pórusaim szobáit

 

Folytassa pályázat - Az idézet Ady Endre: Párisban járt az Ősz című verséből való.

*******************************************************

 10. ÉLETINTERJÚ ASPERJÁN GYÖRGYEL 

      Fogadj szívedbe (harmadik rész)

Riporter: Szabó Tiborné Gerencsér Hajnalka

 

ASPERJÁN GYÖRGY: Szonettek az itt maradókért

 

Én félek a haláltól, s okkal attól,

Asperján György

hogy nem szeretsz. Félek a semmitől,

s belőlem a rémület majd kitör,

ha húzódom a túlsó semmi-parttól.

Rémüldözve félek, s fázom magamtól,

s rettegek, ha nem félek semmitől

mert látom, kilappang mindenkiből

a cidri: híg szemekből, hűlt szavakból.

Aggódom, nem tudok eligazodni,

s nem értem, mért épp én legyek a jó,

mások bűnéért feláldozható

Félek, ha nem tudok beszélni, szólni.

Félek egyedül, s jobban veletek.

Ne féljek, fogjátok meg kezemet.

 

- Hogyan fogalmaznád meg, mi a bánat?

„Elmondjam neked, hogy mi a bánat?

Ha ülsz, ha állsz a csillagok alatt. Ha a csillagok alatt csak ülsz, csak állsz. Ha nem sikoltozol vérpirosan. Ha beletörődsz, hogy szótlanul meghalsz. Ha valami rejtélyes puhaság szorítja a szíved. Ha valami lágyság öklendezteti. Ha nem számít, ami fáj. Ha már csak az számít, ami fáj. A hevület hamuja. A hamu ezüst sóhaja. A sóhaj bürökje. És a berántott függönyök.

Ha állsz egy ablak előtt, amely mögött szeretkeztél. Ha szeretkezik, akivel szeretkeztél. Élesebben sikolt a gyönyör pillanatában, mint veled, és karján a közös örömet gügyögve dajkálja. Ha hittél benne magad helyett is. És megérted és megbocsátod, hogy megcsal. A teste rángása. Kiáradnak hűs nedvei. Nyálának íze. A nyál, amely a gyönyör pillanatában összegyűlt szájában, és nem a te gyógyszered. Az egyedül-létezés köztes állapota.

Most már tudod, a pénz számít, az álom rozsdás, szöges dróttal van hozzá rögzítve.

Az ölelés maradéka, amely másé. A szutyok a lelkeden. Amikor a remény is másé lett. És az áldozatodnak nincs nyomatéka. És látod a semmit, amint penge vékony, bíbor csíkká válik az ég korom peremén, és teljessé teszi a Föld moccanása.

Az otthontalanság. A fekete öklű akácok, amint ragyog rajtuk a november végi eső hártyája. Valami szag, amely követ, mert belőled jön. Mindig változik és íz lesz belőle. Kiköphetetlen és szégyenteljes.

És a tudatodnál vagy: értesz, látsz mindent, nem kérdeznek és bólintasz. A tied volt, tehettél vele bármit, és arany homokként szitál el az ujjaid közül. Lehetett volna éjszaka, ha akarod, lehetett volna elvakító nappal. Gyarló szív örökkévalósága. De féltél tőle, annyira akartad. Önmagaddal összekeveredve. 

A tilost közösen inni. Nem ismerve a szabadság határait.

Szabó Tiborné
Gerencsér Hajnalka
riporter

Mind volt teljesen meztelen.

Ha elmondom, se hallod.

Az ökörnyál fénye, és piros keserűsége. A szakadék fölé csomózott remény, amelyet himbált minden piciny fuvallat. És geometrikus ragyogása az ösztönök megnyilatkozásaként. Amikor a vér pirosa meglilásodik, feketévé aszalódik. Benne bogár árnyéka és a százlábú fenék óvatos habzsolása.

Az üzenet, amely már csak istené és visszavonhatatlan.

Ott az a hatalmas ablak, a cserépkályha melege, és távol a sötétben kukoricakórók csontváza, és nem tudni: jönnek vagy mennek. Csak a zörgés. És ahogy rád fekszik mások öröme, amely lopott pénztől ragyásodik.

Hiába a lankák, a mosoly szűrt fénye. Hideg, mint a nyakhoz szorított vasúti sín.

Elmondjam hát neked, mi a bánat?

Nincs kezed, nincs lábad, törzsed a tolószékbe helyezték és úgy énekelsz, olyan tisztán, mint a vágóhídi kés. Mint ötvenezer hajléktalan fedél utáni vágya. És értetlensége: hol rontották el? Az aluljárók huzatában a halál ijedt huhogása. Újságpapíron terített díszvacsora.

A sose haza.

Hogy kapus vagy abban a házban, amely a tiéd volt. És csak lassan fogod fel a jó szándékkal cseppenként adagolt méreg hatását. Egy szürke szempár, amely ragyog, mint az ősrobbanás utáni első másodperc végén maga az anyagi világ. A keletkezés eredménye és salakja. A színek kezdete, a bíbor uralma.

A falevél örök visszája.

Az ölemben a magány csiholta megszégyenítő kéj.

A kimondhatatlan, a felsorolhatatlan.

A tehetetlenség. Sebeid kéjes vakargatása.

Amikor mindenhonnan az a meztelenség ragyog, amely a tiéd volt, és betakarta a pénz, a valóságos világ működése. Ahogyan neked is működött, ahogyan te is működtetted.

Elmondjam neked, mi a bánat? Te vagy, te lettél a bánat.”

- Sajnos sok írásodban találkozom azzal, hogy a halálfélelem végigkíséri az életedet. Azáltal, hogy László Julianna nem fogadott el, kisebbségérzet alakult ki benned. Mivel megvonta tőled a törődést, szeretetet elveszett a biztonságérzeted, ami mérhetetlen félelmet, szorongást zúdított a lelkedre. Ez párosult a feleslegesség érzésével is sajnos. "Nem kellek senkinek!"  , noha te értékes ember vagy! Az ilyen tüneteket szégyelljük mások előtt, ami fokozza a bajokat, lelki betegséget, majd állandósult halálfélelmet okozhat, ha az ember gyakran él át olyan élethelyzeteket, amivel egyedül megbirkózni képtelen.

„17 éves vasesztergályos segéd koromban volt egy megrázó élményem. 1956 augusztus végén, szeptember elején esti műszakból úgy este 11 óra tájban mentünk haza a munkásszállásra. A zuglói Fűrész utcánál éppen leszállni készültem a 67-es villamosról. Fogtam a villamos kapaszkodóját, egyik lábam a lépcsőn pihent, a másikat éppen a talajra engedtem, amikor a másodperc ezred része alatt belém vágott, hogy majd egyszer valamikor ezt a mozdulatot nem tehetem meg, mert nem leszek. Iszonyú rémület fogott el. Ordítva rohanni kezdtem. A többiek utánam, hogy lefogjanak. Egészen a forradalomig alig tudtam aludni. Gyerekkoromban láttam elég sok halottat, a nevelőapámat és másokat. 56-ban rengeteg halottat láttam, sőt, magam is harcoltam a Corvin közben, és éppen a holtak látványa csitította bennem a félszt, de soha nem szűnt meg. Később olvastam, hogy egy, Arzamasz városát is érintő utazás alkalmával Lev Tolsztojt érte ez a rettenetes felismerés. Sokat és sokszor írt erről. Ezért is éreztem mindig nagyon közelinek a lelkét.”

 *

- Az ember retteg az elmúlástól, saját halálától és szerettei elveszítésétől, s ennek gondolatától egyaránt. Gyakran írsz megemlékezéseket is 1 – 1 eltávozott emberről. Régebben volt egy olyan időszak, amikor olyan történeteket olvashattunk tőled, ki miben halt meg. Miért foglalkoztat Téged a halál?

- Mert már magzatként életveszélyben voltam. Egyébként Tolsztojt vagy Kosztolányit is nagyon foglalkoztatta. Az elmúlás furcsa dolog, és amikor felismeri az ember, hogy halandó lény, elfogja a pánik.

- Említetted Cselák Gyula nevét, akihez különös szeretettel kötődtél, testvéredként szeretted.

„Cselák Gyula kicsi koromban az eszményképem volt. Vakmerő, okos és igaz szívű testvérem volt (mi lelencesek mind testvérnek éreztük egymást, ennek köszönhetően sok ideiglenes testvérem volt). Ez a fotó akkor készült, amikor az anyja elvitte tőlünk, és ő nélkülem nem akart az anyjával tartani. A fénykép azért készült, hogy mégis vele tarthassak - képzeletben és lelkileg. Soha többé nem láttuk egymást.”

 *

- Milyen elfoglaltságaid voltak gyermekkorodban? Boldog voltál akkoriban?

„Egy gyerek igazán sose tud boldogtalan lenni. Különösen, ha talál magának elfoglaltságot. Nekem megmondták, hogy mi a kötelességem, de soha nem tiltottak semmitől. Régi téglákból csináltam magamnak kis házat, deszkaszálakkal a tetején. Négykézláb kellett bemászni, s fölülről besütött a nap, becsorgott az eső, de az én kis házam volt. Ültem bent a sáros földön: az én házamban. A budi padlásán az én galambjaim fészkeltek. Nagy testű, kövér galambok. Fiókáikat csak az én engedélyemmel lehetett levágni. És én megengedtem, mert picinyke gyerekkoromból hozzászoktam, hogy mindent, ami köröttünk mozog - a kutyánk kivételével -, levágunk, megeszünk. Nyulaim voltak. Én szedtem (alkalomadtán loptam) nekik a füvet, a herét. Én neveltem őket, én készítettem lécből a ketrecüket, amelyet, ha szétrágtak, én javítottam ki. Én döntöttem a sorsuk felől. Ha úgy láttam jónak, kettőt tarkón ütöttem, megnyúztam, és odaadtam anyukának, hogy süsse meg. Ha pénzre volt szükségem, kivittem a piacra hármat-négyet, és eladtam. Az árukon vettem egy nyolckilós, vérben forgó szemű bak nyulat. Félméteres betűkkel kimeszeltem a kerítésre: "Bak nyúl van!" A környékről mindenki hozzám hozta a nőstényeket. S ha valamelyiknek nem volt éppen kedve, madzagot kötöttem a farkára, előrehúztam, és intettem Samunak, hogy jöhet. Samu jött, mint egy gépfegyver, majd nagyot sikoltott, és eldőlt. Az eredmény s a bagóztatás ára, az öt forint, ritkán maradt el.”

- Milyen volt a karácsony?

- Nincs olyan élményem, hogy vártuk volna a Jézuskát, mert hoz valamit. A felnőttek sem várták. Soha semmilyen karácsonyi ajándékot nem kaptam. Ha kaptam volna, emlékeznék rá. Józsi bácsi hozott valahonnan fenyőt, azt mi díszítettük fel. Fehér papírba kockacukrot csomagoltunk, azt két oldalt bevagdostuk ollóval, és cérnával felkötöttük a fára. A fa a szobában állt, mert ott volt valami hely. De nem volt éneklés, áhítat, csomagbontás. Semmi ilyen. Az igazi ajándék az volt, hogy mi gyerekek elmehettünk együtt az éjféli misére. A karácsony első napján tartott misére eljött apuka, Józsi bácsi, Ilonka meg mi. Anyuka otthon maradt főzni. Ilyenkor csirkepörkölt került az asztalra. Nagyon szerettem. A combját és a mellehúsát apuka, Józsi bácsi, Gyuri bácsi ette… akkor már Melitta nénit rég elsodorta a szél. Valakik még biztosan ültek az asztalnál, de nem szeretnék még ilyen részletekbe is belebocsátkozni. Mi sámlin egy hokedlit ültünk körül. Mindig mindent megettünk válogatás nélkül. Karácsonykor volt mákos guba is, amit nagyon szerettem. És jutalomként elmehettünk moziba. A történetet azután én elmeséltem otthon anyukának, meg apukának. Nagyon élvezték, mert annak, amit láttam, a felét sem értettem, ezért sajátosan hozzáköltöttem valamit, amitől igazán érdekes és szórakoztató lett a mesém, talán jobb, mint maga a film, amit eljátszva a szereplőket előadtam. Az elismerésük, dicséretük jól esett, hiszen az elismerésre, a visszaigazolásra, amelyben talán vagy olykor szeretet is van, mindenki vágyik. Ismerős gyerekektől kaptam szaloncukor csomagolást. Külön gyűjtöttem szépen lesimítva a selyempapír részt és külön az ezüst vagy aranyszínű lemezt. Ez kincsnek és az iskolában, amikor megkezdődött a tanítás, cserealapnak számított. Mindegyiket megsimogattam és hosszan csodáltam. Sose nyúltunk egymáséhoz, mégis mindannyian dugdostuk, ahogy valóban a kincset szokás. Nem voltunk boldogtalanok, mert csak ahhoz a boldogsághoz volt mércénk, amit megszoktunk, amit a tapasztalatainkból ismertünk.

 *

- Könyv volt a családban?

- Nem. Még Biblia sem. Illetve egy könyv mégis volt, nem tudom, hogy került oda. Az első világháborús német U tengeralattjárókról, az általuk vívott csatákról szólt. Jobb híján ezt olvasgattam, és rendkívüli módon felajzotta a fantáziámat. De soha eszembe sem jutott, hogy szeretnék tengeralattjáró matróza lenni. Rettenetes szorongás fogott el, amikor olvastam, hogy valamelyik találat miatt elsüllyedt vagy menekülve az ellenséges tengeralattjáró elől olyan mélyre merült, hogy a tengervíz nyomásától megpattantak az illesztések és bespriccelt a hajóba a víz.

 

- Gyermekkorod az életnek olyan iskolája, amelyből alig van kiút.

- Mert valójában egyáltalán nincs. A sérelmek, a fájdalmak, az önsajnálat és a mások iránt érzett szánalom leülepszik a lélekben és megkövesedik. József Attila szerencsésebb volt. Nővére ügyességének és isten eligazító gondoskodásának köszönhetően 14 évesen lehetőséget kapott, hogy más irányba forduljon az élete. Hihetetlen ostobaság, amit mondok, de azt gondolom, hogy történelmi pillanatban halt meg a mama. Se a szeretet, se a hála fékje nem gátolta a rendkívüli adottságú fiút, hogy megteremtse önmaga sorsát. De a múltját nem hagyhatta el, mert önmagában hordta. Nem véletlen, hogy már harmadikos gimnazistaként kilépett a makói internátusból majd a gimnáziumból. És ha pártfogói átmenetileg „jó útra” is térítették, igazán soha nem tudott elszakadni a megélt élményektől. Az én kiképzésem viszont folytatódott. Volt négy testvérem, élt az anyám, közben pedig egyre magányosabb és árvább lettem. De persze ehhez az állapothoz még hosszú út vezetett.

 *

- Hova jártál iskolába?

 - Több helyre, pl. Nagykőrösön apácák tanítottak, Füzérradványban osztatlan iskolába jártam, aztán Félegyházára, majd Kecskemétre kerültem, utána Budapesten voltam ipari tanuló. Csepelen volt az intézet.

- Szerettél iskolába járni?

„Lelenc voltom miatt megaláztak, megvertek az osztálytársaim, én mégis nagyon szerettem iskolába járni. Számunkra délután kötelező volt a napközi, így kétnaponta gond nélkül megtisztíthattam Csikós tanító bácsi utasítására a biciklijét, ami sokkal kellemesebb elfoglaltság volt, mint bürgét, kecskét legeltetni, a disznó körül foglalatoskodni. És kicsit játszani, óvatosan rosszalkodni is lehetett. És persze tanulni. Gyorsan elsajátítottam az olvasás tudományát, és már az iskolai év elején, amint megkaptuk, elolvastam az egész tankönyvet. A lányokkal is lehetett bohóckodni. A szépek és jól öltözöttek persze nem jártak napközibe, őket otthon finom ebéddel várta az anyukájuk. Nem irigyeltem őket, tudtam már kicsiként, hogy az életben sorba kell állni. Az én sorom mindig végtelenül hosszú és kacskaringós volt, előre látszott, hogy soha nem érhetek oda a célhoz. Én már csecsemőként tudtam (legalábbis úgy viselkedtem, mint aki tudja): éjszaka nem szabad felsírni, zavarni a felnőtteket, mert a balhés gyerekektől mindenki szabadulni akar. Később, öt-hat évesként az is belém ivódott, hogy mindig igazodnom és alkalmazkodnom kell. Ha láttam egy-egy módos gyerek hisztizését, csodálkozva csak bámultam a szülők engesztelő türelmét. Engem egy-két ilyen eset után összepakolt volna a nevelőanyám, hogy bevigyen a gondozóba, és leadjon, mint kezelhetetlent. Ha életben akartam maradni, meg kellett húzódnom, és mindig csak akkora térfogatra kiterjedni, ami nem sérti mások érdekeit. Én nem lázadozhattam, nem egyéniesedhettem, nekem a parancsra kellett figyelnem, és igyekeznem megfelelni annak. Nem volt mindig könnyű, talán születni is kell rá. A körülményeknek is segíteniük kell, különben gyorsan elmorzsolódik az ember. Arra törekedtem, hogy az ismerős felnőttek és gyerekek megkedveljenek, ne akarjanak maguk mellől eltávolítani, megverni, szüntelenül megtaposni. Én mindig féltem rossznak lenni, illetve nem elfogadhatóan viselkedni. Csak olyan csínyeket elkövetni, amelyek nem derülnek ki, vagy ha mégis, valahogyan megbocsátásban részesülhet az ember. Nehéz gúzsba kötötten felnőtté válni. Örökké taktikázni, és a legkülönbözőbb felnőtteknek megfelelni. Ehhez gyorsan ki kellett ismerni az engem körülvevőket, figyelni rájuk, ellesni, mi szolgál kedvükre. Az iskolában a nagyobb és erősebb gyerekek kedvét kerestem. Mivel talán elég jól forogtak az agyam kerekei, felismertem ennek a módját is. Csípős, ingerkedő nyelvemet megfékeztem. ”

 *

- Milyen osztályzataid voltak?

 „Nekem első osztályban csupa egyes volt a bizonyítványom. Mert akkor még a két világháború közötti osztályozási szisztéma érvényesült és az 1-es volt a legjobb jegy. Nappal kecskét legeltettem, keveset tanultam, hogy mégis eredményes lettem, nem is annyira az eszemnek, mint annak köszönhettem, hogy nem volt tv., videojáték, számítógép. Harmadikban aztán volt egy csomó hetesem, hatosom, ötösöm, mert akkor már 1-7-ig osztályoztak, és a hetes lett a legjobb osztályzat. De ez a szisztéma is gyorsan megbukott. Hatodikban a TBC-nek köszönhetően a füzérradványi szanatóriumba kerültem, kecskét nem legeltethettem, viszont egész nap tanulhattam, olvashattam, és csupa ötös lett a bizonyítványom. Ez volt életem legszebb éve. Én ezen is lemérem a történelem alakulását, és azt a sokféle hadak útját, amelyet megjártam. A visszaemlékezők, valamint iskolai bizonyítványom szerint értelmes, eleven eszű gyerek voltam. Örökké magyaráztam, okoskodtam. A környezetemben sokan kisügyvédnek hívtak.”

- Könnybe lábadtak a szemeim…hogy már gyermekként is ilyen kemény életed volt, dolgoznod kellett, és mégis… ilyen jó tanuló voltál! A TBC, és a tüdő bármilyen jellegű megbetegedésének lelki oka a sok ki nem mondott lelki fájdalom. Szívbemarkoló az a tény, hogy nálad ez már gyermekkorodban jelentkezett. Hatalmas szókincsedet minden bizonnyal rengeteg olvasással szerezted. Mióta olvasol?

„1950-ben, tizenegy évesen kerültem be a füzérradványi Károlyi kastélyba, amely akkor tbc szanatórium volt. Elképedtem az intézet hatalmas könyvtárán, amely csak azért tűnt olyannak, mert a nevelőszüleim házában soha egyetlen könyvet sem láttam. Olvasni kezdtem. Nem azért, mert volt valami megfogalmazott célom ezzel. Egyszerűen vágytam az olvasásra, arra az új és tágas világra, amely a könyvek lapjain tárult elém. Amikor elvégeztem a tanonc-iskolát és beiratkoztam az esti gimnáziumba a munkásszálláson lakva, nem azért tettem, mert több akartam volna lenni a többieknél, egyszerűen a tanulás vágya élt bennem. Természetesen minden szabad percemben olvastam Érdeklődéssel és mániákusan..”

 

- Olvastam, hogy vasesztergályosként is dolgoztál.

„Tizennégy évesen vasesztergályos szakmát tanultam a Rákosi Mátyás Vas- és Fémművekben lévő 1. sz. Ipari tanuló Intézetben. 16 éves korom óta munkásszállásokon laktam, ágyrajáró és albérlő voltam. Soha senkihez nem tartoztam, hozzám soha senki nem tartozott. Hogy egész tudatomat ne kösse le a napi munka, elmentem a lehető legmocskosabb munkát végző segédmunkásnak. Naponta söpörtem a műhely olajos betonpadlóját, mások lába alatt voltam, nyeltem a megaláztatást. „

- Egyik írásodból tudom, hogy Jókai könyveit azért is olvastad, mivel nem lévén olyan ember, aki a szeretete révén tanított volna az élet dolgaira, a regényhősöktől is tanultál.

 

„16 éves koromra elolvastam Jókai valamennyi regényét, s azokban rengeteg a pozitív figura, lásd például a És mégis mozog a föld, vagy A kőszívű ember fiai, és más regényeket. Ezek a hősök engem ösztönöztek. És odajött hozzám a művezető, és ő is mondta, hogy Asperján elvtárs, hallom szeret olvasni, hoztam magának néhány könyvet, például Berzsenyi Dániel verseit, olvassa el, és tanuljon tovább. Én már öreg vagyok, de maga még bármi lehet. Felmentem a személyzeti osztályra olajos munkaruhában, rögtön fogadott az osztályvezető, és bejelentettem, hogy esti gimnáziumba szeretnék menni, kérem támogassák, adjanak munkaidő kedvezményt stb. Az osztályvezető nem azt mondta, hogy nekünk jó vasesztergályosokra van szükségünk és nem érettségizett szakmunkásokra, hanem felállt, kezet fogott velem és azt mondta: Asperján elvtárs, támogatjuk a törekvését. Ma egy ilyen helyzet elképzelhetetlen. Esti gimnáziumba jártam. Tökéletesen árva, magányos állami gondozott voltam. Velem a kutya sem törődött.

 

- Kinek a hatására iratkoztál be az esti gimnáziumba?

 

„Az általános iskolát 3,6-del fejeztem be. Hogy többre, másra is képes vagyok, talán soha nem derül ki, ha sorsom 17 évesen össze nem hoz egy nyugdíj előtt álló, régi szervezett munkással: Váradi bácsival. Ő hitette el velem, hogy érdemes tanulni. Ha az ő meggyőző szavai hatására nem iratkozom be az esti gimnáziumba, sose kerülök

egyetemre, s nem államvizsgázom kitűnőre, bizonyságot adva

önmagamnak, hogy az életnek ezer útja van, s mindig kisebb hatásfokkal üzemelünk, mint amennyire képesek vagyunk.”

 

- Kik a kedvenc íród, költőd?

- Lev Tolsztoj és József Attila.

- Apropó! Említetted az újságkihordást, miért éppen ezt az elég fárasztó munkát választottad? Kérlek, mesélj nekünk az akkori körülményeidről!

„Tizennyolc éves koromban elmentem újságkihordónak, hogy reggel kilenctől este kilencig a Széchényi Könyvtárban ülve olvashassak. Nem volt senkim, nem tartoztam senkihez, felelősséggel is csak magamnak, tehát kedvem szerint dönthettem. Ötszázötven forintot kerestem havonta és a Lenin krt. 98-ban 220 forintért volt albérleti szobám. A két lichthof közötti egykori cselédszobát nem lehetett fűteni, nem volt benne csak hideg vizes csap. Huzat nélküli paplannal takaróztam, huzat nélküli párnán nyugodott a fejem, és egy zsinór végére szerelt foglalatban lévő izzó adott fényt a fejem felett az éjszakai olvasáshoz. Reggel, mielőtt beültem a könyvtár olvasótermébe, ettem negyed kiló kenyeret fél liter tejjel, délben egy szelet kenyeret, és egy hét alatt elolvastam a József és testvérei tetralógiát. A Varázshegyet szintén egy hét alatt olvastam el. Esténként a Marx téren (ma Nyugati tér) lévő Tejbüfében (most bank van ott) ettem két forint negyvenért egy kelkáposzta főzeléket, és utána „otthon” az ágyban még az Iliászt olvasgattam nagy élvezettel. Minden nap hajnali négykor keltem, reggel nyolcra az újságot kihordtam a Lenin körúton a Nyugatitól az Oktogonig. Havonta egyszer kasszíroztam az újság előfizetéseket. Egy este a Lenin krt 94-ben (itt lakott a második emeleten Zách János színész, és a harmadikon özv. Makai Ödönné József Etelka, akiről én sok mindent tudtam Jolán könyvéből) a második emeleti gangon a fényben megpillantottam egy szőke lányt: fehér köntösben ült felhúzott lábakkal egy nagy zöld fotelben, állólámpa világított mellette, és elmélyülten olvasott. Rögtön szerelmes lettem bele és akkortól sóvárogva és irigyen gyakran vele és róla álmodtam. A 18. születésnapomat tíz deka meleg kolbásszal, két szelet kenyérrel és egy üveg Bambival ünnepeltem a Nyugatiban lévő népbüfében. Utána hajnalig, mivel hétfőn nem kellett újságot kihordani, Lamb Nagy Sándor című könyvét olvastam. És a világhódítóval repült a lelkem. Olykor verseket írtam, s napi rendszerességgel József Attilát olvastam. Ha boldog emberi állapotot akarok felidézni, akkor nekem ilyen emlékek jutnak eszembe. Ugyanis barátok, ismerősök, szerelmek nélkül is tökéletesen boldog voltam, ha olvashattam, ha elmélyülhettem a csodák világában. (Akkor én már túl voltam Jókai összes könyvének elolvasásán). Most is könny szökik a szemembe, ha az én reményekkel, tiszta és felemelő álmokkal teli boldog tizennyolc éves koromra gondolok.”

 

- Számomra Te csoda vagy! Nagy ellentétek vannak az életedben… a szeretet hiányának megélése, és ugyanakkor a belőled áradó kedvesség, szeretet... Az emberi mulasztások, embertelen hozzáállások – és a te másokat féltő, gondoskodó szereteted. A rengeteg munka – és a tehetséged…a szorgalmad, a kitartásod gyümölcse. Amit az ember lehetetlennek gondolna…. Te megvalósítottad! Milyen nehéz lehetett szerény körülmények között élni. Emlékszem… abban az időben az embereknek jó, ha volt egy olyan cipőjük, amiben iskolába tudtak járni, és a ruhatár is kevés darabból állt.  Van – e olyan emléked, ami valamilyen öltözékkel függ össze?

 

„Amikor 1960 áprilisában az esti gimnáziumi osztály ballagott, én a Parlamenti Könyvtárban ültem éppen és tanulás közben fojtogatott a sírás. Nekem, mint újságkihordónak, nem volt olyan öltönyöm, amelyben megjelenhettem volna a többi, ünneplőbe öltözött osztálytárs között. És az sem volt, aki eljött volna a ballagásomra, és szeretettel mosolygott volna rám, miközben a kezembe nyom néhány szál virágot.. Szerencsémre még csak 21 éves voltam, és el tudtam viselni ilyen fájdalmas megalázottságot. És, sajnos, soha sehol nem ballagtam. Óvodába nem jártam, az általános iskoláimat 12 iskolába járva végeztem el, nem kötődtem sehova, és emberek közül is csak a 72 éves apukához, a nevelőapámhoz, mert ő nemcsak éreztette, hanem ki is mondta, hogy szeret engem, a lelencet. Istenem, istenem, mennyi megbocsájthatatlan apróság és sérelem van a szívemben..”

 

- Hogyan tudtál a gimnázium után munka mellett felvételizni az ELTÉ BTK magyar irodalom és filozófia szakára?

 

„Esti gimnáziumban érettségiztem, és mivel a magyar irodalom felvételi dolgozatának írása napján is kihordtam az újságot, hát némi probléma adódott: aznap későn érkezett meg a 64-es postára (a Nyugatinál van) az újság, amit még járatonként szét is kellett osztani. Olyan meg nem volt, hogy valaki nem viszi ki. Így aztán reggel nyolcra végeztem. Úgy, ahogy voltam, a rossz újságkihordó hacukámban, agyonizzadtan fél kilencre állítottam be az egyetemre, ahol mondták, hogy a 3. emeleti nagy tízes teremben van a felvételi dolgozat írása, de már elkezdődött fél órája. Odamentem, de az ajtóban álló tanár nem engedett be a terembe. Lerohantam a tanulmányi osztályra és kerestem az osztályvezetőt. Azt mondta, sajnos, elkezdődött a dolgozat írása, és nem lehet bemenni, majd próbálkozzam jövőre. Mondtam az illetőnek, hogy nekem az egyetem az életem, és ha nem enged be, akkor lerohanok és a 2-es villamos alá vetem magam, mert én ma is hajnali négykor keltem, és dolgoztam, arról nem tehetek, hogy az újság későn érkezett. Ekkor 1960 júniusát írtuk. Az osztályvezető látva a feldúltságomat, biztos volt benne, hogy valóban a villamos alá ugrom, mint ahogy meg is tettem volna. Fogta magát, és elindult velem a tízes teremhez. Ehhez ma minimum miniszterelnöki engedély kellene. Az ott álló tanárnak mondta, hogy ő engedélyezi, hogy később kezdjem el írni a felvételi dolgozatot. Pillanatok alatt megkaptam mindent, a témát, papírt, és tollat, mivel az sem volt nálam. Beültem a padba. Nagyot sóhajtottam, hálát adtam istennek, mert a bajban mindig eszébe jut az embernek az Isten. És csak akkor néztem meg, hogy mi a feladat. Csokonai lírájáról és a felvilágosodással való kapcsolatáról kellett írni a dolgozatot. Csokonai a kedvencem volt. Éreztem, hogy mindent tudok, amit kell. Írtam összesen hét teli oldalt 12-ig, a dolgozatírás befejezéséig. Felvettek magyar-filozófia szakra. Minden ilyen egyszerű volt, minden ilyen emberi, bürokráciamentes.

- Mi az, ami életedben a legnagyobb élményt jelentette?

„Nem tagadom, én, a lelences senki, az anya-apa nélkül felnőtt, anyával-apával rendelkező anyátlan-apátlan árva, aki évek óta összevont szemöldökkel, dacba torzított szájjal jártam, nagy jelentőséget tulajdonítottam az egyetemi felvételemnek. Olvastam az újságban, hogy tízszeres túljelentkezés volt. Tehát kilenc nálam szerencsésebb sorsút magam mögé utasítottam. Bejutottam egy olyan öbölbe, aminek lehetőségeit, értékét igazán nem ismertem. De bent voltam! És ez volt számomra a fontos! Sovány, meggyötört arcomon önkéntelenül megjelent a mosoly. Hogy szerettem volna sírni! Hogy szerettem volna ünnepelni. Csak jártam az utcákat, és zakatolt bennem: felvettek, sikerült. Én, akit annyiszor megaláztak a szaktársai, mert tanulni merészeltem, mert olvastam, mert másmilyen voltam, mint ők, én megvalósítottam, amit elhatároztam. Bennem volt akaraterő! Kitartás! Nem engedtem a víz alá lenyomni a fejemet! Boldog voltam! Nem tagadom: boldog voltam! Lezárult az a korszak, amelyben behoztam a születésemkor örökölt hátrányt.”

- Kivel tudtad megosztani örömödet?

„Mivel állami gondozottként a kecskeméti Árvaházban székelő központhoz tartoztam, leutaztam Kecskemétre. Először is meglátogattam Anyukát, a nevelő anyámat, és elbüszkélkedtem neki a jó hírrel. Idős volt már, nem igazán tudta felfogni annak a jelentőségét, hogy egy világ árvája, egy hajnalonta újságot kihordó 45 kilós legényke a jövő lehetőségét harcolta ki magának, de mert látta rajtam a boldogságát, hát fogatlan száját ő is mosolyra húzta. "Látod, mindig mondtam, hogy megsegít a Jóisten. Aki benne bízik, nem csalatkozik."

Átöleltem, minkét oldalon megcsókoltam ráncos, öreg arcát, elsírta magát, és én ugyancsak. Könnyes szavakkal köszöntem meg neki, hogy három hónaposan odavett a nagykőrösi agyag falú, megsüllyedt házba, okos szigorúsággal, de szerető jósággal nevelt, a családja része lettem.

 

- Mi történt azután és ki segített anyagilag?

„Azután átsétáltam a közelben lévő Árvaházba, és immár felnőtten visszavetettem magamat állami gondozásba. Egy előadóval, egy fiatal nővel, (ő tegezett, mert ez jár egy állami gondozottnak, én pedig magáztam) elsétáltunk a Kecskemét főterén lévő Állami Áruházba, és bizonyos összegért ruházatot, ágyneműt vásároltunk számomra. Akkortól ez minden év őszén megismétlődött, míg be nem fejeztem az egyetemet. Szürke, rám igazított öltönyömben feszítettem. Nagy előrelépés volt ez számomra. És Pesten végre, évek után, huzatot kapott a párnám és a paplanom, s nem a durva matracon, hanem rá terített lepedőn feküdtem.”

 

- Sokan, akik a tiedhez hasonló nehéz körülmények közt éltek – elkallódtak… Nagyon büszke vagyok Rád!

„Elmondhatom magamról, hogy a dialektika lovagja vagyok. Tudok mindent, amit csak tudhat egy, az egyetemre jelentkező érettségizett. És tudok ezer mást, ezerszer jobban, mint bármely érettségizett diák, aki a szokványos úton jutott el az egyetemig.”

-1965-től a Magyar Rádió munkatársa lettél, mely több hangjátékodat, dokumentumműsorodat tűzte műsorára. A Daráló Gábor Anna – Asperján György – Horváth Péter folytatásos rádiójátéka  

„Erika, Kinga, Sotó, Zotya, András és a többiek harmadikosak voltak, gimnáziumba jártak, amikor 1989. március 4-én, szombaton, déli egy órakor legelőször megszólaltak a RÁDIÓBAN. Elkezdődött (pontosabban folytatódott) egy történet, amelyben fiatalok élték szokásos mindennapjaikat. Vitatkoztak a szüleikkel, tanáraikkal és egymással, szerelmesek voltak és szakítottak, hülyeségeket csináltak és hétköznapi hőstetteket hajtottak végre, amint az ebben - és minden életkorban szokás. Azóta szombatonként - és csütörtökön, az ismétléskor - tovább bonyolódik életsorsuk az éter hullámhosszán, és több százezren hallgatják, mi történt Sotóékkal azon a héten. A növekvő érdeklődés adta az ötletet, hogy regényben is közreadjuk barátaink életét és persze a családjukét, ismerőseikét. Egyetlen fontosabb esemény sem felejtődött ki a regényből. Benne van Sotó iskolai botránya és a következmények, nem maradt ki a filmezés, de Lekvár és Erika "lamurja" sem, és helyet kapott a Zotya-Gyöngyi páros kínos balesete is. Találkozhatunk Andrással, akinek két apja van, és aki végre talált magának egy lányt, aki szereti, s akit szerethet. Regényünk hat hónap történetét, izgalmait meséli el.”

- Mostanában kevés nyakkendős, elegáns embert látunk. Minden megváltozott…Az öltözködés is. Sok esetben e téren is lazaság mutatkozik. Hogyan öltöztek abban az időben a rádiósok?

- Hát igen, akkoriban egy rádiós nem úgy festett, mint egy tróger. Úriember módjára öltöztek fel. Igaz, volt is miből. Még az én időmben is szinte minden munkatárs férfi fehér ingben és nyakkendőben, öltönyben lépett be a Rádió kapuján. A hölgyek pedig gyakorta kiskosztümben jártak. Adtunk magunkra és az intézményre.

- A Szóljatok szép szavak című, több évig tartó irodalmi színpadokról, színjátszókról szóló rádiós magazinműsor lelke te voltál. Három nagy országos átölelésű vetélkedő műsort készítettél az amatőr színjátszó mozgalomról. Az első országos döntőt a Madách Színházból közvetítették élőben három órában, és százezrek hallgatták az adást. Szeretnénk erről kicsit többet tudni! 

- A Magyar Rádió társadalmi ösztöndíjasa voltam, mert árva és szegény. Soha eszembe sem jutott, hogy a Rádiónál dolgozzam, jobban szerettem volna kiadónál könyvszerkesztő lenni. Így alakult. Öt évig a Rádiónál kellett dolgoznom, és közben pedig megszoktam, meg sokat dolgoztam és jól kerestem. Valahogy meg kellett élni.

- A modern kor vívmánya a számítás technika, az internet. Sokan furcsállják, főleg az idősebb korosztály, hogy barátságok köttethetnek úgy is, hogy nem is találkoztak az emberek egymással személyesen.

Te osztod ezt a nézetet?

- Hát csak annyit tudok, amennyi a legfontosabb. Igen, az email, az FB személytelenné teszi az embert és a partnert. Fiatal koromban sok ezer emberrel tartottam kapcsolatot, a munkám jellegénél és az amatőr színjátszó mozgalomnál fogva egy szervezet részévé váltam. Jó volt velük, mert megbecsültek, csak sok időmet elvitte.

- Gyermekkoromban sokkal kevesebb időt töltöttünk a televízió nézésével, ám mégis arra emlékszem, mennyivel tartalmasabb műsorok voltak. Akár a Ki mit tud-ra, akár bármilyen szellemi vetélkedőre gondolok. Szép magyar filmeket játszottak, és nem volt ennyi ismétlés.. Emlékszem, mennyire szerettem Vitray Tamás csak ülök és mesélek című sorozatát. Csak én érzem azt, hogy egyre több a silányabb műsor, ami jóra sosem nevel? A televízió megöli az emberek közti kommunikációt. Te ezt hogyan látod?

 - Én tíz éve nem ültem a tv elé. Ha van időm, inkább olvasok. És különben is a határtalan hirdetések felbosszantanak, elviszik a műsor felét. Van ennél hasznosabb időtöltés.

- Számomra fantasztikus, hogy Te nagyon jól kiigazodsz az internet világában, szinte naponta teszel írásaidból, verseidből, de a fontosabb hírekre is felhívod a figyelmünket, és hangot adsz véleményednek is! Hogy vélekedsz a Facebookról?

- Az Facebook  elhasználódott, unalmas és kártékony. Ha nem muszáj, nem megyek fel. Kicsit rá is szokik az ember, miközben fölöslegesnek érzi.

- Fáj belegondolnom abba, mekkora akaraterő, milyen embertelen küzdelem kellett ahhoz, hogy a szinte semmiből felküzdjed magadat! Minden tiszteletem és elismerésem!

„Egy önmagát a végletekig megfeszítő ember voltam, aki a maga 46 kilójával és naponta edzett akaraterejével mindent akart és mindent akarni mert. Olyan ember voltam akkor, aki semmitől se riadt vissza, amit kitalált, mert csak így nyerhettem el saját megbecsülésem. Minden eredményt rengeteg munka emelt fel. De az egész életem mi ahhoz képest, amire vágytam, amit a semmi legszélén balanszírozva - a szinte zuhanás ellensúlyozásaképpen - megálmodtam? Mert minden érték csak a lélek lépéshosszán mérhető. Megváltozott az önmagamhoz való viszonyom. Egykor az volt a legfontosabb, hogy békességben legyek önmagammal, s annak révén, árán a külvilággal. Most már? A környezetemmel, a körbeölelő társadalommal szeretnék egyensúlyban lenni. Nem baj, hogy miért cserébe. Mit tudok ellentételként felmutatni, felajánlani?! A legkevesebbet és a legtöbbet: önmagamat, az önmagammal megköthető békét. Egyedül voltam mindenben. Ez nemcsak hátrány, hanem előny is volt. Csak magamért tartoztam felelősséggel, csak magamnak. Ha döntöttem, a konzekvenciák engem terheltek. Az elzülléstől, a megalkuvástól megmentett, hogy lenni akartam valaki. Nem tudtam, hogy mi. De nem is a jövő konkrét arca volt fontos, hanem az, hogy lehet olyan jövő, amelyben ott vagyok.”

- Azon társainknak, akiknek a lelke sebeket hordoz – gyakran nem alakul ki az egészséges önszeretete, önértékelése, hisz – igazságtalanul –de magukat hibáztatják a kialakult helyzetért.

-  Nekem több Öcsödöm is volt, és egyik kis világ sem aránylott hozzám. És nemcsak öntudatlan gyermekként, aki csupán áhít, hanem később sem. Bár lehet, hogy a gyermekkori zavarok miatt én sem tudtam aránylani a felnőtt dolgokhoz. Nehézzé válik az ember élete, ha a lelkében elveszíti az arányérzéket, és mániákusan szeretne mindig többnek látszani, mint amennyi, és így, tehát kórosan próbáljon aránylani a dolgokhoz, az emberekhez, végső soron önmagához.

„A saját arcunkra valahányan a lelkünkből tekintünk. Az élni akarás vágyához hozzátartozik tehát, hogy ne csak olyannak lássuk magunkat, amilyenek a valóságban vagyunk, hanem olyannak is, amilyennek az érvényesülés érdekében lenni szeretnénk. Sokszor az a benyomásom önmagamról, hogy képtelen voltam igazán felnőtté válni, csupán az évek vittek és görgettek magukkal. Gyerek maradtam, gyerek, aki gyakran önmagába mar, mert a felnőttek erősek, kegyetlenek és főként igazságtalanok. Gyerek maradtam, aki módfelett és kielégíthetetlenül vágyódik a szeretetre, s mert valójában már mégis felnőtt vagyok, nem volna elegendő semennyi szeretet, hogy feledtesse velem a gyermekkor hányódásait. Én csak felnőtten jöttem rá, hogy gyermekként boldogtalan voltam. Akkor ezt nem tudtam, nem érzékeltem, lekötött mindaz a rám parancsolt és önként vállalt feladat, ami kitöltötte a perceimet is.”

 

Folytatás következik.

*******************************************************

 11. NYÁRBÚCSÚZTATÓ SZÉP ÜZENETEK 

 - TÓTH ENIKŐTŐL - 

 

Tóth Enikő :A nyár vége...
 
A nyár vége mindig más,
lassú szép feloldozás,
sárguló falevéllel,
megcsodálni ne késs el!

Út mellett a porba még,
rád nevet a régi kép,
ám vizek fodra felett,
fázósabb alkony remeg...
A nyár vége új remény,
háztetőkön sárga fény,
még a parton él a dal,
ám a széllel ősz rivall,
s rezdülő erdők sora,
nyártól búcsúzó tora,
még a létben megfeszül,
csak te érzed, egyedül...
A nyár vége andalog,
folyó partján hallgatod,
égen elfárad a kék,
ezer apró buborék,
szikráztatja a vizet,
a természet így fizet,
fényfűzéren elidőz,
így simul bele az ősz...

*

Szonett szeptemberben

 

Sárgul a táj, vége van a nyárnak,

álmot kergető, lassú délelőtt

sárgára festik még a háztetőt

arany kezei a napsugárnak

Nyári emlékek mind sorban állnak,

széllel surrannak kertkapud előtt,

neked az őszben így adva erőt,

hogy ne higgy semmit el a lombhullásnak!

Színes szőlőszemek dalolnak kezedben,

nap érlelte gyümölcs bódít, illata

egyre ott lüktet még a vérerekben.

S ha hideg lesz majd az éjszaka,

szeptembernek lanthúrján azt zengje,

boldog mámorban térjél így haza...

*

Szeptember

 

Nyár a ruháját leveti,

távoli báját elveti,

sárguló ágyát megveti,

mámoros álmát temeti!

Hulló levélben merengő,

sötétkék égen derengő,

nyári világot felejtő,

ősz fényét újra teremtő...

*

Sárguló nyár

 

Sárgul a táj, még nem félek,

tekergőzik néhány lélek

felettem.

Nyári mámorban megállok,

sárga levelet találok,

elvesztem!

Fák hegyéről a suttogás -

talán egy újabb lombhullás,

vigyázat!

Az ősz elviszi a nyarad,

s emléknek ami megmarad,

hibázhat...

*******************************************************

 12. ÉLETTÖRTÉNETEIMBŐL 

 

Véghelyi József: Megismerkedtem valamivel vagy valakivel!?

 

A tudomány és a különböző médiák mostanában igen sokat foglalkoznak a jövő „szép reményével” a mesterséges intelligenciával (MI). Egyesek örülnek ennek az új lehetőségnek, míg mások már most kongatják a vészharagot.
Egyenlőre az emberek többsége csak hallott róla, ám közelebbi kapcsolatba még csak igen kevesen kerültek vele.
Nem olyan régóta baráti segítséggel regisztráltam arra a weboldalra, amely kinyitotta számomra a Mesterséges Intelligencia kapuját. Egyenlőre azt nem tudom megmondani, hogy ez a kapu milyen szélesre nyílott ki, de némi lehetőséggel már próbálkoztam a sok közül.

Véghelyi József

Előre bocsátom, hogy nagyon az elején vagyok még, ám bizonyos információt már meg tudok osztani veletek. Olyan ez a program, mint bármi más: jóra is lehet használni, meg rosszra is. Kinek mi a célja vele.
Még tanár koromban állandóan figyelmeztettem a diákjaimat az internet előnyeire, és a komoly hátrányira is. Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy a gonosz szellem, a gonosz akarat, és szándék mindig hamarabb él vissza mindennel, amivel csak lehet…!
*
Az alábbi kérdezz – felelek felvillantja azt, hogy milyen lehetőségeket kínál ez a program a használói számára. Az én kérdéseimet félkövér betűkkel látom el. míg az MI (Mesterséges Intelligencia) válaszait dőlt betűkkel, hogy jobban megkülönböztetők legyenek!
Tehát még egyszer: én kérdezek a programtól a gép pedig ad rá valamilyen választ.
Nem győzöm hangsúlyozni, hogy itt egy ember és egy számítógép „társalog”!

*

- Én: Ki vagy te, vagy mi vagy te?
 
- ChatGPT
Én egy mesterségesintelligencia (MI) nyelvi modell vagyok, amelyet az OpenAI fejlesztett ki. Konkrétan a GPT-3.5 architektúra alapján működöm. A célom az embereknek segítséget nyújtani különféle kérdések megválaszolásában, problémák megoldásában és kommunikációban, hasznos információkkal és szövegekkel. Az én "gondolkodásom" és válaszaim az előzően tanított minták és adatok alapján jönnek létre, így nincs saját érzésem, tudatosságom vagy önálló értelmem.
 

*

- Én: Honnan szerezted be a legtöbb tudásodat?
 
- ChatGPT
A tudásomat a széles körű internetes tartalmakból és szövegekből szerzett adatok alapján fejlesztették ki. Az OpenAI, az általam alkotott modell fejlesztője, egy nagy mennyiségű szöveges információt használt fel a GPT-3.5 képzéséhez. Ez a tartalom különböző forrásokból, könyvekből, cikkekből, weboldalakról és egyéb írott anyagokból származott.
Fontos megjegyezni, hogy én csak a rendelkezésre álló információkra tudok válaszolni, és nem tudok olyan eseményekről vagy fejleményekről, amelyek a tudásom utolsó frissítése után történtek. Az internet folyamatosan változik és fejlődik, így mindig naprakész információkat nem lehet garantálni.
 

*

- Én: Tudsz verset írni?
 
- ChatGPT
Természetesen, íme egy vers:
 

Tavasz hajnalán virágok nyílnak,

Szél suhan át a zöldellő réteken.

Madarak dalolnak fák lombjai között,

Ébred a természet, új életre lel.

 

Folyók susognak, csendben hömpölyögnek,

Napfény simogatja a hegyek tetejét.

Ég kékje alatt álmodnak a völgyek,

Életöröm szikrázik minden léptetőben.

 

Esték hűvösek, csillagok ragyognak,

Holdfény önti be az éjszakát csendben.

Álmok szövődnek az éjszakai órákban,

Reményt hintenek a lelkünk szárnyain.

 

Ó, természet csodája, mily szép vagy,

Ébred a szívünk, mint a virág a hajnalban.

Lelkünk mélyén örökké élni vágyunk,

Ebben a csodás világban boldogan.

 
Remélem, tetszett a vers! Ha további kérései vagy kérdései vannak, ne habozzon megkérdezni.
*
- Én: Olyan verset is tudsz írni, amelyben rímek is vannak?
 
- ChatGPT
Természetesen, itt van egy rímes vers:
 

A nap sugarai aranyba borulnak,

A réten a virágok boldogan hajolnak.

Szellő simogatja az ébredő fákat,

Minden reggel új életet hoz a vágyak.

 

Csobogó patak zúgva önti magát,

Vidám madarak dalolnak magasban.

Szívünkben öröm, mint napsugár ragyog,

Együtt dobog a világgal minden szív.

 

Esti csendben a csillagok ragyognak,

Holdfényben úszik a csendes éjszaka.

Álmok szövődnek, mint ezüstfonálak,

Reményt hoznak el a hajnal szárnyalva.

 

Rímeimben zenél boldogság és dal,

A világ körülöttünk mesét sző magáról.

Bontakozik az élet, mint virág szirmok,

Ebben a költeményben rejlik varázsok.

 
Remélem, tetszik ez a rímes vers! Ha még többet szeretne, vagy más témában is kérne verseket, áll szolgálatára.
 
*
- Én: Írj egy rövidebb mesét gyerekeknek!
 
- ChatGPT
 Persze, íme egy rövid mesécske: A Kívánságok Kertje
 
Volt egyszer egy varázslatos kert, ahol a virágok nem csak szépek voltak, hanem kívánságokat is teljesítettek. A kertet egy kisfiú, Beni találta meg, amikor éppen egy szomorú napon sétált az erdő szélén.
Beni belépett a kertbe, és meglepetésére a virágok együtt kezdtek neki dalolni. "Üdvözlünk, kedves Beni! Mi vagyunk a Kívánságok Virágai. Ha kívánságod van, csak mond el, és mi teljesítjük!"
Beni szeme felcsillant a csodától. "Tényleg teljesíthettek kívánságokat?" - kérdezte. A virágok boldogan bólogattak.
"Első kívánságom az lenne, hogy soha ne legyen többé egyedül a kis kóbor kutya, Bogyó. Legyen mindig jókedve és sok barátja legyen!" - mondta Beni. A virágok lassan kinyíltak, és varázslatos szikrák repültek szét. Aztán Beni visszament az erdőbe.
Napokkal később, amikor Beni visszatért a kertbe, örömében majdnem sírva fakadt. A kis kóbor kutya, Bogyó ott rohangált a virágok között, és boldogan csóválta a farkát. Körülötte más kutyák is voltak, mind barátkozni jöttek.
Beni még sok kívánságot teljesített a Kívánságok Kertjében. Egy napon azt kívánta, hogy az emberek mindig vigyázzanak jobban a természetre, és hogy az állatok boldogan éljenek az erdőben és a mezőn.
És íme, a Kívánságok Kertje és a kívánságok teljesítése révén a világ szebb és boldogabb hellyé vált. Beni pedig mindig visszajárt a kertbe, hogy megköszönje a csodálatos virágoknak a segítségüket.
Ez volt a mesécske a Kívánságok Kertjéről. Ha még több mesét szeretnél, csak szólj, és szívesen írok még!

*

Na, mit szóltok hozzá?
Igaz, hogy a versek rímjei egy kicsit döcögősek, ám ki lehet javítani, ha szükséges. A kérdéseimre adott válaszok azonnal megjelennek mondatról – mondatra. Csak addig tart, mintha normál sebességgel egy gépírónő leírná. Ha nem tetszik a válasz (szöveg, vers), akkor kérhetsz tőle rögtön egy másikat.
Nem duzzog, nem panaszkodik, nem hisztizik – azonnal teljesít!
 
Bennem is megmozdult  a „gonosz”,  imígyen: Józsi, ezzel a programmal te is tudsz majd verset írni, az imádott nőhöz szerelmes levelet eljuttatni, beleordítani a bánatodat a világba. Műkritikákat szerkeszteni, hivatalos leveleket készíttetni, stb.
A feladatom csupán annyi, hogy írjam le a gép számára a szempontjaimat, és minél többet adok meg, annál pontosabban fog fogalmazni.
Utoljára azt kértem az „Intelligenciától”, hogy zenéljen nekem! Valami olyasmit válaszolt, hogy végtelenül sajnálja, de zenélni nem tud. Ám, ha megmondom neki, hogy milyen zenéket szeretek, akkor szívesen küld nekem egy listát!
…És küldött is…!
Műszaki ember lévén arra kértem, hogy mutassa meg nekem Robert Maxwell elektrodinamikai törvényeit. Kifogástalanul megtette, és azt is odaírta, hogy a képletekben szereplő szimbólumok mit jelentenek…!
*
Tényleg ilyen szép a menyasszony?
Hát nem!
Ami rögtön feltűnt, az a személytelen gépiesség, betanult szövegek, sablonok. Egyre több az embert helyettesítő robotok, amelyek szintén ilyen programokat használnak. Nincs érzelmi háttere, teljesen hiányzik belőle a lélek.
A nyelvi kifejezőeszközeink végtelen színessége nem tartozik az eszköztárába. A program vallotta be, hogy csak azokkal az eszközökkel él, amit betápláltak. Igaz, hogy még nagyon az elején van ez a szolgáltatás, de a fejlesztése folyamatos: fokozatosan kezd majd felzárkózni a valódi emberi érzésvilághoz…
 
Mára már jelzések vannak a visszaélésekről is: a diploma írás előtt állók néhány kattintással megíratják a dolgozatukat. A tehetségtelenebbek is kikiálthatják magukat tollforgatónak, és még a helyesírással sem kell foglalkozniuk. A konferenciákra készülőknek nem kell vért izzadni az előadásuk megírásakor, no és a kedvencem: a papok helyett az „Intelligencia” elkészíti a szentbeszédet! Az éttermi robotok viszont nem várnak el, és nem is kérnek borravalót! Ez is már valami...

*

A szinte végtelen lehetőségeknek csak egy szűk szeletét villantottam fel. Ennél sokkal többet tud, amit viszont még én nem tudok…Viszont valamennyire kezdem magam felvértezni: ha alaposan tanulmányozom  ezt az „MI” stílust, akkor talán majd eljutok egy olyan szintre, amely ismeretében meg tudom különböztetni egy szövegről, versről, hogy gép írta-e vagy érző ember…!

Szekszárd, 2023. szeptember. 

*******************************************************

 13. TISZTELET A HŐSÖKNEK 

 

 Tóth Enikő  versei. Tisztelgés a forradalom hősei előtt! 

 

Könnyek a vértanúkért...

 

Októberi harmat,

lehullott a földre,

Aradon csak hallgat,

most már mindörökre,

talán szemből könny folyt,

vértanúk szavára,

vesztőhelyen vérfolt,

magyar bánatára!

Csendességgel vártak,

szabadság volt Isten,

hazáért halálnak,

tiszta lélek kincsben,

övék lett az érdem,

akár Jézus testét,

tizenhárom ízben,

volt, hogy megsebezték...

Búcsúzó szavaik,

felszálltak az égig,

lelkek indultak itt,

Isten útján végig,

és az őszi Napban,

Arad térkövére,

hullott ki patakban,

áldozatok vére...

E vér a tiéd is,

ne feledd, magyar vagy,

üzenve ma mégis,

emlékezz, szabad vagy!

Nemzeti gyásznapunk,

értük él imával,

csak rájuk gondolunk,

könnyező hibákkal!

*

Ahol...

 

Ahol egy nemzet fellegekre kelt,

ötvenhat őszén indultak csodák,

szabadságukért új holnapot emelt,

s lyukas zászlón a remény futott át!

Ahol az ember magyarnak maradt,

hitte a jövőt, féltve kincseit,

zsarnokság lánca a porba szakadt,

tiszta eszme hordta össze híveit!

Hány igaz ember, nemzeti lélek,

harcolt hazáért, s lett végül vérnek,

kínjai közt fákról lógó fénysugár?

Megtették bátran, szívben összeértek,

bús pesti utcán értük szól az ének,

ahol a szívünk igaz szóra vár!

 

*

 Nem felejtve...

 

Él a magyar nem felejtve,

Himnuszt halkan énekelve,

féltve mélyen hord egy álmot,

elnyerni a szabadságot!

Hisz felettünk még a fákon

lelkek lógnak fénysugáron,

majd a tömeg közé lőve

test fordult az anyaföldbe...

Ó, anyaföld, itt szült anyánk,

katona is volt még apánk,

rab magyarnak fáj a lelke,

e nap bizony énekelne.

Hozna szót és tiszta jövőt,

egyenlőséget, felnövőt,

hogy kik életük áldozták,

érezzék, él Magyarország!

Október 23. alkalmára

*

 Lyukas zászló

 

Lyukas zászló közepében

elszakadt a pillanat,

forradalomnak hevében

túl sok volt az áldozat!

Szép hazánkért, szabadságért

ezrek mentek előre,

gondolatoknak hamváért

fizettünk egy időre...

Lyukas zászló közepéből

kitépték a zsarnokot,

s harcosoknak hű hitéből

néha bizony vér fagyott!

Hiába, a hősi lelkek

velünk élnek s üzennek,

fákról lógva, fényözönnel

szólnak értő füleknek!

Lyukas zászló közepén át

megláthatod nemzetünk

küzdelmesen, népek árján

érezd, el sosem veszünk!

Higgy a jóban, értékekben,

mit letettek őseink,

így örökre jelképekben

élnek velünk hőseink...

*

 Gondolkodj el!

 

Gondolkodj el ötvenhaton,

forradalmon, országodon,

szabadságon. Hol a béke?

Mennyi ember harcolt érte...

Gondolkodj a börtönfalon,

kíntól vérző vasrácsokon,

azon, hogy kit haza vártak,

annak régen gödröt ástak!

Gondolkodj a lyukas zászlón,

sok kis elmosódott álszón,

csak beszélünk, de nem értjük,

hazánkat mikor is féltjük?

Gondolkodj, hogy régi lelkek

fákról lógva ünnepelnek,

ők megtették, hitték, várták,

és még ki is kiabálták!

Gondolkodj el nemzeteden,

őseiden, gyermekeden,

Istent kérd, ki oltalmat ad,

hogy ne élj át forradalmat!

*******************************************************

 14. KORUNK NOVELLÁI 

 

Márkus Katalin: Múltban járó gondolatok

 

   Róza, menyével együtt, már kora reggel óta a konyhában sürgölődött. Vasárnap volt, mégsem lustálkodhattak sokáig az ágyban, mert ez a vasárnap igazán emlékezetes lesz Julcsi unokája életében. A kislány hittanos pajtásaival együtt, ma lesz elsőáldozó.

A gáztűzhelyre már feltette a nagy levesfőző fazekat, benne a tegnap levágott szép sárga bőrű tyúkkal és a zöldségekkel. Szépen gyöngyözik, idő kell, míg megfő, de mire indulnak, elkészül. Lívia, a menye, sütéshez készítette elő a húsokat.

Márkus Kata

Tegnap már elkészültek a sütemények, mindjárt hozzá is fog a felvágáshoz. Külön tálcára rakja majd. amit visznek az agapéra. Tortát nem sütöttek, azt majd a Julcsi keresztszülei hozzák, mert náluk az a szokás, hogy őket is meghívják erre a jeles alkalomra. Természetesen jönnek a másik nagyszülők is, és így együtt lesz a család.

Egykettőre végzett a szeleteléssel, a csomagolással, és már a krumpli hámozáshoz készülődött. Szerencsére, Líviával nagyszerűen össze tudtak dolgozni. Nem kell irányítani, és figyelni 

a munkájára, – kitűnően és jóízűen főz.

Róza, míg a krumplit hámozta, gondolatban visszapörgette az idő kerekét. Felidézte saját elsőáldozását, ami annak idején nem éppen nyugodt körülmények között történt.

*

Akkoriban nem nézték jó szemmel, ha valaki templomba járt, a gyerekét meg beiratta hittanra. Ettől függetlenül a faluban, majdnem minden gyerek hittanos volt. Annak ellenére, hogy hittanórát nem tarthattak az iskolában. Idősebb nénik megengedték, hogy délután, vagy délelőtt, náluk oktassa a szomszéd falu plébánosa a gyerekeket. Mivel a falunak nem volt saját temploma, ez tűnt a legjobb megoldásnak.

– Én még csak első osztályba jártam, amikor elsőáldozáshoz készülődtem. Egy május végi vasárnapra tűzték ki az időpontot. Igen ám, de az iskolában meg szintén arra szervezték a gyermeknapot, amelynek fő eseménye a kisdobos és úttörő avatás volt. Ennek a kisdobos avatásnak is részese voltam.

Édesanyám megért rendet tenni a fejemben, amikor összekevertem a tízparancsolatot a kisdobosok hat pontjával. Mind a kettőt fejből kellett tudni, sok-sok olvasás, és kikérdezés után végül sikerült hibátlanul, külön-külön elmondanom.

Keresztanyám varrta a fehér ruhámat, és saját menyasszonyi koszorúját alakította át kicsi fátyollal, a fejemre. Kisdobos avatáshoz pedig kötelező volt megvenni az egyenruhát, a kék nyakkendőt. Szüleimnek ez nem kis fejtörést okozott, mert pénzből volt nálunk a legkevesebb. Avató szülőt is kellett felkérni, a már úttörővé avatott gyerekek közül. Ezzel nem sokat foglalkoztunk, mert unokatestvérem már az volt, és őt kértük meg, hogy az avatási ceremónián kösse majd nyakamba a kék nyakkendőt.

Nem volt egyszerű mindenhol megfelelni. Anyu időnként bizony morgolódott, hogy miért kellett ugyan arra a vasárnapra szervezni a két különböző eseményt, de ellene semmit nem tudott tenni.

Az elsőáldozási szentmise délelőtt tíz órakor kezdődött, a kisdobos avatás meg délután kettő órakor. Engem hófehér ruhámban, fejemen koszorúval, fátyollal, édesapám felültetett kerékpárja csomagtartójára, édesanyám pedig a húgommal gyalog indult a majd három kilométerre lévő szomszéd falu templomáig. Az országút olyan volt, mint egy virágos bokréta. Majd minden házból indultak elsőáldozók, és a kislányok fátylait vidáman lebegtette a tavaszi szél. Mi a templomnál már nagyon izgatottan sugdolóztunk egymással, de amikor megkondultak a harangok, és megszólalt az orgona, és minket angyalnak öltözött nagylányok bevezettek a hófehér virágokkal feldíszített templomba, – már minden rendben volt.

Az agapén, szüleink siettettek bennünket, hogy igyekezzünk meginni a tejeskávét és megenni a kakaós kalácsot. Féltek, hogy otthon a kisdobos avatás előtt már nem lesz idő ebédelni. Keresztszüleim, nagyszüleim, csak a templomban voltak velem, de megígérték, hogy este eljönnek hozzánk ünnepelni. Máig féltve őrzöm a tőlük kapott kicsi imakönyvemet, rózsafüzéremet.

Szomorú voltam, amikor szép fehér ruhámat, koszorúmat, át kellett cserélnem kisdobos egyenruhára. Sötétkék rakott szoknya, ropogósra vasalt fehér ing, fehér zokni, és hatalmas fehér masni a hajamban, teljesen ellenkezője volt a délelőtti ruhámnak. Kezemben a vasalt, és szépen összehajtogatott kék nyakkendővel, szüleimmel elindultunk az iskolába. Jöttek a többi lányok és fiúk, és bizony mindannyian a délelőttről beszéltünk. Az iskolában csak akkor maradtunk csendben, amikor a tanító nénink szigorúan ránk szólt, hogy ne beszéljünk a templomról, meg az elsőáldozásról, mert a leendő kisdobosoknak most nem erről kellene beszélgetni. Így egy kicsit megszeppenve vártuk a kisdobos avatás kezdetét, ami az Internacionálé eléneklésével kezdődött.

Milyen jó, hogy ma nyugodtan készülődhetünk, és igazán ünnepivé tudjuk tenni ezt a napot. Majd, egyszer elmesélem Julcsikámnak az én emlékeimet. Valahol a fiók mélyén a többi fénykép közt, még megvan, a templom udvarán készült csoportképünk. Kíváncsi vagyok, a sok gyerek között fel fog-e ismerni.

Nem volt egyszerű mindenhol megfelelni. Anyu időnként bizony morgolódott, hogy miért kellett ugyan arra a vasárnapra szervezni a két különböző eseményt, de ellene semmit nem tudott tenni.

Az elsőáldozási szentmise délelőtt tíz órakor kezdődött, a kisdobos avatás meg délután kettő órakor. Engem hófehér ruhámban, fejemen koszorúval, fátyollal, édesapám felültetett kerékpárja csomagtartójára, édesanyám pedig a húgommal gyalog indult a majd három kilométerre lévő szomszéd falu templomáig. Az országút olyan volt, mint egy virágos bokréta. Majd minden házból indultak elsőáldozók, és a kislányok fátylait vidáman lebegtette a tavaszi szél. Mi a templomnál már nagyon izgatottan sugdolóztunk egymással, de amikor megkondultak a harangok, és megszólalt az orgona, és minket angyalnak öltözött nagylányok bevezettek a hófehér virágokkal feldíszített templomba, – már minden rendben volt.

Az agapén, szüleink siettettek bennünket, hogy igyekezzünk meginni a tejeskávét és megenni a kakaós kalácsot. Féltek, hogy otthon a kisdobos avatás előtt már nem lesz idő ebédelni. Keresztszüleim, nagyszüleim, csak a templomban voltak velem, de megígérték, hogy este eljönnek hozzánk ünnepelni. Máig féltve őrzöm a tőlük kapott kicsi imakönyvemet, rózsafüzéremet.

Szomorú voltam, amikor szép fehér ruhámat, koszorúmat, át kellett cserélnem kisdobos egyenruhára. Sötétkék rakott szoknya, ropogósra vasalt fehér ing, fehér zokni, és hatalmas fehér masni a hajamban, teljesen ellenkezője volt a délelőtti ruhámnak. Kezemben a vasalt, és szépen összehajtogatott kék nyakkendővel, szüleimmel elindultunk az iskolába. Jöttek a többi lányok és fiúk, és bizony mindannyian a délelőttről beszéltünk. Az iskolában csak akkor maradtunk csendben, amikor a tanító nénink szigorúan ránk szólt, hogy ne beszéljünk a templomról, meg az elsőáldozásról, mert a leendő kisdobosoknak most nem erről kellene beszélgetni. Így egy kicsit megszeppenve vártuk a kisdobos avatás kezdetét, ami az Internacionálé eléneklésével kezdődött.

Milyen jó, hogy ma nyugodtan készülődhetünk, és igazán ünnepivé tudjuk tenni ezt a napot. Majd, egyszer elmesélem Julcsikámnak az én emlékeimet. Valahol a fiók mélyén a többi fénykép közt, még megvan, a templom udvarán készült csoportképünk. Kíváncsi vagyok, a sok gyerek között fel fog-e ismerni.

Nem volt egyszerű mindenhol megfelelni. Anyu időnként bizony morgolódott, hogy miért kellett ugyan arra a vasárnapra szervezni a két különböző eseményt, de ellene semmit nem tudott tenni.

Az elsőáldozási szentmise délelőtt tíz órakor kezdődött, a kisdobos avatás meg délután kettő órakor. Engem hófehér ruhámban, fejemen koszorúval, fátyollal, édesapám felültetett kerékpárja csomagtartójára, édesanyám pedig a húgommal gyalog indult a majd három kilométerre lévő szomszéd falu templomáig. Az országút olyan volt, mint egy virágos bokréta. Majd minden házból indultak elsőáldozók, és a kislányok fátylait vidáman lebegtette a tavaszi szél. Mi a templomnál már nagyon izgatottan sugdolóztunk egymással, de amikor megkondultak a harangok, és megszólalt az orgona, és minket angyalnak öltözött nagylányok bevezettek a hófehér virágokkal feldíszített templomba, – már minden rendben volt.

Az agapén, szüleink siettettek bennünket, hogy igyekezzünk meginni a tejeskávét és megenni a kakaós kalácsot. Féltek, hogy otthon a kisdobos avatás előtt már nem lesz idő ebédelni. Keresztszüleim, nagyszüleim, csak a templomban voltak velem, de megígérték, hogy este eljönnek hozzánk ünnepelni. Máig féltve őrzöm a tőlük kapott kicsi imakönyvemet, rózsafüzéremet.

Szomorú voltam, amikor szép fehér ruhámat, koszorúmat, át kellett cserélnem kisdobos egyenruhára. Sötétkék rakott szoknya, ropogósra vasalt fehér ing, fehér zokni, és hatalmas fehér masni a hajamban, teljesen ellenkezője volt a délelőtti ruhámnak. Kezemben a vasalt, és szépen összehajtogatott kék nyakkendővel, szüleimmel elindultunk az iskolába. Jöttek a többi lányok és fiúk, és bizony mindannyian a délelőttről beszéltünk. Az iskolában csak akkor maradtunk csendben, amikor a tanító nénink szigorúan ránk szólt, hogy ne beszéljünk a templomról, meg az elsőáldozásról, mert a leendő kisdobosoknak most nem erről kellene beszélgetni. Így egy kicsit megszeppenve vártuk a kisdobos avatás kezdetét, ami az Internacionálé eléneklésével kezdődött.

Milyen jó, hogy ma nyugodtan készülődhetünk, és igazán ünnepivé tudjuk tenni ezt a napot. Majd, egyszer elmesélem Julcsikámnak az én emlékeimet. Valahol a fiók mélyén a többi fénykép közt, még megvan, a templom udvarán készült csoportképünk. Kíváncsi vagyok, a sok gyerek között fel fog-e ismerni.

Nem volt egyszerű mindenhol megfelelni. Anyu időnként bizony morgolódott, hogy miért kellett ugyan arra a vasárnapra szervezni a két különböző eseményt, de ellene semmit nem tudott tenni.

Az elsőáldozási szentmise délelőtt tíz órakor kezdődött, a kisdobos avatás meg délután kettő órakor. Engem hófehér ruhámban, fejemen koszorúval, fátyollal, édesapám felültetett kerékpárja csomagtartójára, édesanyám pedig a húgommal gyalog indult a majd három kilométerre lévő szomszéd falu templomáig. Az országút olyan volt, mint egy virágos bokréta. Majd minden házból indultak elsőáldozók, és a kislányok fátylait vidáman lebegtette a tavaszi szél. Mi a templomnál már nagyon izgatottan sugdolóztunk egymással, de amikor megkondultak a harangok, és megszólalt az orgona, és minket angyalnak öltözött nagylányok bevezettek a hófehér virágokkal feldíszített templomba, – már minden rendben volt.

Az agapén, szüleink siettettek bennünket, hogy igyekezzünk meginni a tejeskávét és megenni a kakaós kalácsot. Féltek, hogy otthon a kisdobos avatás előtt már nem lesz idő ebédelni. Keresztszüleim, nagyszüleim, csak a templomban voltak velem, de megígérték, hogy este eljönnek hozzánk ünnepelni. Máig féltve őrzöm a tőlük kapott kicsi imakönyvemet, rózsafüzéremet.

Szomorú voltam, amikor szép fehér ruhámat, koszorúmat, át kellett cserélnem kisdobos egyenruhára. Sötétkék rakott szoknya, ropogósra vasalt fehér ing, fehér zokni, és hatalmas fehér masni a hajamban, teljesen ellenkezője volt a délelőtti ruhámnak. Kezemben a vasalt, és szépen összehajtogatott kék nyakkendővel, szüleimmel elindultunk az iskolába. Jöttek a többi lányok és fiúk, és bizony mindannyian a délelőttről beszéltünk. Az iskolában csak akkor maradtunk csendben, amikor a tanító nénink szigorúan ránk szólt, hogy ne beszéljünk a templomról, meg az elsőáldozásról, mert a leendő kisdobosoknak most nem erről kellene beszélgetni. Így egy kicsit megszeppenve vártuk a kisdobos avatás kezdetét, ami az Internacionálé eléneklésével kezdődött.

Milyen jó, hogy ma nyugodtan készülődhetünk, és igazán ünnepivé tudjuk tenni ezt a napot. Majd, egyszer elmesélem Julcsikámnak az én emlékeimet. Valahol a fiók mélyén a többi fénykép közt, még megvan, a templom udvarán készült csoportképünk. Kíváncsi vagyok, a sok gyerek között fel fog-e ismerni.

*

– Róza oly nagyon elmerült a múlt felidézésében, hogy észre sem vette a már egy ideje mellette álló, és őt figyelő Líviát, aki nem tudta mire vélni az anyósa arcán csordogáló könnyeket. 

– Jaj, mama, hát maga meg miért sírdogál? Örülni kell ilyen szép napon, nem az egereket itatni! 

– Örülök én Líviám, hogyne örülnék, csak eszembe jutott saját elsőáldozásom, és megkönnyeztem az emlékeimet. De, már vége, ahogy jöttek, úgy el is elsuhantak a múltban járó gondolataim.

 

Agapé szó jelentése: szeretetvendégség

 *

Márkus Katalin: Szerelmes ősz

 

Jöjj kedvesem, sétáljunk egyet a tónál,

az őszi szél ma még csendesen szunyókál,

holnap mikor ébred, új erővel liheg,

dühösen korbácsolja a békés vizet.

 

Nézd, a tó vize mily szépen fodrozódik,

rőt lombú fa, s bokor, benne forgolódik,

holnap hiába keresnénk e szépséget,

hisz a viharos szél, nem ismer mértéket.

 

"Még nyílnak a völgyben a kerti virágok "

kössünk belőle csokrot, hisz úgy imádod,

fenyvesen túl a deres tél várakozik,

hideget lehel majd, biz' nem szánakozik.

 

Látod kedvesem, minden oly békés, csendes,

én tudom, hogy e táj hosszú őszért eped  ,

borzong, ha a hideg havas télre gondol,

melynek ereje fagyos, s időnként rombol.

 

Jöjj kedvesem, pillantsunk a tó vizére,

mosolyunkat őrizze a tó tündére,

oly messze még a tavasz, a szép kikelet,

vajon majd akkor is sétálhatok veled?

2023.

 Idézet: Petőfi Sándor Szeptember végén című verséből

*

Márkus Katalin: Virágot hoztam.

 

 Ne szakíts le nyíló virágot,

hisz oly rövid az ő élete,

ablakomat ha sarkig tárod,

úgy tudok gyönyörködni benne.

 

"Szoktatom szívemet a csendhez."

mint a leszakított kis virág,

melyet szép vázába helyeznek,

mégis elhullajtja a szirmát.

 

Síromra ne hozz majd virágot,

illatát én ott már nem érzem,

formás szirmait sem csodálom,

néma szájjal, őt nem dicsérem.

 

Nevettél, de kezed reszketett,

tudtam, megint igazat mondtál,

virágom is hervadni kezdett,

kettétört a szép liliomszál.

2023.

 Az idézet József Attila ,Óda című verséből

*******************************************************

 15. VISSZATÜKRÖZŐDÉSEIM 

 SZEGZÁRDI NAGY VENDEL: ÉLETFILOZÓFIÁM 

 - VAKON SÁNTÍTÓ FILOZÓFIA - 

Ha szegény vagy…

 Ha szegény vagy

Ha szegény vagy, nézheted magad a kútban,

vagy egy tó csillogó vizében.

A gazdagok láthatják arcukat

fényesre csiszolt ezüst tükörben.

Velencéből hozott,

Metszett üvegben.

De hogyha a valódit akarod látni,

nézzél kedvesed szemébe,

az igazság tükrébe.

Kút vizéből pislog reád egy lomha béka,

jelzi, a víz iható még, senki nem mocskolta.

A tó sima fényét megfodrozza egy falevél,

a gazdag hölgynek elfeketedik tükre ezüstje.

Csak a szemed őszinte örökre.

Gyere kedvesem ide, utoljára üljél az ölembe,

s nézzél a szemembe.

Elhaló fényét talán látod-e?

Végsőként a te arcod élét véstem be fejembe.

Ezentúl fehér botot veszek a kezembe,

s fekete kalapot teszek a fejemre.

Mikor elhatároztam, hogy megházasodom, a szó legszorosabb és mindenféle értelmében, kiterveltem, hogy mindenhol tükrökkel fogom felszerelni lakótereimet, gépeimet, autóimat.
Minden helyzetben kontrolálni akartam magam, hogy ellenőrizzem mindenkori tevékenységeimet, a megfelelési kényszer sugallatára.
Hála Istennek, hogy ezen elhatározásomnak a negyede sem valósult meg, hiszen nem szereltem tükröt a hálószoba plafonjára és a fürdőkád fölé sem, csak egy kis falitükör segítette a borotválkozásomat, de ma már arra sincs szükségem, vakságom okán.
Végül is teljes alakot mutató előszoba tükör segített az elindulásban, a végső pillantás, hogy minden rendben van-e hogy emberek közé mehessek, nehogy valami közbotrányt okozzak megjelenésemmel.
Irigyeim akkor teljes búcsút nyernének.
Igazából soha nem tetszett maradéktalanul az, amit láttam, és szokásommá vált az a mondás, mikor belenéztem, hogy... szemét.
Azért mégis néha előfordult, hogy felemás cipőben vagy zokniban mentem el otthonról, de a vakok nem vették észre, érthető módon, és ha egy látó szólt, hogy menjek haza, és cseréljem le a hibás darabokat, azt válaszoltam, minek menjek haza, hiszen otthon is csak felemás zoknira tudnám kicserélni....
No ezt nem igazán értették.
Elvoltak vele egy darabig.
Kissé elvont, kíváncsi és filozofikus elhivatottságom okán, elméleti kísérletezésekbe fogtam, az emberi test és lélek tanulmányozására.
Ha egy olyan tükröt kreálunk, ami minden helyzetben mutatja a mezítelen testet, elölről, hátulról, felülről és alulról, akkor minden síkban mást látunk, ámbár mindig ugyanazt az embert nézzük. Erre a filozofikus elméletemre felfigyelt pszichológusom is, és mondta, ezentúl ő is példálódzik majd ezzel az elmélettel.
Aztán lehet még egyiptomi ábrázolási pózban is nézni az alakokat, ami ugye olyan, hogy mindig úgy ábrázolja a figurát, ahogy a legtöbbet mutat az alakokból. Egyedi látásmód, mások nem is alkalmazták soha.
Maga a tükör évezredek óta szolgál bennünket, és nemcsak a hiúságunkat elégíti ki látvány formájában, hanem van némi gyakorlati funkciója is.
Autókon fontos a visszapillantás, hogy mi is van a hátunk mögött, és mit hagytunk el, s ez lehet átvitt értelemben is, mit is hagytunk magunk után.
Sokszor csodáltam a periszkópot, hogy alul belenézek és felül kilátok... érdekes jelenség, akár a tükrökkel vetített fények világa.
Egyik munkatársam, hogy ne érje soha meglepetés, különféle nagyságú és irányú tükröket rakott fel a raktára falaira, amiben időben látta, hogy ki és mi és milyen szándékkal közeleg az ő intim szférája felé, nehogy véletlen alvás vagy alkoholizálás bűnén kapja az éber főnöke.
Ez a mindenki magából indul ki elmélete, és a bizalmatlanság mindenkori jele.
Önkiszolgáló boltokban is tükrökkel nézik, hogy mit is csinál a vevő a polcok között, és néha ezt még kamerákkal is megtetézik. A nagy testvér figyel.
Orvosnál eléggé el nem ítélhető módon, különféle tükröket dugnak fel vagy le az ember fiába, lányába, és amikor már benyelted, felkapcsolják benned a villanyt, és akár a gyomrodba és a vesédbe is belelátnak, bár ezt szúrós szemmel akár egy feleség is elvégezheti a konyhaasztalnál is hazaérted után.
Hogy egyéb testrészeket ne is említsek...
Használhatunk bármiféle régi vagy modern eszközöket, mégis csak az igazi tükör a szem, a lélek tükre.
Felkaphatjuk a fejünket, mondván, ne használjunk közhelyeket, de mégis csak ez az igazság.
A közhely néha közröhejjé is válhat.
Szemeinkből minden kiolvasható, bánat, öröm, igazság, hazugság egyaránt.
Legfájdalmasabb élményem, mikor kislányom szemében láttam a csalódottságot, a féltést és a félelmet, s nem szégyelltem bocsánatot kérni tőle, hogy csalódást okoztam.
Elmúlott már éppen tíz éve, hogy elveszítettem a látásomat, kis unokám azonnal ugrott, ártatlan, gyermeki lelkülettel: papa megkeresem.
Drága, tündér kis szívem.
Azóta kénytelen, kelletlen vakon megbízom bennetek, mindenkiben.
Belső látásom, belső világom fokozatosan fejlesztem.
Köszönöm mindenkinek, aki megmaradt vakságom tíz évében mindvégig mellettem.
Majd megadózok érte.
Látom azokat, akik ismernek, de kikerülve fejcsóválva néznek utánam, és magukban vagy félhangosan kérdik, hát ez még él?
Látlak benneteket, buták.
Szemetekben tükröződik az értetlenség, a csodálkozás, a tehetetlenség érzése.
Bennem pedig visszatükröződnek a régi, szép emlékek, az élmények, a barátok, rokonok, és ugye, hogy csodáljátok, mindez megmaradt, akkor is, ha nem látok.

*******************************************************

 16. KÁLMÁN ÁGNES: JÉGBE ZÁRT SZERELEM 

      

Részletek a regényből

83

Mosolyszünetek    

 
A nő hat órán keresztül navigálta a férfit merre menjen. Nézte a laptopon a térképet. A férfi telefonon felhívta és telefonon keresztül mondta neki az útirányt. De még ekkor sem mindig a jó irányban haladt. Közben többször letették a telefont, amikor megadta az útirányt a nő. A haladási szakaszban nem beszéltek. A férfi többször visszahívta, amikor már jó darabon elhaladt, de ismét és ismét eltévedt. A nő mondta neki kérdezzen meg ott embereket, merre menjen az adott irányba.
Végre nagy sokára hat óra elteltével este fél tizenegykor megérkeztek. A nő kint várta őket a kapuban. A férfi kétszázötven km –t vezetett le feleslegesen. 

Na, de végre megérkeztek. A nő örült a férfinak.

Kálmán Ágnes

Megölelték egymást. Régen találkoztak tizennégy hónapja. A férfi mindig csak ígérte, de nem jött. Ma végre már ott volt a karjaiban. Érezte a férfi illatát, amit olyan nagyon szeretett. Olyan régen vágyott rá.
Üdvözölte a házaspárt. Nem értettek egymás nyelvén, de a férfi tolmácsolta szavaikat.
Bementek a házba. A nő megmutatta a fürdőszobát, ahol megmosakodhatnak vacsora előtt. Finom ételeket főzött a nő. A férfi szerette a főztjét.
Megmelegítette a vacsorát. A tyúkhúslevest, krumpli pürét és a

rántott húst is.
Megterítette az asztalt. Leültek vacsorázni. Vacsora után megmosakodtak és lefeküdtek. A nő a házaspár ágyát is elkészítette. Tiszta ágyneműt adott.
Lecsendesedett körülöttük az idő. A férfi feküdt a nő mellett. Elcsigázta a sok vezetés. Fáradtan mozdult a nő felé. Érezte a nő, hogy alig van ereje, de az ösztönei hajtották. Semmitmondó szeretkezés lett a vége. A férfinak jó lett, de a nő nem kapta meg azt a figyelmet, amit várt. Nem neheztelt a férfira, betudta a fáradtságnak. Majd holnap jó lesz, nyugtázta magában.
Másnap reggel készülődtek az állomásra vitte a férfi a házaspárt. A nő is ment velük. Most először ült a kocsiban, aminek az átírására háromszázezer forintot a férfi a nőtől kérte.
Alig haladtak el a nőnek csörgött a telefonja. Az öccse hívta.
- Meghalt ma hajnalban keresztanyád, unokafivérünk most telefonált.
A temetés később lesz szeptemberben, mert családi sírboltot emeltet a családnak az unokafivér. Majd szól, hogy mikor lesz pontosan, addig sok idő van még.
A csapás duplán érte a nőt. Karácsony szenteste előtti napon meghalt az anyja és most a kereszt anyja. Az anyjával sosem volt harmonikus a kapcsolata, de nem a nő hibája volt. Az anyjának nehéz természete volt.
 
84
A kereszt anyját nagyon szerette, anyja helyett anyja volt, mindig megértették egymást. A szeretet kölcsönös volt. A hír lesúlytotta. Igazából fel sem fogta. Készült hozzá menni tavasszal a jó időben, hogy beszélgessenek egy jót. Nagyon szeretett vele beszélgetni. Egy hullámhosszon voltak. A kereszt anya modern felvilágosult, olvasott ember volt a kora ellenére, ami már 89 – et írt. 89 évesen ment el. Szép kort ért meg. A nőnek fájt, mert annyira készült, hogy megy hozzá. Távol laktak egymástól, távoli városban élt a keresztanya. Három hétre ment el az anyja után. Az jutott eszébe, hogy az anyja magával vitte a kereszt anyját. De bizonyára ezt így írták meg odafönt. Élet és halál Isten kezében van. Ezt nem tudja senki meghatározni. Három hét alatt két haláleset, sok. Ez jobban fájt neki.
De, nem igazán tudta átélni a gyász fájdalmát és a hír súlyosságát, mert a férfi ottléte boldogsággal töltötte ki a lelkét.
Megérkeztek az állomásra. A nő és a férfi kiszállt a kocsiból. A nőnek furcsa volt, hogy a házaspár nem szállt ki.
- Miért nem szállnak ki?- kérdezte a nő a férfit. Tudod, hogy időre kell mennem a szülői házhoz, mert jön a vevő.
A férfi kinyitotta az ajtót, ahol a házaspár ült és mondott nekik románul valamit, de a nő nem értette, mert nem tudott románul.
A házaspár kiszállt. Még vitatkoztak valamin, azután elköszöntek egymástól.
- Miért vitáztatok? Megígérted nekik, hogy elviszed őket Pestre?- kérdezte a nő, mert már sejtette, a vitát látva, akkor is, ha nem értette mit beszélnek, hogy valami nem az egyezség szerint történt közöttük.
- Ne törődj velük, mennek vonattal. – felelte a férfi. Azzal beszállt a kocsiba. A nő is. Elindultak. Alig indultak el a nőnek eszébe jutott, ha nem érvényesíti az évente szükséges szimkártya megújítást, akkor holnap már nem tud telefonálni. Felhívta a szolgálatót és pár perc alatt végzett. Ez is rendben van, nyugtázta magában.
Ezt követően a férfinak is csörgött a telefonja. A házaspár férfi tagja telefonált neki. A nőnek bevillant a felismerés. Ha ezeket futólag a határnál szedte fel, akkor hogy létezik, máris telefonszámot cseréltek. Ekkor bizonyosodott be az, hogy előre megbeszélt fuvar volt.
Amit a további beszélgetés is beigazolt.
A férfi letette a telefont és e nőhöz fordult.
- Fizetnének érte, ha elviszem őket Pestre. Elég jó pénz lenne. Visszautamra is elég lenne. Vagy tudsz nekem pénzt adni a visszaútra?
- Nekem nincs pénzem, nem tudok adni neked pénzt. – felelte a nő.
- Akkor elvállalom. Mit szólsz? Felviszem őket és fordulok is vissza hozzád. Együtt töltünk egy hetet.
- Jó tedd azt, ha az így jó és lesz a visszaútra pénzed. – felelte a nő.
 
85
A férfi haza vitte a nőt. Közben telefonált a román férfinak, hogy hamarosan visszamegy és viszi őket Pestre.
A férfi nem sietett. Még kiment az illemhelyre. Főzetett még egy kávét a nővel magának. Lassan itta és cigizett közben. Aztán erősködött, hogy felviszi őket és fordul is vissza.
A kapuban többször is megölelte a nőt és mindannyiszor mondta.
- Szeretlek! Csak te vagy nekem! – és szorosan ölelte, mint aki búcsúzik.
Feltűnt ez a nőnek. Nem szokott így elköszönni sosem. Egyszer megölelte, de sosem mondta olyankor, hogy szereti, most meg négyszer is megölelte és mind a négyszer mondta, hogy szereti.
Amikor beült a férfi a kocsiba, látta a nő rajta, hogy nehéz szívvel indul el. Valami különöset érzett. Úgy köszönt el, mint aki soha többet nem akar visszajönni.
A lelke érezte a nőnek ezt az érdekes nyomást a mellkasában.
- Várlak vissza! Jó utat! – mondta a nő.
A férfi nagy nehezen elindult. A férfi integetett, amíg kiért az utca végére. A nő ezután bement a házba és magához vette a szülői ház kulcsait és elindult, mert várta az öccse és a vevő. Éppen időben érkezett. Az üzletet megkötötték.
Azután hazament és kitakarított. Már jó délutánba hajlott az idő és a férfi nem telefonált.
Hívta. A gép hang jelentkezett. Ekkor már gyanús volt a nőnek, hogy a férfi megint hazudott. Érezte nem fog visszajönni. Dühítette ez. Megint átverte. Magának mondta. Ideje megtanulnod végre, hogy nem hihetsz neki és ideje lenne tovább lépni ebből a kapcsolatból. De szerette. Nem volt az olyan könnyű, csak úgy odébb állni. Az erős érzelem, mindig maradásra bírta. Pedig neki sosem volt jó ebben a kapcsolatban. Mérgező kapcsolat volt. A férfi mérgezte a hazugságaival. Boldogtalanná téve a nőt és nem is vette észre, hogy ezzel magát is azzá tette. Mert neki sem volt jó. Még saját magának is hazudott. Nem tudott elköteleződni, mert minden más fontosabb volt, mint hogy a nővel élje a mindennapjait.
Fontosabb volt a szabadsága és a saját akarata. Nem a szívére hallgatott. Amikor a szívére hallgatott, ivott és részegen hívta mindig fel a nőt. Akkor mennyire szerette. Nagyon. De csak akkor. Ez már kevés volt ennek a kapcsolatnak a fenntartásához. A nő többet akart. Biztonságot mellette. Mindennapjait vele megélni és ölelni, amíg csak élnek.
Örömet, boldogságot akart, nem hiányérzetet és szomorúságot emiatt, hogy nincs vele. Nem magányt akart, amiben évek óta szenvedett, hanem végre örülni és nevetni akart vele, azzal a férfival, akit teljes szívéből őszintén és tisztán szeretett. De ez mindig csak álom volt neki és nem valóság.
 
86
Ideje kilépni a valóságba, mondta magának. De mindig visszazökkent abba, hogy bármit csinál a férfi, szereti. Ez a feltétel nélküli szerelem, azt hiszem.
Eltelt a nap és semmi. A férfi nem jelentkezett. Még mindig a gép hang szólt, ha hívta. Nem tudta elképzelni mi van vele. Habár volt egy halvány sejtése, hogy a férfi rég hazament Romániába. Akkor nem volt elérhető, ha utazott.
Két nap múlva hívta a férfi mintha mi sem történt volna úgy beszélt.
- Szia! Az aluljáróban muzsikálok. Keressek egy kis pénzt. Adtak szállást egy éjszakára, akiket hoztam. Ma a zenész barátaim adtak szállást. Majd hívlak később. Akarok kicsit zenélni még.
- És mikor jössz vissza?- kérdezte a nő.
- Pár napig maradok. Keressek pénzt.
- Jó, majd szólj, mikor érkezel.
Másnap este a férfi olaszban élő fia írt a nőnek a facén, hogy ott van e nála az apja, mert nem tudja elérni sehogy sem. A férfi elmondta a fiának, hogy a nőhöz megy.
A nő írt neki, hogy volt nála, most Pesten van, és napokon belül megy vissza hozzá, ahogy azt a férfi mondta a nőnek.
Egész este nem tudta elérni a férfit. Írt neki a facén, hogy a fia is kereste. Nem jött válasz.
Éjjel, amikor felébredt a nő két órakor, ideges lett és gondolta felhívja a férfit Messengeren, kamerán.
Tárcsázott. Meglepetésére felvette a férfi. A kocsiban ült. Ott aludt.
- Hol vagy?- kérdezte a nő. Már aggódtam semmi jelet nem adsz magadról a fiad is írt, ő is aggódik.
- Itt vagyok a kocsiban egy parkolóban Pesten. Nem adtak már szállást nekem. Nézd, itt vagyok parkolóban, látod és végig pásztázta a telefonjának kamerájával a környéket, ahol volt.
- Tudod mennyire veszélyes parkolóban aludni Pesten éjjel? – mondta a nő.
- Ne aggódj! Itt vagyok a benzinkútnál. Itt lehet. Majd hívlak holnap. Még délelőtt zenélek, utána indulok hozzád. Jó éjt, szép álmokat neked. A fiamnak ne mondjál semmit!
- Rendben. Jó éjt neked is! Aludj jól! – felelte a nő.
Másnap délután írt a férfi. Reggel, majdnem lecsukták, mert le volt járva a jogosítványa. A világítás elromlott és az éjjel majdnem elvitték a kocsiról a katalizátort.
Ez már felettébb gyanús volt a nőnek. Ezeket azért hazudja, mert nem akar a nőhöz visszamenni. Igaza lett.
 
 
87
Írt neki még később a férfi. Haza kell mennie és adtak mellé sofőrt, aki kiviszi a kocsit, mert ő nem vezetheti. A vissza útját is fizetnie kell az embernek. Ilyen a mesében nincs gondolta a nő. Nem adnak sofőrt a rendőrök, hogy haza menjen.
Hazugság, hazugság, hazugság. Elég ebből! Nincs tovább. A nő most sokalt be először igazán.
Megvárta, amíg a férfi hazaér, addig nem akarta csinálni a feszültséget. Hagy érjen haza épségben, mert írta a férfi, hogy ideges nagyon, nagyon. Azt azért nem akarta, hogy baja essék. Inkább nyugtatta.
Amikor hazaért nem telefonált a férfi. Két nap múlva hívta kamerán, hogy otthon van, jól van, megérkezett.
- Örülök neki. Tovább ez így nem megy, azt tudod. Nem akarok többet semmit tőled, lezárom a kapcsolatunkat. Egy szavadat sem hiszem el. - mondta a nő.
- Szeretlek! – mondta a férfi. Ugye tudod, milyen nagyon szeretlek? Csak te vagy nekem.
Igen tudom, akkor is mikor tizenhét nővel csaltál meg másfél év alatt, akkor is szerettél ugye és akkor is én voltam neked? – mondta kikelve a nő magából.
- Már mondtam neked, kellett, azért volt. Nem jelentett egyik sem semmit nekem. Téged szeretlek.
- Mégsem hozzám jöttél, amikor annyira kellett a szex, hanem máshoz mentél. Megaláztál. Neked, hogy esett volna, ha én teszem.
Tudod mit, hagyjuk az egészet. Mehetsz, akihez akarsz. Befejeztem veled. Elég a hazugságaidból. Nincs tovább. Azzal meg sem várta a férfi válaszát letette a kamerát.
Azonnal letiltotta a facén, azután a telefonon is a hívást és az sms-t is. Elérhetetlen lett a férfi számára. Sokáig tartott, amíg lecsillapodott. Utána soha nem tapasztalt nyugalom áradt szét benne. Jó volt a férfi nélkül, így hogy nem tudta elérni telefonon és a facén sem. Olyan volt, mintha elbújt volna egy rejtett zugba, ami csak az övé lehetett.
Teltek a hetek sorban egymás után. Öt hét telt el. Hiányozni kezdett a férfi a nőnek. Feloldotta a tiltásokat és várta a fejleményeket. Nem sok idő telt el a férfi írt neki a facén. Két napig bírták, összevesztek, mert a férfi megint mondta a hülyeségeit, és nem volt tekintettel semmiben a nőre. Két nap után a nő megint letiltotta. Hetekig nem beszéltek ismét. És újra és újra megismétlődött az egész történet. Amikor egy napon azt mondta a nő elég volt, nincs tovább. Nem beszélt a férfival semmire nem reagált. A férfi minden rossznak elmondta a nőt, amikor írt neki a facén. A nő nem vette figyelembe.
Ismerkedni kezdett a nő. Arra döntött, hogy elfogadja más férfi közeledését. Nem lesz boldogtalan egész hátralévő életében. Különben sem fiatal már. Kijár neki is a boldogság, akár mennyi idős is.
88
Megismerkedett egy egyszerű, rendes, zenésszel, akinek más munkája is volt. A zenélés csak alkalmi munkának számított. Gondolta a nő mit veszíthet, ha ismerkedik vele. Majd kiparancsolja az élet, hogyan legyen tovább.
Egy hónapja ismerték egymást az új férfival. Facén és telefonon tartották a kapcsolatot, de még nem találkoztak. A zenész szerette volna, de a nő halogatta. Mondta ismerkedjenek előbb. De a nő egy idő elteltével, látta nem együvé valók.
A nő írt a látónak. Tisztán akart látni, mert nem tudta most már merre tovább. A lelkében égett a szerelem és senkit nem engedett oda belépni.
Leírta mi a helyzet vele. A látó azt mondta, hogy a férfi a szerelme meg fog változni idővel és akkor jönni fog. De a nő mondta neki, hogy annyira elmérgesedett a kapcsolatuk, hogy nem tudja lesz e belőle valami. Az új kapcsolatát meg befejezte, mert nem tud mást szeretni, és különben sem illettek össze az új férfival.
A férfinak viszont megírta napokkal korábban, hogy új kapcsolata van, és nem találkoznak többet földi életben. A férfi letiltotta ismét a nőt ezzel lezárult egy szakasz.
A nő megkérdezte a látót, hogy fognak e még találkozni ebben az életben. A látó válasza:
- Igen. Megfejlődi, amit kell, mert le van maradva tőled, akkor jönni fog.
Te csak magaddal törődj! Írj, pihenj, meditálj! Légy jól! Ezzel emeled őt is.
Szeresd őt… Az újjal pedig zárd le, mert később nehezebb lesz neki.
- Már befejeztem vele. – írta vissza a nő.
Aztán teltek a napok…
Felgyorsultak a napok a nő életében minden a fejetetejére állt. A volt férjével barátok voltak, sokat segített a nőnek, de kezdte nagyon otthon érezni magát a nőnél és sokszor, ha a fia is otthon volt rászóltak, ha beleszólt a beszélgetésükbe, mintha ott sem lenne. Úgy, mint mikor még együtt éltek. Akkor is kizárták maguk közül. A nőnek egy vasárnapi napon elege lett, amikor ismételte magát a múlt.
- Ebből elég, hogy semmibe vesztek, mintha itt sem lennék és semmi beleszólásom semmibe csak akkor, ha valamit intézni kell nektek.
Menj haza és ne gyere többet! – fakadt ki a nő.
A volt férje felállt és hazament. Utána nem beszéltek. Egyszer hívta a nő, mert a fia nem vette fel a telefont, hogy tud e a gyerekről, akkor szembesült vele, hogy letiltotta a telefonról.
A fiával másnap megbeszélték és igazat adott neki. Megértette az anyját.
- Fiam! Ideje, hogy leváljunk egymásról apáddal. Mert így olyan, mintha nem váltunk volna el. Hagy élje az életét ő is és én is. Ha látni akarod apádat, menj el hozzá és ne hívd ide többet!
 
89
A látóval is gondjai támadtak. Segítséget akart kérni, de az nagyon félvállról vette, mikor újabb mélyponton volt a nő.
A nő emlékezett, mikor a látó volt mélyponton és halni készült ő is segített neki és ő szeretettel tette nem félvállról.
Eszébe jutott, hogy sok minden nem lett igaz abból, amit a látó állítólag a vezetőjétől hallott, mikor a nőnek segített. Kézzel fogható dolgok sem, több is volt ilyen. Sajnos elég súlyosak is, aminek nehéz anyagi következményei lettek.
Soha nem szeretetből segített neki a látó, pedig olyan kiszolgáltatott helyzetben volt, mert a fájdalomtól rettenetesen szenvedett. Sosem érezte a látó szeretetét, inkább azt, hogy meg kell alázkodni előtte és könyörögni kell neki, hogy segítsen.
Nem tévedett a megérzései sohasem hagyták cserben.
Megírta neki, hogy köszöni a segítségét, de többet nem keresi. Sokszor érdekesen érezte a nő, hogy nem stimmel valami a látóval. Azt is feltételezte, hogy esetleg beteg és nem is hallja a vezetőjét. De bizonyosat nem tudott. De olyan sok kézzelfogható dolog nem lett igaz, amit mondott, hogy a bizonytalanság ott maradt a nőben a látóval kapcsolatban. Megkönnyebbült, hogy befejezte vele.
Különben sem voltak összhangban a megérzései a látó tanácsaival, már egy éve.
Mindig a nőt oktatta ki, hogy fejlődnie kell. A férfi szélhámos, hazugságait ismerte, mégsem a férfi volt a rossz, hanem a nő, mert nem türelmes. Hat év telt el ebben a korban ez már soknak számít, nincs idő tovább várni. Soha nem mondta a nőnek a látó, hogy ne folytassa, mert ez egy manipulatív, mérgező kapcsolat a férfi részéről. Az elhunyt barátnőjével szemben, aki szerette és mindig lebeszélte a férfiról, mert tisztán látta azt, amit a nő öt év múlva átélt. Azt viszont mondta a látó, ne küldjön neki pénzt.
De bizonyára a nőnek magától kellett rájönnie erre. Az Isten fokozatosan és lassan mutatta meg a nőnek ezt és egy éven keresztül vezette ki a nagy érzésekből. Már nem küldött pénzt a férfinak, ha kért tőle. A telefon beszélgetések ritkultak, mert a nő nem vette fel. Eltávolodott lassan a férfitól és már tisztán látta mit tett vele éveken keresztül. Csak a pénze kellett. A férfinak a végén már az is baja lett, hogy a nő négy évvel idősebb nála. Minden volt csak jó nem, mióta nem küldött pénzt.
A nő lassan eltávolodott tőle. Minél jobban távolodott, annál inkább érezte magát szabadnak és boldognak. Végre hat év után örülni tudott az életnek. Visszanyerte az élet erejét. Örült a kis otthonának, a kertnek és örömét lelte az életben.
Érezte, tudta, hogy az Isten intézi, rendezi az életét, mert új élet kezdődik, ami sokkal boldogabb lesz. Megérdemli a boldogságot a sok szenvedés után.
 
90
Így tette ki az életéből sorba a nem odavaló embereket.
A férfit, a volt férjét, a látót, az új férfit, aki szerette volna, de neki nem volt az esete.
Az egyik kedves barátja meghalt, ledöbbentette. Igaz jó ideje nem tudta elérni és valahol érezte már nem él. Megsiratta. Véletlenül tudta meg. A nő hitt benne. Véletlenek nincsennek, ott Isten segít.
Sokat tanult tőle. Egyszer azt írta neki évekkel előtte, hogy hagyja ott a férfit, mert embertelen, amit csinál vele, ezt senki nem teheti meg egy másik emberrel. És, amit sosem felejtett el a nő: „Tanuld meg magad férfi nélkül is jól érezni.” Ezt nem régen találta meg, mielőtt megtudta, hogy meghalt. Minden tanítását elmentette és külön dossziéba tette.
A lelke jó ideje érezte, hogy nem él, mert nem találta a földi érzést, amiben kapcsolódtak egymáshoz. Ürességet érzett. Érezte meghalt. Nem válaszolt a telefonjára, sms –re, közösségi üzeneten. Később ezeket törölte.
Az egyik barátnője, hangulatának megfelelően bánt a nővel. A nő sokat köszönhetett neki, mert segített lelkileg talpra állni nagyon sokszor. Így elnézte a szeszélyeit.
Egy igaz barátja volt, húsz éves barátságnak számított. Vele mindig és mindent megtudott beszélni. Mindent tudtak egymásról. Mindig igaz lett, amit tanácsolt neki. Egymástól távol éltek, de telefonon hetente, vagy ha szükségét érezték többször beszéltek. A nő is sokat segített a barátnőjének, ha lelkileg szüksége volt rá. Lelkitársak voltak. Szerették egymást és egymás gyerekeit is.
A nő életéből két hét alatt négy ember is kihullott. Hirtelen olyan tiszta lett az élete. Nem érzett űrt, vagy ürességet magában. Inkább felszabadultságot és végtelen nyugalmat.
Egyedül a fia hiányzott, szerette, ha a közelében volt.  De neki is van élete, amit élni kell, nyugtázta magában.
Érezte valami nagyon jó közeledik. Végtelen nyugalom és szeretetet érzett a lelkében.
Barátnőjével megosztotta ezeket.
- Végre, nagyon rád fér már, hogy nyugalomban legyél, mert nagyon sok mindenen mentél keresztül.
Éld az életedet és ne foglalkozz senkivel. Mindenki azt mond, amit akar. Isten tudja az igazságot és az elég.
A napok nyugalomban teltek. Túl nagy volt a csend. De most jó volt, mennyire jó. Gyógyult a szíve és a lelke. Végetért egy nehéz szakasz az életében. Reménykedve tekintett az új jövőbe. Kíváncsian várta mit tartogat a számára.
Vajon lesz még szerelem az életében? Vagy egyedül kell leélnie a hátralévő idejét?

*******************************************************

 17. VERSRŐL VERSRE 

 
Csomor Henriett: Árva lettem
 
Annyira szenvedek
fájón égő hiányodtól,
nélküled árva lettem
e szomorú világban.
Többé már nem tudok
olyan lenni, mint régen,

drága barátom.
Kemény bánat
ül a szívemen,
mióta a fekete,
átkozott halál
elvett tőlem.
Bolyongva kereslek szüntelenül.
Úgy szeretnélek látni,
és egyfolytában
téged hallgatni.
Könyörögve kérlek
vigyél el innen
engemet is magaddal.
Nem maradt semmi
örömöm ezen a
kietlen földön Nélküled.
 
2023. július 05.

………………..

Krivák – Móricz Judit: Hetven év…

Hetven  év…
úgy  repült mint  a  pillangó
szárnyának  egyetlen  rebbenése.
Vissza  már  nem  nézek.

Nincs  értelme  a nosztalgiázásnak.
Ami múlt az  elmúlt.
Ami  előttem  van  még  ,
arra  kell  figyelmezni.
 
S  az  aznapra  koncentrálni.
megtalálni,  ha  van  benne  szépség.
Vagy  megküzdeni  a  bajjal.
Legyőzni  és  tovább lépni.
 
Nyugalmat  találni,
szépet  olvasni.
Fejet  hajtani,  ha  kell.
Hisz  hetven  év  után  
minden nap  egy  ajándék.
 
2023-07-16

……………………..

 

Kovács Tibor - Indián nyár 

 

A padon ülök, mint annyiszor már, 

Várlak, hol árnyék vetül rám, 

Várlak mint annyiszor már, 

Hol árnyék vetül rám. 

A nap süt lágyan simogat a napsugár, 

Megjelensz a kapun, s Véled jön Lipi is, 

Szedi szaporán a tappancsait, 

Lubickol örömében. 

Elindulok a füvön át, keresztül jöttök, 

Felém haladva, hozzám érve leülsz mellém, 

Kibontod Hosszú Hullámzó Hajkoronádat, 

Megrázva fejed megigazítod a 

Hosszú Hullámzó Hajkoronádat, 

Lágyan bele túrsz a Hajadba, 

Beszélgetve Véled, mint annyiszor már, 

Mesélsz az elmúlt napokról, mesélek Neked én is,

S egy idő után fel állva el indulunk, 

Sétálunk az őszi napsütésben, 

Kéz a kézben simulva Lipivel az oldalunkon, 

Lassan lépkedve a természet lágy ölén, 

Közeledvén a fagyishoz, kérdezvén fagyizunk, 

Dorombolva válaszolsz egy határozott igent, 

Klasszikus és extra új ízt is választva, 

Fagyizgatunk, miközben tovább állunk, 

Egymás fagyiját is megkóstolva, 

Dorombolva bújsz hozzám, 

Csókot lehelsz orcámra, 

Szelíden Szerelmesen s Szeretve tovább Sétálunk az őszi napsütésben. 

 

2023 Július 

*

Kovács Tibor : Kései szüret 

 

Októberben az Indián nyár még tán tart, 

A szőlőkben továbbra is tart a szüret, 

Hol szedegetik a fürt szőlőket, 

Megannyi szép érett szőlő fürtöket, 

S zsengéket is, 

Időnként kóstolgatva mind kettőt, 

Zamatos zsenge és érett szemeket egyaránt, 

Mert úgy jó és finom, úgy az igazi. 

Zsenge és érett vagy Te is, 

Meg mutatod kecseségedben, bájosságodban, 

Melyet kiárasztasz felém. 

Esik az eső, eleredt, szépen csendesen csepereg, 

Áztatja a földet, s a zsenge és érett szemeket, 

s jössz felém kecseségedben, 

Sziluetted kibontakozik előttem, 

Copfba fonva hosszú hullámzó hajkoronád, 

Áztatja az eső, szépen csendesen, 

Átölelek gyengéden, arcodat simogatom, 

Lágy, szelíd csókot lehelek ajkadra, 

Letörlöm orcádról az eső cseppeket,

Majd kézen fogva elindulunk az eső által áztatott úton, 

Szerelemben s Szeretetben. 

 

2023.

………………….

 
Engel Csaba: Nem kritika...- Cipőmánia

Cipőt vettem ilyet, olyat,
Magassarkút, elegánsat,
Szebbnél, szebbet divatosat,
Sóhajt alattam az aszfalt!

Na meg ahány újabb tyúkszem
Annyi új cipőbe léptem,
S ahány tipli, csavarszeg,
Hányódik a szekrényben.
Most az uram barkácsolhat,
Bővíti a cipőtárat,
Szegénykém már belefáradt,
Kiköltözött a kerti házba.
Nem bújik az ágyba velem,
Cipősdobozok közt hever.
Álmában is fúr és szögel,
Azt nem tudom, ha van még mivel.
Fénylik, csillog a cipőm sarka,
Nem értem a férfiakat!
Úgy tűnik a szemüket szúrja,
Tőlem végbélgörcsöt kapnak.

2023.06.28

…………………..

 
Lovag Dáma Nagy Cinthya: Matuzsálem tölgy
 
Van egy ötszáz éves matuzsálem,
sűrű lombja elrejti a madárfészket,
gonosz ember szeme elől is védhet,
titkok végtelen őrzője is lehet.
 

Mennyi mindent láthatott – e Tölgy?
Generációkon át, sok emberöltőt.
Hány szerelem szövődhetett koronája
árnyékába, s beteljesültek a vágyak
szemei láttára.
 
Talán még gyermek is fogant az éj leple
alatt,
s a Duna sodrásában öngyilkos is akadt.
A sok érzelmek mi mindenre képesek,
de bízzunk benne, hogy győzött a szeretet!
 
Mily szép látványod a  sima víz tükrében, a
csicsergő madársereg fel – fel röppen éppen,
s az aranyló napsugár csillan szemünk íriszében,
s felgyúlhat a szerelem tüze is szívünkben.
 
A telihold fényében is pompázhat lombod,
beterít sugaraival, hisz régi barátod!
Elhalmoz Ő téged a világ minden kincsével,
törzsed előtt megpihen, kedves szeretetével.

....................................

 Poór Edit: KÉT ÚT ÖSSZEÉR
 
Az élet pályáján,
Angyalok vezetnek.

Az idő hálóján,
Utak összeérnek.
 
Mágnesként vonzódnak,
A szeretet szálak,
Összefűz kezeket,
Eggyé forraszt szíveket.
 
Eskütöket áldja,
S az Úr vigyázza,
Öröm és boldogság,
Fénye ragyogtassa.
 
Debrecen, 2023. 06. 24.

*******************************************************

 18. MEGJELENT NAGY VENDEL 25. KÖNYVE 

 
Megjelent Nagy Vendel 25. E-könyve  a Magyar Elektronikus Könyvtárban. 
Nagy Vendel: Vakon a világ  - versválogatás  
https://mek.oszk.hu/24800/24818/
 
NEM LÁTÓK ÍGY OLVASHATJÁK.
https://mek.oszk.hu/24800/24818/24818.pdf 

 *

ELŐSZÓ
 
Köszöntöm a Kedves Olvasót!
Sokan, mint én is, most Vendi hozzáértő szavait várnánk az előszóban. Sajnos utoljára csak tanítványa, akit Vendi tíz éven keresztül inspirált az írásra szól, Önökhöz. Nagyon tiszteltem őt, odaadó és segítőkész ember volt.
Fájó szívvel és megrendülten írom e sorokat. Szegzárdi Nagy Vendel költő és író barátom 2023. június 13-án örökre lehunyta jóságos szemét.
Vendi csodálatos és nagyszerű ember volt, aki nagyon sokáig dolgozott az irodalomban. Állandóan alkotott és mindig kitalált magának új versformákat. Ezt azért
alkalmazta, hogy ne ejtsen hibát írásaiban a kis- és nagybetűk miatt. Írt ő egy mondatos verset is, ami nagyon találó volt. Nem látóként nagyon precíz ember volt, ha nem vette észre hibáját, elszomorodott. Ő nem látott, de sokkal jobban látta a dolgokat mint, aki lát. Ha valaki kért tőle egy verset, nem azt mondta, hogy nincsen. Hanem azt, hogy holnap küldöm. Elszánt emberként mindig dolgozott, akkor is, ha egy kicsit
rosszalkodott a számítógépe. Ezt a kitartó szorgalmát nagyon jó volt tőle látnom. „Küzdök mint a gepárd” - mindig ezt mondogatta.
Vendi egyszerűen és érthetően írta verseit és prózáit. Ha elmeséltek neki egy festményt, azt ő a lelkével átérezte és csodálatosan megírta versben.
Vakon a világ című könyvében összegyűjtötte a vakos verseit és novelláit.
Szeretettel ajánlom könyvét a kedves Olvasóknak. Drága Vendi mindig azt kérte tőlem, hogy halála után is fennmaradjanak versei. Én pedig azt szeretném, hogy
Szegzárdi Nagy Vendelt, a költőt és írót versein és prózáin át megismerhesse a következő nemzedék.
Drága Vendi az emlékeimben élsz tovább.
Fájó szívvel: Csomor Henriett
2023. augusztus 10.

*

Könyv ajánló.
 

Nagy Vendel: VAKONLÁTÓ

 

Vakon járok

vakmerően,

egészen a vakablakig,

kinézek a vaksötétbe,

kíváncsian a vakvilágba,

ébrednek e fények még

Végre valahára?

Sötétbe nézek,

nem látlak Téged

vaksi szemeimben

hiú remények,

tévelygő vakság,

várt végítélet.

Vakon a temető

merengő szerető,

vakvilág feledő

nevető temető.

Repceszín víg mező

illata tekergő,

vakembert vezető,

bús baját felejtő.

Vadvirág mézelő,

méheknek legelő,

vakvezető kutyának

hajdanában- danában,

csont után eredő.

Az éjszaka hajnalodó hűvösében

néha elkurjantja magát,

egy vakon látó svihák,

kerítsd Setét,

ergye utána.

S ugrik a társ,

akár egy fekete madár,

bogárszemű vakmadár,

ösztönei után jár.

Lehunyta két szemét a két szemét

vakvarjucska, s a vakegér,

ott vakoskodnak még

a sötét föld mélyén

a sok vakondokok.

Vizet dajkál ringatva

ölében a kék patak,

megvéd kuksi békát,

szemtelen halakat.

Hozzám már nem jár követség,

véd és dacszövetség,

mióta vaksi vagyok,

elkerül a vakangyal,

és az Arkangyal,

pláne a védőangyal.

Örök társam az öregség,

megvédem magamtól

magam magamat,

hogy vakságomban

magamra maradhassak.

2021 október 20.

Vak  Vendel, nevem napján

*******************************************************

 19. KÖZÉLETI RIPORTOK – WESSELY GÁBOR ROVATA 

 

Riport a Látlelet című könyvéből: A hitvalló agysebész

 
Nemrég költözött vissza a fővárosba 3,5 évi miskolci praktizálás után dr. Csókay András. A hívő, hitvalló nemzetközi hírű agysebész új tárgyat indított az orvosi egyetemen, istenhit és orvostudomány címmel. Havonta 2-3 vidéki előadást is vállal, legutóbb a tolnai templomban beszélt megtéréséről és az ima erejéről.
– Vallásos vagyok, hiszek Istenben, járok templomba; ez kevés ‒ mondta. – Az ember hajlamos kerülgetni, halogatni az igazi megtérést, nem megérteni, félreérteni az üzenetet, a saját istenében hinni. Így voltam ezzel én is, egészen 42 éves koromig.
– S akkor mi történt? Valami műtéti komplikáció közben jött egy sugallat?
– Nem. Összegabalyodott az éltem, az életvezetésem, s a legválságosabb helyzetben letérdeltem: Segíts rajtam Uram, mert én csak egy 

porszem vagyok! S ha idejut az ember, akkor felismeri, 

hogy mi az üzenet.

Dr. Csókay András

– Más váltás is volt az életében: mérnökként kezdte 

a pályáját…
– Az egy másfajta fordulat. Fontos persze, hogy a 

helyére kerüljön valaki szakmailag, hogy jó 

dolgokat csináljon, hogy ne ártson másoknak, hogy 

biztató visszajelzéseket kapjon. De még fontosabb, 

hogy jobb emberré váljon. A környezetünket 

becsaphatjuk, még a közvetlen hozzátartozóinkat is, mellébeszéléssel, látszat-cselekedetekkel, Istent azonban nem lehet becsapni. Előtte nincs titok. Ha szembesülünk ezzel és megtérünk: megváltozunk. Nem egy csapásra ugyan, de a csalásainkat, trükközéseinket kezdjük bűnnek tekinteni, amit meg kell bánni és jóvá kell tenni. 
– Hol tart most a saját megtérésének útján?

Wessely Gábor
újságíró

– Ez egy hosszú folyamat. Olykor a felületes jó szándék is 

bűnbe viheti az embert. Gondolattal, szóval, cselekedettel 

és mulasztással is vétkezhetünk. Például elmulasztottam 

jobban felkészülni egy műtétre vagy elmulasztottam 

átgondolni egy kimondott szót, mert meg voltam győződve 

arról, hogy nekem van igazam. Amikor Jézus azt mondja 

a kereszten, hogy „Bocsáss meg nekik Atyám, mert nem 

tudják, mit cselekszenek!”, abban mi is benne vagyunk. Az

 isteni irgalmasság ránk is vonatkozik. Tehát nem kell 

megijedni, de vizsgálni magunkat és jobbá lenni 

mindenképpen szükséges.  
– A pécsi professzor, Kellermayer Miklós világlátása is hasonló. Hívő orvos, könyvei is jelennek meg - ahogy önnek is -; mennyire van jelen a hit manapság az orvostudományban? 
– Kellermayer professzor nagy példaképem. Kiváló tudós és a hitélete is követendő. Most indítottam az orvosi egyetemen egy tantárgyat, istenhit és orvostudomány címmel, ahol ő is óraadó. A szakmánkban azt kell mondanom, hogy egyre elfogadottabb a hit.
– Az itthon maradás áldozathozatal az ön számára?
– Semmiképp. Ma nincs olyan helyzetben az ország, hogy az orvosok itt hagyják. A fiatalok kimehetnek külföldre tanulni, tapasztalatokat szerezni, s aztán jöjjenek haza! A középkorúak meg a szükséges továbbképzéseket, önképzéseket itthon is elvégezhetik. Úgy érzem, hogy a Jóisten most azt várja tőlünk, hogy maradjunk. Akinek égető anyagi gondja van - mert nincs lakása, sok az adóssága - az más, de csak azért elmenni, hogy valaki ne Suzukival járjon, hanem BMW-vel, szerintem nem helyes.   
– Tud hatni a fiatalokra?
– Őszintén szólva a saját családommal se könnyen boldogulok. Öt gyerekem van, 9-től 32 évesig, s nem egyszerű a kommunikáció. Mindennap imádkozom, hogy át tudjam nekik adni a hitet. Azt gondolná az ember, hogy ha a papa fordul, fordul a gyerek is. De nem! Jobb esetben azt mondják, hogy oké, de azt a 42 évet hadd várjam ki én is!

*******************************************************

 20. SZERKESZTŐI ÜZENETEK 

Kedves olvasó!
Már három hónap telt el azóta, hogy Vendi elhunyt, és én vettem át a Magazin szerkesztését. Igyekeztem a lap régebbi munkatársait is „visszatoborozni”, és kérni Őket arra, hogy továbbra is álljanak az újság rendelkezésére: küldjenek verseket, prózákat, képeket stb., ahogy eddig is tették. Szép számmal meg is tették, ám olyanok is voltak, akik még csak nem is válaszoltak leveleimre…Ennek több oka is lehet, betegség, halál, vagy csak egyszerűen ragaszkodtak Vendi személyéhez. Bármi is volt az ok, természetesen tiszteletben tartom a döntésüket. Feltétlenül megnyugtató viszont az, hogy akik továbbra is maradtak a Magazinnál, azok nagy mennyiségű és minőségű munkákkal jelentkeztek.
Úgy, hogy igen sok munícióval láttak el további munkámhoz!
Néha már a bőség zavarával küszködöm, ezért szeretném jelezni szerzőinknek, hogy legjobb szándék mellett sem tudom mindenkinek minden  beküldött anyagát egyszerre
megjelentetni…Kénytelen vagyok szelektálni, sok mindent figyelembe venni: milyen hónap van éppen, van-e valamilyen ünnepi alkalom, mi a vers, próza mondanivalója
és hát megfelelő színvonalú-e a beküldött anyag…
Nos ezen szempontok figyelembe vételével kérem a megértésüket!
Köszönöm: a szerkesztő.

...................

Kérem, hogy kövessék a „Szerkesztői üzenetek” rovatot, mert -  főleg eleinte - fontos információkat fogok adni, illetve kérni amíg ki nem alakul a szerkesztői rutinom! Köszönöm!

……………

Ön a Megszólalok Művészeti Magazin legújabb számát olvassa.

Jelentkezését, hozzászólását a következő elérhetőségekre várjuk.

Postacím: Véghelyi József -  MMM szerkesztősége 7100 Szekszárd Csapó Dániel utca 27.

……...……

Aktív segítségem is van: Csomor Henriett személyében

……....….

E-mail: veghelyo@t-online.hu

Telefon: 06-74-315-012 – naponta 14:00-tól 17:00 -óráig

illetve: irodalmimuveszetiujsag@gmail.com

Jelen vagyunk a Facebookon is: Irodalmi Újság Nagy Vendel Emlékére

*

 

Magazinok küldése

MINDENKI MEGKAPHATJA SAJÁT EMAIL CÍMÉRE.

Kérje a  szerkesztőtől.

A MAGAZIN INGYENES.  

*

Továbbá tájékoztatjuk olvasóinkat, hogy a Művészeti Magazint teljes tartalmát feltettük a Netre. Ez az új megjelenési forma a látók

számára készült, amely formázott betűket, színeket és képeket is tartalmaz. Ennek elérhetősége a következő linken lehetséges:

 http://megszolalok.blogspot.hu/

 *

2018.  JÚNIUS - TÓL EGY ÚJ LINKEN IS ELÉRHETŐ A MEGSZOLALOK MAGAZIN,

AZONOS , VÁLTOZATLAN TARTALOMMAL, DE MEGÚJULT  KÜLSŐVEL .

AZ ÚJ LINK

http://muveszetimagazin.blogspot.com/2018/11/  

*

A lap ingyenes, kérje a szerkesztőtől. Írásaink tartalmáért az adott írás szerzője felelős.

Köszönjük a külső munkatársak közreműködését.

A szerzői jogokat fenntartjuk.

Kérjük jelezze, ha megkapta, vagy azt is, ha nem kapta meg az újságot. Ha elmenti, megmenti, bármikor elő veheti.

Van olyan olvasó, aki kinyomtatta több oldalra a szöveget, és összekapcsozva, lapozható olvasmányt kapott.  Így sem rossz!

Az oldal akadálymentes, olvasó programmal a vakok is elolvashatják.

Az esetleges sajtóhubákért elnézést kérünk.

*

Kedves olvasóink !

Néhány operatív információt kell megosztani Önökkel. Sokan jelezték, hogy a színes magazin blogoldalán mindig csak a legújabban feltett újság jelenik meg, pedig a régebbieket is szeretnék olvasni. Ennek semmi akadálya nincs, ugyanis ugyanazon az oldalon elérhető az összes többi is!

A megoldás a következő: a képernyő jobb felső részén látható a "Blogarchívum" felírat. Ez alatt különböző dátumok és hónapok vannak, amelyek mellett láthatók kis fekete háromszögek. Ezek tartalmazzák a régebbi számokat. A háromszögekre kattintva "legördülnek" azok az újságok, amelyeket abban a hónapban tettünk fel. Most már csak ki kell választani kattintással a kívánt újságpéldányt. A háromszögre újból rákattintva bezáródik az az év, vagy hónap, s újabb újságot lehet kiválasztani olvasásra!

Mindenkinek jó olvasást, és jó szórakozást kívánunk az újság külső és belső munkatársai..                                                    

*

Megszólalok Művészeti Magazin 1310 lapszám: 2023. október 01.

*

VÉGE