Megszólalok Művészeti Magazin

 

   MEGSZÓLALOK MŰVÉSZETI MAGAZIN 

 

 Nagy Vendel szellemében 

 XVI. évfolyam, október

 

Kulturális és szórakoztató folyóirat
Független, és ingyenes havi lap
Alapította Nagy Vendel 2011 - ben
Szerkesztő: Véghelyi József 
 
*****************************************************
A Magazin kérhető saját e-mail címre is.
Fekete – fehér, és színes változatban is megtalálható a Facebookon és a blogoldalakon.
Magazinunk vakok számára is olvasható beszélő programmal, akadálymentes változatban.
A hangos versek meghallgathatók a YouTube oldalon.
*
A két link közül valamelyiket kell betenni a keresőbe:
 http://www.megszolalok.blogspot.com
 http://muveszetimagazin.blogspot.com
 Mindkét elérhetőségnél a tartalom azonos, csak a forma kissé eltérő.
*
Nagy Vendel művei archiválva megtalálhatók a Magyar Elektronikus Könyvtárban:
https://mek.oszk.hu/hu/search/elfull/#sealist
(A szerző neve rubrikába be kell írni: Nagy Vendel)
*
A Megszólalok Művészeti Magazin 2013-2024 közötti számai megtalálhatók az Elektronikus Periodika Adatbázisban:
https://epa.oszk.hu/02600/02676
*
A szerkesztőség címe:7100. Szekszárd, Csapó Dániel utca 27
E-mail cím: veghelyo@t-online.hu
Telefon: 06-74-315-012 naponta 14:00 órától 17:00 óráig
*****************************
 

 MOTTÓ: TÖREDÉKEKBŐL ÁLL ÖSSZE AZ ÉLET EGÉSZE 

 

*****************************************

 

 TARTALOMJEGYZÉK 

 
  1.LECTORI SALUTEM! ÜDVÖZLET AZ OLVASÓNAK!
  2. FELLNER ISTVÁN OKTÓBERI GONDOLATAI
  3. ÁRVAY MARIKA: SZÓKÉPEK  (életérzés)
  4. ZSIGMOND ISTVÁN: A KÉT ÉLET (novella)
  5. MEDITATÍV VERSEK
      Bognár Papp Irén, E.G. Pelsőczy Katalin, Felső tamás, 

      Garajszki Rozika, Vincze D. Jutka

  6. KRIVÁK-MÓRICZ JUDIT: EGY KILÓ KENYÉRÉRT (novella)
  7. KURUCZ ÁRPÁD. BETYÁR TIZENKÉT ÉVE ( novella)
  8. SZERETNI JÓ! – VERSEK
      Lovag Dáma Nagy Cynthia, Engel Csaba
  9. ANTOLÓGIA A MAGAZINBAN
      Kis Pál István – vers
      Felső tamás – meditáció
      Fekete Gabi – festmény
      Márkus Kata - elbeszélés
      Lovag Dáma Nagy Cynthia  - vers
      Hegyaljai Tünde – festmény
      Véghelyi József - elbeszélés
10. ANGYALI TALÁLKOZÁSOK
      Véghelyi Péterné dr.: Ölelj, szoríts, mert most meghalunk (I. rész ).
11. AUSZTRÁL KAPCSOLATOK
      Ilosvay Gusztáv októberi  levelei
12. A.K. ANDRÁS: AKARAT (novella)
13. Aurora Amelia Joplin : Titokzatos kulcs (novella)
14. VERSEK ŐSZI HANGULATBAN
      Szilágyi Anita, Bognár Papp Irén, Kálmán Ágnes, Márkus Kata, Tóth Enikő Enci,
      W. Ábrahám Erzsébet, Szőcs Éva, Kalocsa Zsuzsa, Engel Csaba
15. HORVÁTH EDINA ANNA:: OTTHONRA LEL (novella)
16. ZSIGMOND ISTVÁN: A SÁRHEGY EZÜST KÖNNYE  

      - A SEUSO KINCSEK LEGENDÁJA (novella)
17. NAGY VENDEL VERSEI (harmincegyedik rész)
18. ÚTRAVALÓ – ILOSVAY GUSZTÁV JEGYZETE
19. VERSEK KÉT VILÁG KÖZÖTT
      E,B. Pelsőczy Katalin, Pongrácz Aurélia
20. AZ ÉLET ÍRTA – IGAZ TÖRTÉNETEK
21.. GUTI CSABA: SÓHAJ (novella)
22. A LÉLEK ÚTJAI – VERSEK
      Gerencsér Hajnalka, Horváth Edina Anna, Pongrácz Aurélia
      Bihari Enikő, Krivák - Móricz Judit
23. WESSELY GÁBOR: NEM JÓ EMBERT KERESÜNK! (anekdota)
24. SZERKESZTŐI ÜZENETEK

*****************************************

 1. LECTORI SALUTEM! ÜDVÖZLET AZ OLVASÓNAK! 

 
Október az ősz igazi szíve. Olyan hónap, amely egyszerre hordozza magában a nyár emlékét és a közelgő tél ígéretét. A nappalok egyre rövidebbek, a reggelek hűvösebbek, a természet pedig lassan leveti zöld ruháját, hogy aranyba, vörösbe és barnába öltözzön. Talán nincs még egy hónap az évben, amely ennyi színnel és ilyen különleges hangulattal búcsúztatná a melegebb időszakot.

Véghelyi József szerkesztő

Az októberi táj önmagában is ünnep. Az erdők lombkoronája ilyenkor szinte lángol, a lehulló levelek pedig színes szőnyeget terítenek az utakra. A reggeli köd titokzatossá teszi a mezőket és a dombokat, délutánonként pedig a bágyadt napsütés még kellemes meleget adhat. Jólesik ilyenkor sétálni, hallgatni a lábunk alatt ropogó avart, érezni a nedves föld és a lehullott levelek jellegzetes illatát. Október arra hív, hogy egy kicsit lassítsunk, és észre vegyük a természet apró változásait.
Ez a hónap azonban nemcsak a szépségről, hanem a betakarításról és a bőségről is szól. Megérik a szőlő, előkerül  a sütőtök, az alma, a dió és a gesztenye. A kertekben és a földeken végzett munka eredménye ilyenkor válik igazán láthatóvá. Októberben van valami különös nyugalom is. A természet látványosan változik, mégsem siet. A fák egyszerűen elengedik leveleiket, mintha arra emlékeztetnének bennünket, hogy az elmúlás nem feltétlenül szomorú: lehet szép és méltóságteljes is. Az ősz közepén talán mi magunk is könnyebben elgondolkodunk azon, mi minden történt velünk az év során.

 *

Történelmünk tele van szabadságharcokkal, és mindegyiket külső hatalom vert le. Ebben a hónapban emlékezünk meg az Aradi 13 vértanúról. Az 1848 - 49-es szabadságharcunk leveréséről, és az azt követő megtorlásokról.
Különösen kiemelkedik az 1956. október 23-i, a forradalom és szabadság mindmáig ható jelentősége.
Itt jegyzem meg, hogy a forradalom idején én 11 éves voltam. A politikai hátteréről csak érzéseim voltak, tudásom persze nem. A bizonytalanság és a félelem hatotta át az embereket.
Hazánk még ki sem heverte a második világháború kegyetlenségét, veszteségeit, máris ránk szakadt a „proletárdiktatúra”  Rákosi Mátyás és társai által irányított  MKP jóvoltából. A ma embere – és különösen a fiatalok – el sem tudják képzeni azt, hogy milyen idők voltak akkoriban…!
és mostanában is mások akarják megmondani hogy éljünk!
Hazai segédlettel..!
Szégyen!
 

*

Nagy Vendel: MEGSZÓLALOK

- egyéni hitvallás -

A tribünön és
A szószéken
Én nem értem el
Semmilyen sikert,
Számomra csak a
Katedra és a
Színpad termett
Némi babért.

Igazán nem is
Törtem magam
Efféle jutalomért,
De mondanivalóm van
Erről a cudar világról,
S magányomból
Csak az írással
Tudok kitörni,
A Magyarok
Gyönyörű nyelvén
Sokakkal pörölni.
Hangos, hamis szóra
Magamat nem ragadtatom,
Mint némely
Szószátyár szónokok,
Nem mondok szónoklatot.
A literatúra az,
Amivel dicsően szólhatok,
Mondom, mondom
A magamét
Míg levegőt kapok,
Amíg a Teremtő akarja:
Megszólalok.

*****************************************

 2. FELLNER ISTVÁN OKTÓBERI GONDOLATAI 

 
Fellner István: EGY IGAZ EMBER…/EMLÉKÉRE/
 
a fájdalom nem kopog
csak beront - oly hirtelen -
mint derült égből – viharnak -
fénye dörrenése,
a fájdalom nem barát - olykor - mégis

ragaszkodik ölel,
s nem enged, hogy távozzál,
a fájdalom nem kér csak követel
szívfájdalmat – lehulló -
könnyeket,
a fájdalomnak nincsen illata,
szava, gondolata,
s lásd - szól, beléd lát, elkábít,
a sors nem ad mindenkinek 
második esélyt,
egyként mér - nem kérdez -
csak merít, könnyekből, emlékekből,
most meríthet!
lassan csorgó sós cseppekből,
boldog gondolatok tömegéből,
gyöngyben oldódó szeretetből,
nem fogom fel, mi történt
a gyász nem szeret,
hisz mindig az árnyékban éltem,
hol a fekete jelentéktelen,
de gondolatom örök lesz felé,
s ha köszönnek a reggelek,
bárgyú mosollyal arcomon -
köszönöm, hogy ismerhettem -
szerethettem...
 

*

A felhők nem azért vannak, hogy sötétebb legyen a világ. Azért, ha elmúlnak, tudjunk igazán örülni a napnak!!!/fellner

*

A mosoly menti meg napodat, s törli a rossz gondolatokat. Nevess a világra, így szebb a rossz is!!/fellner

*

A pokol mélyén is van, ami szép és boldogít. Az emberi elme a szeretet, az odaadás…legyen bármilyen égetően sötét is...a "hely"…/fellner

*****************************************

 

 3. ÁRVAY MÁRIA: SZÓKÉPEK 

    (életérzés)

 
Az elfogadásról
 
A kiközösítésnél nincs rosszabb.
Szorongás fog el, ha:
Nem találom a helyem.

Elveszettnek érzem magam.
Nem tartozom sehova.
Bántanak.
Kigúnyolnak.
Csúfolnak.
Nincs, aki megvéd.
Nem jó így iskolába járni.
Miért bántanak?
A kövérségem miatt.
Az ügyetlenségemért.
Mert nem vagyok elég vagány.
Mi lesz így velem később?
A munkahelyemen is mellőznek majd?
Elfordulnak tőlem, mert nem dohányzom?
Ritkán szólnak hozzám, mert nem vagyok ivócimbora?
Nem hagyom, hogy ilyen sötét gondolatok gyötörjenek.
Mindenki tartozik valahova.
Valamilyen kis közösséghez.
Baráti társasághoz.
Nekem is megvan a helyem.
Még az iskolában is akadnak barátok.
Olyan társak, akikkel jót lehet játszani.
Remek dolog pingpongozni.
Készségfejlesztő játékokat játszani.
Sokat nevetni, tréfálkozni.
A tanulásban segíteni egymást.
Ha valaki bánt, van, aki megvéd.
Én sem hagyom, hogy bántsák a társamat.
Felnőtként is vannak, akikre számíthatok.
Jó érzés, ha:
Hasonló személyiségek vagyunk,
Munkánkkal segítjük egymást,
Számíthatunk a másikra.
Jó, ha különböző rendezvényeken találkozhatunk.
Remek, ha megvan a közös érdeklődési kör.

 *

Az elfogadás kérdése még nehezebb a fogyatékkal élők számára.
Nekem is, a vakságom miatt.
Mégis, a fenti jó dolgok rám is igazak.
Ha egy-két barát vesz körül,
Már nem vagyok kiközösítve.
Biztonságban érzem magam.
Egy látó ismerős még nagyobb érték ilyenkor.
A gúnyolódás fáj.
Sokáig rágódom rajta.
Nem szabadna, tudom.
Mégis nehezen teszem túl magam ezeken.
Nehéz visszavágni.
De jó, ha valaki lelkileg támogat.
Segít még valami.
Ha olvashatok.
A szereplők is erőt adnak a mindennapokhoz.
Időnként elgondolkodom.
Vajon a regényhősök elfogadnának-e engem?
Nem mindenki.
Valaki, azonban biztosan.
Ez jó érzés.
Kell, hogy legyen, aki nem taszít el magától.
Mindenkinek vannak lelki társai.
Nekem is.
Csak türelmesnek kell lenni.
Cél a folyamatos keresgélés.
A kapcsolatok ápolása.
Kölcsönösen odafigyelni egymásra.
Akkor sikerül kialakítani a kis társaságot,
Ahova tartozni jó és érdemes.

*****************************************

 4. ZSIGMOND ISTVÁN: A KÉT ÉLET 

   (novella)

 
Reggel a szürke ég alól lassan emelkedik ki a város. A házak párásan lélegeznek, az utcákon fagyott vízcsíkok húzódnak, mint gyógyulatlan sebek.
Lajos a bakancsát nézi, mielőtt kilép a kapun. A talpán már megkeményedett a múlt heti glett, fehér szegélyt vont rá a mészpor. A glettvas, a spakli, a 

vödör: mind ismerős társai a napnak.

Zsigmond István

Hideg az állvány vasa, az eső megül rajta és lassan lecsorog a kabátujján. A glettvas pengéje csúszik, surrog, mint egy monoton dallam, amelyet csak a munkások hallanak. Néha Lajos elnézi, ahogy a vízcseppek végig gördülnek a friss vakolaton, s abban egy pillanatra valami festményt lát: a nedves falon színek sejlenek, formák, mintha a ház maga próbálna meg álmodni.
A többiek káromkodnak, nevetnek, cigarettára gyújtanak, ő pedig csak dolgozik tovább. Tudja, hogy ha nem viszi végig a napot, este nem lesz csendje.
Mert este kezdődik az igazi élet.
A műteremnek nevezett szobában — ahol a mennyezetről lelóg a lámpa és a padlón szanaszét hevernek a festékes rongyok — Lajos más emberré válik. Leveti a munkáskabátot, és már nem marad semmi, csak a csönd és a színek. Az ecset egy pillanat alatt megszelídül a kezében, mintha egész nap erre várt volna.
A festék szaga, a vászon zizegése, a történetek, amiket ír — mind ugyanabból a vágyból születnek: hogy túlélje a napot.
A vásznon néha ugyanaz a fal jelenik meg, amit nappal glettelt. De most másképp. Most fények vannak rajta, emberi alakok, árnyékok, emlékek, egy másik valóság.
A novelláiban is ez történik: ott van a munkás, aki hazaér, ott van a keze, a fáradtsága, de valahol, mélyen a mondatok között, ott lobban fel az a tűz, ami napközben el van temetve.
Néha meghívják kiállításra.
Néha olvassák a verseit.
Olyankor azt mondják: „Milyen mély, milyen őszinte ember ez a Lajos.”
Ő csak mosolyog, nem szól.
Mert jól tudja, másnap reggel ugyanúgy ott lesz az állványon, a szélben, a hidegben.
A napfény néha visszaverődik a friss vakolatról, s Lajos elgondolkodik: lehet, hogy ez a két élet valójában egy. A fal, amit napközben simít, és a vászon, amit este fest — mindkettő valamit betakar, valamit kijavít, valamit szebbé próbál tenni.
Amikor este hazaér, leteszi a szerszámait és a kabátját az ajtó mögé akasztja.
A glettelős kéz lassan, szinte szeretettel előveszi a művészecsetet.
És mielőtt leül, a nap utolsó gondolatát egy füzetbe írja:
„A fal mindig ugyanaz, csak a fény változik.
Én meg mindkettőt javítom, amíg lehet.”
 
Budapest 2025.
Minden jog fenntartva.

*

Zsigmond István festménye

*****************************************

 5. MEDITATÍV VERSEK 

 
Bognár Papp Irén: Verőfényben

Kicsi sárga házam

áll a néma csendben.
Közel hozzá a város dübörög.
Ülök itt a fényben önfeledten,
kusza tengervirágjaim között.
Gyermekkoromban
hófehér házunkat,
zöld ölelte fénylő dombokon.
Álmaimban gyakran visszatérek,
liliomos kertben álmodón.
Édesanyám jön a kerti úton,
mosolyában nyári nap ragyog.
Aztán, mint harmat a hajnali rétről,
tovatűnik, súlytalan szárnyakon.

……………………….

 
Egrégi Bebek Pelsőczy Katalin : Ostor és mosoly
 
Ölelést vártam, de ostor érkezett

- Mint ártatlan gyermek még most is tévedek... -
A Föld arca gyűrött, fakó és fagyott,
Szavakat néha a napfényből lopok.
Rávisz a kényszer, hangtalanul szólni
Hátizsákomba rímeket pakolni.
Meghívni közétek egy-egy igazságot,
Ráncos, vén értelem mosolyog Reátok.
Ölelést vártam de ostor érkezett,
Mint ártatlan gyermek, még most is tévedek...
 
Minden jog fenntartva.
Bpest, 2025.04.05.

………………………..

 
Felső tamás: Leült mellém az élet

Álmomban leült mellém az élet,
adott nekem sok szép, gyönyörű s csodás évet,
arcán a hajnal derengett,

szívében ezer csillag csendesen égett.
Kezében nem volt más, csak egy marék remény,
mely úgy izzott, mint tűz a tél közepén,
szava folyó lett, mely bennem utat talált,
s elsimított minden régi talányt.
Azt suttogta, ne féljek, a bánat csak vándormadár,
fészket nem rak ott, hol van szív, ki hazavár,
mosolya napraforgó lett a szürke tájon,
s virágba borult tőle elnémult világom.
Láttam, hogy az idő egy öreg kertész csupán,
ki könnyből rózsát nevel, majd egy szép délután,
veszteségem köveiből hidat emelt csendben,
átjutottam rajta, s éreztem, odaát már minden rendben.
Álmaim padjára csendben leült mellém az élet,
épp csak megérintett, felébredtem,
s már a semmivé lett.

……………………

 
Garajszki Rozika: Napindító…

Milyenek lettek az emberek?

A nagy bajban tehetetlenek?
Mindenhol a sztorit hajhásszák,
ahelyett, hogy a valóságot látnák.
Hiába kiabálsz, nem segítenek,
inkább mobilt ragadnak a kezek.
Megörökítik, kitegyék sztoriba,
ezt mindenkinek kell majd lájkolnia.
A szívekből hová lett az érzés?
Ne mond hogy hiába a segítségkérés!
Segíts, ha tudsz, ne légy szívtelen,
ne sztorit nézz, ne légy ízléstelen!

…………………

 
VINCZE JULIANNA: VALLANI
 
Vallani indul minden éjjel, minden nappal a lélek,
elmondani minden ócskaságot és minden szépséget.
Mint ahogyan szárba szökkent a tavaszi vetés, már
aratásra kész,
a megfogant gondolat is úgy érik, vagy mint a gyümölcs
a fán a számban keseredik vagy édesül,
formát és hangot követel magának a szó, kimondani
leírni is jó,

de hányszor lefogja a kezemet egy gondolat,
mert van szavakkal le nem írható szép pillanat,
amikor szegényes kísérlet elmondani a csodát,
ami körülvesz és amivel megajándékoz az élet,
és jól tudom, hogy van szabad akarat,
de az ócskaságot leírni meg, nem mindig szabad.
Ha felágaskodik bennem az indulat, az ész elcsitítja
hangomat.
Bánatomat szétszórni a világba? Szaporítani a
könnyeket a gondokat hiába, de mégis jólesik még a
panasz is.
Könnyebb talán a teher is,
mint amikor a Nap tüzében égő táj, egy hűs
szélsóhajtástól kicsit megkönnyebbedik.
 
Hányszor, mint ahogyan összecsap fejem felett a hideg
a forrósággal, úgy zeng szívemben a vihar.
Ifjú hévvel áttörné a gátakat…
vihar után, jó elnyugodni lágyan, csendes öleléssel,
megbékélni a sorssal, de a világ szennyesével nem
tudok soha...,
az egész világot megváltani gyenge a kezem,
de az erő nem elég, aki a világot szeretné jobbá tenni,
jó és erős lelke is legyen.
Erős a lelkem hiába törte a sors és ártó szándék,
vigasztalni, erőt adni, örömöknek örülni,
mindig a gyengék oldalán állnék, a sorsom is oda
rendelt,
és mert minden ember egy szép mikrovilág,
akiket közel érzünk magunkhoz legalább azokat…
mentsük meg bennük és magunkban is,
ami csoda még mindenkiben megszületik, makacsul élni
akar, megmarad.

*****************************************

 

 6. KRIVÁK-MÓRICZ JUDIT: EGY KILÓ KENYÉRÉRT 

    (novella)

 

 Karesz nemsokára betölti majd ebben az évben a 18.-ik életévét.
Nagyon vágyott már. hogy ezt elérje, és végre Ő is „felnőtt"
legyen…Arra gondolt. hogy a korral ellensúlyozni fogja alkatát, Vékony
pénzű kedves fiú volt. Hirtelen szőke hajához jól illet a tenger kék
szeme, ami mindenre rácsodálkozott. Most kezdte csak tanulni az
életet. A család nagyon büszke volt. hogy az ő kisfiúkból lám milyen
„nagyfiú" cseperedett.

Krivák-Móricz Judit

Karesz  nagyon várta a  nyarat ,és a behívóját, mely nagykorúságát  igazolta.
Egy budapesti laktanyába hívták be, így könnyű volt akár naponta is hazalógni a  szülőkhöz és a mamához.
A laktanyában kemény fegyelmet  tartottak. Nem igen zavarta a dolog, erre számított.
Csak az a ruha, az a kemény sprőd ruha, amit szinte alig lehetett karban tartani az zavarta nagyon.
A bakancs csak azért nem törte fel a lábát, mert kapcát használt.
Elment a nyár és közeledett a szeles ősz. Bár még mindig kellemesen sütött a nap, nem érezte  szükségét a melegebb pufajkának.
Aztán számára is az október elhozta a fordulatot. A város jelezte, hogy készülődődben van valami, és  jött az október..,és jött a változás.
A levegőben érezhető volt a feszültség. A második dekádban már a laktanyában is minden a feje tetejére állt.
Tanácstalanság volt érezhető.
A városban mozgolódás volt, amiből Karesz nem sokat értett, mert a  feljebb valók inkább a hallgatásba burkolództak,
és a kiskatonákhoz nem érkezett meg a megfelelő információ. Az utcák tele voltak emberekkel,
akik beszélgettek egymással, még ha nem is ismerték egymást. Minden fajta féle hírek keltek szárnyra,
de senki sem tudott megnyugtató, vagy  tárgyilagos felvilágosítást adni a másiknak.
Először csak innen-onnan hallatszott fegyver ropogás, aztán elszabadult a  rettenet, Kareszt épp aznap engedték haza látogatóba.
Katona ruhában, rangjelzés nélkül érkezett meg az utcájukba. Nemsokára gépfegyver ropogás hallatszott és a gránátvető hangja,
Édesanyja boldogan szorította magához egyetlen fiát.
- Jaj de jó. hogy  épségben itthon vagy kisfiam!-  örvendezett az anya.
Már a terítéshez készülődött, mikor észre vette, hogy elfogyott a
kenyér.
- Nem baj Mama - mondta Karesz - amíg Te terítesz én leszaladok a közértbe és hozok kenyeret.
- Jaj!! ne tedd édes fiam! - szól az asszony.
- Ugyan már mama, csak ide kell lemennem ,a ház oldalában van a közért. Nyugi mindjárt itt vagyok avval a kenyérrel.
És már fordult is ki a konyhából. Azt  sem engedte meg magának, hogy a katona ruhát lekapja magáról,
úgy ahogy volt leszaladt a lépcsőn .A Közértig nem volt több 50 méternél az út. Ha friss kenyeret nem is kapott,
de a  tegnapiból megmaradt kenyérből jutott még számára egy szép kilós kenyér.
Kint az utcán már komoly  golyózápor hangja hallatszott. A falakon futótűzként porzott a vakolat,
ahogy szántotta a házak oldalfalát a gépfegyver torkolata. Karesz futott, ahogy csak bírta, egy eltévedt golyó,
amelyik gellert kapott a ház sarkának a falába fúródott.
A tankból,- ami az utcába fordult - kilőtt sorozatot egy orosz katona. Kilőtt és eltalálta
Kareszt.  A golyó a hátába  fúródott.. Fájdalmat nem érzett, csak
olyan furcsa  érzése támadt. Körbe nézett, akart még menni, menni a
védelmet nyújtó bejárati ajtó felé, A kenyeret magához szorította ,két
kezével a  melléhez vonta, majd némán teste nem engedelmeskedvén
összerogyott.
Az anya csak várt és várt. Mivel már nem volt képes
türelmet parancsolni önmagának elindult, elindult Karesz keresésére. A
bejárati ajtótól nem messze vérben fagyva talált rá fiára….A kenyér
vérben ázott….A tank   haladt tovább a D, úton végig, aztán balra
fordult és ráment a Dózsa György útra. Dübörgött végig a Hősök tere
felé.. A végállomás a Tito féle jugoszláv nagykövetség volt. Az utcák
tele voltak halottakkal. Ahol volt szabad földdarab, oda ember testek
lettek temetve, parkokba, és ahol ásható föld volt, és nem beton. Ahol
Karesz lakott ott a  2 ház között egy kis hátsó játszótér volt a
gyerekeknek. Sötétedés után este temettek. A kis játszótér
leghátsó szegletében állt Karesz sírja. Dirib-darab fákból
eszkábálták a keresztet. A nagy feketeségben csak a gyenge mécsesek
fénye világított.
Csend volt. Mélységes  csend. Síri  csend..
A fegyverek hallgattak….Férfi nem volt a temetési csapatban. Csupa nő és gyermek.
Csupa nő és gyermek…..Halkan mormolták a  zsoltárt. Ének nem hallatszott. A kis kert tégla falában hatalmas lyuk tátongott.
Énekelni nem mertek, a téglafal mögött a  követségi negyed volt  található, az orosz kolónia.…

*****************************************

 7. KURUCZ ÁRPÁD:  BETYÁR TIZENKÉT ÉVE 

    (novella)

 
Hol is kezdődik ez a történet? Talán mikor anyukája nem bírt a vérével? Vagy amikor megszületett testvéreivel együtt? Esetleg, amikor a gazda úgy döntött, hogy sokan vannak?  Netán mikor jöttek emberek, szagok, illatok, hangok?
Akkor kezdődjék itt!
Meghallott egy vékonyka kislány-csiripelés, s egy mélyebb női hangot. Orrocskája kellemes illatokat érzett. Mocorgott, kúszott mászott, érezte, hogy neki közelebb kellene mennie.  De pici volt, s a malac színű tesó fürgébb, erősebb. Egy puha kéz mégis felemelte, simogatta. Jó volt ott lenni. Már épp kényelmesen elhelyezkedett volna, mikor újra lekerült az udvar száraz porába, s a fürgébb tesó eltűnt mellőle. 
Mivel fekete jellegtelen kutyus volt, így végül is senkinek nem kellett, maradt anyukájával, s a gazdával. Mondhatnánk azt is, nem volt rossz élete. Legalábbis amíg anyukája vele volt. A gazda? Mint sok millió alkoholista gazda! Talán kevésbé volt agresszív, de ez nézőpont kérdése.

Kurucz Árpád

Tény, hogy enni kaptak, verést is, de míg anyuhoz bújhatott minden rendben volt! Ez az idill a következő év tavaszáig tartott amikor az anyu, ismét nem bírt a vérével.
A gazda a maga módján oldotta meg a problémát. Agyonverte az anyát, s megtartotta a fiú kutyát, őt, Betyárt. Sokáig szomorkodott, de aztán megszokta a gazda melletti életet anyu nélkül. Enni kapott, de verést többet. Mivel nem tudta, ez lehetne másképp, nem tiltakozott. Teltek múltak az évek. Őt nem pusztítottak el, viszont az alkohol elvitte a gazdát! Ahogy ez lenni szokott a kutya senkinek nem kellett. Szerencséje volt, az utcában lakó emberek, etették, ítatták. Bizony sokszor érezte azt az ismerős finom szagot is ahogy a kéz benyúl a dróthálón és simogatja. Minden délután odafeküdt a kerítés mellé, várta. Csak ritkán csalatkozott. Ez így ment meg néhány évig, mikor is a ház eladásra került, s rá kimondták a halálos ítéletet.
Altatás!
De csodák mindig vannak! Egyik délután a nyakára kötelet rakták, a szó szoros értelmében átvonszolták három házzal arrébb. Megrémült, sírt, remegett, hisz nem tudta mi ez? Mikor a pánikja csillapult, szimatolni kezdett. Ekkor érezte meg az ismerős szagot, hallotta azt a hangot, ami neki valamikor olyan finom volt. Kezdett megnyugodni, bár nem tudta, hol fog aludni. Még érzett valamit. Más kutyák szagát, ettől újra megijedt. De, túlélte az éjszakát, a régi lakók nem bántották a jövevényt. Enni nem evett csak farkát maga alá húzva kucorgott egy sarokban. Másnap, mivel rossz nem történt vele, kezdte fölfedezni új helyét. Már mert enni is. Ahogy pocakja tele lett, a remény is felébredt. Kapott simiket, megismerkedett két kutyával, akik barátságosabbak voltak, mint régi gazdája. Hamarosan megszokta, hogy itt nem bántják, minden nap van szeretgetés. Kivirult, játékos lett, bandázott a többiekkel, bohóckodott, a lányoknak udvarolt. Hazaért. Rájött, hogy jó is lehet az élet. Boldog volt. Az állatorvos, mikor jött oltani a kutyákat, nem ismert rá. Megfiatalodott, megszépült, vidáman ugrált, csaholt. Olyan élete lett amilyen minden kutyának járna.
Az idő rokkáján peregtek az évek, bizony az elmúlás felé haladt ő is. Lábai fájtak, alig bírták el, szemeit hályog gyengítette. De már egyáltalán nem félt, hisz tudta, érezte élete végéig jó helyen lett. Így is történt.
Mikor elérkezett az idő s már teher lett neki az élet, lefektették. Pici csípést érzett. Az utolsó pillanatig érezte a kezet, az illatot, ami boldoggá tette, békét és megnyugvást adott neki utolsó négy évében.

*****************************************

 

 8. SZERETNI JÓ! – VERSEK 

 
Lovag Dáma Nagy Cynthia: Valaki vár
 
Valahol valaki rám vár és szeret.
Ne felejtsem már el a mosolygós emlékeket!
Mert ő a szívébe zárt, két kezével a vállamat melengette,
miközben reszkető testemet érintette.
 
Valahol valaki biztosan vár,

ne nézd már magad ennyire sután,
belőle csak a szeretet árad,
add át magad a végtelen áramlásnak ,
s hagyd hogy beteljesüljenek a tomboló vágyak!
 
Ha vár reád valaki, ne hagyd őt elmenni,
nehéz a boldogságot meglelni .
Legyen Ő a felkelő napod, s holnapod,
várja minden este csókod, s ölelő karod!
 
Mert a te hangod bársonya simogatja reggel,
arra szívesen ébred fel, égő szerelemmel.
Csilingelő szavak lágy szellő öleléssel,
féltő óvó becézéssel a testnek megadott kéjjel.
 
Szemeid tükrében elbújok,
várom a mosolyod ,
s a csókjaid tüzes lehelete égessen ajkamon.
Már nem kell várnod hideg hajnalon,
vagy tomboló viharon, itt vagyok Veled,
s itt is maradok!!

………………………

 
Engel Csaba: Öt szó

Szappanbuborék az élet,
nincs számomra döbbenet.
Érintésed, ölelésed
mindent rózsaszínre fest.
Elfeledni sosem fogom

azt a forró nyári napot.
Kezed kezembe markolt,
üdítő ajkad megcsókolt.
Édes csókod most is érzem,
életre kelt a szerelem!
Nem kellett ahhoz egyetem,
hogy elrabold a szívemet.
Szélvész után is szép vagy,
kifújt szemekkel, borzosan.
Arcod hajnali csillag,
mosolyod most is vigasztal.
Szappanbuborék az élet,
felkapta a szél, és fújja.
Előtte nincsenek utak,
lebeg, s az ég felé tart.

*****************************************

 

 9. ANTOLÓGIA A MAGAZINBAN 

 

Kis Pál István:... Salome tánca...
 
A kerekes kukához kötözött szőrmók,
míg csak el nem ájul, veszettül ordibál,
koldus lehet, hajléktalan,
s próféta tán, ki prédikál;
kárhozatot, Megváltót,
s hozzá vérhabot köhög,
a motoros csapat csak kereng körötte,
szavain, ha érti is, csak röhög.
 
Későre jár, a város már inkább elnyugodna,
de itt még tart a műsor, a ketchupös tivornya.
 
Ha te vagy a Király, táncolok én neked –
búgja a bombázó, alig rejtett testtel.
(Baj lesz ebből, gondolja rémülten,
a sötétlő húgyszagba
elszelelő nepper.)
 

A Harleyk mormogása betölti a teret,
reflektoruk, mint felizzó tekintet,
a köldökéig érő dekoltázsra mered.
A Király én vagyok!– jön a hang a fényből – ,
Ezek itt körben a sameszok!
 
Ha dögös vagy, és nekik is tetszel,
bánom is én, hát próbáld meg egyszer,
s meglátod kiscicám, juróval fizetek!
 
Egy motorhangfal membránjain felhördül a zene,
s mint egy parancsszóra, minden más elhallgat.
 
A hatás kicsit szimpla, furán erotikus,
táncosnak amatőr, de cefetül akarja,
izgatónak látsszék, noha elég sután
rázza ringó mellét, s kalimpál a karja.
 
És kereng és forog, ide-oda szökken,
majd a macskakövön elnyúlva vonaglik;
a végén, mikor felkel, minden ina remeg,
s lenyúl a Királytól egy félig szívott spanglit. 
 
A szuka már az enyém, félre innen kutyák!
Bármit akar, tőlem megkapja, ha kéri!
Halljam hát, mi kéne? Tied lesz, ha mondom,
neked, de csak neked, a Király megígéri!
 
Lomhán, mintha épp csak mellékesen tenné,
a félájultan bűzlő szőrcsomóhoz sétál.
Megtudni, él-e még vagy meghalt,
cipője orrával álla alá piszkál.
 
Él még! – fordul a Királyhoz.
Él még a gané, ki beszólt az anyámnak,
s engem lefikázott műsoromat látván.
Ezt akarom, látod, ezt a szőrös fejet,
mustárral és sült krumplival,
Mc Donaldes tálcán

…………………..

 

Felső Tamás: Ki vagyok én

(meditáció)

 
Ki vagyok én?
Egy maréknyi hajnal, amely még nem döntötte el, hogy fénnyé vagy köddé válik a mai nappal.
Egy fa vagyok, s gyökereim a múlt csendjébe kapaszkodnak, miközben lombom a jövő szelét hallgatja.
Nem csupán ember vagyok, hanem egy út, mit a lépteim rajzolnak a porba, s amit majd az idő lassan beleír az örökkévalóság könyvébe.
A szavak nem eszközeim, inkább a lélegzetem.

Felső Tamás

Minden versem egy madár, s a mellkasomból repül ki, hogy mások egére is vigyen egy darabnyi kék eget. Néha sebesült szárnyakkal érkezik ugyan, néha napfényben fürdik, de mindig ugyanazt keresi, azt a szívet, amelyik felismeri benne önmagát.
Költő vagyok, mert nem tudok hallgatni a csendre.
Meghallom a falevelek suttogását, a kövek emlékeit, az eső könnyeit és a nap mosolyát.
A világ számomra nem a tárgyak gyűjteménye, egy élő kert, ahol minden virág egy történetben nyílik ki, és minden árnyék egy titkot őriz.
Voltam folyó, amely elsodort, és voltam szikla, amely megtört minden hullámot. Megtanultam, hogy a fájdalom nem börtön, hanem egy kovácsműhely, s ott edződik a lélek acélja. Az öröm pedig nem egy zajos ünnep, egy halk gyertyaláng, s a legnagyobb sötétségben is emlékeztet arra, hogy valahol létezik a fény.
Nem a tapsért írok. Nem a nevekért, nem a dicsőségért. Azért írok, mert hiszem, hogy minden kimondott igaz szó egy híd két ember között.
Mert hiszem, hogy egyetlen vers is képes megfogni azt, aki már majdnem elengedte az élet kezét.
Ha kérdezed, ki vagyok, nem tudok egyetlen szóval felelni.
Madár vagyok és fészek. Seb vagyok és gyógyulás. Vándor vagyok és otthon. Egyszerre vagyok kérdés és válasz, könny és mosoly, alkony és pirkadat.
S amikor egyszer majd elcsendesedik bennem az utolsó mondat is, nem azt szeretném, hogy a nevem maradjon meg. Azt szeretném, hogy egy-egy sorom tovább éljen valakinek a szívében, mint egy apró mécses, mi nem engedi benne kialudni a reményt.
Mert majd nem az számít, ki voltam. Hanem az, hogy a szavaim után maradt-e egy kis fény azok lelkében, akik velem együtt néztek fel ugyanarra az égre.

……………………

 

Fekete Gabi: Kávé – festmény

……………….

 

Márkus Kata: Táncos lábú szomszédaim.

(elbeszélés)

 
Emlékeimben kutakodva sokszor gondolok régi szomszédainkra, Bözsi nénire és Zsiga bácsira. Én még csak tizenéves gyereklány voltam, amikor Ők már bőven a nyugdíjas éveiket taposták. Szerettem átmenni hozzájuk, mert mindig jókedvűek, mosolygósok voltak. Apró kis csipkelődéssel viccesen ugratták egymást, közben jóízűen tudtak nevetni ártatlan tréfájukon. Egyik vasárnap, ebéd után már a kapujuk előtt állva hallottam a házukból kiszűrődő muzsikaszót. Arra gondoltam, biztos a jó ebédhez szól a nóta műsorát hallgatják a rádióban. Amikor elindultam hozzájuk, nálunk is azt hallgatták szüleim. 

Márkus Kata

Halkan kopogtattam bejárati ajtajukon, semmi válasz. Amikor már a harmadik kopogtatásomra sem válaszoltak, óvatosan lenyomtam a kilincset és résnyire kinyitottam az ajtót. 
A látványtól fülig érő a szájjal vigyorogtam! Bözsi néni és Zsiga bácsi a konyhában vidáman járta a csárdást és közben hangosan énekeltek. 
Az asztalon ott állt egy boroskancsó noah borral, mellette két pohár. Így mulattak maguk örömére. 
Amikor észrevették, hogy ott állok az ajtóban, Zsiga bácsi engem is elkapott egy táncra. 
- No, Katuskám! Most téged is megpörgetlek, Bözsi nénéd már nem bírja szusszal. Hiába mondtam, én nem tudok táncolni, 

Zsiga bácsi csak legyintett kezével. 
- Nem kell azt tanulni gyerekem, kettőt jobbra, kettőt balra aztán majd alakul a pörgés.
Így történt, hogy  Bözsi néni nagy örömére  eleinte két bal lábbal tipródtam Zsiga bácsi lábfején. Aztán valahogy ráéreztem a ritmusra és minden ment, mint a karikacsapás. 
Ám, egyszer csak a rádióban vége lett a nótaszónak. Gondoltam ennyi elég is volt a táncból és haza megyek. Bözsi néni málnaszörppel kínált, míg ők a borból kortyolgattak. Már éppen indulni akartam, de Zsiga bácsinak még fülében volt a muzsika, lábaiban meg a tánc.
- Bözsikém, galambom - szólt kedvesen feleségéhez. Én még tanítanám Katuskát táncolni, ha elővennéd a szájharmonikát. 
Több se kellett Bözsi néninek, már indult is a fiókban pihenő szájharmonikáért. Hamarosan fújta a vidám nótákat, mi pedig táncoltunk.
Addig-addig táncolgattunk, míg anyukám megsokallta, hogy még mindig a szomszédban vagyok. Amikor átjött értem, meglepődve látta, hogy milyen vidáman táncolgatok. Hogy ne legyen haragos, Zsiga bácsi őt is párszor megpörgette ...
Ehhez hasonló vidám táncolgatást még sokszor megismételték Bözsi néniék, mert a jó Istentől hosszú, boldog életet kaptak. 
Nekem talán ez az élmény adta az ihletet, hogy pár évvel később egy néptánc csoport lelkes tagja legyek. Hosszú kihagyás után most kislány unokákat kísérem néptáncra.

……………….

 
Lovag Dáma Nagy Cynthia:  FELHŐK
 
Felhők fehér bárányfelhők a széltől gyorsan
kúsznak, ahogy az éveink is szinte elszaladnak.
Miért cipeli az öröm a bánatot a hátán?
Miért nem örülhet szívünk, boldogságban némán?

Miért sarjadzik aggódás a szeretet nyomán?
Miért születünk, miért szenvedünk, ha
egyszer úgyis eltűnünk, s nem marad más
csak az emlékünk!
 
De én még itt vagyok s nézlek, szívem minden
szeretetével ölellek, s érezlek!
Mintha milliónyi aprócska csillagocska ragyogna
szemeid íriszébe, mely különleges fényt tükröz a
tekintetedbe...
 
Te megérzed lelkem zűrzavarát, ahogy néznek
Téged szemeim a könnyfátyolon át...
Arcomról lecsorgó könnycseppet felfogja forró szád,
így szeress, szoríts magadhoz, s már nem is fáj
annyira az elmúlás.

……………………

 

Hegyaljai Tünde: Eső után –festmény (34x48 cm, pasztell)

………………………

 

Véghelyi József: Csúcstechnika

(elbeszélés)

 
 Oh, kérem az idősebb emberek igen gyakran mondogatják, hogy bezzeg az én időmben minden más volt: a Nap szebben sütött, télen tél volt, nyáron nyár. Szóval minden, de minden ideálisabb volt, mint manapság. 

Véghelyi József

Mert mi van ma, kérem…? 

Télen nincs hó, nyáron nincs eső, a dinnye pedig régen édesebb volt és persze gömb alakú. A lányokról pedig ne is szóljunk, úgy isznak, mint a kefekötő. A szemérem pírja helyett ujjnyi vastag krém virít arcukon, tele vannak testékszerekkel, meg tetkókkal…! Egy tapasztaltabb kocsis is belepirulna, ha meghallaná a káromkodásukat. Nem lehet őket levakarni a fiúkról. Régen a lányos szülők aggódtak, ha gyerek háta falas lett, ma inkább a fiús mamák féltik csemetéjüket a nyilvánvalóan erkölcstelen lotyóktól…Szóval kifordult a világ tengelye a helyéből. No, és mindennek a tetejében az a mobil-mánia, ami elharapódzott, hát az már borzalmas. A mai gyerekek mobil nélkül elveszettnek érzik magukat. Szó szerint mindenhová magukkal viszik, még talán a toalettre is, pedig ott nem sok hasznát lehet venni ugyebár?

*

  Az iskolai tanórákon természetesen tilos telefonálni, sőt ki kell kapcsolni. A számonkérés egyik elterjedt módszere a nagyobb ismeretanyag utáni témazáró dolgozat. A korrekt tanár ezeket jó előre be is jelenti, hogy legyen idő a felkészülésre, és a lelkiismeretes diák utána tudjon nézni a tananyagnak.
  Magam úgy voltam, hogy részletes óravázlatokat készítettem, és abból magyaráztam az anyagot a nebulóknak, mert a tankönyvek legtöbbször nem követték a hivatalos tantervet. Ezek a tanórai jegyzetek tematikusan voltak rendszerezve, tehát mindig tudtam, hogy mi következik órákra lebontva, és persze az is benne foglaltatott, hogy mikor esedékes a témazáró dolgozat. Előtte nyilvánvalóan - a tananyaghoz kapcsolódóan - feladatokat oldottunk meg szép számmal, felkészítendő az ifjúságot az írásbeli számonkérésre.
Az életben sok olyan dolog van, amire egyszerűen nem lehet előre felkészülni, mert ember legyen a talpán, aki minden lehetőséggel számolni tud! Ilyen ember még nem született meg, és én sem születtem ilyennek…!

*

  Történt egyszer, hogy egy tizenkettedikes osztályban írattam elektronikus áramkörökből témazáró dolgozatot tavasz körül. Tudva levő, hogy ez nehéz szakmai tárgy, ahol is – mint a matematikánál lenni szokott – vegyesek lettek az eredmények. Ilyenkor az osztályátlag 3,0 és 3,5 között szokott lenni. Mivel sok, és bonyolult számításokat kell végezni, ezért megengedett ilyenkor az alapműveletes zsebszámológép használata. Javítás közben messze kitűnt az egyik diák dolgozata: a feladatok első része hibátlan volt, a másik fele pedig használhatatlan, semmit nem ért! Hogyan lehet az, hogy a fajsúlyosabb feladatokat jól megoldotta T. Ricsi, a „töltelék” példákkal pedig nem boldogult? Ugye ez mindenképpen gyanús körülmény? A mi pályánkhoz viszont hozzátartozik a pedagógiai optimizmus, amely feltételezi, hogy a szamárból is lehet versenyló, csak sokat kell gyakorolni! Most már mindegy, kijavítottam a dolgozatokat, s Ricsié a fenti okok miatt közepes lett a pontszámok alapján. Annak rendje-módja szerint kezdtem kiosztani, és értékelni a diákok munkáit. Ricsi következett. Meg is kérdeztem tőle:
- Mondd meg nekem légy szíves, hogy sikeredett ilyenre a dolgozatod: a nehéz feladatok jók lettek, az egyszerűbbekkel pedig nem boldogultál?
- Hát Tanár úr most így jött ki a lépés – kedélyeskedett Ricsi.
- Ide figyelj! Ne szédíts engem! Több évtizede vagyok már a pályán, pontosan tudom, hogy valami puskaféle van a dologban…!
- Tanár úr, esküszöm, hogy semmiféle puskát nem készítettem!
Szokásom volt, hogy dolgozat írásakor a padok között sétálgattam, leleplezendő a tisztességtelen eszközök használatát. S valóban Ricsinél nem vettem észre csalárd szándékokat. Ám, csak nem hagyott nyugodni Ricsi rejtélye, ezért felkínáltam számára egy alkut, mert másképp nem tudtam volna kideríteni az igazságot!
- Ricsi! Alkut ajánlok Neked! Én beírom a naplóba a hármast, és nem is változtatom meg, ha elárulod a titkodat! Korrekt, nem?
- Igen, elfogadom – válaszolta a diák elégedetten. Ám szeretném, ha a Tanár úr előtte beírná a jegyet!
Álltam a szavam, és beírtam a naplóba a hármast.
- Ricsi, most Te következel! – dobtam Neki a labdát!
- Hát, abból indultam ki, hogy évek óta menetrendszerűen, jól kiszámítható módon jönnek a témazáró dolgozatok, a feladatokkal együtt. Egy tavaly végzett barátommal összebeszéltünk, hogy segít nekem, mert valószínű a tavalyi feladatokat fogjuk idén is megkapni. A dolgozat feladatait pedig a végén mindig megoldottuk közösen, hogy mindenki tudja, hol hibázott. Ez volt az alapötlet. A zsebszámológép pedig használható volt, így én a mobil telefonon levő számológépet használtam, vagy legalább is úgy tettem. Valójában a barátommal SMS-t küldözgettünk egymásnak a tavalyi feladatok megoldásáról…! Hát ezért lett jó az első fele a dolinak!
- Meg kell engedni, hogy imponáló módon túl jártál az eszemen, mert ezt a csalást a hagyományos módon nem lehetett kideríteni, hiszen magam engedtem meg a zsebszámológép használatát! - ismertem el lovagiasan az ötlet remek voltát. Csak azt áruld el még, hogy akkor a másik fele miért lett gyalázatos? – kérdeztem Ricsitől.
- A válasz nagyon egyszerű: időközben lemerült a mobilom akkumulátora…! Mivel nem tanultam a témazáróra, nem is tudtam semmit utána! – fejezte be Ricsi a vallomását az osztály jóízű röhögése közepette.
Hát, igen! Erre én sem voltam felkészülve, de mivel roppant „kreatívnak” találtam a puskázás számomra új csúcstechnikai változatát, jót nevettem a diákokkal együtt, egy kicsit magamon is...!

*****************************************

 10. ANGYALI TALÁLKOZÁSOK 

 

Véghelyi Péterné dr.: Ölelj, szoríts, mert most meghalunk (I. rész ).

 
Erzsike kísér a szőlővel befuttatott tornácos házhoz, ahol öregkutya nyaldossa bokámat, miközben tárul az ajtó egy székely asszonyra, ki elfeledve, évek óta lakása fogságában várja a találkozást rég átment földijeivel, azon a földön, mely mindannyiunk közös és végső hazája lesz.
–Megjöttünk, Brigitta néni!  Itt a Tanárnő, aki kutakodik a régi dolgokról, hát elhoztam, nagyon akart magával találkozni.
–Igen, hát, mi az Erzsivel rokonok vagyunk, de hát a székelyek egymással rokonságban voltak odahaza is. Mert ugye –  fordul a fiatalabb asszonyhoz a kilencvenöt évet megélt mesélőm – a te Anyád és az én férjem első unoka testvérek. Régen a székely székellyel házasodott, de apám húgának már egy sváb legényke udvarolt.
– Amikor már elültek a történelmi viharok, igaz-e Brigitta néném? –szóltam bemutatkozásképpen, majd érdemtelen életem foglalatát dióhéjba szuszakolva azért bevallottam.

Véghelyi Péterné dr.

– Sem székely nem vagyok, sem svábnak nem születtem, de kíváncsi vagyok, s mindkettőtől tanulni akarok, mert bizony csak ők tudják, hogy mi az a küzdelmes élet, s a szívnek, hitnek fennmaradása, hát, ezért jöttem, meg hát a mai nebulók fejébe, szívébe valamit átpakolnék, ha eszem lesz hozzá, s ha maga is úgy akarja.
Akarta, s bár nem volt negédes, egyenes beszéde, sarkig kitárta a szívemet, s rótta, rótta falára a nagybetűs küzdelmet.
–Tudja, amikor el kellett jönnünk otthonról, az elő volt jól készítve, mert úgy osztották meg az embereket, hogy együtt legyen a nagyobb rokonság. Ez a nevekből is látszik, vannak olyan székely nevek. Akit itt Jakabnak hívnak, azok ott Bulcsukok voltak, én még vissza tudom követni, melyik család származik Romániának földjéről – mondja büszkén Erzsike, s én hálás voltam neki, hogy a beszélgetést valamiképpen bevezeti.
– Apámnak volt egy ragadványneve is, így különböztették meg az embereket, ő Hajnal Jani volt. Hogy miért mondták Apunak, hogy Hajnal Jani? Mert nagyon korán kelt. A férfiak át lettek névileg módosítva. Bulcsuk Emerencia itt halt meg, úgy tudom, legalábbis Öreganyám után, aki elmaradt három gyerekkel, s akkor kapta azt a házat, s amikor apám megnősült, egy szalmatetős házat kapott, ahová mindig beesett az eső, kiskorunkban úgy hívtuk ezt a házat, hogy „a rossz ház”.
Én is sorban meg tudok mondani mindenkit a nagy menekülésből a mai napig, egész gyerekkoromtól fogva –kapcsolódik be az idős, komolyasszony. Láttam, hogy elhelyezkedett, szólásra készen, talán a kérdéseket várta, de hát hogyan instruáljak egy nagy öreget?
– Szívesen gondol vissza a gyerekkorára? – bátortalanul kérdeztem, mert Erzsike keze a kilincset fogta, tudtam, hamarosan ketten maradunk, talán kellene még a közvetítés. Nem kellett: Brigitta néni már csak felém figyelt, s mesélni kezdett.
–Már nemigen tudok menni sehova, ezzel a bottal még elmegyek a kapuig megvissza…
–Még azis jó, Brigitta néni – veti közbe rokona örömmel, s érti is a székely asszony, hogy ez az öröm mire vidít.
–Hát, még ha van élőnapom, azt leszolgálom így.
–De maga még nagyon jól van, Brigitta néni – lelkendezik a „fiatal”, aki „csak” 78 éves.
–Gondolod – okítja az idősebb – belül rohad – szól őszintén.
–De még szépen beszél, no, ezért is hoztam ezt az asszonykát, ha tudnak, s akarnak beszélgetni – győzködi mégis, s most érzem, ketten kelnek birokra az öregséggel, s ha ketten vannak, egyiknek mindig hinnie kell, s biztatni, hogy együtt lenyomhatják. S ez így van jól, bár bennem is tolulnának fel az ostoba érvek– érzem–, hiszen magam is átléptem már az elmúlás kapuját, s ki tudja, milyen szűk az a pitvar, s ezek az érvek– tudom, mert érzem – saját öregségem ellen is ágálnak, de nem mondom ki őket, hiszen az öregek is tudják; hasztalan, mert az idő mindenképpen eljár. Csak az elmúlás alacsony padmalyánál meghajtott fővel léphetünk a multidézés tutajára, s akkor a jó révész, az emlékezet úgyis visszahozza potyázó utasát. Sokszor megjárt révben fordul felém az emlékező, arcán látom, hogy tutajára felenged.
– Emlékszik még az új hazába érkezésükre?  
– Igen, 10 éves voltam, amikor elindultunk, Hadikfalváról. Egy olyan határállomáson jöttünk át, ahol egyik oldalon román, a másikon magyar határőr állt, s egy olyan széles folyó volt, mint ez a szoba.
– S mivolt akkor a lelkükben? Féltek? -mert a székelyek már a ’40-es erdélyi visszacsatolás után nem voltak szívesen alkalmazva az oláhok birtokain nap számban, volt magyarellenesség.
– Nem, itt földet, munkát ígértek a szüleimnek, mi pedig gyerekek voltunk, utaztunk, vonattal, s mint egy gyerek, én élveztem. Kosnára érkeztünk, több család is utazott, amikor megérkeztünk, ki kellett pakolni a vonatból – ahol mindenkinek beosztott helye volt – mert a vagonokat vitték vissza. 1941-ben volt ez, s akkor azt mondták, hogy nem az uradalmakba visznek bennünket Pest mellé ahogy előbb volt szó róla, hanem Bácskába, mert az felszabadult a szerbektől, őket onnét kizavarták, s azoknak a helyükbe, a pokolba beletettek minket, székelyeket.
– Pokolba? – néztem fel ijedten a jegyzetemből.
– Igen, a halottak nem voltak még eltemetve, mert közben ment a háború. Az asszonyok eltakarták a szemüket, mert látták, hogy oda kell beköltözniük, ahonnét a dobrovoljácokat kizavarták, de a házakban üszkös holttestek is voltak, azokat apáméknak, meg a fiatalembereknek kellett eltemetniük. Én nem voltam félős gyerek, ha kellett odamentem a halott emberhez is, hogy megnézzem, éle még. A falunk be volt kerítve hatméter széles szögesdróttal, megvolt körüle egy csatorna ásva, amiben víz volt, az volt a határ. Odáig jött a harc Szenttamásról felünnen, úgy mentek a katonák Újvidékre fel, s mi a közön. De akkor már benne voltak a házban az emberek, amik össze voltak lövöldözve, meg kellett javítani. Ezek voltak a kirakott szerbeknek, a dobrovoljácoknak a házai, s mi lettünk pakolva a pokolba. Azoknak is fájt, hogyne fájt volna, amikor a házukból kitették őket.
–Igen, Brigitta néni, ráadásul őket haza sem engedték Szerbiába, nehogy a partizánokhoz csatlakozzanak, akik már akkor nagy mészárlásokban voltak, ezért őket internálótáborokban tárolták, nem kaptak ők másutt házat.
- Maguk végül meddig maradtak ott? – kérdeztem s közben a történelem dárdáira gondoltam, mely kétoldalról szúrta meg a székelyeket. Egyfelől kizavarták miattuk a dobrovoljácokat, másfelől igyekeztek a bácskai telepfelügyelők a kiesett dobrovoljác munkáskezeket pótolni, mert a német hadsereg élelmezése nagyban épített a bácskai javakra, oda mentek a legfőbb szállítmányok, egyfajta fizetség gyanánt azért, mert a Magyar Királyság visszakapta Észak Erdélyt, s most Bácskát, bár ez utóbbi szószegése volt a magyar kormányzóságnak, hiszen örökbarátsági szerződést írtak alá Jugoszláviával. Erről a területről több mint tízezer jugoszláv mezőgazdasági telepest űztek ki a bizonytalanná váló német követelések teljesítéséhez pedig mihamarabb munkások kellettek. A telepítéseket a Külföldi Magyarokat Hazatelepítő Kormánybizottság és a katonaság szervei irányították, s ők gondoskodtak a termelés be indulásáig a székely telepesek ellátásáról is. Itt is, mint korábban az oroszok által elvett Bukovinában, szegény lakosság itta meg a levét, kik nem voltak egyebek, mint népcsoportok, munkáskezek egy telepen, ahol telepigazgatók irányítottak mindent. Hát szabadság volt ez? Majd meglátjuk. Mert az ott honnak egyik ismérve az, hogy onnan nem lehet elűzni az embereket.
– Három és fél évig laktunk itt, aztán jöttek előre az oroszok, tolták maguk előtt a frontot – így mondták –,e miatt elkellett jönni onnan, ki hogy tudott; gyalog, biciklin, kocsin, kinek jutott. Sokáig két front között menekültünk.
– De utasította magukat valaki, hogy el kell menniük? –firtattam, amit már magam is jól tudtam, most mégis a minden embert jónak látó kislány szemével kívántam látni a pokol pitvarát, melynek diplomáciája a nagyhatalmak terepasztala körül úgy játszott az embermozgatással, mint egy sakktáblán a figurákkal.
– Igen, a jegyző, az kidoboltatta a kisbíróval. Mert mindenhol a belső országból volt jegyző, vagy főjegyző, de a székelyeknek saját választott bírójuk volt. Kidoboltatta, hogy mindenki pakoljon, mert itt vannak a csetnikek, jön a háború, s ő is elment lovaskocsival, az emberek meg utána.
– Az fel sem merült magukban, hogy visszamennek Hadikba?
– Neeem! Azt nem lehetett, mert oda már be voltak költözve a románok, s a templomot is átalakították ortodoxá. Igaz, amikor 30 éve hazamentem egy temetésre, hogy most lássam már, hogy hol születtem, voltam ebben a templomban, ami székelyek temploma volt ’41 előtt, s annyi becsület akkor volt bennük, hogy volt csinálva egy katolikus oltár a templomban, ha mégis mennének oda magyarok. De már padok sem voltak benne, olyan ortodox lett.
– Útlevelük, úti céljuk volt-e akkor? Vagy valaki irányította-e a menekülést?
- Neem, senki; menjen, ki merre lát! Volt egy kistestvérem, az az úton mindig csak azt kérdezte: „– Édesapám, mikor érünk már haza, hol van a házunk?” S apám azt mondta neki: „– Most nézzél szét, de fölfelé, hogy milyen szép kék az ég, az a mi otthonunk.” Nem értette meg, s én se nagyon, de együtt maradt a rokonság. Mikor még mi elindultunk Bácskába, volt két fiatal lovunk, még nem nagyon voltak befogva, hogy húzzák a szekeret, vagy mi, s  felpakoltunk, s amikor kiértünk az utca végire, azt mondja apám: „– Állj!”, mert sekrestyés volt apám – lép ki egy pillanatra a történetből az emlékező kislány, hogy lássam meg a fontos dolgot, az Istent, mert nélküle nincsen történelem. S a történelem, hozzon bármilyen igazságtalanságot, viszontagságokat, nem tudja bedarálni azokat, akik mindezt Istenben élik meg, mint Brigitta néni édesapja. Alighanem emiatt a kis jelenet miatt tudunk mi most ma beszélgetni.
– Nem volt templom a faluban, a szerbek se voltak katolikusok, mint mi, az iskolát adták oda, s az lett átalakítva, s ekkor jutott eszébe apámnak: „–Jaj Istenem! Ott maradt az Oltáriszentség a tabernákulumban! Én visszamegyek és elhozom, de ne menjetek sehova el a csoporttól!” S ekkor apám visszaszaladott, elvette az Oltáriszentséget, betette ide– mutat az asszony szívére – a kabátja alá, s úgy hozta el egészen Kalocsáig, s ott leadta az érsekségen, ott nagy papok voltak, s megdicsérték, azt mondta. „– Most tovább nem tudom vinni, azt se tudjuk hová megyünk”–mondta a papoknak, akik megköszönték, s annak a kehelynek (cibórium) van egy takarója, olyan mint egy kis harang, volt egy fehér, bíbor szegéllyel, azt megkapta apám.
– De mégis, merre tartottak?– tudakoltam, s képzeletbeli térképemen a Kalocsa környéki utakat studíroztam, miközben láttam magam előtt a kalapját alázattal az érsekségen kezében tartó apját, akit mint egy kiszolgált sekrestyést  aki templom nélkül maradt, az Úr most elbocsát.
– Isten tudja csak, hogy merre jártunk! –csapja össze kezét az asszony, szemét az égre emelve.– Hercegszántó, az volt a határ, ahol átjöttünk, de már nem engedtek bennünket tovább a német katonák, ők a háborúból jöttek Újvidék felől, s elterelték az embereket az út szélére. Egy erdőben kellett lepakolni, a földön aludtunk, a Hold volt a dunyhánk, a csillagok a lámpásunk. Az asszonyok, az aprógyerekeiket a Dunában fürdették meg, ez november 19-énvolt.
– Szent Erzsébet napján! – kiáltottam fel, s rögtön eszembe jutott, hogy ők voltak Szent Erzsébet szegényei, s mint kiderült, várták is a szent királylányt.
– Igen –helyeselt az asszony,  s tán örült is, hogy kérdezője tudta, milyen jeles nap volt ez.
– Akkor volt a búcsú nálunk, s másnap elkellett jönni. El is jutottunk Paksig, de ott elromlottak a magyar kompok, így nem lehetett átjutni a Dunán a másik partra. Egy férfi, aki az uraságnál dolgozott Szőregen előtte nap vitte el az uraságot is, mert mindenki menekült, s maradt két nagy ló és üres kocsi, azzal az üres kocsival ment ez az ember. S azt mondta apámnak mert látta, hogy sokan vagyunk a szekéren – adjon ide két gyereket, s ő elviszi őket, hiszen üres a kocsija, mink meg össze vagyunk zsúfolódva a kocsin. Apám a két gyereket átrakta, s amikora felenéppel indult Dunaföldvár felé ott  túlfelől, akkor a németek ketté vágták a kocsisort, s ez a kettő a másik felébe került a szőregi kocsissal. S akkor kétségbe esve keresték őket, de azt másnap este meghallották, hogy az éjjel egy komp elsüllyedt, ami Dunaföldvártól in dult.
– Huuú! –kiáltottamfel– ,mit élhettek át a jó szülék! Borzongva hallgattam tovább…
– Később mesélte el nővérkém, hogy ott a süllyedő kompon felvette az ölibe a húgomat, s mondta neki: „– Öleljél, szorítsál, mert most nekünk végünk van, imádkozzunk!”– hangja itt elcsuklott, de nyelt egyet, s folytatta, igen jó mesélő – ott mindenki búcsúzkodott már a kompon, mert úgy pörögve körbe-körbe egészen Paksig lejött az a komp. Hiába kiabáltak segítségért, mert sötét volt, de egyszer meghallották a német katonák, s kivitték az embereket két oldalról. Ott kiabáltak a székely asszonyok, mert már csípett este a hideg, s menet közben megállt a komp a vízen, kiabáltak, hogy „–Segítség!”, lefelé, a vízen. A német katonák hallották meg, s ők segítettek, mert nekik igen modern kompjaik voltak. Akkor két oldalról két német komp olyan rudakra tette a magyar kompot, s kitolták a partra. Ennyi jót tettek, no. S ott azon kellett keresni, hogy legalább a gyerekek házban aludhassanak.
– S ott hol lett szállásuk?– kérdeztem.
– Aki hol kapott! Nem volt szállás. Volt, aki befogadott, s volt aki a kutyát is ránk uszította. Egyik helyen egy kutya egészen letépte a ruhámat, pedig bementem csak azért, hogy kérjek egy üveg vizet, hogy ne az árokból igyunk, hát minden volt.
–Talán gyanúsnak találták magukat? – idéztem magam elé a fagyos estében özönlő, rongyosra tépett kislány képét, s nekem is összeszorult a szívem az irgalmatlanságra.  Firtattam, hogy a jó katolikus magyar testvéreik miért zárták be a kapuikat, s a szívüket?
– Azt mondták, hogy cigányok vagyunk! De hát igaz, mert a cigányok is kocsival jártak, de nekünk is el kellett mennünk valamivel, nem volt még autó. Volt echós szekér, meg ponyva nélküli is, ez volt az otthonunk a vándorlás alatt. A Dunán átkelni nem volt könnyű, Brigittanéniék csoportjának majd hogy  nem a halál árnyékának völgyén való átkelést jelentette, igaz, elküldte angyalait az Úristen, hogy kőbe ne üssék a lábukat. A gyerekek végül ki lettek a kompról mentve, hál’ Istennek.–No, de hogy lett meg a két gyerekecske, merre keresték őket?
 
(folytatása következik…)

*****************************************

 

 11. AUSZTRÁL KAPCSOLATOK 

     Ilosvay Gusztáv októberi  levelei

Adásnap: 2026.09.06

 

Amikor az ember azt hiszi, hogy a következő generáció egy fabatkát sem ér és csak időpocsékolás velük foglalkozni, akkor egyszer csak beleütközik valakibe, egy fiatal emberbe Mónus Benjaminba és rádöbben, hogy tévedett. Igenis vannak olyan fiatalok, s ők alkotják a többséget, akik gondolkodnak, nemzetben, tisztességesek, udvariasak és pimaszul fiatalok. Nos ez a generáció az, amelyik majd kikaparja a gesztenyét anélkül, hogy polgárháborút okozna és felfordulást. Én amikor meghallottam Benjamint beszélni egy kerekasztal beszélgetésen leesett az állam és rögvest ráuszítottam Kiss Ágnes budapesti tudósítónkat, hogy keresse meg. Az eredmény szenzációs lett. Hallgasd meg. A második amit ajánlanék az Útravaló, 1 óra magasságában, a szerencséről. Kinek van szerencséje. Természetesen ezen kívül még mások is szerepeltek az adásban, művészek, egy remek szakács Les Adam, Panni, a KCSP-s, akit a jó Isten küldött közénk. Szóval színes lett az adás. Itt jegyzem meg ha netán Erdélyben jársz és eljutsz Székelyföldre, ha megéheztél feltétlen keresd fel az ALMÁRIUM kisvendéglőt. Homoródalmáson találod meg.

Állítólag a csülkös bablevesért sorban állnak az ajtóban. De ha már bejutottál ajánlom, hogy nézz bele a MEGSZÓLALOK internetes irodalmi magazinba, értéket fogsz találni. Nos ha tetszett az adás kérlek osszad meg barátaiddal, ismerőseiddel.

Ilosvay Gusztáv a stúdióban

www.radiomozaiksydney.com.au   

 -

 

Adásnap: 2026.09.13

 

 Magyar Fesztivál élőben, ott a helyszínen. Csoda volt. Kapcsolj rá! Részese leszel a jó hangulatnak. Ne tartsd vissza magad. Két óra alatt az összes lángost megettük. Köszönöm minden kollégámnak, hogy ott volt, segített, részese volt ennek a remek eseménynek. Halljuk egymást jövő héten. Ha tetszett amit hallottál oszd meg kérlek

www.radiomozaiksydney.com.au  

 

*

Adásnap: 2026.09.20
 
Soha nem hittem volna, hogy ennyi ember szereti a régi, öreg, dögös Boogie woogiet. Kapkodtam a kezemet hogy felvegyem a telefonokat. Köszönjük szépen. Viszont ami elszomorított az az, hogy a mostani Tisza kormány röpke 4.5 hónapos tevékenysége alatt szisztematikusan veri szét azt, ami magyar, ami nemzeti, ami meghatároz bennünket. Bedő Imre ( Férfiak Klubja) vagy Hazajárók ( turisztikai nemzeti program) vagy a Terror Háza bezárása 1956 70. évfordulója előtt s még egy rakás dolog amiről innen nem lehet tudni. Hova lett írott történelmünk bölcsessége?? Végtelenül elszomorító. Ugyan akkor nyomás alatt edződik a karakter. Hála Istennek vannak s csak idő kérdése mire megfordul a kerék. Van egy kérdésem s kérlek benneteket írjátok ide le. Ti hogyan készítitek el a rakott krumplit? Les Ádámmal ezen minden egyes alkalommal vitatkozunk, hogy az anyám receptje jó vagy az övé (nem tudom honnan szerezte tudását rakott krumpli ügyben abban a frankó. Mind megtudod az adásban. Amikor Erdélyben jársz feltétlenül látogasd meg az ALMÁRIUMOT ( kisvendéglő Homoródalmáson, Székelyföldön) s az Ella krumpli az anyám receptjével a legjobb. Ha már a vendéglőben vagy nézz bele a MEGSZÓLALOK internetes irodalmi magazinba. Értéket találsz a jó étel mellett. Ha tetszett az adás ne feledd megosztani. Köszönjük!! 
www.radiomozaiksydney.com.au
 
*
Adásnap: 2026.09.27

 
Mookaboola fesztivál Ami elmaradt de okozott egy kis galibát!!
Ember tervez, az anyatermészet másként dönt. Ez történt ma. Tegnap este még azzal a tudattal feküdtünk le, hogy ma nem lesz műsorunk, mert 2rrr helyszíni közvetítést ad a Moocooboola fesztiválról. Ma reggel 8-kor kiderült, hogy a mai időjárásra hivatkozva törölték a fesztivált! Ezért mai programunkban visszatekintünk az elmúlt évtizedekre és egy válogatást hozunk zenével és beszélgetésekkel. Jó szórakozást kívánunk.
www.radiomozaiksydney.com.au

*****************************************

 

 12. A.K. ANDRÁS: AKARAT

      (novella)

 
Lao Khaa Chang lee a Királykobra halász és rákászhajó hajóskapitánya, és nem mellesleg nő. A vörös Milédi nevet akkor kapta, mikor egy matrózkocsmai verekedés alkalmával egyetlen ütéssel kiütötte a helyi kemény fiút. Döngölő Joe-t. Miért mégis a vörös név? Mert ő, hogy is fogalmazzak finoman, kissé duci. És minden fizikai megterheléskor az arca lángba borul, vörös lesz, mint a paprika. Igen, kissé duci, ám de a Milédi egyáltalán nem dagadt! Legalábbis senki sem meri ezt neki így nyíltan kimondani. Ráadásul szingli, és még csak huszonnyolc éves! Még nem találta meg az igazit. Vagy csak azért nehéz megtalálnia, mert kőkemény a csajszi? Ki tudja ezt manapság. Pedig rendkívül kedves és barátságos. Legalábbis azokkal, akik megérdemlik. Barátai csak Böbinek szólítják és nevével ellentétben félig svéd, félik kínai. Amúgy százkilencven centi, ami még a lepukkant késdobálókban is tekintélyt parancsoló méret. Ma kora hajnalban is ki hajózott, mint mindig.

A.K.András

Hajnali kettőkor hagyták el a kikötőt és majd öt órás út után ért oda eredeti céljához. Mint kiderült nem volt jó ötlet. Viharvonalnak nevezik, bár a hajósok egymás közt csak fehér lökésnek hívják. Váratlanul csapot le a vihar és percek alatt halálos tombolásba kezdett. Brétt, az öreg matrózt, egy hatalmas hullám után soha többé nem látta. Csak a kikötött és elszakadt kötél maradt utána. Pampát, az egykori etióp kalózt, a vihar végé fele egy elszabadult rákászketrec csapta agyon, és azonnal meghalt. A hajó akkor kapott léket és kezdett el süllyedni. Böbi jól tudta, most van vége a dalnak! Leadta a vészjelzést a partiőrség felé. Sokáig nem is érkezett válasz, majd mikor igen, se volt jó hír. A partiőrségnek minimum két órára volt szüksége, hogy kimenthessék őt. A vihar hirtelen csapott le és sokan bajba kerültek. Más hajókon nem egyetlen egy ember utazott, mint a királykobrán jelenleg. A prioritás és a tények bizony kegyetlen és makacs dolgok. Persze, hazudhatott volna, mégsem tette.
A vihar még nem ért véget, mikor egyszerre volt fent a kapitányi hídon és lent a géptérben is, ahol a szivattyúkat kezelte. És ahol próbálta eltömíteni a hajótest sérülését. Annak ellenére, hogy a nap már magasan járt, majdnem éjszakai volt a sötétség. Az eget mindenfelé villámok hasították ketté! Két óra, két órát kell kibírnia és akkor ő túléli. Persze tudta jól, az a kettő lesz három is. Ahogy jött a vihar, olyan hamar el is vonult. Alig két órán át tombolt, majd egyszerűen felszívódott. Csak a dög hullámok maradtak utána, azok dobálták még kissé a megsérült halászhajót. Ha a szivattyúk nem állnak le, akkor Böbi fél lábbal is kihúzza azt a kritikus két órát, akár többet is.
Az ütközéskor is éppen odalent volt. Az egyik szivattyú eltömődött szűrőjét pucolta. Azonnal tudta, sokkal nagyobb a baj, mint korábban. Mire felért a fedélzetre, a másik hajó, mely irányíthatatlanul belevágódott az övébe már félig elmerült. Egy nő szorult be a roncsba, még élt, mégis Böbi azonnal látta, menthetetlen. Karján egy éppen csak egy éves kisgyermek, az anya felé nyújtja! Igen, ő már tudja. Böbi elvette tőle a gyermeket. Az asszony még egyszer utoljára megsimogatta annak csöppnyi kezecskéjét. Majd megbékélt mosollyal az arcán, egyenesen Böbi szemeibe nézve merült el a süllyedő hajóval együtt. Mindez másodpercek alatt játszódott le, mégis hosszú perceknek tűnt. Böbinek éppen annyi ideje volt még, hogy a gyermekkel a kezében a saját, most már igen gyorsan süllyedő hajójára felugorjon. A rádióhoz indult, oda is ért, ám de az ütközés miatt az használhatatlanná vált. Akkor már derékig ért neki is a gyorsan beáramló víz. Rányúlt a mentőmellényekre és belemarkolt. Vagy fél tucatot sikerült megmentenie és mire kimenekült a kapitányi hídról a hajója végleg feladta a küzdelmet. Rajta alapból volt egy és most egyik kezében a baba, a másikban a mentő mellények. A víz alig húsz fokos! Ő kibírja, akár órákig is, de a gyerek tíz perc alatt kihűl! A vihar már elült, ám de a hullámok még mindig jelentősek. És ha ez még nem lenne elég, erősen tűz a nap. És hogy ezt még tetézni lehessen, a mentőosztag nem tud a gyermekről. Ez eléggé nagy szívás. Az mert a közelben lévő hadihajó és a partiőrség is jelentősen túlterhelt. A környéken több hajó is bajba került, így a mentési idő a tervezett két óráról simán lehet öt is. A mentőcsapatok nem tudnak a gyermekről, csak őt keresik majd egyedüli túlélőként. És akkor ott az a kibebaszott prioritás is! A következő hullám kiszakította kezéből a mentő mellényeket, csak kettőt tudott megmenteni. Ha most elengedi a gyermeket, akkor annak percek alatt vége. Nem fog szenvedni és ő túléli. Igazából ez nem is gyilkosság, mert erről nem ő tehet. Az édesanya reménykedő szemei jutottak eszébe, igen! Rábízta a babáját! Őt jelölte ki védelmezőjének és ő elfogadta azt. Szép az önfeláldozás, ám de Kibaszottul nagy marhaság. Két óra! Két órán át nem képes ezt a gyereket életben tartani! Akkor meg mi értelme?! Ráadásul ez szándékos öngyilkosság az ő részéről! Döntött, rátekerte az egyik mellényét, a másikba belefűzte a gyermeket, úgy ahogy sikerült neki, és elengedte a babát! Majd otthagyva őt, úszni kezdett. A jó Isten bocsátsa meg, amit tenni készül!
Közben a partiőrség észlelte a Királykobra elsüllyedését, jeleinek megszűnését. Vele párhuzamosan és egy pozícióban egy vitorláshajóét is. A kezelők mégsem tudták összekötni a két hajót az egy helyszínnel a hatalmas káoszban. Így a mentési prioritás náluk még mindig csak narancssárga volt, még jobban kitolva a mentési időt ezzel.
Böbi egy a közelben lebegő hordozható hűtő ládáért úszott el. Levette bakancsát, előbb az egyiket, majd a másikat is. Csak a cipőfűzőjére volt szüksége. Majd levette a mentő mellényét is, és a hűtő ládához kötözte azt. Mikor kész lett, elkezdett vissza úszni vele a babához. Csupán percek teltek el, mégis a gyerek már kapkodva vette a levegőt. Kezdett kihűlni! Böbi nem tökölt, Miközben lábaival folyamatosan tempózott, ne merüljön el, Sikerült kiborítania a hűtő ládában még benne lévő vizet, és a gyereket egyszerűen beletette. Éppen csak belefért. Elkezdte lefejteni róla mindkét mentő mellényt. Azokat is a hűtő táskához kötözte a maradék cipőfűzővel. A három mentő mellény ezek után felszínen tartotta a hűtő táskát, ám de még így is instabil volt. A cipőfűző meg már elfogyott. Egy pillanatra engedte csak el, míg levette nadrágját. Széttépve tökéletes volt kötél helyett. Viszont így Böbi testével közvetlen érintkezett a víz és most ő került veszélybe. Milyen jó, hogy van bennem anyag, gondolta, miközben a lábtempója ütemessé vált, fenntartva őt a felszínen és a hőháztartását is kissé stabilizálva. A nadrágot felhasogatva sikerült stabilizálni úgy ahogyan a hűtő ládát babástól. Kellett volna még egy mentő mellény, hogy teljesen stabil legyen, ám de nem volt. Elvitték a hullámok. A negyedik mentő mellény maga Böbi lett. Aki tartotta fél kézzel azt az oldalt, miközben úszva próbált a felszínen maradni. Így telt el az első fél óra. A baba a hűtő láda belsőjében, relatív vízmentesen kezdet átmelegedni. Ami nem is csoda, mert a nap igen erősen tűzött rá. Most jött a második probléma! Nem tűzheti a nap a gyermeket, mert pillanatok alatt kiszáradhat és akkor menthetetlenül meghal. Böbi levette XXXXXl-es pólóját és letakarta vele a doboz tetejét félig, hogy árnyékban legyen a baba. Igen, a kapitány feláldozta a saját AC-DC és pólóját. Átáztatta a tengerben, és ráterítette a rögtönzött tutajban fekvő gyermekre. Ez a vizes borogatás fizikai pajzsként védte meg a kicsit a tűző nap UV-sugárzásától, a napszúrástól, és a párolgás alapú hűtéssel minimalizálta az izzadását, ezzel kitolta a kiszáradás idejét. Az első egy órában ez működött is. Ám de a póló pillanatokon belül megszáradt, és a szél minduntalan azt el akarta fújni. Ekkor jött az akkor már didergő Böbinek az a világmegváltó ötlete, hogy leveszi a bugyiját és befőttes gumiként fogja használni a hűtő táska tetején. Azzal rögzíti a sátorlap méretű napvédőt, bőven túlméretes pólóját. Egykoron sátorlapnak csúfolták még anno az iskolában ezt a ruhadarabját, most mégis életet ment vele. Még jó, hogy a tangát mindig is utálta. Mert egy funkció vesztett felesleges és túlértékelt rongydarabnak tartotta mindig is.
Tadáááám! Siker!
Erősen túlméretes bugyija tökéletesen passzol a hűtő láda tetejére! Elérkezett a kritikus két óra! A partiőrség még sehol, a baba végre abbahagyta a sírást és elaludt. Böbi karja ólmosbotként nehezedett el, mégis tartotta a hevenyészetten összetákolt mentőcsónakot kis védencével. A harmadik órában bal lábba begörcsölt. Ami végül is jó, mert Böbi szája széle már lila volt és a mozdulatai kezdtek lassulni. Ez most adrenalint pumpált a végtelenségig elfáradt és sajgó tagjaiba. Élet és erő töltötte fel újra testét. Küzdelem volt már ez a halállal! Igen, ez a harmadik óra a hajó elsüllyedése után, és a kapitány ruha nélkül, a tutaj szélét fogva a vízben tempózik. Böbi azzal nyugtatta magát, hogy női testalkata és a picit túlsúlyos testösszetétele, no meg a normálisnál jóval vastagabb bőr alatti zsírrétege úgy működött, mint valami beépített neoprén, termoplán ruha. Ez jelentősen lelassította a belső testhőmérsékletének zuhanását, és extra természetes felhajtóerőt adott, így kevesebb energiával maradt a felszínen. Igen, ez a tudományos része, ám de nem ez a lényeg, hanem az, hogy egyszerűen nem adja fel! Nem hagyja abba a küzdelmet! Saját magáért valószínűleg már feladta volna, hiszen már negyedik órája mindhiába várja a segítséget. Ám de mindig, mikor erre gondolt, látta maga előtt a képet, ahogyan édes anyukája megsimogatta utoljára gyermeke kezecskéjét.
Nem! Nem adhatja fel!
Nem magáért, nem másokért nem! Hanem a baba életéért kell küzdenie! Ha az édesanyja volt olyan bátor, hogy mikor rábízta gyermekét és a víz alá húzta a süllyedő vitorlás, tartotta magát! Nem hisztizett, nem sikoltozott, nem őrjöngött! Csak búcsúzott, halkan a szemeivel és a szeretetével. Elfogadva sorsát, és rábízva egy életet! Rá! Lao Khaa Chang lee-re, a Királykobra halász és rákászhajó hajóskapitányára! Kapitánynak lenni nem kiváltság! Annak lenni kötelezettség! Elérkezett az ötödik óra! Böbi test hőmérséklete elérte a Drámai harmincegy fokot. Megkezdődött a hipotermiás folyamat testében, mégsem eresztette el a kis tutajt, nem hagyta abba a tempózást, nem adta fel. Álmodni kezdett, ébren álmodott. Hallucinációi filmszalagként árasztották el elméjét. Egy ünnepségen van most éppen. Igen, most teszi le tiszti, kapitányi esküjét!
„Én, Lao Khaa Chang lee kadét, tengerészi becsületemre fogadom, hogy a csillagok útmutatása és az ősi tengeri kódex szerint, tiszta szívvel és rendíthetetlen bátorsággal vezetem a rám bízott hajót! Esküszöm, hogy a hullámok hátán a fedélzet minden lelkéért abszolút felelősséget vállalok, az ő biztonságukat a saját életem elé helyezem, és a viharban a végsőkig kitartva a hajót utolsóként hagyom el. Ha pedig a sors úgy hozza, a nyílt vizeken bajba jutott vándornak – legyen barát vagy ellenség – habozás nélkül segítő kezet nyújtok, a tengert és az égboltot hívva örök tanúul e fogadalmamra.”
 
És a legnagyobb meglepetésére az eskü után az az édesanya adta át neki a Kapitánnyá minősítő oklevelét, diplomáját, akinek a Babájára vigyázz éppen. Mellette áll díszegyenruhában Brétt, az öreg matróz és Pampa, az egykori etióp kalóz is. Mindketten vigyázzba vágják magukat és tisztelegnek, mikor átveszi Kapitányi dokumentumait Böbi. Akinek a hivatalos megszólítása mostantól, Lao Khaa Chang lee Kapitány asszony! Majd Pampa odalép hozzá díszlépésben, az etióp kalóz egyenruhájában és így szól hozzá, idézve az esküjéből.
– Esküszöm, hogy a hullámok hátán a fedélzet minden lelkéért abszolút felelősséget vállalok! Az ő biztonságukat a saját életem elé helyezem, és a viharban a végsőkig kitartva a hajót utolsóként hagyom el!
Újra vigyázzba vágja magát, újra tiszteleg neki, majd lekever egy hatalmas pofont, hogy levegőt sem kap hirtelen!
– Ébredj Kapitány!
Adrenalin árasztotta el, a már végletekig kimerült tagjait és a kezdődő hipertermiából magához térve kiköpte a szájába került vizet. Minden erejét megfeszítve tartotta a kis mentőcsónakot. Ám de öt és fél órával később ereje egyszerűen köddé vált. Keze minden akarata ellenére lecsúszott a kis tutajról. Először hallotta a harsonákat megszólalni az égben és megértette, itt a vége. Nincs tovább. Középhőmérséklete leesett harminc fok alá és keze egyszerűen lecsúszott a kis tutajról. Ereje elszállt és lassan, nagyon lassan merülni kezdett. Le, a tenger fenekére, ahová harsona kísérte útját! Ahol már várja őt régen elment édes anyukája és apukája összeölelkezve. Utolsóként elhagyva a valóság hajóját, amin ő volt a kapitány! Merülése közben, rég elment barátait és ismerőseit látta. A harsona megszólalt harmadszorra is. Mindenki üdvözölte és mind tisztelget neki. Igen, Böbi már tudta, jól csinálta! Lao Khaa Chang lee Kapitány asszony megtartotta esküjét! Akarattal, becsülettel.
Beállt a súlyos hipotermia és az eszméletvesztés. Mentőmellény híján a kapitány teste menthetetlenül elmerült a mélyben, életét áldozva egy rábízott gyermekért. És a harsona negyedszer is megszólalt!
Öt és fél órával később nem az akarat tört meg, hanem a test adta fel előbb a harcot!
Az éppen most érkező hadihajó, fregatt kürtje ötödször is megszólalt! Pillanatok alatt, gyakorlottan és rutinosan engedték le a mentőcsónakot. Tengerészek ugranak a hajóról egyenesen a vízbe! Öten a narancssárga tutajhoz, egy mellé a tenger alá ugrik. A sokat látott legénység kis híján sokkot kapott, mikor a keresett kapitány helyett egy magányos, picike és nyöszörgő, narancssárga mentőmellényes csomagot találtak a hullámok hátán sodródni. A mostanra már síró gyermeket kiemelték a provizórikusan összetákolt hűtő ládából, éppen, egészségesen. Lao Khaa Chang lee Kapitány asszony önfeláldozó, mérnöki pontosságú improvizációja és fizikai küzdelme végül sikeresen megmentette a kisgyermek életét.
Bónno első tiszt éles szeme észrevette azt, amit a többieké nem. Egy lassan alá merülő testet. Egyetlen ugrással a hajó fedélzetéről a mélybe vetette magát. Alig fél perccel később egy anyaszült mezítelen, hihetetlen méretekkel rendelkező nőt húzott a felszínre. Tehette, mert bár Böbe nem volt apró hölgyike, a nagydarab afroamerikait tiszt még nála is nagyobb volt. Igen, úgy tűnik Böbének ez a hajóelhagyás dolog nem igazán akar működni. Még nem tudja, ám de leendő férje emelte fel tollpiheként, megmentve életét.
 
Vége…

 *

A képet, a mesterséges intelligencia segítségével alkottam.

*****************************************

 13. AURORA AMELIA JOPLIN : A TITOKZATOS KULCS 

      (novella)

 
A város azon az estén más illatot hordott. Friss kenyér és nedves kő illata keveredett a levegőben. A lámpák sárgán izzottak, a kirakatok üvegeiben elcsúszott az idő, és ott állt Hessi a kis tér közepén, kezében egy kulccsal, amelyről fogalma sem volt, melyik zárhoz tartozik.

Aurora Amelia Joplin
- Nagy Éva -

A kulcs hideg volt, mégis furcsán ismerős.
– A kulcs biztosan a tiéd – szólalt meg mögötte egy férfihang.
Hessi megfordult. A férfi kabátja kissé gyűrött volt, mintha sokat ült volna padokon. Az arca nyugodt, a tekintete tiszta, a hangjában volt valami meleg, ami azonnal oldotta a mellkasban húzódó feszültséget.
– Én sosem hordok ilyen kulcsot – mondta halkan. – Nem az enyém. Milyen nehéz.
A férfi elmosolyodott.
– A nehéz dolgok gyakran vezetnek oda, ahol könnyebb lesz. Tartson velem.
Elindultak egymás mellett. A macskakövek alatt tompán dobogott a város szíve, a falakról borostyán és régi esők illata szállt, a kövek mindent elnyeltek.
Egy keskeny utcába fordultak. Ott állt egy szép, régi kapu rajta halvány rézveret, amelynek mintája pontosan megegyezett a kulcs formájával.
– Ha kinyitod – mondta a férfi –, az, ami odabent van, kérdezni fog.
– Mit? – kérdezte Hessi.
– Majd bent megtudod – mosolygott a férfi.
A kulcs könnyű lett a kezében. Az ajtó hangtalanul engedett, és egy kert tárult fel előtte, olyan kert, amely városban élhetetlennek tűnt volna. Fügefa és hárs illata töltötte meg a levegőt, a föld meleg volt, élő, a levelek között szűrt fény játszott. Valahonnan halk zene érkezett, alig hallhatóan, inkább csak érezhetően.
A padon egy nő ült.
Amikor felállt, Hessi azonnal tudta, érezte, hogy ismeri. Karcsú volt, mozdulatai ismerősek, olyan érzése támadt, mintha ugyanaz a test emlékezne bennük. Hosszú, sötét haja lazán omlott a vállára, ruhája egyszerű, világos vászon, amelyet meg-megmozdított a kert enyhe szellője. Az arcán ott volt minden, amit Hessi elrejtett az évek alatt.
– Szia, drága. Végre megérkeztél – mondta a nő. – Fáradt vagy nagyon, látom.
– Ki vagy te? – kérdezte Hessi halkan.
A nő elmosolyodott, majd visszaült a padra, és helyet mutatott mellette.
– Én vagyok az a részed, aki mindig emlékezett – mondta. – Aki akkor is érezte az illatokat, amikor te már csak túléltél. A nevem Mira.
Hessi leült mellé. A pad kellemesen meleg volt.
Ekkor lépések hallatszottak a kavicson. A kert kapujában megjelent a férfi is. Most kabát nélkül állt ott, sötétkék ing volt rajta, ujját felgyűrte. Magas volt, kissé szögletes vállakkal, arca barázdált, mint aki sok mindent látott, mégis nyugodt. A szeme szürkészöld, figyelmes. A jelenléte biztonságot adott.
– Ő Áron – mondta Mira. – A kapu őre. Ő kísért idáig.
– Csak addig maradok, amíg szükséges – mondta Áron.
A kert csendje körülölelte őket. Hessi mellkasában megmozdult valami, és mielőtt visszatarthatta volna, megszólalt:
– Miért fájt ez most ennyire, Mira? Miért volt olyan, mintha egyszerre szakadna rám minden – a testemben is, belül is?
Mira hosszú ideig hallgatott. A fügefalevél megmozdult, az árnyék végigsiklott a földön.
– Azért – mondta végül –, mert túl sokáig voltál erős akkor is, amikor pihenni lett volna ideje a szívednek. Mert megtanultad elhallgatni a tested szavát, és ezt bátorságnak hitted. Mert amikor elfáradtál, továbbmentél, és közben szépen, lassan elszakadtál az érzéseidtől.
Ránézett, tekintete meleg volt, mint egy régi emlék.
– Fájt, mert adtál, amikor már nem maradt miből. Mert mosolyogtál akkor is, amikor belül sírtál. Mert minden reggel összeszedted magad, miközben egy részed ott maradt az előző napban.
– Fájt, mert nem kérted vissza magad. Mert elhitted, hogy az elviselés erény. Pedig a tested csak annyit akart mondani: állj meg. Nézz rám. Itt vagyok.
Mira finoman Hessi mellkasára tette a kezét.
– A fájdalom kiáltott. Nem büntetni akart. Hazahívni.
Áron csendben bólintott.
– Most visszaveszed, amit letettél – mondta. – Az ízeket. A kíváncsiságot. A reggelek színét. Az örömet. Az életet.
A fény melegebb lett, a zene elcsendesedett. Elköszöntek egymástól. Megölelték egymást. Mosolyogva váltak el.
Amikor Hessi kilépett a kertből, Áron már eltűnt. A kapu becsukódott, a kulcs eltűnt a kezéből. A város ugyanaz maradt, mégis más lett. A lámpák fénye puhább volt, az utcák barátságosabbak.
Hazafelé menet megérezte a tea illatát, egy nevetést hallott, és tudta: ez a város egyszer visszalélegzett érte. Megállt egy pillanatra, és észrevette a csendet maga körül.
Belső mosoly jelent meg benne, halk és biztos. A léptei könnyebbek lettek, a vállai ellazultak. A szívében újra ott volt az, amiről azt hitte, végleg elveszítette. Már nem kereste többé, mert visszakapta. Ebben a visszatalálásban béke volt. Mély, megtartó.
Hessi így ért haza..
 

*

A kép AI-vel készült.

*****************************************

 14. VERSEK ŐSZI HANGULATBAN 

 

Szilágyi Anita: Elfogadni őszünk
 
"Szeretni ezt az életet",
Aranysárgára festett tájat,
Még, ha tudjuk, hogy vége lesz,

Öleljük szívünkbe a napfényes órákat,
 
Félteni az elmúló időnket,
"Az egyetlent, a végest",
Megállítani perceinket,
Marasztalni a szépséget,
 
Hintaágyról csodálni bronz hegyeket,
Skarlátvörös nap tükröződését,
Lépkedni zörgő levélszőnyegen,
Hallgatni az őszi avar rezdülését,
 
Nézni darvak vonulását,
Élvezni az egyszerű életet,
Tapintani langyos szellő cirógatását,
S elfeledni a fojtó félelmet.
 
Idézet Várnai Zseni: Szeretni című verséből.

……………………..

 
Bognár Papp Irén: Őszi expozíció

Vége a nyárnak,
a tarka szoknyás
pillangós-árnynak,
a fergeteges
szivárvány - nőnek,
szárnyas szerelmek szülőjének.
Vége a mámoros őrületnek,
a heroikus fényköröknek,
a lukulluszi lakomáknak,
sírnak a vonuló madárszárnyak.

……………………

 
Kálmán Ágnes:  Pilleszárnyon
 
Pilleszárnyon röpült az ősz,

Szelei még lágyan zenélnek
Lassan szórta törtarany leveleit,
Álmos ágú fák kopaszodó kincseit
Szívemben apró örömök cikáznak,
Fel egy új boldog életre
Gyöngyeimet nem hiába görgettem,
Mosolyognak a fények kezemen
Gyere, hozd az édes illatú életet!
Nehéz várakozás hagy menjen utunkból
Adjon az Isten kamillavirágú rétet,
Mikor hajunkba az élet beletúr.
 
2026. 09.03.
Minden jog fenntartva!

……………………

 
Márkus Kata: Őszi délután

Langyos, őszi délutánon
kint üldögélek egy padon,
a fák ritkuló lombja közt
napfény táncol az avaron.
 
Nézem a szorgos hangyákat,
mint egy jól vezényelt sereg,
katonás rendben vonulnak,

s élelmet, bábot cipelnek.
 
Vadgesztenye pottyan, gurul,
fénylő barnán rám mosolyog,
amott szép pillangó táncol,
vibrál a fény, mikor forog
 
Gyík siklik a lábam előtt,
majd eltűnik az avarban,
fejem fölött szarka cserreg,
kakukk szólal a távolban.
 
Számolnám, hogy mit kakukkol,
mennyi évem lesz még nekem,
ó, de sokszor becsapott már,
úgy döntöttem, nem figyelem.
 
Gyorsan fakulnak a fények,
helyébe lép a szürkeség,
harmat ül a pókhálóban,
ébredezik a denevér.
 
Lassan haza készülődök,
szél már próbálja erejét,
behúzott nyakkal borzongok,
s elnyel engem a sötétség.

……………………..

 
Tóth Enikő Enci: Ősz hullik a tájra!
 
Ősz hullik a tájra,
lassan minden sárga,
arany pára fénye mozdul,
festhet nemsokára!
Nyárból élő emlék,

hangulata kell még,
ágról őszi virág fordul,
s leérkezik melléd...
Messze barna dombok,
és a szürke gondok,
szüreteknek víg lármája
édes szóval oldott!
Suttog már az erdő,
szél borzolta felhő
tetején még ül a nyárnak
szikrája tekergő!
Lomboknak a sátra,
sárguló ruhában,
alkony rózsa pírján mereng,
éjszakára várva!
Barnulnak a csendek,
titkokat teremnek,
s ősz világát megemelve
változnak a lelkek...

…………………..

 
W. Ábrahám Erzsébet: KORAI ŐSZ

Mint falevél az ágon,

mint ághegyén a nap,
az elválásnak fénye,
szelíden simogat.
Ősz barangol a tájon,
sárgulnak a fák,
szívemen is átcsordul,
a langyos napsugár.
Ábrándozik sok csillag,
talán szavadra vár,
leülök némán közéjük,
s hiányod szépsége fáj...

…………………..

 
Szőcs Éva: Beosont az Ősz
 
Bárányfelhő száll az égen
esőcseppje földre téved,
árnyas erdők vágyva várták
könny itatta szellők álmát. 
 

Beosont az Ősz a kertbe,
megráncigálta a fákat
tarkára festette itt-ott
erdő, mező zöld ruháját.
 
Árkon, bokron átsuhanva
ökörnyálból fonta fágylát,
szitakötő játékosan
tovább szötte csipke házát.
 
Széldúdolós ködös reggel 
búcsúzkodni kezdett végre,
színes ruháját veszítve
ringott át a kopár télbe. 

……………………..

 
Kalocsa Zsuzsa: Csend honol
 
Lassan csend honol a városon,
őszi szél fúj át az utcákon.
Álmokat hint szét a házakra,
elrepít egy csodás világba.
 

Pihen az erdő, pihen a rét,
a természet nyugovóra tér.
Csillagruhába öltözik a táj,
angyalok hozzák az éj dalát.
 
Koldus is álomra szenderül,
a hosszú napja majd megszépül.
Selymes ágyat vet a hideg éj,
puha takarója a holdfény.
 
A fények is hamar kigyúlnak,
a nehéz gondok messze szállnak.
A tegnap a ma látomása,
holnap szép remény csillogása.
 
A kétségek most távol vannak,
igaz álmok valóra válnak?
Játszik a képzelet? - nem lehet -
csak megtréfálja az életet!

…………………….

 
Engel Csaba (Erdély): Mit hoztál, mit viszel magaddal?
 
Mondd, mit hoztál, mit viszel magaddal,
ó, te bájos őszi hangulat?
Szeretném azt is tudni,
hogy meddig maradsz még,
s meddig ragyog ránk a nap.
 

Csöndes, halk léptekkel érkeztél,
szinte úgy, hogy az emberek észre sem vették.
Még elmerültek a nyári napsütésben,
foglaltak voltak a maguk gondjaival.
Dolgoztak, pihentek, szórakoztak,
ki merre tudott, ott nyaralt.
 
Te pedig lassan, türelmesen
már ott jártál a nyomukban.
Nem siettél.
Csak lopakodtál egyre közelebb,
s közben észrevétlenül
megérintetted világunkat,
nagyra becsült álmainkat.
 
Habár a nyár vége felé
esténként már szelíd hangoddal
csiklandoztad a holdfény alatt
az ifjú szerelmespárt,
és azokat is,
akik még hisznek a csillagukban.
 
Úgy hiszem, hűvös leheletedre
össze is bújtak,
közelebb húzódva egymáshoz,
mintha szíveik melege
elűzhetné az érkező
hűvös leheletedet.
 
Ó, te bájos őszi hangulat,
vajon mit hoztál magaddal?
Színes leveleket, halk esőket,
ködbe burkolózó reggeleket,
vagy valami mást,
amit csak a szív
tud érezni igazán?
 
És mit viszel majd magaddal,
amikor egyszer tovább indulsz?
A nyár utolsó mosolyát?
A szerelmesek halk sóhaját?
Vagy azokat az emlékeket,
amelyeket az ember
nem akar elengedni soha már?
 
Mondd hát, kedves ősz,
meddig maradsz még nálunk?
Meddig ragyog ránk a nap,
mielőtt a ködös reggelek
és hosszú esték
átveszik fölöttünk az uralmat?
Maradj még egy kicsit!

*****************************************

 15. HORVÁTH EDINA ANNA: OTTHONRA LEL 

      (novella)

 
Ilona sokáig úgy érezte, hogy a szíve egy régi, kovácsoltvas kapu mögött él.
Nem azért, mert ne tudott volna szeretni, hanem mert túlságosan mélyen szeretett. Olyan mélyen, hogy amikor egyszer valaki belépett azon a kapun, léptei nyomot hagytak a falakon, a lépcsőkön, még a csend finom porában is.
És amikor az a valaki elment, a kapu nyikorgása sokáig visszhangzott benne.
Éjszakákon át hallotta. A hiány hangja volt, amely nem kiáltott, csak halkan, kitartóan zsongott a szívében.

Horváth Edina Anna

Azóta óvatosabb lett.
Mosolygott, beszélgetett, élt, de a kapu zárva maradt.
Nem  volt lakat, inkább egy kimondatlan félelemmel, amely őrként állt előtte.
Egy októberi napon találkozott vele.
Nem volt különös az első pillanat. Nem szólt zene, nem remegett meg a levegő, nem történt semmi látványos, csak egy tekintet volt. Nem elsöprő, nem felborzoló, hanem nyugodt és tiszta, mint egy kora őszi égbolt, amelyben már benne van a tél ígérete, mégis meleg a fénye.
A férfi nem szólt sokat. Nem sietett, nem akart betörni, nem akart kulcsot a kapuhoz, csak ott volt. Olyan természetességgel, mintha mindig is ott kellett volna lennie.
Ilona először nem is értette, mi változott.
Csak azt vette észre, hogy amikor vele van, nem  feszült. Amikor nevet, nem védekezik. Amikor csend telepszik közéjük, az nem üres és hideg, hanem meleg, puha takaróként borul rájuk.
Egy este a teraszon ültek.
A város fényei alattuk szelíden pislákoltak, mint apró, földi csillagok. A levegőben őszi illat keringett – avar, távoli füst, és valami kimondatlan, de már létező ígéret.
– Félek – suttogta Ilona.
A szó alig volt több leheletnél.
– Tudom – felelte a férfi halkan. – De nem sietünk.
Abban a meghitt  pillanatban, mikor a férfi homloka az övéhez ért megtörtént. Nem volt drámai, nem volt villámcsapás. Ilona megértette végre: a szív nincs bezárva, csak egy ideig alszik.
És emlékezik. Ilona érezte, hogy a kapu, amelyet annyi ideig őrzött, kinyílik, belülről. Mintha a szerelem hazatalált volna.
 
„Amikor a szerelem megérint,
lassan kitárul szívem kapuja,
és benned talál otthonra minden dobbanásom.”
Nem vallomás volt ez, és nem is ígéret.
Nem kérés, hanem felismerés. De az emlékezés sem örök.
Van egy pillanat, amikor a múlt árnyai elhalványulnak,
és a fény nem kívülről érkezik, hanem belül gyullad. Nem hangosan, csak úgy, ahogyan a tenger is megmozdul a hold hívására.
És a szív — amely addig némán figyelt —
lassan felenged.
Mint dér a nap első arany érintésére.
Mint ablak, amely mögött végre fény gyúl.
A csend már nem kong benne, és nem visszhangzik a tegnap.
Lélegezni kezd.
És a dobbanás… nem kér többé bizonyosságot, nem fél az elmúlástól.
Csak él.
Mert a szerelem nem mindig viharként érkezik. Néha csak leül melléd egy padra, és hallgat. Csendben vár és addig marad, amíg rá nem jössz, hogy a kapu nem is volt igazán bezárva.
Csak egyszerűen hazatalál.

*****************************************

16. ZSIGMOND ISTVÁN: A SÁRHEGY EZÜST KÖNNYE 

 - A SEUSO KINCSEK LEGENDÁJA - 

 

(Egy öregember mesél az unokájának a tűz ropogása mellett)

(novella)

 
Nézd ezt a kőszárhegyi földet, fiam. Olyan, mint a ráncos tenyerem: száraz, repedezett, s ha megmarja a fagy, feketén tátong a mélye. De ha itt belerúgsz egy rögbe, ne hidd, hogy az csak sár. Alatta egy egész világ alszik eltemetve, elnémult császárok, megmérgezett katonák és egy olyan kincs, ami nem gazdagságot hozott ránk, hanem átkot. Időzz el itt egy kicsit, a fa már fogytán, de a történet még hosszú. Hallgasd csak, hogyan kezdődött minden, ott, ahol a múlt és a jelen összeér, mint a folyó a tengerrel.

*

Zsigmond István

I. A Pelso vörös alkonya
Akkoriban a Balatont még Pelso-tónak hívták az idegenek, s a vize nem kéken derengett, hanem vörösen, mint a frissen ontott vér. Seuso, a rómaiak büszke tisztje a dombtetőn állt, s köpenyét úgy szaggatta a kései szél, mintha a Birodalom utolsó rongyait tépné le róla. Északon már égett a limes. A horizonton fekete varjak keringtek a felperzselt falvak felett, s a szél elhozta a barbár lovak patadobogását. Vége volt mindennek, amit tisztának s öröknek hittek.
A villa udvarán, a színes mozaikok felett, melyeken még délben vadászkutyák kergették a vadkant, most rabszolgák térdeltek, zihálva a halálfélelemtől. Egyetlen hatalmas bronzüst állt a márványon. Abba dobálták bele a család fényét: kétszáz nehéz, tiszta ezüsttálat és kancsót, melyeken még ott csillogtak a római naplemente utolsó sugarai. A legfényesebb tál peremén betűk futottak körbe, mint egy ezüst kígyó: „Maradjanak meg számodra ezek az edények, Seuso, évszázadokon át…”
– Uram, a folyónál már átkeltek a vadak! – kiáltott a centurió, s a hangjában már nem a katona, hanem az esendő ember reszketett.
– Nyelje el őket a Sárhegy gyomra – mondta Seuso, s a hangja olyan volt, mint a kövek súrlódása. – Ha a pogány elvonul, visszatérünk. Ha itt veszünk, a föld őrizze meg azt, ami a miénk volt.
Még azon az éjszakán elnyelte a hegy a bronzüstöt, nehéz sziklákat gördítettek a tárna szájára. Seuso soha nem tért vissza; a kardok elvégezték a dolgukat, s a kétszáz ezüst edény felett másfél évezredre elnémult a világ. Csak a Sárhegy nőtt nagyobbra, mintha terhet cipelne.

*

II. A Borbély-pince sötét fészke
Aztán eltelt ezerötszáz év, s a föld megint szülni akart. Sümegh Józsi csak egy szegény parasztgyerek volt, olyan, aki még látta a somlyói határban a világháborús katonák csontjait kifordulni a barázdából. Fiatal volt még, a szemei csillogtak, amikor kapálás közben valami megvillant a rögök alatt. Azt hitte, a szerencséjét ásta ki. Nem tudta, szegény, hogy a saját sírját mélyíti.
Aznap este, ezerkilencszáz nyolcvanban, a Borbély-pince mélyén ült. A levegő sűrű volt, penészszagú, mintha az idő maga rohadt volna meg a hordók között. Előtte a földben egy kerek, tátongó lyuk sötétlett – pontosan olyan átmérőjű, mint az az üst, amit Seuso rabszolgái cipeltek a sötétben. A petróleumlámpa sárga lángja ritmikusan rángatózott a nyers falakon, mintha a hegy torka hörögne.
– Károly is látta – suttogta Józsi a magányába, s a hangja elveszett a boltívek között. – Károlyt felakasztva találták a fán, nem messze innen. Kolonics is látta, neki meg a gyomrát marta szét a mérges gomba, miközben az udvarát idegenek túrták fel az éjjel. Ez a kincs nem tűri az embert, Józsi.
Rendkívüli eltávozáson volt a laktanyából, egyetlen hétre engedték haza a tisztek. Azok a tisztek, akik a múlt éjjel még kőporos uniformisban, zihálva jöttek meg a kőbánya felől, mintha maguk is a föld alatt jártak volna. A katonaságnál minden levelét felbontották. Ha leírta a kincs szót, a parancsnokok szeme azonnal megvillant.
Hirtelen megmozdult a pince nehéz levegője. Az ajtó felől léptek zaja csikordult a kőtörmeléken. Két alak lépett a fénybe. Hibátlan, sötét öltönyük volt, arcuk elmosódott a petróleum füstjében, de a szemük… a szemük olyan hidegen csillogott, mint a frissen talált római ezüst.
– Elhoztad a többit is, József? – kérdezte az egyik, s a hangja száraz volt, mint a téli tarló.
Józsi keze a zsebében egy morzsálódó csokoládépapírt szorongatott. Délután még ötszáz forintért – egy egész havi katonai jussért – vett édességet a kisboltban, mintha a csokoládéval megvásárolhatná a békéjét. A bolt előtt már ez a két férfi várta.
– Katalin nem akarta – rekedt meg a szó Józsi torkában. – Azt mondta, a ládákban fegyverek vannak, meg valami más… valami, aminek halálszaga van. Kiszállt a kisteherautóból. Feri segített elhozni negyvenegyet, de a többi… a többi ott maradt a Sárhegy gyomrában. A pásztor tudja, hol van. ő őrzi a legelő alatt éjszakánként.
– Te megbontottad a rendet, József – lépett közelebb a másik férfi, s cipője alatt felzörrent a kőpor. – Az ecseri piacon potom pénzért mérted a császárok örökségét. Olyan edényekből itattad a kutyákat, amikből Istenek ihattak egykor. Seuso nem halt meg. Csak várja, hogy a kétszáz darab újra egy asztalra kerüljön.
– Éhes voltam! – kiáltotta Józsi, s a lámpa fénye megvilágította verejtéktől fénylő, sápadt arcát. – Nem tudtam, mi az! Csak fém volt. Honnan tudhattam volna, hogy a halálomat ástam ki a földből?
A két férfi mozdulatlan maradt, mint az ókori kőállványok Polgárdi határában.
– A történelem nem téved el, József. Csak a szereplők cserélődnek. Most te következel. Holnapra te már csak egy megőrült katona leszel, aki nem bírta a szolgálat terhét. A pólódon lévő vér? A saját elkeseredésed. New York messze van, a bírónő nem fogja hallani a kőszárhegyi föld szavát. Lordok veszik meg a kincset hamis papírokkal, szabadkőműves jelek alatt. De te azt már nem látod.
Józsi érezte, hogy a pince sziklái mögül felzúg a múlt: a római légiók fegyverzaja, a berobbantott alagutak tompa moraja, s a bajtársait megmérgező katona utolsó hörgése. A kétszáz ezüstedény ott keringett a feje felett a sötétben, mint egy fémből kovácsolt, csillogó tejút.
Lehunyta a szemét. A petróleumlámpa hirtelen kialudt. A sötétség, mint egy éhes vadállat, ráugrott a pincére.
A lábnyomok szerint azon az estén három ember ment be a Borbély-pincébe. Kifelé menet azonban már csak két öltönyös alak árnyéka vetült a holdfényre. Józsi ott maradt, a mély lyuk felett lebegve az örökkévalóságban.

*

III. A ceruza néma nyoma
Huszonhárom év telt el, s a Sárhegy felett ismét sűrű, fojtogató köd ült, mintha a hegy el akarná rejteni a bűneit. Kétezer-háromban Cserményi Vajk régészprofesszor egy asztali lámpa kerek fényénél hajolt a papírok fölé. Vele szemben Somogyi Katalin ült. Az arcára az évek mély árkokat szántottak, de a szemei még mindig úgy égtek, mint azon az éjszakán a kőbányában.
Katalin keze remegett, ahogy a golyóstollal egy amorf, girbegurba formát rajzolt a lapra. Egy térképet, ami nem vezetett sehova, s egy tálat, aminek a szélén különös domborulatok ültek.
– Ilyen volt, professzor úr – suttogta Katalin, s a hangja úgy szólt, mint amikor a száraz avart tapossa az ember. – A teherautó lámpafényében láttam a láda tetején. Olyan volt, mint egy mélytányér, független domborművekkel a közepén. Józsi meg akarta menteni. De a hegy nem engedte a titkot.
Cserményi professzor lassan elővett egy fényes, New York-i aukciós katalógust, s Katalin rajza mellé tette a Seuso-tál fotóját. A vonalak, a perem íve, a domborulatok… döbbenetesen, szinte molekuláris pontossággal egyeztek.
– Maga tényleg látta őket, Katalin – mondta a professzor, s a homlokán megrándult egy ér. – A hiányzó száznyolcvan darabot. Az állam milliárdokat adna érte, a földminta már megvan, Polgárdi sarával egyezik az ezüst patinája. De a bíróságot ez nem érdekeli. Ha megtaláljuk az alagutat, amit a juhász őrzött, az igazság győz.
– Ne keresse, professzor úr – nézett rá Katalin, s a tekintetében ott ült a Borbély-pince fekete éjszakája. – Aki hozzáér az ezüsthöz, azt az ezüst elemészti. Józsi, Károly, Kolonics… mind ott vannak már a föld alatt. Magát is elviszi.
– Égy régész nem hisz a szellemekben, Katalin – mondta Cserményi csendesen, s elrakta a rajzot a táskájába. – Holnap kimegyek a római bányához. Megnyitom az alagutat.
De a professzor elfelejtette, hogy a Sárhegy gyomrában az idő nem előre halad, hanem körbe-körbe jár, mint az ezüsttál latin felirata.
Másnap reggel Cserményi Vajk már nem jutott el a kőbányához. Ötvenöt évesen, ereje teljében, a szíve minden előzmény nélkül, váratlanul megállt. A rajzok, a koordináták és a titkos térkép még aznap eltűntek az asztaláról, mintha a szél fújta volna vissza őket a Sárhegy láthatatlan réseibe.
Katalin három évvel később követte őt a csendbe. A lánc utolsó szeme is elszakadt.
*
Látod, fiam, azóta a kétszáz edényből csak tizenöt csillog a múzeum üvegfalai mögött. A többi száznyolcvan ott pihen Seuso tiszt katonáival, Sümegh Józsi elfeledett álmával s a professzor rajzaival együtt. Ott vannak a néma, bosszúálló magyar föld mélyén. S ha éjszaka kimegyek a hegyoldalba, még mindig hallom, ahogy az ezüst sír a sziklák között…
Budapest. 2026 Augusztus 1.

*

Zsigmond István festménye a novellához

*****************************************

 17. NAGY VENDEL ÉLETE VERSEKBEN 

     (harmincegyedik rész)

 
TÖVISKOSZORÚK
- HANGULATVERS -

Ha már tollat ragadtál,
hogy magadat megmutathasd,
előbb-utóbb jussot tartasz
egy babérkoszorúra,
amely dicstelen homlokod
bőszen megkoszorúzza.
Bár talán néhány levélke
belehull a krumplifőzelékbe,
hogy legyen némi haszna,
de akár ha ennyi sem jutna,

megkaphatod a töviskoszorút,
kirakhatod mustrára,
egy kirakat ablakába.
Ékesítheti fejedet
Tövisvirágok sora,
Gazok között virít
A kóró, s a boróka.
Hogy szaga legyen
A kutya megcsúfolta.
Hogy a kecske
Le ne legelje,
Tövist nevel az
Illatos rózsa.
A virágos kertben
Ha valaki megsérti kezét,
Azért forog az
Imamalom, és a
Mókuskerék,
Ütik hozzá a lármafát.
Elhangzik néhány érvelés,
Hogy a harangot félreverjék.
S morzsolja a rózsafüzért
Anyám a kézfején.
Mert nem használják
Sok évek óta,
Kirügyezik, és
Bimbót hajt a
Börtön udvarán a
Vén akasztófa.
Nem gyalázzák az
Élő fát mostanság,
Ritkán húznak manapság
karóba poétát.
Töviskoszorúval fejeden
Vár Rád a Golgota.
S a tömeg kiáltja:
Feszítsd meg
ezt a verselőt,
s tompán zuhog a keresztfa,
ha a szög kezedet átlyukasztja.
Úgy élj nehogy kitüntessenek,
a jutalmat úgyis azok kapják,
akiknek adják,
s ők büszkén fogadják,
írásaik mutogatják.
Néha olvassák verseim az elöljáróságok,
ejha, nahát, azt a...
halkan mondogatják,
és senki nem lehet próféta idehaza,
saját hazájában,
ebben az irigy, gonosz, belterjes
pitiáner művészvilágban.
Egyesek éljeneznek,
mások rosszallásuk kiabálják.
Vízfejüket vakargatják,
mert ez egy ilyen ország,
úristen, atyaisten, atyaúristen...
hallatszik ajkukon.
Erre csak egy a kérésem,
Isten nevét hiába ne vegyétek,
pláne háromszor.
Ha belép a kritikusom
ki verseim sanyargatja,
egyezzünk ki abban,
én írom, ő nem olvassa.
S ha mégiscsak véletlen
sokak kezébe jutnak verseim,
örülök nagyon
talán valamit magamból adok,
s ezt hinni akarom,
mert hát ripacs vagyok,
büszkén vállalom.

2016. május 20.
 

*

HÓBELEVANC

 

Nem kell örülni,

nincs semmi flanc,

rádszakad az egész

hóbelevanc

mostanság már ennyi az élvezet,

mióta védelme alá vett

a Műemlékfelügyelet.

s többen is mondják

baja van a fejemnek.

egyre kevesebben keresnek

s nem tudom eldönteni, hogy ezután

most egy húron pendülünk,

vagy egy pendelyen húrolunk.

mert vannak valóban

Görögök a falóban.

és eszembe jut néha

egy katyvasz versike

itt is van íme...

A házasság,

A válás,

A bő gyermekáldás.

A hess,

A fess,

Itt szörnyű ricsaj lesz.

Az állomás,

A látomás,

Valami nagy változás jön,

Jön a Makaróni, Makaróni bíró.

A kutya a hájjal,

A macska a májjal.

A pék a péklapáttal,

A kovács a kalapáccsal,

A kőműves a kanalával.

A költő a pennájával,

A strici egy lánnyal.

Egy tiszt a puccerjával,

Katona a puskájával.

Mérnök a plajbászával,

Festő a pemzlijével,

De hová lettek

A vitézek?

Közöttünk elvegyültek.

Útkeresztben bádog Krisztus,

Hová lett a Magyar virtus?

a gemenci erdőben vár

vértes csapatával

a Centrum királylány.

ma megint húzós volt a napom,

megtanultam vitus táncot járni a parázson,

majd talpamat hűteni a havon.

sohase ülj hintaszékbe a Napon.

talán meg is hülyülök,

ha a Napra kiülök.

öreg leszek és béna,

szántszándékkal néma,

számba pipát teszek,

de csak ha majd öreg leszek.

s hajolj meg egy ősz ember előtt

ki akkor is szeret,

ha te nem is szereted őt.

s fittyet hányok arra

az egész hóbelevancra.

ami nyakamba szakadna.

Kedvesem,

tudod, sötétségben élek,

neked bevallom,

nagyon, nagyon félek.

fogjad a kezemet kérlek,

s ha itt az idő,

indulj velem,

vezess az örök fényesség ismeretlenségébe.

ahol már vár

s kezét fejemre teszi,

én térden állva

hódolok neki,

dicsősége teljességében

BABBA MÁRIA.

mindannyiunk Nagyasszonya,

elesettek gyámolítója.

2016. május 22.

 

*

KIJELENTEM

Pár szavas bölcselet...

Kijelentem komolyan,

nem vagyok én

ilyen, olyan, amolyan,

csak olyan amilyen.

senki nem olyan amilyen

szeretne lenni.

mindenki olyan amilyen

valójában, s ennyi.

csak az amig.

olvasod te,

mondom én, vendi.

2016 május 21.

 

*

DUÓ VERS:  FEKETE ORGONA

ÉLJEN MÁJUS 1.

ÍRTA NAGY VENDEL ÉS MIKS MÁRIA

Éljen és

Illatozzon

Minden

Virág.

Fekete

Minden

Zászló

Mint a

Világ.

Melyben

Fekete

Minden

Virág.

Eltűnt a színes ifjúság.

Banális Majális,

Már nem fenomenális.

Éljen Május másodika is.

A majális, minthogy banális,

lehetne ugyebár fatális

tévedése a múltidőnek.

De mi is vonultunk akkor rég,

- ugye te is emlékszel még? -

tarkavirágú tavaszokon.

Hova lett ifjúságunk kora?

Tényleg elfagyott az orgona?

Ennyire fekete a világ?

Ez a banális majális

lehetne akár kanális,

langyos vizében kimoshatnánk

árnyékba konyuló zászlónkat.

Mért mormolnánk gyászos zárszónkat?

Unokáink már itt tipegnek,

szemük sarkából ránk figyelnek

végtelenített májusukon.

2016 májusán

*

 TRIANONSZAURUSZ

MA VAN A NEMZETI ÖSSZETARTOZÁS NAPJA...

UNGVÁR

ÉRSEKÚJVÁR

SZÉKESFEHÉRVÁR

NÁNDORFEHÉRVÁR

GYULAFEHÉRVÁR

Mindegyik ősi

Magyar város,

Ma már máshol áll

Az országhatár.

Hazánk minden felől

Önmagával határos.

Hamarosan száz éve

Hallik ajkunkon siralom,

S mégse teszünk semmit!

Csitul a fájdalom.

Vajh mikor lesz szivünkben

Újra vigalom?

Sokan kiáltják,

Vesszen Trianon!

De a dolgok lassan már

Olyan időtlennek tűnnek,

Akár a sivatagban

Az őskövület.

2016. június 04.

Megjegyzés: Ez nem politikai vers. Csupán csak a tények megállapítása, ez idő szerint, történelmi szempontok alapján.

Lassan az esemény száz éve történt, de a záradék a mai napig nincs aláírva, tehát a diktátum nem is érvényes. Ki a felelőse ennek a ténynek?

2010-től emlékezünk az Összetartozás napjára.

 

*

HATVAN ÉVEM

A múlt századnak

Közepén születtem,

Hol itt, hol ott,

De felnevelkedtem.

Villany sem volt,

Ahol laktam,

Faggyúból volt

Ott a szappan.

A petróleumlámpa

Tompa fénysugara

Hívogatón hatott

Sok buta bogárra.

S a forró cilindertől

Többeknek lett ottan

Szörnyű halála.

De e lámpavilágnál

Nyílott ki a könyvek

Szellemi sugara

S bennem az értelem

Fénylő világossága.

A huszadik században

Ceruzával kezemben

Szavaim papírra vetettem.

Öregapám látta még

Ferencz Jóskát

a tizenkilencedik század végén,

A Millennium ünnepén,

S unokáim születtek

A huszonegyedik század elején.

Három évszázad ölel át,

Így megy előre a világ.

Néha reám is sütött

A Tüzes Nap sugára,

Könyvem felolvashattam

Petőfi szobájában.

S hallhatta verseimet

Az, aki akarta.

Kezét fogtam, s érintettem

Illyés Gyula lányát,

S általa átöleltem

Édesapját, Babitsot,

És József Attilát.

Megismerhettem szellemük világát.

Később nekem is

Nyílott itt virág,

Számomra is kinyílott

E csodálatos világ.

Ha számvetést kell adni,

Majd legutoljára

Büszkén vallhatom, hogy

Nem éltem hiába.

Nekem is illatozott a

Költészet virága.

De vajon mi marad

Egy költő után?

Semmi más, csupán

Néhány könyv,

És egy-két örök érvényűnek

Vélt gondolat.

Megjegyzés: 2014. 03. 27.

 

*

 MÁSSÁGOM

Azt gondolod rólam,

Más vagyok?

Igen!

Hiszen egyre

Szűkebb résen ér

Szememhez a világosság.

De azért én ugyanúgy

Gondolok Terád.

Kérlek ne félj tőlem,

Hidd el, nem zavarok,

Csupán csak

Nem látok.

Hiszen valamiben

Mindenki más.

Van aki szép,

Van aki csúf.

Van aki jó,

Van aki rossz.

Van aki gonosz.

Van aki kövér,

Van aki sovány.

Van aki süket,

Van aki néma.

Van aki sánta,

Van aki béna.

De olyan is akad,

Aki lát!

Én is átélhetek

Ezernyi csodát.

De van egy titkom,

Neked elárulom.

Ez az én másságom.

Senki sem tudja,

Mikor álmodom.

2012. szept. 6. átdolgozva.

 

*

KANCZLER ANNA - NAGY VENDEL

SZINDBÁD UTOLSÓ UTAZÁSA

Tengerén könnyeknek

boldogság szigete,

Telihold a sötét éjben,

szivárvány a napfényben,

madarak az égen odavezetnek...

küzdelmek vihara

tépte vitorlámat

bánat tonnás súlya

törte árbocomat.

hajóm teste lékkel,

lelkem sebekkel tele...

Békés, csöndes öblében

kiköthetek-e?

„Szindbád a kapitány,

Vágyódik szerelme után,

Széltől duzzadt vitorlák szárnyán

Eme révbe szállt.

Érezni kikötő illatát,

Bazárok zsongását,

Megismerni ivók hangulatát.

Lebbenteni lányok szoknyáját.

Megismerni régi szerelmek vágyát,

Ki mindig visszavárt...

S pengetni kalózok aranyát.

Kiket barátjuk temetésre vált,

Elvéve fizetés gyanánt

S vágyódva nézni a tengert

Ha a nappal holdfényre vált.”

Fájnak az emlékek,

még sajog ott belül.

Ifjú lelkem szerelemben

színes álmokat szült.

Örömöt kerestem

hajózva föld körül,

habzsoltam élvezettel

mindent, mi elém került.

Az idő múlása

egyre gyorsabbnak tűnt,

megtört testem-lelkem,

ifjúi hév eltűnt...

Rózsaszín hajnalon

egy sápadt napsugár

messzi távolból,

az idő óceánja fel

üzenetet hoz

forró nyárról,

édenkertről, örök boldogságról.

A helyről, ahol lelkedben a béke

gyökeret ereszt.

Örök a barátság,

szerelem, ifjúság.

Szindbád e reggelen, még egyszer,

utoljára útra készül.

Hajóján a lékek befedve,

a hosszú útra felkészült,

rongyos vitorlájába új idők friss szele feszül...

Egy pillantást vet még e földre,

búcsút intve komor arca felderül,

érzi szíve-lelke, tudja,

ama szigeten az örök nyár várja...

2014. 10. 16.

*****************************************

 18. ÚTRAVALÓ – ILOSVAY GUSZTÁV JEGYZETE 

 

Ilosvay Gusztáv: Sikertörténet

 
Hányszor hallottad az életben beszélgetésekben, a televízióban, a rádióban, a kocsmában és nagyjából mindenütt, ahol emberek fordulnak meg és beszélgetnek a mindennapjaikról. Egyszer csak elhangzik az a mondat, hogy „ -Ha nekem szerencsém lett volna, az életem másképp alakult volna, sikeresebb lennék, több pénzem lenne a bankban és elégedett lennék az életemmel”. Az élet hozzám nem volt kegyes így vagy úgy s ezért vagyok az az átlag ember, csetlő botló. Összefoglalva sikertelen. Rengeteg ilyen emberrel találkoztam, s beszélgettem életem során. Volt idő, amikor jó magam is azt gondoltam, hogy nem vagyok sikeres a társadalom íratlan mércéje szerint. Mind

Ilosvay Gusztáv

addig, ameddig valaki egyszer azt nem mondta, hogy hülye vagyok mert ez korán sincs így. Hisz van egy szerető családom, munkám, tudásom, tapasztalatom, s minden reggel felkelek egy új nap ígéretére. Hát igen, az elvárások, a megfelelés kényszere. De térjünk vissza a szerencsére. Kinek van szerencséje? Ki mondhatja magáról el, hogy szerencsés vagyok, egyáltalán van e szerencse? Én nem vagyok filozófus, tanár vagy épp tudós. Egy gondolkodó, empatikus lélek vagyok, aki eljutott az élete azon szakaszába, ahol már úgy nagyjából megette kenyere javát és visszanézve egy kemény munkával, sok örömmel, nagyon sok küzdéssel, alkotással, néha csalódással megtöltött életet tud maga mögött, aminek a vége emberi számítások szerint is egyre közelebb kerül. Egyenlőre nem temetem magam. De! mennyire voltam szerencsés és egyáltalán mi is az a szerencse? Én szerintem a szerencse egy  előre nem látható történés, pillanat. Amit az élet eléd tár anélkül, hogy te számítottál volna rá, aztán gyökeresen megváltoztatja az életedet pozitív irányba. Az én tapasztalatom szerint ilyen nem létezik. A lottó 5-öst is csak akkor nyered meg, ha megveszed, kitöltöd és bedobod a lottó cédulát. Az én meglátásom szerint annak van szerencséje, aki dolgozik, aki ott van jó időben, jó helyen, pozitívan látja a világot és nincsenek elvárásai az élettől. Az élet nem tartozik neked semmivel. Hány olyan történetről olvastunk vagy hallottunk a rádióban, akik megnyerték a főnyereményt és aztán életük legtragikusabb időszakát élték meg. Az esetek nagy százalékában elvesztették a pénzüket pár éven belül és katasztrófába fulladt a szerencséjük. Nézzük mit mond kedvenc íróm Márai Sándor a harmincas évek nagy publicistája.:
Kegyetlenül reád mosolyog a szerencse, s ha remegve elfordulsz előle, utánad siet, hogy aztán megalázzon és kiraboljon a sors.
Mi hát a tiéd, mi az, amit nem vehetnek el tőled az istenek? Csak a munka. Az a munka, mely nem vár jutalmat, sem babért, sem utókort. Csak éppen megtörténik veled, ha nem térsz ki előle, s nem törődsz sorsával sem. Csak a fáradtság tiéd, a verejték, az áldozat. Minden más illanóbb, mint a hajnali köd, törékenyebb, mint a lepke szárnya.
Stephen Leacock:  Az angol-kanadai író  és humorista  esszéiben  jelent meg az a pontos megfogalmazás, hogy: „Mélyen hiszek a szerencsében, és úgy találom, minél keményebben dolgozom, annál szerencsésebb vagyok.” [1]
Nos akkor mi a szerencse? Maga az élet, az elme, az ember.  Vagy egyszerűen nem is létezik. Megúszni a mindennapok nehézségeit, átruházni a személyes felelősséget valakikre, Istenre, társadalomra, szüleinkre, a szomszéd kutyájára. Bevallom férfiasan nem tudom, de egy biztos, ha van szerencse, az odamegy ahol nyitott ajtót, nyitott szívet, elmét, pozitív energiát talál. Mindezek után kívánok minden kedves hallgatómnak szerencsés hétvégét. Ja! még valami:  ki kellene kelned az ágyból!

*****************************************

 

 19. REPEDÉSEK -  KÉT VILÁG KÖZÖTT 

 
E.B Pelsőczy Katalin: Utópia

Pazar idők ezek, a mérték értéktelen,
Ha nem vigyázok még elhiszem, mit láttatnak velem.
A lárma hányja a szót akár egy q...va, ha pénzt remél,
Élő erényét hirdeti, bár apróért kef...l...
A vendégkör persze elhiszi mit láttatni akar,
Hogy a " király éppen meztelen ", az senkit sem zavar.
Öltánccal szédít ezreket, bordélya jónevű,
Stricik őrzik a renomét, ez ilyen egyszerű...

Minden jog fenntartva.
Gyula, 2026.08.22.

………………………….

 
Pongrácz Aurélia: Történelmi szégyenfolt
 
Meghozták az őrült döntésüket,
józan ésszel felfogni nem lehet.
Tucat évnél tovább képviselő nem lehet!
 
Megnézték hány éve képviselnek
a legjobbak, kik kiemelkednek?
Hogy ne konkuráljanak, azonnal tűnjenek!
 
HatályBALLépés visszamenőleg!
Erről tucatemberek döntöttek.
Kiknek még tapasztalatuk sem igen lehet.
 
Hátrány lett a műveltség, jó modor,
Becsület, elszántság, s a bölcselet.
Kapcsolatok, tapasztalat hirtelen minek?!
 

Mennél trágárabb, és mennél durvább,
csak tapsoljon, bólogasson, jöhet.
És majd mindig lesznek kik őrülten örülnek.
 
Hazugság ül diadalt s gyűlölet.
Letagadják az eredményeket.
Minden ami sikeres volt, rossznak ítélnek.
 
Mindig más tollával ékeskednek,
Más eredményével dicsekednek,
és saját maguk sikereként emlegetnek.
 
Sok tehetséges embert ismerek,
több mint tucat éve települést
közösséget vezetnek. Most pedig tűnjenek!
 
Hisz rendszeresen újraválasztják
megelégedéssel és örömmel!
Büszkék az eredményeikre az emberek!
 
Meg lettek fosztva jogaiktól a
választók is. Döntenek helyettük?
A visszamenőleges hatályBALLépéssel!
 
Ennek vajon milyen célja lehet?
Hogy hibát hibára halmozzanak,
az újdonsült és tapasztalatlan személyek?
 
Jó közösségek leépüljenek,
elvesztve kedvelt vezetőiket?
Mindenkit korbácsolni akar a gyűlölet?
 
Kik szót emelnek, ez így nem helyes,
Nem erre voksoltak az emberek.
Családféltő szülők is ellenségek lesznek?
 
Hazug eszmékkel, szabadossággal
Felborítva minden ősi rendet
Megrontanák gyermekeinket? Aztán mi lesz?
 
Következnek a ,,hülye nyuggerek,, ?
Kik a nehéz években helytálltak.
Hogy nektek jobb legyen. Nyűg lettek. Tűnjenek el?!
 
Hozzák a szokrateszi adagot,
vagy osztják a kötelező magot,
Termesszenek csak maguk magunknak maszlagot?!

*****************************************

 20. AZ ÉLET ÍRTA – IGAZ TÖRTÉNETEK 

 

Gerencsér Hajnalka: AZ ÉLET NAGY TANÍTÓMESTER

Történt egyszer - nem oly régen, hogy egy nehezen tanuló gyermekcsoportban németet tanítottam. Az osztály a magyar nyelvvel is igencsak megküzdött, és szófaj ismeret nélkül németet tanulni - hát lehetetlen. Azt gondoltam, hogy ezeknek a gyerekeknek szervezek péntekenként délután egy ÜGYES KEZEK szakkört, hogy az ott szerzett sikerélményüket német órákon is kamatoztatni tudják.
Minden gyerek járt az osztályból a szakkörre, élvezték a közös munkát - és a saját kezük alkotásait.

Gerencsér Hajnalka

Egy téli napon arra gondoltam, meglepem őket. Készítettem színes papírból ablakdíszeket az ablakokra. Pénteki napon a szakkör után feltettem. Hát... hétfőn engem ért meglepetés... Az ablakokon nem volt semmi, ám a konvektor előtt összegyűrt fecnik halmaza fogadott, amikor németórán találkoztam a gyerekekkel.
Miután megkérdeztem, hogy ki követte el - jelentkezett is becsületesen az illető. Nem szidtam egy szóval sem. Ehelyett pár darab, előre színes lapra megrajzolt ablakdíszt adtam neki egy hegyes olló kíséretében, hogy vágja ki.
Lelkesen dolgozott - tán hatodikosok lehettek -. Óra végén odahozta a munkáit. Szépen egyesével megnéztem - szépen megcsinálta igazán...
Ám az csak egy része volt a büntetésének, hogy megmutattam neki, hogy mások is megdolgoznak ( így én is) az alkotásokért...
A gyerekek szeme láttára apró fecnikre téptem a szépen kidolgozott ablakdíszeket... Kissé megrökönyödtek, hisz tőlem ezt sosem tapasztalták, hisz mindig mindenki munkáját értékelem.... Akkor is, de a sajátomat éppígy kell másoknak is....
Az "alkotó" szeméből könnycseppek gurultak. A néhány perces csendet a fiú szavai törték meg...
-Hajni néni! Ennél jobban nem büntethetett volna meg, de igaza volt! Először azt mutatta meg, hogy mekkora munka ilyen díszeket készíteni... utána pedig azt, hogy mennyire fáj az embernek, ha más megsemmisíti, semmibe veszi a munkáját.
4 évig tanítottam németre ezeket a gyerekeket. A leckét az osztály minden tagja megértette, és többet soha nem fordult elő hasonló történés...
A mai napig szeretettel gondolok rájuk és örül a lelkem, ha találkozunk, és beavatnak életük történéseibe.
2016. január 1.

*

Gerencsér Hajnitól egy mandala bemutatása

………………………….

 
Vincze  D. Jutka: Cserebere fogadom
 
  A szülészeteken az újszülöttek és az anyukák, egy szobában töltenek el néhány napot, mielőtt az otthonukba távozhatnak. De az idősebb gyermekem születésekor, még más volt a rend.
A megyei kórházban, naponta sok gyermek született. A látogatók üvegablakon át nézhették meg az új családtagot. Az volt a csúcspont, amikor a monitoron, együtt gyönyörködhettünk a nővérkék által fésült, változatos frizurás fejecskékben, és a kis arcok mókás fintorgásában.

  Minden nap egy elkülönített kórteremből hozták három óránként az anyukákhoz a babákat, akik türelmetlen sírással jelezték, hogy pont itt az ideje, hogy újra megtölthessék, a pocakjukat. A hangoskodó kis „csomagok,” mindenkit arra ösztönöztek, hogy minél gyorsabban a „címzettek” kezébe kerüljenek.
A nővérke a kicsik karján lévő szalagra írt nevüket mondva jelet meg minden alkalommal az ajtóban. 
Két nap után már a szalag összegyűrődött az apró csuklókon, de ez nem okozott fennakadást, mert addigra már a büszke édesanyák, felismerték a saját babájukat. Ha a csecsemősnővér megjelent az ajtóban egy, egy pólyással, már rögtön jelentkezett érte a hozzá tartozó kismama.
Amikor a kicsik megnyugodva elcsendesedtek, olyankor az anyukák becézgetése töltötte be a kórtermet. A kezdetben öreges kis arcuk, alakult, szépült és természetesen mindenkinek a sajátja volt a leggyönyörűbb. Egy ilyen alkalommal, miközben hallottam, ahogyan az egyik édesanya csodálja gyermeke nőies kezecskéit, szép pofiját, én csendben, kicsit idegenkedve nézegettem az én gyermekem fejformáján az apró változásokat. A keze is mintha tegnap kisebb lett volna, de napról, napra változnak, gondoltam. Így ment ez jónéhány alkalommal, amikor nem kis meglepetéssel fedeztem fel, hogy megint apróbbak az ujjacskái, a kis kerek fejéről is eltűnt az alig észrevehető benyomódás a füle felett, amire jól emlékeztem, hogy a születésekor nem is volt ott. Ameddig ezeken a különös változásokon csodálkoztam, a másik ágyról is a meglepődés hangja hallatszott. Csere történhetett, döbbentük rá lassan mind a ketten, hitetlenkedve.
Néha álmosan vagy a nagy sietségben, hogy mielőbb a karjainkban tarthassuk szemünk fényét, így történhetett, hogy még mi, az édesanyjuk se ismertük fel őket, nem, hogy a nővérek.
  Futótűzkén terjed a hír a folyosón: „Csere történt!”
Ijedten szaladtak a csecsemőosztályon dolgozó nővérkék. Néhány tanácstalan pillanatig, mind lemeredve néztünk a két apróságra, de hamar eljött az igazság pillanata. A pólyákból kibontották a két csecsemőt.
Az első pillantásra annyira hasonló lurkók lemeztelenített valósága, mindenki számára megnyugtató választ adott a felmerült kétségekre, mert úgy már nagyon is szembetűnő volt közöttük a különbség.
 

*

Vincze D. Jutka: Egy másik Igaz történet
 
A jószándékú ember mindig azt hiszi, hogy mindenki más is őszinte és jószándékú. A valóság sajnos gyakran rácáfol erre a hiedelmünkre a szűkebb környezetünkben is, de most a virtuális világból jutott eszembe egy nem vidám, de számomra viccesen végződő történet.

.

A neten lézengenek kisstílű szélhámosok is, akik megfelelő alanyra találva nagy károkat tudnak okozni.
Egy ilyen… megjátszott, tört magyarsággal írogatott nekem már jó ideje. Megtehette, mivel ahhoz nem kell, hogy az ismerősöm legyen, hogy a profilomra írjon, vagy privát üzeneteket küldjön. Nem reagáltam a dicséreteire a barátkozási szándékára, de egyre jobban bosszantott, mivel tudok két esetről is, amikor hiszékeny embereket behálózott, anyagi és erkölcsi kárt okozott nekik, ő vagy egy hozzá hasonló szélhámos. Igen vannak, nevezzük úgy, hogy gyanútlan emberek, akik bedőlenek, mert pont úgy vágynak figyelemre, kedvességre, mint bárki. Az ilyen gátlástalan alakok pedig, éppen ezt használják ki.
A fentebb említett okból, egyszer mégis úgy döntöttem, hogy szóba elegyedek a kéretlen hódolómmal. Élt is a lehetőséggel és előadta a szokásos, megható meséjét, amit én hallottam már azoktól, akiket megkárosított.
Miután „meghallgattam”, én is kiöntöttem neki a lelkemet és elpanaszoltam, hogy képzelje el milyen gazemberek /ennél erősebb jelzőket is használtam/ vannak. Kihasználják a hiszékeny, túlságosan jó lelkű embereket,
nőket, és miután behálózták az áldozatukat, pénzt csalnak ki tőlük. Ezen aztán ő is nagyon felháborodott, elköszönt és kitudja miért, többet / hihi/ nem halottam felőle.

.

Örömmel robogunk az információs szupersztrádán.
Nem kell könyvtárakban kutatni, ha valamiről tájékozódni, vagy tanulni szeretnénk.
A közösségi térben, azonos érdeklődésű emberek alkothatnak csoportokat, kapcsolatot tarthatnak a családdal, ismerősökkel és ismeretlen „ismerősökkel”. Kinyílt a világ, de van ennek a nagy nyitottságnak árnyoldala is, mert mindent jót, lehet rosszra is használni.
Az ember nem érti, hogy miért és kik törik fel és használják a profiljukat. Nagyon szomorú, esetek vannak, amikor
sok év óta jól működő közösségekben teszik tönkre az emberek belefektetett idejét, sokszor egy csoport számára hasznos munkáját.

Megmagyarázhatatlan, hogy mért pont ő vagy én leszünk a kiszemelt áldozatok, akik nem ártottunk senkinek. Tehetetlenül állunk.
Behálóz a világháló, mert információkhoz juthatunk, gondolatokat cserélhetünk, alkotásokat oszthatunk meg, de nem szabad elfelejteni, hogy ez a háló nem véd meg a kártevőktől.

…………………….

 
Véghelyi József: Józsi a bácsi
 
Az történetem idején már negyvenfelé jártam a személyi igazolványom szerint, de lelkileg és fizikailag huszonévesnek éreztem magam. A lányom érettségi előtt állt, és az osztályában bizony sok fiatal és csinos kishölgy volt. Ahogy az lenni szokott a barátnők megfordultak egymás lakásán is. Persze nálunk is ez volt a helyzet. Csak kapkodtam a fejem, ahogy „végig mustráltam” Ökelméket.

Véghelyi József

Ezek a lányok már tulajdonképpen nők a szó klasszikus értelmében. Kellemes jelenségek, szépek, okosak és 

 - horribile dictu - kimondani is szörnyű - huncutok. Pontosan tudják és érzik nemi varázsukat és olykor élnek is vele.
Tapasztalatból mondom, hogy a nőknek száz és száz praktikájuk van arra, ha fel akarják kelteni magukra a figyelmet. Ezért tud sok férfi csapdába esni. Még mielőtt észbe kapna, azon veszi észre magát, hogy az anyakönyv-vezető előtt áll…
Egy ilyen - nálunk tett „hölgykoszorú”-  látogatás alkalmával is megjelent néhány osztálytársnő a lányomnál. A feleségemmel beengedtük a lányokat a házba és mivel jónevelt teremtések voltak, hát jó hangosan köszöntek is:
- Csókolom Zsuzsa néni, csókolom Józsi bácsi!
Mit mondjak erre?
Fiús zavaromban - mivel a lányok lebácsiztak – én is azt mondta nekik, hogy:
- Csókollak Benneteket!
Bizonyos kényes és kritikus helyzetekben a nők érzékszervei mintha érzékenyebbek lennének. Feleségem rögtön megérezte, hogy szándékaim nem teljesen tisztességesek, ezért rögtön meg is jegyezte:
- Csak csókolnád őket!
 
Eligazítottak, ám egy próbát megért…! Minden esetre ez volt az első alkalom, hogy fiatal lányok lebácsiztak, és a kishölgyekkel való kacérkodás kezdett egyre távolabb kerülni tőlem
Fájdalom…

*

Tanulmányok a nők megértéséről…! (fénykép)

*****************************************

 

 21.. GUTI CSABA: SÓHAJ 

      (novella)

Már ropogott a dér alatt a fű, s megkocogtatta a csupasz mogyoróvesszőket a szél. Tüskéje volt annak a szélnek, mert ha nekiment a bőrnek, hatalmas pirosságot csinált rajta. A levelek, mint megannyi varangy, ugráltak szanaszét a köveken. Éppen csak pihentek egyet, aztán újra nekikezdtek. Nekik sem hagyott békén a zord idő.
Bizony! Ekkor már ezek következtek, meg a még cudarabbak; a szűni nem akaró fagyok, s a hó, mely hetekre, hónapokra maga alá temeti az életet. A legtöbben nem voltak kíváncsiak az elkövetkezendőkre, bebújtak vackukba, hogy átaludják mindet. Aki nem tudott annyit tétlenkedni, az felkerekedett, és máshol vert tanyát.
De volt, akinek maradnia kellett, hogy sorsát ott folytassa tovább, abban a nyomban, amiben a születése pillanatában beleragadt.

Guti Csaba

A férfi nagyon tudott fázni azokban az időkben. Nagyon, de nagyon. Mégsem húzódott be a maga kotorékába, mert igen, immáron nem tudott máshogy arra a helyre gondolni, ahol nap, mint nap álomra hajtotta a fejét. Fázott, mégsem ment be, hogy legalább a szél ne érje. Dolog nélkül ácsorgott a ház mögött, s keserűen figyelte az utolsó vadlibák húzását, amik zsinatolva hagyták el a határt. Ahogy látta a távolodó szárnyasokat, még mogorvább lett az arca, még keserűbb a szíve. Mindig ez történt vele, ha búcsúzókat látott.
Nem volt ez mindig így, volt ez bizony máshogy is. Régen, haj, de nagyon régen, amikor legény volt még, s vér buzogott az ereiben. Akkor, amikor még nem bírt megnyugodni egy ültő helyében sehogyan sem. Neki mindig dolga volt, őt mindig hajtotta valami. Hogy mi, azt oly sokáig nem tudta, aztán találkozott az asszonnyal, s egyszeriben minden világos lett. Akkor aztán már nem volt sürgős neki semmi, letelepedett mellette, s megfogadták, hogy aztán együtt nyüvik el életük hátralévő napjait. Komoly fogadkozás volt az egy sihedertől és egy bakfistól, de a szövetség megköttetett, hát nem volt visszaút.
Aztán telt az idő, s minden egyes év hozott valamit magával. Csak gyereket nem hozott, pedig ha minden más helyett csak azt az egyet adott volna, egészen biztosan minden máshogyan alakul.
De nem alakult, s úgy esett, hogy sok év után a férfi már nem becsülte annyira az asszonyt, mint korábban. Sőt, eljött az az idő is, hogy semennyire sem becsülte. Ha tehette, kerülte, ha nem tudta elkerülni, jó szót nem adott, csak méltatlankodott, s az asszonyt bírálta mindenért.
Nem volt jó semmi, de semmi.
Az asszony próbált megfelelni mindenben azután is, ha lehet, még inkább, mint azelőtt. Igazán mindent megpróbált, amikor a férje nem látta, csak nyelte a könnyeit, mert soha nem tudott neki helyt állni.
Sok idő eltelt így, s az asszony betege lett a dolognak. Érezte, hogy nem bírja így sokáig, hát egy este, a sötétben elhagyta az urát. Úgy lopakodott, mint a bűnösök, de valójában semmiről nem tehetett.
Másnap látta a férfi, hogy nincs az asszony. Várt egy ideig, de a felesége nem került elő azután sem. Szétnézett a házban, azt is látta, hogy semmit nem vitt el az asszony, csak ami rajta volt.
„Így biztos nem mehetett messzire!” – gondolta, s utána eredt, hogy megkeresse, de bizony nem találta. Szót ejtett utána, kérdezett, de senki nem látta őt. Egy idő után a férfi goromba lett.
– Hát hogy-hogy nem láttátok, hisz minden kivirul, amerre jár!
Miután ezt kimondta, akkor döbbent csak rá, milyen nagyon szerette az asszonyt, s mennyit vesztett azzal, hogy elüldözte maga mellől.
Hét nap, hét éjszaka kereste étlen-szomjan, de nem talált rá. Ekkor csüggetegen hazament, de csak test volt már. A lelkét elhagyta útközben.
Beült a házba, de nem volt jó neki ott. Fojtogatta az egyedüllét, mintha a négy fal ki akarta volna szorítani belőle a lelket. Kiment hát az udvarra, megállt, s nézte az utat, hátha jön rajta valaki. Valaki, akit nagyon szeretett. Aztán, ha meglátta, hogy búcsúznak a fecskék, a gólyák és a vadlibák, inkább elfordult, mert nagyon elnehezült a szíve.
Idővel minden lepusztult körülötte. A nap mintha soha nem sütött ki azután felette, az udvart benőtte a csalán, a fák nem hajtottak ki, a ház fala csúnya dohos lett, s az ő arcát is ellepte a szőr. Sötét arcából csak a két szeme villant ki minden remény nélkül. Mert, hogy egyedül fog meghalni abban a házban, abban teljesen biztos volt.
Áhította, hogy mihamarabb történjen ez meg.
A halál azonban nem jött.
A férfi kiment hát az udvarra, s várta, hogy történjen vele valami. Érezte, hogy egy dolog, egy érzés, hajtja kifele a házból.
S egyszer csak megtörtént a csoda. Arra lett figyelmes, hogy eltűntek a feje felől a felhők, kisütött a nap, s ott messzebb, a falu felől nagyon nagy világosság lett. S azon az ösvényen egy asszony lépkedett, az ő asszonya. A férfinek földbe gyökerezett a lába, nem merte levenni a szemét a látomásról, mert attól félt, ha csak egyet pislogna, eltűnne, és soha nem látná többé.
De nem tűnt el.
Egyre csak közeledett.
Nem látomás volt, hanem valóban, az asszony maga.
S úgy volt, ahogy akkor idején a férfi mondta; az asszony lába nyomán virágok nyíltak, kizöldült mellette az öreg akác, s eltűntek a sötét felhők az égről.
A férfi nagyon, de nagyon boldog lett.

-

A kép AI-vel készült.

*****************************************

 

 22. A LÉLEK ÚTJAI – VERSEK 

 

Gerencsér Hajnalka: Ó KICSIM, MESÉLD EL
 
Ó kicsim, meséld el: mit láttál reggel?
Felkeltem, napfény ragyogott be, de semmi különöset!
Akkor rád reggel korán máris csoda várt,

De ezt az értheti meg, ki csak a szívével lát.
 
Ó kicsim, meséld el: mit láttál délelőtt?
Kint a réten virágokat, s lepke röpködött.
Én nappal - lepke helyett- egy álmot kergetek,
De ez csupán az én titkom, szívemben éltetem.
 
Ó kicsim, meséld el: mit láttál délután?
Sok kertet, szökőkutat, lovat, kisbárányt.
Örülj az élményeknek, s láss ezer csodát,
Nekem a csoda Te vagy, kicsi unokám!
 
Ó kicsim, meséld el: mit láttál este?
Sötét égen hold ragyogott, s a sok csillag belepte.
Jól van, köszönöm, de nekem is van egy titkom:
Szívemben őrzöm arcocskádat kicsi csillagom!
 
Ó Papi, köszönöm, hogy megtanítottál,
Nem természetes dolog az, hogy az ember lát.
Ó Papi, lefekvés előtt azt kívánom hát:
Láss te is igazán, ne csak a mesén át!
 
Ó kicsim, meséld el, mit láttál éjszaka?
Különös gyönyörű álmot: azt, hogy megint látsz nagypapa!
Felébredtem, s vártam az álmom folytatását:
Ezentúl minden csodát majd együtt éljünk át!

…………………………

 
Horváth Edina Anna: Örökké Veled, Édesanyám
 
Édesanyám!
Édesanyám,
fáj a szívem,
Drága Anyám.
 

Fáj a szívem,
hidd el nékem,
árva lettem,
ez a végem.
 
Földi létem
nem kell élnem,
meg is halok
még a télen.
 
Hozzád megyek,
Veled leszek,
tőled senki
el nem vehet.
 
Örök létben,
messzi térben,
mindörökké
kéz a kézben.
 
(2025. március)

…………………….

 
Pongrácz Aurélia: Fridka nevű csillag
(Vigaszvers elhunyt barátnőm férjének)
 
Szavai elvesztek a csend mélykék tengerében.  

Nem tud már hinni a hosszú árnyak erejében. 
Életének gyertyalángja kihunyt sötét éjben. 
S hirtelen új csillag született a messzeségben. 
 
Melegsége fénylőn ragyog léted erdejében. 
Óvó fénye végig kísér, egész életedben. 
Lágyan ölel, hogy sivárság nélküle ne érjen. 
Míg lelked hálával telve merül el fényében. 
 
Úgy vezessen ez a fényesség, kísérjen tovább,
Mintha szemében  mindig a menyországot látnád.
Jól tudod, hogy lelked már sohasem lesz egyedül.
Szavai szívedben zenélnek mélyen, legbelül.

……………………….

 
Bihari Enikő : A varázspálca

Ha egy varázspálca a kezembe hullna,
nem kérném tőle a világ aranyát.
Nem emelnék trónt hiú embereknek,
sem dicsőségnek múló palotát.
Halandó fejekre koronát se kérnék,
sem hatalmat, mely szíveket választ szét.

Csak egyetlen fényt kérnék az éjszakába,
mely visszahozza a remény melegét.
Érinteném vele a szenvedőt gyengéden,
enyhíteném én a nehéz terheket.
S letörölném a csendben hulló könnyeket,
hogy újra hinni tudjanak az emberek.
Megsimítanám a bánat felhőit,
hol könnyek között rejtőzik a fájdalom.
Hadd nyíljon virág ott is, ahol tél lakik,
ragyogjon újra szeretet, hit és irgalom.
Eltörölném a gyűlölet sötét árnyait,
mely testvért testvértől messzire visz.
Összeforrasztanám a szívek repedéseit,
hogy újra egymás felé forduljon a hit.
Megcirógatnám az özvegyek magányát,
az idős emberek csendes, hosszú napját.
Elcsendesíteném az édesanyák féltő aggodalmát,
és békével tölteném meg minden család otthonát.
Mert mit ér a csillagok fényes birodalma,
ha a szívben sötét üresség marad?
Mit ér a földi gazdagság minden vagyona,
ha nincs, ki szeretettel átölelje a másikat?
S ha elfogyna pálcám minden varázsereje,
egy kívánság még élne szívemben:
Legyen mindig hit, szeretet és béke,
míg csillag gyúl az örök végtelenben.

………………………..

 

Krivák-Móricz Judit: Bodor  volt  a  haja
 
Bodor  volt  a  haja ,
nem  csak  a neve,
gyermeki hévvel  túrtam bele,
kacagtam nevettem,

De  anya  rám szólt
Gyermek ne  tedd.
nem  való  az.
S  mondhatta szegény,
 
Az édes élmény  elfogott
abba nem hagyhattam.
élvezettel  túrtam a bozontot.
 
Térdelve  a  térdén
hajkazlat építettem.
S  ő szegény , férfi létére
tűrte. csendben.
de  mosollyal az  arcán
 
2026-08-08

*****************************************

 

 23. WESSELY GÁBOR: NEM JÓ EMBERT KERESÜNK! 

      (anekdota)

 
Könyvtárosi pályázat Szekszárdon. Három jelentkező; mindhárom az adott intézmény gyakorlott dolgozója.
Jobboldali kormány, jobboldali helyi döntnökök. Az eredmény: egyik jelölt sem felelt meg.

Wessely Gábor

Később újra meghirdetik az állást. Az új idők játékszabályai szerint a szakmai alkalmasság vagy alkalmatlanság huszadrangú mellékkörülmény.
Nyilvánvaló, hogy Szakállas Laci azért nem lehetett befutó, mert korábban balliberális színekben indult az önkormányzati választásokon.
Szűcs Etelka nem balos, de nem eléggé jobbos. Meg nála egy észérv is felmerülhetett: két év múlva nyugdíjba megy.
De miért nem nyerhetett Gedeon Pali? Felhívtam a főmuftit: – Mi bajotok van Gedeonnal? Gyakorló keresztény, a csíksomlyói búcsúban is találkoztam vele.
A melóval sem áll hadilábon; ahányszor benn vagyok a könyvtárban, mindig nyüzsög, pakol, rendezvényt szervez.
Szerintem egy talpraesett, jó ember.
– Nem jó embert keresünk, hanem igazgatót.
– Kár. Jól muzsikált

*****************************************

 24. SZERKESZTŐI ÜZENETEK 

 

Kedves szerzőtársaink!

Fontosnak tartom, hogy a Magazin mindig a megfelelő időben kerüljön az olvasókhoz. Számomra ez azt jelenti, hogy „biztonsági okokból” több lapot szerkesszek

egyszerre. Ezért azt a gyakorlatot vezettem be magam számára, hogy egy – két hónappal előrébb tartsak, mint a tényleges dátum.

Itt jönnek be a szerzőtársak! Arra kérek mindenkit – ha lehet - , hogy ne az aktuális hónapban gondolkodjanak, hanem egy – két hónappal előrébb.

Sajnos ebből az is következik, hogy nehéz – néha lehetetlen – aktualizálnom a Magazin tartalmát. Megértem, hogy a külső munkatársaink mindig az adott hónap

eseményeire reagálnak, ám addigra a lapot már feltettem a Netre. Persze utólag is be lehet szerkeszteni  a beküldött műveket, no, de akkor sohasem lesz vége

a processzusnak…!

Természetesen mi nem vagyunk „hatóság”, ahol szoros határidők vannak. Ha valakinek az előre dolgozásra nincs lehetőség, hát az sem tragédia…!

*

Még egy kérés főleg az alkotó társakhoz: aki már régebben küldött magáról fényképet, de úgy érzi, hogy azóta jelentős mértékben megváltozott a külseje

(természetesen előnyére…!), nos,  azok újabb fotóit várom a Magazin számára! Előre is köszönöm!

…………………….

Csomor Heni segítő munkatársam jelezte, hogy a Magazinnal kapcsolatos észrevételeket, megjegyzéseket az ő e-mail címére küldik/ külditek.

Arra kérek mindenkit, hogy hozzám,. a szerkesztői e-mail címemre ( mailto:veghelyo@t-online.hu) juttassák/juttassátok el ezeket, mert érdemben engem érint, és az én kompetenciám az ezekre való reagálás!

Köszönöm!

……………

 

Ön a Megszólalok Művészeti Magazin legújabb számát olvassa.

Jelentkezését, hozzászólását a következő elérhetőségekre várjuk.

Postacím: Véghelyi József ,  7100 Szekszárd Csapó Dániel utca 27.

…………

E-mail: mailto:veghelyo@t-online.hu

Telefon: 06-74-315-012 – naponta 14:00-tól 17:00 -óráig

illetve: mailto:irodalmimuveszetiujsag@gmail.com

……..

Magazinok küldése

MINDENKI MEGKAPHATJA SAJÁT EMAIL CÍMÉRE.

Kérje a  szerkesztőtől.

A MAGAZIN INGYENES. 

…………………

Továbbá tájékoztatjuk olvasóinkat, hogy a Művészeti Magazint teljes tartalmát feltettük a Netre. Ez az új megjelenési forma a látók számára készült, amely formázott betűket, színeket és képeket is tartalmaz. Ennek elérhetősége a következő linkeken lehetséges:

http://www.megszolalok.blogspot.com

http://muveszetimagazin.blogspot.com

………………

 

A lap ingyenes, kérje a szerkesztőtől. Írásaink tartalmáért az adott írás szerzője felelős.

Köszönjük a külső munkatársak közreműködését.

A szerzői jogokat fenntartjuk.

Kérjük jelezze, ha megkapta, vagy azt is, ha nem kapta meg az újságot. Ha elmenti, megmenti, bármikor elő veheti.

Az oldal akadálymentes, olvasó programmal a vakok is elolvashatják.

Az esetleges sajtóhubákért elnézést kérünk.

………………

Kedves olvasóink !

Néhány operatív információt kell megosztani Önökkel. Sokan jelezték, hogy a színes magazin blogoldalán mindig csak a legújabban feltett újság jelenik meg, pedig a régebbieket is szeretnék olvasni. Ennek semmi akadálya nincs, ugyanis ugyanazon az oldalon elérhető az utolsó 20 Magazin!

A megoldás a következő: a képernyő jobb felső részén látható a "Blogarchívum" felírat. Ez alatt különböző dátumok és hónapok vannak, amelyek mellett láthatók kis fekete háromszögek. Ezek tartalmazzák a régebbi számokat. A háromszögekre kattintva "legördülnek" azok az újságok, amelyeket abban a hónapban tettünk fel. Most már csak ki kell választani kattintással a kívánt újságpéldányt. A háromszögre újból rákattintva bezáródik az az év, vagy hónap, s újabb újságot lehet kiválasztani olvasásra!

 *

Mindenkinek jó olvasást, és kellemes szórakozást kívánunk a Magazin külső és belsőmunkatársai..                                                   

…..............................…

 

VÉGE