Megszólalok Művészeti Magazin

 

   MEGSZÓLALOK MŰVÉSZETI MAGAZIN 

 

 Nagy Vendel szellemében 

 XVI. évfolyam, július 

 

Kulturális és szórakoztató folyóirat
Független, és ingyenes havi lap
Alapította Nagy Vendel 2011 - ben

Szerkesztő: Véghelyi József 
 

*****************************************************

A Magazin kérhető saját e-mail címre is.
Fekete – fehér, és színes változatban is megtalálható a Facebookon és a blogoldalakon.
Magazinunk vakok számára is olvasható beszélő programmal, akadálymentes változatban.
A hangos versek meghallgathatók a YouTube oldalon.
*
A két link közül valamelyiket kell betenni a keresőbe:
 http://www.megszolalok.blogspot.com
 http://muveszetimagazin.blogspot.com
 Mindkét elérhetőségnél a tartalom azonos, csak a forma kissé eltérő.
*
Nagy Vendel művei archiválva megtalálhatók a Magyar Elektronikus Könyvtárban:
https://mek.oszk.hu/hu/search/elfull/#sealist
(A szerző neve rubrikába be kell írni: Nagy Vendel)
*
A Megszólalok Művészeti Magazin 2013-2024 közötti számai megtalálhatók az Elektronikus Periodika Adatbázisban:
https://epa.oszk.hu/02600/02676
 A  Magazin versei rádióban is rendszeresen hallhatók:
Radio Mozaik Sydney – Ausztralia
*
A szerkesztőség címe:7100. Szekszárd, Csapó Dániel utca 27
E-mail cím: veghelyo@t-online.hu
Telefon: 06-74-315-012 naponta 14:00 órától 17:00 óráig
*****************************
 

 MOTTÓ: TÖREDÉKEKBŐL ÁLL ÖSSZE AZ ÉLET EGÉSZE 

 
*****************************************

TARTALOMJEGYZÉK

  1. LECTORI SALUTEM! ÜDVÖZLET AZ OLVASÓNAK!
  2. FELLNER ISTVÁN JÚLIUSI GONDOLATAI  (elmélkedés – vers)
  3. ÁRVAY MÁRIA – SZÓKÉPEK (életérzés)
  4. FELSŐ TAMÁS: MIKOR MÁR KÉSŐ  (meditáció)
  5. A SZERELEM MINDENT LEGYŐZ…!(?)
      Bognár Papp irén
      Engel Csaba
      Lovag Dáma Nagy Cynthia
      Pongrácz Aurélia
      Szauer Gertrúd
      Vincze D. Jutka
  6. VÉGHELYI JÓZSEF: KIAKADTAM…( pamflet)
  7. ANTOLÓGIA A MAGAZINBAN
      Kis Pál István – vers
      Fodor Gyöngyi – novella
      Lovag Dáma Nagy Cynthia – vers
      Hegyaljai Tünde – vers
      Zsigmond István – novella
      Fellner István – vers
      Gulyás László - festmény
  8. ANGYALI TALÁLKOZÁSOK
      Véghelyi Péterné dr. : Hársfa virága: Különös sorsok, igaz történetek
  9. MEDITATÍV ÉS FILOZÓFIKUS VERSEK
      Reményi Tamás
      Ézsiás László
      Felső Tamás
      Krivák – Móricz Judit
      Hegyaljai Tünde
10. AUSZTRÁL KAPCSOLATOK
      Ilosvay Gusztáv levelei
11. BEMUTATJUK FÖLDES KRISZTA ÍRÓNŐT
12. TRIANON – 1920. JÚNIUS 20
       Vers,  próza, festmény -  126 év távlatóból
       Felső tamás – elmélkedés
      Tóth Enikő Enci – vers
       Zsigmond István . festmény
13.  KURUCZ ÁRPÁD: KEREKES BORBÁLA BALLADÁJA  (novella) 

14.  A TERMÉSZET VARÁZSA VERSEKBEN
      Szőcs Éva
      Szilágyi Anita
      Márkus Kata
      Tóth Enikő Enci
15.  FELSŐ TAMÁS: A SZÉLFÚTTA HAJÓNAPLÓ (AZ 5X MARGÓJÁRA)  (memoár)
16.  NAGY VENDEL VERSEI  (huszonkilencedik rész)
17.  A.K. ANDRÁS: A BÉRGYÍLKOS (krimi)
18.  FELSŐ TAMÁS: ITT A NYÁR (jegyzet)
19.  VERSEK INNEN – ONNAN
       Kalocsa Zsuzsa
       W. Ábrahám Erzsébet
       Poór Edit
       Gerencsér Hajnalka
       Horváth Edina Anna
20.  GUTI CSABA: A KUTYA  (novella)
21.  WESSELY GÁBOR : ÁTHIDALÓ MEGOLDÁSOK..(anekdota)
22.  SZERKESZTŐI ÜZENETEK

*****************************************

  1. LECTORI SALUTEM! ÜDVÖZLET AZ OLVASÓNAK!

A nyár derekán járunk. Július a kiteljesedés hónapja: a fény hosszú órákon át időzik a tájon, a kertek és mezők bősége pedig az érés csendes ünnepét hirdeti. Ebben az időszakban a természet mintha elérné éves csúcspontját, miközben az ember is hajlamosabb megállni egy pillanatra, és figyelni a körülötte zajló világ apró rezdüléseit.
A július egyszerre a szabadság és az elmélyülés ideje. A vakációk, utazások, találkozások mellett helyet kap az olvasás, az alkotás és az emlékezés is. A forró délutánok lassúsága, az esték aranyló fényei és a csillagokkal teli nyári éjszakák különleges hátteret adnak mindannak, amit művészetnek, kultúrának vagy egyszerűen emberi tapasztalatnak nevezünk.

Véghelyi József
szerkesztő

*

Sajnos, ebbe a már-már idilli képbe torzulásokat okoz a mindennapokban átélt békétlenség, az egyre nyomasztóbban terjedő mocskos közbeszéd, egymásnak feszülés. A trágárság kezd polgárjogot nyerni a politikában, a közbeszédben. Gyakran érzem azt, hogy ha az ember ilyennek lett teremtve, akkor valami hiba csúszott az alkotás folyamatába…! Vagy mégis ez tekinthető normalitásnak? A jónak, a tisztességesnek kell igazolnia magát a gonosszal szemben?
Ugye nem!
Ilyenkor gyakran Madách Imre Az ember tragédiája című örökértékű műve jut eszembe a tizenötödik szín végéről:
 
ÁDÁM:
Gyanítom én is, és fogom követni.
Csak az a vég! - csak azt tudnám feledni! -
AZ ÚR:
Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!
 
Hát igen, küzdve küzdjünk, és bízva bízzuk. Na, de tényleg ez lenne az emberi élet célja? Vagy ezt a küzdelmet nevezzük egyszerűen csak életnek? Érdemes volt ezért a világra jönnünk?
Hiszem, hogy csak ezért nem! Akad azért a sorsunk örvénylésében – ha nem is túl sok – olyan sziget, ahol magunk lehetünk, s szusszanásnyi időre megpihenhetünk, észre vehetjük a minket körölvevő szépséget, az arra érdemes embertársaink baráti ölelését is…!
A szerkesztő.

…………………………

 
Nagy Vendel: Egyéni hitvallás
 
A tribünön és
A szószéken
Én nem értem el
Semmilyen sikert,
Számomra csak a
Katedra, és a
Színpad termett

Némi babért.
Igazán nem is
Törtem magam
Efféle jutalomért,
De mondani valóm van
Erről a cudar világról,
S magányomból
Csak az írással
Tudok kitörni,
A Magyarok
Gyönyörű nyelvén
Sokakkal pörölni
Hangos, hamis szóra
Magamat nem ragadtatom,
Mint némely
Szószátyár szónokok,
Nem mondok szónoklatot.
A literatúra az
Amivel dicsően szólhatok,
Mondom, mondom,
A magamét
Míg levegőt kapok,
Amíg a Teremtő akarja:
Megszólalok.

2013.

*****************************************

  2. FELLNER ISTVÁN JÚLIUSI GONDOLATAI 

(elmélkedés – vers)

 
Fellner István: HOGY KI A BARÁT??...
 
Hogy ki a barát?
nehéz leírni, talán hinni, érezni kell,
az kinek nem kellenek szavak, mondatok,
hisz kezében, szemében lakik, mozdulata árulkodik.
 

hogy ki a barát?
ki kiválaszt tettekkel,
átnyúlik álmaidon, fájdalmad érzi,
nem szól nem néz rád úgy is érti,
mi törte össze napod,
 
hogy ki a barát?
ha érdemled megleled,
nincs hozzá leírás, sem fénykép -
utalás,
lény ki benned lobban,
parázslik ég,
hamuvá válik,
soha nem kérdez, kér,
 
meleged hideg hajnalon,
árnyék ha éget a nap,
éjszaka lámpás,
s ha kell párna nyugvásod alatt,
 
ennyi s még sorolhatnám,
leljed meg kívánom,
tudd milyen egy igaz társ…
 

*

Az alkotás utáni öröm tudja igazán leplezni, az érte tett küzdelem megannyi magányos, könnyes perceit, hisz az alkotás, "mint szülés" olykor fájdalommal jár. /fellner

 

Az igazi fájdalom soha nem testi. A lélek nagyon tud fájni. A tudat, mikor rádöbbensz, egyedül maradsz. Akkor kell a szó, egy érintés, egy mosoly, s nem baj, ha könny hull, csak adjon szabad utat./fellner

 

A bölcsességet nem tanítják...úgy jön - mint korral az öregség./fellner

*****************************************

 3. ÁRVAY MÁRIA – SZÓKÉPEK 

(életérzés)

 

Hangulatok, érzések, szóképekkel ábrázolva - egyes szám, első személyben

 
Egészség ajándékba
 
Műtét előtti időszak.
Laborvizsgálat, vérvétel.
Az egyik kórházban várakozok.
Nagyon félek.
Nehezen találnak nálam vénát.
Mindig kínszenvedés a vérvétel.
Többször kell szúrni.
Nem ájulok el.
Nem vagyok rosszul.
Nem hisztizek.
Mégis szorongok.

Sokat iszom.
Már fáj a gyomrom a víztől.
Végre behívnak.
Kezdődik a tortúra.
Többször szúrnak.
Eredménytelenül.
Eldurran a véna.
Fáj.
A kezem leragasztják.
Az orvos türelmetlen.
Odakint sok a beteg.
A feszültség egyre nő.
Gombócot érzek a torkomban.
Mégsem sírok.
Leküldenek a sürgősségire.
Itt nem kell az öklöt összeszorítani.
Az artériából vesznek vért.
Még soha nem csináltak ilyet.
Annál inkább szorongok.
Mondták - kellemetlen lesz.
Amit éreztem, leírhatatlan.
Erős fájdalom, végig az egész karomon.
Azt mondták - elektromos sokk.
Vagy valami hasonlót.
Aztán jött a nem várt probléma.
Erős zsibbadás a jobb kezemen.
Mind az öt ujjamon.
El fog múlni - nyugtattak.
Miért is hittem nekik?
Vártam a vérvétel eredményére.
A vérkép jó.
A műtét időpontja csak pár hónap múlva esedékes.
Minden rendben.
Hazamehetek.
Valami mégsem stimmel.
A zsibbadás nem hagyott alább.
Megijedtem.
Vakon hogyan boldogulok zsibbadt ujjakkal?
Hogyan fogom érezni ujjaim alatt a Braille-pontokat?
A korrektori munkámhoz elengedhetetlen az olvasás.
Sőt, a gépelés is.
Alig vártam, hogy hazaérjek.
Előkaptam a Braille-naptáramat.
Na, most kiderül.
Izgatottan húztam ujjamat a sorokon.
Hál' Istennek!
Még érzem a pontokat!
Meg vagyok mentve!
A gépelésnél feszítő érzésem van.
Dolgozni azért még tudok.
Picit megnyugodtam.
A hangyák továbbra is szaladgáltak az ujjaimban.
Teltek-múltak a napok.
A helyzet változatlan.
Még hogy elmúlik?
Tornáztattam.
Elkezdtem magnéziumot szedni.
Vártam.
Még mindig semmi.
Csak idő kérdése.
Talán egy hónap is eltelt mindeközben.
Végre, végre!
Már rendesen érzem az ujjaimat!
Megszűnt a zsibbadás!
De jó!
Igazi ajándék az Élettől!
Most már felszabadultan tudom mozgatni mind az öt ujjamat!
Most tudom csak megbecsülni, ami eddig természetes volt.
Örülök az újjászületett kezemnek.
 
A műtét jól sikerült.
Minden jó, ha a vége jó!

*****************************************

 4. FELSŐ TAMÁS: MIKOR MÁR KÉSŐ 

   (meditáció)

 
Az idő nem folyó, mely halkan sodorja napjaink tova, hanem egy kegyetlen szobrász, s mire észrevesszük munkáját, már kőbe véste a hiányt. Állunk a néma falak között, ahol a csendnek súlya van, mint a mázsás ólomnak, és a levegőben még ott vibrál egy el nem köszönt mozdulat, egy félbehagyott mondat fonákja.
Amíg élnek, szeretetük olyan, mint egy láthatatlan védőháló a trapézművész alatt. Természetesnek vesszük a létét, sosem nézünk lefelé, csak ugrunk a mindennapokba, tudva, hogy ha zuhanunk, van, ami megtartson. Most azonban tudjuk, minden más lesz, mikor a háló kifeslett, és hirtelen megérezzük a mélység fagyos huzatát. Rádöbbenünk, hogy nincs többé az az önzetlen tekintet, melyben sosem voltunk idegenek, kudarcok vagy felnőttek, csak gyermekek, a világ legfontosabb vándorai.
Rájövünk, hogy az elszalasztott szavak kertjében mennyi elvetetlen mag maradt a markunkban.

Felső Tamás

Szerettünk volna még, s szerettük volna megkérdezni a régi történeteket, amik most már végleg az emlékezet homályába vesznek.
Bocsánatot kérni a türelmetlen legyintésekért, amikor a szeretetüket tehernek éreztük.
Kimondani, hogy köszönjük, de a szavak akkor még túl nehéznek tűntek, most pedig túl könnyűek, mert nincs többé, ki már elkapja őket.
Az ölelésük egy olyan kikötő volt, ahonnan bármikor kihajózhattunk, de ahol mindig várt ránk egy égő lámpás a parton. Most mikor a lámpás kialudt, látjuk, hogy a partvonal lassan elmosódik. Hiába nyújtjuk a karunkat a semmibe, csak a saját emlékeink visszhangját szoríthatjuk magunkhoz.
A szülők halála az a pillanat, amikor az ember visszavonhatatlanul az első sorba kerül az élet nevű csatamezőn, nincs többé pajzs előttünk, csak a tiszta égbolt és a saját árnyékunk.
Már késő.
A megbánás egy rozsdás kulcs, mely már nem nyitja az ajtót, amin kopogtatunk. Csak a szívünk kamráiban rendezgethetjük tovább azt a hatalmas örökséget, amit nem földi javakban, hanem mosolyokban, mozdulatokban, az ételek ízében és a fülünkbe csengő féltő szavakban hagytak ránk.
Mostantól nekünk kell azzá a szeretetté válnunk, amit elveszítettünk, s hogy átadhassuk majd mi is, bennük kell,- ha halványabban is- de tovább égjen az a láng.

*

 

Kép: Mesterséges intelligenciával készült

*****************************************

 5. A SZERELEM MINDENT LEGYŐZ…!(?) 

    (Amor omnia vincit..!)

 
Bognár Papp Irén: Remix
 
Nincs semmi.
Te azt hiszed.
Pedig, ha kitárod az ablakod,
Lehull egy harmat, égi könny.

Nem történik semmi
Csak egy fehér felhőfoszlány
Bomlik szét az égkékjén
Azt mondtam,
Örökké szeretlek téged?
De az örökké csak az enyém,
Mert ha egyszer nem leszek,
Ez a szeretet véget ér...
Vagy mégsem?
Mert ott ragyog a betűimben,
És tündököl a csillagokon,
Hangom úszik a végtelenben,
Besuhan a fénnyel ablakodon.
Talán megtörtént,
Talán csak álom,
Vártál rám
Egy vadvirágos nyáron.

……………………….

 
Engel Csaba:  Miért csak benned ébreszt vágyat? 
 
Szívem a tavasz hírnöke, 
Beszédem viruló tőzike, 
Csókomra minden virág ébred, 

Azt tükrözi mindkét szemed. 
 
Miért csak benned ébreszt tavaszt? 
Szíved most is szívemre hallgat,
Kezeid rám áldást szórnak,
Lábnyomaidból napsugár fakad. 
 
Tavaszi lágy szellő beszéded,
Nevetésed bennem ébred, 
S mi ketten ölelkezve, 
Szívünk együtt tavaszt hirdet.
 
2026.02.26 

……………………

 
Kálmán Ágnes: Lombot fúj
 
Lombot fúj az ág zenéje,
Alatta állok, nézek a magos égre

Kitárom karomat, fel Isten felé,
Gyógyítsa lelkemet,
Szerelemben sebem kél.
Óh, még mindig szeretem!
Nem múlt, nem múlik e szerelem
Hiába volt az égi ajándék,
Eltékozoltad minden percét.
Suttogják a szelek, ne sírj!
Lelkedben még e pompa él
Örülj, hogy adta az ég,
Legyen ez szép emlék!
Megsimogatják fáradt arcom,
Körbe ölelnek
Ruhámat szorosabbra húzom,
Fázom. Csak bensőm ég tűzben.
 
2026. 03. 11.
Minden jog fenntartva!

……………………….

 
Lovag Dáma Nagy Cynthia: ADDIG SZERESS
 
Addig szeress, míg itt vagyok!
Hisz nem lehet tudni a holnapot.
Ölelésem végtelen, s te engedd,
hogy így legyen!
 

Ne kérd, hogy bezárjam a szavakat, hagyd
hogy szabadon szárnyalhassanak!
Addig szeress, míg itt vagyok
ne döntsd romokba a tegnapot.
 
Engedd, hogy öleljelek, mi lehet fontosabb
mint a szeretet? Tedd félre önzőséged, s ne
legyenek benned kételyek.
Rossz felé halad a világ!
 
A családokban egyre több a viszály
vagy az elviselhetetlen némaság!
Miért hagyjuk, hogy így legyen?
Miért telepszik ránk a belső félelem?
 
Miért nincs egy mindenkit megóvó védelem?
Hány álom hever romokba, hisz a mókus
kerékből mindenki csak szabadulna! De az
életünk forgatókönyvét sajnos más írja!
 
Addig szeress, míg itt vagyok, hogy karodban
várhassam a megnyugvó holnapot. Addig ölelj, míg
teheted, hisz nem tart sajnos örökké a végtelen.
Életünknek bizony csak egy húrja van, mely
csendülve, pendülve egyszer csak elpattan!

…………………….

 
Pongrácz Aurélia: Bepótoljuk
 

Bepótoljuk kedvesem, mindig ezt mondogatod.
Én persze fel sem fogom, hogyan is akarod.
Azt hiszem rá kellene ébresztenem téged
Holnap már csak a holnap csókját érzed.
Tegnapé mit szád el nem csókolt, elvész, eltéved.
Így van bizony, hidd el! Ezért mondogatom.
Szívem kábán zakatol, mint egy öreg malom.
Bepótolhatatlan. Sajnos. Hiába is akarom.
A tegnap már rég elenyészett, s a holnapot,
Úgy tudom, nekem így mondták a nagyok…
Ha kiérdemled a sorstól, akkor majd megkapod.

………………………

 
Szauer Gertrúd: Vigyázok rád...
 
Vigyázok mint tündöklő nap, 
Arany sugarára,
Mint kéklő ég földre hulló,

Cseppnyi harmatára,
Mint az anya, gyermekének
Első lépésére,
Mint a kémény, szeleburdin,
Gomolygó füstjére. 
Mint erős szív, minden egyes,
Apró dobbanásra, 
Mint sárga méz, mazsolával,
Megfonott kalácsra,
Vigyázok, mint nagy  hideg tél,
Törékeny jegére,
Vigyázok, mint kedves vigyáz,
Az ő kedvesére.

…………………….

 

Vincze D. Jutka: Az én kezem
 

…mint hervadó virágkehely,
ami ujjaid között remeg,
amikor rám rebbented meleg,
fátyolos tekinteted.

A te kezed fáradt faág,
élő bánat rezdül az ereidben,
minden, ami mulandóság,
fájó fénnyel ég tekintetedben.

Kezedben tartod a kezem,
én szemed tartom féltőn fogva,
így maradunk már, elhiszem,
időnknek két fáradt fogja.

Kezem hervadó virágkehely,
a te kezed, mint a ringató faág,
szemembe zárom a szemed.
Várunk. Átrobog felettünk a világ 

*****************************************

 6. VÉGHELYI JÓZSEF: KIAKADTAM… 

 
Nagyon ritkán nézek mostanában kereskedelmi TV csatornákat. Idegesítenek, a színvonaluk katasztrofális, az egész produkció gagyi. Mintha szándékosan butítanák a nagyérdeműt. Magukat műveltnek gondoló emberek pár mondat után elárulják magukról, hogy nem volt gyerekszobájuk, és – fájdalom – még dicsekednek is vele.
Véletlenül egy női műsoron akadt meg a távirányító. A vendégek elnevetgéltek, elvihorásztak, csak úgy női módon…Nincs is ezzel semmi baj. Férfifüllel hallgatva még kívánatosnak, quasi szexisnek is tűnik a felszabadult női nevetés. Sok színes egyéniség megfordulhatott már a stúdióban. Ezek között természetesen voltak okosak és kicsit butácska  vendégek is…! No, de aki szereti a hölgyeket, hát olyannak fogadja el őket, amilyenek…! Egy bölcselet szerint a nőket nem megérteni kell, hanem szeretni…

Véghelyi József

  Csak ezért nem is ragadtam volna tollat. Ami „kiakasztott” - de nagyon - az a „Családfenntartó anyukák” műsorcímet viselte. A meghívott három női vendég - a szavaikból következtetve - színésznő lehetett. Nem hazudtolták meg önmagukat: most is szerepet játszottak, vagy ha nem, hát annál rosszabb. Próbáltam magamat nyugtatni Madách örökbecsű szavaival: „…a jó sajátja, míg bűne a koré, mely szülte őt…”!
   Ebben a műsorban – hasonlóan a többihez – fontos dolgokról kellett volna beszélni. Nevezetesen arról, hogy a gyermekeit egyedül nevelő nők minden tiszteletet, elismerést megérdemelnek, megérdemelnének a társadalomtól. Ezzel ellentétben a megszólalók számomra igen visszataszító mentalitásúak voltak! Semmilyen tiszteletet nem éreztem irántuk. Neveket természetesen nem írok le személyiségvédelmi okokból.
Miről is volt szó?
Az tény volt, hogy mindhármuk egyedül nevelte gyermekét, gyermekeit. De miért, milyen méltánytalanság történt velük, hogy a sors így elbánt velük?
Kérem tisztelettel, semmi féle méltánytalanság nem történt, amelyet másvalaki idézett volna elő!
Helyzetüket saját maguk idézték elő: a mérhetetlen önzésüknek köszönhetik a magányt, a sorsukat. Ahogy haladt előre a műsor, egyre inkább tiszta lett a kép körülöttük, kirajzolódott a torz értékrendjük.
Egyik – másik szerencsétlen (nem találok jobb szavakat) már a második, harmadik váláson is túl volt, pedig életkoruk 30 – 40 év körül lehetett. A megnyilatkozásukból az derült ki, hogy asszony létükre a családjukat ők robbantották szét a társuk akarata ellenére. Betegesen hajszolták a boldogságot, a rivalda fényt”…
- Úgy gondolom, hogy jogom van ehhez…” szólt a legfontosabb érv. Azt gondolták, hogy ha már megunták a férjüket, élettársukat egyszerűen tovább állnak. Semmi nem tántorította el őket szándékukban, sem a gyermekük, sem a társuk kérése. Ők ugyanis ragaszkodtak volna a család összetartozásához. De nem: egyik férfi ágyából ki, a másikba be, mert ők boldogok akartak lenni…! Elmondásuk szerint sokat vívódtak, mielőtt meghozták volna a döntésüket! Megpróbálták az önsorsrontó, családromboló gondolkodásukat megideologizálni!
Félreértés ne essék! Magam is úgy gondolom, hogy ha más megoldás nincs, és végletekig elmérgesedett a viszony közöttük, hát akkor nosza, el kell válni! Csakhogy esetükben nem erről volt szó! Jó körülmények között éltek, komolyabb veszekedések nem voltak, csak a „nagyságos asszonyok” megunták a férjüket, társukat! Kiadták a jelszót: carpe diem, azaz élj a mának! Egyszer vagy fiatal, hát legyél boldog, amíg lehet! Mindegy, hogy milyen áron! Én vagyok a fontos, az én életem, én mondom meg, hogy mi legyen velem…!

 *

  Hát Kedveskéim, engedtessék meg nekem, hogy egy sokkal idősebb ember kicsit kioktasson Titeket arról, hogy valójában miként is működik az élet, mert ahogy elmondtátok, az bizony kudarcok sorozata, semmi más!
Valóban csaponghatsz össze – vissza, de csak addig, amíg egyedül vagy, bár akkor sem gátlástalanul. Amikor úgy döntesz, hogy összekötöd a sorsodat valakivel, attól kezdve megszűnik az „én”, és helyette a „mi” többes szám lép a helyébe!
Most figyelj nagyon jól: akarod - e, vagy sem felelőséggel tartozol a veled együtt élő személyekkel szemben. Ám, ha már gyereked is van, akkor ő, és csakis ő lehet a legfontosabb számodra. Családanya lettél minden örömével és bánatával együtt! Komoly kötelességeid vannak a családod iránt. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nem lehetsz boldog, csak annyit jelent, hogy nem a te boldogságod a legfontosabb. A gyermeked testi- lelki fejlődése minden egyéni akaratot felülír. A boldogságodat a családodon belül kell megtalálnod, és ez szép feladat egy asszony, egy anya számára. Mielőtt összekötöd a sorsodat mással, nézz körül nagyon jól, ne csak szexuális partner láss a férfiben. Előtte jól nyisd ki a szemed, utána pedig félig csukd be…!
Tudjátok Kedveskéim, nem létezik a boldogság kék madara, pedig Ti ezt kergetitek, helyette többnyire apró kis szürke boldogság - verebek vannak. Mindegy, hogy mi ömlik a médiákból: legyél ez, legyél az, valósítsad meg önmagadat, szakadj ki a megszokásból, élj, ahogy neked jó!
Sajnálatos módon már késő, mire rádöbbensz arra, hogy ez nem más, mint a fogyasztói társadalom családokat romboló, pénzorientált csapdája. El ne hidd, hogy ez a liberális értékrombolás a Te érdekeidet, boldogságodat szeretné elősegíteni, sokkal inkább a pénzedet, és a lelkedet kéri, mindegy milyen áron..! Minél inkább függő vagy, annál inkább kiszolgáltattad magad!

 *

Tudjátok Aranyoskáim, az életet nem lehet kimazsolázni. Olyannak kell elfogadni, amilyent a sors kínál, persze a képességeitekkel erre – arra kicsit befolyásolhatjátok.
Át kell értékelnetek a hűségről alkotott nézetekeiteket is. Nálatok meddig tart a hűség? Amíg egy kocka hasú srácot meg nem láttok? Valamit ne felejtsetek el: nem Ti vagytok a legszebb nők a világon, ahogy a társatok sem a legjobb „pasi” a környéken…Így aztán mindig elégedetlenek lehettek a partneretekkel, és ha így van, akkor nosza irány egy másik férfi hálószobája. Belegondoltatok, hogy mi lesz ennek a vége? A gyereketeknek végül is hány apja lesz? Laci apu, Géza apu, Pista apu? Számotokra ezek után mit jelent a jóban – rosszban?
Nézzünk egy kicsit távolabbra is! Most még fiatalok vagytok és szépek, de meddig? Mi lesz veletek később? Mi lesz, ha a gyermeketek súlyosan megbetegszik, vagy valamelyik családtagotok maradandó sérülést szerez? Elmenekülsz tőle, mert jogod van a boldogságra, hiszen egyszer élünk? Szüleidet idősebb, betegesebb korukra majd beadod a szociális gondozóba, mert a Ti boldogságotok többet ér? És ha Ti megbetegedtek, kire szeretnétek támaszkodni? Szüleitekre, akik maguk is gyámolításra szorulnak, esetleg Laci apura, Géza apura, Pista apura, akik már Isten tudja hol járnak? Gyermekeitekre, akik majd ellöknek maguktól, mert nekik is joguk van a boldogságra, merthogy Tőletek is ezt látta?

 *

   Azt mondja a statisztika, hogy a házasságok 40 – 45 százaléka válással végződik, és hogy a család válságban van! A valóság pedig az, hogy a nyugati típusú társadalmakban – és így a mienkben szintén - komoly erkölcsi válság van, és ez az erkölcsi válság lecsapódik a családokban is. A becsület, a tisztesség, a hűség, az adott szó értéke elenyészett, helyét a pénz vette át. Ezekben az országokban a polgárok is értékzavarokkal küszködnek. Ez az értékzavar a társadalom minden szövetébe beivódott. A műsor három női vendége tulajdonképpen maga is áldozat. Bűnük mégis van: hagyják magukat sodortatni egy önző társadalom tömeghisztériájával. Szomorú, hogy éppen ez a három asszony nyilatkozott meg a kamerák előtt. A közszereplők egy kicsit ikonok is, példamutatóknak kellene lenniük a tudatlan, tájékozatlan társaik számára. Ők nem voltak azok…! Pedig ebből sodrásból ki lehet szállni, csak gondolkodni kell, a legmélyére látni a folyamatoknak, és így védetté válhat az egyén és a családja is…!
 
Mentségükre legyen mondva, a műsor vége felé – amikor egy pillanatra kiestek a szerepükből – bevallották, hogy mindegyik válásukat komoly kudarcként élték meg.
Hölgyeim! Nem kellet volna tanulni már az első válás után a saját elrontott életetekből? 

 

***************************************** 

 7. ANTOLÓGIA A MAGAZINBAN 

 
Kis Pál István: ... Kain...
 
A pusztában csak a kóbor szél
jár a vörös felhők uszályát
vonszolva, s mintha Isten volna,
annak hangján kérdez, beszél.
Hol van Ábel, hol van a te atyádfia?
Fogai közt szűrve a szót,
gyónni kéne valami mód,
ha kérdezik, hát vallania,

mert undok szenny a vér,
még csak meg se szárad!
Nem tudom – sziszegi végül –,
avagy őrzője vagyok én
az én atyám fiának?
Kezében a bárány bőre véres,
a szél szisszen, szava metsző,
arcra fagyó jéggel éles balta:
Hol van Ábel, s hol van az ő barma?
Ez az ártatlanság, ez volt az utolsó,
hogy ne leljen végül jelet a poroszló
s mentséget a jámbor bűnbocsánat.
Nem tudom – vicsorít rá fogat –,
avagy pásztora vagyok én
az én atyám fiának?
A pusztán se hant, se jel,
csak megannyi kőrakás,
(az egyik alatt ott van)
vonítva kacag, lapulva térdepel
a sakálhad, ki érzi a prédát a homokban.
Hol van Ábel – csattog a szél földön, égen –,
s akit hitt, az Isten?
Nem tudom – üvölti dühödten –,
avagy azt kérded, ki elhagyta őt,
azt kérded, aki nincsen?
...
A kétség, mint a bomlott szél
jár, a felhőket magára gombolva,
ő se tudja mit, de lázasan keresgél,
a kőrakásokat meg úgy veszi sorra,
mintha az már nem is Isten dolga volna.
...
Káin ezt látva csak vonítva kacag,
s arcán őrülten talányos mosollyal,
egy kőrakás mellett lapulva térdepel!

………………………

 
Fodor Gyöngyi – A lila bőrönd

(novella)
 
Emma alig ért haza a munkából, amikor megszólalt a telefonja.
– Óh, ne… Mi a fenét akar ilyenkor? – kiáltott fel, ugyanis a főnöke kereste. Nem tehette meg, hogy ne válaszoljon.
– Dr Marchi vagyok. Emma, neked kell holnap Párizsba utaznod. Dario telefonált, karambolozott a motorral, eltörött a lába. Átirattam a nevedre a repülőjegyet, a szállodát, átküldtem neked mindent email-ben – mondta a férfi üzleties hangnemben.
– Rendben, Dr Marchi – válaszolta némi lelkesedést színlelve. Igaz, mindig is el akart jutni Párizsba, de nem üzleti ügyben, ahol minden perc szigorúan be van osztva, és nem ilyen ripsz-ropsz hirtelen módon, mert még Charlie felügyeletét is el kell intéznie.
Charlie a macskája volt. Biztosan el lenne négy napig egyedül is, hiszen az automata adagolókkal ellátná magát száraz eledellel és vízzel, végszükség esetén a macska-wc is kibírná a négy napot alomcsere nélkül, de nyugodtabb lesz, ha időnként a szomszédasszony átjön hozzá, és ellenőrzi őfelségét. Mici néni mindig örömmel elvállalta, s ezúttal sem mondott nemet.

Fodor Gyöngyi

Emma levette a szekrény tetejéről a bőröndöt. Évekkel korábban Giorgio ajándékozta neki, amikor nászútra mentek Indonéziába, s hogy biztos legyen abban, Emma mindig meg fogja azt találni, azt a rondalila koffert, kötött egy fehér szalagot a fogantyújára. Emma mindig is abszurdnak tartotta Giorgio félelmét, és többször is megpróbálta kioldani azt a fehér masnit, de valószínüleg inkább megszokásból, mint meggyőződésből, a masni a helyén maradt. Azon az estén többször is kinyitotta és becsukta a szekrényajtókat, számtalanszor be- és kicsomagolta a bőröndöt, ruhákat próbált fel aszerint, milyen időjárást jósolt a meteorológia a következő négy napra, de éjfélre a bőrönd készen állt, mehetett pár órát aludni.
Amikor Párizsban a poggyászkiadó futószalag mellett várakozott, és meglátta a rondalila bőröndöt érkezni, könnyedén leemelte, s elindult az Exit felirat irányába. Csak akkor vette észre, hogy nincs rajta a fehér masni, amikor a taxis beemelte azt a csomagtartóba. Biztos a repülő ki- bepakolásánál esett le róla, gondolta, de egyáltalán nem hiányzott neki. A Hotel Mercure-ba volt a szállása, Boulogne-Billancourt városrészben. A negyvenperces út alatt kissé álmosan szemlélte a várost a taxi ablakából.
A hotelszobában első dolga az volt, hogy lerúgta a magassarkú cipőt a lábáról, ledobálta a ruháit az ágyra, és a fürdőszobába ment felfrissülni. Amikor törölközőbe csavarva visszatért a szobába, és kinyitotta a bőröndöt, rémülten felkiáltott:
– De kié ez a bőrönd? De.. de… Ilyen nincs! – ugyanis csupa férfiholmit talált. Öltönyt, ingeket, nyakkendőt, elegáns bőrcipőt, borotválkozós pipere táskát. Meglátta bőrönd oldalán a kis fehér táblácskát. Marco Venturi, Róma, via Giulia 45.– Biztosan egy másik utas ugyanarról a repülőről…. Nem mehetek el abban a ruhában a megnyitóra, amiben utaztam! Sürgősen vissza kell szereznem a bőröndömet.
Azonnal a telefonjáért nyúlt, felhívta repülőteret, az elveszett csomagok részlegét, hogy megtudja, adott-e le valaki egy tévedésből elvitt lila bőröndöt, és nála is van egy ugyanolyan, ami nem az övé.
– Telefonáljon egy óra múlva – mondta az ügyintéző. – Egyelőre nincs lila bőrönd, de akár ki is hozhatja az önnél lévőt a repülőtérre, lehet, addigra már a magáé is itt lesz.
Még van pár óra, az alatt megfordul, s mégsem lesz meg a holmija, kénytelen lesz venni valamit amiben meg lehet jelenni egy konferencián, gondolta.
Gyorsan felöltözött, felkapta a bőröndöt, remélve, hogy a hotel előtt talál taxit. Amikor a recepcióhoz ért, meglátta azt a helyes pasast a reptérről, akivel többször is összenéztek, amikor izgatottan várták a késve induló párizsi gépet. A férfi is észrevette Emmát.
– Micsoda véletlen, hogy te is ebben a szállodában vagy, akkor még biztosan összefutunk – mondta mosolyogva. – Bocsáss meg, de sürgősen el kell intéznem valamit, azt hiszem, rossz bőröndöt hoztam el a reptérről.
Emma ekkor a férfi mellett várakozó bőröndre nézett: rondalila, fehér masni.. Semmi kétség, az övé. Elnevette magát.
– Te vagy Marco Venturi? – kérdezte, mire a férfi bólintott. – Akkor ez itt a tied – tolta a férfi felé a nála lévő bőröndöt. – Megkaphatnám az enyémet?
– Igen, persze! Ezer örömmel.
Amikor kicserélték a koffereket, újra összenevettek.
– Emma vagyok. Akkor örülök, hogy ilyen gyorsan megoldódott a probléma. Biztosan látjuk még egymást a következő napokban. Most én kérek elnézést tőled, de délután mennem kell egy rendezvényre, és még át is kell öltöznöm.
– Igen, nekem is. Nos… akkor szép délutánt – mondta Marco, és a lány után nézett, aki az emeletre vezető lépcső felé indult. Biztosan nem a kilencedik emeleten van Emma szobája, gondolta. Sóhajtott egy nagyot, és a lift irányába indult. Megnyomta a kilences gombot, és elnevette magát. Tehát nem csak nekem van ilyen rondalila bőröndöm. Először azt hitte, valaki fehér masnit rakott a bőröndjére, de amikor kinyitotta a hotelszobában és csupa női dolgot talált benne, rájött, hogy senki sem tett oda semmi masnit, egyszerűen más bőröndjét vette le a futószalagról, mert csak a színére koncentrált.
Emma időben, elegánsan megérkezett a konferencia megnyitójára, és leült a legközelebbi üres helyre. Amikor a szünetben mindenki megindult a büfé felé, ismét összefutott Marcóval.
– Emma? Te itt? – kérdezte a férfi meglepődve. – Ne mondd, hogy ugyanannál a cégnél dolgozunk, és a mai napig soha sem futottunk ott össze!
– Én az A.G. Mopler-nél dolgozom, és a Green Irodaház ötödik emeletén vagyunk, Rómában.
– Én is az A.G. Mopler-nél dolgozom, szintén Rómában, viszont mi a Garbatellán vagyunk, kicsit távol a Green-től. Van már esti programod? A megnyitó után sétálhatnánk egy jót a Szajna parton, beülhetnénk valahova megünnepelni a bőröndcserét. Mit gondolsz róla?
Emma szeretett volna valami érdekeset mondani, de nagy zavarában csak annyit tudott, hogy “Rendben, mehetünk”, miközben szinte elolvadt Marco meleg barna szemeiben. A délután hátralévő részében nem is figyelt arra, ki mit mondott a megnyitón, két szálon őrlődött. Egyrészt utoljára két éve volt vacsorázni egy férfival, még Giorgióval, nem sokkal a válásuk előtt, s akkor tudta meg, hogy a férje mással képzeli el a jövőjét, nem vele. Másrészt tetszett neki Marco, de amióta ekkorát csalódott Giorgióban, nem igazán mert új kapcsolatot kezdeni senkivel. Azonban azon az estén Marco mellett teljesen elfelejtette a volt férje árulását, jól érezte magát. Miért ne adna egy esélyt neki is, és saját magának is?
Délelőttönként együtt mentek a konferenciára, délutánonként együtt fedezték fel Párizs nevezetességeit. A négy nap gyorsan elszaladt. Miután visszatértek Rómába, utána is rendszeresen találkoztak egymással, és Marco összebarátkozott Charlie-val, a macskával, aki amúgy nem igazán szerette az idegeneket. Emma boldog volt, s arra gondolt, mindezt Dario lábtörésének és a bőröndcserének köszönheti.
Semmi sem történik véletlenül.
 

……………………….

 

Lovag Dáma Nagy Cynthia video verse.
 
József Attila : Tél - megtekintése a YouTube-on
https://www.youtube.com/shorts/EKLixDh5o00
 

……………………….

 
Hegyaljai Tünde: Fény-remény
 
Annyi kéz után nyúltam már,
hogy néha azt hittem,
a levegőt próbálom megfogni.
Annyi ajtón kopogtam,
hogy a visszhangot már
ismerősként köszöntöttem.
De a szív nem azért nyújtja ki a kezét,
mert biztos benne, hogy megfogják.

Hanem mert a szeretet természete az,
hogy akkor is kapcsolódni akar,
amikor már sokszor csalódott.
Nem az fáj a legjobban,
hogy elfáradtam.
Hanem hogy amikor megálltam egy pillanatra,
körülnéztem,
és nem láttam senkit,
aki azt mondta volna:
“Gyere, most én viszem egy kicsit.”
Pedig én vittem mások csomagját,
amikor nem bírták.
Őriztem mások titkait,
amikor féltek.
Ott maradtam mások mellett,
amikor sírtak.
Vannak napok, amikor az ember nem hegyeket akar megmászni.
Nem akar erős lenni.
Nem akar bizonyítani.
Csak azt szeretné, hogy valaki mellé üljön a csendben,
és ne siessen sehová.
Hogy ne kelljen magyarázkodnia a könnyei miatt.
Hogy ne kelljen megvédenie a fájdalmát.
Hogy elég legyen egyszerűen jelen lenni.
És talán a szeretet legigazibb formája nem is az,
hogy megold mindent.
Hanem hogy nem megy el,
amikor nehéz maradni.
 

*

Hegyaljai Tünde festménye - Fény- remény

 (60*80 cm, olaj)

.......................................

 
Zsigmond István: Szigorúan bizalmas

(novella)
 
BM III/III. CSOPORTFŐNÖKSÉG
SZIGORÚAN BIZALMAS!
DOSSZIÉRÉSZLET
Ügyszám: 3/III–7421/74
Tárgy: A helyi sertéstelep alkalmazottjának magatartása a községi közvélemény tükrében
Készítette: „Vályú” fn. tmb.

Zsigmond István
(saját ön-karikatúrája)

Időpont: 1974. március 13.

_________

 
Zsigmond István: Jelenés a sertéstelepről

 Jelentem, hogy a korábbi operatív eligazításnak megfelelően 1974. március 13.-án 18:20 órától jelen voltam a „Kondás Csárda” fedőnevű vendéglátóipari objektumban, ahol a község több lakosa spontán beszélgetést folytatott a helyi sertéstelep személyi állományáról.
A beszélgetés fő tárgya a telepen alkalmazásban álló fiatal gondozó (a továbbiakban: kondásfiú) volt, akinek magatartása a falusi közvéleményben az utóbbi időben fokozott figyelmet és élénk kommentárokat váltott ki.
A beszélgetésben részt vevő személyek:
• „Hordó” fn. (mezőgazdasági dolgozó)
• „Bicska” fn. (alkalmi munkás)
• „Kukta” fn. (vendéglátóipari segéderő)
A beszélgetés az italfogyasztás (négy pálinka) előrehaladtával részletesebb jellemzésekbe ment át.
„Hordó” fn. az alábbiakat mondta:
„Ez a fiú nem úgy nézi a kocákat, mint aki csak a takarmányt számolja.
Inkább úgy, mint aki rokoni kapcsolatot keres.”
„Bicska” fn. ezt kiegészítve kijelentette:
„Megfigyeltem, hogy két fiatal koca körül különösen sokat időzik.
Simogatja őket, beszél hozzájuk, mintha kultúrházba járnának együtt.”
A beszélgetés során többen utaltak arra, hogy a kondásfiú a szakmailag indokoltnál hosszabb időt tölt az állomány nőivarú egyedeinek közvetlen közelében, amely a faluban humoros, olykor kétértelmű megjegyzések forrásává vált.
„Kukta” fn. a következő megjegyzést tette:
„A disznókat szeretni kell, de ez a fiú már majdnem udvarol nekik.”
A jelenlévők szerint a kondásfiú az állatokkal szokatlanul bizalmas viszonyt alakított ki. Elhangzott, hogy gyakran külön megszólítja őket, és a karám mellett időzik akkor is, amikor a napi feladatok már befejeződtek.
„Hordó” fn. ezt így fogalmazta meg:
„Mi régen a disznót etettük.
Ez a fiú meg beszélget vele.”
A beszélgetés során több személy azt a véleményt fogalmazta meg, hogy a kondásfiú viselkedése a falusi humor állandó tárgyává vált, ami a telep tekintélyét csökkentheti.
Egy jelenlévő – nevének feljegyzése nem volt lehetséges – kijelentette:
„Ha így folytatja, a végén még a kocák kérnek tőle virágot.”
A beszélgetés végén több személy javasolta, hogy a kondásfiút célszerű lenne más jellegű munkakörbe helyezni, ahol kevesebb közvetlen kapcsolatba kerül az állománnyal.

*

OPERATÍV ÉRTÉKELÉS
A fenti beszélgetés alapján megállapítható, hogy a kondásfiú viselkedése a faluban kiterjedt humoros pletykák és gúnyos megjegyzések tárgyává vált.
A jelenség jelenleg inkább falusi anekdoták és kocsmai beszélgetések formájában jelentkezik, azonban a helyi közvéleményben a személy szakmai alkalmasságát illetően kételyek merültek fel.

*

JAVASOLT INTÉZKEDÉS
Operatív szempontból javasolt:
1. a kondásfiú magatartásának diszkrét további figyelemmel kísérése,
2. a falusi közvélemény alakulásának időszakos jelentése,
3. annak vizsgálata, hogy a sertéstelep vezetése részéről szükséges-e munkaszervezési jellegű intézkedés.
 

*

Jelentésemet a valóságnak megfelelően tettem.
„Vályú” fn. tmb.

……………………….

 
Fellner István: GYEREKKORI KÉPEK…
 
…pedig a kert is szép volt
nekem az,
tetőlécből sorjázó kerítésfalat
még mindig álmodom,
sorjázó ágyások s a rend!
most  is  itt  él,
nyikkanó  kapu,
ablakokban ámuló virágkosarak,
melyet olykor a téglapor

takart,
s nem volt néma
sok volt a zaj - csattogó kerekek,
nevetések, mozdonyfütty,
porában  élő  árokpad,
kanyargós  álmok,
gyerekzsivaj,
mind - mind az enyém...s  marad,
anyám   néma   mosolya,
apám hallgatag dacos – sokszor -
"ingatag tudata"
ölben hordott bennünk  a világ,
s  ha olykor  egy autó eltévedve megállt,
csoda történt…az idő is csak állt,
mi maszatban, mezítelen lábbal,
zsíros deszkával estünk ámulatba,
lévén keresve a titkot -
mi hajtja eme "ámulatot"
kemény s délceg sors mi volt akkor,
emlékezem a beosztott – darabolt -
kenyérszeletet,
a ruhák tisztaságát s foltját,
mit akkor szégyelltem,
ma büszke vagyok rá – viselhettem -
könnyben mosolygok,
ma már tehetem,
nem voltam árnyék, sem nap,
egy sokat tűrt – vendég -
e földön,
boldog idő -
szülőföldön...

………………………..

 

Gulyás László: Boldog pillanat - festmény (50x70 cm, olaj, vászon)

*****************************************

 8. ANGYALI TALÁLKOZÁSOK 

 

Véghelyi Péterné dr. : Hársfa virága: Különös sorsok, igaz történetek

 

Már lekapcsolta anyám a lámpákat, amikor szobájukba léptem, és a sötétben húztam ki a sorba rakott könyvekből egyet. Tudtam, hogy az álom ismét elkerül, és őszintén szólva, már nagyon untam a rettenetet, és szorongást hozó éjjeli gondolataimat. Mint felékesített bárkára a jó széljárásban, úgy ugrik fel a gonoszlélek arra a csendre, melyet az elhalkuló szó után bekebelez az elkerülhetetlenül leereszkedő éjszaka. Nem akartam teret engedni a lelki sötétségnek, és a betűk tengerébe vetettem bele magamat, csak ne halljam a gondolataimat, és ne álljak szóba a bárka hívatlan utasával.
Kezem találomra emelte ki a könyvet. Isten érdekes időutazással ajándékozott meg, olyan eleven út volt ez, hogy a bárkáról, és kalimpáló dilettáns potyautasáról egy időre elfeledkeztem. Már lányszobámban kuporogtam lent a pincében, és magam köré csavartam a jó gyapjútakarót, amikor megnéztem, hogy miféle olvasmány került véletlen a kezembe. ’56-os hős kamaszfiú kendőzetlen, igazságszagú visszaemlékezéseit tartalmazta a vaskos kötet. Néhány éve hoztam Apámnak. Nem átlagos olvasmány, inkább a lelki túlélések dokumentumkötete. Apámmal egyidős lehet szerzője, meglehet, él még. Nem tudom, hogy Apám végül felütötte-e a könyvet, amikor lelkesen neki is megvettem, mostanában már nem olvas, talán zavarják a történetek saját, érdekesebb belső történeteinek megélésében.

Véghelyi Péterné dr.

Már a 100. oldalnál jártam, amikor feleszméltem, hogy beleolvastam magamat az éjszakába, és elhagytam a pinceszobát, a falut, az életemet, és valaki máséba léptem bele. Az egykori kamasz Jóska visszaemlékezései olyan időbe repítettek el, amikor én még a világon sem voltam. Amikor még nem láthattam annak a világnak zavaros rémképeit, ahol a szegénységgel küzdő hadiözvegy anya, és kamasz fia sorsa feltárult. Ebben a gondolkodásban, ami magával ragadott, most nem volt semmiféle előnye a jelennek a múlthoz képest. A fehér lapokra rendbe szedett betűsorozatok védő rácsozatán keresztül is rémisztőleg sereglettek és testesültek meg előttem, képzeletem vetítővásznán a múlt megidézett alakjaiban a súlyos igazságtalanság, és az emberi gonoszság alkalom szülte kegyetlenségei. Mégsem rettentem meg, és kívántam látni, érteni a régen halott emberek hősi alakjait, kikben régi ismerősöket véltem üdvözölni, mert az igazság megelőzte bennem az érdekesség kategóriáját.
Hősök nem csak a budapesti utcákon voltak, akik képesek voltak kölyök létükre a T--34/54-es orosz harckocsikra benzines rongyokat dobni, és kevés lőszerrel nekifutni, akár úgy is, hogy üres tárral a megállíthatatlanul előre törő, minden házba vaktában is beletüzelő tankok lánctalpa alatt végezzék rövid életüket. Ismerősek voltak ezek az emberek, mert éreztem, hogy igazak e történetek, és a keserű sorsokkal való találkozás rávilágított arra, hogy saját életem vélt igazságtalanságai csak amolyan úri muriknak tűnnek ezek mellett. A kényelem és az áldemokrácia kábító gazdagságának látszata elkendőzi előlünk a valóságot. A gyermekeinkre gondoltam, hogy nekik ténylegesen mi jut a lényegből, és idős barátnőm szavajárása jutott eszembe:
– Én nem magamat búsulom, hanem az unokákat, akik hozzá vannak szokva a jóléthez, akik ha találkoznak a ninccsel, akkor mi lesz velük?
 
Pedig ma mennyire nincsben vannak, hiszen nincsenek eszmék, értékek, amelyekért halálba is mennének a hős lelkek. Ül a közöny az emberi szíveken, és a rothadó felszínen kapirgálunk csak folyton változó vélemények kommenthalmazában.
Ma mindenki okoskodik, és véleményt nyilvánít, de nem érlel belsőjében eszméket. Apám azt mondta az ’56 utáni időkről, hogy azok az emberek, akik nem tudtak másképpen érvényesülni, azok erőszak által próbáltak helyezkedni. A könyv szerzője szemtanú, aki ennélfogva hitelesebb bármelyik okoskodó, és utólag észt osztó történésznél. A valóság fájó emberi vonását tárja fel, amikor ekképpen fogalmaz a megtorlásból kinövő és erre az erőszakra felépülő rendszer arculatáról akkor, amikor az oroszok teherautón szállították le őt társaival, mint a vágóhídi állatokat, és átadták őket azoknak a honfitársaiknak, akik az érvényesülésnek az Apám által megfogalmazott, erőszakra építő jellemtelen, és könnyű útját választották: „Ami ezen a leszállítási napon történt, felejthetetlen számomra, mert az a nap volt az, amelyen a kiábrándultság és a csalódás a mai napig tartó, kiirthatatlan, tehetetlen fájdalommá vált a szívemben. Szeretett hazám és a saját népem ezen a napon mutatta meg másik arcát. Be kellett látnom, hogy ebből a népből is bármikor, bárhol, könnyedén ki lehet állítani a megfelelő számú fasisztát, szadistát, spiclit, besúgót, ügynököt, ferde hajlamú verőembert, bérgyilkost, hóhért, korlátlan mennyiségű hóhérsegédet, hazaáruló, csaló politikust, hamis tanút vagy bármit. Szörnyű felismerés volt ez, és már ott, akkor, azon a napon meg kellett kérdeznem önmagamtól: miért szeressem felebarátomat és miért kellene szeretnem aljas, jellemtelen, hazaáruló honfitársaimat, gyilkos ellenségeimet?!”
Nem csak Pesten lehetett ezt érezni, hiszen a besúgórendszer mindenütt kiépült. 1957 elején kis hazánkban a megfélemlített nép körében állandósult a csengőfrász, persze mindig csak diszkréten. Mindig éjjel, és csendesen jöttek, úgy vitték el azokat, akik veszélyt jelenthettek az erőszakra épülő rendszerben. Igyekeztek mindenkitől elvenni a szabadság és biztonság érzését, és félelemmel átitatni az egyszerű emberek, az országot élelemmel ellátó parasztok életét is. Aligha lehet ezt elképzelni, de a többször, mindig más érdekek miatti történelemhamisítások ellenére, ezek a személyes, szemtanúktól származó beszámolók a hitelesek, és ezeket kell a gyerekekkel, az ifjakkal megosztani. Nem sokan vannak a szemtanúk, de minden családban vannak különleges, húsbavágó történetek. Ezeket kellene füzérre fonni, és kötelező olvasmányként tovább adni.
A paraszt családokat a földjüktől megfosztották, és bevezették az úgynevezett harmados rendszert. Azzal azonban, hogy a jogtalanságnak nevet adtak, azzal nem legalizálhatták a tisztességtelenséget. Ugyanannyit dolgoztak, általában a teljes család, de csak a harmadát vihették el a termésnek. Kedves Barátnőm fiatal lányként élte meg ezeket az időket, ami mai
szemmel nézve egy aranykor vége volt számukra.
– Amikor a cukorrépát termeltük harmadosban, ötven kiló cukrot kaptunk a munka fejében, az volt a fizetség. Igen ám, de aki nem foglalkozott a répával, az el sem tudta képzelni, hogy azt egyelni, kapálni, ősszel fel kell pucolni, lekoronázni, meg minden, akkor ha jött a zetor, azt fel kellett szórni.
– De az régen a saját földjük volt? – kérdeztem.
– Igen, az volt, de a TSz-be be kellett vinni, és onnantól az vette le róla a hasznot.
– De hogyan élték meg azt, hogy elvették azt, ami a sajátjuk?
– Ez volt a törvény, mert akkor mindent államosítottak – felelte egészen nyugodtan.
– Akkor átalakult a családjuk egész élete! – csodálkoztam, hiszen heten dolgoztak a gyerekek a szülők mellett, mindenkinek volt feladata a családi gazdaságban.
– Nem csak a mi életünk változott meg, az egész falu átalakult. Nehezen éltük meg ezt, a szülők meg pláne, de hát a kukoricát megkapáltuk harmadosan, és nekünk csak egy rész jutott belőle, amiből baromfit tudtunk nevelni, meg egy disznót hizlalni, a többi mind az államé volt.
– De hát akkor ugyanannyit dolgoztak mint azelőtt, csak harmadannyit kaptak… – tűnődtem el a hallottakon, és közben láttam a forró kukoricaföldön mezítláb kapáló lányokat, akik nem harmadolták fel a földet, és nem kapálták jobban azt, ami az övék lesz, hiszem a termésért dolgoztak. Magamban azonban osztottam szoroztam, elképzeltem a történteket, és elöntött az értelmetlen indulat.
– De hát akkor magukat meglopták, méghozzá igazságtalanul! – a beszélgető-partnerem azonban mindvégig szelíd, és mosolygós maradt.
– A szüleim ezután kaptak minimális nyugdíjat. Az én munkámat nem számították ugyan munkaviszonynak, fizetést sem kaptunk, csak a részt. A férfiak ugyanúgy mentek jószágot etetni, szénát kaszálni, csak nem haza hozták, hanem a
TSz-be. Édesapámnak ezt elég nehéz volt megélni, de ő a jószágot nagyon szerette, és oda is került az állatokhoz. Az államosítás után csak a kertünk maradt meg, ott termelhettünk saját részre zöldséget, egy darabon kukorica is volt a 800 négyszögölön. Bizony, azelőtt a család a 16 holdon megtermelt sokkal többet. Onnan húsz zsák krumplit is szedtünk fel, rengeteg babot, hiszen minden második kukoricasorba bab volt vetve, volt futura is, ahova el lehetett vinni a felesleget leadni. Így mindenből több volt, mint amennyire a családnak szüksége volt, azzal lehetett kereskedni is, abból pénzt csinálni, mert egyébként pénzre nem volt szükség. Majd nekem is olyan állásba kellett mennem, ahol télen is volt munka.
Nézem az asszonyt, hallgatom a minden változást tudomásul venni tudó szelíd történeteket. Nagyon sok megrázkódtatás érte a családjukat, de nem veszítették el a családi összetartozást, nem váltak el, nem mentek tönkre ebben, hanem alkalmazkodtak. Mert szerettek dolgozni. Ugyanúgy letérdeltek az esti Úrangyala imádságra akkor is, amikor harmadost kapáltak, mint a 16 hold birtokosaiként, mert tudták, hogy azt a földet, ami nekik a végső helyük az életben, senki nem veheti el tőlük, csak a reménytelenség. Apám erre úgy emlékezett, hogy akkoriban olyan világ volt, hogy nem is vetették fel, hogy dolgozni kellett, mert természetes dolog volt ez, amolyan munkacsendes világnak lehetett nevezni.
Ekkoriban a könyv szerzője anyjával és húgával olyan nyomorban tengődött Pesten, hogy a 12 esztendős fiú vonatra ült, és leutazott falura, a távoli rokonokhoz, és két évig embertelen, nem gyereknek való életkörülmények között szinte rabszolgaként robotolt a szívtelen rokonok gazdaságában, hogy legalább étkeztetése megoldott legyen, és anyjának csak a húgára legyen gondja. Édesanyja négy nyelvet beszélő tolmácsként cementgyárban dolgozott segédmunkásként, és életük akkor sem változott meg, amikor a fiú hazament középiskolába, mert a forradalomban való részvétele miatt évekig be volt börtönözve.
Mennyi kavargó kép, és egy feltáruló világ, amibe belépve átformálódott a gondolkodásom, és tudom azt a világot az ő szemükkel nézni. Most már tényleg éjszaka van, az álommal nem veszem fel újra a harcot, megadom magam, mert holnap még Apámmal lehetek. Még annyi mindent meg kell kérdeznem tőle, de miért csak most lett eszem ehhez? Hol kalandozott a szellememből eddig a tunya értelem? Mintha kitisztult volna a világ ragyogó vize, amit eddig kátyósodó pocsolyának tartottam, s elkerültem, pedig ebbe zubog bele a forrás, amit most megleltem.
Reggelig akkor is várnom kell, de most Apámmal minden reggel győzelem. Sejtem már, hogy csillagtintával az éjen észrevétlenül a lelkemre ír e könyv egy új fejezetet, s abban Apám hangján kell szólnia az igazságnak. Csak legyen még időm kérdezni, s neki kedve, ereje, hite velem erre emlékezni. Halkan settenkedek fel egykori szobámból a sötét, álmok uralta házba. Lopva belesek Apámhoz, aki a takaró alatt halkan szuszogva élete utolsó csatáját vívja. Nincsen ellenség, csak az idő telt be, s lassan közeledik a búcsúzás. Nesztelenül járkálok a hűlő lakásban, tapogatózok a lépcsőházban, már a kapcsolókat sem találom meg. A sötétben hirtelen irányt vétve összerezzenek. – Vajon észreveszem-e, ha belép ide a halál? Találkozom-e majd vele, vagy csak célirányosan érkezik, és mint a jó révész, átviszi utasát a túlsó partra? Vajon csippenthetek-e még le a rakományból azzal, hogy Apám emlékeire igényt formálok, és elkérem tőle az igaz történelmet, a só receptjét, hogy szétszórhassam ebben az ízét vesztett világban

*

*****************************************

 9. MEDITATÍV ÉS FILOZÓFIKUS VERSEK 

 
Reményi Tamás: Sírjukban forognak őseink…!
 
Már-már szerelmesen zsongott a tavasz selymes simogató langyos szele,
az ég aranyló szeme kacsingatón ontotta reánk ölelő fényes sugarait,
s a vidám élhető jövő csodálatos montázsa felvillant szemünkben:
gyönyörködni akartunk a fenséges látomásban…,
s nem túl messze az élővilágra – az égből –
lepottyant számtalan, sok süvítő, izzó, halált hozó mennykő…!
 

Halálos csend némasága járta át a sebzett tájat,
a tűz szilaj lángja elhamvasztotta a békés létet,
s csak egy halovány reménysugár lélegezteti a jövőt!
Elvakult élet jámbor társát gyilkolja,
a könyörület is a lángok martaléka lett!
 
Gyertyák imbolygó lángja ontotta sárga fénysugara viaszkönnyét,
s a holt csend már nem tud elmélázni a gyönyörű,
élhetően boldog, békés, szeretetben és szerelemben gazdag,
egy újabb tavaszi zsongással érkező jövőn!

………………………

 
Bihari Enikő : Őszinte szívek

Vannak arcok, kik mosoly mögé bújnak,
szép szavakkal lassan a szívedig jutnak.
Esélyt kérnek, újra és újra,
de a lelkük mélyén szándékuk nem tiszta.
Vannak, kiknek odaadod mindened,
hitet, könnyeket, a szereteted.
Mégis minden alkalommal visszaélnek,

és mély sebeket ejtenek benned.
Vannak, kik áldozatnak mutatják maguk,
miközben másokra hull rá a haragjuk.
Szavaik mögött fájdalom terem,
de nem mindig az szenved, ki sír szüntelen.
Vannak emberek, kik addig szeretnek,
míg fényt adhatsz megfáradt lelküknek.
De mikor te hullatsz könnyeket,
nem hallják meg a fájdalmat benned.
És vannak hosszú, néma éjszakák,
mikor a múlt újra visszatalál hozzád.
S magadat kérdezed csendesen:
„Vajon újra mit ronthattam el?”
Pedig semmi hiba nem volt benned,
csak rossz kezekbe adtad a szíved.
Mert aki tisztán, és őszintén szeret,
az mélyebben hordoz minden sebet.
És egyszer majd eljön az a pillanat,
mikor a lelked végre megnyugodhat.
S nem esedezel maradásért annak,
ki újra meg újra téged összezúzhat.
S akkor a csend már nem fájni fog,
s nem azt siratod, ki sebeket hagyott.
Hanem végül azt ünnepled,
hogy egy újabb bántástól,
a szíved megőrizted..

……………………..

 
Ézsiás László: Én nem akartam soha rosszat
 
Én nem akartam soha rosszat,
Csak egy kis fényt sötét ablakokba,
Szikkadt mellkasokba jó szívet...
Cserébe a sors majd megfizet.
 

Én nem akartam soha rosszat,
Csak meghúzódni egy sarokban,
Megtanulni olvasni és írni,
Szeretni, nevetni és sírni.
 
Én nem akartam soha rosszat,
Csak szót fogadni a nagyoknak,
Hatalmas nyomaikban járni,
S alkonyatkor csókra várni...
 
Én nem akartam soha rosszat,
Csak szerepelni a lapokban,
Nekem legyen legnagyobb szívem,
És tudjak adni mindenkinek.

……………………..

 
Felső Tamás: Anyám kék kardigánja
 
Vállamra hullva puha s kék,

mint egy szelíd, égi tó,
szálai közé szőve még
minden el nem mondott szó.
Nemcsak gyapjú, nemcsak fonal,
vele átölel egy néma dal,
hordozza még keze nyomát,
elűzve éjek sötét hadát.
Mélyén ott a régi illat,
levendulás, tiszta béke,
mint egy halvány csillagvirág
az emlékezés tengerébe'.

………………………

 
Krivák-Móricz Judit: Azt  mondja az  írás

Azt  mondja az  írás

Szeresd  ellenségedet,
én  ezt  nem  tudom.
Bántani  nem  fogok,
inkább  félreállok.
Sérülni  nem akarok.
a  sebesülés akár  egy
életre  szólhat,
komoly  nyoma maradhat.
Van  olyan bűn amit ember
nem  tud  megbocsátani.
Hatalmas  lelkierő  kellene  hozzá,
s  olyan  szeretet  aminek
nem birtokosa  az  ember,

2026.03.01.

*****************************************

 

 10. AUSZTRÁL KAPCSOLATOK 

  

  Ilosvay Gusztáv levelei

 

Adásnap: 2026.06.07
 
Ha megkérdezed az embereket, hol érzik magukat jól , akkor a nagy többsége azt válaszolja, hogy közösségben, ahol jól érzem magam, ahol elfogadják aki vagyok, ismernek szeretnek, vitatkoznak velem és az esetek legnagyobb részében dolgozunk hol ezen hol azon. Ilyen a Szalka banda Mátészalka környékéről. Fiatalok, lelkesek és szenzációsan citeráznak, és milyen jól!! Hallgass bele az adásba és megtudod. Ami ennek az interjúnak a csodája volt, hogy spontán, egy szuszra, gyakorlás, magyarázkodás nélkül jött a szép szó. Gratulálok nektek, remek munkát csináltok. Kiss Ágnes elment az illegális emigráció ellenes CIVIL még egyszer CIVIL megmozdulásra és hangképeket hozott nekünk, akik nem lehettünk ott a rendezvényen. Tanuljuk az ellenzék szerepét s ahogy hallom menni fog ez pillanatok alatt. Egyébként remekül éreztük magunkata stúdióban. Megint egy olyan adás volt, ahol vibrált a levegő a jó értelemben a stúdióban. Sok témával foglalkoztunk, oktatás, népviselet nem is akár kivel, Németh Hajnalka Auróra volt a vendégem. Szóval megint alkottunk. Ne feledd MEGSZÓLALOK Internetes irodalmi magazin, mi támogatjuk őket, remek munkát végeznek. Ha teszett az adás kérlek osszad meg barátaiddal. Köszönjük.
www.radiomozaiksydney.com.au  
 

Ilosvay Gusztáv

*

Adásnap: 2026.06.14.
 
 Valaki kérdezte tőlem hogy lehet ennyire fiatalosnak kinézni 80 évesen korában . Bevallom nem tudom. Különösen nem csinálok semmit mi azt garantálná, hogy „ fiatalos a kinézetem „. Viszont egész életemben azt csináltam amit szerettem, végig hobbiztam az életemet és a mai napig is imádok dolgozni. Olyan dolgokat csinálok önkéntesen ami az itteni közösséget segíti, s estére hulla fáradtan beesek az ágyba és egy hatalmasat durmolok, talán ez a titok. Ami az adást illeti remek lett Romám Emese nagyon profi. Ö az a fajta kommunikátor aki a víz alatt is tud beszélni anélkül, hogy levegőt venne. Ideális rádiós. Kiss Ágnes hozott a pécsi tudomány egyetemről három riportot ami valóban nagyon jól sikerült. Hála Istennek Magyarországon felfigyeltek arra, hogy a világban szétszóródott magyarság mekkora értéket gyűjtött össze és amit haza kell menteni mielőtt elkallódna. Szabó Laci jelentkezett be Torontóból az ottani Hungarófeszten volt és egy remek időt, töltött ott. Rengeteg fotót csinált amit meg lehet nézni az ö oldalán. Ne feledd Belenézni a „ Megszólalok” internetes irodalmi magazin oldalába. Remek dolgokat fogsz találni. Ha tetszett az adás kérlek osszad meg a barátaiddal. Köszönjük
www.radiomozaiksydney.com.au

*

Adásnap: 2026.06.21

 

Ha megnézitek a nyitóképet akkor egy remek kis vendéglőt fogtok látni Erdélyben, Homoródalmáson találod meg és ilyen és ehhez hasonló finomságokat lehet rendelni. Ha arra jársz feltétlen nézz be és add át üdvözletemet Sándor Krisztinának ,mert ő a tulajdonos. Két éve nyitottak ki, egy hangulatos helyen van, csodás természetben, amit csak Erdély tud nyújtani. Ha voltál ott mondd el mi volt a véleményed! Az adás színes volt, hiszen erről szól a Mozaik Rádió. Nagy Perge László grafikus művésszel beszélgettem, aki újra tervezte a T R A B A N T -ot és nézd meg, mert szenzációs. Tele vagyunk tehetségekkel. Milyen szerencsések vagyunk, hogy ennyi jól képzett szakemberünk van, akik megállják a helyüket bárhol a világban. Az előzetes kis videóban említettem, hogy Kiss Ágnes hozott egy szívmelengető riportot a VISSZIDENSEKRŐL. Ha nem tudod mit jelent ez a szó, akkor hallgasd meg a riportot s akkor minden a helyére kerül. Ne feledd a „Megszólalok” internetes irodalmi művészeti magazint Véghelyi József szerkesztésében. Hidd el, értéket találsz benne. Ha tetszett az adás kérlek, osztd meg barátaiddal, s mindenkivel, aki szereti a magyar szót. Köszönjük!

www.radiomozaiksydney.com.au  

 *

Adásnap: 2026.06.28

 

 Izgalmas és mozgalmas időket élünk, hisz 1956 forradalmának hetvenedik évfordulójára emlékszünk ebben az évben és két kimagasló eseményt szerveztünk, amiből az elsőt letudtuk. Tegnap történt. Vagy egy évvel ezelött fejünkbe vettük, hogy egy emlékművet állítunk annak a forradalomnak, ami megváltoztatta a XX századi Magyarország sorsát örökre. S hogy ennek az öszmagyarság szempontjából mekkora jelentősége volt, azt csak az utóbbi időben kezdtük igazán értékelni. Ennek eredményeként az itteni közösség csúcs szervezete, a NSW-i Magyar Szövetség a Sydney-i Magyar Konzulátussal és a Waverley kerület polgármester irodájával karöltve megszervezte, megtervezte és kivitelezte azt az emlék követ, ami méltó tisztelettel és büszkeséggel hirdeti a világnak, hogy van egy ország Európa közepén, amelyik minden áron megvédi szabadságát, függetlenségét s megbecsüli a múltját. Ugyan akkor hálás a befogadó országnak, Ausztráliának, hogy otthont, lehetőséget és békét adott az üldözött magyar menekülőknek, amikor arra a legnagyobb szükség volt. Ez a terméskő (Kb 180 kg) s rajta a kétnyelvű tábla hirdeti szabadság szeretetünket és hálánkat. Ha erre jársz feltétlen nézd meg, hajts fejet a hősök emléke előtt. Természetesen sok érdekes riport is volt még az adásban. Itt szeretném felhíni a figyelmedet, ha Erdélybe mész menj el Homoródalmásra (Székelyföld) és térj be az Almárium vendéglőbe. Az a sok finom étel, amit ott találsz felejthetetlen élményt fog nyújtani. Ne feledj el belenézni a „ Megszólalok” internetes irodalmi magazin oldalaiba. Értéket találsz benne. S ha tetszett az adás kérlek osszad meg barátaiddal s mindenki mással aki szereti a szép magyar szót. Köszönjük!

www.radiomozaiksydney.com.au

*****************************************

11. BEMUTATJUK FÖLDES KRISZTA ÍRÓNŐT 

 

Földes Kriszta: Bemutatkozás!
Építőipari technikusi végzettséggel rendelkezem, ám az irodalomban rejlő gyönyörű világ már gyermekkoromtól kíséri életemet. Hatéves koromban, édesapám esténként Petőfi Sándor: János vitéz soraival kápráztatott el, bennem pedig gyökeret vert az olvasás öröme. Később a könyvek és verseskötetek lapozgatása hobbimmá vált, amely egyre mélyebb kötődést jelentett számomra.

Földes Kriszta

Tinédzserkoromban megpróbálkoztam saját könyv készítésével, majd körülbelül öt éve novellák, egy éve pedig a versek írásába fogtam. Számomra az írás mind a szép dolgok, mind a bánat kifejező eszköze. Általa feldolgozom magamban mindazt, ami öröm, vagy éppen fájdalom.
Az irodalom nem csupán kikapcsolódás, hanem belső út is, amely erőt és inspirációt ad a mindennapokhoz. Úgy érzem, életem végéig elkísér, és mindenkor része marad annak, aki vagyok. 

*

Földes Kriszta: Szeme tükrében
(In memoriam – 2012: novella)

Felbaktattam a kórházi épület harmadik emeletére. Kifulladva nyitottam be a hatalmas, 12 ágyas kórterembe. Nagyi nem volt az ágyban, a kétszárnyú fa ablak elé ültették, ahonnét kifelé nézegetett. Lábain puha takaró pihent. Megigazítottam pongyolája begyűrődött nyakát, puszit nyomtam puha arcára, odahúztam mellé szorosan egy széket, és leültem. Az ablak alatt elhelyezett radiátor öntötte ránk melegét. Megfogtam lefogyott, ráncos kis kezét, ami a meleg ellenére jég hideg volt. Tenyerembe vettem, így próbálva felmelengetni. Nem reagált jöttömre, tekintete üres, néma maradt, teste mozdulatlan. Az ablak előtt terebélyes fa magasodott. Legtöbb levelét már ledobta, ami még maradt rajta, azt enyhe, késő őszi szellő fújdogálta. Ültünk egy darabig, bámultuk az ablakból az elmúlás jeleit. Némaságban teltek a percek.
Aztán apró szemeivel, melyek fénytelennek tűntek, rám nézett. Csontszínű, keretes szemüvege orrára csúszott. Megfáradt pillái lassanként teljesen felnyíltak. Szemei kikerekedtek, és apránként visszatértek tekintetébe az élet és tudat jelei. Gyermekkoromból ismert csibészes mosolyra húzódott szája. Piciny orra felett begyűrődtek a ráncok. Felismert. Kissé oldalra fordította fejét, majd gyenge, vékonyka hangján suttogott:
- Látod azokat a rügyeket a fán? Nézzed, sorra pattannak ki és színesebbnél – színesebb virágokká lesznek. Egyre csak nyílnak és nyílnak.
Néztem kifelé, de a megkopaszodott fán kívül mást nem láttam. Majd ismét Nagyit figyeltem. Szemében valamiféle gyermeki ragyogás tűnt fel, és öröm ült tekintetében.
- Látod azokat a színes pillangókat amik ott repkednek a virágok között? Hallod a kismadarakat ahogy csivitelnek? Érzed milyen gyönyörű helyre kerültünk? Ugye Drágám, érzed? – kérdezte.
- Igen Nagyi, érzem – feleltem.
Szemei egyre élénkebbé és boldogabbá váltak, tündököltek. Közösen egy gyönyörű világot festettünk az ablakon túlra, ami pillanatról pillanatra, egyre színesebb, nagyobb és élettel telibb lett. Szemei tükrében láttam azt az odavarázsolt csodát, amiben Ő akkor ténylegesen, tudatával benne járt. Ez a világ pedig egyre csak tökéletesebb, szebb, Ő pedig nyugodtabb és boldogabb lett, ami által Én is. Kicsiny kezei közben teljesen felmelegedtek, hevesen gesztikulált. Egy pillanatra tán fiatalkori parfümének illatát is érezni véltem. Mi ott és akkor nem két test voltunk, hanem két lélek, szorosan összefonódva. Varázsoltuk a csodákat közösen, egyre többet és többet. Kiszíneztük még a felhőket is. Nem tudom mi óta ültünk a képzeletünkbe merülve, de nem is volt érdekes, mert eltűnt tér és idő. Már nem a kórteremben, hanem egy fa alatt ücsörögtünk, egy tökéletes, általunk létrehozott világban, teljes harmóniában csak mi ketten.
Akkor láttam utoljára. Másnap nem volt az ágyban, és a székben sem pihengetett. Fájdalom, hiány, elveszettség, magány kavargott bennem. Forró könnyeim végig peregtek arcomon. Odasétáltam az ablakhoz, és abban a pillanatban a sötét őszi felhőkön, áttört egy kósza napsugár és bevilágította a fát. Melegség öntötte el a szívem.
Nagyi hazatalált.
 

*

Földes Kriszta: Érintés határán

( első közlés)

 

Éj ölében ébredt az izzó hold,

ezüst ívű mosolya körbefont.

Suttogott: „Ne félj, csupán érints meg!”

Bennem sodró vágy lángja reszketett.

Vezetett sejtelmes, ködös tájon,

magába vont, mint végtelen álom.

Kezem felé nyúlt, fénybe öltözött,

varázs árnyéka körém költözött.

Érintettem hűs, lebegő testét,

derengéssel vonva be az estét.

Lélegzete gyorsult, rám hullt halkan,

szellőként súrolta nedves ajkam.

Lobbanó ragyogása felperzselt,

a szenvedély varázsa életre kelt.

Csillag lángolt ködfehér tejúton,

múló idő megállt a pillanaton.

Emlékét soha el nem feledem,

mikor karjába némán merültem.

Csend hullt alá égi végtelenből,

 *****************************************

12. TRIANON 1920 JÚNIUS 20. 

 

Vers,  próza, festmény -  126 év távlatóból

 
Felső Tamás: Az ősi tölgy
 
Június negyedike van, s bár a naptár szerint a lüktető nyár árasztja el zöld fényével a Kárpát-medencét, ezen a napon százhat éve mégis megfagyott a levegő, mert egy láthatatlan, jéghideg penge hasított végig a hazán.
Magyarország ekkor olyanná vált, mint egy gigászi, ősi tölgy, mely évszázadokon át dacolt a viharokkal, miközben gyökereit mélyen a Kárpátok sziklás talajába fúrta. Ám ezen a napon idegen kezek fejszét emeltek rá. Nem a törzsét döntötték ki, hisz a szív élni akart, hanem a legszebb, legéletrevalóbb ágait nyesték le kíméletlenül. Koronájának kétharmada a földre hullt, s a fa törzse ott maradt magányosan, csonkán, miközben a levágott ágakban még ugyanaz a nedv keringett, s ugyanaz a múlt lüktetett.
A lombok suttogása Erdély bércein, a Felvidék várain, s a Délvidék rónáin egyszerre némult el, majd alakult át egyetlen, keserves sóhajjá.
Ezen a napon a hazát úgy szaggatták szét, mint egy generációkon át féltve őrzött, családi palástot. Fonalait, melyeket történelmünk, kultúránk, vérünk és szeretetünk font össze elszakíthatatlanul, durva ollóval vágták el. Városok maradtak árván, folyók veszítették el forrásaikat, s hegycsúcsok kényszerültek búcsút inteni völgyeiknek. A meghúzott határvonalak sajnos nemcsak a térképen húzódó tintacsíkok lettek, hanem húsba vágó, vérző sebek a nemzet testén. Kerítések nőttek ott, ahol addig csak a szél járt, és idegen szavak visszhangoztak a falvakban, ahol addig magyarul altatta édesanya a gyermekét.
De a tölgy, bár megsebzették, nem halt meg. Gyökerei a mélyben összekapaszkodtak.
Mert van valami, amit semmilyen tollvonás, semmilyen trianoni asztal nem tud megsemmisíteni. S ez az a láthatatlan gyökérzet, amely a föld alatt, a lelkek mélyén továbbra is összeköti a tölgy minden egyes elszakított levelét. Az anyanyelv szavai, a közös dalok, a Himnusz elcsukló dallama olyan hidakká váltak, amelyeket nem lehet lerombolni. Határok választanak el minket, de szívünk ugyanarra a ritmusra dobban.
Június negyedike a Nemzeti Összetartozás Napja. Ma ne csak a veszteséget gyászoljuk, a csodát is ünnepeljük, azt, hogy a megcsonkított törzs újra rügyet bontott. Hogy annak a családi palástnak elszakított szálait a szeretet és az emlékezés újra meg újra összevarrja. Mert a haza nem rög és határkő. A haza mi magunk vagyunk, bárhol is éljünk e világban, amíg megőrizzük egymást a szívünkben.

 *

Ősi tölgy

Kép: Mesterséges intelligenciával készült

………………………..

 
Tóth Enikő Enci: Trianon
 
Fény szemedben, vér eredben,
bíznod kell még nemzetedben,
érzed, több, mint száz éve már,
elválaszt pár országhatár!
Nem értették, csak kérdezték,
hol a fűszálból a festék?
Magyar réten miért kaszálnak,
rablói a közös mának?
 

Vér erekben, fény elillant,
idegenre gyakran villant,
szabadságért, szép hazáért,
távol élő unokákért!
Rokon rokontól szakítva,
ország léte felhasítva,
testnek végtagjai váltak,
hasznára sok más világnak!
 
Vér eredben, hegyek bánták,
visszhangjukkal kiabálták,
mindenütt magyar seb égett,
kérve többször emberséget,
nem hódolt és nem felejtett,
együtt él a magyar nemzet,
bár sajnos a történelem,
változtatott térképeden...
 
Fény szemedben, vér eredben,
higgy örökre nemzetedben,
Hiába vannak határok,
közösek a magyar álmok,
anyanyelved minden szóban,
oldhatatlan szép valódban,
el nem veszik tőled mások,
így éld meg a szabadságod!

……………………..

 
Nagy Vendel: Trianonszaurusz
 
UNGVÁR
ÉRSEKÚJVÁR

SZÉKESFEHÉRVÁR
NÁNDORFEHÉRVÁR
GYULAFEHÉRVÁR
Mindegyik ősi
Magyar város,
Ma már máshol áll
Az országhatár.
Hazánk minden felől
Önmagával határos.
Hamarosan száz éve
Hallik ajkunkon siralom,
S mégse teszünk semmit
Csitul a fájdalom.
Vajh mikor lesz szívűnkben
Újra vigalom?
Sokan gondolják,
Vesszen Trianon!
De a dolgok lassan már
Olyan időtlennek tűnnek,
Akár a sivatagban
Az őskövület.

……………………..

 

Zsigmond István: Ima a hazáért

*****************************************

13.  KURUCZ ÁRPÁD: KEREKES BORBÁLA BALLADÁJA 

                       (novella)                      

 

Kerekes Borbála, március végén vette észre magán a változást. Először a szagok zavarták, később émelygett és hányt. Egyik alkalommal, mikor a piacon vásárolt, vett fél kiló savanyú-uborkát, és ott, helyben megette az egészet.

Néhány héttel később, egy szombat hajnalon felkeltette párját.

– Pityu! Ébredj! Úgy érzem, babát várunk – ragyogta.

– Mi van? – dörzsölgette szemét kábán a jó kiállású, harmincas férfi.

Eltelt néhány pillanat, míg felfogta, mit hallott. Az ágy szélére ült, háttal a nőnek.

– Miért nem vigyáztál!?

Kurucz Árpád

Kerekes Borbála boldogsága hirtelen elhervadt. Nézte Pityu 

széles hátát és az elmúlt egy év járt az eszében. 

Visszatekintve eszébe jutott, hányszor alázta meg a férfi. 

Egy régebbi emlék, valamiért különösen fájt. Fodrásztól ment 

haza jó kedvűen, azt remélte, tetszeni fog az új frizura. 

Pityu sportcsatornát nézett a televízióban, épp csak kilesett a 

doboz söre mögül.

– Hogy nézel ki?

Nem került szóba többet a baba. Élték mindennapi életüket,

ahogy azelőtt.

Három nappal később a férfi egy cédulát és egy borítékot nyomott párja kezébe.

– Itt van az angyalcsináló címe, az időpont és a pénz.

Borbála arca megrándult, mintha keserűt nyelt volna. Szája mellett fájdalmas vonás jelent meg. Szó nélkül elvette a papírt és megnézte.

– Hiszen ez vasárnap! Május első vasárnapja.

– És? Legalább nem kell szabadságot kivenned.

A villamos kopott házak, összefestett kerítések, gazos vasúti töltés mellett döcögött. Kerekes Borbála úgy érezte mindenki őt nézi, tudják az emberek mire készül. Hirtelen úgy hallotta, mintha egy szív dobogna, amely nem az övé. Ijedten nézett körül. A néhány vasárnap délelőtti utas közönyösen bámult ki az ablakon, valaki hangosan telefonált. Mire leszállt a végállomáson eleredt az eső. Elázva csöngetett be a harmadik emeleti lakásba. Ötvenes, hidrogénezett hajú nő nyitott ajtót. Némán végig vezette a sötét előszobán, a siváran berendezett, várónak kinevezett helyiségbe. Már ketten ültek ott. Komoran néztek maguk elé, kerülték egymás tekintetét. Egyikük váratlanul megszólalt, olyan hangon mintha gyónna.

– Nem tudom vállalni. Már van hat, miből tartsam el őket.

– Nekem most kezd beindulni a karrierem. Gyereket később is vállalhatok, de ilyen lehetőségem nem lesz több – mondta a másik mentegetőzve, egy harminc év körüli dekoratív nő.

Kerekes Borbála hallgatott, fülében ott dörömbölt az ismeretlen szív dobogása. Néhány perc múlva csendben felállt és óvatosan becsukta maga mögött az előszobaajtót.

Este sokáig várta párját. Éjfél körül kirakta az asztalra a cédulát és a borítékot. Arra ébredt, hogy a férfi becsapja az ajtót és felkapcsolja a lámpát.

– Mi ez? – kérdezte élesen a papírt lobogtatva.

– Nem tudtam megtenni.

– Szóval így akarsz megfogni! Az nem fog összejönni.

– Nem tudom megtenni – ismételte sírva Kerekes Borbála. – Hallom, ahogy dobog a szíve.

– Te nem vagy normális! Kezeltesd magad! Honnan tudjam, hogy az enyém!? Nem fogom más kölykét nevelni! Ki tudja kivel fekszel össze mikor nem vagyok melletted!

– De Pityukám! Tudod, hogy soha nem tennék ilyet. Csak téged szeretlek – esdekelt Kerekes Borbála.

A férfi gúnyosan elmosolyodott.

– Válassz!

– Nem tudom megtenni – ismételte harmadszor Kerekes Borbála.

Másnap, mikor hazaért a munkából látta, hogy a férfi holmija eltűnt. A cédula ott volt az asztalon, mellette a boríték, üresen. Kétségbe esett, nem gondolta, hogy Pityu tényleg elköltözik.  Többször átszámolta, hogy fogja fizetni az albérletet és a többi költséget. Akárhogy osztott, szorzott, faragott innen-onnan, valami mindig hiányzott.

Két nappal később becsöngetett szülei ajtaján. Anyja hidegen fogadta, be sem hívta.

– Hol voltál az elmúlt két évben? Most, hogy bajban vagy megjelensz?

– Ne játszd meg magad anya! Alig vártátok, hogy elmenjek. Soha nem voltam fontos neked, csak a tehetséges zongoraművész bátyám!

– Ő legalább hálás!

– Látom mennyire! Amint tehette külföldre menekült.

– Ott jobban tud érvényesülni.

– Minek is jöttem ide? – hajtotta le a fejét Kerekes Borbála.

– Azt kérdezem én is.

A szerencse mégis rámosolygott, munkaadója egy öreg, szigorú szabónő, Amália néni képében. Az öregasszony, aki a legkisebb pontatlanságot sem tűrte el, megenyhült a hír hallatán. Borbála feladta az albérletet és odaköltözhetett a szabóműhelybe. A zsúfolt műhelyt fáradt-szürke színbe burkolták a sápadt fényű neoncsövek. Amália néni lakásából nyílt, egy sötét, külvárosi bérház harmadik emeletén. Neki nem lehetett gyereke, talán azt remélte, hogy a kis jövevény élettel tölti meg egyhangú, sivár napjait. Függönnyel leválasztották az egyik sarkot és beállítottak egy heverőt, kiságyat és szekrényt.

– Így legalább nem kések el a munkából.

– Maga még így is képes elkésni.

Kerekes Borbála napok óta először elmosolyodott, és szebbnek látta a jövőt. Az öregasszony, aki mindig magázta, lassan áttért a tegezésre. Eleinte, csak mintha véletlen lenne, közben figyelte a nő reakcióját. Egy idő után kezdett úgy gondolni a születendő gyermekre, mint az unokájára.

Kerekes Borbála megkapta a terhes kis-könyvét, rendszeresen járt az előírt orvosi vizsgálatokra. Nemsokára megtudta, hogy egészséges kislányt vár. Már akkor elhatározta, hogy ő sohasem lesz olyan, mint az anyja.

Július végén az ultrahangos vizsgálat után, egy magas, felnyírt hajú, körszakállas férfi szólította meg a rendelő kijáratánál.

– Kerekes Borbála?

– Köszönöm, nem veszek semmit és biztosítást sem akarok kötni.

– Nem akarok semmit eladni, éppen ellenkezőleg – mondta a férfi csendes behízelgő hangon.

– Nincs semmim, amit eladhatnék.

– De igen. Ott hordja a szíve alatt.

Kerekes Borbála a felháborodástól szóhoz sem jutott. Némán otthagyta az idegent. A sarok előtt visszafordult, látta, hogy férfi mozdulatlanul áll és őt nézi. Rossz érzés fogta el.

*

A következő vizsgálat után újra ott várta a kijáratnál.

– Csak hallgasson meg.

– Hagyjon békén! – kiáltott rá Kerekes Borbála.

Cipői szaporán kopogtak a járdán. Mielőtt befordult újra visszanézett. A férfi mereven bámulta. Hirtelen újra hányingere támadt, pedig már hetek óta nem volt.

Az ismeretlen nem tágított. A következő alkalommal ismét ott állt, táskával a kezében.

– Most már meghallgat végre?

Kerekes Borbálát rosszullét fogta el, le kellett ülnie a kerítés szegélyére. Az idegen mellé ült.

– Egy gazdag amerikai házaspár megbízásából vagyok itt. Nem lehet gyermekük és nagyon szeretnének örökbe fogadni egyet.

– Hagyjon békén! – akarta kiáltani Kerekes Borbála, de mielőtt kinyithatta volna a száját, öklendezni kezdett.

– Gondolja meg! – folytatta az ismeretlen, mintha nem látná, hogy a nő rosszul van. – A gyermek mindent megkap amit maga nem tud megadni neki szerény anyagi helyzete miatt. Kinyílik előtte a világ, míg maga mellett a sötét szabóműhely vár rá. Tanulhat, teljes családban nőhet fel, nem apa nélkül mint magával.

Kerekes Borbála hirtelen jobban lett, figyelni kezdett.

– Ennyi pénzből gondtalanul éhet élete végéig – nyitotta ki a táskát az idegen.

Kerekes Borbála megbűvölve nézte a rengeteg bankjegyet.

– Gondoljon a gyermekére. Az ő érdekét nézze, ne a magáét.

– Rendben van – monda csendesen Kerekes Borbála, és lehajtotta a fejét.

Mikor felnézett, egyedül volt. Az ismeretlen nyomtalanul eltűnt. Nyomott hangulatban, rosszkedvűen ért haza. Az öregasszony észrevette, hogy valami történt.

– Mi van? A gyerekkel minden rendben?

– Igen, Amália néni. Csak fáradt vagyok – mondta Kerekes Borbála és arra gondolt, hogy becsapta az öregasszonyt.

A hetek gyorsan teltek. Karácsony napján megszületett a gyermek. A Mária nevet kapta a keresztségben. Miután anyja hazavitte, csak sírt, sírt, nem lehetett megvigasztalni. Kerekes Borbála elkeseredett, vele zokogott.

Vízkereszt után egy ködös, hideg estén bekopogtak a műhely ajtaján. Az idegen lépett be.

– Eljöttem, ahogy megállapodtunk.

Az anya elsápadt. Rég megbánta könnyelmű ígéretét.

– Nem tudom megtenni! – kiáltott Kerekes Borbála.

– Nem táncolhat vissza! Szerződést kötöttünk.

– Menjen el! Nem kell a pénze!

Az idegen elindult a síró gyermek felé, maga előtt tartva a táskát. Kerekes Borbála a kiságy elé lépett.

– Állj félre, amíg megteheted!

– Takarodj innen! – üvöltötte Kerekes Borbála.

Kiütötte a férfi kezéből a táskát. Az puffanva ért földet és kiokádta magából a rengeteg pénzt. Amália néni lépett be a lármára. Döbbenten nézte a kiszóródott bankjegyeket. Az idegen rápillantott az öregasszonyra, lehajolt, összekapkodta a pénzt és kifelé indult. Az ajtóból visszafordult és sokáig, mereven nézte az anyát. Amália néni, meg volt győződve, hogy a szeme vörösen izzott.

– Ki volt ez?

– Azt hiszem az ördög – mondta Kerekes Borbála.

Először nem tudták mi történt. Csak egy kis idő múlva jöttek rá, hogy csend van. A gyermek abbahagyta a sírást.

*****************************************

 14. A TERMÉSZET VARÁZSA VERSEKBEN 

 

Szőcs Éva: Szépség hangja
 
Én leszek hegyek, völgyek szószólója, 
fenyvesek csendes visszhangja, 
futó csermelyeknek szava,
simogató erdők dala. 
 

Rímbe szövöm szellő vágyát, 
versek születnek a hátán, 
bimbózó zöld ligetekben, 
mesét suttog majd az este. 
 
Reggel ébresztem a napot, 
fényben úszó hajnalokot,
hartmatcsepptől ékes földet, 
fonok virágból mezőket. 
 
Mikor a madarak szállnak, 
daluk az ég felé árad, 
színeket ébreszt a lelkem,
minden szépség hangja bennem. 

……………………….

 
Szilágyi Anita: Eső után
 
Eső után szivárványív ül az égen,
Mutatja, a csodák még bennünk élnek.
Friss levegőben tücskök ciripelnek,

Gyíkok, csigák araszolnak, rigók csiripelnek.
Felüdült a táj, fűszálakon ott a harmatgyöngy,
Kitisztultak a felhők, minden tiszta odafönt.
Vékony vízfátyol fedi az utakat,
Halvány fény nyújt reménysugarat,
Olyan csendes, szelíd a természet,
Évszak változása ad kerek egészet.
Macskaköveken könnyedén sétálok,
A naplementével lassan eggyé válok,
Emlékezem szemedre és a szerelemre,
Amit hirtelen elvesztettem.
Bízom az égi kegyelemben,
Életem végéig bezárlak szívembe.

……………………….

 
Márkus Kata: Tavaszi sétám

Tél hidege szorította lelkem
vágyódtam tavasz illatára,
valahol meghallhatták óhajom,
jött a tavasz sok-sok szép virággal.

Sétáltam ibolyától kéklő dombon,
hófehér vad nárciszok között,
vadcsapáson ritkás erdőbe értem,
hol a gyöngyvirág fehéren pöttyözött.

Talpam alá zsenge fű simult,
kispatak vize vidáman csobogott,
zöldhasú béka ült a partján,
szemeivel kíváncsian pislogott.

Mosolyogva folytattam utamat,
lelkem szabad volt, mint a madár,
arcomat langy napfény simogatta,
hajamban huncut szél kóricált.

Gondolatban búcsúztam a téltől,
messzi hegycsúcsokról integet,
kitárt karokkal öleltem a tavaszt,
fejem fölött fecske csivitelt.

2026.

……………………..

 
Tóth Enikő Enci: A szívekben a nyár felébred...
 
A mindenségnek napsugár üzen,
a földre hulló szikratáncon át,
sárgára festve létnek halk szavát,
a hársfaágon rezdül az ütem!

Az ember lelke szép virágokat,
köt csokorba, hódolva a mának,
égről kéket csepegtető nyárnak,
nyitottan szemlél új világokat!

A rét csak suttog, csodákkal festve,
magában hordja a lét titkait,
a nyár ritmusát újra teremtve!

Megéled benne ilyenkor, amit
megváltoztat, hisz gondokat feledtet,
s átsimogatja az ég dalait...

*****************************************

15. FELSŐ TAMÁS: A SZÉLFÚTTA HAJÓNAPLÓ 

(az 5x margójára) 

 
Az idő most nem rohan homokszemekként markomból, inkább olyan, mint egy folyó, néha tajtékos és sietős, máskor tükörsima, de minden kanyarulatnál hagy maga után valami hordalékot, amiből partjaim épülnek. Ma ez a folyó egy kerek számhoz ért, egy olyan széles öbölhöz, ahol érdemes pihentetni kicsit az evezőket, és visszanézni a megtett útra.

*

Minden egy kis falu biztonságos ölelésében kezdődött. Ott, ahol a hajnalnak még széna és tej illata volt, és ahol a mezítlábas szabadság nem egy fogalom volt, hanem a talpam alatt lüktető meleg föld. Gyermekkorom, egy végtelenített aranyóra , amit nem a mutatók, hanem a cseresznyeérések és a hóesések ritmusa hajtott. Azok a reggelek megtanítottak, hogy az élet legfontosabb kincsei nem a polcokon porosodnak, hanem a kertvégi gyümölcsös illatában, az erdő suttogásában és az öreg házak falai között lakoznak.

Felső Tamás

Aztán utam messzebb vezetett a falu végénél. Az életem kalandos tengerré vált, ahol a szél nem mindig hátulról fújt. Voltak évek, amelyek sűrű erdőként tornyosultak elém, ahol magamnak kellett vágni reménytelenül az ösvényt, és voltak pillanatok, amikor a horizont előttem tágas volt és ígéretekkel teli. Megéltem magasságokat, ahol ritka és tiszta volt a levegő, és megjártam mélységeket, ahol csak a saját belső tüzem adott világosságot. Minden hegy meghódítása és minden viharos éjszaka egy újabb vonást karcolt lelkembe, amiktől ma már nemcsak érettebb, de ragyogóbb is.
Ötven év.
Ez az a pont, ahol az ember már nem siet feleslegesen, mert tudja, a cél maga az út. Most már nemcsak látom s hallom, de értem is a fák beszédét. A vágyak már nem rángatnak, hanem irányítanak, mint a csillagok az eltévedt vándort. Ez életem delelője, amikor a nap a legmagasabban jár, és a leghosszabb árnyékot veti a múlt, viszont a legtöbb fényt is adja jelenemnek.
Ennyi év már nem csak egy szám, hanem egy félszázadnyi horizont, ahol az égbolt már ezerféle színben játszott. Ha az életem egy könyvnek tekintenénk, az nem egy poros polcon várakozó lexikon, hanem egy szélfútta, sós illatú hajónapló lenne, amelynek lapjait a viharok és a verőfény felváltva koptatták fényesre.
De sajnos a legfényesebb délutánokra is rávetülhet az alkony árnyéka. Anyám halála nem egyszerű távozás volt, hanem az a pillanat, amikor világítótornyom fénye váratlanul kialudt. Ott álltam a sötét víz felett, és hirtelen meg kellett tanulnom a csillagok állásából navigálni. Ez a veszteség egy mély, néma folyó tájam közepén, amit nem lehet átugrani, csak lassan, méltósággal gázolni benne. Az ő hiánya azonban idővel átlényegült, már nem csak a fájdalmat éreztem, hanem azt a láthatatlan köteléket is, amivel belém szőtte tartását, a mosolyát és azt a feltétel nélküli fényt, ami most már belőlem világít tovább.

*

Húszas éveimben a világ egy végtelen tengernek tűnt. Úgy vágtam neki az ismeretlennek, mint a kifeszített vitorla, mely csak issza a szelet, és nem kérdezi, merre viszi az áramlat.
A kalandok nem csupán úti célok voltak, hanem belső földrengések, minden új táj, minden idegen város egy darabot vésett jellemembe. Voltam sziklamászó a sors meredek falain és mélytengeri búvár az érzelmek sűrűjében. Nem féltem sosem a zátonyoktól, mert hittem, talán helyesen, hogy a hajótörésekből épülnek a legszilárdabb várak.
A szerelmek úgy vonultak végig évtizedeimen, mint az évszakok váltakozása.
Volt köztük perzselő nyári villámlás, amely hirtelen jött, mindent megvilágított, majd dörgő robajjal távozott, s csak egy ózonillatú emléket hagyott maga után.
Volt, amelyik lassú, őszi esőként áztatta be lelkem, észrevétlenül válva részemmé, s táplálva gyökereimet.
Minden ölelés egy kikötő volt, ahol megpihentem, s bár nem mindenütt dobtam horgonyt örökre, minden arcnak és minden suttogásnak helye van szívem térképén.
Életem derekán pont félidőben érkezett, egy nyári est - csillagjaként kislányom, aki azóta is beragyogja életem egét.
Most, ennél a mérföldkőnél állva, a táj már nem vad és beláthatatlan, hanem aranyló és érett. A kalandok vadsága szelíd bölcsességgé finomult, a szerelmek tüze pedig egyenletes, melengető parázzsá lényegült át.
Nem egy út végén vagyok, hanem egy magaslaton, ahonnan végre rálátok az egész megtett útra. A hegek bőrömön és lelkemen nem hibák, hanem nemes patinák. Ötven évnyi vihar és napsütés után már tudom, nem az a cél, hogy elkerüljem a hullámokat, hanem az, hogy tudjam, miként kell rajtuk önfeledten táncolni.

*****************************************

 16.  NAGY VENDEL VERSEI 

      (huszonkilencedik rész)

 
Teremtés
 
Mint nyálkás hüllő

Vergődsz a forró homokon
S közben sasnak képzeled
Magad.
Üvöltesz, ahogy az oroszlán
Teszi, ha jő a langymeleg
Alkonyat.
Pedig akár a nyúl,
Olyan gyáva vagy.
Kórosan túlértékeled
Önmagad,
Puszta léted.
Kevésen múlott,
Hogy az Isten
Emberré tett.
 

*

Szinekvanon

 

Ihlet

És

Ötlet.

 

(E nélkül nem jöhetett volna létre ez a könyv )

( Szerk: Sine qua non – latin kif.: nélkülözhetetlen feltétel)

 

*

Akropolisz

 

Istenek kövei

Kövek Istenei

Isteni kövek

Kőistenek.

*

Sztahanovista

 

Értekezleten havonta

Lódít egy úr:

„Én huszonöt órát

Dolgozom naponta”

Kérdés reá a felelet:

Ez hogy lehet?

„Egy órával előbb kelek.”

 

*

Orvosnál

 

Mint madarak a dróton,

Gubbasztunk sorsunkba beletörődve,

Várjuk, hogy mi is sorra kerüljünk

Egyszer talán majd.

 

*

Nővérke

 

Aléltan feküdtem

Magas láztól égve,

Ma is emlékszem

Hűsítő kezére,

Mosolygó szemére,

Bársony tekintetére.

Gyógyítani nem csak

Orvossággal lehet.

A medicinától

Csupán elbódulsz.

Hinned is kell,

Hogy meggyógyulsz.

 

*

Eszmélés

 

Urológián ébresztgettek.

Rájöttem, hogy megműtöttek.

Úristen!

Doktor úr!

Nem lesz ebből bajom,

Ha visszajön a

Nyilas uralom?

 

*

Kislányom

 

Számomra elképzelhetetlen

Talány,

Hogyan rágja majd

Gyönyörű arcodat a

Halál.

 

*

Vágy

 

Olyan szeretnék lenni,

Mint amilyen

Te vagy,

Mindig is olyan szerettem

Volna lenni,

Mint amilyen

Most vagy.

Példákkal elöljáró,

Hittel álmodó.

 

*

Hit

 

Régen a templomban

Egyedül ültem

Imámba merültem.

Kik tiltották nekem,

Ülnek most előttem

A padban.

 

*

Elborult elmével

 

Barátomat látogattam a „viccházban”

És ő így invitált engem:

Gyere be közénk, pajtás!

Íme itt egy pap,

Itt egy tanár,

Itt egy elvtárs,

S egy igazgató.

Miért pont te nem lehetnél közénk való?

Apám mesélte egykoron:

Ült dédnagymamám egy széken,

És szép csendesen megőrült a hostelon.

Itt is ülnek sorban,

Mint fecskék a dróton,

Sorsukba beletörődve.

És minden olyan vakítóan fehér...

S a plafonon,

- Ha valakinek orra fröccsen -

Pirosan pöttyözik a vér.

S látom, hogyan eteti társát egy őrült,

Kinek nyelve kilóg.

Borsóval teli kanalat töm szájába,

S megfordítja.

Kanalát a társa álla alá tartja

S ami borsó kihullik:

Bekapja.

Fekszik bedeszkázva az ágyban egy úr.

S számolja: minden kutya egy ujj.

Egy kutya, két kutya, három kutya,

Tarka kutya, fehér kutya,

Kutya, kutya, kutya, kutya,

Sok kutya.

Másik meséli a rácsosban:

Kiadtam a kecskének a kertbe

A meleg ebédet, a túrós csuszát.

S mit mondott?

De meleg, de meleg,

Megégek, megégek.

S nyújtja felé a kezét,

Akit kikötöztek.

Vedd elő a bicskád,

Vágd le a kötelet.

Ő hajtotta össze tegnap

Az acélos vaságyat,

Ilyen hatása volt rá a piának.

Két markos legények

Vitték a 37- esbe,

És az sem baj, ha ők is vizesek lettek.

Vén öregasszony az ajtóban áll,

Ujjával inti, hogy zárva a zár.

Végül ápoló és kulcs is került majd,

S friss levegő.

Bent maradt a bánat, az ápolt s a felügyelő.

Ott vigyáznak rájuk az őrangyalok

S én örülök annak, hogy kint vagyok.

 

*

Édesapám

 

Született,

- Mint bárki más -

Hogy emberré lehessen,

Szerényen éljen, s hogy

Mindenkit szeressen.

Másoknak lámpása lehessen.

Okosnak és butának

Mutatta az utat.

Magára nem gondolt,

Szegény is maradt.

 

*

Tündér

 

Tavaszi szélben

Lenge leányka.

Szoknyája perdül,

Indul a táncba.

Siklik a teste,

Omlik ruhája.

Messzire hallik

Szél fuvolája.

Indul tavaszból,

Szökken a nyárba.

Ősz fuvallatja

Télbe találja.

*****************************************

 17. A.K. ANDRÁS: A BÉRGYÍLKOS 

     (krimi)

Felhelyezte az alig észrevehető fülhallgatót fejére, nagyon nem szereti, ha bármi is a hallójáratában van. Ez még csak a fülét se takarja el, hanem közvetlenül kívülről a koponyájára van illesztve, oda, ahol a dobhártyája kezdődik, a hallójárata végződik belül. Kikereste a Pachelbel - Canon In D Major. Best version Classikus muzsikát telefonján és elindítva azt megkezdte az akciót. Elindult egy igen rossz hírű környék még rosszabb hírű sikátorába, ahová a megrendelése szól.

*

Egy meglehetősen idős úr sétált az éjszakában egy sötét sikátorba. Keménykalapot viselt fején, egy ódon kinézetű, gyöngyházberakásos esernyővel támogatva bicegő járását. Meglehetősen drága öltönyét egy még annál is borsosabb kategóriába sorolható, igen elegáns Pardesszus, más néven felöltőnek is nevezett hosszú öltönykabáttal zárta. Lábán tükörfényesre suvickolt, szemmel láthatóan meglehetősen régi, ám de igen drága hasított marhabőr cipő. Zsebében aranyóra, feltűnően vastag lapított aranylánccal. Egy a legújabb kiadású Rolls-Royce Phantom-ból szállt ki alig pár pillanattal ezelőtt, egy inas nyitott neki ajtót, majd igen sietősen elhajtott, mint akit kergetnek. Egy piros lámpás ház felé tartott határozott céllal. Mikor a bejárathoz ért, a strici elé akart állni, mögötte két izomembere strázsált. Az öreget nem ismerte, de nem is volt muszáj, mert az egy köteg százdollárost tartva két ujja közt még csak rá se nézett, nem is lassított, teljes mértékben ignorálta őket. Azok nem kérdeztek semmit sem, csak vigyorogva félreálltak. Mikor az öreg belépet intett a Madamnak. Az rögtön kapcsolt, ez most nem a kamionsofőr kategória.
– Miben segíthetek őméltóságának?
– Van egy tizennégy éves lányuk, Éva. Kérem készítsék elő, reggelig igényt tartok a szolgálataira és a teljes szintet ürítsék ki. Megfizetem a diszkrécióijukat.
– Azt hiszem őfőméltósága tévedni méltóztatik.
A Madam még ez első és a második világháború közti években született, pontosan tudja, hogyan kell a pénzes arisztokratákkal beszélni. Azt is, hogy a diszkréció rendkívül fontos, mint ahogyan a megfelelő válasz is. Megfigyelői már akkor jelentették a prominens ügyfél érkezését, mikor a legújabb kiadású Rolls-Royce Phantom megállt a sikátor előtt és egy portásnak öltözött inas, aki valójában a sofőr, igen szapora léptekkel nyitott az öregnek ajtót
– Hát persze, hogy tévedek. Szóval van rá öt percük előkészíteni számomra! Majd újabb három, hogy kidobjanak mindenkit ebből a kócerájból.
Nyújtott át egy vaskos köteg százdollárost. A Madam elvette és csettintett. A lányai azonnal értették mit akar és már intézkedtek is.
– Igenis kérem, bár ő még nincs felkészítve a munkára, csak tegnap érkezett.
– Engem nem zavar, ha még tapasztalatlan. Sőt, annál jobb minél frissebb.
Természetesen hazudott a Madam és ezt az öreg is tudja. Ám de az az alku és a játék részét képezi kettejük közt.
– Kérem fáradjon velem ő főméltósága. Megkínálhatom addig is míg várakozik egy Wiskey különlegességgel.
– Meghívást elfogadom Madam. Ellenére lenne, ha rágyújtanék egy szivarra? Nem igazán szeretnék felhajtást, ugye megérti? Szeretnék inkognitóban maradni.
Mutatott az öreg a mennyezeten lévő füst és tűzjelzőre, egy újabb köteg százdollárost átnyújtva.
– Mi sem természetesebb. Azonnal intézkedem, kérek egy perc türelmet. Kikapcsoltatom a tűzvédelmi rendszert és a kérésének a továbbiakban semmi akadálya. Valódi hatvankét éves Wiskey, kizárólag különleges vendégeinknek. Természetesen bontatlan üveg, egyenesen a pincéből.
– Duplán kérem, Jéggel.
– Parancsoljon kérem.
– Köszönöm.
– Nos, óhajt még valamit?
– Oh Well, szeretném, ha elintézné, hogy miután mindenki távozott az intézményből, valamennyi a rendelkezésére álló embere vegye körbe az épületet és senkit se engedjenek be, bármit is hallanak. Ott őrködjenek egész éjjel és ígérem önnek nem leszek hálátlan.
– Értem, rendben. Ennek semmi akadálya kérem.
– Rendben, és természetesen a maga szolgálataira is igényt fogok tartani. Tudja, különleges ízlésem van.
– Na de kérem, én elmúltam már nyolcvanhét éves, már nem dolgozom.
– Nem is erre gondoltam, ön csupán nézni fogja, amit teszek. Tudja, ez amolyan fétisféleség számomra. Akkor megegyeztünk?
Nyújtott át egy most jóval vastagabb köteg ötszázdollárost. A kidobó emberek kicsit hangosabban ürítik ki az épületet és ez behallatszott hozzájuk is, ám de az öreget ez cseppet sem zavarta.
– Igen, ahogyan óhajtja kérem. Természetesen a diszkréció elsőbbséget élvez és a vendég kívánsága parancs számunkra.
Kicsit tovább tartott, míg kidobtak mindenkit, Beleértve az ott dolgozó lányokat is. Majd a Madam elkísérte az öregurat a második szinti egyik magánszobába, ami mindentől el van szeparálva. A lány teljesen magától vetkőzött mezítelenre, nem tűnt kezdőnek. Az öreg egy fotelban ülve végig nézte, mellette a Madam ült egy másikban. Mikor elkészült a lány, lefeküdt az ágyra és az öreg felé biccentve intett neki. Az felkelt, levette felöltőjét, ami még mindig rajta volt, a fotelja karfájára fektette, és egy mozdulattal fül tövén szúrta a Madamot. Áldozata észre sem vette, egy hang nélkül halt meg. Hol volt a kése? Ez csak az öreg tudhatta. Majd a lány felé fordulva a kabátjából egy elrongyolódott plüss macit vett elő és a lány mezítelen testére dobta. A lány szemei csillogni kezdtek a kitörni készülő könnyektől. Ajka remegett és dadogva beszélt. Mit mondott? Nem tudni, mert nem lehetett érteni. Akkor az öregember letépte fejéről a maszkot, megmutatva igazi arcát.
– Ez is az ügyfél feltétele volt, hogy lásd ki fogja elvágni a torkod. Látom a macit felismerted, igen. Akkor már tudod, ki a megbízóm. Igen. Az utolsó kisfiú, akit elraboltatok szervdonornak, az ő szülei a megrendelők. Nos, az a kisfiú öt éves volt és Péternek hívták. Az édesanya kérte, mondjam el neked mielőtt meghalsz. Nézd, én nem ítélkezem. Akkor is megölnélek, ha te magad lennél Szent Magdaléna, csak akkor gyorsabban. A megbízóm azt kérte, lassan, kínok közt halj meg és én mindig betartom a szerződés minden pontját.
A kését óvatosan a bokájánál fogva elkezdte felfelé húzni a bőrén egészen a lány vénuszdombjáig és az félelmében összepisilte magát. Majd lassan, két jól irányzott szúrással mindkét veséjét átszúrta elölről hátrafelé. A lány görcsösen megmerevedett és mozdulni sem tudott. Ajkáról néma sikoly szakad ki. Majd a bérgyilkos felállt és levette minden cuccát, csak egy éjfekete egybe ruha volt rajta. A lány nem tudott sem megszólalni, sem megmozdulni fájdalmában.
– Három és öt óra, míg meghalsz veseelégtelenség miatt. El nem vérzel, mert sokkot kaptál. Az időzítő szerkezet, ami a kabátomba van beépítve, két óra múlva indítja a foszfor gyújtóbombát, ami a szobát lángba borítja. Ha szerencséd van, azonnal meghalsz. Egy jó tanács. Lélegezd be a forró füstöt, akkor hamarabb vége. Viszlát a pokolban Medi…
A bérgyilkos egy macska ruganyosságával ugrott ki az ablakon egyenesen a tetőre, ugyanolyan csendben és észrevétlenül, mint egy osonó egerésző kiscica. Két óra múlva lángba borult a szoba egy pillanat alatt. Medi még élt és nem lélegezte be a forró füstöt. Majd a tűz mikor elharapódzott és Medi végtelen kínok közt haldoklott, ám de még nem halt meg, az öreg kabátjában elrejtett tizennyolc kiló C-4 es robbanóanyag elintézte a többit. Elvarrva a szálakat, elfújta a piros lámpás házat a körülötte állókkal együtt. Senki sem élte túl, csak azok az ott dolgozó lányok, akiket elzavartak aznap éjjel. A megbízatás teljesítve, tanú nem maradt.
 

Vége…

*

A kép ChatGPT - vel készült

*****************************************

 18. FELSŐ TAMÁS: ITT A NYÁR 

      (jegyzet)

 
Itt van, megérkezett a természet lánghajú királynője, aki lépteivel felébreszti a lankadó világot.

Ahol lába földet ér, ott a fű smaragdzöld szőnyeggé válik, a fák pedig nehéz, lombos palástot öltenek, mintha az erdő is hűvös rejtekét díszítené fel egy ünnepre.
A reggelek már nem a didergő hajnalok fázós sóhajai, a napfelkelte most már a horizont vásznán, bíborral s arannyal mossa el az éjszaka maradék árnyait.
Nézd a búzamezöket, ahogy a még zöld tenger lassan átadja helyét a majdan ringó aranynak. A kalászok milliónyi apró, fénylő katonaként hajlonganak a szélben, mintha a Napnak hódolnának, aki fent, az ég azúrkék trónusán ülve ontja magából az életet.
A délutáni hőség nehéz, édes illata, a vadvirágok, a fülledt föld és a szabadság aromája, amit a tücskök ciripelése, mint valami végtelen dallam kísér a háttérben.
Aztán a nappal lassan átadja helyét az estnek, s a horizont szemünk előtt vérzik el a lemenő nap sugaraitól.
A sötétség nem hideget hoz, hanem egy hűs bársonyos puha takarót.
A csillagok, mint megannyi szentjánosbogár, gyúlnak ki az égbolt végtelenjében, miközben a föld is halkan fellélegzik a forróság után.
De most is a nyár izzó szívdobbanása lüktet minden levélben, minden meleg szellőben, ahogy arcodhoz ér, emlékeztetve minket arra, hogy élni, érezni és együtt lélegezni a nyárral a létezés egyik legszebb ajándéka.

*

Kép: Internet

*****************************************

 19. VERSEK INNEN – ONNAN 

 
Kalocsa Zsuzsa: Születésnapom

Meglepem magam e pár sorral,

békét kötöttem ma a sorssal,
nem panaszkodom, kegyes hozzám,
jókedv-vidámság sincs még fogytán,
ha a családom itt van velem,
szívem s lelkem örömtől repdes.
Már tudom, hogy az élet véges,
nem is arany, ami oly fényes.
Két egyforma, kissé fura szám,
az emlékeimben táncot jár.
Száguldó éveket kérdezem:
hol a fiatalság? Létezett?

…………………

 
W. Ábrahám Erzsébet: MEGVÁLTÓMHOZ...

Megírnom oly nehéz, alig van szavam,

bennem a hangja, csendesség-folyam,
finoman rezdül, mint falevél teste,
az is megérti, ki sosem kereste.
Szívemben hordom, szép neszezésként,
hogy magamra öltsem törékenységét,
átformál, felüdít, tavaszi szélnek,
gombolyít kicsinek, majd végtelenségnek.
Égboltot nyit és csillagot altat,
fűszálnak sóhaját, gyermekdalt hallgat,
megváltva átölel vétkeim romján,
s szívdobbanását, az esők szétszórják...

……………………

 
Poór Edit: A MŰ

Érzelmeknek világa,
Hangszereknek tárháza,
Dallamoknak varázsa,
Természetnek csodája.

Váltakozó hangjegyek,

Szolid ritmusra lebegnek,
Érzések vezényelnek,
Lélekhúrok pezsegnek.

Ezernyi húr a lelkeken,
Tollammal lágyan pengetem,
Ékes dallamot zengenek,
Írják, az új történetet.

Szólnak időnként ércesen,
Vagy szelíden szerelmesen,
Pattogó tűz hangja pendül,
Léleknek húrja megfeszül.

Enyhe szellő fuvallata,
Kedvesen megsimogatja,
Finoman szól hárfa húrja,
Ölel a lélek mosolya.
 
Debrecen, 2026. 01. 11.

……………………………

 
Gerencsér Hajnalka: ADNI JÓ!
 
Tavasszal virágba borulnak a kertek,
De vannak szomorú sorsok, lelkek,
Gondolj rájuk mindig nagy szeretettel,
S adni jó, ezt soha ne feledd el !
 
Nyáron az égen bárányfelhők vannak,
Kiknek fáj az élet, dalra nem fakadnak,
Akiknek az élet nem adott, de vett el,
Adni jó, ezt soha ne feledd el!
 

Ősszel gyönyörűek a fák, festői a táj,
De a lélekben kiált a szeretet hiány,
Ölelésre, beszélgetésre - kell legyen időd,
Add magad, ettől szebb lesz a jövőd!
 
Télen jégvirágok nyílnak az ablakon,
A meleg lakásban a zenét hallgatod,
De hallgass a szívedre és szeress,
Add magadat addig, amíg csak lehet!
 
Eljön a Karácsony, az év legszebb napja,
Melynek az értékét az igaz szeretet adja,
Ne pénzt adj, hanem igaz lelki értéket,
Ne feledd adni jó, szeretettel szebb az élet!
 
A lelkünk táplálója az igaz szeretet,
Adj időt, ölelést, figyelmet - ha lehet,
Kérlek, ne csak karácsonykor tudj adni,
Adj önzetlenül, sose kelljen viszonozni.
 
Tanuld meg az élet oly fontos szabályát,
Halljad meg a lelkek szeretet hiányát,
Adj magadból mindig, amíg csak lehet,
Ezáltal boldog leszel, s szebb lesz életed!

………………………

 
Horváth Edina Anna: A múlt emlékei

Ülök csendben, s körbe nézek,
felvillannak az elmúlt évek.
Kopott könyvek, sárguló lapok,

gyermekkor íze reám ragyog.

Simogató nyári szellő
s a nap, melyet nem takar felhő.
Előbukkan, mint kedves dallam,
előtörve, egy régi dalban.

Holdvilágnál az est mesél,
a nosztalgia nekem zenél.
Betakargat, mint Édesanyám,
boldog vagyok egy életen át.
 
(2025. május)

*****************************************

 20. GUTI CSABA: A KUTYA 

Ugatott a kutya.
Hallgattam már egy ideje, de próbáltam elhitetni magammal, hogy valahonnan a távolból szól, s nem kell vele foglalkoznom. Hogy nem az én kutyám.
Dolgozott a tudatalattim, megpróbálta legyűrni a valóságot. Próbálta beleszőni az álmomba, hogy ne kelljen felkelnem, hogy pihenhessek végre. Tompa kongás volt csupán minden vakkantás, mintha nem is az előszobából

hallatszódott volna. Aztán minden hirtelen felerősödött.

Guti Csaba

Felébredtem.
Ki kellett mennem hozzá.
Igen. Tudod, akarattal zártam ki. Mióta nem vagy, kikerült az előtérbe. Nem haragszom rá, meg nem is utálom, annyira nagyon felélénkíti a hiányodat, hogy nem tudom sokáig magam mellett tartani.
Meg a szeme.
Nem tudok a szemébe nézni, oly mérhetetlen szomorúság árad belőle, amivel nem kelhetek birokra. Elviselhetetlen számomra, sebeket tép fel, csíkokban rántja le rólam a bőrt, nem hagy gyógyulni, messzire kergeti a múló idő rehabilitációját. Különösen este vagyok képtelen foglalkozni vele, amikor olyan üres és rideg a háló, mint egy katakomba. Eleinte bejött oda, nyüszített, hisz mindenhol érezte az illatod. De te nem kerültél elő sehonnan, pedig oly alaposan megvizsgált mindent. Szívszaggató volt nézni. Nem is bírtam. Hagytam egy darabig, aztán megpróbáltam kiterelni.
De nem ment.
Lehasalt a szőnyegre, és minden körmét belevásta annak szövetébe. Végül ráordítottam, hogy takarodjon ki, pedig előtte soha nem kiabáltam vele. Igaz, nem is hagytad volna. Akkor az egyszer viszont elvesztettem a fejem. Van ilyen. Rövidzárlat, vagy mi a szösz.
Kiment.
Ridegen, haragosan.
Sokáig úgy nézett rám, mint az olyanra, aki kegyeleti dolgokat sért meg.
Persze lehet, nem amiatt utált, a dolgok csak úgy összeadódtak a hűséges kutyalelkében. Úgy hiszem, sokkal inkább azért neheztelt rám, mert én maradtam itt helyetted. Ezt nem értette, hogy történhetett, hogy itt vagyok, te pedig már sehol.
Nem tudta ezt összerakni magában, és én sosem próbáltam elmagyarázni neki, mert magam sem értem.
Már egy éve.
De még mindig gyötör a bánat, a bizonytalanság, s a lelkiismeret-furdalás, hogy én életben maradhattam, annak ellenére, hogy abban a kocsiban ketten voltunk. Hogy mi voltunk a vétlenek, kicsit sem vigasztalt, mint ahogyan az sem, hogy mi lett azzal a másikkal, aki az egészet okozta. Végül meghalt ő is. Akkor haragudtam rá először, amikor ezt megtudtam. Először, de irtózatosan. Úgy éreztem, mintha a halálával elvette volna az esélyt, hogy utánad mehessek. A harag ugyanis elűzte a halál utáni sóvárgásomat. A szemébe akartam nézni. Csak egyszer, legalább. Hogy mit mondtam volna neki, ezerszer elképzeltem.
Akartam nagyon sietni hozzád, de az orvosok életben tartottak. Hogy mi végett, sajnos nem tudom.
Mindennap gyötrelem, keserű gyász kilátástalan holnapokkal.
Csak próbálnának utánam csinálni 24 órát.
Bárki.
Mindegy, ennek semmi jelentősége.
Már rég tudtam, hogy halott vagy, de én még mindig az árnyakat figyeltem az ajtó mögött, s vártam, hogy egyszer csak betoppanj, mosolyogj, s elmondd, hogy mindez nem is úgy van, ahogy elmagyarázták nekem.
Százszor elképzeltem ezt.
Ezerszer.
Eltelt öt hét, mire hazamehettem. Olyan voltam, mint egy hikomat.
Most is olyan vagyok.
Mindenem fáj.
Leginkább a lelkem.
Ha maradt még nekem egyáltalán olyan.
Szóval eltelt annyi idő, amennyi. Hazamentem. S a kutya otthon várt. Addig más gondoskodott róla. Meghagytam, mire hazamegyek, legyen otthon, más ne várjon. Nem bírtam volna elviselni bárkit is a részvét nélküli, üres vigasztalásával. A kutya azonban kellett, ez az ő otthona is volt.
Ott ült.
A bejárati ajtó előtt. Hideg volt, vacogott, de be nem ment volna a házba, hogy egy kicsit is felmelegedjen. Félt, hogy lemarad valamiről. Már régóta figyelhetett, amikor megpillantottam. Megdöbbentem a tekintetétől. Olyan mélységes szomorúságot és csalódottságot soha senkin nem láttam még, mint akkor, azon a kutyán. Pillantásából egyértelműen kiérződött, hogy nem engem várt.
Szinte elszégyelltem magam, ahogy elhaladtam mellette.
Az ajtón tátongó lyukat csak akkor láttam meg.
Nem bírt várni.
Kirágta magát.
Nem tudom, mennyit lehetett egyedül. Egy órát, maximum kettőt. Annyi idő elég volt neki, hogy egy kétrétegű préselt lemezen lyukat faragjon.
Iszonyatos munka lehetett.
S fájdalmas.
Mégis megtette, de mindhiába.
A gazdája nem tért haza. Nem futhatott elébe.
Napokig úgy volt az az ajtó. Vádlón tátongott, mint egy hang nélküli sikoly. Aztán cseréltem csak ki. Egyébként is régóta kellett volna kezdenem vele valamit. Új lett hát az ajtó. Két kulcsot adtak hozzá.
– Minek nekem kettő? – kérdeztem magamtól, miközben az egyik erőtlenül kifordult a kezemből. Azóta sem lelem.
Aztán megfogtam a régi ajtót, s kitettem a kuka mellé. Hetekig ott volt. Kinek is kellett volna? Nap, mint nap láthattam. Soha nem bántottam miatta a kutyát. Igaz, ő soha nem nyúlt azután az újhoz.
Aztán még több idő telt el, s semmivel nem lett könnyebb. Csak az erőm lett kevesebb. Úgy éreztem, hogy a napok rászárítják a bőrt a csontjaimra. Hús alig volt már rajtam. Vártam, mikor lesz könnyebb, de mindennap ugyanúgy keltem fel. Aztán, amikor láttam, nincs számomra vigasz, egyre csak vágytam a halált. De az nem jött. Az ember nagyon nehezen hal meg, s túlontúl sokat kibír. Ezt megtanultam akkor. Mint ahogy azt is, hogy a megpróbáltatásaid által nem leszel erősebb, csak nyomorultabb. Én legalábbis így éltem át a folytatást. A nappalaim olyanok voltak, amilyenek, de az éjszakáktól valósággal rettegtem. Nagyon nehezen aludtam el. Össze voltam zárva a gondolataimmal, amelyek úgy szorították a tudatom, mint a prés. Egyre csak azt kérdeztem, hogy haragszol-e rám, amiért így kellett lennie? Nem tudom miért, de mindig ez járt a fejemben.
Az emberek szépen lemorzsolódtak mellőlem, nem mintha olyan túl sokan vettek volna körül azelőtt is. Akkor döbbentem rá, hogy mi valójában csak egymásnak éltünk.
Senkire, de senkire nem vágytam.
Csak a kutyát tudtam elviselni magam mellett, bár azt nem állíthatnám, hogy akkora nagy komaságban lettünk volna. Ő többnyire a küszöb előtt feküdt. Ha ki akart menni, kaparni kezdett, aztán visszaengedtem, ha be akart jönni. Előfordult, hogy nagyon sokáig elbóklászott, s amikor végre visszatért, csupa sár volt a tappancsa. Nagy gondot nem fordítottam a dologra. Aztán, amikor legközelebb virágot vittem a vázádba, akkor láttam csak a kaparásnyomokat a hant körül. Nem lyukak voltak azok, nem üregek…
Még ma is kiráz a hideg, ha arra gondolok, hogy kijárt hozzád a sírodat gondozni.
Talán onnantól másképp néztem rá, de még mindig csak eltűrtük egymást. Én olykor enni adtam neki, ő rám sem emelte a tekintetét. Teljes közönnyel viseltetett irántam. Nem gondoskodtunk egymásról, nem támogattuk egymást.
Nem is vágytunk erre.
Aztán még több idő eltelt, s nekem már alig maradt erőm. Úgy éreztem, hogy hamarosan beleőrülök az önvádba, a hiányodba. A hiányodba inkább.
Úgy léptem be a hálóba immár, hogy kipakolok mindent belőle, ami rád emlékeztet. Kitártam a szekrényed ajtaját, s egyszerűen megcsaptak a ruháid illata. Minden úgy volt még, ahogy hagytál. Nem gondoltam volna, hogy bármikor is kitárom azokat az ajtókat.
Az erő kiment a lábamból, gyönge remegés fogta el a tagjaimat, mindenem. Mégis összefogtam egy marokra való vállfát, s elindultam vele a kerítés felé. Oda akasztottam sorra mindet. Előtte írtam egy lapot, hogy minden darab ingyen elvihető.
A kutyát hosszú idő után láttam először ébernek. Néhány pillanatig megvetéssel a szemében figyelte, amit csinálok, majd kiment az utcára, leült a ruhák mellé, és ha valaki megállt nézelődni, elkezdett morogni rá.
Nem tartott sokáig a cihelődés. Hamarosan az utolsó darabért mentem vissza a hálóba, de kivinni nem volt alkalmam, mert akkor immáron a kutya is elkísért, és ahogy megfordultam, rettenetesen elkezdett morogni rám. A vereslő ínye mintha parázsban úszott volna, fogai onnan meredeztek elő, s morgott, fenyegetően morgott, miközben minden izmát megfeszítve, ugrása készen állt. Tudtam, hogy elég egy rossz mozdulat, és rám veti magát. A ruhát visszaraktam a helyére, miközben egy pillanatra sem vettem le a szemem róla. Miután a kezem szabad lett, ujjaimmal keresgélni kezdtem a mellettem lévő éjjeli szekrényen, de csak egy régi tubusos testápolót találtam ott, hát azt emeltem a magasba elrettentésképpen.
Olaj volt ez csak a tűzre.
A kutya akkor már szinte tombolt. Hörgött megállás nélkül, és miután lépett kettőt felém, komolyan azt gondoltam, hogy rám támad. Maga volt az ördög. Nem tudtam, mit tegyek, végül arra gondoltam, hogy becsukom a szekrényajtót a benne maradt utolsó ruhával, hátha attól megbékél.
Hatott a dolog. Miután látta, hogy nincs szándékomban kivinni az utolsó megmaradt ruhád, teljesen lenyugodott. Abbahagyta az acsargást, lesimult a szőre, és eldugta a fogait. Ugyanaz a kedvtelen négylábú volt, mint néhány perccel korábban. Megfordult, és lassú léptekkel slattyogott kifele. Az ajtóban még visszafordult, rám nézett. Nem tudtam eldönteni, mi volt a szemében. Talán hála, talán bocsánatkérés. Nem lehetett azt megmondani. Én legalábbis nem tudtam. Percekig álltam még ott a szekrény előtt, s azon tűnődtem, hogy valójában megtörtént-e az egész.
Amikor legközelebb kimentem, hogy megnézzem, mi történik a ruhákkal, a kutya immáron az udvar belső részéből nézte a járókelőket. A fűben feküdt a fejét a mancsára hajtva a legnagyobb nyugalomban, Annak tudatában lehetett, hogy megvédte az utolsó reményt, amibe még kapaszkodhatott. Talán azt gondolta, hogy még abba a ruhába egyszer belebújhatsz, hogy azoknak az egyszerű szöveteknek az ölelésében újrateremtődhetsz. Ezt akartam tőle elvenni.
Nem tudom, lehet így volt, lehet nem, ez jutott eszembe akkor.
Estére minden kiakasztott ruhát elvittek.
Nem lepődtem meg ezen.
Mindig csinosan öltöztél.
Mintha ütötték volna, úgy telt az idő. Vinnyogva, nehezen vánszorogva. S esténként ugyanúgy jöttek a kérdések; miért kellett ennek így alakulnia, haragszol-e rám?
Nem adott választ senki.
Aztán egy éjszaka ugatni kezdett a kutya. Tompán, távolinak tűnően, mintha csak az álomból jött volna. Tudat alatt belerejtettem az álmomba, hogy ne kelljen felkelnem, megnézni, mi baja neki.
De az eb kitartó volt, ugatott, aztán csaholt, könyörgőn nyüszített. Mindig így üdvözölt téged, ha meglátott.
Egy pillanat alatt kipattant a szemem, mintha sosem aludtam volna.
Nesztelenül, lélegzetvisszafojtva lépdeltem az előszoba felé. Halvány, didergő fény fogadott. Nem értettem, honnan az a fény, hisz mindent lekapcsolva hagytam, illetve olyan lámpa nem is volt a házban, ami ilyen fényt kölcsönzött volna annak a résznek.
Mintha nem is a saját házamban lépdeltem volna.
Mindez csak egy pillanatig tartott. Ezeket a dolgokat egy pillanat alatt félresöpörte a kutya boldog csaholása, szeretetteljes nyüszítése.
Aztán csak a nyüszítés maradt. Búcsúzott.
Megszaporáztam a lépteim, és végre benyitottam az ajtón.
A fény vibrált.
Először a kutyát pillantottam meg, ahogy a folyosó végén eszeveszetten csóválja a farkát. Látszott rajta, hogy legszívesebben felugrana, és tovarohanna, de valamitől mégsem teszi. Mintha valaki odaparancsolta volna arra a helyre. Nézett egy pontra, miután ezt felismertem, rögvest odaszegeztem a tekintetem. A fal túlsó végén a tükör volt felfüggesztve.
Először nem értettem, nem láttam. Aztán megpillantottam azon a tükrön valamit.
Közelebb léptem.
Egy rúzsfolt volt.
Nem is folt, hanem egy üzenet a piros ajakrúzzsal.
Azonnal eleredt a könnyem, miután megismertem azt a rúzst, mert te hordtál ilyet. S te voltál az, aki soha nem találtad meg a jegyzetfüzetet, s ha rohannod kellett, a tükörre írtál azzal a rúzzsal. Az mindig nálad volt.
– Nem! – ennyi volt az üzenet.
„Nem!” és egy szívecske.
Miután ráeszméltem mit is akar mindez jelenteni, úgy zokogtam, mint egy gyerek. Hozzátapadtam a tükörhöz, meg akartam ölelni, csókolni, de mindez csak egy szempillantásig tartott, aztán a kicsi üzenet eltűnt.
Hogy meddig álltam ott, nem tudom.
Másnap délután ébredtem csak fel. Azonnal a tükörhöz siettem.
A kutya ott feküdt előtte, őrizte azt. Amikor meglátott, felállt, és odaengedett. Néztem-néztem azt a tükröt, de nem találtam rajta semmit. A kutyával kérdőn néztünk egymásra, pedig biztosan tudtuk, hogy mindez megtörtént.
A konyhába léptem. Valahogy sokkal jobban éreztem magam. Mintha súlyok szakadtak volna le a szívemről. Nem mart minden levegővétel, nem éreztem bűnnek minden szívdobbanást.
Múlt az idő.
Egyszer csak azt láttam, hogy a kutya hozza a tányérját, s enni kér. Melegítettem neki, majd végignéztem, ahogy jóízűen falatozik. Miután végzett, közelebb húzódott, és az ölembe tette csatakos pofáját.
Hagytam neki.

*****************************************

21. WESSELY GÁBOR : ÁTHIDALÓ MEGOLDÁSOK..

     (anekdota)

 
A 20. század tehetséges, ezért sokat emlegetett szekszárdi újságírója, Ordas Iván, egy 

Wessely  Gábor

alkalommal faluhelyen óhajtott reggelizni. Betért a kocsmába, s látta a kínálatot: rántotta két tojásból, négy tojásból vagy hat tojásból. Úgy gondolta, hogy neki a kettő kevés, a négy meg sok; háromtojásost rendelt.
Azt mondta a kiszolgáló hölgy, hogy az nem fog menni.
– Miért? Nincs tojásuk?
– De van.
– Hát akkor?
– Csak két tojásból vagy négyből hozhatok.
– A háromtojásost másképp kell csinálni? Ahhoz nem ért?
– De értek…
– Akkor mi a gond?
– Az, hogy nincs rá ár képezve.
– És ha a kéttojásos árát elosztaná kettővel, aztán megszorozná hárommal?
– Hacsak úgy nem…

*****************************************

 22. SZERKESZTŐI ÜZENETEK 

 
Kedves szerzőtársaink!
Fontosnak tartom, hogy a Magazin mindig a megfelelő időben kerüljön az olvasókhoz. Számomra ez azt jelenti, hogy „biztonsági okokból” több lapot szerkesszek
egyszerre. Ezért azt a gyakorlatot vezettem be magam számára, hogy egy – két hónappal előrébb tartsak, mint a tényleges dátum.
Itt jönnek be a szerzőtársak! Arra kérek mindenkit – ha lehet - , hogy ne az aktuális hónapban gondolkodjanak, hanem egy – két hónappal előrébb.
Sajnos ebből az is következik, hogy nehéz – néha lehetetlen – aktualizálnom a Magazin tartalmát. Megértem, hogy a külső munkatársaink mindig az adott hónap
eseményeire reagálnak, ám addigra a lapot már feltettem a Netre. Persze utólag is be lehet szerkeszteni  a beküldött műveket, no, de akkor sohasem lesz vége
a processzusnak…!
Természetesen mi nem vagyunk „hatóság”, ahol szoros határidők vannak. Ha valakinek az előre dolgozásra nincs lehetőség, hát az sem tragédia…!

*

Még egy kérés főleg az alkotó társakhoz: aki már régebben küldött magáról fényképet, de úgy érzi, hogy azóta jelentős mértékben megváltozott a külseje
(természetesen előnyére…!), nos,  azok újabb fotóit várom a Magazin számára! Előre is köszönöm!

…………………….

Csomor Heni segítő munkatársam jelezte, hogy a Magazinnal kapcsolatos észrevételeket, megjegyzéseket az ő e-mail címére küldik/ külditek.
Arra kérek mindenkit, hogy hozzám,. a szerkesztői e-mail címemre ( mailto:veghelyo@t-online.hu) juttassák/juttassátok el ezeket, mert érdemben engem érint, és az én kompetenciám az ezekre való reagálás!
Köszönöm!

……………

 
Ön a Megszólalok Művészeti Magazin legújabb számát olvassa.
Jelentkezését, hozzászólását a következő elérhetőségekre várjuk.
Postacím: Véghelyi József ,  7100 Szekszárd Csapó Dániel utca 27.

…………

E-mail: mailto:veghelyo@t-online.hu
Telefon: 06-74-315-012 – naponta 14:00-tól 17:00 -óráig
illetve: mailto:irodalmimuveszetiujsag@gmail.com

……..

Magazinok küldése
MINDENKI MEGKAPHATJA SAJÁT EMAIL CÍMÉRE.
Kérje a  szerkesztőtől.
A MAGAZIN INGYENES. 

…………………

Továbbá tájékoztatjuk olvasóinkat, hogy a Művészeti Magazint teljes tartalmát feltettük a Netre. Ez az új megjelenési forma a látók számára készült, amely formázott betűket, színeket és képeket is tartalmaz. Ennek elérhetősége a következő linkeken lehetséges:
http://www.megszolalok.blogspot.com
http://muveszetimagazin.blogspot.com

………………

 
A lap ingyenes, kérje a szerkesztőtől. Írásaink tartalmáért az adott írás szerzője felelős.
Köszönjük a külső munkatársak közreműködését.
A szerzői jogokat fenntartjuk.
Kérjük jelezze, ha megkapta, vagy azt is, ha nem kapta meg az újságot. Ha elmenti, megmenti, bármikor elő veheti.
Az oldal akadálymentes, olvasó programmal a vakok is elolvashatják.
Az esetleges sajtóhubákért elnézést kérünk.

………………

Kedves olvasóink !
Néhány operatív információt kell megosztani Önökkel. Sokan jelezték, hogy a színes magazin blogoldalán mindig csak a legújabban feltett újság jelenik meg, pedig a régebbieket is szeretnék olvasni. Ennek semmi akadálya nincs, ugyanis ugyanazon az oldalon elérhető az utolsó 20 Magazin!
A megoldás a következő: a képernyő jobb felső részén látható a "Blogarchívum" felírat. Ez alatt különböző dátumok és hónapok vannak, amelyek mellett láthatók kis fekete háromszögek. Ezek tartalmazzák a régebbi számokat. A háromszögekre kattintva "legördülnek" azok az újságok, amelyeket abban a hónapban tettünk fel. Most már csak ki kell választani kattintással a kívánt újságpéldányt. A háromszögre újból rákattintva bezáródik az az év, vagy hónap, s újabb újságot lehet kiválasztani olvasásra!
 
Mindenkinek jó olvasást, és kellemes szórakozást kívánunk a Magazin külső és belső munkatársai..                                                   

…..............................…

 

VÉGE