Megszólalok Művészeti Magazin

 

   MEGSZÓLALOK MŰVÉSZETI MAGAZIN 

 

 Nagy Vendel szellemében 

 XVI. évfolyam, augusztus 

 

Kulturális és szórakoztató folyóirat
Független, és ingyenes havi lap
Alapította Nagy Vendel 2011 - ben

Szerkesztő: Véghelyi József 
 

*****************************************************
A Magazin kérhető saját e-mail címre is.
Fekete – fehér, és színes változatban is megtalálható a Facebookon és a blogoldalakon.
Magazinunk vakok számára is olvasható beszélő programmal, akadálymentes változatban.
A hangos versek meghallgathatók a YouTube oldalon.
*
A két link közül valamelyiket kell betenni a keresőbe:
 http://www.megszolalok.blogspot.com
 http://muveszetimagazin.blogspot.com
 Mindkét elérhetőségnél a tartalom azonos, csak a forma kissé eltérő.
*
Nagy Vendel művei archiválva megtalálhatók a Magyar Elektronikus Könyvtárban:
https://mek.oszk.hu/hu/search/elfull/#sealist
(A szerző neve rubrikába be kell írni: Nagy Vendel)
*
A Megszólalok Művészeti Magazin 2013-2024 közötti számai megtalálhatók az Elektronikus Periodika Adatbázisban:
https://epa.oszk.hu/02600/02676
 A  Magazin versei rádióban is rendszeresen hallhatók:
Radio Mozaik Sydney – Ausztralia
*
A szerkesztőség címe:7100. Szekszárd, Csapó Dániel utca 27
E-mail cím: veghelyo@t-online.hu
Telefon: 06-74-315-012 naponta 14:00 órától 17:00 óráig
*****************************

 

 MOTTÓ: TÖREDÉKEKBŐL ÁLL ÖSSZE AZ ÉLET EGÉSZE 

 

*****************************************

 TARTALOMJEGYZÉK 

  1. LECTORI SALUTEM! ÜDVÖZLET AZ OLVASÓNAK!
  2. FELLNER ISTVÁN AUGUSZTUSI GONDOLATAI (elmélkedés, vers)
  3. ÁRVAY MÁRIA: SZÓKÉPEK (életérzés)
  4. ZSIGMOND ISTVÁN: CSAK EGY KIS EMBERSÉG  (elbeszélés)
  5. VARÁZSLATOS SZERELEM – VERSEKBEN
      Engel Csaba, Felső tamás, Hegyaljai Tünde, Horváth Edina Anna,
      Lovag Dámanagy Cynthia, Szőcs Éva, Bognár Papp Irén
  6. GUTI CSABA : VÁRTALAK   (novella)
  7. TERMÉSZETSZERETET VERSEKBEN
       Kalocsa Zsuzsa, Szőcs Éva, Tóth Enikő Enci
  8. ANTOLÓGIA A MAGAZINBAN
      Kis Pál István - vers
      Pongrácz Aurélia-  elbeszélés
      Horváth Edina Anna – vers
      Vincze D. Jutka – novella
      Nádas József – festmény
      Lovag Dáma Nagy Cynthia – vers
      Pitter Györgyné – festmény
      Aurora Amelia Joplin - vers
  9. AUSZTRÁL KAPCSOLATOK
      Ilosvay Gusztáv levelei
10. JÓZSEF TIBOR: MOHÁCSI CSILLAGPOROK (emlékvers)
11.. ANGYALI TALÁLOZÁSOK
      Véghelyi Péterné dr. - Lélekemelő: Úrnapi időutazás
12. ZSIGMOND LÁSZLÓ: TŰZFÉSZKEK – monodráma 
13. FILOZÓFIKUS VERSEK
      Gerencsér Hajnalka, Kálmán Ágnes, Márkus Kata, Krivák-Móricz Judit
14. ÚJ ROVATOT INDÍTUNK: AZ ÉLET ÍRTA – VALÓDI TÖRTÉNETEK
15. PONGRÁCZ AURÉLIA: KASSA BOMBÁZÁSRÓL… 
16. MEDITATÍV IHLETÉSŰ VERSEK
      Felső Tamás, Gerencsér Hajnalka, Vincze D. Jutka
17. ÚTRAVALÓ – ILOSVAY GUSZTÁV JEGYZETE
18. KURUCZ ÁRPÁD : ÉRETTSÉGI VIZSGA  (novella)
19. NAGY VENDEL ÉLETE VERSEKBEN
20. A.K. ANDRÁS: AZ UTOLSÓ KÍVÁNSÁG 
21. VÁLOGATOTT VERSEK
      Horváth Edina Anna, Reményi tamás
22. WESSELY GÁBOR: DUGULÁS A HIVATALBAN   
23. SZERKESZTŐI ÜZENETEK

  ***************************************** 

 LECTORI SALUTEM! ÜDVÖZLET AZ OLVSÓNAK! 

Augusztus a nyár aranyló koronája. Napfényes délutánjai még a meleg évszak bőségét őrzik. A föld ekkor adja át érlelő munkájának gyümölcseit: a kertek és szántóföldek gazdag terméssel telnek meg, a gyümölcsösök ágai roskadoznak az érett kincsektől. 

Augusztus a Föld  északi féltekén a nyár utolsó teljes hónapja, amelyet gyakran a legmelegebb időszakok egyikeként tartanak számon. Úgy gondolom, nem véletlenül. Sok helyen még mindig forró, napos idő jellemzi. Gyakoriak a nyári zivatarok és viharok..

Véghelyi József szerkesztő

 A mezőgazdaságban fontos időszak: számos gabona, gyümölcs és zöldség ekkor érik be.
Magyarországon az aratás nagy része már befejeződik, és megkezdődik több termény betakarítása.. Érik többek között a szőlő, a szilva, az őszibarack és a dinnye. A piacokon bőséges a friss zöldség- és gyümölcsválaszték.

 *

A nappalok már észrevehetően rövidülnek. Az éjszakák lassan hűvösebbé válnak.
A szerelmes párok az esti és éjszakai andalgások 

alkalmával gyönyörködhetnek a gyakran megfigyelhető a Perseidák meteorraj égi jelenségeiben, amely az év egyik legismertebb csillaghullása.
Kiemelkedő nemzeti ünnepünk: Szent István napja (augusztus 20.), amely az államalapítás emlékére szolgál.
Augusztus egyszerre a beteljesedés és a búcsú hónapja: a szabadság, a napfény és az életöröm ünnepe, ugyanakkor az évszakváltás első, alig hallható lépéseinek ideje is. Hangulatában ott él a nyári emlékek édessége és az előttünk álló ősz csendes ígérete.

*

Fájdalom, de tovább forrong a világ, háborúk, milliók halála jelzi, hogy a jó és a gonosz közötti versenyben vesztésre áll az emberiség. Elgondolkodtál kedves olvasó, hogy gyakran mennyit ér egy ember élete?
Ne is töprengj: semmit! 

Ha valaki végig gondolja az emberiség ismert történelmét, hát az derül ki, hogy bizony örökös háborúk sorozatából áll!
Egész szokatlan, hogy Európában viszonylagos nyugalom, és béke volt sok évtizedeken keresztül. Lehet, hogy rövidesen ennek is vége lesz!  A gazdasági, pénzügyi hatalmasságok, a karvaj-tőke. no és persze az őket gátlástalanul kiszolgáló médiák már fenekednek egy újabb konfliktus reményében. No, kedves olvasó ne aggódj, Te sem maradsz ki a buliból: egy jól-rosszul felkészített ágyútöltelék lehetsz. Amennyiben túléled a borzalmakat, akkor – ha bátor voltál – hősként üdvözölnek, és kapsz valamilyen plecsnit…, vagy még azt sem!

…………………….

 
Nagy Vendel: Magyarország
 
Az asztalon gőzölög még
A vasárnapi finom ebéd.
A sült húsos tálon ott
Illatozik egy szelet
Kiklopfolt rántott szelet.

Maradék a sok közül,
S majdnem kerek.
- Kivehetem?
Kérdi legkisebb lányom.
S mivel gyermekeim száma három,
Legott három szeletbe vágom.
A középsőt veszi ki a picike.
Nézegeti, s ízibe ez jut az eszébe.
A kört, ha három szeletbe vágom,
Magyarország alakú rántott hús
Lesz a tálon.
Mily fantáziadús a képzelet:
Az talán véletlen lehet,
Hogy Magyarország alakú
A rántott szelet?

 *****************************************

 2. FELLNER ISTVÁN AUGUSZTUSI GONDOLATAI 

Apró gyertyafénynél keresem a boldogságot. Tudom, megleljük, s fényárba borítjuk e szorongó sötét világot../fellner

 *

Az igaztalan vádak mélyebb sebet ejtenek, mint a valódiak. Nem magyarázhatóak - nem gyógyulnak.!/fellner

 *

Az tud a mélység poklában élni, ki a magasság mámorát már legyőzte…/fellner

*

 
Fellner István: FEDÉL NÉLKÜL…/hontalanok/
 
másnak szól a dal
csendet üti a hang,
ballagó idő

lesüti szemét a sok szemét – ki -
nem félt átállni – oda -
hol tegnap még korholt - volt a nép -
forog a köpönyeg,
s a hús oly kevés,
mannából az ég, csak a szárnyunk,
lyukas és szegény,
csak álmunkban – repülni -
s merni mosolyba merülni,
ébredni maga a fájdalom
létben életben – no - nem nekem,
neki kinek fedele a kékség,
s talpa alatt, sem fütyül a szél,
mert azt is vette...ki ruháját,

*****************************************

    3. ÁRVAY MÁRIA: SZÓKÉPEK 

(életérzés)

 

Hangulatok, érzések, szóképekkel ábrázolva - egyes szám, első személyben

 
Árvay Mária: Dönteni kell
 
Dilemma előtt állok.
Ilyenkor mindig nehéz határozni.

Mérlegelek.
Átgondolom, mik az előnyök.
A hátrányokon is töprengek.
Nem is olyan könnyű.
Valaki hamar dönt.
Más tovább habozik.
Vannak komoly dilemmák.
Adódnak egyszerűbbek is.
Viszonyítás kérdése.
Amivel most szembesülök, középkategória.
Két rendezvényt hirdettek meg.
Ugyanarra a napra.
Méghozzá, ugyanabban az időpontban.
Egyiket Budapesten.
A másikat vidéken.
Mindkettő izgalmasnak tűnik.
Most mit tegyek?
Melyiket válasszam?
Micsoda szervezés!
Egyszerre két helyen nem lehetek!
Mi legyen?
Végig gondolom.
Mit is kínálnak a programokon?
Tüzetesen átnézem a meghívókat.
Talán, segít határozni.
Mindkettőnél gazdag a műsorterv.
Zenei, irodalmi elemek mindkét helyen szerepelnek.
Eddig nem jutottam előbbre.
Ujjaimmal az asztalon dobolok.
A vidéki rendezvény elég messze van.
Mivel Pest közelében lakom, a másik hely ideálisabb lenne.
Végre, egy jó érv.
A vidéki rendezvény ebédmeghívást is tartalmaz.
Ez is megfontolandó.
A hasamat is szeretem!
Eddig döntetlen.
Megszólal a mobilom.
A barátnőm az.
Újságolja, ő ott lesz a pesti rendezvényen.
Mondtam, még nem döntöttem.
Ha találkozni szeretnék vele, oda kell mennem.
Ha nem megyek, megsértődik?
Jaj, ez egyre rosszabb!
Szerencsére, nem azonnal kell jelentkezni.
Pár nap haladékot még kaptam.
Olyan kínos.
Ilyen nehéz döntést hozni?
Ez még nem is olyan komoly dolog.
Korholom magam.
Másoknak sokkal nehezebb.
Amikor pl. két állásajánlat között kell választani.
Vállaljanak-e egy adott műtétet, vagy sem?
Ha baleset után vészhelyzet adódik, rögtön dönteni kell!
Nincs idő töprengésre!
Számos nehéz dilemma vár az emberre.
Mégis meg kell oldani.
Én is döntésre jutok.
Egyik rendezvényen sem kötelező a részvétel.
Csupán ajánlott.
Mindkét helyen irodalmi pályázatot hirdettek meg.
Mindkettőn indultam.
Tavaly részt vettem a pesti pályázat eredményhirdetésén.
Most, megnézem, milyen a vidéki rendezvény.
Ennyivel tartozom nekik.
Harag nincs a másik részről.
A barátnőm is meg fogja érteni.
Ismét szól a mobilom.
A vidéki rendezvény helyszínéről jelentkeznek.
Kérik, feltétlenül legyek ott az eredményhirdetésen.
Ugye, jól döntöttem?

*****************************************

  4. ZSIGMOND ISTVÁN: CSAK EGY KIS EMBERSÉG 

      (elbeszélés)

 

    Egy csendesebb délután volt a Tárnoki vasútállomás peronján. Az a fajta idő, amikor a sínek között megreked a hideg, és az ember inkább csak figyel, mint beszél. Nem siettem sehova, csak vártam – talán egy vonatra, talán valamire, amit akkor még nem tudtam megnevezni.

Zsigmond István

Ekkor vettem észre őt.
Egy fiatal férfi ült nem messze tőlem, poros cipőben, nagy hátizsákkal a lába mellett. Nem tűnt turistának a megszokott értelemben. Inkább olyannak, mint aki már túl van valamin – vagy éppen benne van valamiben, ami hosszabb egy útnál.
Végül szóba elegyedtünk.
A beszélgetés eleinte óvatos volt, mint két idegen között általában. De hamar kiderült, hogy nem mindennapi történet áll mögötte. Elmondta, hogy Szlovéniából indult el és gyalog jött egészen Budapestig. Aztán – mintha csak természetes lenne – hozzátette: inkább Tárnokig.
Nem egy túra volt ez a klasszikus értelemben. Nem a természet szépségeiért indult el, nem egy kipipálandó lista miatt. Talán egy belső kényszer vitte. Azt mondta, volt egy pont az életében, amikor már nem tudott ugyanúgy maradni. El kellett indulnia.
Ahogy beszélt, nem volt benne semmi hivalkodás. Nem akart lenyűgözni. Inkább csak mesélt – a hosszú utakról, a néha barátságos, néha közömbös emberekről, az éjszakákról, amikor egy-egy faluszéli padon aludt, és a reggelekről, amikor újra útra kelt, mert nem volt más választása.
Talán fél órát beszélgettünk, de az idő furcsán viselkedett. Nem nyúlt, nem sietett – egyszerűen csak volt.
Megkérdeztem, miért éppen ide tartott.
Elmosolyodott. Azt mondta, nincs igazán „miért”. Csak ez az irány adódott. Talán mert itt még nem járt. Talán mert valahol minden út egy kicsit önmagunk felé vezet.
A peronon közben megállt egy vonat, majd tovább indult. Az emberek jöttek-mentek, de a mi beszélgetésünk valahogy kívül maradt ezen a mozgáson. Két idegen, akik egy rövid időre ugyanabba a történetbe léptek.
Amikor végül elbúcsúztunk, nem volt benne nagy gesztus. Nem cseréltünk elérhetőséget. Nem ígértünk semmit. Csak kezet fogtunk egymással, mintha pontosan tudnánk: ez így teljes.
Néztem, ahogy tovább indul – gyalog, ugyanazzal a lassú, de biztos lépéssel –, eszembe jutott, milyen ritkák az ilyen találkozások. Amikor valaki nem csak helyet, hanem történetet is hoz magával.
És talán ez az, amit magunkkal viszünk végül mindannyian.
Nem a megtett kilométereket.
Inkább ezeket a félórákat, amikor valaki idegenből ismerős emberré válik.
 
2026.

Zsigmond István festménye

*****************************************

 5. VARÁZSLATOS SZERELEM - VERSEKBEN 

 
Engel Csaba: Csak jőj velem a nyárban
 
Csak jöjj velem a nyárban,
aranyló napsugárban,
szellő simogatásában,
fellegek ringatásában.
 

Kertek alján várlak,
rózsák édes illatában,
ott, hol az ezüst holdnak
fénye lágyan cirógat.
 
A csillagok járása
öleljen majd át táncba,
én bájodat csodáljam,
csípődbe kapaszkodva.
 
Majd álom szálljon reánk
az Orion határán.
Ott hátha visszakapnánk
tavaszunk üdét – illatát.
 
Csak jöjj velem a nyárban,
ringass el karjaidban.
Érezd, hogy a lélek tánca
őszintén igazat vall.
 
Erdély, 2026.05.11

…………………….

 

Felső tamás: Kérdés nélkül
 
Úgy jöttél hozzám el, csendesen,
mint puha hó a háztetőre,

nem kérdezted, hogy szabad-e,
csak ráborultál a mezőre.
Nem vagy vendég, se kósza szél,
mely bezörget, s már tovalibben,
mint fészkére a néma madár,
úgy ültél el, szívemen is itt benn.
Lehetsz lámpa asztalomon,
mely sötét szobámba hajnalt éget,
vagy sűrű erdőn, hűvös árnyék,
hol a fáradt vándor ma is lépked.
Csak ülj le mellém, ne szólj szót se,
csöndünk úgyis mindent elmesél,
kabátodról lassan lekopik a kinti világ,
kályhámban pedig már béke, s a szeretet zenél.
 

Kép: Mesterséges intelligenciával készült

……………………….

 
Hegyaljai Tünde verse (cím nélkül)

Nem sírok már utánad,
csak állok a küszöbön csendesen.
Nézem, ahogy elviszi az idő
mindazt, amit egykor otthonnak hittem.
Kiürülnek a szobák,
elcsendesülnek a hangok,
és én maradok a szívemmel,
mint őrszem az alkonyatban.
 

*

Hegyaljai Tünde: Olaj (40x50 cm)

…………………….

 
Horváth Edina Anna: SZÍVBŐL SZABADON
 
Sokáig csak némán sodródtam,
de hangod áttörte a csendet,
mintha egy hazatalált álom

rendet teremtett volna bennem.
A szabadság addig csak szél volt -
olykor nyugtalan, hideg és kóbor,
de falamon lényed áthatolt,
és ellazított, mint egy jó bor.
Nincsen lánc, amely fogva tartana,
felszabadult és boldog vagyok,
mert él bennem egy bűvös erő,
és most már szabadon szárnyalok.
Nem lett tőled kisebb a világ,
csak egy szikra költözött belém,
mintha az ég is lehajolt volna
egy rég elfojtott, titkolt vágy fölé.
Már tudom: a szerelem nem ketrec,
olyan, mint egy vég nélküli határ,
hol a lélek szabadon vándorol,
és minden út végén hazatalál.
 

………………………..

 
Lovag Dáma Nagy Cynthia: Valaki vár
 
Valahol valaki rám vár és szeret.
Ne felejtsem már el a mosolygós emlékeket!

Mert ő a szívébe zárt, 

két kezével a vállamat melengette,
miközben reszkető testemet érintette.
 
Valahol valaki biztosan vár,
ne nézd már magad ennyire sután,
belőle csak a szeretet árad,
add át magad a végtelen áramlásnak ,
s hagyd hogy beteljesüljenek a tomboló vágyak!
 
Ha vár reád valaki, ne hagyd őt elmenni,
nehéz a boldogságot meglelni .
Legyen Ő a felkelő napod, s holnapod,
várja minden este csókod, s ölelő karod!
 
Mert a te hangod bársonya simogatja reggel,
arra szívesen ébred fel, égő szerelemmel.
Csilingelő szavak lágy szellő öleléssel,
féltő óvó becézéssel a testnek megadott kéjjel.
 
Szemeid tükrében elbújok,
várom a mosolyod ,
s a csókjaid tüzes lehelete égessen ajkamon.
Már nem kell várnod hideg hajnalon,
vagy tomboló viharon, itt vagyok Veled,
s itt is maradok!!

………………………

 
Szőcs Éva: Halk igézet
 
Suttogásod tündérálom,
csendben ég a dobbanásom.

Szívem húrján halk igézet,
lelkem benned dallá ébred.
 
Érintésed szikralángja
éjszakámat nappallá váltja.
Nem perzsel , csak fényt ad csendben, 
tűz és béke egy szívemben.
 
Szemed mélyén titok pihen, 
álmot ringat, hív szelíden.
Nem szavak, nem hangos e láng,
szív és lélek találkozás.

..............................

Bognár Papp Irén: Talán csak álom

Nincs semmi.
Te azt hiszed.
Pedig, ha kitárod az ablakod,
lehull egy harmat, égi könny.

Nem történik semmi.
Csak egy fehér felhőfoszlány

bomlik szét az égkékjén.

Azt mondtam;

Örökké szeretlek téged?
De az örökké csak az enyém,
mert ha egyszer nem leszek,
ez a szeretet véget ér...

Vagy mégsem?
Mert ott ragyog a betűimben,
és tündököl a csillagokon,
hangom úszik a végtelenben,
besuhan a fénnyel ablakodon.

Talán megtörtént,
talán csak álom,
hogy vártam rád
egy vadvirágos nyáron? 

*****************************************

 6. GUTI CSABA : VÁRTALAK 

     (novella)

 
Az éjszaka álmatlanul forgolódtam az ágyamban.
Rád gondoltam.
Ki másra?
Hol lehetsz? Mit csinálhatsz? Visszatérsz-e még hozzám, vagy örökre eltűnsz úgy, ahogy jöttél, egy magad alakította sötét, szűk alagútban, és sosem látlak többé.
Bizonytalan volt minden, s a kétely olyan, mint a mozsár. Felőrli a lelket.
Reggel nehezen tértem magamhoz. Nem is reggel volt még, hanem sötét, hideg hajnal, de a párna mégis kidobott rongy karjaiból. Meginogtam, miután felálltam, de nem hagyott a vér pihenni, űzött egyre csak. Utánad kutattam, hátha addig itt jártál, amíg aludtam. Nem találtam nyomodra. Azonban valami volt a levegőben.

Rád emlékeztetett.
Tudom, szentimentális vagyok!

Guti Csaba

A megszállottad.
Éreztem, nem nyugodhatok, amíg meg nem talállak.
Görögve jött fel a nap, gyenge fényt adott, meleget semmit. Mégis meg kellett fogni sápadt fénykarját, hogy haladjunk tovább együtt, mert az élet azt követelte. Pedig jó lett volna otthon maradni, és minden pillanatban várni rád.
Nem lehetett.
A nap így maga is olyanná vált, mint az éjszaka. Gondolatokkal túlzsúfolt eseménytelenség. Zúgott a lélek, sorvadt a test.
Siettem haza.
Az üres lakás fogadott.
Látszólag.
A szemem nem látott, de a tudatom vibrált, mintha ott lettél volna mindvégig velem. Neszeket nagyított fel a képzelet. Mintha ott kaparásztál volna a falakon túl, sőt, magában a falakban, meg úgy egyáltalán mindenben, ami akkor körülvett.
Kezdtem begolyózni.
Tudtam, éreztem.
Jó lett volna az alvásba menekülni, de utolsó pillanatig tiltakoztam ellene.
„Mi van, ha akkor jársz itt, ha nem vagyok ébren?” – mondogattam. Mantrámmá vált a dolog, s egyben minden félelmemmé.
Nem aludtam. A fotelt a lakás közepére toltam, abba süppedtem bele, s a szomszéd szoba kislámpáját égettem, hogy lássam jöttedet.
Hiába vártalak.
S vártalak azon is túl.
Átbillent az idő az éjfélen, s reszketeg lábakon, nagyokat ásítozva beköszönt a holnap. Halovány arccal jött, s a zsebe már kevésbé volt teletömve reménnyel, mint a tegnapnak.
Gondoltam, ideje kezdenem magammal valamit, nem voltam már ülő helyemben se élő, se holt. Zsibbadt, recsegő tagokkal álltam fel, pillanatokba telt, míg éreztem a vért szerteáramlani a testemben. A mosdó felé vettem az irányt. Reméltem, egy kis mosakodás fel fog majd frissíteni. A víz magában hordozza az életet. Szükségem volt rá.
Az ajtó hangtalanul nyílt, szinte denevérszárnyakon siklott. Majd a villanykapcsoló felé nyúltam, és egy pillanat múlva világos lett az apró helyiségben.
Mintha zsinórón rántották volna fel a tekintetem, a pillantásom a mennyezet alatt húzódó fűtéscsőre szegeztem.
Hetedik érzék.
Nem hagyott cserben.
Ott voltál.
Ott voltál teljes valódban.
És én annyira dühös lettem magamra. Nem voltam már fáradt, sem elnyűtt, semmi mást nem éreztem, csak azt, hogy mérhetetlenül dühös vagyok…
… magamra.
Egy karnyújtás, sőt, annyi sem. Elérhettelek volna, vagy akár agyon is csaphattalak volna, de sem egy összetekert újság, de még egy rongyos papucs sem volt nálam, ami minden erőmmel hozzád vághattam volna.
Csak néztél rám két fekete gombszemeddel, és szaporán mozgattad az orrod. Amiben a látásod nem hitt, abban a szaglásod megerősített.
Igen, ott voltam veled szemben.
Láttam, ahogy megrettensz.
S láthattad, ahogy megrettenek a felismeréstől, a döbbenettől, és attól, hogy újra eltűnsz. Igen, attól féltem leginkább.
Az egymásnak feszült pillantásainkban minden benne volt. Úgy álltunk egymással szemben, mint két párbajozó. Nem lehetett tudni, melyikünk ránt előbb pisztolyt.
Én tettem.
Magam sem tudtam mi lenne a legjobb, leginkább csak a pillanatot akartam megszakítani, amiben esélyem sem volt nyerni.
Így nem.
Aztán csak néztem, ahogy villámgyorsan megfordulsz, végigszaladsz a csövön, és egy falba vájt résen át távozol a kamrába, ahonnan jöttél. Nekem csak a káromkodás maradt, hogy enyhítsek a bennem torlódó feszültségen. Egy kettéhajtott törölközővel felfegyverkezve aztán követtelek, de az éléskamrába lépve már nem láttalak újra, csak a semmi mással össze nem téveszthető szagodat éreztem terjengeni.
– Ide figyelj, egér! Nem lesz mindig szerencséd! Fuss, amíg még teheted! Többé ne is lássalak! – fenyegettelek tehetetlenül. – Ellenben holnap is várni foglak…akarom mondani, ma!
Nem tudom!
Összefolynak a napok, mióta beköltöztél!

*****************************************

 7. TERMÉSZETSZERETET VERSEKBEN 

 
Kalocsa Zsuzsa: Éji sellő

Esti harangszó messzeségbe hull,
mint a nyugvó szív éji fohásza.
Síri a csend, mélyfekete sötét
nyújtózik a távoli völgy ölén.

A táj dereng uszályos lepelben
s a tó felszínén csillog szelíden.
Zajong a szél a dombok árnyain,
ritmust fuvoláz madár szárnyain.
Hold merengve néz le a kék égről,
a csillagmezőn bolyongó felhők
alatt tűnő árny az éji sellő
szépséget sejtet, mely oly igéző.
Hófehérben, csipkés felhők közül
lehull egy darab, befedi álmom,
liliom szirmokkal szórja körül,
s ajkam szegletén, vidám mosolyom.

………………………

 
Szőcs Éva: Szépség  hangja
 
Én leszek hegyek, völgyek szószolója,
fenyvesek csendes visszhangja,
futó csermelyeknek szava,
simogató erdők dala.
 

Rímbe szövőm szellő vágyát,
versek születnek a hátán,
bimbózó zöld ligetekben,
mesét suttog majd az este.
 
Reggel ebresztem a napot,
fényben úszó hajnalokot,
harmatcsepptől ékes földet,
fonok virágból mezőket.
 
Mikor a madarak szállnak,
daluk az ég fele árad,
színeket ebreszt a lelkem,
minden szépség hangja bennem.

……………………..

 

Tóth Enikő Enci: Eljött a nyár!

Eljött a nyár és halk szellő dalolt,
vitte lassan a régi gondokat,
pitypang ködén át emlék valahol

megfestette a pipacs foltokat,
és vérzett a rét, s hozzáért az alkony,
Nap szikráit a vizekről vitte
és szerelmesek sétáltak a parton,
minden szépséggel volt leterítve!
Itt van a nyár, feléled a lélek,
nyílik szavakra, hársfavirágra,
az égből néha frissítőket mérnek,
olykor a zápor lesz gyöngykabátja,
s dalol a nyárral minden, ami él
s fodros felhő hintázik az égen,
s gyümölcsös illathoz vegyül egy levél,
Isten üzen békét fentről éppen...

*****************************************

 8. ANTOLÓGIA A MAGAZINBAN 

 
Kis Pál István:... a földre szállás..

Az ünneplő térre viharos szél támad,
ötven napja nem fújt ekkora erővel.

A kínai árusok, vakmerő kufárok,
óvnák azt az árut, el mégse mozdulnak.
A tömeg ámuldozva kémleli az eget,
felhő híján zápornak sincs jele,
nemhogy égiháborúnak.
Vajon kinek söpör ilyen furcsa hévvel,
kinek tűnt fel, hogy e bóvli világ
lassan már egy szemétdombbal ér fel?
A flakonok s a dobozok versengve gurulnak,
velük tart egy keszekusza madzagördögszekér,
itt szalvétaraj repül, ott reklámszatyor szárnyal,
a vásárt, mint a kidőlt kukát, szerteszórja a szél.
 
Micsoda szerencse – dörmögi az utcaseprő –,
ha így fúj, még marad időm néhány laza fröccsre.
Az Üdvözítő Kft. – bőgik a hangszórók –
bio-féregírtást kínál, öröklétre szólót!
Az ügyfélszolgálaton már hét nyelven beszélnek.
Azt hirdetik, szerződj, légy a kiválasztott,
s nyoma se lesz vágyadban a bűnnek!
Kisöpri majd onnan a szél
emlékét is, mint egy régi vackot.
Sokan szerződtek már, de sok van, aki még nem;
Háromezret beszervezni, nagy munka lesz, kérem!
 
A kínai árusok rejtélyes mosollyal
(hajbókolva hozzá egy sort)
kínálják az árut egyre:
Ünnepecke ez teneked,
széllelszöprész-ünnepecke,
venni hozzá jó kompresszor,
olcó az ár, van most ünnep leengedve!
 
A város szélén végül leül, lám, a szél is fárad,
ha volna teste, befalna most néhány csirke szárnyat.

…………………..

 
Pongrácz Aurélia: VINCI
(novella)
 
Szép napot kívánok!
Ha megengedik bemutatkozom. Vinci vagyok. Ölyv. Az egerészők családjából. Bár feltűnően hasonlítok északról telelni iderepülő rokonaimra, de ne tessék kérem minket összetéveszteni. A gatyásölyv szégyen a családban. Könnyű ám engem megkülönböztetni. Tessék csak megcsodálni szép karcsú lábam! Nem holmi ,,gatyás, mint hucul lónak durva. Csak téli ínség idején vetemedem madár húsra. S ha ló legyen kövér vallják, akkor mondjuk szarkára. Annak nem nagy a kára. Ám az év nagy részét pockok, egerek irtásával töltöm, ezért nem nagy baj, ha fordított a böjtöm. Bizony, ilyen hasznos vagyok.

Pongrácz Aurélia

*

Mikor megsérültem, de jó volt, hogy az erdőben Lia néni meglátott. Eleinte telefonálgatott, de segítséget sehonnan sem kapott. Attól féltünk, hogy a vadászok csinálnak belőlem kitömött állatot. Nagykendőben hazahozott. Bekötözte sebem, etetett, itatott, ápolgatott, a kamrában az ablaknál szénából fészket rakott, meghagyva nekem a kijáratot. Amint gyepre kaptam, gallyról repülni tanított, kamra tetejére felrakott, kitalált mindenféle gyakorlatot. Olyan jó volt velem, hogy azt gondoltam, én már örökre itt maradok. 
Ugye milyen okos vagyok?! 
És nem kevésbé szép is! Ugyebár? 
Na meghiszem azt! A boldog napok beálltával egy szép karcsú ölyvkisasszony nem átallott az éj leple alatt, belopakodni az ágyikómba. Sőt! Addig ment a dolog, hogy a fülembe világos nappal is, itt vijjogott. Hogy így meg úgy, ő mennyire szeretne, mindenhova követne, reggel friss cincérpecsenyével etetne, álmom elől minden legyet, bolhát elhessegetne, ezentúl élete végéig, csak velem élhetne. Hát belevágtam. Kitártam szárnyam, s a suhanásban őt követve, felrepültünk a fellegekbe. Néha azért visszaszállok kicsit, mint régen Lia néni körül járkálok, vagy a kerti padra felállok, aztán integetve odébb állok. Ha egyszer a Burda fele kerülne, erről saját szemével is meggyőződhetne. 
Engem biztosan megismerne, mert fejemen látszik a seb helye, egy fehér szívecske.
Maradok üdvözlettel a felhőkből integetve 
Hijíí hijíí Vincíí
 

……………………..

 
Horváth Edina Anna: Bennem élsz Anyukám
 
Még hallom a  lépted álmaim mélyén,

még látom a mosolyod pirkadatkor.
Nem fogtam elégszer a kezed, Anyám,
visszahoznám a múltat számtalanszor.
Eltelnek a napok a sűrű csendben,
az ismeretlent kutatom sóhajjal.
szomorún telik minden egyes percem,
hiányod nem szűnik meg egy óhajjal.
Szeretlek úgyis, ha már nem ölellek,
örök hála s szeretet a szívemben,
és ha sírok is, bennem élsz Anyukám
te mindig itt leszel a közelemben.

(2025.április)

…………………

 
Vincze D. Jutka: Kánikula

(novella)
 
  A magasépületek közé szorult apró parkban, késő délutánra már kicsit enyhült a tikkasztó hőség, amit a felforrósodott aszfalt és a betonfalak napközben, még elviselhetetlenebbé tettek. A forgalmas Üllői út felől egy apró liget igyekezett, monoton morajlássá tompítani

Vincze D. Jutka

az éjjel nappal hömpölygő járművek zúgását.

 *

  A tikkadt fák alatt unatkozó padok, hinták, homokozók, csak estefelé teltek meg élettel, amikor a házfalak mögé bukott a Nap. Amikor lassan egészen besötétedett, a homokvárat védő katonák is nyugovóra tértek. Felgyulladtak a lámpák. Egy kisebb csoportban, nők és férfiak ültek még a padokon és beszélgetek. Egy nyugdíjas házaspár, egymás mellett álldogálva, kicsit szomorkásan mesélt az elmúlt fiatalságukról, a fészekből kirepült gyerekeikről…
Ülőhelyet keresve felültek egy- egy hintára és a lábukkal, néha meg lökték magukat, amitől kezdetben csak aprókat mozdul velük a hinta. Így beszélgettek tovább, miközben
egyre bátrabban, egyre magasabbra szállt velük a láncoshinta. Előbb eltűntek a sötétségben, ha meg előre lendültek és a lámpa fénykörébe értek, már boldog mosoly játszott az arcukon. Látszott rajtuk, hogy a hintával együtt repülnek a gondolataik is, vissza a gyerekkorukig, a fiatalságukig.

………………….

 

Nádas József: Virágos rét – festmény

……………….

 
Lovag Dáma Nagy Cynthia: Tiszta csillag...
 
Gyermekként mondtuk, hogy csak így tovább,
mert az álmokból lesz a fényes valóság
s kövessük lelkünk smaragdját

és reményteljes lesz a boldogság .
 
Majd egyszer ránk virrad a csodás kikelet ,
s értünk jő a felhőtlen szeretet,
s mi megleljük mi már régen elveszett
s bennünk újra éled, mi már egyszer odalett!
 
Látom szemedben a tiszta csillagot
az őszinteség néma de kedves harcosait,
az ártatlanság bajnokait,
kik felett nem győzhetnek a démonok,
bár próbára tettek már megannyi gonosz koboldok!
 
Ezek mind aprócska jelek, hosszú próbatételek
Egy életen át kísértenek, mégsem félek!
Szívemben ott ég a szeretet lángja,
mely oly erőssé tesz, mint a lángoló fáklya!
 
L.N.C. jogvédett vers

………………….

Pitter Györgyné festménye: Alvó nyár (24x30 cm, akvarell)

………………….

 
Aurora Amelia Joplin: A lelkem is magyar
 
Magyarországon születtem,
magyar lett az anyanyelvem.
Magyarul dobbant meg a szívem,
magyarul szólal meg a lelkem.
Magyarul ír a kezem,
magyarul szól nekem.
És amit bennem a csend vár,
az is magyarul ébred fel.
 

Magyar nyelv a legszebb nekem,
lelkem is így szólít engem.
Magyarul írom összes versem,
hogy is írhatnám le szebben?
Magyar nyelv a legszebb nekem,
magyarul dobban a szívem.
Magyarul írom összes versem,
ez az én igaz énekem.
 
Csengő, finom gondolataim,
szívet melengető magyar soraim.
Hisz a szellő is így simogatja arcom,
az eső is magyarul zuhog nekem.
Minden lélegzetem magyarnak érzem,
minden szóval közelebb lépek hozzád.
Ami bennem él, az mind hazatalál,
ha magyarul mondom ki a világra.
 
Magyar nyelv a legszebb nekem,
lelkem is így szólít engem.
Magyarul írom összes versem,
hogy is írhatnám le szebben?
Magyar nyelv a legszebb nekem,
magyarul dobban a szívem.
Magyarul írom összes versem,
ez az én igaz énekem.
 
S kifejezni a magyar nyelv szépségét,
mint eső utáni finom, tiszta levegő.
Mint ezernyi réti virágmező,
illatfelhő az ég peremén.
És ha kérdezik, miért ilyen a dalom,
minden válaszom ugyanaz marad:
magyar szóval lettem igazán otthon,
magyar szóval nyílik meg a : szabad
 
Magyar nyelv a legszebb nekem,
lelkem is így szólít engem.
Magyarul írom összes versem,
hogy is írhatnám le szebben?
Magyar nyelv a legszebb nekem,
magyarul dobban a szívem.
Magyarul írom összes versem,
ez az én igaz énekem.

………………

AI -kép

*****************************************

  9. AUSZTRÁL KAPCSOLATOK  

      Ilosvay Gusztáv levelei

Adásnap: 2026.07.05
 
 Lassan indult de aztán úgy belelendültünk, hogy nem akartuk abbahagyni, vagy az agyunk keresztmetszete nem volt elég széles, hogy a szavak bősége átszaladjon a megfelelő tempóban ajkunkon . Ilyenkor van az hogy az ember gyermeke belebotlik a saját nyelvébe. Akár hogy is volt pár remek dolgot hoztunk! Kezdjük az ÚTRAVALÓVAL, amit mára én írtam. Az egyetemes magyarság örök visszatérő gondolata (agódása, szeretete) hogy adja át tudását a következő generációnak s mennyire hatásos az átadás. Ez egy örök kérdés nemcsak nekünk magyaroknak, hanem más nemzeteknek is. Néha úgy érzem, hogy Don Quijote harcot vívunk de majd az idő megmutatja nekünk mi az igazság. Kiss Ági hozott egy remek interjút egy fiatal leányzóval, aki büszkén felvállalja nemzeti hovatartozását és aktívan részt vesz annak gyakorlásában. Jó tudni, hogy van ilyen is. Tóth Katalin az adelaide-i magyar club megnyitásáról tudósított. Nagy öröm mindenki számára. Dolgok elmozdultak a jó irányba. S végül Katalin hozott két verset ami illőképp pontot tett az adásra. Boldogan dalolva táncos lábbal hagytuk el a stúdió Ha Erdélyben jársz ne feledd meglátogatni az ALMÁRIUM vendéglőt Homoródalmáson Székelyföldön. S végezetül a Megszólalok Internetes irodalmi magazin Véghelyi József szerkesztésében örök emléket állítani Nagy Vendelnek. Ha tetszett az adás ne feledd megosztani barátaiddal, kollégáiddal. Köszönjük
www.radiomozaiksydney.com.au
 

Ilosvay Gusztáv

*

 Adásnap. 2026.07.12.
 
Amikor az ember a bőség kosarában turkál akkor azon veszi észre magát, hogy melyik ujjamat harapjam meg, vagyis mit hagyjak ki és mi az, ami majd valamikor máskor megy le. A mai nap ilyen volt. Hála Istennek a kollégák hozták formáikat, s így nem kellett különösebben izzadni. Nagyon érdekes beszélgetésem volt Csontos Erzsébettel, aki Naszvadon él és a CSEMADOK tagja. Fejükbe vették, hogy az aratást megörökítő mozzanatot ( magát a búza learatását) egy hagyományőrző tényezővé tették, ami azt jelenti, hogy minden ami az aratással kapcsolatos volt évszázadokon keresztül azt felelevenítik és a következő generációnak megmutatják, megtanítják. Szerintünk ez egy remek dolog, hadd tanulja meg a mai kor gyermeke, hogy az, amit megeszik, a mindennapi kenyeret hogyan termelték meg elődeik és mit is kellet azért tenni, hogy az emberiség eljusson idáig. Kiss Ágnes beszélgetett Szili Katalinnal a Pécsi Tudomány Egyetem kurátorával a diaszpóra értékeinek megőrzése és a külföldön született másod, harmad generáció magyarországi tanulása témákban. Hála Istennek eljutottunk ide is, hogy az egyetemeink megközelítik a világszínvonalat. Itt jegyzem meg ha Erdélybe látogatsz okvetelen nézz be az ALMÁRIUMBA, ami Homoródalmáson (Székelyföld) van és a velőscsont fenséges. Látogass el a Megszólalok internetes irodalmi magazin oldalára is, ami minden hónapban megújul. Ha tetszett amit hallottál kérlek osszad meg azokkal, akiket érdekelhet a szép Magyar szó. Köszönjük!
www.radiomozaiksydney.com.au  
 

*

 Adásnap:2026.07.19
 
 Ennél nyugisabb programot nem is emlékszem mikor csináltunk. Na nem azért mert nem lenne anyag, hanem talán mert ami lement, az kifejezetten a szívünkhöz szólt. Nagyon érdekes lett az Útravaló, amit ma Reményi Tamás hozott el nekünk a diaszpóra magyarságának, arról, hogy milyen fontos a szó, a szokás, a történelem, a gasztronómia, a közösség. Milyen fontos megőrizni s átadni a következő generációnak, legyen az pár ember is manapság. S ez után következett Kiss Ágnes riportja a MOGY- ról ( Magyarok Országos Gyűlése), ahol Vésey Kovács László történésszel beszélgetett. Ha megterveztem volna sem tudtuk volna jobban összerakni ezt a részt. Ezek azok a pillanatok mikor az ember felnéz az égre és csak megköszöni. Ma többet zenéltünk s állítólag ( haverom mondta) hogy az „ Ördög menyasszonya „ az AI generált zeneszám. Bevallom nem tudom, de nem is érdekel. Hisz AI sem tud többet mint az emberiség csak mivel nála ez egy helyen van és egy atomreaktor működteti, neki könnyebb összeszedni a dolgokat, a magamfajta mezítlábasnak. Mi a véleményed, számít az ha gépzenét hallgatunk? Vagy olyan mindegy mint a szélső háznak. Milyen hatással lesz ez a társadalmakra?? írd meg Emailben. Viszont ha Erdélybe mész ne feledj bemenni az ALMÁRIUMBA, amit megtalálsz Székelyföldön Homoródalmáson. Állítólag a húsleves és a velős csont az gyilkosan finom. S természetesem ha beülsz az Almáriumba egy jó ebéd után nézz bele a Megszólalok internetes irodalmi magazinba, amibe már sokan írnak hallgatóink közül is pl.: jómagam is. Ha tetszett amit hallottál ne feledd megosztani barátaiddal, ismerőseiddel. Köszönjük!
www.radiomozaiksydney.com.au
 

*

Adásnap: 2026.07.26
 
 Ritkán kürtölöm ki a magam írásait a nagyvilágnak azon kívül, hogy bekerülnek a programba. De az Útravaló mai témája rendkívül aktuális a mai „ modern” társadalmunkban. Sok olyan tényező van, ami úgy alakítja a társadalmi összetételt, hogy az kezd káros lenni arra a közösségre nézve, amelyik tulajdonképp fent tarja és élteti. Az elszigeteltség, időskorú magány, a fiatalok egyre csökkenő kapcsolat tartás hiánya, a házasság fogalmának és vallási tartalmának lerombolása, az anyagiak elnyomják a lelki hovatartozást és megértést. A szerelem és annak igazi értelme egy adok kapok, ügyvédek által megszabott mesterséges katyvasszá silányodik. Értékrendek eltörlése, jogok betartása és a felelősség, nos az utóbbit talán le sem tudják betűzni. Persze mondhatod, hogy sötéten látom a XXI. század modern társadalmainak állapotát, de ha emlékezetem nem csal, akkor az én időmben ez másképp volt. Más volt a lényeg, más volt a közmédia és az internetről nem is hallottunk. Egyszerűbb volt az élet. Nos hallgass bele, írj valamit, neked mi a véleményed? Talán sötéten látom a világot vagy nem adok elég elismerést a mai generációnak, vagy csak nosztalgiával gondolok vissza a fiatalságomra. Ez is lehetséges. Amikor Erdélyben jársz és Székelyföldre mész nézz be az ALMÁRIUMBA megtalálod Homoródalmáson. Egy húsleves, ami életet ment, ott megkapod. S természetesen a MEGSZÓLALOK internetes irodalmi magazin, amit Véghelyi József vezet és szerkeszt már hosszú évek óta. Ha tetszett az adás, feltétlen oszd meg barátaiddal, ismerőseiddel. Köszönjük!
www.radiomozaiksydney.com.au

*****************************************

 10. JÓZSEF TIBOR - MOHÁCSI CSILLAGPOROK 

 
József Tibor: „…ragyogtok, mint csillagok a világban. (Filippi 2:15)
 
Millió fűszál katonás rendje törik
a szélborzolt roppanó zöld alatt,
odébb, mint egy kuszált hajú lány,
csak sóhajtásra mozdul a sok hajka,
szálkáiból készített bokréták halma,
tollas tengere vetne rengő hullámot,
ám csendje szétterül a mohácsi síkságon,
midőn gyepet fakít a könnyharmat sója,
honnan az égbenyíló kopjafák kiáltanak;
rőt barnájuk lankadatlan üzen
a fényes csillagok kihunyt áradatának,
a véráztatta magyar földnek;
hol gyászhely, temető, csonthalom.
Vajon tudjuk-e, kiket, merre keressünk,
hogy azután illendő helyre temessünk
mintegy ötszáz harcost nevesítve?
Tömegsírokká lettek a végső nyughelyek.
Akik bátrak voltak, egyenesek, hősök,
a teremtett kori világukért felesküvők,
a nyiladozó szép ifjúságukban úgy,
de úgy szerettek volna szabadon élni,
magot vetni, ölelni, utódot nevelni,
egyedi nyelvükben önfeledten nevetni,
de sorra apadtak azok a szép szavak…
s megszentelt földben már örökre nyugszanak
okkult magukban a kardosok majd félezer éve,
s vele tűntek a keresett, vágyott álmok
és néma maradt sok menyegzői ének,
s miként a kaszált szappanos mezők,
úgy illant tőlük az a maroknyi idő,
hitvesi ágyat, megtört szívet hagyva,
Isten felé néztek, amikor házába beléptek.
Kik keresztény kötelékben éltek,
hűségesküt téve hűek is maradtak,
zászlót ragadva a honért öltöztek vasba,
vállalva a roppant veszedelmet,
mentséget sohasem kerestek,
hogy megvívják a lehetetlent,
s mivel szelet nem ők vetettek,
meghátrálásuk feladást jelentett.
 
Életre kelnek a múzeumi tárgyak:
a képek, szőttesek megelevenednek,
szívmélyig hatol a szép magyar szó, ének,
a nemzetek harcosai fellelkesülnek,
a nyehögő csatalovak táncra perdülnek,
edzett kezekben lobognak a kopják,
a mennyben is hallják az üstdobok földrengő hangját,
egyszerre dördül számos tarack, mordály,
s megtelik az eddig békés tolnai lapály,
és támad, egyre támad, bekerít az oszmán,
s látni a szablya vércsatornáin lefutó életet,
vele a vészesen fogyó honi sereget…
Későre jár, csitul már a hős trombita,
halkul az elrettentő súlyos rézdob
és egyre fogy a szusz a tárogatóból…
s mintha lobbot vetne, pironkodik az ég,
lent éhes hollók mardossák a térség limesét,
hiába a több tízezres harcos szenvedély,
a honra záródik másfélszázmázsás rostély…
S ahogy eltelt hat fertályóra,
gyorsan feljött, vészesen feleződött a Hold…
még mielőtt a nyugvó Nap utolsót csillant
Lajos király fénylő páncélzatán…
Hiányszó lett a jövő, hiányzó lett a szabadság.
 
Üres a táj, kihalt, szétszakadt a vidék,
évek múltán látni fel-felvillanó fényt;
miként az idő, az élet is igyekszik,
felássa magát a réteges hamu alól,
a hederalevél is, ami felkúszott a fákon
vagy jelöletlen sírt, köveket takar.
 
Most, amikor szólalni kellene,
fukarrá válnak a képek, szőttesek,
s mialatt a történelem hangja ébredez,
- nem szégyenlős hangulatban –
emlékek épülnek és vetnek képzetet,
s ahogy a Duna Mohácsnál nem áll,
hálaének szól, a hősök felé tartozás…
De vajon fordul-e úgy a nyelvünk,
ha a legnehezebb szó előkerül,
szeretünk-e úgy, kit nem bántottak,
és érzik-e a rajtunk ejtett sebeket…
s gyógyul-e majd a mély gyász,
s vele a tisztuló lapírt valóság?
 
Kaposvár, 2024. április, május
 
*
A mohácsi csata 500 éves emlékére!

 *****************************************

 11. ANGYALI TALÁLOZÁSOK 

   

Véghelyi Péterné dr. - Lélekemelő: Úrnapi időutazás

 

   Néhány évvel ezelőtt éppen Úrnapjára esett a csütörtöki idősekkel végzett Bibliaórai alkalom, s amint a tabernákulum előtti kis körben gyülekeztünk, mintha a levegő is sűrűbbé vált volna. Akiről beszéltünk, akit ünnepeltünk, már várt ránk a kápolna sűrű áhítatsúlyos levegőjében s a körülöttünk erjedő világból kilépve, az örvénylő elégedetlenséget kizárva hagytuk, hogy egyre békésebb szíveinkre hulljon az Ige, az a szó, amely felülről jön, és ahhoz, hogy szóljon hozzánk, egymás szemébe, egymás életébe kell néznünk.

   Szüntelenül folyik testeink körül a lelkek titokzatos jelbeszéde, melyet az a Lélek kódol és dekódol, aki mindannyiunk vigasztalója és aki kimondja magát a lelkünkben, mi pedig tudomásul vesszük jelenlétét és azt, hogy szavakba nem tudjuk betörni az áramló, lelkeket felkorbácsoló nagy és fönséges Istent. Nem játszunk a fogalmakkal, azok beérhetetlenek, mert mihelyt feltárul a lélekben hirtelen nyitott kapun túl, a fogalomért epekedő ajkak becsukódnak, s éppen abban, amiben imént a lélek esetlenül felismerte, egyúttal el is rejtőzik. Az „én” oly könnyen tudomásul veszi, hogy ez így van jól, hiszen ha megcsíphetné a szó, csalódott lenne, hogy mégsem az Isten mutatkozott meg a lélek tágas mezején, megnyitva a látóhatárt múltra, érthetővé téve egyetlen sejtelmes pillanatra a jelent. Ám a teljes látóteret az örökkévalóságra feszíti ki, mint végtelen, földi színekhez nem hasonlítható élő vetítővásznat, ahová felléphet az „én” gyermekként, ifjúként, de szemlélheti ott magát rég megholt szerettei eleven társaságában is.

Véghelyi Péterné dr.

Kedvünkre csaponghatunk idősíkok mentén, ám lelkünk emelkedéseit titokzatos felvonó kezeli, a lélek általunk is titokzatosnak tudott szükségletei szerint. Istenről beszélni nem lehet az emberségünk megtapasztalása nélkül. Nem tudunk az emberi szavakkal eleven filmet vetíteni, mert bennünk szól, jelenül meg, s ezeket az utolérhetetlen pillanatokat próbáljuk a gyenge emberi szavakkal összefércelni. Ez azonban csöppet sem kápráztató, mert mindig silány, mindig kevés és feltáratlan rendszer marad bennünk, melynek tárgykörei, s annak határai alig felismerhetők, és az elmosódott határok mögött megsejti a lélek, hogy kicsoda a szíve mélyén eleven, valaki világosága által megmutatott „én”, melyet csak Isten vonatkozásában lehet megismerni.

*

Vannak ilyen veszélyes pillanataink, s a szeretet nélkül ezeket valóban veszélyesnek éljük meg, ám most közösségben elmélkedtünk, s a szavaink, mint rozoga sínek, egyfajta vágánnyá egyenesedtek, melynek édes terhét de szívesen hátunkon cipeltük, miközben dohogott lassan induló, majd zakatoló, kattogó vonatunk.

Harmattól csepegő reggelekbe robogtunk be, ahol az idős, járni alig tudó asszonyok friss elsőáldozó kislánnyá töppedtek, akik térdig érő szoknyácskában csatangolnak a kora reggeli falu utcáin és apró kezecskéikkel, a jó anyákkal vesszőkosárkáikba morzsolgatták a nedves virágszirmokat, hogy az Úrnapi körmenetkor a legméltóságosabb előtt a földre kanyarintsák vékony karocskáik előkelővé nemesült suta mozdulataival.

Énekelni kezdtünk, minden szép, régi éneket, amit évszázadok óta a néplélek kirítt az Isten után búsongók lelkéből. Hamisan szóltak a hangok, de nem bántuk, a kezdetben recsegő hangszálak idővel megolajozódtak és a Te Deum-ot azok is zengeni kezdték, akik a szöveget ugyan olvasni nem tudták, de lehunyt szemmel lelkükből tört fel a néma hang.

– Ugye, amit belül, a lélekben énekel az ember, az sosem hamis – mondta nevetve Imre bátyám, aki ugyan nem volt jelen, de lakótársa, Lajos bátyám lelkendezve mesélt neki a méltóságteljesség befűtött páncélvonatában történt, szentségimádással befejezett Bibliaóráról.

Fáradtan szédelegtünk el az ebédhez, s a kora délutáni pihenés zsengéjében kopogtam a két férfi közös szobájának barna ajtaján. Lajos bátyám arca felderült, ágyáról felpattant, én széket húztam Imre bátyám ágyához, s egy beszélgetésbe ültem bele.

– Most mesélem éppen az Imrének, hogy milyen szép volt az Úrnapi emlékmenet – most éppen a feldíszített sátrakról beszélgettünk. – Egy alkalommal, az anyósom hazahozott egy ágat a sátordíszek növényei közül, s gondolta, elülteti az udvarban, hátha meggyökerezik.

– Ó igen, szoktak hazavinni a virágokból, zöldekből – emlékeztem magam is e szép szokásra. – Mondta az anyósom, ha megered megered, ha nem, nem. De évtizedekig olyan gyönyörű piros rózsákkal tündökölt az udvarunkban, a feleségem annyira vigyázott reá, öntözte szegény, hogy ezt az édesanyja a sátorból hozta, Úrnapjáról – emlékezik könnyes szemmel az özvegy, párját vesztett agg gerle. – Ó igen, ezek tűnnek el, ezek a szép hitek, a templomból hozott virágok gyökerei, azt kellene újra megeredeztetni. A boltban vett virágoknak már nincsen története, csak blokkja van.

*

Nagyon szép történet – merengtem el, és láttam Ilonka nénit öntözőkannával a kezében, amint meg-megállt az úrnapi virág előtt, és a piros bimbók alatt kislánnyá lesz, édesanyja jelenlétében. Mennyire más édesanya-idéző ez a virág, mint a sírjára, a temetőbe kivitt hervatag bokréta. Ezek tűnnek el, meg a lelkünkben dalolt, sosem hamis énekek.

– Az bizony nem hamis soha, ha az ember nótázik belül, attól is jókedve kerekedik, és észre sem veszi senki, nem zavarunk vele senkit. Nem tudja, nem hallja más azt, csak a Jó Isten – szólt Imre bátyám, talán egy dalból kifele.

– Szokott énekelni magában, Imre bátyám? – sandítok a pihenő, de élénkülő figyelmű férfira, aki azóta már az angyalok karában dalolhat, ha célba tudott érni.

– Szoktam, ahogy most a Lajos is mondja, eszembe jutott. Kiváltképpen akkor, amikor iskolába jártunk. Mi hetedikesek, nyolcadikasok, jártunk iskola után délután hittanórára és a hittanóra előtt vártunk a tisztelendő úrra. Alig vártuk, hogy legyen egy kis idő, akkor volt az ember ilyen süldő gyerek, ott táncoltunk kint a folyosón, tudja, a lányok meg a fiúk. Ugye, akkor volt a sláger, hogy már táncolni akart az ember, de még nem volt abban a korosztályban, hogy bálba mehessen, s akkor ott a folyosón táncoltunk.

– Szabadott táncolni? – évődtem a titkot felfedő emlékező sihederrel, kinek összeakadt csánkjait láttam a szemem előtt, s mosolyogtam ezen.

– Hát azt nem látta senki, csak mink, akik ott voltunk. A lányok vitték az énekben a prímet, azt énekeltük, ami éppen sláger volt, általában magyar nótát, és csárdást jártunk. Mi, fiúk esetleg dúdoltunk, inkább csak táncoltunk, de a lányok harsogva nótáztak. Lajos mesélte, hogy milyen szép énekeket énekeltek, valamire én is emlékszem, de legtöbbje csak a lelkemben hangzik, sokszor a szöveg nélkül is hallom, és értem.

– Emlékszik maga is az Úrnapi ünneplésre? – fordulok felé, mert ő a templomba csak egyszer jött el, pár nap múlva meghalt, előtte megáldozott az öreg.

– Hát nézze, mindenre, ugye az ember, ha mindenre visszaemlékezhetne! Nem káptalan az ember feje!

Lajos bátyám, mint egy jó kisdiák, aki súgni akar a vizsgán, kisegítő kérdéssel siet cimborája segítségére, s Imre bátyám hárító mondatába belesüvít, mint a kereszteződést jelző vonatfütty. Jól ismerik már egymást, éjjelente, ha kerüli szobájukat az álom, bizony beszélgetnek a sötétben. Imre bátyám szerint ilyenkor olybá tűnik nekik, hogy a katonaságnál vannak, s fiatal bakák.

– Emlékszel, Imre, ha azt mondom neked, hogy sátorokat építettek, nálatok is biztos.

Mint egy türelmes tanítónő, úgy figyeltem ezt az elmélkedést, s a lelkes diákot, aki megpiszkálja társa emlékezetét, és képekkel eleveníti meg a fakó emlékeket.

– Hogyne, hááát, csináltuk mink is a templom körül, meg aztán voltak ilyen megállók, az ember ment a körmenetben, ugye akkor mindenhol megállt az ember imádkozni. Földíszítettük a sátort, mentek egyet, énekeltek, imádkoztunk – felel a kis diák, ám a súgó belesóhajt nehezen meglelt mondatába.

– Szép életünk volt akkor! – sóhajtja, s mosolya körbeéri öreg arcát, s e mosoly arccsontja mögé gyűri be a ráncokat, s a kilencvenegy évet időtlenségbe vonva egyszerre emlék és ugyanakkor óhaj, mely önkéntelenül fakadt szóra ajkán.

– Ez volt a szép élet? – s most úgy fordulok felé, mint egy elfogódott édesanya, aki büszke arra, hogy gyermeke meglátta az igazán szépet, a valóban nemeset. – Mitől volt szép? – kocogtatom meg tapintatosan, halkan ezt a titkot, s közben azon szorongok, hogy csak nehogy bezáruljon, mielőtt kimondja, hogy mi a lényeg.

– Attól volt szép, hogy az emberek hittek Istenben, és Jézusban. Tudja, ha elmegy valaki ilyenre, mint ez a bibliaóra, igaz, több éneket én sem tudtam, de mit tanultunk a katekizmusban? Ünnepnap, vagy vasárnap misét becsületesen hallgass! Hát, ezt úgy is érthetjük, ha nem is énekelje, de hallgassa, igaz? – néz rám pajkosan az előbb még súgó, aki most tőlem felmentést remél, s én, mint egy jó tanító, nevetve, az őszinteségét, s szellemességét értékelve, biccentéssel megadom.

– Deeee, igaza van! Hát még az, hogy mi belül, a lelkünkben meg tudjuk a dalt szólaltatni, az milyen Istenérv! Hiszen ha nem Isten képmására lennénk teremtve, hogyan tudnánk belül énekelni és azt lelkünkkel hallani? Hogyan volna lehetséges idők vonalán, emberöltők gyepűjén áthágni?!

– Úgy dobogott a szívem – mereng Lajos bátyám remegő ajkakkal –, amikor az énekeket maga úgy kiénekelte, hogy Istenem, én miért nem tudom ezt az éneket?! Azt tudtam, hogy Szállj be szívünk... no, hogy is volt az…? – kezdte fésülgetni gubancokba csavarodott emlékezete fonalát, ám én dalra fakadtam, s mint egy gereben, kibogoztam.

– Szállj be szívünk hajlékába... – fogtam belé, s már Lajos bátyám tenorjával kísérve folytattam, repült, szaladt az ég felé a suta dallam.

– Jöjj be lelkünk pitvarába… – krákog, de dúdolva bevárom – ott nyugodjál…

– S ezt tudom, már tudom – lelkendezik, miközben én lopva Imre bátyánkra sandítok, vajon az ő lelkében szól-e az ének?

Ám ő most elrévedezett tekintetével, igaz, nem tudtam, hogy merre jár, azonban kiderült nemsokára, hogy ekkor emlékvonatán régi úrnapi sátrak között sétált, s élesítette a belső képet. Ez akkor vált világossá előttem, amikor hamarosan kis faluja utcáiról mesélt. Lajos bátyám tovább szabadkozott.

– A többi éneket is tudtam úgy nagyjából, de mondom magamban, nem rondítok bele a szép énekükbe, nem jutott akkor minden sor eszembe, de dúdoltam.

Nagyvonalúan, szeretettel intettem meg.

– Akkor a magáé legalább nem volt hamis, mint a mienk. Milyen döcögve kezdtük a Tantum ergo-t, de kellett volna az orgona alája, ám a Jó Istennek talán így is tetszett.

Bizony, emlékkapukat nyitogatott a Tantumergónk, mert a 96 éves, a 92 éves szinte provokált engem, amatőr előénekest, hogy az Adoro te devote-t, azt tudom-e?

Tudtam, s bizony akkor én is jól feleltem, s elénekeltük, másodjára már énekszerűen zengett. Közös elmélkedésünk, dalolásunk egekig hatolt, s felrázta e fáradt, emlékek mezején kincsekbe rúgó embereket, s engem is felrázott, mint ki potyautas haladtam utánuk ezen izgalmas kalandtúrán. De szép világba léptem! Istenem, hát ez a világ létezik, hiszen benne állok éppen, s az utazásnak még nincsen vége. Imre bátyám gondolatai lassan gurulnak lelkesedésünk után, de végül beérnek minket, s álmélkodva nézek körül a felvidékről menekült ember új falujának kis utcáin, mert most oda hívogat bennünket, mint síppal a madarakat.

– Akkor, az emberek, mikor én gyerek voltam, az utcát minden szombat este elsöpörték, pedig akkor tényleg kommunista világ volt, ugye a házunk előtt egy széles utca volt. Volt egy földes út, egy patak, és utána volt a köves út.

Lajos bátyám a sokára megszólalót szinte túllicitáltva mondta.

– A házunk előtt bizony mindig rend volt, az apám, huhú, minden vasárnap felseperte az utcát. Olyan volt apám, amikor mentünk dolgozni…, nem messze volt tőlünk a templom…, és ő mindig kalapot hordott, mindig. Egy férfi a fején mindig kalapot viselt. Amikor mentem vele, volt amikor a kezét fogtam, megálltunk a templom előtt, ott volt a kereszt is, apám mindig levette a kalapot a fejéről, s keresztet vetett.

– Fiam, vedd le a sapkádat a templom előtt – intett engem is.

– De Apukám, nem tudom feltenni majd a sapkát – húzódoztam, ám Apám kérlelhetetlenül mondta.

– Vedd le, majd akkor én segítek, de itt, a templom előtt mindig levesszük a sapkánkat, és úgy vetünk keresztet.

Lajos bátyám hangja visszaidézte a kemény atyai hangot.

– Ez úgy előttem van, mintha most lett volna – mondja erélyesen – pedig ez nyolcvanhány éve is lehetett?

– Mikor született az Édesapja? – segítek átlépni a közel nyolc évtizedet.

– Apám 1897-ben született.

– Hm – csak ennyi jött ki csodálkozó lelkemből, mert egy ilyen korú ember megidézése nagy tekintéllyel lépett a múltidéző emlékezésbe.

– Apám nagyon nagy ember volt, huszárőrmester, ő oktatta a legényeket a kaposvári huszárlaktanyában, kiképzéseken tanította lovagolni a kiskatonákat. Megjárta a szerbiai háborút, a II. világháborút, és ezért mentette meg a Jó Isten. A Don-kanyarnál szolgált és 1942 karácsonyára hazaengedték, pedig ezer emberből csak tízet engedtek haza, elsősorban azokat, akik nagycsaládosok voltak, s Édesapám, mivel öt gyereke volt, köztük lehetett. Két hetes eltávozást kaptak, igaz, a hazaút is eltartott egy hétig, de megérkezett. Most gondolja el, ekkora kis karácsonyfát készített Édesanyám, arra diót, cukrot aggatott. Úgy volt, hogy Édesapám ezt a kis fát majd viszi vissza, az ottmaradt társainak, de mikor ment vissza, senki nem volt már.

Ahogyan ideért a történetben, a hangsúly is egyre lejjebb ment mondatain, s súlyos csend volt a pont a mondat végén. Ez a csend akkor is elmondta volna, hogy mi történt, ha az emlékező nem folytatja, azonban a történet gördült tovább, szinte hallani lehetett a síneken kattogó, Don felé robogó vonatot, szinte látni lehetett a kókadásnak ellentálló kis fenyőágak remegését, a szomorú baka kezében.

– Tudja, akkor volt az a nagy bekerítés, amikor a magyarokat, németeket bekerítették, ott mind meghaltak, apám barátai, a tisztek, ott mind halott volt, aki ott maradt. Oda már be sem lehetett menni. Apám akkor két napra rá megsebesült, meglőtték a lábát úgy, hogy a térdén bement a lövedék és a combja végéig hatolt, de ez volt a szerencséje megint! Ekkor hazakerült Debrecenbe, a hadikórházba, onnan írt nekünk levelet, addig semmit nem tudtunk felőle. Micsoda érték volt az a levél! Akkoriban nem lehetett levelet írni, én emlékszem, hogy milyen érték volt az, ha valaki a frontról értesítést küldött, ami sokszor 2--3 hónap múlva érkezett meg, addig semmit nem lehetett a katonákról hallani. Nem voltak ezek nagy levelek, de a legszebbek voltak, a család sokáig őrizte ezeket, az életadás leveleit.

„Élek még, Jól vagyok, kórházba vagyok, lövést kaptam -- de nem írta, hogy hová kapta, csak annyit írt, hogy -- hazakerültem Debrecenbe, ne aggódjatok, nincs már semmi baj, tudok enni.”

Amikor hazajött, két hétig Pécsre vitték karanténba, mert a fronton nagyon csúnya világ volt, sokat mesélt arról, hogy sokszor csak úgy tudta elhagyni a harcteret, hogy halott társai holttestén szaladt, szóval nagy volt a fronton a fertőzésveszély, ezért rendelték el a karantént. Amikor Pécsre hozták, akkor mehettünk látogatni, de kikötötték, hogy csak ketten mehetnek, ez szabály volt. Édesanyámmal én mehettem, mert én voltam a legkisebb gyerek. Képzelheti, hogy milyen sírás volt ott! Édesanyám is még fiatalasszony volt, én meg a 10 éves gyerek, amikor megláttam a zömök apámat, aki csonttá soványodva feküdt. Úgy öleltem volna, de nem lehetett még puszit sem adni, nem volt szabad hozzá közel menni. Annyira örültem, hogy még egyszer láthatom az Édesapámat. Akkor is láttam benne a kaposvári kiképző tiszthelyettest, aki nagy tekintéllyel tanította be az újoncokat, azt a büszkeséget érzem most is a szívemben. Hú, te Úristen! – sírtunk édesanyámmal együtt, de hogy vártak otthon a testvéreim, hogy megtudják végre, miként van a mi apukánk.

Elgondolkodtam, s hangosan csodálkoztam.

– Lajos bátyám, hogyhogy maga mehetett el az Édesanyjukkal?

A mesélő azonban rögtön rávágta.

– Mert én voltam a legfiatalabb.

– Azért?! – álmélkodtam. – Az ember azt gondolná, hogy éppen a legidősebb mehetne ilyen esetben – logikáztam, ám járatlanságomra Imre bátyám szólt közbe.

– Nem, a legfiatalabb mehetett, mindig így volt ez. A legfiatalabb gyerekkel akart a szülő találkozni, tudja mit mondok.

Hát, gyér eszem nem értette, s azóta is ezen gondolkodom. Ha eszem ide majd felér, valami másfajta erkölcsi rendben, abban talán megérthetem, de belenyugodtam, hogy én ott még nem tartok, ám eltökéltem, hogy erről a vonatról én le nem szállok és oktalan bizony nem maradok. Kivárom türelmesen, amíg magyarázatukhoz egyszer fölér majd az eszem, vagy az erkölcsi rend magaslataihoz a hiányzó grádicsot elérem.

– Végül hazakerült az Édesapja? – kérdeztem elébe, mert kíváncsiságom kotnyelessé tett.

– Hazakerült, 72 éves koráig élt az én jó Apám, százszor, vagy ezerszer is elmesélte a háborús történeteket.

Lassan eszmélkedik a tízéves, néhány percig csend üli meg a három ember lelkét. Belül remegve várok, levegőt is csendben veszek, s tudom, hogy én biztosan nem merem e csendet megtörni! Félek, hogy e világ hirtelen köddé foszlik körülöttünk, s ők visszarévednek gazdag lelkükbe, de én itt maradok, s kiesem, de hová? Itt nincsen olyan biztot adó erkölcsi rend, most nincsenek kalapot emelő, keresztet vető Édesapák, akik levettetik a nebulók fejéről a sapkát. Ma csak kevés Édesanya gyökereztet úrnapi körmenetről elhozott virágot és én sem értem még, hogy miért a legfiatalabb gyereknek kellett mennie. Ebben a kifordult világban kitől tanuljuk meg a rendet, ha ők elmennek? Lajos bátyám pedig vészesen növekedik, a tízéves előrement, már apa, nagyapa, hajlott hátú, mégis délceg ember, de lépteimmel nem érem utol. Az nem lehet, hogy végül a nélkülük, erkölcsök nélküli világban maradok. Imre bátyám lehunyt szemmel méláz a mondottakon, s belső utazását már nem követhetem. Felnőtt hirtelen a tízéves, s beszél tovább, minden mai dolgot a régi renddel értelmez, vagyis folyik tovább a tanítás, a beavatás, én is lassan eszmélkedek, s figyelmem újra mellé szegődik.

Világok nem múlnak el, mert minden szép felvétetik az örökkévalóságba és azért éreztem az imént szorongást, mert nem láttam, mert nem éreztem a kaput, mely rányílott erre. Istenben van minden jónak, szeretetnek értelme, mindegy, hogy itt a földi pályán milyen a fogadtatása, eredménye, meddig tart, vagy mi a látható haszna. A történelem sem letűnt világok története. Benne emberek éltek, az ő történetük az utódok emlékezete, ami nem üres eszméket hordoz, hanem jellemeket, kapcsolatokat és viszonyulásokat. Úrnapi énekkel kezdődött, s hány lelket átfútt a Lélek, aki tényleg vigasztal, tanít, összeköt, értelmet s reményt ád. Boldogan, szinte repülve hagytam magam mögött a folyosót, a kis szobát, a két fáradásig beszéltetett embert, s amikor az intézetből kiléptem, benne álltam az örökkévalóságban. Sem előttem, sem mögöttem az út végét sehol nem láttam.

 

*****************************************

 12. ZSIGMOND LÁSZLÓ: TŰZFÉSZKEK 

- monodráma -

 

(Sötét színpad. Egyetlen szék. Egy öreg ember ül rajta. Kabátja kopott, kezében gyűrött újság. A fény felülről esik rá, mintha kihallgatáson lenne. Hosszú csend után megszólal.)

Öreg vagyok.
Nem úgy, mint a naptár. Hanem úgy, mint a fal, amelyik már hallotta a lövéseket.
Gyerekkoromban azt mondták:
„Ne félj, fiam, ez már nem az a világ.” Aztán lett másik világ. Aztán még egy.
És mindegyik ugyanazzal kezdődött: szavakkal.
(Felmutatja az újságot.)
A tűzfészkek nem a földből nőnek ki. Előbb a szájakban gyulladnak meg.
Szépen, tagoltan, választási mosollyal. Előbb csak annyit mondanak :„Rend lesz.”
Aztán: „Áldozat kell.” Aztán már nem mondanak semmit, csak a térképeken húzzák a vonalakat.

Zsigmond istván

Én már láttam vonalakat. Ceruzával, tintával, vérrel.
(Feláll, lassan járkál.)
Tudja, mi a legrosszabb az öregségben?
Nem a fájdalom. Nem a remegő kéz. Hanem hogy emlékszel.
Emlékszem a füst szagára. Nem olyan volt, mint a kandallóé. Az égett fának van egyfajta illata. Ennek nem volt.
Emlékszem a férfiak arcára is, amikor már tudták, hogy hazudtak nekik. És mégis mentek.
Most megint ugyanaz a hang. Más nyelven, más zászló alatt, de ugyanaz a ritmus.
„Nem lesz baj.”
„Csak gyakorlat.”
„Csak válaszlépés.”
„Csak.”
A „csak” szó a legveszélyesebb fegyver. Mindent kicsinyít, amíg már meg sem látjuk a szakadékot.
(Megáll, a közönség felé fordul.)
Félek. Igen, kimondom.
Ez az öreg ember fél. Nem magam miatt.
Én már túl sokszor csomagoltam új világba költözéshez.
Túl sokszor tanultam új jelszavakat. Túl sokszor hallgattam, amikor szólni kellett volna.
A gyerekeim miatt félek. Az unokáim miatt. Azok miatt, akik még hisznek a térképekben,
és nem tudják, hogy a papír könnyen meggyullad és eltűnik.
Félek a mosolygó politikusoktól. Azoktól, akik úgy beszélnek békéről, mint akik már előre tudják, hogy egyetlen szavuk sem igaz.
Félek attól, hogy az igazság ma már csak egy vélemény, egy poszt.
És a hazugság csak egy stratégia.
(Leül. Halkan.)
 
A világ nem egyik napról a másikra romlik el. Előbb megszokjuk.
Megszokjuk a híreket. A robbanásokat a képernyőn. A számokat. A statisztikát.
Megszokjuk, hogy valahol mindig ég valami. És amikor már mindenütt füst van,
csodálkozunk, hogy nem kapunk levegőt.
(Hosszú csend. Mély levegőt vesz.)
De tudja…van valami, amit még nem tudtak elvenni.
A szégyent.
Amikor rájövünk, hogy hittünk. Amikor rájövünk, hogy hallgattunk. Amikor rájövünk, hogy kényelmes volt nem kérdezni. Én már nem akarok kényelmes lenni.
Ha félni kell, hát félek hangosan. Ha kérdezni kell, hát kérdezek rekedten.
Ha emlékezni kell, hát emlékezem makacsul. Mert az öreg ember egy dolgot még tud:
hogy a tűzfészek nem sors. Azt mindig meggyújtja valaki. És valaki mindig olthatná is.
 
(Feláll. A fény lassan halványul.)
Nem tudom, lesz-e még béke, amit én megélek. De azt tudom, hogy a félelem nem lehet az utolsó szó. Mert ha az lesz, akkor már nem is kell háború.
Elég lesz a csend...
 
(Sötét.)
Budapest, 2026.

………………..

AI kép

*****************************************

 13. FILOZÓFIKUS VERSEK 

 
Gerencsér Hajnalka: FALAK HELYETT ÉPÍTSÜNK HIDAKAT!
 
Olyan kegyetlen ez az élet,
Szenved benne sok jó lélek.
Falat emelnek az emberek,
Elszigetelten csak léteznek.
 

Olyan sivár így a nagyvilág,
Sok ember szeretetért kiált…
Falak helyett építsünk hidakat,
Keressünk … közös vonásokat!
 
A lélek őrlődik az éjszakában,
Fájdalma erősödik a magányban.
Menedékre vágyik, szeretetet keres,
Mely soha nem őrli fel az idegeket.
 
Hangolódjunk mindig lélekben egymásra,
Ne legyen köztünk se magányos, se árva…
Aki fél, az soha nem vágyik a magányra,
Szabadnak születtünk, ne legyünk bezárva.

…………………….

 
Kálmán Ágnes: Isten előtt meghajolnak
 
Felhők fölött magas, hósapkás bércek

Úgy ülnek sorba, mint szende kísértet
Ködös homályba vesznek, szótalan,
Titkokat kémlelnek szakadatlan
Titkokat kutatnak, hátha az ég tudja,
Mire ember a választ nem igen kapja
Bonyolult bugyraiban kutat, hasztalan,
Választ találgatva, vár reá vigasztalan
Az ember bonyolít, befogadni nem tudja,
Kicsi az ő pora, titkok rejtelmeit kutatva
Az élet megélni hív, édes szépségét,
Látni a természet csodás tündöklését
S, nézem a bérceket, csendes békében,
Ülnek, mint néma kísértetek, az égben
Havas sapkájukon csillog a sok kristály,
Isten előtt meghajolnak, hol a nap jár.
 
2025. 02. 25.
Minden jog fenntartva!

………………………

 
Márkus Kata: Halk dobbanások

A Föld szíve halkan dobog,
békés tüzek szikrái tűnnek,
kereshetnél kicsike csodákat,

hogy rátaláljál, tárd ki szíved.
Hallgasd halk dobbanását,
lelkedbe költözzön békesség,
szemed fogja be a végtelent,
ne legyen félelmetes a sötétség.
Ha tiszta lélekkel nézed,
szép meglepetést tartogat,
átölelnek apró csillagfények,
bennük megtalálhatod önmagad.
Tán még Isten is megszólít, hisz
egyik legszebb csodája Te vagy,
lelked legyen hófehér pillangó,
melyet tenyerében gyengéden ringat.

2026.
………………………..
 
Krivák-Móricz Judit: Test  test  ellen
 
Test test ellen feszül ,
fegyver fegyvert támad.
nincs bocsánat.
 

Tömegek élnek és halnak
a semmi miatt .
Ez megy évezredeken át.
bábu vagy egy sakktáblán
semmi más.
 
A TÉT nem a tied.
hatalmasok játszmája ez.
A cél. terület, hatalom
préda és zsákmány.
Te csak egy bábu vagy egy sakktáblán..
 
Nem tanult meg semmit sem a hatalom.
a játszma változatlan.
Te a bábu, add az életed, a jövőd s a léted.
ADD HÁT A VÉRED..
mert még az sem a tied!!
 
S a határok..
azt mondják megváltozhatatlanok,
Hányszor és hányszor mondták…
S nézd a sorsot mit produkált??,
Elég volt a hazudozásból!!
 
Most is a hatalom háborút akar!!!
PÉNZ PÉNZ PÉNZ
Erről szól az egész!
Hát nem csak egy bábu vagy egy sakktáblán?..
Az életed a TÉT!
 
2026.01.29.

*****************************************

14. ÚJ ROVATOT INDÍTUNK 

 AZ ÉLET ÍRTA – VALÓDI TÖRTÉNETEK 

 
Kedves Olvasóink, kedves Kollégák!
 
Egy új rovatot szeretnénk indítani, amelyben kicsit vidám, kicsit szomorú eseményeket, történeteket osztanánk meg a Nagyérdeművel! Mindenki átélt már megnevettető, vagy szomorú  (kimondani is szörnyű) s talán még kissé tragikus pillanatokat is az életében!  Természetesen nem a személyek az érdekesek, hanem a megtörtént események váratlansága, és valódisága…!
Munkacímet is adtunk ennek a rovatnak: .AZ ÉLET ÍRTA – VALÓDI TÖRTÉNETEK
Az ötlet nem ördögtől való, hiszem a Magazin Művészeti és Szórakoztató feladatot hivatott ellátni.
Szándékaink szerint egy viszonylag rövid (max. 300 – 400 szavas), ám, de valamilyen csattanóval végződő elbeszélésekre gondoltunk.
Szabad a pálya: nincs téma megkötés,  lényege a frappáns történet, amely megosztásra érdemes!
Még nem tudhatjuk, hogy az új rovat sikeres lesz-e, vagy sem: egyáltalán miként fogadják majd az olvasók?
Egy próbát azért megér!
Mint szerkesztő továbbra is ügyelnem kell a színvonalra! Előre jelzem, hogy senkit sem ismerek személyesen, tehát ilyen jellegű elfogódottság részemről kizárt.
A dolog logikájából következik, hogy lesznek olyan szerzők is, akiknek a beküldött írása valamilyen okból nem kerül publikálásra.(trágárság, igénytelenség, hemzsegő helyesírási hiba. ingyom-.bingyom történet, stb.).
Vélhetően ismeretlen személyek is szeretnének részt venni ebben a kalandban, ezért ha  e-mailben juttatják el hozzám az írásaikat, akkor a címsorba feltétlenül írják oda, hogy az ÉLET ÍRTA - VALÓDI TÖRTÉNETEK. (e-mail címem a Magazinban megtalálható!)
Tehát munkára fel! Várom a megtörtént alapú tanulságos, humoros, vagy éppen szomorú esszéket, karcolatokat, pamfleteket, stb.
Tisztelettel: a szerkesztő.
 

*

Az első elbeszélést, dörgedelmet  Gerencsér Hajnalka esetével kezdjük!

 *

Gerencsér Hajnalka: Lidl-ben voltam…
 
Vasárnap bementem a Lidlbe egy listával, hogy majd mit veszek - előtte megnéztem az online akciós újságot is. 
Pont aznap volt leárazva a rumos diós fagyi, 820 Ft volt egy liter. Egy gombóc fagyi 600 - 650 Ft. Ehhez nézve nagyon megéri és imádom, régebben is szoktam venni, csak más volt a csomagolása, én azt hittem, már nem gyártanak ilyet. 
Keresem a fagyit, sehol nincs, de rengeteg dobozos és pálcikás jégkrém volt, ráadásul jó jeges volt a dobozuk, alig lehetett elolvasni a feliratukat, így vettem 2 másik fajtát - természetesen dupla áron. Bent álltam már a pénztárnál a sorban, amikor megszólal a reklám, hogy csak ma kapható a Gelateli rumos diós fagyi reklámáron.
Na jó, de itt nincs gondoltam, de azért visszamentem, és megint csalódtam egyet.
Ám a raktárhelyiségben mozgó alakokat láttam, így megkérdeztem, hogy ez a fagyi merre van. Azt mondta a tanulólány, hogy sajnos már elfogyott. Erre a főnöke rászólt, hogy dehogy fogyott, keresse meg nekem. A lány kérdezte, nincs - e fotóm róla, hogy mégis mi az istent keressen nekem.
Nem volt boldog e  feladattól.
Bement a raktárba, üres kézzel jött vissza, hogy jól emlékezett, nem kaptak. 
Mondom neki, az előbb azt mondta, elfogyott. 

Hogyan fogyhat el az, ami meg se jött? :D 
Erre jó vörös lett, és megint eltűnt. Kisvártatva kihoz 2 doboz diós fagyit, és erősködik, hogy ez biztos nem az, amit én kértem.
Mondom neki, de, a képen is épp ilyen volt. Kérdezi cinikus mosollyal, hogy amit én láttam, az milyen kiszerelésben volt. Mondom 1 literes volt. 
Azt mondja: Na ugye, megmondtam, hogy az nem ilyen, mert ez meg 1000 ml - es.
Elképedtem a butaságán, ő meg félreértette, azt hitte neki van igaza. 
Mire én: maga szerint az 1000 ml az hány liter? Erre magabiztosan kivágta magát: Hát az literben nem mérhető - hisz a vak is látja, hogy rá van írva, hogy 1000 ml. Ha liter lenne, nyilván azt írták volna rá. 
Hoppááá!  Mit végezhetett? Közöltem vele, hogy ne is törődjön ezzel, adja csak oda. Azt mondja: Jó, de mivel ez nem a literes, ez nem is akciós, kérdezzem meg nyugodtan a pénztárnál. Jó, mondom, köszönöm, hogy figyelmeztetett, mindenképpen megkérdezem. Közöltem neki, csak azt nem értem, hogy miért nem rakták ki a hűtőpultba?
Azt mondja: hát rengeteg ilyen van a hűtőraktárban, de most főképp az akciósokat tették ki, ez meg ugye nem az, mert ez 1000 ml - es. 
Nehéz volt megállni, hogy megkérdezzem, általánosban emlékszik-e a mértékváltásra, és hányszor végezte el az adott osztályt :D ?

……………………

 

Véghelyi József: bevásárló lista

Hát igen!
Ahogy telik az idő okosabbak, bölcsebbek, tapasztaltabbak leszünk, és persze feledékenyebbek is (hogy ne is mondjam: butábbak!).
Nos, ha az ember tud róla, hogy butul, és maga is elismeri, akkor még csak közelít egy végső állapothoz: amikor már magáról sem tud..! Ám ha tud magáról, még nem teljesen demens.  Egy vígasza azonban marad – bár sokra nem megy vele- , nem fáj az elbutulás. Családjának viszont megnehezíti a dolgát.

*

Szeretek főzni, piacra járni, hétvégére bevásárolni. Mint mindenki, én is készítek bevásárló listát. Előre bocsájtom, hogy világ életemben írtam, és számoltam, ám idős koromra borzalmas ronda lett az írásom.
Odáig jutottam, hogy írni még tudok, de olvasni már nem…!
Végeztem a lista többségével, s csak egy-két tétel maradt vissza. Valójában csak egy, ami kifogott rajtam: a saját írásomat nem tudtam elolvasni.
Nem fogják elhinni: bementem a közeli patikába, s az ott levő férfi gyógyszerésznek adtam át  a bevásárló listámat.
- Patikárius uram!– tisztesség ne essék szólván -  olvassa már ki nekem az utolsó tételemet, mert én nem, tudom!
Tudni való, hogy a patikusok a legrondább recepteket is el tudják olvasni.
Nézi – nézi, s kiböki:
- Elemek!  – némi kaján. kicsit lesajnáló mosollyal a szája szélén.
Hát persze, hogy elemek. A háztarásunk tele van olyan elektronikus eszközökkel, amelyek elemmel, vagy akkumulátorral működnek. Ezért is írtam a listára.
Tudásom bírtokában igyekeztem egy nagyobb áruházba elemet vásárolni, és más egyebet is... Megkísértett az ördög, és elcsábított egy finom sajt látványával – amely nem volt felírva -, amit természetesen meg is vettem!

*

Elégedetten tértem haza, s ahogy ez lenni szokott, szépen szortíroztam a bevásárolt árukat. Valami rossz érzés fogott el: valami még hiányzott!
Úgy van! Nem vettem meg az elemeket!
No comment!
Ha ezek után valaki magára ismer, az csak a véletlen műve lehet…! Igaz, hogy a feledékenység nem fáj, de azért dicsekednem sem kellene vele…!

*****************************************

 15. PONGRÁCZ AURÉLIA: KASSA BOMBÁZÁSÁRÓL...

(történelmi emlékezés...)

 
Nyolcvanöt éve, 1941. június 26-án 13:00 órakor bombázók támadták meg Kassát!
Egy nappal azután, hogy a Szlovák Köztársaság 1941.június 25-én hadat üzent a Szovjetuniónak.
A légi tevékenység a magyar–szlovák–szovjet határ mentén jelentősen megnövekedett. Ezen a napon már megkezdődtek a szlovák hadműveletek a Szovjetunió ellen, német repülőgépekkel együttműködve.
*

Pongrácz Aurélia

Archív feljegyzések:
Észak felől német és szlovák gépek repültek be és át a magyar légtéren. Felszólították őket, hogy ne repüljenek a Rozsnyó-Kassa vonalról dél felé.
A határ mentén, még szovjet területen, a Korcár hegy tájékán, 1000 méter magasságban, egy szovjet gép repült.

*

A VIII. Hadtest 161./VIII. Hadtestének parancsnoksága, I/a jelentés:
1941. június 26-án 14:20-kor:
Reggel 3 szovjet repülőgép 3 németet üldözött. Amint a német repülőgépek elérték a magyar határt, a szovjet repülőgépek visszafordultak.”
Az első jelentősebb eseményeket a Központi Szállításvezetőség (KSZV) jelentette .
A vezérkarhoz befutó jelentés: „A 12.00-kor induló Körösmező–Budapest gyorsvonatot 3 orosz gép támadta, 2 halott, sok sebesült, a támadás időpontja 12.10.”
 
1941. június 26-án Rahóc közelében, a Tiszaborkút–Biliny vonalon, 12:40-kor támadás érte a 3 repülőgéppel közlekedő 1701-es számú gyorsvonatot. A vonaton 9 súlyos, 3 könnyű sérült és 1 halott volt.
 
1941.június. 26-án 13 órakor három bombázó repülőgép közeledett délkeleti irányból, Garbócbogdány felől, mintegy 800 méter magasságban, Az irányt még a magyar–szlovák határ átlépése előtt (Kisszalánc–Nagyszalánc között) a szlovák területen fölvették, egyenesen a városra rárepülő három repülőgép 13 óra 07 perckor átrepülve a Hernád, majd a vasútvonal felett, megkezdte a bombák ledobását. Az első bomba 13 óra 07 perckor robbant. Nemecz Pál századparancsnokként három CR-42-es vadászgéppel felszállt a Kassát bombázó jelöletlen orosz repülőgépek ellen. Az ellenségnek sikerült elhagynia a magyar légteret.
A kassai meglepetésszerű támadás 32 ember életét, 60 súlyos és 220 könnyebb sérülést követelt.
A Magyar Királyság ezután hadat üzent a Szovjetuniónak, így a második világháború részévé vált.
Szlovák elemzők gyakran mondják, hogy az erős igazságtalanságérzet űzte a magyarokat a náci Németország karjaiba, és a második világháborúba.
A történelmi levéltári feljegyzések szerint
A Szlovák Köztársaság, érzékenyek erre, de a Szlovák klérofasiszta állam,
(Persze Magyarországot nyugaton Horthy fasiszta Magyarországaként emlegetik, bár Magyarország német megszállása a Margaréta hadművelet, három évvel később, 1944. március 19-én kezdődött) a szlovák és német repülőgépek provokációi révén tette meg az első lépést.
Ezt követően indultak az orosz támadások, melyre Magyarország hadüzenettel válaszolt, így kapcsolódva be a háborúba.
Egyértelmű, hogy Európa közepén, körben német szövetségesek Magyarországnak akkoriban két lehetősége volt: támogatni a Harmadik Birodalmat vagy a német megszállást. 

*****************************************

 16. MEDITATÍV IHLETÉSŰ VERSEK 

 
Felső Tamás: Beszélt a szél
 
Sötét ablakomon ma este
egy eltévedt madár koppant,
szárnya, mint szétszakadt levél,
ráborult a holdra,
ahogy vele párkányomra a hideg szél betoppant.
Súgva szólt.

Ne kérdezd, honnan jöttem,
kabátomban hideg utcák alszanak,
zsebemben összegyűrt hajnalok,
és néhány néma csillagdarab.
Ha beengedsz, nem viszek mást be hozzád,
csak egy félbehagyott esőt,
mely vállamon csöpög majd tovább,
s egy rozsdás kulcsot,
mely minden szívhez ugyanúgy idegen,
mint számomra szobád idebenn.
Szobádnak sarkában
majd megül mellettünk a csend,
mint öreg kutya a küszöbön,
s a lámpafény lassan
rátekeredik kezedre,
akár álomfolyók az éjszakában fáradt szemedre.
Mert kint a város
most üvegből van és ködből,
az utcák torkában meg villamosok sírnak,
s az emberek arcán megfagyott az idő,
megrémülnek olykor, mikor az égre villámokkal írnak.
Ne kérdezd, meddig maradok,
a szélnek nincs hazája,
csak hadd dőljek le kicsit ide melléd,
mint vihar után az ázott madár
megtépett fészkében, szegény pára.

*

Kép: Mesterséges intelligenciával készült

………………….

 
Gerencsér Hajnalka: SÉTA A KERTBEN
 
Gyere velem kérlek, mutatok valamit!
Csukd be a szemem, majd a hangom irányít.
 

Gyere velem, kimegyünk a kertbe!
Jaj, vigyázz, mert csúszik, a tájat hó fedte.
 
Tél van és hideg.
A lelkünket szeretet melegíti meg!
 
Tavasz van, gyere, leülünk a padra!
Figyelj, kérlek, figyelj a víg madárdalra!
 
Neked csiripel ó a rigó,
Azt fütyüli, hogy élni jó!
 
Ideugrált hozzánk, de már száll is tova,
Ki tudja, egy kismadárnak is lehet sok dolga?
 
Ó milyen jó itt: csend van és nyugalom,
Erre van szüksége a lelkünknek nagyon.
 
Találd ki mit tartok kezemben?
Szimatolj bele eme csepp kehelybe!
 
Május van, tudod, a gyöngyvirág kinyílt,
S fogadd be illatát, mert jókedvre derít.
 
Kérlek ne légy szomorú, hogy nem láthatod,
Agyad lefényképezte, s őriz másolatot.
 
Ó jaj! Vétettem most nagyot.
Ezt így gondoltam, mert én látó vagyok!
 
De az emlék és a jelen csak hasonló.
Ez a léleknek egy fájdalmas torzó!
 
Tudom már, emlékszem, tudod volt Barátom,
Hiába van szemem, Őt már sose látom.
 
S ez nagyon fáj nekem idebent,
Bár álmomban már százszor megjelent.
 
Azt gondolom, e hasonlat sok mindenben segít,
Hogy a látó átérezze a lelkedben e kínt,
S remélem, erre senki sem legyint!
 
Érzed? A tavaszi szellő lágyan simogat,
S közben a nap meleget ontogat.
 
Szirmaikat bontják a virágok a fák,
S a madarak énekétől hangos a világ.
 
Ébred a természet, vége a télnek,
Kérlek, szentelj elég időt a lelki békédnek!
 
Gyere velem kérlek, sétáljunk jó nagyot,
S közben gondolj arra, amit e kert adott!
 
Köszönöm e sétát, amit együtt tettünk,
Ugye milyen jó volt? Pedig nincs is kertünk!
 
Eme képzelet szülte kertben
Nem kell ültetnem, se vetnem!
 
Ehelyett időmet arra fordíthatom,
Kit barátként terelt hozzám sorsom.
 
Ne higgye azt egyetlen látó sem,
Hogy a szemét elfedő kendővel
 
Azonosul azzal az emberrel,
Aki nem lát szemmel.
 
Mert aki szemével nem lát, az a szívével lát,
S a legnagyobb veszteséget legbelül éli át!

……………………..

 
Vincze D. Jutka: Derűs lélekkel

Én így születtem
derűs lélekkel,
nehéz életre szánva,

de a sors, ha elvesz
mást ad helyette,
hogy valahogy kibírd
magad, magad,
és életben maradj.
A mosoly az arcomon
nem álca.
Sírok én is néha ,
de könnyeimet,
senki ne lássa.
Több bennem a
derű,
mint a keserű.
Ne hidd, hogy
még élnék,
ha nem
mindig csak jobbat
remélnék.

*****************************************

 17. ÚTRAVALÓ – ILOSVAY GUSZTÁV JEGYZETE 

 
 A közös jövőnk sikere nagy mértékben azon múlik, mennyire ismerjük a múltunkat, kultúránkat. Mennyire vagyunk képesek átadni a következő generációnak. Ezt úgy nagyjából mindenki elfogadta, de valójában hányan értik meg annak fontosságát, hogy a felnövekvő generációt hatékonyan elérni úgy, hogy a végeredmény ott legyen, beágyazva, elfogadva, érthetően nap mint nap. Valld be őszintén nem sok ilyen embert ismersz. Ha körbe nézel az ismerőseid között, akik ugyan abban a városban laknak, ugyan azokat az épületeket látják, nap mint nap mennek el előtte, látják-e az épületet s az épületben a múltat, vagy csak téglát, vakolatot, szint, formát, ami ott van ki tudja mióta. S ha rákérdezel mit tudsz erről, vagy arról, az épületről, mikor és ki építette, milyen korban, mi volt akkor, mit gondolsz hogyan éltek az emberek abban az időben? Jobb esetben talán a kort meg tudod határozni vagy a stílust amiben építették. Valljuk be magunknak az épületeket használjuk, ott vannak, élünk vele, benne, de aztán ennyi. Nem gondolunk bele, hogy a néma falak, lépcsőházak, folyosók mit láthattak az elmúlt századok történelmi viharaiban. Hányszor ütöttek lyukat oldalába, hányszor rombolták le falait s építették újra, hány családi élet köszönheti létét pusztán csak annak, hogy ott volt. Megszámlálhatatlan emlék, história, amit vagy elhallgattunk vagy nem úgy mondtunk el ahogy az megtörtént. A politika aljas valóságával meghamisított múltat hoztunk létre. De a közös emlékezés, egy- két ember csökönyös ragaszkodása az igazsághoz segít, hogy őszinteséggel feltárjunk mindent. Ne feledd a a következő generáció a te tudásodra, erkölcsi alapjaidra építkezik. A te tapasztalatodat viszi tovább jobb esetben és a szemléleted egy része az ő szemlélete is lesz.

Ezt hívják közös

Ilosvay Gusztáv

 múltnak, közös kultúrának vagy tudásnak. Ezt csak azért említettem mert pár nappal ezelőtt itt Sydney-ben Waverly parkban, Bondi beach-től nem messze a NSW-i Magyar Szövetség és a helyi önkormányzat leleplezett egy emlékplakettet, amelyet az 1956 forradalom emlékére helyeztek el.  Ez az első köztéri emléktábla itt NSW-ben, amely emléket állít a magyar történelem egyik legdramatikusabb szakaszának, az 1956-os forradalomnak. Ez az a szabadságharc, ami megváltoztatta Magyarország és Európa jövőjét. Több szempontból is fontos ez a két nyelvű tábla. Elsősorban köszönet, s elismerés, hogy Ausztrália befogadta a magyar menekülteket, akik aztán egy sikeres, békés életet tudtak teremteni maguknak. Másodsorban emléket állít egy eseménynek, ami gyökeresen megváltoztatta az akkori emberek gondolkodását, életét, önmagukba vetett hitét hosszú időre. Erőt adott, hogy kibírják azt az elnyomást, ami beépült a bőrük alá, az arcok üregébe, a csontvelőkbe, a tudatba. S még is, amikor felszabadult, amikor új talajra talált, kivirágzott, megmutatta valós lényét, igazi nemzeti arcát, örökségét. A közösséget, aki ezt megálmodta, megtervezte, kivitelezte, az a vágy motiválta, hogy a múltat megőrizze igaz valójában, emléket hagyjon a következő generációknak és a világnak erről a nemzetről ott Közép Európában, amely igenis fontos az emberiség számára, saját magunk megértésére, s elfogadására.  

*****************************************

 18. KURUCZ ÁRPÁD : ÉRETTSÉGI VIZSGA 

      (novella)

 
– Összefoglalom utolsó szülői értekezletünket – nézett bele papírjaiba a szülői munkaközösség elnöke egy negyvenes enyhén molett szögletes arcú nő. – Huszonhárom „igen” és két tartózkodás mellett megszavaztuk a következőket. A lányoknak egyforma kosztümöt, a fiúknak hozzá illő öltönyt csináltatunk. A szalagavató bálra és az érettségi bankettre sportcsarnokot bérlünk, tánctanárt fogadunk, aki betanítja a gyerekeknek a Palotást, a Hunyadi László-ból. A vizsgák után egy hetes búcsúkirándulást tesz az osztály, Ibizára. Ennek a költsége összesen, egy főre lebontva, hétszáznyolcvanötezer forint. Kérem a kedves szülőket, hogy legkésőbb három héten belül, legfeljebb két részletben beküldeni szíveskedjenek. Ahogy eddig is, a kislányom Pannika fogja beszedni.

Kurucz Árpád

A szülők szedelőzködni kezdtek kettesével- hármasával elszállingóztak. Keserű Ferenc, már csak egyedül üldögélt az utolsó padban. Ő volt az egyik „tartózkodó”. Gyűrött arcát öklére támasztotta, bajuszát harapdálta, mint mindig, ha lelkét gondok rágták. Érettségiző fia mellett, két kilenc éves iker lány is várta otthon.
Mire kiért a pályaudvarra, elhatározta magát. Fél óra vonatozás után Bogáncsos-alsón szállt le. Nem hazafelé fordult, hanem az ellenkező irányba, sógora emeletes háza felé. Október eleje téli hideget hozott, lélegzete cigarettafüstként gomolygott körülötte.
Nehéz szívvel nyomta meg a csengőt, Gézával nem szívlelték egymást, egy régi dolog miatt. Köpcös, kerek fejű ember jött elő a csengetésre. Oldalt megmaradt haját hosszúra növesztette, és ráfésülte kopaszságára.
– Micsoda kellemes meglepetés! – mondta Géza némi gúnnyal, de nem hívta be rokonát.
– Jó estét – morogta Keserű.
– Minek köszönhetem a látogatást, csak nincs valami baj?
– Baj éppen nincs. Csak, tudod, most érettségizik a Feri.
– Tudom. Remek srác, vizsga után nálam fog dolgozni.
– Főiskolára megy.
– Persze! Tanár akar lenni. A nemzet napszámosa. Minek a koldusnak cifra gúnya?
Keserű sötét szeme haragosan villant, nyelt egyet, nem szólt.
– Nézz rám! Nekem még érettségim sincs, mégis enyém a legnagyobb ház a környéken – folytatta Géza.
– Hagyjuk ezt! A vizsga meg a többi nagy költség. Segítség kellene.
– Mennyi?
– Hétszáznyolcvanötezer. Egy év alatt, havi törlesztéssel visszafizetem.
A másik arcán nem látszott érzelem.
– Ha jól számolom, az több mint három havi fizetésed. Neked is lehetne, ha akkor nem vagy olyan ostoba finnyás. Segítettem volna. Most meg idejössz kuncsorogni!
– Minden mozdíthatót elprivatizáltál a TSZ vagyonából. Magadnak megtartottad a legnagyobb koncot a maradékot szétosztottad a haverjaidnak.
– Igen, és most ők a faluban az elit. Te is az lehetnél, semmi törvénytelent nem követtem el.
– Akkor ezt lehetett, egész gyárakat tüntettek el. De ez már történelem – emelte fel fejét Keserű. – Neked magyarázzam, hogy a törvényesség és a tisztesség, legtöbbször köszönőviszonyban sincsenek egymással?
– Sértegetni jöttél ide? Oldd meg magad a gondjaidat!
Hosszan, rezzenetlenül néztek egymás arcába, végül Géza fordította el a tekintetét. Keserű szó nélkül sarkon fordult, elballagott, léptei magányosan kopogtak a kihalt utcán. Rokona szemmel kísérte, inkább szánakozva, mint haraggal.
A család a konyhában ült mikor Keserű benyitott. A két kislány malmozott, Feri az érettségi tételeket dolgozta ki, az anya kelkáposztát kevergetett a sparhelten.
– Ibizára nem tudsz elmenni az osztállyal, de a többi meglesz, és amíg elvégzed a főiskolát, nem lesz hiányod semmiből. Ezt meg tudom ígérni.
A fiú nem is próbálta palástolni csalódottságát. Arca megnyúlt, elvörösödött.
– Nem lesz hiányom semmiből – morogta. – Kelkáposzta főzelék és meleg szoba. Az osztálytársaim autón furikáznak, nekem egy vacak robogóm sincs! Van, aki ötször megy külföldre nyaralni az érettségi után, tőlem ezt a nyamvadt Ibizát is sajnáljátok.
– Az osztálytársaid – sóhajtotta Keserű. – Nem tartozom neked magyarázattal, ha magadtól nem érted. Majd talán megtanulod.
A két lány abbahagyta a malmozást, gyerek módra fülelni kezdtek. A sparheltben halkan pattogott a tűz.
– Apád becsületesen dolgozik, soha a máséhoz nem nyúlt – szólalt meg szelíden az asszony. – Így élünk, ezt meg kell értened, fiam.
– Gratulálok! Megkapja érte a valagrendet! – sziszegte, Feri. – Tudod, anyám, hogy nevezik az ilyet? Balek!
A szó megállt a levegőben. Dermedt, rémült csendben, pislogott a két kislány. Feri a sarokba hajította a tankönyvet, felkapta kabátját, és bevágta maga mögött az ajtót. Keserű úgy érezte, a szívét valaki tüzes harapófogóval szorította össze.
– Megyek, megetettem a tyúkokat – motyogta és ő is kiment.
A fiú, késő este ért haza, a ruhájából áradó kocsmabűz ellenére, nem volt berúgva. Anyja gyanította, csak azért, mert nincs pénze.
Többé senki sem említette az esetet, de a vizsgákig hátralévő hat hónap, kimért, tartózkodó, feszült csendben telt. Még a karácsony fénye sem tudta beragyogni a kis otthont. Apa és fia a köszönésen kívül alig szóltak egymáshoz, mint rab a nehéz vasgolyót, úgy cipelték az októberi este emlékét. Ha mindketten otthon voltak, a lányok is abbahagyták a csiripelést.
Így érkezett el az érettségi ideje. Feri a csináltatott öltönyben, izgalomtól kipirulva állt az ajtóban.
– Aztán ügyes légy! – állt elé apja. – Szurkolok.
A fiú hűvösen bólintott és kilépett az ajtón.
A sikeres szóbeli után hazaérve az asztalra tette bizonyítványát és összecsomagolt.
– Géza bá’-hoz költözöm. Nála fogok dolgozni, vezetőállásban.
Megölelte anyját, két húgát. Apja lehajtott fejjel állt az asztal mellett. Épp csak rápillantott, s csendesen behúzta maga mögött az ajtót.
– Aki menni akar, menjen – Keserű mindössze ennyit mondott és megtörölte a szemét.

*

 Feri, négy héttel később, borús júliusi reggel toppant az ajtón, táskákkal. Keserű, az ebédjét csomagolta, munkába készült.
– Sziasztok – motyogta a fiú zavartan. – Ne haragudj, fater! Igazad volt.
– Látom, sikerült az érettségid. Megjött a leveled is a főiskolától. Nem bontottuk ki, ott van a bizonyítványod mellett.
– Nehezedre esne kimondani, apa? – zsémbelt az asszony.
A fúi reszkető kézzel tépte fel a vastag borítékot.
– Felvettek – pillantott körbe családján, és újra elolvasta a levelet.
– Gratulálok! – bólintott az apa.
– Ezt megünnepeljük, ma levágok két csirkét – mosolygott az anya, könnyes szemmel.
– Hazajöttél! – táncolta körbe a két kislány. – Mi történt? Géza bá’ elvert?
– Majd elverlek én mindjárt benneteket! – korholta őket derűsen anyjuk. – Hagyjátok már békén! Két szeleburdi!
Senki sem faggatta a fiút, úgy gondolták, ha akarja elmondja mi történt.
Egy héttel később mesélte el, hogy Géza milyen csúnyán bánt az egyik alkalmazottjával.
– A nő eltört egy virágcserepet a kertészetben. Géza bá’ nem ordított vele, egyszerűen, hideg fejjel kirúgta, pedig tudja, hogy az asszony egyedül neveli két fiát. Ebben én nem akarok részt venni, összecsomagoltam és hazajöttem.
Az anya a fejét csóválta, Keserű nem minősítette sógora tettét.
– Holnap nézz albérlet után.
Feri felkapta a fejét megrökönyödve nézett apjára.
– Miért?
– Tegnap megkérdeztem, a kollégiumban már nincs hely. Hamarabb kellett volna jelentkezni.
– Nem akarok albérletbe menni. Inkább kiváltom a diákbérletet és felkelek egy órával korábban. Kevesebb kiadás...

*****************************************

  19. NAGY VENDEL ÉLETE VERSEKBEN 

 
Alkoholista házassági hirdetése

Sör
Bor
Pálinka
Lehetek-e boldog?
Jeligére, a hirdetőbe
 
*
Nekem

Nekem nem ágyaznak a Markóban.
Az a pénz is jó lenne a markomban
- Szép magyar bankóban -
Mit másnak levonnak adóban.

 

*

Lila Madonna

Tőled kaptam a szerelmet.

S az asszonyi öl melege

Akkor még bájos nagylány

Bátortalan ölelése volt tán.

S most lányodról fested a képet,

Mit sok évvel ezelőtt

Nekem is megígértél.

S nem látod a színét annak,

Mi a kemencéből kisült,

Tóth Ferenc festménye

- Hisz az egész egy bíborszínű ragyogás -

Csak akkor, ha kihűlt a festék.

S a rézlemez pattogása volt

Számodra a legnemesebb égi zene,

A Szférák zenéje.

Mikor megégetted kezed

Az izzó zománccal,

Az is mennyei kéj volt,

Hisz nemes az anyag.

Kiállításokon a halk fuvolaszót

Felváltotta a szívünk hangos dobogása.

Meghatottan álltunk a nemes körben,

Lila színben pompázott a Madonna

Ült ölében a kisded a glóriával.

Kis kékfejű szögön lógott a kép,

S feszült keretében a bőr.

Felkaptam a fejemet,

Mint űzött gímszarvas a vadászkürtre,

Ha keríti a hajtó,

S szívében felhangzik a riadó.

Úgy feléledt bennem minden,

A múlt, a rossz, meg a jó,

És elcsitul a szó.

 

*

Ars poétika

A dolgokat csinálhatja bárki,

De!

Megszületni, s meghalni

Helyettem nem tud akárki.

*

Csillagpor

 

Ímhol a kép...

Elkészült végre egészen,

S keretében feszül a vászon.

Rézdróton lóg,

- Mint akasztott ember -

Ettől talán többre érdemes.

Vajon meghal-e a festmény,

Ha megszáradt rajta a festék?

Vagy csak azután él igazán?

Hiszen elméddel érted,

És a szíveddel érzed,

S ecsettel fested a szíved baját.

Több éve már.

Fested a múltad, padlás rejtekén,

Lelked mélyén él még a remény.

Serceg a sörte, és ha a

Megboldogult sertés átérezhetné...

Hogy míves munka készül általa.

Mikor festesz, szeretném fogni a kezedet.

Érezni a mozdulatot...

Mitől lesz az a fess kis folt ott?

S hogyan húzod a vonalakat?

- Sejteni a ködön át az erdőt -

Tudom, sorsoddal nem vagy elégedett.

Többre hívattál, de talán nem is éred meg,

Hogy megismerjék művedet.

Csillagpor vagy!

A mindenség apró része.

Mely, ha egybeörvénylik

Hatalmas csillaggá elegyül,

S ha magas hőfokra hevül,

Szupernóvaként felrobban,

Energiát árasztva szétterül.

S apró porszemként újra küzdhetsz...

- Egyedül.

Így vagy te egy porszem,

A nagy tömeg izzó része,

Mely a munka lázában hevül.

Talán léted holnapra már

Az űr végtelenjébe repül.

Te nem lehetsz ott sem egyedül.

Pontokból áll a halmaz,

- Láss csodát-

S tekints a képre!

Töredékekből áll össze

Az élet egésze.

*

 víz = H2O

 

Tudósaink bőszen azt állítják:

„Ma már tudjuk!”

Ámbár csalfa az illúzió.

Ma úgy tudjuk!

Ez a helyes konklúzió.

Hisz még azt sem értjük,

Hogyan tud ennyi mindent

Ez az egyszerű elem?

Egyszer folyik, csobog és csörgedez.

Frissítőként is magadhoz veheted.

Felüdíti, megtisztítja testedet.

El sem képzelheted nélküle az életed.

Hisz innen indult minden.

Az egysejtű lény is a vízben fogant,

A folyamat igen hosszú,

Embert alkotott az evolúció.

Máskor kemény, mint a kő.

Éles, vágni is lehetne vele,

És szúr, akár a tőr, a jégcsap,

S csendül, mint kristálypohár,

Ha reped a rianás.

A fagyott folyó elbírja nehéz lelkedet.

Majd hirtelen gőzzé válik, ha hevíted,

Ereget nehéz, szürke ólomfelleget.

S a mozdonyt, malmot, kalapácsot is

Elbírja, ha kell, ereje teljében.

Milyen csodálatos is a víz.

Egyszer folyik, másszor megfagy,

Majd elpárolog.

Íze, színe, hangja, energiája, alakja, súlya,

Éltető ereje van.

Ételként is fogyaszthatod.

Csiklandozza nyelvedet zamata,

Ha gőzölög a leves.

Télen kemény, mint a kő.

Sziklaként zuhog és megtelik vele a jégverem.

Ha befagy a tó, elbírja testedet,

Csilingel és csattog a rianás,

S mily erő, összenyomja a jég a csónakot.

Elsöpri házadat a lavina,

Zuhog, tombol, ködöl a Niagara.

Messzire hallik robaja.

Bölcsen hömpölyög medrében

A Nílus és a Duna.

S milyen rettenet, ha árad a Tisza.65

Erő és szépség sugárzik,

S nézd, milyen szelíd egy pohár víz.

Enyhíti, oltja szomjadat.

A cserép virág felébred, ha tányérjába

Éltető nedűt csepegtetsz,

S a nedves földből kikel a mag.

Ha jő a december, a milliói hókristály,

Behinti a fenyőt.

Fehéren csillámlik a hó, ha a szánkóval

Szalad a ló.

Csilingel, hogy ha folyik a patak.

Zúg, ha lezuhan a zuhatag.

Durrog, csattog a jég,

Duruzsol a gőz a fazékban,

S mindennek felveszi az alakját.

Nézd meg ónos eső után a fákat

És a kerítés drótját.

Barlangokban évmilliókig

Cseppkristályt alkot.

Az Alföldön gémeskút bólogat.

Úszik a hajó a vízen.

Megbújik csendesen a barlangi patak,

Melyből dacosan mosod ki az aranyat.

Hisz az aranynál többet ér egy tiszta ér!

A világ nagyon ráfizet,

Ha ezentúl boltban,

Zacskóban vesszük a vizet.

 

*

A vincellér igazsága

Útból,

Kútból,

Senkit

Nem szabad

Kizárni. 

*****************************************

 20. A.K. ANDRÁS: AZ UTOLSÓ KÍVÁNSÁG 

(novella)

John Johanson pont ma ötvenöt éves. Az Ausztrál A1-es autópályán halad már több mint második órája nagy értékű luxus terepjárójával. A legközelebbi lakott település vagy benzinkút is kétszáz mérföldre van. Amióta elindult, még egyetlen élő emberrel vagy bármi mással sem találkozott. Most viszont egy tinilány majdnem meztelenül, egyetlen falatnyi neon narancssárga bikiniben, egyik kezében egy zöld napernyővel, míg a másikban egy dobozos coca Colával, alkarján egy törölközővel egy meglehetősen vékony talpú strandpapucsban sétált az Ausztrál sivatag kellős közepén. Odakint a levegő negyvennyolc egész nyolc tized fok, az aszfalton hatvan Celsiust is meghaladja. John Jonason kibiztosította a puskáját, majd a keze ügyébe helyezve lassan fékezni kezdett és elhaladva a lány mellett, attól jó tíz méterre megállt. Puskával a kézben szállt ki és kiabált oda.

A.K. András

– Minden rendben kisasszony?
– Ennyire félelmetes vagyok?
– Mindenesetre szokatlan és igen fura.
A lány felemelte a kezében lévő dobozos Coca Colát, mely kívülről szemmel láthatóan deres volt és egy hajtásra kiitta, majd az alumínium dobozt egyszerűen eldobta.
– A Cola buktatott le?
Kérdezte a lány kacérkodva. John Johanson helyeslően bólintott miközben ki biztosította a puskáját.
– Harminc mérföldnyire ellátni és egy teremtett lélek sincs az út egyik oldalán se. Rekordmeleg van és ez meg itt a sivatag. Az a Cola meg szemmel láthatóan jéghideg volt.
– Igaz, viszont én hidegen szeretem. Gondoltam ebben a formában jobban szót értünk egymással.
Mosolyodott el a lány. John leeresztette a fegyvert és bebiztosította.
– Hát akkor vége…
– Ti emberek mindig akkor vagytok a legbölcsebbek, mikor már nincs tovább. Mikor vége a dalnak. Egyáltalán tudod ki vagyok?
– Vagy a halál angyala, vagy maga a halál!
A lány elkacagta magát majd a testére mutatott.
– Tényleg ennyire félelmetesnek nézek ki? Nézd, még napernyőm is van meg törölközőm.
– A legközelebbi szabad víz négyezer kilométerre van, és az is telis-tele krokodilokkal. Te nem vagy ember, egy fiatal lány bikiniben meg végképpen nem.
– Jó rendben, tényleg lebuktam. Amúgy az utóbbi.
– Utóbbi mi?
– Az utóbbi. Én a halál vagyok és érted jöttem. Persze, lehetne drámai és félelmetes is, de az már annyira unalmas. Na mi van? Nem is próbálsz védekezni? Fenyegetőzni? Hiszen nálad a puska!
– Értelmetlen. Ha itt az idő, akkor vége és kész. Ezzel csak magamnak és neked nehezíteném meg.
– Igaz. Szép életed volt és gazdag emberként halsz meg. Ám de fel is dobhatjuk egy kicsit a dolgot. A legközelebbi autó csak holnapután érkezik errefelé és csak akkor fognak megtalálni téged, vagyis a holtested. Na mit szólsz hozzá? Csak hogy ne legyen annyira uncsi. Mondjuk teljesítem egy kívánságodat bárhol a világban. Vagy, itt, mindet! De csak egyetlen napig. Legyen az bármi! Akármi!
– Kezdelek nem érteni.
– Na, melyiket választod?
– Kívánhatok bármit?
– Bármit és következmények nélkül. Akármit. Akár ezt a fiatal testet is itt. Nincs limited!
– Bármit? Következmények nélkül? Akármit? De neked ez miért jó? Hiszen tényleg bármit kérhetek, akkor azt is kérhetem, hogy ne haljak meg.
– Valóban akármit kérhetsz. Azt is, hogy ne halj meg. De ne feled, csak egyetlen napig érvényes. Amúgy meg van, aki bélyeget gyűjt, van, aki lepkéket, van, aki pénzt. Én kívánságokat gyűjtök. Őszinte, korlátok nélküli kívánságokat. Úgyhogy ne fogd vissza magadat. Élj a lehetőségeddel. Bármit kérhetsz, nincsenek se erkölcsi korlátok, nincsenek törvények, se határ, se semmi, amit ne kaphatnál meg.
John Johanson kaján mosollyal nézet a majdnem mezítelen lány szemeibe.
– Rendben, akkor legyen. Legyen az első verzió a két lehetőség közül. Megvan a konkrét kívánságom. Legyek újra huszonöt éves egyetlen napra! A saját otthonomban, a saját családommal szeretnék egyetlen napot eltölteni, ám de harminc ével korábban.
Még be sem fejezte a mondatott, mikor az már teljesült is. A nap éppen akkor kelt fel Sydney egyik külvárosi kissé lepukkant házában és John a fiatal felesége mellett ébredt. Energikusan, frissen és fiatalon. Szerelmesen nézet valamikor fiatal feleségére és mostanra már számára szokatlan gerjedelemmel bujt hozzá. Egy óra múlva együtt tusoltak le, majd reggelit készített nejének és a két óvodás gyermekének.
– Mi van veled John? Mi ez a szokatlan figyelem? Történt valami?
– Szeretlek. Ma nem megyek dolgozni és a gyerekeket se visszük oviba.
– John! De így elveszted a munkahelyed.
– Nincs szükségem rá. Lesz saját cégem és …
– Te miről beszélsz?! Hiszen egy rozoga furgonnal járunk, ami öregebb, mint te és én együtt.
– Ne aggódj Agatha. Ma te és a gyerekek vagytok a fontosak. A fiam és a kislányom. Lesz egy cégem és nem lesznek anyagi gondjaink. Viszont időm, na látod az nincs több.
Egy csodálatos napot töltöttek együtt, A gyermekek egész nap az apjukon lógtak és este egy szemvillanás alatt elaludtak. Este megint együtt tusoltak le, majd hajnalig egymásba gabalyodva élvezték a házaséletet. A látóhatáron az égbolt kezdet itt-ott világosodni mikor elaludtak. Még hallotta felesége hangját, amikor az szerelmesen belebujt testébe, ahogyan a fülébe suttogta, meg tudná szokni ezt az új John. Akár minden nap. Ez volt az utolsó, amit hallott. Mikor felkelt a nap, és letelt a huszonnégy óra, az egy teljes nap, újra a sivatagban találta magát. A fiatal lányról eltűnt a falatnyi bikini és a strandpapucs is! Helyette egy rendőr egyenruhájában feszített előtte, mögötte egy járőr kocsi állt.
– Ez volt a legérdekesebb kívánság már vagy kétezer éve. Igazi gyöngyszem lesz a gyűjteményembe.
Nyújtott át a lány egy százötven dolláros büntetésről szóló csekket.
– Köszönöm, hogy visszamehettem. Ez meg mi?
– Ez egy büntetés, mert két napja lejárt a jogosítványod. Újítsd meg és ezt a csekket két héten belül fizesd be.
Majd, mint aki jól végezte dolgát, becsukta a jegyzetfüzetét és elindult a járőr kocsija felé.
– Ezt nem értem. De hát azt mondtad meghalok!
– Igen, így volt. Az előző te, az az elvált kétgyermekes apuka valóban rajta volt a listámon. Ám de a jelenlegi te, az öt gyermekes apuka, aki hétszeres nagypapa, na az nincs.
– Köszönöm.
– Ne nekem köszönd, hisz ez a te életed, a te sorsod. Én köszönöm neked ezt a különleges kívánságot, ami valóban az egyik kedvencem lett. Nem hatalmat, pénzt, szexet és drogot kívántál, hanem valami különlegeset. Valami olyat, ami megváltoztatta az egész sorsodat. Most pedig menj! Mert ha jól láttam esküvőre vagy hivatalos és a menyasszonyt ti viszitek.
John megfordult, és a luxusterepjáró helyet egy családi kisbusz állt ott. Amiben felesége, legfiatalabb lánya ült, akinek az esküvőjére igyekeztek éppen. Neje még mindig szép volt, bár már kicsit látszott rajta az idő vasfoga. Ugyan megbüntették Johnt, mégis mosolyogva fogadta őt. Még nem indultak el, a rendőrautó sziluettje lassan eltűnt a távolban, és a helyén csak a forrón remegő levegő maradt. John sorsa megváltozott, immáron rajta múlik él-e, élni fog e valóban.
 
Vége.

*****************************************

 21. VÁLOGATOTT VERSEK 

 

Horváth Edina Anna: Bennem élsz Anyukám
 

Még hallom a  lépted álmaim mélyén,
még látom a mosolyod pirkadatkor.
Nem fogtam elégszer a kezed, Anyám,
visszahoznám a múltat számtalanszor.
Eltelnek a napok a sűrű csendben,
az ismeretlent kutatom sóhajjal.
szomorún telik minden egyes percem,
hiányod nem szűnik meg egy óhajjal.
Szeretlek úgyis, ha már nem ölellek,
örök hála s szeretet a szívemben,
és ha sírok is, bennem élsz Anyukám
te mindig itt leszel a közelemben.
 
(2025.április)

…………………………

 
Reményi Tamás: A könnycseppek
 
Egy-egy bánatos könnycsepp elhagyta a kútját,

olykor belébotlottak a néhai örömökbe,
összetört lelkük a létük holnapját kereste,
eltévedtek valahol a ködös rejtelmekben.
 
Egykor a végtelen útja vezetett
egy csillogó fénysugár élhető lelkéhez,
ám az összekuszált gonosz jelen borzalmai
a nagy koromsötét nihilbe hagyták elveszni!
 
Üszkös lilás hajnali pírban, a némaság csöndjében
az utolsó – még remegő – reménysugár már-már agonizál…!
Az életerő elfogy, elhamvad az egykoron készségesen segítő lélek,
s körötte várják az újabb bűnök a siralmas feloldozást.
 
Nem a nyafogás a végzet kezdete!
A maga módján az élet szép!
A boldogság létkegyelme csak zárt határok közt véd!
A születéskori áldás nem tart az örökkévalóságig!
 
A bánat-, és az örömkönny részei
a selymesen ölelő napsugaras élhető világnak.
A könnyek, mint fényes gyöngyök
csillogó kútjukat elhagyva az érzelmek kincsei!
 
Bárcsak derű, boldogság éltetné a lét érzelemvilágát!
Talán egyszer eljön a Földön is az örömkönny virágkora!
Örökre megszűnik a bánatos könny léte,
s a könnyek kútja csak mosolygós könnycseppeket fakaszt…

*****************************************

 22. WESSELY GÁBOR: DUGULÁS A HIVATALBAN  

(anekdota)

Átszervezés a közigazgatásban. 

A megyei önkormányzatokat kiüresítették, funkcióikat elvették – merthogy azok élén nem mindenütt kormánypárti a vezető –, és létrejöttek a sokak által fölösleges vízfejeknek titulált megyei kormányhivatalok. Alájuk besorolták az eddig független többi (14-15) hivatalt: népegészségügy, földhivatal, környezetvédelem, növényvédelem, állategészségügy, erdészet, élelmiszerbiztonság stb. Mindent a központ vezérel, irányít, engedélyez. Egy tekercs vécépapírt se vehet önállóan egy helyi hivatalvezető. Nem is beszélve egy vécé javíttatásáról!

Wessely Gábor

*

Egy duguláselhárítás a következőképpen oldódott meg nemrég. A földhivatal-vezető kihívta a szakembert, de gondolta, beszól a központba, hátha már a helyi budira se terjed ki a hatásköre. Jól gondolta. Küldje át a szerelőt, mert megbízási szerződést kell vele kötni! A mesterember morogva átment, morogva visszajött, s elvégezte a melót. Aztán a számlával ismét át kellett ballagnia a három utcával odébb lévő kormányhivatalba. Onnan visszaszóltak, kérdezve, hogy teljesült-e a szerződés szerinti munka. A földhivatalvezető humoránál volt:
– Nem tudom, mert nem láttam a szerződést. Postázzátok át, és a jogszabálynak megfelelően, harminc napon belül megválaszolom.

*****************************************

 23. SZERKESZTŐI ÜZENETEK 

 
Kedves szerzőtársaink!
Fontosnak tartom, hogy a Magazin mindig a megfelelő időben kerüljön az olvasókhoz. Számomra ez azt jelenti, hogy „biztonsági okokból” több lapot szerkesszek
egyszerre. Ezért azt a gyakorlatot vezettem be magam számára, hogy egy – két hónappal előrébb tartsak, mint a tényleges dátum.
Itt jönnek be a szerzőtársak! Arra kérek mindenkit – ha lehet - , hogy ne az aktuális hónapban gondolkodjanak, hanem egy – két hónappal előrébb.
Sajnos ebből az is következik, hogy nehéz – néha lehetetlen – aktualizálnom a Magazin tartalmát. Megértem, hogy a külső munkatársaink mindig az adott hónap
eseményeire reagálnak, ám addigra a lapot már feltettem a Netre. Persze utólag is be lehet szerkeszteni  a beküldött műveket, no, de akkor sohasem lesz vége
a processzusnak…!
Természetesen mi nem vagyunk „hatóság”, ahol szoros határidők vannak. Ha valakinek az előre dolgozásra nincs lehetőség, hát az sem tragédia…!

*

Még egy kérés főleg az alkotó társakhoz: aki már régebben küldött magáról fényképet, de úgy érzi, hogy azóta jelentős mértékben megváltozott a külseje
(természetesen előnyére…!), nos,  azok újabb fotóit várom a Magazin számára! Előre is köszönöm!

…………………….

Csomor Heni segítő munkatársam jelezte, hogy a Magazinnal kapcsolatos észrevételeket, megjegyzéseket az ő e-mail címére küldik/ külditek.
Arra kérek mindenkit, hogy hozzám,. a szerkesztői e-mail címemre ( mailto:veghelyo@t-online.hu) juttassák/juttassátok el ezeket, mert érdemben engem érint, és az én kompetenciám az ezekre való reagálás!
Köszönöm!

……………

 
Ön a Megszólalok Művészeti Magazin legújabb számát olvassa.
Jelentkezését, hozzászólását a következő elérhetőségekre várjuk.
Postacím: Véghelyi József ,  7100 Szekszárd Csapó Dániel utca 27.

…………

E-mail: mailto:veghelyo@t-online.hu
Telefon: 06-74-315-012 – naponta 14:00-tól 17:00 -óráig
illetve: mailto:irodalmimuveszetiujsag@gmail.com

……..

Magazinok küldése
MINDENKI MEGKAPHATJA SAJÁT EMAIL CÍMÉRE.
Kérje a  szerkesztőtől.
A MAGAZIN INGYENES. 

…………………

Továbbá tájékoztatjuk olvasóinkat, hogy a Művészeti Magazint teljes tartalmát feltettük a Netre. Ez az új megjelenési forma a látók számára készült, amely formázott betűket, színeket és képeket is tartalmaz. Ennek elérhetősége a következő linkeken lehetséges:
http://www.megszolalok.blogspot.com
http://muveszetimagazin.blogspot.com

………………

 
A lap ingyenes, kérje a szerkesztőtől. Írásaink tartalmáért az adott írás szerzője felelős.
Köszönjük a külső munkatársak közreműködését.
A szerzői jogokat fenntartjuk.
Kérjük jelezze, ha megkapta, vagy azt is, ha nem kapta meg az újságot. Ha elmenti, megmenti, bármikor elő veheti.
Az oldal akadálymentes, olvasó programmal a vakok is elolvashatják.
Az esetleges sajtóhubákért elnézést kérünk.

………………

Kedves olvasóink !
Néhány operatív információt kell megosztani Önökkel. Sokan jelezték, hogy a színes magazin blogoldalán mindig csak a legújabban feltett újság jelenik meg, pedig a régebbieket is szeretnék olvasni. Ennek semmi akadálya nincs, ugyanis ugyanazon az oldalon elérhető az utolsó 20 Magazin!
A megoldás a következő: a képernyő jobb felső részén látható a "Blogarchívum" felírat. Ez alatt különböző dátumok és hónapok vannak, amelyek mellett láthatók kis fekete háromszögek. Ezek tartalmazzák a régebbi számokat. A háromszögekre kattintva "legördülnek" azok az újságok, amelyeket abban a hónapban tettünk fel. Most már csak ki kell választani kattintással a kívánt újságpéldányt. A háromszögre újból rákattintva bezáródik az az év, vagy hónap, s újabb újságot lehet kiválasztani olvasásra!
 
Mindenkinek jó olvasást, és kellemes szórakozást kívánunk a Magazin külső és belső munkatársai..                                                   

…..............................…

 

VÉGE