MEGSZÓLALOK MŰVÉSZETI
MAGAZIN
XVI. évfolyam, szeptember
Kulturális és szórakoztató folyóirat
Független, és ingyenes havi lap
Alapította Nagy Vendel 2011 - ben
Szerkesztő: Véghelyi József
*****************************************************
A Magazin kérhető saját e-mail címre is.
Fekete – fehér, és színes változatban is megtalálható a Facebookon és a blogoldalakon.
Magazinunk vakok számára is olvasható beszélő programmal, akadálymentes változatban.
A hangos versek meghallgathatók a YouTube oldalon.
*
A két link közül valamelyiket kell betenni a keresőbe:
http://www.megszolalok.blogspot.com
http://muveszetimagazin.blogspot.com
Mindkét elérhetőségnél a tartalom azonos, csak a forma kissé eltérő.
*
Nagy Vendel művei archiválva megtalálhatók a Magyar Elektronikus Könyvtárban:
https://mek.oszk.hu/hu/search/elfull/#sealist
(A szerző neve rubrikába be kell írni: Nagy Vendel)
*
A Megszólalok Művészeti Magazin 2013-2024 közötti számai megtalálhatók az Elektronikus Periodika Adatbázisban:
https://epa.oszk.hu/02600/02676
A Magazin versei rádióban is rendszeresen hallhatók:
Radio Mozaik Sydney – Ausztralia
*
A szerkesztőség címe:7100. Szekszárd, Csapó Dániel utca 27
E-mail cím: veghelyo@t-online.hu
Telefon: 06-74-315-012 naponta 14:00 órától 17:00 óráig
*****************************
MOTTÓ: TÖREDÉKEKBŐL ÁLL ÖSSZE AZ ÉLET EGÉSZE
TARTALOMJEGYZÉK
1.
LECTORI SALUTEM! ÜDVÖZLET AZ OLVASÓNAK!
2. FELLNER ISTVÁN SZEPTEMBERI GONDOLATAI
(elmélkedés, vers)
3. ÁRVAY MÁRIA – SZÓKÉPEK (életérzés)
4. ZSIGMOND
ISTVÁN: AZ IKREK (NAGYBÁTYÁIM TÖRTÉNETE) (memoár)
5. SZERELEM?
ÓH…!
Márkus
Kata, Lovag Dáma Nagy Cynthia, Szilágyi Anita
6. FELSŐ
TAMÁS: MENT A HŰTLEN (novella)
7. FODOR GYÖNGYI: KÓKUSZ MANGÓ,
RUM (novella)
8. VERSEK FILOZÓFIKUS HANGULATBAN
Aurora Amelia Joplin, Felső Tamás, Földes Kriszta,
Kalocsa Zsuzsa, Engel Csaba
9. AUSZTRÁL
KAPCSOLATOK
10. VÉGHELYI JÓZSEF : BALESETI ETIMOLÓGIA
(pamflet)
11. ANTOLÓGIA A MAGAZINBAN
Vincze D, Jutka –karcolat
Kis Pál István – vers
Huszár Boglárka – festmény
Aurora Amelia Juplin – novella
E.B. Pelsőczy Katalin – vers
Krivák-Móricz Judit – életfilozófia
Földes Kriszta – vers
Nádas György - festmény
12. BEMUTATJUK (EGRÉGI
BEBEK) PELSŐCZY KATALIN ÍRÓT -
KÖLTŐT
13. ANGYALI TALÁLKOZÁSOK
Dormán
Anna – gimnazista, hittanuló: A legfontosabb tudomány
14. MEDITÁCIÓ VERSEKBEN
Kalocsa Zsuzsa, (E.B) Pelsőczy Katalin,
Pongrácz Aurélia, Aurora Amelia Joplin
15. GUTI CSABA.: A SZOKNYA (novella)
16. ÚTRAVALÓ - ILOSVAY GUSZÁV JEGYZETE
Segíts magadon s az Isten is megsegít!
17. NAGY VENDL ÉLETE VERSEKBEN
(harmincadik rész)
18. A.K. ANDRÁS: BORSÓ LEVES (novella)
Márkus
Kata, Tóth Enikő Enci, Vincze D. Jutka, Gerencsér Hajnalka
W. Ábrahám
Erzsébet, Bognár Pap Irén
20. ZSIGMOND ISTVÁN: A KIRAKATVÁROS (novella)
21. KURUCZ ÁRPÁD: A VILÁGJÁRÓ (novella)
22. WESSELY GÁBOR.: A HOSSZÚ ÉLET TITKA (anekdota)
23. SZERKESZTŐI ÜZENETEK
Szeptember mindig különleges hónap. A nyár forró, mozgalmas napjai lassan a múltba vesznek, miközben az ősz első jelei egyre határozottabban mutatkoznak meg.
A reggelek hűvösebbek, a levegő frissebb, és a napfény is lágyabbá válik. Az emberek többsége ilyenkor visszatér a megszokott hétköznapokhoz: elkezdődik az iskola, sokan újra munkába állnak a nyári szabadság után, és ismét felgyorsul az élet ritmusa.
A természet is átalakul. A fák levelei lassan sárgára, narancssárgára és vörösre színeződnek, a kertekben és a szőlőültetvényeken megkezdődik a szüret. A piacokon megjelennek az ősz jellegzetes termései: a szőlő, az alma, a körte, a szilva és a dió.
Feltűnhet, hogy a nappalok érezhetően rövidebben lettek, az esték pedig hűvösebbek. Ezek az esték egy csésze forró tea, egy jó könyv vagy egy kellemes beszélgetés hangulatát idézik.
 |
| Véghelyi József szerkesztő |
Szeptember tehát nyugodt, kiegyensúlyozott, mégis mozgalmas. A természet szépsége, a kellemes időjárás és az új kezdetek érzése különleges hangulatot teremtenek. Ez az ősz eleji időszak arra emlékeztet bennünket, hogy minden lezárás egyben egy új fejezet kezdetét is jelenti.
Szüretektől hangos a Bartina,
Visszhangozza a Kisbödő,
Gyermekzsivajtól lármás a dombtető.
Tarkálló szőlőn
Piroslik a levél,
Létől duzzadt fürtből
Lomhán csurog a vér.
Ujjával, mint üstdobos,
Bádogon dobol a puttonyos.
Musttal locsolják tengelyét,
Vidámabban lendül a kerék.
Friss csömögét marcangol
A henger a garaton.
Meghal a szem, de
Új élet erjed,
Tüzes szekszárdi bor.
Vérszínben bugyog a kádról a must,
Csillámlik benne a gyertya fénye.
Csattog a prés ütemre,
Lécei közt csordul a lé.
Telik a csobolyó szaporán,
Tőtiklőn zúdul le az új bor.
Feszül az abrincs bilincse,
Hordódongára rásimul.
Mustgáz kluttyan a kotyogón,
Magas a szám a fokolón.
Tompán koppan a lopó az akonán,
Bíborszínű az üvegpohár.
Bársonyos íztől összefut
Szánkban a nyál.
Gőzölgő pörkölt illata száll.
Foghíjas tanyasoron,
A Kadarka utcán
Cefreszagot lehell a
Gaz nőtte pinceszáj.
Régmúlt borok dicsőségéről
Álmodik a must.
A pincemélye szomjazó
Vendégre vár,
Mámoros muslincák
Bódúlt dala száll.
Fellner István: BÁNYÁSZ EMLÉKEK.../kérdések - kérések/
…eljárt az idő
lassan csak régnek hívjuk
mi volt,
fekete "kenyér"
nem múlhat hiába temeti
a kor,
ballagó gondolatok
üresen csengő köszönésben
már alig van hév,
csukló hangon szólok -
Jó szerencsét!
büszkén mutat nekem mindent,
mi másnak "fekete"
nekem ez fehér,
bár takarja a sötét fénytelen szín,
belül oly magasztos, felemelő,
---
átbotorkál lábam ,
múzeum mi tár ismerős "ablakot"
sután simítja kezem érdes felületét
mi anno adott kenyeret,
fehéret - feketét,
óriásnak tűnnek, de ismerősek,
mint rég látott barát -
ad néha parolát,
hát fogadom,
büszkén emelt fővel,
mint ki díjat vesz át,
én csak melegséget,
fogd a kezem s jöjj
ismerd meg ne hagyd
hogy az enyészet embertelen
legyen -
s végleg törölje…
3. ÁRVAY MÁRIA –
SZÓKÉPEK
(életérzés)
Nehéz napon vagyok túl.
Tele volt feszültséggel.
Kapkodásból állt az egész délelőtt.
Határidős munkákat kellett elvégeznem.
Az ebédet is sietve ettem meg.
Pár perc alatt.
Nem lesz ez így jó.
Egy valami vigasztalt.
A nap végére tartogatott jutalom.
Amikor is kikapcsolódhatok.
Hangoskönyvet hallgathatok.
Ahhoz a kedves hanghoz menekülhetek,
Aki napról napra várja,
Hogy együtt utazzunk a lélek ösvényein.
Szobám magányában,
Vagy a hintaágyam ringatásában,
Előveszem hangoskönyvemet.
Ilyenkor megnyugszom.
Lehiggadok.
Békességet érzek.
Pedig a regények lapjain is nehéz sorsokkal lehet találkozni.
Bonyolult magánéleti problémákkal,
Válsághelyzetekkel.
Mégis, az egy másik élet.
Kikapcsol.
Pihentet.
Izgat.
A mű olvastatja magát.
*
Sokszor érzem menedéknek a könyvet.
Mondjuk, egy orvosi vizsgálat után.
Amikor vérnyomást mérnek,
A drukktól az egekben van.
Milyen jó utána otthon megnyugodni.
A hangoskönyvet elővenni.
Találkozni ismét kedvenc felolvasóimmal.
Már ismerős, jóbarátként üdvözlöm őket.
Részesei az életemnek.
A kellemes hangok megnyugtatnak.
A vérnyomás is helyre áll.
Ismét jól érzem magam a bőrömben.
*
A könyv akkor is vigasz, ha valaki megbánt.
Ha fáj, amit mondtak.
Amikor kicsinek érzem magam.
Nem csak testileg,
Lélekben is.
Ilyenkor is segít a könyv.
Főleg akkor, ha a regényhős is magányos.
Ha ugyanabban a szorult helyzetben van.
Ha szimpatikus, keresem a társaságát.
*
Nehéz helyzetekben egy kis pszichológia is jól jön.
Akik felolvassák, segítik a megértést remek előadókészségükkel.
A könyv mentsvár.
Bármely kérdés, probléma esetén.
Ha pontosan tudom, mire van szükségem,
Milyen könyvet vegyek a kezembe,
Már nálam van a megfelelő gyógymód.
*
Nem csak bánat, stressz esetén menedék a könyv.
Jóbarát akkor is, ha szórakozni szeretnék egy kicsit.
Kikapcsolódni.
Félretenni a napi gondokat.
*
Valakiket a betűk, szavak látványa tölt fel.
Nekem szükségem van az emberi hangokra is!
Amint együtt olvasunk,
Ismerőseim, barátaim lesznek ők,
Akiktől nem szeretnék megválni.
Biztonságot, állandóságot adnak.
Kalandokban részesítenek.
Együtt sírunk és nevetünk.
Sok ilyen közös élményt kívánok még mindannyiunknak!
4. ZSIGMOND ISTVÁN: AZ IKREK
(NAGYBÁTYÁIM TÖRTÉNETE) (memoár)
A családban mindig azt mondták, hogy az ikrek különös
csillagzat alatt születtek. 1938 tavaszán, egy hajnalon, pillanatokkal egymás
után jöttek világra: először Lajos, aztán István. Nagyanyám szerint, aki akkor
még fiatalasszony volt, Lajos csendesen, szinte bocsánat kérően sírt fel,
István viszont olyan erővel, mintha már akkor is követelné a helyét a világban.
A két fiú mindig együtt járt iskolába, együtt
dolgozott, együtt játszott, de soha nem voltak egyformák. Lajos halk volt,
könyvek mögé bújó, gondolkodó. István viszont mindig előre ment: a fociban, az
udvari verekedésekben, az életben. A falu népe szerette őket, mondogatták: „Két
tojás, két sors. Vajon melyik merre indul majd?”
Az 1950-es évek elején, amikor a fiúknak választaniuk
kellett jövőt, az ország már idegen arcot viselt. A templom tornyára vörös
csillagot álmodtak a hatalmasok, a földekről eltűntek a gazdák, és a Széchenyi
utcai parasztházak ablakai mögött egyre ritkábban szólalt meg a hegedű. De
Lajos mégis a templomot választotta. Pap akart lenni. Azt mondta, ott legalább
megmarad az ember. István pedig azt válaszolta:
– A papoknak már nincs helyük a jövőben Lajos. A világ
nem erre megy.
Aztán egy napon rendőrnek állt, és a faluban suttogni
kezdték, hogy belőle még „valami nagy ember” lesz.
Lajos Budapestre került a teológiára, ahol eleinte
ragyogott a lelke: templomok hideg kövei között járt, könyvek fölé görnyedt,
latin szavakat ízlelgetett.
De hamar kiderült, hogy a megszentelt tudomány nem
könyörül. A logika, a dogmatika, az egyháztörténet, a nyelvek… a vizsgák egymás
után buktatták el.
Az első év után még hazament. Nagyapa, a kemény kezű,
kevés szavú ember megveregette a vállát.
– Semmi baj, fiam. A tudomány hosszú út.
De a második év végén Lajos már alig ment haza. A
levelei ritkultak. A szobatársai szerint nem aludt éjszakánként, csak ült a
gyertyafényben és magában motyogta: „Miért nem elég ennyi belőlem?”
A harmadik év végén kizárták. A tanulmányi bizottság
előtt remegő kézzel állt, mikor kimondták:
„Alkalmatlan.”
Ő pedig úgy élte meg, mintha Isten maga engedte volna
el a kezét.
Nem ment haza sokáig. Egy vándorló
segédmunkáscsapathoz csapódott, vasúti töltéseket épített, majd
téesz-gazdaságokban kapált, hol itt, hol ott. Nevét sokáig nem merték mondani
otthon: nagyapám minden reggel várta, hogy talán egyszer belép az ajtón. A
család pedig csak annyit mondott, amikor rákérdeztek a faluban:
– Lajos még tanul. Majd jön.
István közben tiszta egyenruhát kapott, csizmát,
pisztolyt, majd egy nap egy fekete autó érkezett a faluba. Azt mondták, csak
„áthelyezik” valahova.
Nagyapa örült:
– Látod, Lajos, testvéred viszi valamire! – mondta,
mikor még hitt abban, hogy Lajos hallja, amit mond.
István az Alföldre került, egy kisváros mellé, ahol az
ÁVH egyik laktanyája állt a semmi közepén, poros utak, szikes földek, egyetlen
kocsma és néhány titokkal teli épület között.
Hogy mit csinált ott, soha nem mondta el senkinek.
De évek múltán, amikor néha hazalátogatott, látszott
rajta valami ridegség. A gyerekkori mosolyából nem maradt más, csak egy vékony,
feszülő vonal. A háta mögé nézett, ha kutya ugatott. A kapunak soha nem
fordított hátat.
Egyszer, késő este – nagyapám már aludt – a nagyanyám
megkérdezte tőle:
– Mit csinálsz te ott, István?
– Jobb, ha nem tudod – felelte, és töltött magának még
egy pohár pálinkát.
Aztán hozzáfűzte:
– De amit teszek… azt nem magamért teszem.
Másnap reggel már úton volt vissza az Alföld felé.
1956 nyarán Lajos végre elhatározta, hogy hazamegy.
Nem bírta tovább a menekülést. Egy meleg augusztusi napon, amikor aratás illata
szállt a levegőben, belépett a falusi portára.
Nagyapa először nem ismerte fel. A fiú csontosabb
lett, haját veszítette, arca beesett volt.
– Te vagy az, Lajos? – kérdezte hitetlenül.
– Én, édesapám.
Nem mondta el az éveket. Nem mondta el a bukást. A
földeken dolgozók életéről beszélt, mintha ez lenne a legfontosabb. Nagyapa
pedig hallgatott, örült, hogy a fia végre otthon van.
Néhány héttel később István is hazakerült pár napra,
szabadságra. Amikor meglátta Lajost, hosszan, mozdulatlanul állt előtte.
– Azt hittem… már nem is látlak – mondta.
– Én is ezt hittem – felelte Lajos.
Éjszaka sokáig beszélgettek a pince hideg kövei
között. István ivott, Lajos imádkozott. Ők ketten először érezték meg, mennyire
messzire sodorta őket egymástól az élet.
– Nem kellett volna elmenekülnöd – mondta István.
– Te meg túl gyorsan futottál előre – mondta Lajos.
Nem békültek ki, de legalább beszélgettek.
Ez volt az utolsó alkalom, hogy a két testvér együtt
ült.
Ősszel Budapest fellángolt. Október 23-án a rádióból
kiabálták a híreket. Nagyapa nem értett semmit, csak azt látta, hogy a faluban
egyre több férfi indul a város felé.
Pár nap múlva István levelet küldött a családnak.
Rövid volt, kapkodva írt:
„Nem jöhetek haza. Az események miatt mindenki
veszélyben van. Imádkozzatok.”
Lajos viszont – talán a lelkében évek óta kavargó
bűntudattól – elindult Budapestre. Azt hitte, ott majd tehet valamit, segíthet, jóvá tehet valamit a múltból. A város azonban háborút hordott magában:
barikádok, fegyverek, kiabálások, füst.
Senki sem tudja pontosan, mi történt. A családi
emlékezet csak morzsákat őriz. Talán Lajos egy csoport mellé szegődött, talán
csak rosszkor volt rossz helyen.
A családi legenda szerint egy golyó találta el a Blaha
környékén. A kabátja zsebében ott lapult az imakönyve. Vérfoltosan.
A neve soha nem került elő a hivatalos listákon.
István pedig – aki ekkor már az ÁVH feloszló
maradványaival próbált rendet tartani valahol az Alföldön – soha nem tudta meg,
mi történt a testvérével. Talán sejtette. Talán végig érezte.
A nagyanyám mesélte később: egy novemberi éjjelen
hazatérve István hosszú ideig nézte a falon lógó gyerekkori ikerfotót, majd
csak annyit mondott:
– Lajos már nincs közöttünk.
És nem árulta el, honnan tudja.
Nagyapám, a két „aranyfiú” apja, még hosszú évekig
élt. De az ikrek soha többé nem tértek haza. A levelek elmaradtak. A ház
csendje lassan rátelepedett az öreg emberre.
Élete végén is csak ennyit mondott:
– Az én fiaim… jó fiúk voltak. Mindkettő. Csak hát más
szelet kaptak.
A teljes igazságot nem tudta meg. Talán jobb is volt
így.
Amikor meghalt, a zsebében Lajos régi imakönyvét
találták, összetapadt lapokkal. Senki sem tudta, ki tette oda.
István évekkel később tűnt el nyomtalanul – talán a
saját bűnei elől menekült, talán a múltból jövő árnyékok miatt.
EPILÓGUS
A falu mára elcsendesült. Az udvaron, ahol az ikrek
gyerekként játszottak, csak a szél jár át a kockakövek repedései között.
Lajos és István története a családban mégis él – nem
úgy, mint hősöké, hanem mint embereké, akiket az élet szétszakított.
És aki egyszer meghallja ezt a történetet, többé nem
felejti el:
Néha ugyanabból az anyából két élet indul el, és
mindkettőt másképp emészti fel a történelem.
Budapest, 2025. - Minden jog fenntartva.
*
5.SZERELEM? ÓH…!
Márkus Kata: Szívből
szeretni
Szívem kitárul, mint a nyíló rózsa,.jpeg)
aranyló színe napnak szép sugara,
fenséges illatát csak neked ontja,
Te vagy életemnek dalos madara.
Az életben legjobb szeretve lenni,
szaporábban dobog szívem, ha látlak,
karjaidban vágyódom megpihenni,
már reggel örülök, estére várva.
Szeretetedért szeretetet adok,
őszinte, tiszta szívből jövő érzést,
így szeretnék élni, még sok-sok napot,
együtt átélni megannyi szép élményt.
Őszinte szeretet drágább, mint a kincs,
ilyen az enyém is, hidd el, nem hamis.
2026.
………………..
Lovag Dáma Nagy Cynthia: RÁD
TALÁLTAM
.jpeg)
Rád találtam, megszerettelek!
Csodálom a gyönyörű szemed.
Rabja lettem külsődnek, mely
oly nagyon megérintett!
Ó, a lelkednek szépsége, s érzelmeid
hullámzó, de szerethető mélysége!
Megrészegít az illatod, melytől nagyon
boldog vagyok!
A levegőnél is jobban kellesz, ugye
remélhetem, hogy Te is ezt érzed?
Fáj, hogy távol kell lennem tőled,
hiányzol, a magány kísértetként mérgez.
Minden gondolatomban itt vagy velem,
s befészkelted magad örökre a szívembe!
Talán megvalósulnak a csodás álmok,
amire annyira vársz és várok!
…………………..
Szilágyi Anita: Hajnali napkelte
Hajnal volt, karjaidból kiburkolóztam,
Csókjaid lágy nyomaival óvatosan
takarództam,
Elégedett sóhajunkkal csodáltuk a Napot,
Ahogy a horizonton friss fényt hagyott,
Teánknak gőzölgött finom aromája,
Boldogságunk szívünket átjárta,
Szép volt a hajnal, feledhetetlen,
És újra csókoltál szenvedélyesen,
Legszebb földi érzés, egymáséi lettünk,
Végtelen szerelmet sugárzott szemünk,
Nem akarom, hogy elmenj soha többé,
Váljunk eggyé, határtalan, kerek gömbbé,
Melletted életkedvem visszajött,
Bennem szétáradó szerelem elöntött,
Olyan kellemes érezni, szeretve vagyok,
Halálomig hű párod maradok,
Ígérd meg, hogy csalfán el nem
hagyhatsz,
Jóban, rosszban velem maradhatsz,
Feljött a Nap a kék horizontra,
Boldogságunkra sugarait ráborította.
Nem aludtam, csak feküdtem, a párnámba fúrva arcomat, hogy elnyomjam a fájdalom szívemet szaggató hangjait, s a ki nem mondott szavak élesre fent késeinek vágásait lelkemen. A levegőben még ott vibrál az a semmiből érkezett, hideg mondat, amit kimondtál, mint mikor egy étteremben csak egy kávét rendel az ember, hideg közönnyel: "Én nem megyek tovább. Van valaki más."
A reggel fényei most metszően élesek, szinte bántják a szemem. Felkelek, s a tükörből egy idegen néz vissza rám, fáradt, megtört, de már elszánt. Megértettem, hogy a hűség valójában nem a másiknak tett fogadalom, hanem az a szent kötelezettség, amit önmagunkkal szemben vállalunk, hogy a fájdalom ellenére is felállunk.
A hűtlenség egy rabló, elviszi az álmaink, s a bizalmunk, az ártatlanságunk, de cserébe hátrahagy egy nagy tanulságot, egy tiszta lapot, amit újra kezdhetünk.
A hűtlen ment, de ami igazán maradt, az nem a seb, hanem az az erő, amit most fedezek fel magamban.
A könnyeim elapadtak már, s az űr helyét lassan, de biztosan elkezdte betölteni valami új, az önbecsülésem csendes, mély rezgése. Mostantól a saját történetem főszereplője leszek, és a jövő olyan, mint egy tiszta, téli égbolt, aminek félelmetes a tágassága, de csillagokkal teli a lehetősége.
Megtanultam, hogy a hűtlenség kelti életre a legszebb hűséget, ami az, amikor önmagunkhoz hűen, emelt fővel lépünk tovább.
– Jó estét! – köszöntem ösztönösen, és a legutolsó box felé indultam.
A pincérnő köszönésképpen bólintott, majd csendben sétált mellettem. Nem kérdezte meg, hová akarok leülni, vagy várok-e valakit, mintha megértene engem, a kissé zavart és magányos külsőmet. Értékeltem ezt. Amikor leültem, kíváncsi szemekkel nézett rám, és átnyújtotta az étlapot.
 |
| Fodor Gyöngyi |
Nem tudtam, mit rendeljek, nem igazán tudtam, mit is akarok. Szomjas voltam, de a gyomrom is korgott, az orromba mélyen beleült az az illat, ami belengte az egész helyiséget, és ez kissé elterelte a figyelmemet. Krízisben voltam. Mint mindig.
Tanácsot kértem a pincérnőtől, ajánljon valamit. Elmagyaráztam, hogy szeretem az egyszerű ízeket, amelyek képzeletbeli utazásra visznek. Nem szólt semmit, meghallgatott, bólintott, majd elment. Nem írta be a rendelési noteszébe, sem a legtöbb helyen most divatos tabletbe, de hát nem rendeltem semmi konkrétat. Pár perc múlva visszatért tálcával a kezében, és egy pohár sallangmentes koktélt tett elém.
– Mi ez?– kérdeztem.
– Kóstold meg! Ha nem ízlik, hozok valami mást.
Figyelt, ahogy az orromhoz emelem, először meg akartam szagolni. Szinte mindennel kapcsolatban szükségem van egy első szaglási kapcsolatra. Bíznom kell az illatokban, kapcsolatokat, kötelékeket, emlékeket kell teremtenem. Kétszer is megszagoltam, valami trópusi keverék lehet. Tetszett, Thaiföldre emlékeztetett. Tehát az illat megvolt, jöhet az íz. Megkóstoltam. Kókusz és mangó, kis alkoholos beütés, rumra tippeltem. Éreztem, ahogy az az egy korty bizseregve megy lefelé, kellemes melegséget hagyva maga után. Jólesően beleremegtem. Ő észrevette, rám mosolygott, én visszamosolyogtam. Mindketten elégedettek voltunk.
Egy pillanatra lehunytam a szemem, és az utam körvonalazódott. Képzeletben elmenekültem Ko Samui szigetének dzsungelébe, egyedül voltam a semmi közepén. A szellő lengedezte a pálmafákat, és a frissen kinyitott opálos kókusz víze volt a legjobb, amit valaha ittam Minden tökéletes volt, ott messze. Nem volt kedvem kinyitni a szemem, szerettem volna ott maradni, élvezni azt a gyönyörű helyet.
– Mi a neved?- kérdezte a pincérnő, s visszatértem a valóságba.
– Amelia – válaszoltam, mintha egy álomból ébredtem volna fel.
– Én Susanne vagyok. Örülök, hogy megismerhettelek. Tetszik a koktél vagy hozzak valami mást?
– Ez tökéletes. Köszönöm. De honnan tudtad, hogy ilyesmire vágytam?
– Azt mondtad, szereted az egyszerű ízeket, amelyek képzeletbeli utazásra visznek. Ezek szerint szeretsz utazni.
– Igen – feleltem.
– Akkor nem is zavarlak tovább. Élvezd a koktélt, és további kellemes utazást neked – mondta, és elment. Követtem a szemeimmel ahogy eltűnt a bárpult mögött.
Lassan kortyoltam az italomat, közben lehunytam a szememet. Visszatértem Ko Samui-ra, ahol körülvett a béke, a nyugalom, amire oly nagy szükségem van már egy ideje.
felhőin napsugár pihen,
arany simul végig a vízen.
Hullámok ölén ring
messzeség szava,
tenger mélyéről felzeng
egy régi dal dallama.
A part csak nézi némán,
ahogy két végtelen összeér;
Nap csókja hullámmá remeg,
izzó fodrot hagy a víz tükrén.
Mire az alkony megérkezik,
meghajlik a part menti nád,
égi ölelésben alszik
víz, Nap és a táj.
mások meg próbálnak Istenek lenni,
egy árnyék vagyok csak,
mi Téged akar a hajnalok peremén szeretni.
Nem vagyok senki,
a csendet tanultam meg,
ott mélyen magamban keresni.
Nem vagyok senki,
míg másoknak nem elég semmi,
s a hibákból nem tudnak okulni,
én majd kósza szél leszek egy mezőn,
mely tovább tud boldogan vonulni.
Nem vagyok senki,
csak elfeledett dal, mit nem is kell szeretni,
mégis a végtelen bennem szokott
a tóparti lemenő napnál sírni, s nevetni.
Nem leszek senki,
vágyam csak az erdőre kimenni,
lehullott levélként az avarban pihenni,
s talán esténként, ha felnézel,
egy csillagban majd engem is tudsz követni.
Bár nem vagyok senki,
lehet, ezért tudom igazán,
mi az, embernek maradni,
s annak is lenni.
Napfény szórja aranyló fátyolát,
rám hímezi a tenger titkos dalát.
Fodrozó hulláma csillagot ringat,
fényből szőtt messzeségbe utat mutat.
Üde levegő simítja a vizet,
majd tovahalad örök végtelenbe.
Múlt ereje őrzi az idő nyomát,
kagylók mélyébe zárva a csend szavát.
Szellő hátán letűnt emlékek szállnak,
partot keresve bronzos alkonyatnak.
A hullám nem tud megpihenni,
megújult utak hívják lélegezni.
Habkoronája ringó ezüst álom,
ereje uralkodik a nagyvilágon.
Azúrkék habokon delfinraj suhan,
táncuk nyomán hajnal kél hangtalan.
Körforgásuk újult élettel halad,
az örök rend szelíd egyensúlyt ad.
Társukként úszom a mélységek alatt,
szabaddá tesz az örvénylő áramlat.
Elfogadnak úgy, amilyen én vagyok,
tenger szívében velük hazajutok.
mért nem vidít fel virágzó kertem?
Vágyam mért a szívembe van rejtve,
az ég mért borul be fejem felett,
.
Ki felel nekem és ki ad választ,
ki hozza vissza az ifjúságot,
az emlékeket, a boldogságot,
amely az ölembe hullt egykor?
.
Visszamennék érte s újra hinném,
hogy álmaimban oly szép az éj?
Vajon a múltam átölel-e még,
kivel a lelkem együtt szárnyalt rég?
.
Vaj' mit üzen nekem a békés csönd,
csal-e mosolyt a néma ajkamra,
ha nyugalmat áraszt, s reményt sző?
Legszebb álmaimból gyöngysort fűz-e,
vagy szétgurul, s a végtelenbe hull?
Mint amikor hirtelen kalapot emel az idő,
tiszteleg egy pillanatra, s már elnyelte a köd.
némely kézirat, pár fénykép egy félretett dobozban.
Nincs erőm felnyitni, minek, hogy lássam, szívem gyáva,
Szembe nézni a múlttal talán a legfájdalmasabb.
örömkönnyek voltak azok, reményteli, szép percekben.
Azóta minden más lett, a telefon is néma lett,
most derűsebb időkre várok, míg végleg el nem köszönnek.
9. AUSZTRÁL KAPCSOLATOK
Ilosvay Gusztáv levelei
Adásnap: 2026.08.02
Nos ebben a felfordult világban
egy dolog amire lehet számítani, ami it van ha kell ha nem. Mi itt a 2RRR
rádiónál megszólalunk pontosan ausztrál idő szerint 11-kor. Harangszóval, azzal
a harangszóval ami eltűnt a Kossuth rádióból idáig meg nem magyarázott oknál
fogva. Elmondhatnám a véleményem, de nem teszem. Mi csak csináljuk s egy nap
szépen visszakerül minden a maga megszokott helyére. Ez csak idő kérdése. A
lángot valahol őrzik, biztonságos helyen és ha ez a Dél Keresztje alatt,
egyszer egy héten, szólal csak meg, akkor az is jó. Sok mindennel foglalkoztunk
ezen a héten, hiszen a téma, ahogy mondják az utcán hever s csak le kell
hajolni, felvenni, megölelni esetleg leporolni ( és itt a zeneszámokra, arra a
kevésre gondolok) csak be kell tenni az adásba s hagyni, hogy a Magyar szó
tegye a dolgát. Melengessen, átöleljen vigasztaljon s tanítson. Ez egyébként a
mi hitvallásunk már a kezdetek óta. Itt a diaszpórában, de bárhol a világban ez
nagyon fontos. Közben vannak barátaink is, akik munkájukkal támogatnak minket
Pl.: az ALMÁRIUM kisvendéglő Székelyföldön, ahol a velős csontot fokhagymás
pirított kenyérrel tálalják az asztalra. Homoródalmás-ban találod meg,
Erdélyben. S a másik jó barátunk már évek óta a Megszólalok internetes irodalmi
magazin a megboldogult Vendelem szellemében, s aki mind ezt cipeli a hátán az
Véghelyi József főszerkesztő. Ha tetszett az adás kérlek osztd meg barátaiddal,
ismerőseiddel. Köszönjük!
 |
| Ilosvay Gusztáv |
*
Saját életemből tudok csak
meríteni, hogy a tragédia az az erő ami képes kimozdítani az embert a
megszokottból, a mindennapok langyosságából és egy új középpontot tud
kialakítani. Nem egy egyszerű feladat és nem mindenkinek sikerül. De akinek
összejön az egy magasabb lelki, emberi szintet ér el. A lényeg, hogy emberi
mivoltában megváltozik, szerethetőbb emberré válik s hatékonyabb embere lesz a
mindenkori társadalomnak. Tehát a tragédia az egy pozitívum, még ha nem is mindig
így éljük meg. Tomka Tivadarral beszélgetek az ö démonjáról, és hogy ő hogyan
változtatta meg az életét Ebben a témában kiadtak egy könyvet Molvay Péterrel
„A 4-es szoba” címmel. Erről a könyvről beszélgetek Tivadarral. Helló
Ausztrália Román Emese és jómagam közös programja ami már vagy két hónapja nagy
sikerrel megy. Itt szeretném megemlíteni Bede Fazekas Zsoltot is,aki a torontói
független magyar rádió szerkesztője és az utóbbi időben megoszt velünk
riportokat, ( mi már megoldottuk a Turáni átkot). Köszönjük szépen. Ha
Erdélyben jársz nézz be az ALMÁRIUM kisvendéglőbe Székelyföldön, ahol a velős
csontot fokhagymás pirított kenyérrel tálalják. Homoródalmás-on találod meg. Ne
feledd a MEGSZÓLALOK internetes irodalmi magazint megkeresni és ha van írói
vénád, próbáld ki magad az oldalain. Ha tetszett az adás kérlek osszad meg
barátaiddal, ismerőseiddel. Köszönjük
dásnap: 2026.08.16
Vagy negyven, után a magyar ház új köntöst kapott. Az történt, hogy egy fiatal kora negyvenes csapat vette át a vezetést és valljuk be őszintén jól csinálják. Legalább is ez a rendezvény amin mi is részt vettünk ( élőben jöttünk), szóval rengetegen voltunk. Kitatarozták a belső szobákat, új bútorokat vettek, a régi 50-nes poros dolgokat kukába dobták. A csillárokat leszedték és új lámpa testeket tettek fel, s ezáltal világosabb, tisztább és valahogy modernebb lett. Egy biztos ennyi ismeretlen arcot én még nem láttam mint most. Ami a leg meglepőbb volt, hogy rengeteg fiatal gyermek volt akik a maguk elkerített részében dühönghettek. S ezt ki is használták, s ugyan akkor a szülök jól érezhették magukat a belső teremben. Felügyelet mindenütt ott volt. Megszervezték és remekül levezényelték ezt a délutánt a magyar házban Punchbowl-ban, Gratulálunk. Ja majdnem kihagytam Gizi csinálta az ebédet. Fenséges volt. Én miután lement az adás szarvaspörköltet ettem. Ha Erdélyben jársz ne felejts el betekinteni az AlMÁRIUM kisvendéglőbe Homorodalmáson. találod meg Székelyföldön, S van még egy barátunk, a Megszólalok internetes irodalmi magazin, nézz bele értéket találsz ha tetszett az adás akkor kérlek osszad meg. Köszönjük
*
Adásnap:2026.08.23
Múlt héten a felújított Magyar Házban voltunk helyszíni közvetítésen, de műsor után nekem be kellett mennem a stúdióba, hogy feltegyem az adást az internetre és rengeteg jó dologról maradtam le. Például Hegyi Csaba beszédéről, ami azért volt fontos mert az ő generációja az, amelyik felújította a Magyar Házat és szervezte meg a Szent István ünnepséget. Gombás Szeréna konzul asszony mondta az ünnepi beszédet. Végre felnőtt egy generáció, amelyik vállalja, hogy mostantól ők húzzák-vonják a szekeret. Ez tulajdonképpen a mi sikerünk is, hiszen képesek voltunk odafigyelni, türelmesnek lenni és visszalépni, akkor amikor valaki feltette a kezét, hogy dolgozni szeretne a közösségért. Nem egy egyszerű feladat. Ezt becsülni és értékelni kell. Itt szeretném megemlíteni, hogy ha valaki szeretne rádiózni, alkotni értelmes dolgokat és az ujját rajtatartani a diaszpóra vérkeringésén, akkor szeretettel várjuk. Megtanítunk minden szépre-jóra ami kell, hogy egy színvonalas, remek rádiót csinálj. Igen, ez egy munka, néha hálátlan, de az esetek legnagyobb részében hatalmas élmény. S ezek után ne feledd, ha Erdélyben jársz, akkor nézz be az
ALMÁRIUMBA. Homoródalmás közepén találod meg, ahol a gulyásleves igazi marhahúsból készül. S a „M EGSZÓLALOK” internetes művészeti magazin, ahol a szellemi táplálék biztosított és Véghelyi József a főszerkesztő. Ha tetszett osszad meg, megköszönjük!
*
Adásnap:026.08.30
A mai adásban két dolog is a szívünk csücskéhez közel volt. Az egyik riport Vörös László építő mester Szt. Kelemen harangtornya, ami nemsokára befejeződik. A másik Ridzyk Áron szenzációs szereplése Perth egyik hatalmas sport csarnokában, ahol több mint 40.000 ezer ember előtt debutált többed magával. Ami a Szt. Kelemen harangtornyot illeti az megmaradásunk, kultúrák, örökségünk jelképét szimbolizálja a felvidéki Izsapon . Itt gratulálunk Lacinak és a közösségnek, hogy az épületet tető alá hozták, hirdetve a közösség erejét és az egyéni felelősség, akarat zsenialitását. Itt jegyzem meg még lehet téglajegyet venni ha szeretnéd, hogy nevedet megőrizze a torony. A másik büszkeségünk egy fiatal magyar gyermek, aki hihetetlen szorgalommal, tehetséggel, remek hanggal mutatkozott be a nagy közönségnek Perth-ben ( Nyugat Ausztrália). Ez a gyermek ha így folytatja világsztár lesz, s mi itt bábáskodunk felette. Halgass bele megéri. Édesanyjával Kascsák Dórával beszélgettem. Ezek után ha Erdélyben jársz és megéhezel az ALMÁRIUM kisvendéglőben fantasztikus inycsiklandozó ételeket találsz ( Homoródalmás) És ha beülsz s irodalmat szeretnél olvasni a Megszólalok internetes irodalmi magazint keresed fel. Értéket találsz benne. Ha tetszett az adás kérlek osszad meg barátaiddal, ismerőseiddel. Köszönjük!
Hát én is sírtam egy régi perc után: szerettem volna egy perccel visszatekerni az időt, mielőtt leugrottam volna a létráról. Akkor ugyanis tudtam volna, azt, hogy hová helyezzem a nehéz, kilenc fokú dupla létra lábait, mert a létra bizony dőlni kezdett. Pszicho-analitikai kérdéseket ilyenkor nem érdemes boncolgatni, mert kb. egy másodperc állt a rendelkezésemre a helyes döntéshez: ugorjak-e, vagy együtt dőljek el a létrával. Ugrottam hát, bár nem túl magasról, a lábam mégis alaposan megrándult annyira, hogy még ráállni sem tudtam.
 |
| Véghelyi József |
Feleségem valahogy hazasegített, azonnal lefeküdtem, és megkezdtem a kb. két hétig tartó lábatlankodásomat. Ennek része volt természetesen a sérült részek borogatása is.
Hamarosan elterjedt köreimben, és az ügyfeleim között is az engem ért baleset. Persze ilyenkor mindenkinek volt saját tapasztalatán alapuló jó tanácsa. Orvoshoz nem mentem el, mert pontosan tudtam, és éreztem, hogy se csonttörésem, se repedésem nem volt, csak egy erős ízületi rándulásom. Azt viszont pihentetéssel és borogatással lehet kikúrálni...
De hát minden rosszban van valami jó is, mert egy bölcslettel gazdagabb lettem a jó tanácsok eredményeként.
- Szia Zsuzsika! Hogy van a Józsi lába? Egyáltalán borogatja?
- Persze - hangzott a megnyugtató válasz asszonyom részéről.
- És mivel?- érdeklődött tovább a jóember.
- Vízzel természetesen...!
- Nem jó a víz erre, hanem csak a bor, mégpedig a fehér bor! - csattant fel a jóakaróm. Azért nevezik borogatásnak, mert borral a legjobb. Ha viszont vízzel csináljátok, akkor az csak vizelgetés, és nem borogatás! - okosította fel Zsuzsikát a jövevény.
11. ANTOLÓGIA A MAGAZINBAN
Vincze D. Jutka: Öleld meg, vagy öld meg
 |
| Vince D. Jutka |
Kisebb, nagyobb sikerrel, de derekasan
birkóztunk az anyaggal. Jó néhány napig tartó munka után, az ügyesebbek
sikerélménnyel és kosárkával távoztak.
- Csak azt nem értem, hogy miért
viselkedett velem olyan kitüntetetten ellenségesen ez az ember.
- Tetszettél neki..!. -Válaszolta rá a
munkatásam nevetve.
*
A szerkesztő megjegyzése –
gyermekkorunkban pedig meghúztuk a lányok haját!...
És persze rögtön bőgni kezdtek! Máig sem
értem, hogy miért? Pedig csak tetszettek nekünk fiúknak! Egy biztos:
felfigyeltek ránk!
………………….
Kis Pál István: Töredékek a poliszok maradékáról…
(Bálványos
Huba életművének margójára)
Mit számít már, vannak-e kőpaloták,
s hogy az égbefutó lépcsőkön
járnak-e Istenek?
Itt csak a hájasok ülnek a hintóban,
s aki húzza nyüszítve a jármot,
szinte csak állat már, nem is
ember...
... mit számít, hogy vannak-e büszke
hajók,
s kifeszíteni mind a vitorlát
fonnak-e jó kötelet?
Itt a lapát szaga bűz a hajósnak,
rá se tekint a kidőlt evezősre;
persze csak állat volt, nem is
ember...
... mit számít, sírkert-e a harci
mező,
hogy a hősnek emelt emlékmű
áll vagy a gyom lepi?
Győzni
akart, és mind, aki meghalt,
vesztese lett a csatának;
s bár eszes, állatmód öl az ember...
... úgy merül el, ami volt, ha a tenger akarja,
mészbe simult csigaháza a jel, s tán
ennyi se jár neki!
Lám, az időnek nincs hova múlni,
nem veszi hosszát rőfre az óra,
mit egykoron arra eszelt ki az
ember...
Néha kilesheti titkon a csillagok
útját,
néha a földi anyag fedi fel neki
titkát,
néha talán esze rászedi benne a
barmot,
néha, ha végzete engedi, azt hiszi,
alkot.
Van leleménye, de ösztöne, hajlama
állat,
kár, ha kivész, vele vége a földi
csodának!
Úgy hiszi ott az örök, hol a kőbe
faragta,
s állva maradhat a fallal a kőmozaik
kép,
írva mit ír, az a pergamen egy az
örökkel,
így
vele az se hal el, kinek őrzi szerelmét
... Persze, ha szolga, a trakta se
űzi el éhét,
kell a falathoz a bor meg a hajnali
ének,
álma, ha szolgál, másnak emel
palotákat,
s rajtuk a szobra se jel, csak a
kőfalak éke...
... Falni akar, hogy a két keze
bírja a dolgát,
bár az a sok kacat épp, ha megéri a
bérét.
Harcol a zsoldért, fogyjon az élet,
a fegyver,
s dőljön a fal, hisz a romjain épül
a másik...
Tudja, hiszen szeme, ép esze látja a
véget.
Emberi gőgöt büntet a tűz meg a
dögvész,
s renghet a föld, jöhet esztelen
árral a tenger,
félve remél, de a Földre, hol él,
sose gondol,
veszhet az erdő, veszhet a zölddel a
fény is,
veszhet a tág levegővel a kék meg a
tenger,
veszhet a múlt, a jövő, a jelen csak
a mégis,
falva a mát hiszi bölcs igazát,
hiszen ember!
S nincs leleménye, mi jelzi, hogy
isteni állat,
így, ha kihal, nyoma veszhet a földi
csodának!
Mit számít már lesznek-e új paloták,
s hogy a lifttel az égbe sietni,
lesznek-e istenek?
Hisz csak a seggfejek éke a páholy
s mind, aki megszolgálja az étket,
jaj, dehogy állat, csak
tucatember...
... mit számít, hogy lesznek-e még
utazók,
s kirepíteni őket az űrbe
lesz-e elég lelemény?
Hisz nem az agy, csak a chipje
vezérli,
dolga, de sorsa is egy a robottal,
ha volna is állat; gép az az
ember...
... fontos-e tudni utódnak a harci
mezőt,
s az a megremekelt emlékmű
kell-e ugyan neki?
Mártír volt vagy a hős, aki harcolt,
egykutya mind a halálnak;
vak, s buta gépként, gyilkol az
ember...
... úgy merül el a polisz, lepi
láppal a mocska,
rejti beton csigaháznyi jelét, s már
ennyi se jut neki!
Lám, az időnek nincs hova, nincs
mibe múlni,
nem veszi számba ketyegve az óra,
mit egykoron arra eszelt ki az
ember.
…………………
Huszár Boglárka: Álom – festmény, olaj,
farost
.jpg)
Aurora Amelia Joplin : A csend padja
(novella)
A tóparti padot senki sem szerette.
Öreg volt, a deszkái megszürkültek, az egyik lába
kissé belesüppedt a földbe, és ha valaki leült rá, panaszosan megnyikordult. A
sétálók inkább tovább mentek a szebb, újabb padokhoz, amelyek közelebb álltak a
büféhez és a kavicsos úthoz.
Anna mégis mindig ott ült.
 |
| Aurora Amelia Joplin |
A pad előtt nádas hajladozott, mögötte öreg fűzfák
engedték a víz fölé hosszú ágaikat.
Reggelenként köd lebegett a tó felett, délután apró
hullámok futottak a part felé, alkonyatkor pedig a víz lassan magába fogadta az
ég színeit.
Anna mindennap eljött, de soha nem hozott könyvet,
telefont vagy újságot. Csak leült, két kezét az ölébe tette, és hallgatott.
Hallgatta a nádszálak egymáshoz simuló neszét. A víz
halk loccsanását. A madarak rövid, egymásnak felelő kiáltásait. Néha egy hal
ugrott a felszín fölé, majd visszahullott, és egyetlen kerek hullám indult el
körülötte.
Egyik reggel egy idős férfi állt meg a pad mellett.
– Szabad? – kérdezte.
Anna bólintott.
A férfi leült mellé. A pad megnyikordult, mintha
tiltakozna a súlya ellen.
Sokáig egyikük sem szólt.
A férfi időnként nagyot sóhajtott. Anna nem nézett rá,
de érezte, hogy mondani szeretne valamit. Nem kérdezett. Tudta, hogy vannak
szavak, amelyek csak akkor mernek előjönni, ha senki sem sürgeti őket.
A fűzfa ágai között megmozdult a szél.
– A feleségem szerette ezt a helyet – mondta végül a
férfi. – Mindig azt mondta, itt a víz még az ember gondolatait is kisimítja.
Anna hallgatott.
– Ötvenhárom évig éltünk együtt – folytatta. –
Reggelente teát főzött. Két csészét tett az asztalra. Most is előveszek kettőt.
A hangja elcsuklott.
Anna nem mondta, hogy sajnálja. Nem mondta, hogy majd
könnyebb lesz. Nem mondta, hogy az idő begyógyítja a sebeket. Csak ott maradt
mellette.
A férfi sokáig nézte a vizet.
– Az emberek folyton vigasztalni akarnak – mondta. –
Beszélnek, tanácsokat adnak, elmesélik, velük mi történt. De senki sem hagyja,
hogy hiányozzon.
A nádas fölött egy madár emelkedett a levegőbe.
Szárnya néhány pillanatra eltakarta a felkelő napot, majd eltűnt az erdő
irányában.
– Nekem hiányzik – suttogta a férfi. – Minden reggel.
Minden este. Még akkor is, amikor nevetek.
Anna lassan felé fordult.
– Meséljen róla – mondta.
A férfi beszélni kezdett.
Elmondta, hogy a felesége mindig hamisan énekelt,
mégis minden vasárnap dalolt főzés közben. Hogy félt a békáktól, de a pókokat
puszta kézzel vitte ki a kertbe. Hogy télen vastag gyapjúzoknit hordott, nyáron
pedig mezítláb járt a fűben. Hogy minden veszekedés után ő készítette el a
teát, de soha nem mondta ki elsőként, hogy béküljünk ki.
Beszélt, amíg a nap fel nem emelkedett a fák fölé.
Anna közben egyetlenegyszer sem szakította félbe.
Amikor a férfi elhallgatott, a tó már aranyosan
csillogott előttük.
– Köszönöm – mondta.
– Mit?
– Hogy nem akarta elvenni tőlem a fájdalmat.
Anna elmosolyodott.
– Talán nem mindig elvenni kell. Néha csak leülni
mellé.
A férfi másnap is eljött. Azután harmadnap is.
Később mások is megálltak az öreg padnál. Egy asszony,
aki nem tudta elmondani a családjának, mennyire magányos. Egy fiú, akit az
iskolában kinevettek. Egy fiatal anya, aki fáradt volt, de szégyellte
kimondani. Anna mindannyiukat meghallgatta.
Nem adott tanácsot. Nem ítélt. Nem sürgetett senkit.
Csak jelen volt.
Idővel az emberek egymást is meghallották. Már nemcsak
Annához beszéltek, hanem egymáshoz is. A fiú megmutatta az asszonynak a
rajzait. A fiatal anya bevásárolt az idős férfinak. Az asszony süteményt hozott
mindenkinek.
Az öreg pad többé nem volt üres.
Egy este Anna egyedül maradt a tónál. A nap már
lebukott a hegyek mögött, a vízen hosszú, ezüstös fény remegett. Behunyta a
szemét.
Hallotta a nád susogását.
A fűzfák sóhaját.
A hullámok apró érkezését.
És valahol a csend mélyén mintha mindazok hangja
visszhangzott volna, akik valaha leültek mellé.
Akkor értette meg, hogy a csend soha nem néma.
Tele van el nem mondott történetekkel, visszafojtott
könnyekkel, reményekkel és szavakkal, amelyek arra várnak, hogy valaki végre ne
csak hallja, hanem meg is hallgassa őket.
*
AI által készített kép
Egrégi Bebek Pelsőczy Katalin; Csillaggá lenni
Isten az Anyámat tenyerére vette,
Vendégváró székén csendben leültette...
Beszélt Hozzá sokat, óvón simogatta
Hitnek a palástját lelkére szabatta.
Lehelt tenyerébe sok ezernyi titkot,
- Apró virágokkal borította itt-ott. -
Elmesélte neki mennyire szereti,
Létkertje szegletét lakhelyévé teszi.
Óvja és gondozza ezt az apró zugot,
Ékesíti szóval, hittel és reménnyel,
Áldja Édesanyám, ős-öreg kezével.
Mesélve mesél s Anyám csak hallgatja,
Tagra nyílt szemekkel gyermekin faggatja;
- Fáj-e majd a nemlét, mikor el kell menni? -
- A csillagnak sem fáj csillaggá lenni... -
*
Zsigmond István illusztrációja a vershez
……………….
Krivák-Mórcz Judit: Egy tükör másik
oldala
A kislány még gyermeknek sem
szerette a tükröt, Már akkor sejtette, hogy
amit benne lát az nem más, mint valami hamis
világ ,. mindig mást
és mást mutat.
Aztán ahogy telt az idő. jött az emberi élet legszebb kora: a
fiatalság.
Azért bele-bele nézett. Nem volt hiú. Csupán annyi volt számára a
fontos,
hogy rendezett és ápolt
legyen. Nem érdekelte, hogy kinek mi a véleménye
róla.
Az volt számára a fontos, hogy ki mennyire szerethető és
becsületes!
Ha valakire ránézett pontosan tudta, hogy ki mennyire
tisztességes. Ennek alapján
közeledett, vagy távolodott el emberektől. Az a belső tükör, aminek
tulajdonosa volt
soha nem tévedett. Önmagához is elég kritikusan mérte
az időt.
A múló idő bölccsé tette. Az embereknél nem
a ráncokat nézte, anélkül is ott
volt az arcon az idő által okozott szenvedés vagy az öröm nyoma.
Szerencséje volt Az idő megkímélte az arcát. Ránc nem volt
a testén.
Na, de a lelke, a lelke tele volt
a szenvedés okozta ráncokkal. sebekkel.
Hiába nézte a tükröt, A tükör hazudott továbbra
is. nem mutatta az időt.
Aztán egyik alkalommal komolyan kérdőre vonta a tükröt.
Alaposan nézte hosszú időn át, s mit tapasztalt?
Azt, hogy átnéz a tükrön, és
egy fekete - a számára is ismeretlen- világba
cseppen .Ez a világ mély fekete és csendes volt,
eltűnt az eddig ismert lét.
A tükörben egy másik embert látott, aki nem
maga volt. Hasonlított rá,
de mégis… Ez az arc időtlen és bölcs volt. A tükörkép
kortalan tekintet nézte őt.
Azt sugallta : NINCS MÉG ITT AZ IDŐD.
2026. 07. 29.
*
AI által készített kép
Földes Kriszta : Feltétel nélkül
Halad az úton a zarándok,
lábai alatt hegyek, ormok.
Hol boldogságot visel arca,
majd reménye magára hagyja.
Én csillagként fénylek éjeken,
felette őrködöm csendesen.
Szellőként simítom homlokát,
madárként zengem szíve dalát.
Lépteit figyelve kísérem,
lelkemmel védőn átölelem.
Nem akarom, hogy észre vegyen,
nem várom, hogy rám figyeljen.
Elég nekem, hogy Ő létezik,
ösvényén szeretet virágzik.
Ha sorsát nyugalom övezi,
szívem hálát ad, s megköszöni.
Nem érdekel, hogy nem is sejti,
szeretetem óvón követi.
Nem fontos, ha nevem feledte,
örömöm, ha felragyog szeme.
Mikor elbukik, titkon felemelem,
ha könnye hull, szívembe rejtem.
Soha nem várok érte hálát,
csak halljam vidám kacagását.
Csupán menjen békén léte során,
fény ragyogjon minden holnapján.
Majd mikor az útja végéhez ér,
vele halok, mint hulló falevél.
……………………
Nádas György : Valakire várni – festmény
 |
| E.B. Pelsőczy Katalin |
Ha élni merünk, a jelzők hátba vágnak.
Véleményeinkből botláskövet raknak,
Ha ismernek is, hát gyorsan megtagadnak...
Ez van, ez maradt ha maradt valami
Vicsorgó gyávaság vérvörös halmai.
Bátor szavak ágán izzó hajnalt várok,
Hangtalanná lettél, hát érted is kiáltok!
Minden jog fenntartva.
A vonat aznap is tele volt. Alig tudtam magamnak helyet találni és amikor mégis sikerült, akkor is a menetiránnyal szembenéző ülésre tudtam leülni egy négyes blokkban, aminek a huzatán titokzatos, egyáltalán nem bizalomgerjesztő folt csúfkodott. Ebben a blokkban már ültek hárman, egy anyuka a kislányával és egy középkorú nő. Az anyuka tekintete meglehetősen fáradt, de boldog volt. A kislány pici volt és cserfes, az édesanyja keresztes nyakláncát bámulta. A nő mosolyogva figyelte a kislányt.
– Ezt szeretnéd? – kérdezte a csöppségtől, mire az nem mondott semmit, csak némán bólogatott és közben a lábát lóbálta, ahogy a gyerekek szokták. Az anyuka levette a nyakláncát és kislány kezébe adta, akinek az arca, ha lehet még jobban kivirult. Ahogy a lábát lóbálta véletlenül megrúgta a mellettem, vele átlósan szemben ülő idősebb nőt. Erre az anyukája kezét a lábára tette.
– Ne rúgkapálj kincsem, látod, hogy megrúgtad a nénit? – dorgálta meg szeretet-tel.
– Elnézést kérek – szólt a nőhöz, de az nem mondott semmit, csak egy szemöldökrándítással szigorúan felnézett és megrázta a fejét. A kislány lesütötte szemét, egy pillanatig látszott, hogy szégyelli magát, aztán el-kezdte a medált nézegetni. Az anyja különösebben nem törődött a nő furcsa reakciójával, hátradőlt a székében és úgy nézte a picit.
Az asszony körülbelül 38 éves lehetett, kerekded, de nem kövér, átlag magas testalkatú volt, barna haja kissé kócos copfban a hátára lógott. Az arca annak ellenére, hogy tekintetében fáradtság csillogott szinte teljesen ki volt simulva. Szegény nagyon izzadt, a ruházatán látszott, hogy való-színűleg fizikai munkát végez. Zöld színű, kissé sáros pólójára ez volt írva: Halász gazdaság és alá búzakalász volt varrva. Bizonyára ez volt a munkaruhája. Az ölében hatalmas, kopott szatyor volt, amiben különbö-ző élelmiszerek voltak. Különleges látvány volt, egyszerű, de nagyszerű, a kissé zilált kinézete ellenére nagy nyugalom áradt belőle, ami átragadt rám is. Csendben ült, néha-néha megsimogatta a kislány fejét és akkor elmosolyodott. Volt, hogy felém is küldött egy kedves mosolyt, de nem beszélgettünk.
Aztán egyszer csak megállt a vonat, ő pedig felállva karjába vette a kislányt, aki addigra elaludt.
– Viszontlátásra! Szép napot! – mondta szívélyesen és leszálltak.
Megüresedett előttem a két hely. Ez után a kislány és az asszony csak hamar újra megjelentek a látómezőmben a vonat ablakán túl és leültek egy padra. Egyszer csak megszólalt mellettem az idősebb nő.
– Na, végre – mondta bosszúsan, jól megnyomva a végre szó elejét és fujtatott egyet. – Azt hittem már sosem szállnak le – tette hozzá.
Én nem tudtam mit szóljak erre a megnyilvánulására, nem mondtam semmit csak kényszeredett csíkmosollyal néztem rá. A nő 45 éves lehetett, magas volt, vékony és csontos, az arcán egészen sokféle és fajta ránc volt, szarkalábak és azok a nagy barázdák a homlokon, de amiket sehogy se tudtam rajta felfedezni azok a mosolyráncok voltak. A haja hosszú volt és ősz. A szemüvege szűkre szabott lencséjű és négyzet alakú volt, a nyakában nagy gyöngysor, és a hőség ellenére selyemsálat is hordott. Egy valószínűleg meglehetősen drága kosztümöt viselt egy hasonlóan drága nagyméretű bőrtáskával, a lábain magassarkú volt.
– Nem értem miért nem lehet ezeket a kölyköket megnevelni. Látta, hogy megrúgott? – bosszankodott tovább.
– Igen láttam, de bizonyára véletlen volt – mondtam kissé bizonytalanul nem akartam részt venni semmiféle szapulásban.
– Engem nem érdekel mi volt, az anyjának jobban kéne rá figyelnie. Önnek van gyereke?
– Nem, nincs – mondtam kissé meglepetten, fogalmam sincs mennyi idősnek nézhetett.
– Hány éves? – kérdezgetett tovább, valószínűleg ő is gyanította, hogy rosszul mérte fel a koromat.
– 18.
– Ó, hát akkor nem csoda. Addig jó amíg nincs. A legjobb pedig, ha sosincs – mondta.
Ezt meglepve hallgattam.
– Önnek van? – kérdeztem. Kíváncsivá tett.
– Még csak az kéne! – válaszolt és közben felhorkantott – Mindhárom férjem akart volna, de én nem hagytam magam. Így is rengeteg a dolgom. Egyetemi tanár vagyok – mondta és a kezét nyújtva felém bemutatkozott, mire én is elmondtam a nevem.
– Mit tanít?
– Közgazdaságtant, de egyébként nem csak tanítok kutatok is, ezen kívül tanácsadással is foglalkozom. – Látszott rajta, hogy ezekre nagyon büszke.
– Akkor valóban sok a dolga.
– Hát igen, főleg most, hogy elindult egy új nemzetközi kutatási program. Most egyfolytában repkednem kell.
– Ez bizonyára fárasztó.
– Hát igen, de hát a pénz nem keresi meg magát. Ezt jegyezze meg. Sokat kell érte gürcölni, de végül megéri. Ha pénz van nagy baj nem lehet.
– Mire gyűjt?
– Hogy mire gyűjtök? – kérdezett vissza és láttam rajta, hogy elgondolkodik.
– Igen, ha ennyit dolgozik érte akkor biztos van vele valami nagy célja.
– Nyugdíjba menni. Aztán pihenni. Meg persze fedezni a harmadik válásomat.
– Azt hittem férjnél van?
– Még igen, de már nem sokáig – mondta.
Erre nem tudtam mit mondani, de végül nem is kellett megszólalnom mert folytatta.
– Nem bírta, hogy folyton dolgozom meg ezzel a gyerek témával nyaggatott. Aztán bejelentette, hogy menni akar. Hát, ha menni akar hát menjen.
– Ön bátor – mondtam egyszerre megrökönyödve és azért egy kicsit elismerően is.
– Miért?
– Ezek szerint nem fél, hogy egyedül marad.
– Ó, én sosem vagyok egyedül.
– Á, értem! Hát igen, az jó ha az embernek vannak barátai.
– Nem, nekem munkatársaim vannak, nem barátaim.
– Akkor tényleg nem értem.
– Mit nem ért?
– Mit fog csinálni a nyugdíj után?
– Hát utazgatok.
– Egyedül?
– Veszek egy szép nyaralót Spanyolországban.
– Csak magának?
– Igen, csak magamnak. Ki másnak? – kérdezte, mint egy dölyfös kisgyerek.
– Ettől boldog lesz?
– Igen. Igen, elvégre ez a lényeg, hogy az ember nyugodtan és kényelmesen éljen. Jólétben. A szabadság, tudja? Egész életemben ezért dolgoztam – mondta, de már inkább magát győzködte, mint engem.
– Csak ennyi?
– Csak ennyi.
– Sosem vágyott többre? – kérdeztem mire sértődötten a képembe röhögött.
– Ugyan már kedvesem, mi lehet ennél több? – kérdezte, de olyan érzésem volt, hogy nem akarja, hogy válaszoljak.
Elmosolyodtam és újból kinéztem az ablakon. Az asszony a kislánnyal még mindig ott ült a padon, aztán egyszer csak megjelent egy férfi is, aki odasétált hozzájuk. A nő arca felvidult amikor meglátta. Megölelték egymást majd a férfi a nyakába vette a kislányt és úgy indultak el hárman ki a pályaudvarról.
Közben a vonat is elindult, én pedig ránéztem a mellettem ülő nőre, majd vetettem még egy utolsó pillantást a családanyára. Ekkor arra gondol-tam, hogy remélem sosem leszek olyan „okos”, mint egy professzor, hanem mindig olyan leszek, mint ez az „egyszerű” asszony a családjával. Mert valóban lényegtelen, hogy ki „mire viszi”, másod, sőt nem is, inkább harmad, negyed, ezredrangú kérdés, hiszen mit ér a sok tudomány, ha a legfontosabb tananyagot nem érti az ember.
*****************************************
Kalocsa Zsuzsa: Az idő szalad
Még zöld a nyírfa lombja,
kérge fehér, mint anyám
korán megőszült haja.
hord már az őszi szél,
sírdogál, elhagyja
a megsárgult falevél.
Hideg eső hull majd
a lombtalan fákra,
látomás lesz az ősz
csábító varázsa.
Madár sem dalol már,
elpihen a természet,
zúzmarás ködfátyol alatt
egy új életre vár.
Holnap talán már mi sem
leszünk, utunk végső
mezsgyéjére lépünk
E.B.Pelsőczy Katalin: Anyám kendője
Anyám kendőjébe útravalót tettem
Csillagjárta utak vezették a léptem,
Szavak fűzérei gardíroztak éppen.
Anyanyelvem rendje, megszentelt áldása
Anyám lépteinek csendes koppanása.
Szemeinek szelíd smaragd színű kincse,
Élő imáinak megtartó bilincse...
Kísértek az úton mind ahányan voltak
Útszélen a fűzek csendben meghajoltak.
Tisztelve emlékét összesúgtak csendben,
Hiányába veszve újra megszülettem...
Minden jog fenntartva.
Pongrácz Aurélia: Fény Isten tenyerén
Ültem a kertben, újholdas éji sötétben,
gondolatban itt volt velem minden szerettem.
Nem volt nehéz, hogy magamat csendben meggyőzzem
nem magányos vagyok, csak most éppen egyedül.
Bevallom előfordul, nem mindig sikerül.
Fájt itt ott, néha óvatosan, helyezkedtem.
Sok nehéz munkát végeztem már életemben.
Valahogy eszembe jött, vajon nekem mit kell
még tennem, hogy a szép halált kiérdemeljem.
Mikènt eresz alatt gubbasztó kendős mamák
Akik hátralévő idejüket taglalták.
Mondogatták, mert régen nekik is így mondták:
Jó szándékkal béleld életed napjait s meglásd
Ha eljön a vég, kiérdemled a szép halált.
Hiszen nekem is lét és halál közt a korom.
Elfelejtem néha, mégha nem is akarom,
Én sem tudom, mennyi még az ajándék napom.
Életem mindig jószándékkal alakítom.
Híven élő hitemmel, bízva Istenemben.
A sötétben hirtelen, felkeltve figyelmem,
Valahonnan fényesség jelent meg felettem.
Nem tudom honnan jött ez a sejtelmes fény.
Olyan volt, mintha átvilágítana Isten tenyerén.
Nem volt ott más, nem látta más, egyedül csak én.
Aurora Amelia Joplin: Az élet válasza
Ma Föld melegszik a talpam alatt,
kenyér illata jár át a házon,
amerre fordulok, hazatalálok.
Húsz év gyűrűje ül a kezemen,
mégis zöldül bennem a bodzaág,
szívem már új ütemben jár,
tavaszt ver át a bordáim falán.
Szerencsés vagyok, mert megtanultam szeretni,
egyedül, segítség nélkül újra s újra felállni.
Lettem, aki lettem: vihart álló fa,
szeretni születtem, törzsemben él az ima.
Költők jönnek, képpel és szóval,
az asztal körül kitágul a nap,
én lámpát teszek a közepébe,
s a hozott szóból élő vers fakad.
Nem kérdem már, miért maradtam,
az élet válasza bőrömön ég:
ahol megállok, kinyílik a rét,
bennem dalol tovább az Ég.
Nagy szél fújt aznap.
Igazán nagy.
Belekapott ebbe, belekapott abba.
A hosszú, végtelenül hosszú szoknyát azonban csak finoman csipkézte. Mintha erő és elegancia lakozott volna abban a szoknyában, amin még a kóbor szelek is csak elsiklani mertek.
 |
| Guti Csaba |
Mint egy látomás.
Mert persze, vele közeledett az is, aki viselte. Hogy ki volt az, nem is olyan fontos.
Egy ismeretlen valahonnan messziről.
Szomorú, magányos vándor.
Hanem a szoknya hosszú volt, csodaszép, színes, mindent eltakaró, titokzatos. Nem engedte a figyelmet másfele kószálni! Az már valami volt!
Fölötte egy sudár test magasodott, melyhez egy hosszú hajkorona tartozott. A lány azonban, akit első pillanatra megigézett a szoknya, épp csak egy pillanatra tekintett föntebb, mivel minden figyelmét a szépen suhanó ruhadarab vonzotta. Alatta minden bizonnyal két csinos lábat takart a kedves szövet, de mi sem látszott azok mozgásából, olyan volt az egész, mintha a szoknya vitte volna előre az egész embert.
A lány soha olyan szépet nem látott.
Szerette a szoknyát, minden csipkés, fidres-fodros ruhadarabnál jobban kedvelte. Talán azért, mert neki soha nem volt hasonló, ahogy az anyja sem hordott ilyet.
Nem véletlenül történt ez sem, hisz az anyja igencsak ellene volt, mondhatni előítélettel élt a szoknyával szemben. Úgy tartotta, túl sok húst megmutat az emberből, ha erre libben, vagy arra libben. Mindezzel nem is volna sok gond, ha nem léteznének férfiak, akik, amikor erre rátalálnak, olyanok, mint a vérszagra gyülekező sakálok. A lány nem értette ennek az értelmét, csak annyit érzett meg belőle, hogy a szoknya nem jó dolog. Aztán meglátta szoknyában a nagynénit, majd a tanító nénit, és a gyerektársait egyre-másra. Sehol nem követte őket gond vagy sakál, mégsem merte felhozni a dolgot újra az anyjának, aki, amikor erről beszélt, szinte lángolt a szeme. A kislány mégis újra és újra elképzelte magát szoknyában, és amikor nagyon belemerült a dologba, kacarászott hozzá.
De ekkor mindez nem jutott eszébe, mert annyira elkápráztatta annak a szoknyának a létezése, ami felé közeledett az utcán. Derékban karcsú volt, mely végül úgy tágult tovább, mint a tuba. De nem volt kicsit sem telt, nagyon is csinosnak tetszett. Ráncok tették izgalmassá teljes hosszában, és az alját aranyló zsinórok díszítették. S a színe, az valami megmagyarázhatatlan csodálatosságot tanúsított egymásba hanyatló, tarka színeivel.
Mintha nem is a valóság, hanem egy álom közeledett volna a lány felé, aki talán a száját is nyitva felejtette csodálkozásában.
„Igen! Lesz ilyen szoknyám! Ilyen, és nem más! Majd, ha nagy leszek, vagy még hamarabb, amikor anyuka már nem fog a szoknyára haragudni!” – döntötte el végérvényesen magában.
S a szoknya már ott volt előtte. Onnan közelről, még jobban tetszett neki. A szoknya mozgásával együtt fordult maga a lány, és akkor, amikor a legjobban lehetett attól félni, hogy a szoknya ezentúl csak távolodni fog tőle, egy kar nyúlt felé. Egy édeskés illatú, karcsú kar.
− Tetszik a szoknyám? – kérdezte mindeközben egy lágyan búgó hang.
− Igen! – felelte a lány szinte révületben.
− Szeretnél te is egy ilyet? – kérdezett ismét a hang.
− Igen! – válaszolta megint a lány, de akkor már markolt is bele a feléje nyújtott kézbe.
S csak mentek.
Hogy hová, nem lehetett tudni.
Csak a lépések gyorsultak fel.
Mintha egyszeriben táncolni lett volna kedve annak a szoknyának. S a lányka kacagott, vele táncolt. A tenyere már izzadt, de a szoknya még mindig forgott, adta a ritmust egyre csak. Lábak dobogtak a macskaköveken. Ki akartak menni a világból.
Sokáig tartott mindez.
Egészen addig, amíg elnyelte őket a messzeség.
*****************************************
 |
| Ilosvay Gusztáv |
Óda egy meg nem született gyermekhez
Mit érdemel az a bűnös,
Ki megölte gyermekét?
A kérdésre mi a felelet?
Bölcs ember nem lehetek.
Hisz becsületem sem folt nélkül való,
És hát emberszeretetről
Szólhat-e az olyan, aki ölt?
Vagy bohém kisfiú.
Játszhatnál a réten és a mezőn.
Kergethetnél színes pillangókat,
S ha tüske bökné az ujjadat,
Néznél szenvedőn.
Látom, hogyan menekülsz az anyaméhben,
Taszítod kicsiny kezeddel a vasat,
Hogy ne csípjen meg,
Mi reád tátogat.
Bújnál egy kis sarokba el,
De feléd idegen kéz nyúl,
S elveszi pöttömnyi életed.
Miután a félelem az őrületbe kergetett,
Darabokban szedik ki eltépett testedet.
Mostanában sokat gondolok rád,
S beszélek hozzád.
Tudod-e, mi az élet?
Mi a lélek, és miből lesz a lét?
Hisz még azt sem tudjuk,
Miből van a méz.
Milyen csodálatos is a világ!
Mostanában egyre többet gondolok rád.
Iszonyú a felismerés:
Soha nem hallhatom
Kacagni csengő hangodat.
Nem fonhatok szőke hajadba szalagot,
S lágy hullámokat.
Nem húzok rózsaszín lábacskádra kiscipőt.
Soha nem nyílik ki szemedben
Az értelem, a rácsodálkozás.
Soha nem szólal meg csöppnyi szád,
Csacsogva, búgva nem mondasz: Apát.
Mit érdemel az a bűnös,
Ki megölte gyermekét?
Élnie kell, és nehéz a lét!
Hamis érvekkel nyugtatgatja
Háborgó lelkiismeretét.
S mindig az agyában forog egy gondolat:
Meg kell születnie annak, aki megfogant.
18. A.K. ANDRÁS: BORSÓ LEVES
(novella)
Béla már nem mai gyerek, de még nem is vénember. Pont annyi idős, hogy még ne kapjon nyugdíjat. Negyvenhét évet ledolgozott, és még csak hatvanhárom éves. Ő két éve munkanélküli, arra sem kap semmit se már, a nyugdíj korhatár fényévekre van tőle ráadásul saját tulajdonú lakása van neki. Kínáltak neki a közmunkát, de hát az már nem neki való. Esztergályos mesterként mégse fog utcát seperni! Meg aztán ő már ledolgozott negyvenhét évet becsülettel és elég is volt neki, köszöni szépen. Így aztán segélyt se kap. Feltette a sparheltre az egyetlen lábosát, és egy műanyag kannából vizet öntőt bele. Igen, Béla szoba konyhájában nem volt víz, már nem. Egy közeli közkútról hordta minden nap és az esővizet meg hordókban gyűjti a vécébe és
 |
| A.K. András |
mosdani. Abba a három kétszázliteres hordóba, amit egy lomtalanításkor mentet meg az enyészettöl. Egy hatalmas háztömb valamikori házmesteri lakásában él másodmagával. Julcsi, egy huszonegy éves kissé butácska leányanya. Van, aki kutyát tart, mint a volt vadász barátja. Van, akinek macskái vannak, mint a hatos Gizikének az emeletről. Őneki Julcsi van. Nem lánya, nem rokona, de még csak nem is ismerte két évvel korábban! Aznap találkozott vele, mikor kirúgták munkahelyéröl, ahol már negyven éve dolgozott esztergályosként. Mondják, bezárt a cég. Egy fenét! Megvette valaki bagóért, és ötvenszeres áron adta tovább két nap múlva. Kapott volna végkielégítést is, de a cég fizetésképtelen lett. Persze csak papíron, tudta ezt mindenki. Mióta világ a világ így megy ez, nincs mit tenni. Aznap nem szállt villamosra, hanem sétált hazafelé és így lent rá az utcán élő Julcsira, az akkor még karon ülő kisfiával. Most levest készít. Sietnie kell, mert, mert ősszel korán sötétedik már, és áram már két éve nincs a kis lakásban. Gyertya és olajmécses van, de hát az meg drága. A négyéves Tibike átkarolta lábát, mikor egy evőkanál vegetát tett a forrásban lévő vízbe, majd egy fél evőkanál sót és egy fél evőkanál édes pirospaprikát és egy késhegynyi borsot és egy nagy csipetnyi cukrot.
– Mit eszünk Béla papa?
Bélának mintha csak vajjal kenegették volna a lelkét.
Őröm járta át minden tagját a gyermekszáj végtelenül őszinte csacsogására.
– Borsólevest. Éhes vagy kicsikém?
A kisfiú bólintott és tovább karolta Béla combját.
Béla kivett a kredencből két zöldborsó és sárgarépa keverékét tartalmazó
konzervet. Kinyitotta és a forrásban lévő vízbe dobta. Majd egy félkilós
spagettitésztát egyszerűen csak kétfelé törte és beledobta a lobogó vízbe. Okos
ez a kisfiú, nagyon okos. Biztosan az apjától örökölhette, mert Julcsi nem az.
Tisztességes asszony, csak buta szegény, nagyon buta. Talán ezért is nem marad
meg egyetlen munkahelyen se pár napnál, egy hétnél tovább. Rossznyelvűek szerin
a szeretője, a kitartottja Julcsi. Pedig nem, sohasem volt az és ezt Béla nem
is akarja. Egyszerűen csak mikor haza felé baktatott elmerülve az önsajnálatában,
akkor talált rá erre a butácska, de annál melegebb szívű teremtésre. Kezében
egy karon ülő babával. Béla egyáltalán nem volt buta, ám de ott őneki is rá
kellett jönnie, az ő baja semmi ehhez a lányéhoz képest. Akkor meghívta magához
a lányt egy meleg levesre és anélkül, hogy észrevette volna azt Julcsi, Béla
beépítette az életébe kettejüket. Van, aki kutyát tart, van, akinek macskái
vannak. Neki Julcsi és a kisfia van. A leves illata elkezdett terjengeni a kis
szoba konyhás lakás negyven négyzetméterén. A spagetti már hajlik, kívül puha,
de belül még nem az. Hamarosan itt az ősz, majd jön a tél. Érik a kis lakáshoz
tartozó még falatnyibb kert végében a csipkebogyó bokor.
– Tibikém, rohanj ki a kertbe és keres egy kis
petrezselymet kérlek.
– Rohanok papi!
Aprón topogó gyermeklábat csattogtak a konyha kövén,
hamarosan cipőt kell húzni a lábára, gondolta Béla. Majd elmegy a plébánoshoz
és megkéri, hadd kutakodjon keveset az adományok közt. Már akart menni korábban
is, csak elfelejtette. A tél miatt nem aggódik, mert a budai társasház
hőcserélője az ő lakása mellett van. Igazából sose fűt, még télen se mert nem
kell neki. Már jött is vissza a kisgyerek, hozta a friss petrezselymet az alig
ötven négyzetméteres kis kertből.
– Okos vagy Tibike! Jót hoztál.
Julcsi elmosolyodott, fia dicsérete hallatán. Mindig a
fal melletti ezeréves fotelban ücsörög és köt, ha ideje engedi. A helyi
plébániának kiscipőket és kis kardigánokat keresztelőkre. Pénzt nem kap érte,
viszont szereti csinálni és így nem érzi haszontalannak se magát. A plébánia
veszi a fonalat és ő megköti. Persze, ha kell nekik valami akkor az
adományokból kisegíti őket a plébános. Innen van a lejárt szavatosságú borsó
konzerv is. Elkészült a leves, alig húsz perc alatt készen lett. Julcsi
megterített és kényes precizitással beállította a székeket egyforma távolságra
az asztaltól. Bélát ez nem idegesítette, hisz jól tudja Julcsinak vannak nem
éppen logikus dolgai. Szegénynek nincs ki az összes kereke. Fontos lépésre
szánta el magát, és ma jött el az ideje, hogy felhozza tervét védencének.
Tibike egy szál virágot hozott a kertből Béla kérésére és aztán asztalhoz
ültek. Béla egy miatyánkot mondott, majd asztali áldást, megköszönve mindazt,
amit az úr nekik adott. Sohasem volt vallásos és sohasem imádkozott korábban.
Csak mióta Julcsi van neki. Mikor végzett, Julcsi mert az ételből először
Bélának, majd Tibikének és magának. Csendben ettek, csak a kanalak koccanását
lehetett hallani. Mert forró leves enni olyan, mint imádságot mormolni. Tiszta
fej kell hozzá, türelem és idő. Nem lehet elkapkodni. Mire végeztek, a nap már
lemenőben volt. Julcsi pillanatok alatt elmosta azt a három tányért, kanalat és
a mostanra már üres lábost. Egy lavórba vizet öntött ki és Tibikét is
megmosdatta hideg vízben, jó alaposan beszappanozva őt. Tibike már megszokta,
igazából tél kivételével sosem látott melegvizet tisztálkodás közben. Majd ő
maga is megmosakodott a falatnyi egykor jobb időket megért spájzban, amit
fürdőszobaként használtak. Majd a vizet a lavórból az egyetlen luxus helyiségbe,
az angol WC-be öntötte. A szoba konyhában csak egyetlen franciaágy volt, azon
aludtak mindhárman. Béla nem tudta, hogyan kezdje el mondandóját. Így már
mindketten békésen szuszogtak, éjfél körül járhatott már mikor megrázta Julcsi
vállát.
– Ébredj kislányom, ébredj.
Julcsi nem ijedt meg, hiszen már két éve együtt élnek.
Béla mindig ilyenkor beszéli meg vele, ha bánja valami, vagy ha fontos döntésre
készül.
– Mondja Béla bácsi. Biztosan fontos, ha
felébresztett.
– Megérkezett a levél. Korkedvezményes nyugdíjba
mehetek. Talán még vizünk is lehet a lakásba.
– Az nagyon jó lenne. Főleg télen, mikor elzárják a
közkutakat.
Béla nem nagyon mert belevágni. Aztán nagy levegőt
vett és belekezdett.
– Össze kellene házasodnunk. Bizarr tudom, de ha én
meghalok, akkor nem maradnátok pénz nélkül Tibikével. Kapnád az özvegyi
nyugdíjat, a gyerek meg az árvaságit utánam. A nevemre venném, mintha az enyém
lenne. Mert az is tulajdonképpen, hiszen mi neveljük együtt. Meg aztán a kis
lakás se veszne kárba, lenne, aki használná még.
– Házaság? Minden, ami avval jár?
– Ne bolondoz te jány vén fejemmel! Csak ahogyan eddig
vót, csak most lenne papír is róla. Lenne Tibikének papája, neked meg biztos
fedél a fejed felett, ha én már nem leszek. Beszéltem a plébánossal, elintéz
mindent, amit kell. Hatvanhárom éves vagyok és nem tudom mit hoz a holnap. Nem
akarom, hogy utcára kerüljetek, ha velem történik valami.
*
Tavasszal volt az esküvő. Szolid, visszafogott. Az
emberek, akik a szájukra vették eddig is őket, most még vehemensebbek lettek. A
házban lakók sem örültek, hiszen nem először próbálták az öreget kivásárolni
onnét. Julcsi és Béla viszonya ugyanaz maradt, mint előtte. Semmi sem
változott. Telt az idő és valóban lett víz, majd áram is a kis lakásban. Eltelt
pillanatok alatt húsz év. Béla már a nyolcvannégyet taposta és most mindkét
lábába egy-egy kis kéz csimpaszkodott. Tibor gyermekeinek kezecskéi. Az akkor már
elektromérnökén dolgozó Tibor és felesége a kis kertben tettek vettek, míg
édesanyja pulóvert kötött unokáinak. Béla levest főzött. Az ikrek, a négyéves
Zolika és Évike átkarolta lábát, mikor egy evőkanál vegetát tett a forrásban
lévő vízbe, majd egy fél evőkanál sót és egy fél evőkanál édes pirospaprikát és
egy késhegynyi borsot és egy nagy csipetnyi cukrot.
– Mit eszünk nagypapi?
Bélának mintha csak vajjal kenegették volna a lelkét.
Őröm járta át minden tagját a gyermekszájak végtelenül őszinte csacsogására.
– Borsólevest. Éhesek vagytok kicsikéim?
Vége…
………………..
AI által készített kép
.jpeg)
szívem, lelkem kicsit megremegett,
torkomból feltört egy halk kiáltás.
Lenyugvó Nap aranyhidat alkot,
sugarával arcomba mosolyog,
köszönöm ezt a szép pillanatot,
beteljesült álmom, lelkem boldog.
Hullámok közt ringatózva érzem,
lelkem most Isten tenyerén pihen,
gondolataimmal Őt dicsérem,
halk szellő szárítja könnyeimet.
Valóra vált dédelgetett álmom,
vállaimra éj terít palástot.
virág fordul néma tájra,
olthatatlan napsugárra,
lét habjain elmerengő,
ég karjain bárányfelhő,
bárányfelhő nem szitálgat,
átsimogat pár faágat!
Égnek kékje szendergésben,
múltnak léte régi képen,
oldhatatlan nyári festék
vászonra ér, ha keresnéd,
tó csipkéin fűzfa árnya,
éjszakánként rád vigyázna,
rád vigyázna csillag között,
nyári lángok álma mögött...
Szeretem a csendes nyári éjszakákat.
Halvány csillagfényben, éjféli holdjárat.
Csak a szél nyugtalan, levélhárfán zenél.
Fülemben halkul a világ morajlása, nyugovóra tér.
Még sötét éjben kelteni a hajnalt, hangos dallal
az ég szép színe változását várni, együtt a madarakkal.
Mert olyan gyönyörű, mint egy pihentető álom,
ha hét ágra süt a Nap, aranysugara ragyog, hetedhét határon.
Hordom a kis házamat,
viszem a kis társamat,
napfürdette füvek között,
égbolt alatt, égbolt fölött.
Csigaházban a remény,
szétporló és kőkemény,
harmatcseppnek súlya alatt,
az öröklét felé halad.
Cammog s repül az idő,
csigagyermek gyorsan nő,
ő is hordja szépség-terhét,
szél dalolja huncut kedvét!
Kicsi sárga házam
áll a néma csendben.
Ülök itt a fényben önfeledten,
kusza tengervirágjaim között.
Gyermekkoromban
hófehér házunkat,
zöld ölelte fénylő dombokon.
Álmaimban gyakran visszatérek,
liliomos kertben álmodón.
Édesanyám jön a kerti úton,
mosolyában nyári nap ragyog.
Aztán, mint a harmat a hajnali rétről,
tovatűnik, súlytalan szárnyakon.
Sün tűnt fel a hangzavarban.
Egy takaros kis udvarban.
Néha itt is perpatvar van...
Kezemet e tüske böki...
A tűpárnám is hasonló,
De amellett ott az olló...
Süni futóverseny zajlott,
Labdává vált a kis bajnok.
Hempergőzött jókedvében,
Jobb így, mint a tétlenségben!
Őszmanóka kavargatta,
S leveleket szín takarta.
Pedzette: e színt akarta...
Őszi avar tarkabarka.
Cseppet sem volt ám zavarban,
Kicsi süni az avarban,
Levelekből vetett ágyat,
Abban aludt, mert elfáradt.
20. ZSIGMOND ISTVÁN: A KIRAKATVÁROS
(novella)
Régen szeretett céltalanul sétálni a városban.
Nem azért, mert dolga volt, nem azért, mintha bárhová igyekezett volna. Egyszerűen csak szeretett nézelődni. A kávéházak teraszait, a villamosmegállókat, a nyári ruhák suhanását a délutáni fényben. Akkoriban úgy tűnt neki, hogy a világ tele van szépséggel. Mintha minden utcasarkon egy új történet várna rá, mintha minden mosoly mögött egy vers lapulna.
 |
| Zsigmond István |
Huszonöt éves volt.
A nők akkoriban számára nem egyszerű emberek voltak,
hanem jelképek. A fiatalság jelképei. A reményé és azé az érzésé, hogy még
bármi megtörténhet…
Aztán lassan, alattomosan múltak el az évek.
Nem érte nagy tragédia. Nem omlott össze az élete.
Csak apró veszteségek gyűltek egymásra, mint a por egy régen nyitott könyvön.
A szerelmek véget értek, a barátok eltűntek, szülei
megöregedtek. A tükörből pedig egyre gyakrabban egy idegen férfi nézett vissza
rá.
Egy őszi délután ismét ugyanazon az utcán sétált, ahol
valamikor fiatalon. A kirakatok nagy része már más üzleteké volt. A régi mozi
helyén telefonbolt működött. A könyvesbolt helyén gyorsétterem.
És az emberek...
Az emberek is másnak tűntek.
Nézte a járókelőket, és valami keserűség ébredt benne.
— Mi lett a nőkkel? — gondolta.
Ahol egykor ragyogást látott, most fáradtságot. Ahol
egykor könnyedséget, most terheket. Az arcokon ráncokat. A mozdulatokban
bizonytalanságot. Az ablakokban a múló idő pókhálóját.
Undor fogta el, nem is tudta valójában mitől, csak úgy
általában.
Megállt egy kirakat előtt. A sötét üvegben egyszerre
látta az utcát és önmagát.
Hosszú másodpercekig nézte a tükörképet.
Aztán megértett valamit:
Az a nő, akit az imént öregnek látott, valószínűleg
fiatalabb volt nála. Az a férfi, akit fáradtnak látott a buszmegállóban, talán
ugyanannyi idős volt, mint ő.
És azok a ráncok, amelyek annyira zavarták mások
arcán...
Ugyanúgy ott húzódtak a sajátján is.
A felismerés úgy érte, mint a hideg eső.
Nem a világ változott meg, nem a nők lettek
csúnyábbak. Ő veszítette el azt a tekintetet, amellyel egykor nézte a világot.
A fiatalság nemcsak a testen múlik. A szemnek is van
fiatalsága és az övé már elfáradt.
Hazafelé menet már nem figyelte az arcokat.
A Duna fölött szürke köd ült. A fák majdnem kopaszon
álltak. Egy idős asszony nevetett valamin a villamoson. Két egyetemista lány
hangosan vitatkozott. Egy férfi virágot szorongatott a kezében.
A város ugyanolyan volt, mint mindig. Sebesült,
öregedő, esendő. De mégis élt.
Aznap este sokáig ült az ablaknál.
Arra gondolt, hogy talán nem a szépség tűnt el a
világból
Csak a szépségnek az a formája, amelyet valaha
kizárólagosnak hitt.
Mert a húszéves arcok megöregszenek.
De van valami, ami később születik meg: a túlélés
szépsége. A megélt évek szépsége. Azé az emberé, aki hordozza magán az idő
nyomát, de mégis továbbmegy.
Sokáig nézte az utcai lámpák fényét.
Majd először hosszú évek óta nem a járókelőkre
gondolt.
Arra a fiatalemberre gondolt, aki egykor volt.
És akit talán jobban gyászolt, mint bármelyik elmúlt
régi szerelmét.
2026.
*
Zsigmond István festménye
(novella)
1967.
Napsütéses, decemberi délután hangosan
zakatolva döcögött a tizenhármas villamos az Ecseri úton. A kocsiban rengetegen
utaztak, a lépcsőkön is lógtak az utasok.
– Ne lökdössön! Nem tud vigyázni? Maga
miatt leszakadt a gombom! – háborgott egy szürke télikabátot viselő asszony.
 |
| Kurucz Árpád |
– Ez jó lesz – süllyesztette a zsebébe.
Leszállt és a legközelebbi kocsma felé
igyekezett. Megállt a pultnál, egy fröccsel a kezében szemügyre vette a
vendégeket. Kiválasztott egy magányosan iszogató, usánkát viselő, idősebb
férfit, és odalépett.
– Akar gazdag lenni?
A másik vizenyős szemekkel, értetlen
ábrázattal pislogott.
– Ki nem? – makogta.
– Mutatok magának egy varázslatot.
A gombot, és egy konzerves dobozt vett
elő a zsebéből.
– Most figyeljen!
A dobozt ráborította a gombra, kicsit
húzogatta az asztalon, kicsit rázogatta, végül az ujjával rákoppintott. Mikor
fölemelte a gomb helyén, bazárban vásárolt, aranynak látszó gyűrű hevert. A
részeg kikerekedett szemmel bámulta a csodát.
– Anyagilag nullán állok – folytatta a
köpcös. – De látom, hogy maga rendes ember. Kétszáz forintért a magáé, a
varázsdoboz. Annyi gyűrűt készíthet amennyit akar. A gombot ráadásnak adom.
Az usánkás imbolyogva bólogatott, s
elővett a zsebéből két gyűrött százforintost.
– Köszönöm aranyapám! – motyogta
artikulálatlanul.
A másik sietve elrakta a pénzt és
feltűnés nélkül kilépett az utcára. A saroknál két rendőr állt.
– Szervusz Vakarcs! – fogták közre. – Megvagy
végre.
Az usánkát viselő férfi kiforgatta
zsebeit, rájött, hogy üresek. Álla alatt összekötötte sapkáját s tántorogva
haza indult.
Másnap reggel, macskajajtól kínozva
indult munkába. Télikabátja zsebében megtalálta a gombot és a konzerves dobozt.
Egy darabig tűnődött, hogy kerülhetett oda. A koncentrálástól még jobban
hasogatott a feje, elhajította őket.
A gomb sokáig pihent egy vén
vadgesztenyefa alatt. A tél előkereste utazó táskáját belecsomagolta a havat, a
fagyos szeleket, s tovább állt. Az április bőven megöntözte a várost. Egy
nagyobb eső után kis patakká változott az utca. Felkapta a gombot, kisodorta a
járda közepére. Vékony arcú, szemüveges tizenkét év körüli fiú rugdosott egy
kavicsot a járdán. Közben minden pocsolyába belelépett. Ha véletlenül egy
kimaradt, visszament bepótolni.
– Micsoda klassz hátvéd lesz ebből! –
hajolt le a gombért.
Otthon finom csiszolópapírt keresett, és
simára csiszolta a reménybeli hátvéd kissé gömbölyded alját. Éppen elkészült
mikor csöngettek. Két keszeg fiú és egy szeplős bakfis tódult be.
– Idenézzetek! – mutatta a gombot.
– Tök jó! – bólogatott a kislány. – Ha
megverlek, az enyém!
– Rendben. Ilyen hátvéddel nincs
esélyed.
A lány ügyesen, játszott, egy óra múlva
a zsebében lapult a gomb. Még játszottak néhány meccset s a délután estébe
hajlott. Elköszönt barátaitól és haza indult. Már látta a házukat, mikor három
fiú a nyolcadik A-ból körül fogta.
– Adj egy forintot, pulykatojás!
– Ötven fillérem van. Az a tiétek lehet.
Két oldalról megfogták a karját, a
harmadik átkutatta zsebeit.
– Ilyen vackokat hurcolsz magaddal? –
nézegette tenyerén a gombot.
– Az a legjobb hátvéd – pityergett a
kislány. – Vigyétek a pénzt, de azt hagyjátok meg.
– Kis hülye! Nem kell a gombod. Na
tűnés!
Két év alatt lányka sok bajnokságot megnyert
a legjobb hátvéd segítségével. Egy nyár végi reggelen arra ébredt, hogy nem
érdekli a gombfoci. Délután a szokásos időben ott volt a szemüveges fiú
szobájában. Sorra veszítette el a mérkőzéseket, nem tudott koncentrálni. Szeme
sarkából folyton a fiút figyelte. Furcsán érezte magát. Este a csapat, anyja
varrókészletébe került, de a hátvédet magánál tartotta. Három nappal később a
szemüveges fiúval sétáltak a Rákos-patak partján. Elengedte a fiú kezét,
zsebéből elővette a hátvédet, és a vízbe dobta.
– Viszlát gyerekkor! – kiabált utána.
A gombot elsodorta a gyors folyású
patak. Néhány pillanatig látták csillogni, azután eltűnt a szemük elől. Egy
órával később érkezett a Dunába. Lágyan ringatózva süllyedt a meder aljára. Egy
jókora ponty észrevette, bekapta. Nem ízlett neki, kiköpte. Vitte magával a
folyó. Kövek, rozsdás vasak, világháborús lövedékek között sodródott, míg végül
megakadt a Lánc-híd pillérében. Sok évig feküdt itt.
Kora tavasszal, mikor a hegyekben
olvadásnak indult a hó a Duna megáradt. Lágyan kilökte a gombot helyéről. Felemelte,
ringatta, majd puhán az Alsó-rakpartra, a villamos sínek közé tette. Néhány nap
után megunta a kalandot, s akár egy hatalmas, lomha lény a barlangjába,
visszahúzódott. A gombot, mindenféle hordalékkal együtt, ott felejtette. Utca
seprők jelentek meg japánert tolva, seprűvel lapáttal felszerelkezve.
Narancs-sárga mellényük messziről virított. Egyikük a villamos síneket
takarította, mikor megcsillantott valamit a sápadt Nap. A gomb hevert az
iszapban. Fájó derekát tapogatva, nehezen hajolt le. Amint megkotorta ujjaival
a sarat, nehéz, arany pecsétgyűrű fordult ki.
– Ma se keltem föl hiába! – tette
mindkettőt mellénye zsebébe.
Jól jött. Kevés nyugdíja mellett volt
kénytelen utcaseprést vállalni. Sötétedéskor, a többiekkel együtt visszatolta a
japánert, leadta a seprű, lapátot, mellényt, és hazaindult. Útközben betért a
zálogházba.
– Mennyit ad érte?
A kövér, krumpliorrú férfi jól ismerte
az öregembert. Gyakran megfordult itt. Hosszan nézegette nagyítóval, mérlegre
tette, és mondott egy összeget.
– Tudja kit nézzen bolondnak! –
mérgelődött az utcaseprő. – Jó, hogy nem gombokat akar adni érte! Nézze, nekem
is van! Magának adom!
Azzal kirakta a télikabát-gombot a
pultra. Az ékszert zsebébe süllyesztette és kilépett az ajtón. A zálogos
dühösen hajította utána. A gomb kigurult az úttestre, ráment egy teherautó. Az
öreg legyintett és otthagyta. A gyűrűt másnap elvitte egy ékszerészhez, annyi
pénzt kapott érte, hogy abbahagyhatta az utcaseprést.
Nagyjából abban az időben húzta kerekes
szatyrát egy törékeny öregasszony a zálogház előtt. A hűvös reggel ellenére,
hajadonfőtt tipegett. Hosszú, ősz haját feltekerte, hátul megtűzte. Olyan
hatást keltett, mintha egy pogácsát erősített volna a tarkójához.
– De szép gomb! – hajolt le. – Még
biztosan jó lesz valamire.
A kerekes szatyor oldalzsebébe rejtette,
aztán ott felejtette. Aznap, furcsa módon, nem érezte magasnak a harmadik
emeletet, jó kedvűen lépett a lakásba. Otthon, elvégezte szokásos napi
teendőit. Meglocsolta a virágokat, levitte a szemetet. Lihegve mászott, vissza,
nem értette, az előbb miért bírta jobban a lépcsőzést. Kifulladva ült le a
televízió elé. Kedvenc sorozata főcíme pergett, mikor szorítást érzett a
mellkasában és a vállában. A mentősök kedvesek, szakszerűek voltak. A
kórházban, vizsgálatok után, az intenzív osztályra vitték. Két órával később
értesítették a lányát, hogy meghalt. Nem lepődött meg, tudta, anyjának gyenge a
szíve. A temetésre kevesen mentek el. A lánya, az unokája, és néhány szomszéd a
házból. A hagyatéki tárgyalás után meghirdették a lakást.
A vevők, egy fiatal házaspár, évek óta
minden fillért félre raktak. Nagy örömmel költöztek be, de új berendezésre
egyelőre nem volt pénzük. Beérték a divatjamúlt, de jó állapotban lévő
bútorokkal. Hogy több helyük legyen a fölöslegesnek ítélt holmit kirakták a
lomtalanításba. A kerekes szatyor is erre a sorsra jutott. Az utcán nagy halom
kipakolt holmi mellett testes asszony üldögélt. Mindenkit elzavart, aki
turkálni akart a lomok között. Megtetszett neki a kerekes szatyor maga mellé
állította. Belenyúlt az oldalzsebbe, hátha benne felejtettek valamit. De csak a
gomb akadt a kezébe. Grimaszolt, és visszatette. A szatyor sok egyébbel együtt
teherautóra került, s egyenesen az Ecseri-piacra vitték. Rövid alkudozás után,
megvette egy ószeres.
– Nézd milyen speciál banyatankot
sikerült újítanom.
– Megjárja. Hamar el fog kelni – fordult
felé tarka ruhás felesége. – Mielőtt kiteszed megnézem, maradt-e benne valami.
Az oldalzsebben kezébe akadt a gomb.
Sokáig nézegette, játékosan a Nap elé tartotta. Közben azon törte a fejét
honnan ismerős.
– Megvan!
Hátra ment a raktárba, kissé viseletes
szürke télikabáttal jött elő.
– Legalább tizenöt éve itt van – mutatta
férjének. – Nem kellett senkinek, mert hiányzik róla egy gomb.
Összehasonlította őket. A talált gomb
kissé viharvert, de olyan mint a többi. Tűt cérnát vett elő, visszavarrta, és
egy vállfán kiakasztotta a pult fölé. Rövid idő múlva sovány asszony tévedt
oda, szakajtónyi gyerekkel.
– Mire tartja ezt a télikabátot? –
vizsgálgatta az anyagát.
Az árus végignézett a nőn és a
gyerekeken.
– Mind a magáé?
– Igen.
– A kabát a cég ajándéka – legyintett...
*****************************************
Nem vágyott oda, s nem is mesélt duhaj kalandokról soha.
P. Zolit viszont gyakran emlegette, azt a munkatársát, aki állandóan piál, már kétszer műtötték, a fél gyomrát kivették, de még
mindig nem bírja abbahagyni, pedig, ha így folytatja, nem sokáig viszi…
Apám több mint tíz éve meghalt. P. Zolit a napokban láttam.
Egy vendéglő teraszán élvezte a lágy, őszi napsugarakat.
*****************************************
Kedves szerzőtársaink!Fontosnak tartom, hogy a Magazin mindig a megfelelő időben kerüljön az olvasókhoz. Számomra ez azt jelenti, hogy „biztonsági okokból” több lapot szerkesszekegyszerre. Ezért azt a gyakorlatot vezettem be magam számára, hogy egy – két hónappal előrébb tartsak, mint a tényleges dátum.Itt jönnek be a szerzőtársak! Arra kérek mindenkit – ha lehet - , hogy ne az aktuális hónapban gondolkodjanak, hanem egy – két hónappal előrébb.Sajnos ebből az is következik, hogy nehéz – néha lehetetlen – aktualizálnom a Magazin tartalmát. Megértem, hogy a külső munkatársaink mindig az adott hónapeseményeire reagálnak, ám addigra a lapot már feltettem a Netre. Persze utólag is be lehet szerkeszteni a beküldött műveket, no, de akkor sohasem lesz végea processzusnak…!Természetesen mi nem vagyunk „hatóság”, ahol szoros határidők vannak. Ha valakinek az előre dolgozásra nincs lehetőség, hát az sem tragédia…!*Még egy kérés főleg az alkotó társakhoz: aki már régebben küldött magáról fényképet, de úgy érzi, hogy azóta jelentős mértékben megváltozott a külseje(természetesen előnyére…!), nos, azok újabb fotóit várom a Magazin számára! Előre is köszönöm!…………………….Csomor Heni segítő munkatársam jelezte, hogy a Magazinnal kapcsolatos észrevételeket, megjegyzéseket az ő e-mail címére küldik/ külditek.Arra kérek mindenkit, hogy hozzám,. a szerkesztői e-mail címemre ( mailto:veghelyo@t-online.hu) juttassák/juttassátok el ezeket, mert érdemben engem érint, és az én kompetenciám az ezekre való reagálás!Köszönöm!…………… Ön a Megszólalok Művészeti Magazin legújabb számát olvassa.Jelentkezését, hozzászólását a következő elérhetőségekre várjuk.Postacím: Véghelyi József , 7100 Szekszárd Csapó Dániel utca 27.…………E-mail: mailto:veghelyo@t-online.huTelefon: 06-74-315-012 – naponta 14:00-tól 17:00 -óráigilletve: mailto:irodalmimuveszetiujsag@gmail.com……..Magazinok küldéseMINDENKI MEGKAPHATJA SAJÁT EMAIL CÍMÉRE.Kérje a szerkesztőtől.A MAGAZIN INGYENES. …………………Továbbá tájékoztatjuk olvasóinkat, hogy a Művészeti Magazint teljes tartalmát feltettük a Netre. Ez az új megjelenési forma a látók számára készült, amely formázott betűket, színeket és képeket is tartalmaz. Ennek elérhetősége a következő linkeken lehetséges:http://www.megszolalok.blogspot.comhttp://muveszetimagazin.blogspot.com……………… A lap ingyenes, kérje a szerkesztőtől. Írásaink tartalmáért az adott írás szerzője felelős.Köszönjük a külső munkatársak közreműködését.A szerzői jogokat fenntartjuk.Kérjük jelezze, ha megkapta, vagy azt is, ha nem kapta meg az újságot. Ha elmenti, megmenti, bármikor elő veheti.Az oldal akadálymentes, olvasó programmal a vakok is elolvashatják.Az esetleges sajtóhubákért elnézést kérünk.………………Kedves olvasóink !Néhány operatív információt kell megosztani Önökkel. Sokan jelezték, hogy a színes magazin blogoldalán mindig csak a legújabban feltett újság jelenik meg, pedig a régebbieket is szeretnék olvasni. Ennek semmi akadálya nincs, ugyanis ugyanazon az oldalon elérhető az utolsó 20 Magazin!A megoldás a következő: a képernyő jobb felső részén látható a "Blogarchívum" felírat. Ez alatt különböző dátumok és hónapok vannak, amelyek mellett láthatók kis fekete háromszögek. Ezek tartalmazzák a régebbi számokat. A háromszögekre kattintva "legördülnek" azok az újságok, amelyeket abban a hónapban tettünk fel. Most már csak ki kell választani kattintással a kívánt újságpéldányt. A háromszögre újból rákattintva bezáródik az az év, vagy hónap, s újabb újságot lehet kiválasztani olvasásra! *Mindenkinek jó olvasást, és kellemes szórakozást kívánunk a Magazin külső és belsőmunkatársai.. …..............................… VÉGE
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése