MEGSZÓLALOK
Nagy Vendel szellemében
MEGSZÓLALOK MŰVÉSZETI MAGAZIN
2025. 12 hó – tizenötödik évfolyam, tizenkettedik szám
Kulturális és szórakoztató folyóirat
Független, és ingyenes havi lap
Alapította Nagy Vendel 2011 - ben , elvi síkon
Szerkesztő: Véghelyi József
*****************************************************
1.Évfolyam: 2011. Alkalmi megjelenések
2.Évfolyam: 2012. (1-tól a 6. számig)
3.Évfolyam: 2013. (1-től a 17. számig)
4.Évfolyam: 2014. (1-től a 24. számig)
5.Évfolyam: 2015. (1-től a 12. számig)
6.Évfolyam: 2016. (1-től a 12. számig)
7.Évfolyam: 2017. (1-től a 12. számig)
8.Évfolyam: 2018. (1-től a 12. számig)
9.Évfolyam: 2019. (1-től a 12. számig)
10.Évfolyam: 2020. (1-től a 12. számig)
11.Évfolyam: 2021. (1-től a 12. számig)
12.Évfolyam: 2022. (1-től a 12. számig)
13.Évfolyam: 2023. (1-től a 12. számig)
14.Évfolyam: 2024.
(1-től a 12. számig)
15. Évfolyam: 2025.
december
*
A Magazin kérhető saját e-mail címre is.
Fekete – fehér, és színes változatban is megtalálható a Facebookon és a
blogoldalakon.
Magazinunk vakok számára is olvasható beszélő programmal, akadálymentes
változatban.
A hangos versek meghallgathatók a YouTube oldalon.
A Magazin közvetlen linkje: http://megszolalok.blogspot.hu
*
A Magazin megtalálható a MEK és az EPA oldalain az Országos
Széchenyi Könyvtár gondozásában a következő linken:
https://mek.oszk.hu/kereses.mhtml?dc_creator=nagy+vendel&dc_title=&dc_subject=&sort=rk_szerzo%2Crk_uniform&id=&Image3.x=0&Image3.y=0
*
Figyelem!
2018. júniustól egy új linken is elérhető a Magazin, azonos, változatlan
tartalommal
de megújult külsővel amelynek a linkje: http://www.muveszetimagazin.blogspot.com
*
Nagy Vendel eddig megjelent E- könyvei a MEK oldalán kereshetők.
A verses kötetek szintén elérhetők pl.: www.mek.oszk./13500/13542
A Magazin versei rádióban is rendszeresen hallhatók:
Radio Mozaik Sydney – Ausztralia
*
A szerkesztőség
címe:7100. Szekszárd, Csapó Dániel utca 27
E-mail cím: veghelyo@t-online.hu
Telefon: 06-74-315-012 naponta 14:00 órától 17:00 óráig
*****************************
MOTTÓ: TÖREDÉKEKBŐL ÁLL ÖSSZE AZ ÉLET
EGÉSZE
*****************************************
SZEMEZGETÉS A TARTALOMBÓL
1. LECTORI SALUTEM! ÜDVÖZLET AZ OKVASÓNAK!
2. FELLNER ISTVÁN: KARÁCSONY (emléktöredék)
3. ÁRVAY MÁRIA: SZÓKÉPEK (életérzés)
4. VERSEK ADVENT IDEJÉN
Jártó Róza
Tóth Enikő Enci
Bognár Papp Irén
Engel Csaba
5. POÓR EDIT: PÉTER SIROK VÁRÁNÁL (napló)
6. ANTOLÓGIA A MAGAZINBAN
Guti Csaba (novella)
Kis Pál István (vers
Pongrácz Aurélia
Lovag Dáma Nagy Cynthia (video-vers)
Véghelyi József (elmélkedés)
Kálmán Ágnes (vers)
Zsigmond István (elbeszélés)
Bognár Papp Irén (vers)
7. A.K.ANDRÁS: ROCKY (novella)
8. KARÁCSONYI VERSEK
Márkus Kata
Tóth Enikő Enci
Ézsiás László
Fellner István
Kuchta csilla
Engel Csaba
9. ANGYALI TALÁLKOZÁSOK
Véghelyi Péterné dr. : Lépést tartani Istennel
(riport)
10. AUSZTRÁL
KAPCSOLATOK
Ilosvay Gusztáv levelei
11. VERSEK A SZERELEM BŰVÖLETÉBEN
Kálmán Ágnes
Lovag Dáma Nagy Cynthia
Szilágyi Anita
12. BEMUTATJUK
MÁRTON ÉVA ÍRÓT
E.M.Miller.: Hóesés (mese)
13. NAGY VENDEL
ÉLETE VERSEKBEN
Sorozat (huszonkettedik rész)
14. HORVÁTH
EDINA ANNA: ELKÉSETT VALLOMÁS
- Istvánnak -(Folytatásos novella –
második rész)
15.TERMÉSZET
DICSÉRETE VERSEKBEN
Bognár Papp Irén
Engel Csaba
Felső Tamás
Kalocsa Zsuzsa
Vincze D,. Jutka
W, Ábrahám Erzsébet
16. BEMUTATJUK
FAZEKAS BÍBORKA LILLA NOVELLISTÁT
A megváltás próbája (novella)
17. FILOZÓFIKUS
HANGULATÚ VERSEK
Zsigmond István
Pongrácz Aurélia
Aurora Amelia Joplin
Szilágyi Anita
Krivák-Móricz Judit
József Tibor
18. KURUCZ
ÁRPÁD: LEVELEZŐ LAPOK A MÚLTBÓL (novella)
19. GUTI CSABA:
A KICSI KUNYHÓ (novella)
20.
VERCSEK INNEN – ONNAN
Bihari Enikő
Szőcs Éva
Kalocsa Zsuzsa
21. FODOR
GYÖNGYI: A RETKES LÁBAK TÖRZSE (novella)
22.
WESSELY GÁBOR – ANEKDOTÁK
Mérnök évek
23. SZERKESZTŐI
ÜZENETEK
*****************************************
1. LECTORI
SALUTEM! ÜDVÖZLET AZ OKVASÓNAK!
Elérkezett hát a 2025-ös év utolsó hónapja is, mely bővelkedik nevezetes eseményekkel. Szokás még Karácsony havának is nevezni. December elseje a meteorológiai tél kezdete.
Érdekes, hogy az embereket mennyire megosztja a téli hideg, barátsástalan időjárás.
Elég sok évtizedet megéltem már, ezért bizton kijelenthetem, hogy minden évszaknak meg van a szépsége, csak észre kell venni! Furcsa módon minél idősebb valaki, annál jobban felfedezi a különböző évszakokra jellemző szépséget. Néhányan most felszisszennek: ugyan már, mégis mondjak valami szépet a decemberről!
 |
| Véghelyi József szerkesztő |
Hát tessék: ki nem tud gyönyörködni a lágyan aláhulló hópelyheknek, és a behavazott tájnak. A fákra telepedett hófürtöknek, vagy a szánkózási, korcsolyázási, síelési lehetőségeknek. Már – már művészi alkotásoknak tekinthető, ereszekről lecsüngő jégcsapoknak. A téli étrendekhez tartozó disznótoros ebédeknek. A sok, egymást követő ünnepi készülődéseknek. A meleg szobából kitekintve, vagy az utazások alkalmával szemet gyönyörködtető behavazott természetnek…?
Arról nem is szólva, hogy a mezőgazdaság számára is áldásos lehet a hosszan tartó csikorgó hideg, a földeket beborító vastag hótakaró!
Lehetne még folytatni…!
A legfontosabb mégis az adventre való készülődés, amely idén november 30 vasárnaptól december 24 szerdáig, Jézus születésnapjáig, karácsonyig tart.
December 6-án Szent Miklóst ünnepeljük. Engem mindig felháborít, amikor a kereskedelem (de mások is…) tudatosan eltorzítják, vagy elhallgatják az egyházi ünnepek spirituális jelentőségét, és olyan torz neveket találnak ki, amelyeknek köze sincs Szent Miklóshoz, vagy éppen a karácsonyhoz.
Bizonyos kultúr - korifeusok kitalálták, hogy Télapónak lánya is van! (aztán kitől…?)
A legnagyobb torzítással akkor találkozom, amikor Jézus születésnapját, - a karácsonyt - elkeresztelték fenyőfa ünnepnek,
vagy a szeretet ünnepének! Na jó! De milyen szeretetet ünneplünk karácsonykor, mert nem az emberi, hanem az isteni szeretet ünnepe, ami gerjeszti bennünk a testvéri szeretetet! Szóval maradjunk annál, hogy a karácsony Jézus születésnapja, és nem a gátlástalan ajándékozás és az eszem – iszom ünnepe…!
Kedves népi szokás – bár már kihalóban van – a Luca napi székfaragás, melyet 13 napig készül, és tart karácsonyig. A népi szokás szerint a karácsonyi éjféli misére kellett elvinni, a széket, ráállni, és akkor lehetett látni, hogy ki a boszorkány…!
Megjegyzem: manapság nem kell Luca széket készíteni, mert ha egy férfiember alaposan belenéz egy gyönyörű nő szemébe, hát rögtön úgy érzi, hogy egy boszorkány kerítette hatalmába…!
December végén, 31.én – ha nem ettünk volna addig eleget – mintegy záróakkordként beköszönt az ó év búcsúztatója, illetve az új év köszöntése, azaz a szilveszteri mulatozások, és a soha be ne tartott fogadkozásk ideje…!
*
 |
Békés, áldott Karácsonyt minden kedves olvasónknak! |
…………………….
Nagy Vendel: HARANGSZÓ
A harangok
szava felhallik az égig
Templomunk
tornyában
Két harang lakik.
Hangjuk messzire hallatik. 
Egészen az égig.
Misére hívják az élőket,
Elkísérik a holtakat.
Vidáman mennek az Úrhoz,
Vigadozva járulnak színe elé,
Dicsőségét hirdetvén,
Karácsony ünnepén.
Minden megbocsájtatik,
A bűn és az erény.
Ha gazdag halt meg
Azt zúgja...
Házát, földjét, szőlőjét...
Ha szegény halt meg,
Azt dalolja...
Ringye, rongya, ringye, rongya.
2017,07.26
*****************************************
2. FELLNER ISTVÁN: KARÁCSONY
(emléktöredék)
...Lassan elül a zsivaj, anyám némán, fáradtan moccan. Égre emeli tekintetét, adva hálát napért, életért. Arcán árul jeleket a ma keserve. Mély a lélegzet, s a barázdák most nem nevetnek. Pihenne keveset, de tudja, nem lehet. Végigjárja a szokott utat, ott lepedőt, itt párnát igazít. És olyan csodás az illata, mélyen szívom magamba…elteszem, tudom sokszor kell ez az illat…hogy velem legyen.
 |
| Fellner István |
...Várom a holnapot, izgalmam nem hagyott, nézem a múltamban maradt képeket. Ízek futnak, ajkam vonaglik...
Még akkor nem tudtam...hogy létezik ajándék nélküli ..ünnep...mikor elhagyjuk…a szót, hogy kérem, hogy kellene, hogy szeretném...s marad az igazi...jó, hogy most is vagy nekem...hogy most is velem...!
...Lassan kapaszkodik az éj, borús lesz...Ő is siratja emlékeimet.
Nem hullanak már könnyek, mint száraz mederben a volt folyam, száraz kortyokat ád e világ...Szememben is csak néma a könny, nem ad jelet hogy létezne...csodás vagy te karácsony…annyi a minden...annyi a szeretet, s ha van is pár könnyes emlék...erősíti ...létedet...!
……………………
Zsigmond
István: Szent este - festmény
*****************************************
3. ÁRVAY MÁRIA:
SZÓKÉPEK
(életérzés)
Hangulatok,
érzések, szóképekkel ábrázolva - egyes szám, első személyben
Egy író
vallomása
Komoly, szellemi megmérettetés.
Többen mondják, minden nap kell írni.
Nálam nem ez a helyzet.
Pedig, termékeny vagyok magam is.
Az íráshoz hangulat kell.
Jó közérzet.
Fejfájás nélküli állapot.
Amikor nem gyötör a nátha, a láz.
Ötletre, ihletre van szükség.
Valamikor este mocorognak fejemben a gondolatok.
Nem hagynak békén.
Addig-addig birizgálnak, amíg el nem döntöm, papírra vetem őket.
Az ötletek bármikor meglátogathatnak, írni azonban reggel tudok.
Frissen.
Amikor még az agyam nincs fölösleges gondolatokkal tele.
Addig nem tudom elkezdeni, amíg ki nem ötlök egy jó címet.
Fel-alá járkálok.
Jó idő esetén az udvaron.
Máskor a szobámban.
Gondolkodom.
Ha megvan a találó cím, már sínen vagyok.
Tudom, mi köré alapozom a történetemet.
Már egyszerűbb kiindulni, csak az ötletet kell körbe járni.
Bekapcsolom a számítógépem.
Megnyitok egy üres dokumentumot.
Megadom a címet, és várom, hogy a megfelelő hangulatba kerüljek.
Ilyenkor nincs szükségem zenére.
Csak zavar.
Csend, nyugalom kell.
Vannak a tarsolyomban ismétlődő témák, melyekből merítek.
Mik ezek?
Hálaadás mindazoknak, akik valami jót tettek értem/velem.
Megköszönöm nekik.
Minden érzelmet beleadok.
Szeretném, ha az emberek átéreznék, miért fontos nekem, amiről írok.
Másik téma, a szavak gyógyító ereje.
Ilyenkor célom a pozitív, optimista gondolkodásmód átadása.
Tanulságos, elgondolkodtató történeteket is szívesen írok.
Szívem csücske az elismerő szavak fontossága.
Kellenek a biztató, támogató, örömteli visszajelzések.
Fontos téma még az emberek közötti kapcsolat hiánya, vagy erősítése.
Ötlet akad tehát bőven.
Írni kezdek.
Érzem, fokozatosan átadom magam az adott téma hangulatának.
Elmélyedek.
Olyan gondolatok is eszembe jutnak, amikre előzőleg nem is gondoltam eddig.
Előfordul, hogy elakadok.
Gyorsan csinálok egy mentést.
Nem zárom be az anyagot.
Kicsit mással foglalkozom, pár percig.
Aztán ismét visszaülök.
Folytatom tovább.
Valamikor egyvégtében leírom, amit szeretnék.
Megszületik a legújabb gyermekem!
Még nem mutogatom senkinek.
Nem irigységből.
A mű még csak piszkozat.
Átolvasást igényel.
Az esetleges szóismétléseket ki kell gyomlálni.
Ilyenkor még lehet szépíteni.
Át kell nézni a gépelési hibákat.
A helyesírásra is oda kell figyelni.
Később, vagy másnap újra átolvasom.
Az apróbb részletekre ilyenkor tudok figyelni.
Most már jó lesz.
Lehet népszerűsíteni.
Barátoknak.
Ismerősöknek.
Bárkinek, aki szívesen olvassa gondolataimat.
Elengedem gyermekemet.
Mi lesz a sorsa?
Kire lesz majd hatással?
Ki fogadja szívébe?
Ki öleli keblére?
Találkozik az író és olvasó gondolata valahol?
Ilyen kérdések foglalkoztatnak.
Időnként kapok olvasói véleményeket.
Kellenek ezek.
Szükség van az író-olvasó kapcsolatra.
Nem magamnak írok.
Szeretem, ha tudom, van kinek írni.
Jó, ha ismerek olyan személyt, aki örömmel és rendszeresen olvas.
Boldoggá tesz, ha valahol van egy kis "rajongótábor".
Mert várják, mikor érkezik a következő történet.
Akkor tudok jól írni, ha valamit mindenképpen szeretnék megosztani valakivel.
Amikor sürget a dolog, hogy tegyem meg.
Csak legyen valaki, akár egy közösség, aki befogadja gyermekeimet.
Jó nyomot hagyni.
Talán, sok-sok év múlva is valakinek szüksége lesz az írásaimra.
Minden művemet lelkiismeretesen "nevelgetem".
Gyermekeimet elengedem.
Mi lesz velük?
A sorsra bízom.
*****************************************
4. VERSEK
ADVENT IDEJÉN
Jártó Róza:
Adventi fohász
( egy barátért)
Itt van az
Advent napja, s vár ránk Szerettünk.
Ez egy rossz tréfa volt, s boldogan nevetünk.
Amit eddig megéltünk, amit nem szerettünk,
Egy csettintés részedről, s elszáll felettünk.
Tudom, messze vagyunk még a sok földi jótól,
A reményt adó, áhított, biztató szótól.
Uram, vegyed életemből minden kaphatót,
Csak halljam szívből nevetni a szomorkodót.
Még egyszer lássam nevetni csillogó szemét,
Nem vágyva a sírt, az élet adta teherért.
A boldog nevetéstől torzult, vidám arcát,
Nem az életért vívott, mindennapi harcát.
Drága jó Uram! Hiszem, hogy Te megadhatod,
Láttál-e nála jobbat, ki életet kapott?
Mért méred vállára a súlyt bőven, marékkal,
Még nála rosszabbak nem kapják rossz szavakkal.
S bocsájtsd meg nekem ezt az esdeklő imát,
De őt ne szenvedtesd, szépítsd meg alkonyát.
Hagyd, hogy érezze, szép napod adta melegét,
Nem hagytad magára a földnek e gyermekét.
Nézz fel a naptára, most van Advent hónapja,
Szórod ajándékod boldog-boldogtalanra.
Kérlek, tegyed meg nekem ezt az apróságot,
Mi ez Neked, ki teremtette e világot.
Tóth
Enikő Enci: Advent felé
Várakozunk
angyalt lesve,
főként, mikor jő az este,
szárnyainak suhogása:
gondolatunk égi mása.
Várakozunk szeretetre,
ünnepekre, feleletre,
s mi is a valódi érdem?
Ha ezt minden nap elérem!
Advent hetei emelnek,
lelkek néha megremegnek -
hirdetve, hogy szép az élet,
Isten fia emberré lett...
Bognár Papp
Irén: Boldog karácsonyi várakozás
De szép ez a
várakozás!
Készülődés a gyönyörű napra,
melyben
megszületett a szeretet,
s hinni: szívünket fogva tartja.
Minden nap,
mintha karácsony lenne,
kedves, mosolygós, illatos varázs,
lopva benéz a könnyű holdvilág,
kályhánkban szelíden izzik a parázs.
A téli táj is
ünneplőben ragyog,
zúzmara csipkében a bokrok, a fák,
s titokban, halkan jönnek az angyalok,
s egyikük itt hagyja angyalhaját…
Engel Csaba :
Már mostantól
Ülj le ide
mellém, hadd meséljek,
s ne kérdezd,
miért: hallanod kell.
Az idő jelzi: jönnek az ünnepek,
várjuk advent napját tiszta szívvel.
Számomra fontos
az elengedés,
szabaddá tenni egymásban az érzést,
szeretni, megbocsátó lenni, és
attól erőt kap a lélek – nevetést.
Anélkül az ünnep semmit nem ér.
Jól jegyezd
meg, kérlek, legyen tiszta szíved,
és ott, hol gyertya fénye – szeretet égjen.
Mert akinek az advent koszorúja dísze
nem örökzöld, lelkében reménytelen.
Miért ne
lennénk hívek reménységben?
Akkor és ott születik meg a béke,
ott, hol jászol van a megbékélt szívben,
és nem alszik ki sosem a mécses.
Áldott a
várakozás törekvéssel,
legyetek az ünnepekre készen,
mindenek felett a szeretet legyen,
a szív tiszta, s az elménk éber.
2025.11.06
( egy barátért)
Ez egy rossz tréfa volt, s boldogan nevetünk.
Amit eddig megéltünk, amit nem szerettünk,
Egy csettintés részedről, s elszáll felettünk.
Tudom, messze vagyunk még a sok földi jótól,
A reményt adó, áhított, biztató szótól.
Csak halljam szívből nevetni a szomorkodót.
Még egyszer lássam nevetni csillogó szemét,
Nem vágyva a sírt, az élet adta teherért.
A boldog nevetéstől torzult, vidám arcát,
Nem az életért vívott, mindennapi harcát.
Drága jó Uram! Hiszem, hogy Te megadhatod,
Láttál-e nála jobbat, ki életet kapott?
Mért méred vállára a súlyt bőven, marékkal,
Még nála rosszabbak nem kapják rossz szavakkal.
S bocsájtsd meg nekem ezt az esdeklő imát,
De őt ne szenvedtesd, szépítsd meg alkonyát.
Hagyd, hogy érezze, szép napod adta melegét,
Nem hagytad magára a földnek e gyermekét.
Nézz fel a naptára, most van Advent hónapja,
Szórod ajándékod boldog-boldogtalanra.
Kérlek, tegyed meg nekem ezt az apróságot,
Mi ez Neked, ki teremtette e világot.
...............................
szárnyainak suhogása:
gondolatunk égi mása.
Várakozunk szeretetre,
ünnepekre, feleletre,
s mi is a valódi érdem?
Ha ezt minden nap elérem!
Advent hetei emelnek,
lelkek néha megremegnek -
hirdetve, hogy szép az élet,
Isten fia emberré lett...
.............................
Készülődés a gyönyörű napra,
s hinni: szívünket fogva tartja.
kedves, mosolygós, illatos varázs,
lopva benéz a könnyű holdvilág,
kályhánkban szelíden izzik a parázs.
zúzmara csipkében a bokrok, a fák,
s titokban, halkan jönnek az angyalok,
s egyikük itt hagyja angyalhaját…
……………………
Az idő jelzi: jönnek az ünnepek,
várjuk advent napját tiszta szívvel.
szabaddá tenni egymásban az érzést,
szeretni, megbocsátó lenni, és
attól erőt kap a lélek – nevetést.
Anélkül az ünnep semmit nem ér.
és ott, hol gyertya fénye – szeretet égjen.
Mert akinek az advent koszorúja dísze
nem örökzöld, lelkében reménytelen.
Akkor és ott születik meg a béke,
ott, hol jászol van a megbékélt szívben,
és nem alszik ki sosem a mécses.
legyetek az ünnepekre készen,
mindenek felett a szeretet legyen,
a szív tiszta, s az elménk éber.
..................................
Nagy Vendel: advent
utolsó éjszakáján
Kopár fák közt...
Kopár fák közt kotor a szél
fehér leplet lehel a tél
nászágyán elvérzik
az erőt vesztett erény.
puha dunyhával betakarja
a szemetet s a koszt
piros orcával nevetve
elűzi a gonoszt.
várja a megváltót
adventjét bevégezvén
a hit és a remény.
varjak ülnek feketén
némelyik fészkére száll
onnan néznek le ránk.
fényes csillag mutatja az utat
angyal száll az égen
fénylő angyal vezess,
gyermek szállt le közénk
pásztor előtte térdére hull
sok fényes csillag kigyúl
jászolban nyugszik az isteni bárány
tömjénfüst illata száll
erdő mélyén ünneplőben vár
egy pompás fenyőfa
gyertyákkal koszorúzva
Advent utolsó éjszakáján.
Így vált belőle csodát igéző
Szent Karácsonyfa.
2015. 11. 18.
*****************************************
5. POÓR
EDIT : PÉTER SIROK VÁRÁNÁL
(napló)
Ahogy közeledtek felé, mesébe illő látvány tárult a szemük elé. Egy magányos hegycsúcson a Siroki vár falai emelkedtek a magasba. Ez a Mátra legnagyobb várromja, festői környezetben. Egy sziklatömb belsejébe vájták és tetejére építették a vár felső részét. Korábban várromként tartották nyilván.
 |
| Poór Edit |
Az állami tulajdonba kerülés után 1994 – ben a nemzeti örökség részévé nyilvánították. Ezt követően pedig felújításra került. Hatalmas területen fekszik egy alsó és felső várrésze oszlik. Fentről fantasztikus panoráma nyílik a környékre és a hegy gyomrába vájt, szerteágazó alagútrendszer nagyon izgalmas. Az erődítmény legősibb része a felső várban található lakótorony, erre épült az öregtorony, amely az őrség lakhelye volt.
A gyerekeknek a Barát és Apáca sziklának nevezett, két egymástól távolabb, magányosan álló szikla alakzat tetszett a legjobban, amely a vár tetején áll. Az idők során több legenda is fűződött a várhoz.
A legismertebb, hogy itt a sziklás várhegyen állt az öreg tündér, Darnó vára. Vele élt szépséges tündérlánya, a halhatatlan Tarna. Nagyon féltette lányát, mindentől és mindenkitől, nem mehetett a várfalán kívülre. Azonban a kíváncsiság erősebb volt a szigornál.
Így a tiltás ellenére Tarna szarvassá változva elhagyta a várat. Éppen akkor járt arra egy deli Bodony vitéz, aki amikor meglátta a gyönyörű szarvast rögtön kilőtte rá nyilát. De a nyíl lepattant a szarvasról. A vitéz utána eredt és már a harmadik nyila is lepattant róla, amikor a varázsereje megtört. Ezzel visszaváltozott gyönyörű tündérlánnyá. A fiatalok rögtön szerelmesek lettek egymásba. Amikor ezt a király meglátta, irtózatos haragra gerjedt. Megfogta az íját és rálőtt Bodony vitézre. Tarna saját testével védte szerelmét, így a bűvös nyíl átdöfte mindkét szerelmes szívét. Azon nyomban kővé változtak mindketten. Azóta áll ott e két kőbálvány a hegygerincen. Darnó király megbánta tettét és felkiáltott, folyton csak ezt hajtogatva, hogy „sírok, csak sírok”! így, lett e hely neve Sirok.
A hatalmas kalandozás után és élményekkel tele elindultak tovább Recsk irányába. Itt a község melletti kőbánya közelében működött a recski kényszermunkatábor, ami sajnos elég hírhedt volt. Bírósági ítélet nélkül hurcoltak ide fogvatartottakat a társadalom minden rétegéből. Minimális létfeltételek között, folyamatosan dolgoztatták őket. Sokszor vad kegyetlenséggel kínozták vagy éppen éheztették a foglyokat. Mindenkinek megvolt a saját története, hogy miért került Recskre a régi nemességből.
Majd 1953–ban nyomtalanul megsemmisítették. A feltételezett helyén 1996-ban emlékhelyet létesítettek. Akik 1953 szeptember végén élve tudták elhagyni a tábort, mindenkinek titoktartási nyilatkozatot kellett aláírnia. Senki sem beszélhetett a táborban történtekről. Az ismert jelszó az volt, hogy „Hallgatsz a sírig, vagy te kerülsz a sírba!”
A rendszerváltást követően, az egykori rabok visszaemlékezései alapján állították helyre egyes részeit a tábornak, hogy Recsk örök mementóként szolgáljon az utókor számára.
Nagyon nagy hatást gyakorolt rájuk látványa a tábornak és az, hogy valaha nem is olyan túl régen, mindez megtörténhetett. Kicsit lehangolóan, de tovább folyatták útjukat, a Vörösmarty Turistaház felé.
A kocsit a parkolóban hagyták és lelkesen indultak neki a piros színű keresztjelzésen a Pisztrángos – tó felé. Időközben nagyon meleg lett. Az út, hol az erdő sűrűjében a jó hűvösben, hol a tűző napon, kint a kocsiúton vezetett. Bár ettől volt izgalmas a túrázás. A Pisztrángos – tóhoz érkezve szépen kialakított szalonnasütő hely és menedékház fogadta őket. Ez egy kisebb tó, ami valószínűleg a jégkorszak felmelegedési szakasza óta létezik és 667 méteres tengerszint feletti magasságban. Ilyen keletkezési múlttal rendelkező állóvizeket általában, a nagy víztisztaság jellemzi, mely a pisztráng életfeltételeinek egyike. Innen származik a neve is. Ma már az elmocsarasodott állapota miatt, évek óta nem élnek benne halak.
*****************************************
6. ANTOLÓGIA A
MAGAZINBAN
Guti Csaba:
Akkor régen
(novella)
„A szeptember dunna alatt tartja az őszt.”
S milyen igazad volt! Régen ilyenkor már rákérezkedett az emberre a kardigán, most meg az ember csupasz karján hempereg a langymeleg napsugár.
Istenem! De jól esik! Minden napnak nagyon örülök, amelyik ilyen szépen, ragyogva múlik el. Ajándék ez a Jóistentől nekem, és a többi vénségnek. Tudod, nem bírom már a hideget. Nagyon tudok fázni, ha a dér egy picit megropogtatja a lehullott faleveleket. Lánykoromban fel se vettem az ilyet, szerettem, ha friss az idő. Egy szál ruhában végig fejtem a teheneket az istállóban. Soha semmi bajom nem volt.
 |
| Guti Csaba |
Hol van az már? Megette a naptár azt is, meg mindent mást, ami régen történt.
Pedig tudod mit? Kicsit olyan, mintha én még mindig ott élnék. Ötven, meg hatvan évvel ezelőtt. Azokra az időkre nagyon szívesen emlékezek vissza. Meg arra is, ami utána következett. Benne vagyok minden pillanatában. Viszont ezek a mostani idők sehogy sem ragadnak meg a fejemben. Nem is nagyon érdemesek arra, hogy marasztaljuk őket. De hisz, tudod te! Látod is, hallod is, amit én! Ezek a fiatalok mindig civakodnak. No, nem a mieink, hanem úgy a világ maga. Sose jó semmi! Vagy talán nem elég. Nem tudom mi ez a nagy türelmetlenség és ez a nagyravágyás, de olyan, mintha már az anyatejjel belecsepegtetnék az emberekbe ezeket a dolgokat. Rossz így látni őket, nincs köztük olyan, aki boldog.
Bezzeg a mi időnkben, Lajosom! Ugye más volt minden! Tudom, unod már hallgatni ezeket a régi, avas történeteket, de mit tegyek, engem az tesz boldoggá. ha gondolhatok rájuk! Átélni csak egyszer lehet mindent, de az emlékek bölcsőjében addig dédelgetjük utána őket, ameddig csak akarjuk.
Szóval, nem volt nekünk semmink, ugye? Csak a két dolgos kezem nekem, a két dolgos kezed neked, kitartásunk és szeretetünk egymás iránt, a család iránt, a világ iránt. Nem volt pedig könnyű, mert olyan volt, ahonnan mi néztük ezeket a dolgokat, mintha minden szemben állt volna velünk. A családod nem akart. Miért nem? Ki tudja? Viszont te olyan rendíthetetlen voltál, mint egy kőszikla. Szívben és lélekben is. Nem kis bátorságra vallott, hogy szembementél velük.
Mégis elvettél. Olyan volt az esküvő, mintha présbe dobott volna az élet minket. Nekem semmim nem volt, neked nem adtak, mert elé mentél az akaratnak. Mégis kikacagtuk a sorsot, amikor egybekeltünk.
Aztán elsimultak a dolgok, amikor látták, hogy boldogulni akarunk, hogy kitartunk egymás mellett. Harmadik télen együtt ebédelt az egész család karácsonykor. Ideges voltam, hiába nyugtattam magam, hisz akkor már ott volt a hasamban a lányka. Nem mondtuk még senkinek. Aztán egyszer anyád felém fordult az asztalnál, megragadta a tányéromat, amikor épp rám került a sor a merítésnél.
– Majd én szedek neked, lányom! – ennyit mondott csak, de azt olyan lágyan, olyan kedvesen, hogy rögvest összeszaladt a könny a szememben. Úgy éreztem, abban a pillanatban fogadtak el végleg. Talán a gyerek miatt, de talán anélkül is megtették volna addigra. Ki tudja? Az asszonyok bele látnak egymás lelkébe, egymás testébe. Aztán, mintha azon az estén akartuk volna behozni mindazt a lemaradást, amit addig kihagytunk, hajnalig beszélgettünk anyáddal. Reggelre úgy éreztem, enyém a világ legjobb anyósa, addig meg úgy féltem tőle, mint a tűztől.
Tudod, ezt is hiányolom a mai világból. Hogy az emberek megbeszéljék a dolgaikat. Ha nem egyeznek, azt elfedik haraggal, gyűlölettel, közömbösséggel. Pedig oly nagy szükség volna egymásra most is, ahogyan a régi időkben. Minden koron.
Család lettünk hát. Egy gyerek lett, a lányka. Akkoriban félve mondta ki ezt az ember, mert háromnál kevesebb nem igazán akadt egy háznál sem. Család. Így mondták. Hány családod van? Aztán az ember büszkén kivágta a választ.
Velem történt valami a szüléskor. Mi? Nem tudom. A bába sem tudta, pedig jó bába volt. Segített nekem, segített sokaknak. Csak azután derült ki a bajom, ahogy az idő telt, s nem jött a második. Elfogadtál úgy is, vigasztaltál. S elfogadott a családod is, vigasztaltak. Jól esett, enyhített a csalódásomon. Azt mondtad, ha így kell lennie, legyen így. Biztos azért alakul ekképpen, hogy mi hárman még jobban szeressük egymást.
S mi úgy is tettünk.
Aztán utána úgy felhígultak a dolgok. Azt mondják, a gyerekek hamar felnőnek, de hogy mindez egy pillanat alatt végbemegy, azt csak az hiszi el, akinek része volt benne. Mintha csak a pólyából kiugorva máris férjhez kellett volna adnunk őt. Sokat merengtem ezen, miként pergett ki ilyen gyorsan az idő a kezeink közül. Ma sem tudom. Talán olyanok voltak azok az évek, mintha darálóba estünk volna. A hetek úgy szakadtak ki az életből, ahogy a durva vasfogak szaggatják le a szemeket.
Egyébként szép életünk volt. Vitathatatlanul az.
Szép ma is, olykor hazajön, meglátogat, s elhalmoz mindennel. Hoz olyat is, amire nincs szükségem. Tudom, egy kicsit azért is teszi ezt, mert sokáig hagy egyedül. No, de majd ha meglesz az unoka, akkor gyakrabban jön. Legalábbis ígérte, de tudom, hogy ez nem így lesz. Sok a dolog a babákkal. Nem leszek én akkor eszébe, de majd megyek, és segítek, ha hagyja, ha szeretné.
Csak akkor.
Addig egyedül jön.
És én várom.
Csak tudod, mégis olyan egyedül vagyok. Olyan nagyon egyedül. Mert te már soha nem jössz haza hozzám. Én azért mindennap kijövök ide, leülök melléd, elsepregetem a tenyeremmel a nevedről a faleveleket, és elmondom a mi réges-régi történetünket.
Nem szeretném, hogy unatkozz! Az idő telik azzal is.
Aztán egyszer eljön a nap, hogy újra találkozzunk.
Nem itt, odaát.
Ha a Jóisten is azt akarja.
S miért is ne akarná, hogy így legyen?
Várom.
……………………..
Nádas József:
Színek, illatok-festmény
.jpg)
………………………..
pedig hát eszembe sincsen!
No, persze, csak véletlen,
ha néha fejbe kólint,
meg se kell, legyintsen.
A tornacipő fűzőtlen,
pepita mettlachin laffog,
rám meg az őr vigyáz,
magam fel ne kössem,
gitárom is elveszi,
azt állítja falhoz!
Pöffeszkedő terpesz
hüvelykkel az övben,
a mutatóujj szege
fáj a mellkasomban,
és vicsorog, szeme ég,
nyála szerte fröccsen:
Csak semmi hülyeség...
nekem családom van!
Ja, igen, a család!
Ki hinné, hogy jól megöngyilkoltan,
rész lennék a példás családfői gondban!
………………………….
Pongrácz
Aurélia: Hit, remény, szeretet
(meditáció)
Boldoggá tenne e testecske, ha még egy darabig rejtene.
 |
| Pongrácz Aurélia |
Az olyan önzőnek hat, ha valaki mindig magán nyavalyog. Ha már hálás nem tud lenni őseitől örökölt génjeinek, legyen legalább elfogadó.
Itt álljunk meg egy pillanatra. Ha már az ősökről van szó, megjegyzem, margóra, legtöbben fel sem fogják, micsoda mázlisták.
Szerintem bárkik is voltak őseink, bármit is örököltünk tőlük, génekben, vagyonban, nyomorúságban, mindenképpen tiszteletet édemelnek, hogy a nehéz évszázadokban kitartottak. Engem lenyűgöz, ha belegondolok.
Egy tucat generáció 3-4 évszázadában 4096 ősünknek lehetünk hálásak, hogy nem ,,dzsenderben,, utaztak, és vagyunk. Sokan fel sem fogják micsoda mázlisták.
Szerintem aki magát nem szereti elfogadóan, az mást se tud igazán, megértően szeretni.
Ez a remény alapozta meg hitemet és életkedvemet.
Pár villámcsapás, illetve villanycsapás után, igen…
Ott volt. Akkor is. Azóta is velem.
Kép: Szívügyeim
III.
Lovag Dáma Nagy
Cynthia video-verse
József Attila :
Tél - megtekintése a YouTube-on
………………………
Véghelyi
József: Boldog új évet!?
(elmélkedés)
Itt vannak például a közhelyszerű jókívánságok, érdeklődések üresen kongó, semmitmondó szóáradatai. Jó néhány évtizedet meg kell élnie valakinek - magyarul idősnek kell lennie -, hogy ezeknek az igazságára rádöbbenjen.
 |
| Véghelyi József |
Az is furcsán veszi ki magát, ha olyan személynek kívánunk "további jó munkát", akit éppen kényszermunkára, mai szóval közmunkára ítéltek. Mint hallottam a médiákból, a raboknak ezentúl dolgozniuk kell, vége a naphosszig tartó henyélésnek. Tehát: Jó munkát nekik is...!
Nekem is gyakran szokták mondani ügyfeleim távozásukkor, hogy: további jó munkát! A rutinválaszom erre az szokott lenni, hogy:...Köszönöm, legyen benne része!...
Én még emlékszem gyerekkoromra, amikor az emberek Szekszárdon - akkor még igen kicsi városka volt - úgy köszöntek ha, be-, vagy elmentek valahová, hogy: ...Adj' Isten! Erre a válasz az volt, hogy: ...Fogadj Isten!, esetleg Isten hozta, Isten hozott! Távozáskor pedig imígyen szólt a tiszteletadás mindkét fél részéről: Isten vele!, esetleg Isten áldja!
Vegyük észre, hogy a fenti kívánságokban - mert ezek végül is kívánságok - az egyén közvetlenül nem fejezi ki a másikkal szembeni érzéseit. A köszöntésből kivonja saját rejtett, vagy tudatos megnyilvánulásait a vele szembenállóval.
Hogy mit érdemelsz: jót vagy rosszat?, milyen legyen a jövőd?, hogyan boldogulj az életben?, stb. ennek elbírálására felkéri Istent! Majd az Úr eldönti, hogy mi legyen veled és családoddal! Én csak arra kérem a legfelsőbb hatalmat, hogy döntse el Ő!, mert hát ugye emberek találkozásakor valamit mégis csak kell mondani...! Mai kifejezéssel élve: úgy mégsem kezdhetem a kommunikációt, hogy:...hé, maga!
Egyébként rengeteg mindent elárul az illetőről az, hogyan köszön. Sok esetben ilyenkor már ki is állítja magáról a bizonyítványt. Akinek van hozzá füle, rögtön tudni fogja, hogy kivel hozta össze a sors: milyen lehet a családi háttere, műveltsége, iskolázottsága, stb.
Vannak kifejezetten kínos találkozások is. Az ember legszívesebben átmenne az utca másik oldalára (vannak ilyenek is, különösen adósoknál, vagy egy elhagyott szerető esetében...!), hogy elkerülje a kínos beszélgetést a nem kívánt személlyel. Mégis, amikor összejön vele valahol, hát nem azt mondja a szerencsétlen, hogy: ...Örülök, hogy látlak!..., vagy: ...Éppen Rád gondoltam!...
Egyszerűbb lenne azt mondani, hogy:...Üdvözöllek!...Búcsúzáskor pedig szerencsésebb a: ...Legyen szép napod!.. kívánság.
Minden évben eljön az advent és vele együtt a karácsony szent ünnepe, és persze az új év is! Felszínes, közhelyes köszöntések, üdvözlések, fogadkozások garmadája.
A karácsonyhoz például "hozzácsapódott" a: ...Kellemes Karácsonyi Ünnepeket kívánunk... üresen csengő, már-már semmitmondó szóbugyboréka! Egy általam nagyra becsült szekszárdi plébános valamelyik miséjében imígyen méltatlankodott:....kellemes lehet egy meleg lábfürdő, de nem a karácsony! A karácsony legyen áldott, békés, kegyelemmel teljes
*
A köszöntések többségét maga a köszöntőt
mondó sem gondolja komolyan! Legyünk őszinték: ahhoz, hogy tényleg megfelelő
tartalmú legyen üdvözletünk, igen jól kellene ismernünk az illető életét,
gondjait, családi helyzetét, egészségét, stb. No, de tényleg ez a helyzet?Ugye nem!
Azok az emberek, akik igazán egyéniségek, intelligensek, mindig tudnak valami újabbat, a közhelyektől eltérő, személyre szabott üdvözletekkel előállni. Természetesen továbbra is van létjogosultsága a sztereotípiáknak életünkben, hiszen a társadalmi élet ezeket megköveteli. Az esetek többségében ismeretlen embereket kell üdvözölnünk, és nem lehet mindenkit jól becsomagolt szóvirágokkal, mondatcsokrokkal meglepni. Ezeket tartogassuk azoknak, akik igazán közel állnak hozzánk.
Számomra a legbosszantóbbak az új évi fogadalmak lehetetlenségei! Jó pár évtizednyi "krumplikapálást" megéltem már (magam nem kapáltam, de ha valaki szépen csinálja, azt elnézném egész nap! ) , de sohasem tudtam megérteni azt, hogy mi a fenének kell várni új évre ahhoz, hogy valamit elhatározzak. Ha le akarok szokni a dohányzásról, alkoholról, vagy éppen le akarok fogyni, miért kell azt éppen január elsejei dátummal elkezdeni? A felismeréssel együtt azonnal el is lehet kezdeni. A többi új évi fogadalommal is ugyanez a helyzet...!
Az egész ügynek a komikussága mégis abban van, hogy az ilyen örökéletű elhatározások maximum néhány napig tartanak csak, mint a kereskedelmi TV csatornák celebjeinek egy életre szóló hűsége, s utána minden megy régi mederben, mint a fogadkozások előtt. Rosszabb esetben nemhogy leszoknának bármiről is, de néhány nap elteltével még intenzívebben folytatják szenvedélyeiket, persze kövérebben. Három napi koplalás után oda lesz minden fogadkozás, és kárpótlásként az elszenvedett éhezésért jól telezabálják magukat!
Komoly emberek ezek?
Tehát kedves Barátom! Ne kívánj nekem se boldog új évet, se kurta farkú malacot, és egyáltalán semmit az új esztendőre. Születésnapomra pedig ne húzd meg a fülemet, mert attól valószínű, hogy sem a fülem, sem a farkam nem lesz hosszabb… Egyébként meg bármit is kívánsz, mindig úgy lesz ahogy a sorsod "A nagy könyvben" meg lett írva! Megénekelte ezt már Karádi Katalin egyik régi slágerében:..."Hiába menekülsz, hiába futsz, a sorsod elöl futni úgysem tudsz!...
*
Bár a fenti sorokat igaznak vélem, mégis azt
szeretném, hogy minden kedves olvasónknak hozzon az új esztendő mindig azt,
amire vágyik, amit szeretne elérni az életében (lehetőleg ne más kárára
ugyebár!). Legyen sok-sok kívánsága, mert a megvalósulásuk sajnos
(szerencsére!) mégis mindig más kezében van, vagyis: ...Ember tervez, Isten
végez!...……………………………
Nem tennék bele bánatot, csak szép fényeket
Nem lenne benne szomorúság, harag,
Mi szétszakítja a lelket, s mennyire fáj, tudom
Nem támadna ember az embernek ártva
Nem hullnának ölelésre szánt karok, némaságba
Olyan, hogy jobban szeretni nem lehet
Sírna a lélek gyönyörű dalától
Nem fájdalomban, hanem boldogságtól
Hogy az életet nem lehet enélkül az érzés nélkül élni
Széttárt karokkal most az eget kérem,
Hagyja, hogy ez az érzés ne haljon meg bennem.
………………………….
Zsigmond
István: Egy öreg pásztor, egy pásztorbot és egy bicska
(elbeszélés)
Amikor kisgyerek voltam, sokszor kísérhettem ki őt a legelőre. Az út porát verte a csizmája, a botjára támaszkodott, s én szaladtam, próbáltam utolérni az ő nagy, nyugodt lépteit.
 |
| Zsigmond István |
– No, gyere már, fiam, ne hagyd, hogy a szél elvigyen!
Odaértem mellé, ő pedig mosolyogva a vállamra tette nagy, kérges kezét. Aztán, amikor letelepedtünk a fűbe, elővette a bicskáját. Az a kés sok mindent látott már, a markolata kifényesedett az évtizedek alatt. Ahogy kattant a penge, nekem mindig olyan volt, mintha egy titok tárulna fel.
A nagyapám kezében a bicska életre kelt. Egy egyszerű ágból pásztorbot lett, egy darab fából ostornyél, vagy olyan cifra faragás, amelyben benne volt a pásztor világ minden motívuma: tulipán, indák, s kicsi kereszt is, hogy védelmezze a gazdáját.
– Látod-e ezt a darab akácot? – kérdezte egyszer.
– Látom, nagypapa.
– Ebből bot lesz. De nem akárhogy. A fa mindig megmondja, mit enged. Ha türelmetlen vagy, megbosszulja.
Én meg ott ültem mellette, tátott szájjal figyelve, hogy a fa hogyan enged a pengének. Megtanított, hogy először mindig érezd meg a fa szagát, tapintsd végig az erezetét, hallgasd, hogyan roppan. „A fa él – mondta nagyapám. – Ha tisztelni tudod, akkor megszelídül, és azt adja, amit belé álmodsz.”
– Megpróbálhatom én is? – kérdeztem egyszer félénken.
– No, próbáld csak! – adta a kezembe a bicskát. – De lassan, fiam, lassan… ne rohanj a fával.
Az első botomat együtt faragtuk. Az övéhez képest sutára sikerült, a rovátkák görbék voltak, az inda félbe tört. De a nagyapám úgy fogta a botot, mintha kincs lenne, és azt mondta: „Ez a te munkád, fiam. Benne van a szíved.”
A pusztán telt az idő, a nap körbejárta az eget, mi pedig együtt ültünk a subán, s a forgács illata keveredett a szürkemarhák leheletével. Onnan tudtam meg, hogy a fa nem holt anyag: szuszog, beszél, emlékezik.
Ahogy nőttem, egyre ügyesebb lettem. Már nemcsak botokat faragtam, hanem ostornyelet, kanalakat, apró szobrocskákat. A nagyapám mindig figyelt, s ha hibáztam, nem szidott meg, csak annyit mondott:
– Hallgasd a fát, fiam. Ha jól hallgatod, tanít téged.
Mikor megöregedett, már nem tudott kimenni a legelőre. Én vittem neki a diófaágat, a nyárfadarabot. Ott ült a kemence mellett, elővette a bicskát, s remegő kézzel mutatta:
– Itt vágd meg, itt engedd el… látod, így hajlik a vonal.
Akkor már tudtam, hogy nemcsak botot fogok faragni, hanem emléket is, szívbe-vésődő emléket.
Aztán egy télen elment. A subája, a kalapja és a régi bicskája maradt rám. Hosszú napokig csak ültem a fészerben, forgattam a kést, szagoltam a fát. Úgy éreztem, hallom nagyapám hangját:
– Lassan, fiam, lassan…
Én pedig faragtam. Előbb pásztorokat, juhokat, betyárokat, aztán már arcokat is, olyanokat, amiket belül láttam: a nagyapám ráncos szemeit, anyám mosolyát, a puszta komor csendjét.
Egy idő után híre ment a faluban, majd a megyében is, hogy „az a fiú, a Pista, aki a nagy pásztor unokája, olyat farag, mintha élne”. Meghívtak kiállításokra, kézműves vásárokra. A városban már szobrászművésznek hívtak, és egyre nagyobb munkákat bíztak rám: emlékművet, szobrot a főtérre, templomi feszületet.
Így lettem faszobrász. Nem iskolában tanultam meg, hanem a pusztán, egy subán ülve, a nagyapám bicskájának csillogása mellett. Ha kezembe kerül a fa, most is először megszagolom, végig simítom, hallgatom a roppanását. És akkor tudom, hogy nem vagyok egyedül: ott ül mellettem az öreg pásztor, s figyeli, hogy jól bánok-e vele.
Minden munkám előtt előveszem a nagyapám bicskáját. Nem azért, hogy dolgozzak vele – régen eltompult már –, hanem hogy emlékeztessem magam: innen indultam.
És most, mikor a falum főterén ott áll a szobrom – pásztor alak, subába burkolódzva, botjára támaszkodva, a tekintete messze a pusztát fürkészi – az emberek összesúgnak az avatáson:
– Nézd csak, mintha az öreg János bá’ tért vóna vissza!
Én meg ott állok, s a szél forgácsillatot hoz. Mintha az öreg ott ülne
mellettem a subán, s bólintana csendesen: jól van, fiam.
És megértem, hogy az igazi szobor nem a fában áll, hanem az ember szívében. A botban, a bicskában, s az örökségben, amit egy pásztor adott át az unokájának, hogy ne csak a fát szeresse, hanem az életet is.
Mert a fa szeretete nem más, mint az élet szeretete, mint a nagyapám szeretete, amit rám hagyott, egy marék forgácsban, egy bicska pengéjében, s a botban, amely sosem fogy el az ember kezéből, amíg él.
Minden jog fenntartva
……………………………..
Zsigmond
István: Egy öreg pásztor – festmény
………………………..
az vagyok én, kit a szél cibál,
esőben ázik szép sziromruhám...
szürke por szívemre hull,
Őszi viharok letépik díszem,
kóróként meztelenül állok,
micsoda szégyen!
felkelni, ragyogni egy életen át!
Nyáron? Láttál mennybéli csodát?
Selyemruhám vadító kék,
kék, kék, mint a napfényes ég...
Őszi viharok letépik díszem,
kóróként állok, micsoda szégyen!
Hófehér télnek megcsúfolója,
ág-bogas fekete vén boszorka.
…………………..
A kék katáng
fotója.
*****************************************
7. A.K.ANDRÁS:
ROCKY
(novella)
Avagy küzdeni
ér, fingani nem!
 |
| A.K. András |
– Már megint azok az uzsorások?! Ej, ej. Csak kéne már tenni valamit!
– Tudom, de hát mit?
– Bár nem az én dolgom, de ez így nem maradhat! Na guruljon be az öreglánnyal, kicseréljük azt a halálán lévő gömbfejet.
– Pisti, most tényleg nem megy!
– Ugyan már, már megvettem hozzá, amit kell. Filléres dolog, nem tétel és alig tíz perc alatt kicserélem. Nem venném a lelkemre, ha emiatt bajba kerülne. Meg aztán most kicserélni olcsóbb, mintha megvárjuk míg körülötte minden tönkremegy.
– Ezért nem jut egyről a kettőre Pitikém, mert mindig segít másokon.
– Megette a fenne, ha már ez se megy!
– Kifizetem ahogy lesz rá pénzem.
– Tudom, de nem szükséges. Kaptam én már magától eleget és a kislányom is.
Ám de ment az mindig, tudta ezt jól ő is, és Pisti most tényleg nagyon szeretett volna segíteni neki. Mert Andrea is segít mindig kislányának, Krisztikének. Amire pedig az anyjának kellene ott lennie, de az éppen mindig el van foglalva valamivel. Hol a telefonját nyomkodja, hol tévét néz, hol a körmét festi. Tényleg meg is volt a javítással tíz perc alatt, még egy kávéra is futotta a megkopott kotyogósból.
– Kifizetem ahogy lesz rá pénzem.
– Tudom, de nem szükséges. Kaptam én már magától eleget és a kislányom is.
Mikor Andrea elindult jutott eszébe a kosár.
– Ezt majd elfelejtettem, saját termés a kertből. Ezt maguknak készítettem elő.
– Köszönöm. Látja Andrea kedves. Már ki is fizette kamatostól. Még a borravalót is beletette holnaputánra is. Krisztike boldog lesz, ha hazahozom az óvodából.
Jó érzéssel, mosolyogva indult haza Andrea. Igen, aranyos az a kislány, jólelkű. Tiszta apja az a gyerek. Jövőre lesz elsős abban az iskolában, ahol Andrea tanít. Talán még hozzá is fog kerülni, ki tudja. A falú végi kis földútról kikanyarodva látja, hogy az egyetlen utat, amin hazajutna, éppen egy kosaras kocsi zárja el. Nem volt kedve várni, míg megjavítják azt az utcai lámpát, így hát kiment a főútra a falut megkerülve. Kint az út szélén egy friss kupac szemetet lát, valaki ide borította a le. Nem szép látvány, nem is túl kulturált, de hát vannak ilyen emberek. Ahogy haladna el mellette, az egyik zsák megmozdult. Andrea megállt, visszatolatott. A zsák megint megmozdult. Kiszállt és kibontotta. Egy hatalmas kutya volt benne, fél feje vérben úszott és szemmel láthatóan a végét járta. Andrea nem gondolkodott, kinyitotta a kis autó csomagtartóját és próbálta rávenni szegény jószágot, maga másszon ki onnét. Ám de az képtelen volt lábra állni, bár észlelte őt. Andrea zsákostól vonszolta oda, majd ránézett hatalmas terhére. Nem, ez nem fér be ide egyszerűen! Eldöntötte a hátsó üléseket és úgy próbálta beemelni a szerencsétlen jószágot. Majd fél órájába telt, mire nagy nehezen sikerült a hatalmas kutyát zsákostól beemelnie. Elindult egyenesen az állatorvosi rendelő felé, majd rövid tanakodás után rá kellett jönnie, felesleges. Egy fillérje sincs! Mert az az uzsorás volt férje tartozásai miatt elvette tőle azt, ami megélhetésre maradt miután minden számlát befizetett. Kicsit gondolkodott, mi tévő legyen, majd hazament és betolatott a kis kertjébe. Újabb fél órát szenvedett, mire a kis vályog házába bevonszolta a hatalmas állatott. Pontosan tudta mit kell tenni vele, hiszen apja valamikor állatorvosként praktizált. Innen volt a vagyon, a ház, a nyaraló, amit volt férje el tudott kótyavetyélni. Éjfél is volt már, mire kitisztította, összevarrta sebeit. Nem lett szép, de hát a célnak megfelelt. Antibiotikum kellene, de az nincs neki. Keresett penicillint, talált is lejárt szavatosságút néhai apja valamikori gyógyszeres dobozában. Most jó lesz. A semminél bármi jobb! Összetörve kis levessel a hatalmas kutya szájába erőltette. Majd a kandallóba begyújtott, bár nem volt hűvös. A hatalmas Kaukázusi Juhászkutya mellett ő is elaludt, miközben simogatta annak szügyét. Nem sok esély volt rá, ámde reggel ébredve az állat mélyeket lélegezve szuszogott. Hatalmas busa fejét az ölében pihentetve. Most már kissé szebben néz ki. Bár fél füle és egyik szeme is ráment. Testét sebek és vágások borították. Maga sem érti, miért vállalta fel ennek a szerencsétlen ebnek a megmentését, hiszen ezekkel a sérülésekkel már inkább elaltatják. Elzsibbadt, elfeküdt tagjaiba lassan visszatért az élet és felkelt. Mennie kell az iskolába. Bár most kezdődik a nyári szünet, az évzárót nem bliccelheti el. Ahogyan óvatosan az öléből egy kispárnára helyezte a hatalmas kutya fejét, az fel sem ébredt rá. Igen, sebláza van. Lehet a délutánt se fogja megérni. Mit fog csinálni akkor, ha elpusztul? Ebbe akkor nem gondolt bele, ám de most elő tolakodott ez a probléma. Ránézésre csont és bőr ez a szegény állat, mégis legalább ötven kiló, hanem több. Mit kezd vele, ha elpusztul? És mi lesz vele, ha megmarad? Ezekkel a gondolatokkal ment el az iskolába dolgozni. Késő délután volt mikor hazaért, az eb ugyanott feküdt mozdulatlanul. Andreának rossz érzése támadt, ám de ekkor az megcsóválta kissé bizonytalanul a farkát. Ma volt az utolsó tanítási nap és ma még működött a konyha. Kapott a konyhásoktól maradék húslevest, amit csirkeaprólékból csináltak. Kezdetnek hozott haza egy kisebb hordó szerűségben úgy cirka tíz litert, beledobálva a maradék csontokat. Remélve lesz, aki megeszi, életben marad nem éppen kicsi megmentet jószága. Mivel amúgy is megkezdte volna három hetes szabadságát, így most lesz mivel, kivel foglalkoznia. Felforralta a maradékokat és dunsztosüvegbe kiporciózta úgy forrón, még bugyogva. Majd mikor kihűltek, hűtőbe tette azokat. A Kutya még egyedül nem tudott felállni, pedig nagyon próbálkozott. Segített neki, és így sikerült. Kint elvégezte a dolgát. Majd bekísérte vissza a kis házba a kandalló elé és újra begyújtott neki éjszakára. Késő este volt, mikor végre evet egy nagyon keveset az állat. Igen, összetörték, de nem adta fel! Küzdött. Ezért a Rocky nevet adta neki. A második napon már fel tudott állni, a harmadikon meg már segítség nélkül magától járt körbe, felfedezve új otthonát. Igen, új otthonra lelt. Ezt már tudta Andrea is. Egy hét múlva kivette sebeit tartó varrattokat. Fejéről lement a duzzanat és bár fél fülét elveszítette, csak egy csonk maradt, a szeme szépen gyógyult. Igen, a szeme világa meg fog maradni. Három hét múlva erőre kapott Rocky, sebei behegedtek, látása helyreállt. Kipofásodott és igen szép, tekintélyt parancsoló kutya lett belőle. Andrea megmentette ezt a gyönyörű állatot. Majd nem sokra rá az eb megkapta a szükséges oltásokat a helyi állatorvostól, akinek a fiát korrepetálta Andrea. Ezért nem kellett fizetnie, amúgy se volt miből. Az meg is jegyezte milyen szép munkát végzet vele. Még viccelődött is vele, hogy veszélyben a praxisa. Negyedik hete éltek egy fedél alatt. A szomszéd kutyái soha többé nem hogy hozzá nem mentek be, de a határos kerítést is messzire elkerülték. Megszűnt a másik szomszéd bejárása is, aki ez idáig önkiszolgálónak tekintette a veteményesét, gyümölcsösét. Míg a harmadik szomszédja sem akarta már a kerti hulladékát az ő területén keresztül eltakarítani. Rocky egy mostanra már közel hetvenkilós hófehér Kaukázusi Juhászkutyaként rendben tartotta a portát. Megszűnt a be és kijárás! Erős akarata, Erőteljes alkata, gyors reagálása, éber figyelme, nyugodt béketűrő természete és domináns tekintélyt parancsoló megjelenése mindaddig volt csak irányadó, míg Andrea meg nem érkezett, haza nem ért. Akkor gyermeteg örömmel játszott vele, ugrálta körbe. Igen, Andrea megmentette, ám de az valahol fordítva is megtörtént. Negyedik hete éltek így együtt, mikor megjelent megint az uzsorás nála. Csakhogy Andrea már nem félt, mert tudja nincs egyedül!
– Menj innen! Takarodj a portámról! – Kiabált rá a pofátlan betolakodóra. – És soha többé vissza se gyere. Soha többé én pénzt nem adok neked és ha elveszed erővel, ahogy múlt hónapban is, Rendőrt hívok!
Az csak elvigyorodott és ütésre lendült keze. Rocky azonnal támadott és könnyedén földre döntötte az uzsorást, hatalmas pofájával átharapva annak torkát, ám de meg nem szorítva. Először Andrea megrémült, majd megnyugodott, mikor látta Rocky csak a parancsra vár! A támadója hörögve kapálódzott, szabadulni próbált. Ám de Rocky erősen tartotta, halkan, nagyon halkan ám de igen fenyegetően morogva. Éppen csak annyira szorítva áldozata torkát, hogy az még kapjon levegőt. Egyetlen mozdulattal megölhetné, kitéphetné azt a neki csak egy falatnyi húsdarabot, ami a gazember fejét a törzséhez rögzíti. Tudta ezt Rocky, Andrea és az uzsorás is.
– Akkor beszélgessünk. – Hajol hozzá közel Andrea. – Háromszor raboltál ki és háromszor fenyegettél meg. Az az én pénzem és az a pénz az utolsó fillérig visszajár. Nem kell felelned, ez nem kérdés volt. Elég, ha a kezeddel intesz.
A csapdába esett tag intett, hogy megértette, majd a kabátja irányába nyúlt. Andrea is megértette és kivette az ott lévő vaskos borítékot. Jóval több volt benne, mint amit tőle elvettek, de meg se közelítette azt, amit férje eljátszott.
– Oh, köszönöm. A különbözet lesz a kártérítésem mert zaklattál. Vedd úgy, most én raboltalak ki! Mivel az én portámon fekszel egy kétszáz kilós vérre szomjazó medveölővel a nyakadon. Úgyhogy én átgondolnám a helyedben. Nos, egyetértesz velem a kártérítést illetően?
Az megint csak beleegyezően intett.
– Rendben. Rocky, engedd el. Lábhoz! Ha gondolod, a volt férjemen behajthatod a károdat. De ha még egyszer meglátlak csak a környéken, akkor már nem lesz ilyen szerencséd! Igaz e Rocky?
És Rocky elengedve annak torkát ugatott egy mélyet, majd engedelmesen, ám de igen komótosan minden sietség nélkül mellé sétált és leült. Az köhögve kapkodott friss levegő után, feltápászkodott és kirohant a kertből. Távolodva kiabált vissza neki válogatott fenyegetéseket és nyomdafestéket nem tűrő szitkokat hozzávágva. Alig tíz perc múlva, kiérkezett a rendőrség. Bejelentést kaptak harci kutya támadásról, a sértett részéről.
– Értem. Tehát a rablási kísérletről és a nekem szánt pofonról a bejelentő elfelejtett beszámolni, ami ráadásul az én telkemen történt! Az engedélyem, sőt kifejezett tiltásom ellenére ide behatoló részéről!
Ügy lezárva. Viszont mostantól, ha nem dolgozni ment, Rocky mindenhová elkísérte. Így került Pistihez is, mikor vitte műszakiztatni öreg Suzukiját. És ahol Krisztike, Pisti óvis kislánya szinte azonnal rátapadt a hatalmas ebre. Akinek ez a különös figyelem szemmel láthatóan igen jól esett. Első találkozásukor, Rocky ment előre és mielőtt odaengedte volna a közelébe, megszaglászta Istvánt. Majd, mint aki jól végezte dolgát visszaült az autóba. Oké, lecsekkoltam, mehetsz! Mindketten jót nevettek ezen.
– Szép kutya! Honnét van?
– Az út mellett találtam, valaki zsákban kidobta.
– Milyen szörnyű emberek vannak. Pedig ránézésre nincs négyéves sem.
– Gondolod?
– Nem, tudom. Apámnak is volt. Igen megbízható házőrző és hűséges társ.
– Hát arra most igen nagy szükségem lenne, egy hűséges társra.
– Benne megtalálod azt. Könyveld el nyugodtan, lett egy gardedámod, aki az életét is adná a családjáért. A falkájáért.
– Falkatag lettem? – Kacagott fel Andrea.
– Igen az. – Mosolyodott vissza Pisti. Majd a kutya felé biccentett. – Látom nagyon szereti a gyerekeket is.
– Ez nekem is új. Igen nyugodt és barátságos jószág. Krisztike jól el van vele.
– Igen és ezt örömmel látom. Két hónapja lelépet az anyja egy dúsgazdag öregebb pasival. Karriert akar, élni akar. Már korábban beadta a válópert a tudtom nélkül, ahol csak az ügyvéd jelent meg. A lányomról lemondott és lelépet végleg.
– Sajnálom.
– Engem nem kell, én túlélem. De A lányomat igen megviseli a dolog. Hamarosan kezdődik az iskola és elsős lesz. Nekem dolgoznom kell és nem tudom hogyan fogok mindent tudni megoldani. Nagyon hiányzik neki az anyja. Szereti őt, pedig az a némber egyáltalán nem érdemli meg. És hát vannak kifejezetten női dolgok, amiket csak egy nő tud rendesen elmagyarázni neki.
– Hozd át hozzám hétvégén, ha nagyon unatkozik. Játszhat Rockyval. Talán ez segít neki átlendülni ezen a nehéz időszakon.
– Vigyázz! Szavadon foglak.
– Csak nyugodtan.
A hétvégét együtt töltötték, majd a következőt is. Teltek a napok, a hónapok, az évek. Krisztike harmadik osztályba lépet. Már mindannyian a kicsi, ám de annál barátságosabb vályogházban éltek, ahol egykoron Andrea nagymamája is született. Most megteltek az ódon falak zugai élettel. Krisztike egyedül volt otthon Rockyval, Átölelve vastag bundás nyakát, együtt néztek kifelé várva Pistit és Andreát. Egy igencsak öregecske, ám de igen jól karbantartott kétajtós Suzuki állt meg a kis telek előtt, ahol még öregebb kis vályogházikó állt. Pisti ajtót nyitott Andreának, aki agy fehér csomaggal a kezében elindult a mostanra már kis család otthona felé. Krisztike izgatottan felkiáltott, Rocky farka ide oda járt. Pisti ajtót nyitott és Andrea belépet a hófehér pólyával a kezében.
– Hadd mutassak be nektek valakit. Egy új családtaggal bővültünk.
Krisztike felkiáltott, kézbe akarta venni kisöccsét és Andrea engedte neki.
– Óvatosan kislányom, nagyon törékeny még mindene. Ő a kis öcsid, Gáborka.
– Jaj de kicsike! Alig merem tartani.
– Majd megtanulod. Nincs azzal semmi gond ha félsz tőle. Te is ilyen kicsi voltál, mikor megszülettél.
Majd odavitték Rockyhoz, aki nagyon óvatosan és finoman megszaglászta. Igen, egyértelműen falkatag szaga van. Hatalmas medveszerű ám de szeretettel teli kobakjába belevésődött a kis Gabika illata, vonásai. Rendkívül izgatott és óvatos volt a hatalmas Kaukázusi Juhászkutya és mint ilyenkor mindig, egy tisztességeset odarotyogtatott. Krisztike az teátrálisan orrát befogva, másik kezével legyezve a levegőt, alaposan túljátszva parodizálva szerepét rápirított a félfülű ám de annál csupa szív ebre.
– Jaj Rocky, Fingani nem ér!
Rocky nem értette, de nem is érdekelte min nevet mindenki. Boldog volt, mert falkája van és ez most újra bővült. Egy új falkataggal, a kis Gabikával. Ő tudja ez mit jelent! Életet, túlélést, boldogságot. Falkája, családja bármely tagjáért azonnal az életét adná gondolkodás nélkül! Mert ő tudja milyen a másik oldal, mert ő már volt a pokol tornácán! Ő már tekintett a halál üres szemeibe. Őt már ölelte át annak csontkeze, ahonnét falkája első tagja, Andrea ragadta ki erőnek erejével. Igen. Ő már volt odaát.
……………………
Rocky - A képet
a mesterséges intelligencia segítségével alkottam.
*****************************************
8. KARÁCSONYI
VERSEK
istállóban született,
nem volt pompa,
csak szegénység,
.jpeg)
Fenn az égen nagy örömmel
ujjongtak az angyalok,
hírül vitték a világnak,
megszületett a Megváltónk.
Kis Jézuskát köszönteni
útra kelt a három király.
Gáspár, Menyhért és Boldizsár,
vittek aranyat, tömjént, mirhát,
bölcső előtt leborultak,
kis Jézusnak így hódoltak.
Azóta ünnep a karácsony,
békesség madara ül az ágon,
vigyázzunk e békességre,
itt maradjon, ne röppenjen,
egész évben velünk legyen.
Mi is köszöntsük a kis Jézuskát,
földre született Isten Fiát.
…………………….
karácsonyi fényben,
gyermekek szavában,
nagy hideg estékben,
neked adja lángját,
s az adventi éjben
hirdeti hatalmát!
Mindig benned lobog,
nincs felírva ára,
dísznek nem rakhatod
a karácsonyfára!
Legyen erős hitben
szívedben az élet,
s feletted az Isten,
aki emberré lett...!
....................................
(akrosztichon)
Eljön hozzám minden reggel.
Enyhíti a gondjaimat.
Nincs szebb lélek, mint a tiéd,
Csillogó szép hajnali fény.
Élő remény születése,
Rossz akarat feledése.
Hajnalban hangodra ébredek,
A szavaid selymén pihenek.
Jászol előtt térdepelek már,
Neked szól Jézuska az imám.
Ajándékod köszönöm halkan,
Lelkünk egyesül egy kis dalban.
Kórusok hangján szól az angyalok éneke,
Ajkamon születik a megváltó szeretet.
…………………….
árny is van…
bánat is ád lapot,
...ahol a szellő simogat
orkán fészkére is léphetsz,
…s ha mosolyra ébredsz
ne feledd az édes is takarva lehet
...
de ahol a hit él
s hiszel...
semmi más nem élhet meg
mellette...
2020. február
Kuchta Csilla:
KARÁCSONY
Minden évben
csodás örömmel
várjuk -
lelkesen készülünk rá.
Az otthon melege élteti.
Szeretetünnep és áldott éj.
Jó társakat ajándékozunk,
rokonokat és barátokat.
Ünnepi asztalon a bejgli,
szaloncukor és mézes süti.
Csillog a csillagszóró fénye.
Gyertyalángja melengeti
lelkünket. Megszólal a zene:
Kiskarácsony, nagy karácsony.
Közösen énekeljük Mennyből
az angyal, Pásztorok, pásztorok
című ismert kellemes - szép dalt.
Ez decemberben a Karácsony.
....................................
Az otthon melege élteti.
Szeretetünnep és áldott éj.
Jó társakat ajándékozunk,
rokonokat és barátokat.
Ünnepi asztalon a bejgli,
szaloncukor és mézes süti.
Csillog a csillagszóró fénye.
Gyertyalángja melengeti
lelkünket. Megszólal a zene:
Kiskarácsony, nagy karácsony.
Közösen énekeljük Mennyből
az angyal, Pásztorok, pásztorok
című ismert kellemes - szép dalt.
Ez decemberben a Karácsony.
…………………..
családommal együtt lenni,
s unokáim örömére
karácsonyra rétest sütni.
olyat, amit csak ők kívánnak,
csokis-mézes pogácsákat —
csakhogy arcukon mosolyt lássak.
hogy együtt legyek velük, gyermek,
s emlékezzem minden szépre,
angyali hangon énekeljek.
Ajándék legyen a fa alatt,
csendüljön az ég harangszóra,
áldás hulljon otthonunkra.
együtt leszünk, nemde, karácsonyra?
Szívem ajándékként azt kívánja:
szórjon fényt minden házra.
.......................................
Nagy Vendel: SZENT ESTE
Karácsony este
Angyalok szárnyán
Belopództam
A szobádba.
A félhomályban.
Talán hívatlan
Vendéged voltam,
Ajándékba
Magamat hoztam.
Elbújtam!
Én látlak tégedet,
Te nem láthatsz engemet.
Pedig itt vagyok
Veled
Ha keresnél,
Szívemet a
Fa alatt
Leled.
Csupán csak
Ennyit adhatok
Neked.
Örökbe.
2016. 12. 24.
Karácsony szent este
*****************************************
9. ANGYALI
TALÁLKOZÁSOK
Véghelyi
Péterné dr.: Lépést tartani Istennel
(riport)
ülő kislány ekkor
vágyódó hangon így szólt:
– De szép az a kép!
A könyv címlapján az Atyaisten karjait a kereszten függő Krisztus fölött kitárja, a kereszt lábánál a Szeplőtelen Szűz Mária és Szent János térdelő alakja, körülöttük angyalok. Felemeltem tekintetemet, s elcsíptem a leányka tiszta, valóban vágyódó pillantását, melyben ott volt az Isten iránti kíváncsiság. Ez a könyv egy mestermű.
„Liguori Szent Alfonz eme remekműve életünk legfontosabb kérdéseit veti fel: szeretem-e teljes szívemmel, értelmemmel és akaratommal Jézus Krisztust, a felséges és mindenható Istent. Szeretem-e Őt, a végtelenségig megkínzott és a keresztfán értem is meghalt Üdvözítőt, aki a világmindenség Ura. Szent Alfonz egyben rá is vezeti olvasóit, hogy akik vágynak erre a feltétlen szeretetre, milyen módon érhetik el. A könyv 17 fejezetéből az első négyben a szent elmagyarázza, hogy Jézus megérdemli a szeretetünket mindazért a szeretetért, amelyet szenvedése által és az Oltáriszentség adományozásával adott nekünk. A többi fejezetben a szerző Szent Pálnak a szeretetről szóló himnuszát (1Kor 13) kommentálja, és bemutatja a fő erényeket, amelyeket ápolni kell, és a hibákat, amelyeket kerülni kell, hogy növekedjünk a Jézus iránti szeretetben.” (Jel Kiadó, Ligouri Szent Alfonz: A Jézus Krisztus iránti szeretet gyakorlása, 2025)
– Tudod mi van ezen a képen? – firtatom a tekintet mögött a résnyire ki-nyílt lelket.
– Hát az Isten, nem?
– Bizony, az Isten. Katolikus vagy? – kérdeztem.
– Hát én nem tudom, hogy az micsoda?
– Hittanra jártál?
– Igen.
– Meg vagy keresztelve?
– Nem, de meg akarok, mondtam is már otthon, egy ideje érzem azt, hogy el kell mennem a templomba, voltam is már, de ott azt mondták nekem, hogy aki nincs megkeresztelve, az nem mehet oda.
Most torkomig ért a lelkemből feltoluló indulat, de lenyeltem, mert ha igaz az, hogy hittanra járt ez a kislány, akkor nyolc éven keresztül miről beszélt neki a hittanára? Ej, most csak a szemeiben ragyogó tisztaságra figyeltem, s lassan, megfontoltan válaszoltam erre.
– Tudod, ez így nem igaz, mert senki nem tilthatja meg neked, hogy a keresztség hiányában a templomba menj, ám az is igaz, hogy anélkül, és a beavatás nélkül nem fogod megérteni azokat az isteni dolgokat, amik ott történnek, addig ezek titkok számodra, melyeket nem tudsz megfejteni.
Ekkor a mellette ülő barátnőjére néztem:
– Téged hogy hívnak? – kérdeztem a szemérmesen figyelőt.
– Virág – felelte szégyenlősen a szeplős kislány.
– Amanda, ha te most hazamész, akkor Édesanyád üdvözöl téged, s azt mondja neked, hát megjöttél gyermekem, mert oda tartozol a családhoz. Ellenben ha Virág megy hozzátok, akkor Édesanyád úgy köszönti mint egy vendéget, ő nem oda tartozik, és el is fog menni onnan. Tudod, ha még nem vagy megkeresztelve, akkor csak vendég vagy a templomban, de ha megkeresztelnek, akkor Isten gyermeke leszel, és az Egyházhoz fogsz tartozni örökre, többé már nem leszel ott vendég, otthonosan mozogsz majd és tudni fogod, hogy ott mi mit jelent.
– Már mondtam az Anyukámnak, hogy meg akarok keresztelkedni – felelte Amanda.
– De hát, a hitoktató néni sosem mondta neked, hogy keresztelkedni fon-tos? – firtattam, amit talán nem kellett volna.
– Nem, sosem – válaszolta szomorúan.
Hát csak ennyi? Nem szeretnék én senkit elmarasztalni, de hát mit hagyott meg nekünk Krisztus? Menjetek, hirdessétek az evangéliumot minden nemzetnek és kereszteljétek meg őket… Miért nem vesszük ezt komolyan?
– Ha szeretnéd én segítek neked. Nézd, most ezen a fél órás buszúton nem tudok neked hitoktatást adni, de ismerem a Laci atyát, szívesen megkérdezem őt – mondtam, bár éreztem, hogy ez így kockázatos. Majd folytattam:
– Tudod, Amanda, én egy évvel voltam idősebb, amikor olyasmit éreztem, mint most te, és elmentem a templomba misére titokban, mert valami vágyat éreztem, de nemigen értettem ott semmit, sőt, még el is ájultam, mert reggeli nélkül voltam. Úgy vittek haza kocsival, így aztán kitudódott. Aztán amikor a gimibe jártam, egyszer csak benyitottam a városi plébániára, és én ott megmondtam, hogy meg akarok keresztelkedni. Egy magas pap bácsi volt ott, nagyon öregnek láttam, de igen jóságosnak, mindig cigarettázott, olyan sárgák voltak az ujjai. Azt mondta, hogy jó, és az idős néni, aki a plébánián dolgozott, ő lett a keresztanyám, ő tanított, készített fel, hogy megértsem, ami itt, ezen a képen van. Magdi néninek hívták, nagyon szerettem oda járni, megtanultam mindent. Otthon nem is tudták, hogy hová járok, azt mondtam, hogy kosárlabda edzésen vagyok, mert nem engedték meg, de én nagyon akartam.
– Én is érzem, hogy Isten hív engem, és már észrevettem azt is, hogy mindig olyan emberekkel találkozom, akik erről beszélnek velem, ez feltűnt már nekem – igazolta azt, ami öröm most a kis lelkében keletkezett.
Éreztem, hogy most jobb, ha kevesebbet mondok, mert nem ismeri a szavak jelentését, nem tudja ki az Isten, mi a pokol, mi a mennyország, az üdvösség, e szavakhoz ő még nem tudott képzeteket társítani. A városból kiérve az első falu határában felszállt az Édesanyja a buszra, már értettem, hogy miért foglalta volna a helyet. A másik ülésre egy idős hölgy ült le, aki figyelte a beszélgetésünket. Gyanakodva nézett ránk, hiszen láthatta, hogy beszélgetésben vagyunk a lányával. Most hozzá fordultam.
– Olyan okos ez a kislány, nagyon jól elbeszélgetünk, ritkán találkozom ilyen tiszta tekintetű fiatal lánnyal. Tudja, hogy Amanda komolyan fog-lalkozik azzal, hogy meg szeretne keresztelkedni?
Az asszony szemlesütve, zavarban válaszolt.
– Igen, már egy ideje szó van róla otthon, de nem is tudjuk, hogy mi le-gyen.
– Maga meg van keresztelve? – kérdeztem az anyát.
– Meg, persze – válaszolta, de hangján éreztem azt az izgalmat, ami abból adódott, hogy sejtette, lesznek még kérdéseim. A világért sem akartam a miértekre kitérni, vagy őt okolni, megfeddni, bemutatkoztunk egymásnak.
– Maga hittanár? – kérdezte most az idős hölgy szemből.
– Igen, az vagyok.
– Mert ez itt olyan volt eddig, mint egy hittanóra. Tudja, én református vagyok, de mindennel egyetértek amit itt beszéltek. Mert Isten tényleg gondoskodik a találkozásokról, magam már hetven éve tapasztalom ezt. Segíteni kell a fiatalokat, mert tudjátok, a hosszú életben annyi mindent megél egy ember, egyszer elesik, majd felkel, és ha nem tud kapaszkodni Istenbe, akkor nincsen értelme semminek.
Ha nem láttam volna testi látással az elegáns idős hölgyet a szemem előtt, azt is gondolhattam volna, hogy valamelyikünk őrzőangyala szólt közbe, hogy segítsen. Meglehet, mindenesetre az anyuka végre rám nézett, s figyelt arra, amiről Amandával tovább beszélgettünk, a kislány ugyanis nem zavartatta magát, ebből gondoltam, hogy e kérdések talán már otthon is elhangozhattak.
– De én most is úgy érzem, hogy Isten gyermeke vagyok – mondta.
– Isten teremtett téged is, de tudod, az emberben sok a rossz, mert egyszer már elfordult Istentől, elvágott egy szálat, mely az Istennel őt örökre összekötötte. Észrevetted már, hogy mennyi rossz gondolatunk van? Hogy milyen helytelen dolgokat teszünk, és közben belül érezzük, hogy ez nem jó. Azért nem jó, mert Isten nem szereti a rosszat, mert ő olyan jó, és azt akarja, hogy mi is jókká legyünk. Ezért, amikor megkeresztelkedünk, akkor Isten újra összeköt minket magával, ezért leszünk a gyermekei. De addig a rossz hatalma alatt vagyunk, ez a rossz, biztosan tanultad hittanból, ez a sátán, vagy az ördög, egy rossz angyal, aki Isten ellen fordult. Ezért nem is akarja, hogy mi Istenhez közelítsünk.
Igyekeztem keveset mondani, de nem számítottam rá, hogy ennyi minden új ismeret lehet a számára.
– Nem, ilyet nem hallottam – mondta, s én láttam, hogy itt nincsen még kép.
– Láttál már űrhajóst, aki mondjuk a Holdra vagy a Marsra megy? Ők ilyen speciális ruhát viselnek, tudod, a Földön kívül nincs oxigén, ebben a szkafanderben van levegő, véd a hő, a nyomás ellen, meg mindentől. Nos, a világban az ember körül az ördög sok rosszat csinál, mert azt akarja, hogy ne menjünk Istenhez, de a keresztség az olyan, mintha egy ilyen szkafanderben lennél, érted? És ha kiürül az oxigénpalackod, akkor sem kell félned, mert Isten újat ad, megtölti és vigyáz rád. Még sok-sok mindent kellene elmondanom, hogy megértsed, de ha szeretnéd, akkor beszélhetünk az Istenről, ha Édesanyád is jónak látja – mondtam a figyelmesen hallgató, csillogó szemű kislánynak, és az anyjára néztem.
Láttam a tekintetében a ki nem mondott kérdéseket, elébe mentem, mert vészesen közeledett a megálló, ahol ők leszállnak, az idős hölgy is készülődött, de láttam rajta, hogy erre, ami most el fog hangozni lezárásként, ő is kíváncsi.
– Nézze, én tisztában vagyok azzal, hogy ez itt, a buszon meglehetősen fura helyzet. Itt egy idegen nő, vagy szimpatikus vagyok, vagy nem, és agitálom önt meg a lányát. Biztosan nem megszokott, de nem én rendeztem így ezt, a buszt csak azért értem el, mert kissé késve indult. Nem is volt hely, csak itt, ezért felszálltam, annak ellenére, hogy tömve volt, mert fél óra is számít nekem, nagyon igyekszem a beteg apámhoz, egy ideje úgy érzem, már versenyt futok a halállal, s ma is előbb akarok érkezni. A lányka ezt a képet látta meg nálam, innen indult a beszélgetésünk. Nézze, én hittanár vagyok, fiatalokkal foglalkozom, sok tanítványom van ilyen korú is, mint Amanda. Jól ismerem a fiatalok jelzéseit és én azt mindig komolyan veszem. Ilyenkor nem érdekel az, hogy erről kinek mi a véleménye, mindig hallagatok arra, ami a lelkemben szól, mert tudom, hogy az Isten hangja. Nagyszerű és hatalmas dolog az, hogy maga, Juli, ennek az okos és tisztaszívű gyermeknek életet adott. De sokkal nagyobb dolog lesz majd az, ha ezt a gyermeket meg is keresztelik, higgye el ezt nekem. Ebben biztos vagyok, mert ebben a világban egyedül az a biztos és változatlan, a csalatkozhatatlan, amit Isten mondott. Ezt pedig a Szentírásban mind megtaláljuk. Isten dolgaiban én nem tréfálok. Ha szeretné, én szívesen hozok katekizmus-könyvet Amandának, amiből tanulhat, felkészülhet, de pap kell, mert a beavatás az Egyház dolga. Adok egy névjegykártyát, ezen rajt van, hol érhet el. Minden héten kétszer jövök haza, a szüleim itt laknak a faluban, ez a szülőfalum, két megállóval odébb szállok le.
Majd Amandához fordultam, s ezek a mondatok már a búcsúzáshoz tartoztak, ám mielőtt belefoghattam volna, az idős hölgy állva, a kapaszkodó mögül így szólt Julihoz.
– Én még ilyen sorsszerű találkozást így, közelről nem láttam. A lánya tele van kíváncsisággal, érzi, sejti, hogy ez a világ nem csak ennyi. Hát nem a legtisztább utat kell neki megmutatni? Ne botorkáljon a helytelenségek útján, én látom, hogy tiszta, de olyan mocskos itt minden most, erre vigyázni kell, kereszteljék meg a lányt, higgye el, hogy ez fontos, mert nincsen kapaszkodó.
Juli elvette a kártyát, Amandától pedig így búcsúztam:
– Ha elég erős benned a hang, akkor keress meg, írj egy levelet…
Félbeszakított:
– Fel fogom hívni telefonon…, de akkor most elmehetek a templomba?
– Menj, mert aki hív, Ő is tanít, a lelkedben van, azt csak te érted, igazán Ő tanít, én, a pap, mi csak a szavakat tudjuk magyarázni, sokszor tévedhetünk, de menj csak, mert Ő soha, semmiben nem téved, s nálam is, de még anyukádnál is jobban tudja, mire van igazán szükséged.
.png) |
| Véghelyi Péterné dr. |
– De szép az a kép!
A könyv címlapján az Atyaisten karjait a kereszten függő Krisztus fölött kitárja, a kereszt lábánál a Szeplőtelen Szűz Mária és Szent János térdelő alakja, körülöttük angyalok. Felemeltem tekintetemet, s elcsíptem a leányka tiszta, valóban vágyódó pillantását, melyben ott volt az Isten iránti kíváncsiság. Ez a könyv egy mestermű.
„Liguori Szent Alfonz eme remekműve életünk legfontosabb kérdéseit veti fel: szeretem-e teljes szívemmel, értelmemmel és akaratommal Jézus Krisztust, a felséges és mindenható Istent. Szeretem-e Őt, a végtelenségig megkínzott és a keresztfán értem is meghalt Üdvözítőt, aki a világmindenség Ura. Szent Alfonz egyben rá is vezeti olvasóit, hogy akik vágynak erre a feltétlen szeretetre, milyen módon érhetik el. A könyv 17 fejezetéből az első négyben a szent elmagyarázza, hogy Jézus megérdemli a szeretetünket mindazért a szeretetért, amelyet szenvedése által és az Oltáriszentség adományozásával adott nekünk. A többi fejezetben a szerző Szent Pálnak a szeretetről szóló himnuszát (1Kor 13) kommentálja, és bemutatja a fő erényeket, amelyeket ápolni kell, és a hibákat, amelyeket kerülni kell, hogy növekedjünk a Jézus iránti szeretetben.” (Jel Kiadó, Ligouri Szent Alfonz: A Jézus Krisztus iránti szeretet gyakorlása, 2025)
– Tudod mi van ezen a képen? – firtatom a tekintet mögött a résnyire ki-nyílt lelket.
– Hát az Isten, nem?
– Bizony, az Isten. Katolikus vagy? – kérdeztem.
– Hát én nem tudom, hogy az micsoda?
– Hittanra jártál?
– Igen.
– Meg vagy keresztelve?
– Nem, de meg akarok, mondtam is már otthon, egy ideje érzem azt, hogy el kell mennem a templomba, voltam is már, de ott azt mondták nekem, hogy aki nincs megkeresztelve, az nem mehet oda.
Most torkomig ért a lelkemből feltoluló indulat, de lenyeltem, mert ha igaz az, hogy hittanra járt ez a kislány, akkor nyolc éven keresztül miről beszélt neki a hittanára? Ej, most csak a szemeiben ragyogó tisztaságra figyeltem, s lassan, megfontoltan válaszoltam erre.
– Tudod, ez így nem igaz, mert senki nem tilthatja meg neked, hogy a keresztség hiányában a templomba menj, ám az is igaz, hogy anélkül, és a beavatás nélkül nem fogod megérteni azokat az isteni dolgokat, amik ott történnek, addig ezek titkok számodra, melyeket nem tudsz megfejteni.
Ekkor a mellette ülő barátnőjére néztem:
– Téged hogy hívnak? – kérdeztem a szemérmesen figyelőt.
– Virág – felelte szégyenlősen a szeplős kislány.
– Amanda, ha te most hazamész, akkor Édesanyád üdvözöl téged, s azt mondja neked, hát megjöttél gyermekem, mert oda tartozol a családhoz. Ellenben ha Virág megy hozzátok, akkor Édesanyád úgy köszönti mint egy vendéget, ő nem oda tartozik, és el is fog menni onnan. Tudod, ha még nem vagy megkeresztelve, akkor csak vendég vagy a templomban, de ha megkeresztelnek, akkor Isten gyermeke leszel, és az Egyházhoz fogsz tartozni örökre, többé már nem leszel ott vendég, otthonosan mozogsz majd és tudni fogod, hogy ott mi mit jelent.
– Már mondtam az Anyukámnak, hogy meg akarok keresztelkedni – felelte Amanda.
– De hát, a hitoktató néni sosem mondta neked, hogy keresztelkedni fon-tos? – firtattam, amit talán nem kellett volna.
– Nem, sosem – válaszolta szomorúan.
Hát csak ennyi? Nem szeretnék én senkit elmarasztalni, de hát mit hagyott meg nekünk Krisztus? Menjetek, hirdessétek az evangéliumot minden nemzetnek és kereszteljétek meg őket… Miért nem vesszük ezt komolyan?
– Ha szeretnéd én segítek neked. Nézd, most ezen a fél órás buszúton nem tudok neked hitoktatást adni, de ismerem a Laci atyát, szívesen megkérdezem őt – mondtam, bár éreztem, hogy ez így kockázatos. Majd folytattam:
– Tudod, Amanda, én egy évvel voltam idősebb, amikor olyasmit éreztem, mint most te, és elmentem a templomba misére titokban, mert valami vágyat éreztem, de nemigen értettem ott semmit, sőt, még el is ájultam, mert reggeli nélkül voltam. Úgy vittek haza kocsival, így aztán kitudódott. Aztán amikor a gimibe jártam, egyszer csak benyitottam a városi plébániára, és én ott megmondtam, hogy meg akarok keresztelkedni. Egy magas pap bácsi volt ott, nagyon öregnek láttam, de igen jóságosnak, mindig cigarettázott, olyan sárgák voltak az ujjai. Azt mondta, hogy jó, és az idős néni, aki a plébánián dolgozott, ő lett a keresztanyám, ő tanított, készített fel, hogy megértsem, ami itt, ezen a képen van. Magdi néninek hívták, nagyon szerettem oda járni, megtanultam mindent. Otthon nem is tudták, hogy hová járok, azt mondtam, hogy kosárlabda edzésen vagyok, mert nem engedték meg, de én nagyon akartam.
– Én is érzem, hogy Isten hív engem, és már észrevettem azt is, hogy mindig olyan emberekkel találkozom, akik erről beszélnek velem, ez feltűnt már nekem – igazolta azt, ami öröm most a kis lelkében keletkezett.
Éreztem, hogy most jobb, ha kevesebbet mondok, mert nem ismeri a szavak jelentését, nem tudja ki az Isten, mi a pokol, mi a mennyország, az üdvösség, e szavakhoz ő még nem tudott képzeteket társítani. A városból kiérve az első falu határában felszállt az Édesanyja a buszra, már értettem, hogy miért foglalta volna a helyet. A másik ülésre egy idős hölgy ült le, aki figyelte a beszélgetésünket. Gyanakodva nézett ránk, hiszen láthatta, hogy beszélgetésben vagyunk a lányával. Most hozzá fordultam.
– Olyan okos ez a kislány, nagyon jól elbeszélgetünk, ritkán találkozom ilyen tiszta tekintetű fiatal lánnyal. Tudja, hogy Amanda komolyan fog-lalkozik azzal, hogy meg szeretne keresztelkedni?
Az asszony szemlesütve, zavarban válaszolt.
– Igen, már egy ideje szó van róla otthon, de nem is tudjuk, hogy mi le-gyen.
– Maga meg van keresztelve? – kérdeztem az anyát.
– Meg, persze – válaszolta, de hangján éreztem azt az izgalmat, ami abból adódott, hogy sejtette, lesznek még kérdéseim. A világért sem akartam a miértekre kitérni, vagy őt okolni, megfeddni, bemutatkoztunk egymásnak.
– Maga hittanár? – kérdezte most az idős hölgy szemből.
– Igen, az vagyok.
– Mert ez itt olyan volt eddig, mint egy hittanóra. Tudja, én református vagyok, de mindennel egyetértek amit itt beszéltek. Mert Isten tényleg gondoskodik a találkozásokról, magam már hetven éve tapasztalom ezt. Segíteni kell a fiatalokat, mert tudjátok, a hosszú életben annyi mindent megél egy ember, egyszer elesik, majd felkel, és ha nem tud kapaszkodni Istenbe, akkor nincsen értelme semminek.
Ha nem láttam volna testi látással az elegáns idős hölgyet a szemem előtt, azt is gondolhattam volna, hogy valamelyikünk őrzőangyala szólt közbe, hogy segítsen. Meglehet, mindenesetre az anyuka végre rám nézett, s figyelt arra, amiről Amandával tovább beszélgettünk, a kislány ugyanis nem zavartatta magát, ebből gondoltam, hogy e kérdések talán már otthon is elhangozhattak.
– De én most is úgy érzem, hogy Isten gyermeke vagyok – mondta.
– Isten teremtett téged is, de tudod, az emberben sok a rossz, mert egyszer már elfordult Istentől, elvágott egy szálat, mely az Istennel őt örökre összekötötte. Észrevetted már, hogy mennyi rossz gondolatunk van? Hogy milyen helytelen dolgokat teszünk, és közben belül érezzük, hogy ez nem jó. Azért nem jó, mert Isten nem szereti a rosszat, mert ő olyan jó, és azt akarja, hogy mi is jókká legyünk. Ezért, amikor megkeresztelkedünk, akkor Isten újra összeköt minket magával, ezért leszünk a gyermekei. De addig a rossz hatalma alatt vagyunk, ez a rossz, biztosan tanultad hittanból, ez a sátán, vagy az ördög, egy rossz angyal, aki Isten ellen fordult. Ezért nem is akarja, hogy mi Istenhez közelítsünk.
Igyekeztem keveset mondani, de nem számítottam rá, hogy ennyi minden új ismeret lehet a számára.
– Nem, ilyet nem hallottam – mondta, s én láttam, hogy itt nincsen még kép.
– Láttál már űrhajóst, aki mondjuk a Holdra vagy a Marsra megy? Ők ilyen speciális ruhát viselnek, tudod, a Földön kívül nincs oxigén, ebben a szkafanderben van levegő, véd a hő, a nyomás ellen, meg mindentől. Nos, a világban az ember körül az ördög sok rosszat csinál, mert azt akarja, hogy ne menjünk Istenhez, de a keresztség az olyan, mintha egy ilyen szkafanderben lennél, érted? És ha kiürül az oxigénpalackod, akkor sem kell félned, mert Isten újat ad, megtölti és vigyáz rád. Még sok-sok mindent kellene elmondanom, hogy megértsed, de ha szeretnéd, akkor beszélhetünk az Istenről, ha Édesanyád is jónak látja – mondtam a figyelmesen hallgató, csillogó szemű kislánynak, és az anyjára néztem.
Láttam a tekintetében a ki nem mondott kérdéseket, elébe mentem, mert vészesen közeledett a megálló, ahol ők leszállnak, az idős hölgy is készülődött, de láttam rajta, hogy erre, ami most el fog hangozni lezárásként, ő is kíváncsi.
– Nézze, én tisztában vagyok azzal, hogy ez itt, a buszon meglehetősen fura helyzet. Itt egy idegen nő, vagy szimpatikus vagyok, vagy nem, és agitálom önt meg a lányát. Biztosan nem megszokott, de nem én rendeztem így ezt, a buszt csak azért értem el, mert kissé késve indult. Nem is volt hely, csak itt, ezért felszálltam, annak ellenére, hogy tömve volt, mert fél óra is számít nekem, nagyon igyekszem a beteg apámhoz, egy ideje úgy érzem, már versenyt futok a halállal, s ma is előbb akarok érkezni. A lányka ezt a képet látta meg nálam, innen indult a beszélgetésünk. Nézze, én hittanár vagyok, fiatalokkal foglalkozom, sok tanítványom van ilyen korú is, mint Amanda. Jól ismerem a fiatalok jelzéseit és én azt mindig komolyan veszem. Ilyenkor nem érdekel az, hogy erről kinek mi a véleménye, mindig hallagatok arra, ami a lelkemben szól, mert tudom, hogy az Isten hangja. Nagyszerű és hatalmas dolog az, hogy maga, Juli, ennek az okos és tisztaszívű gyermeknek életet adott. De sokkal nagyobb dolog lesz majd az, ha ezt a gyermeket meg is keresztelik, higgye el ezt nekem. Ebben biztos vagyok, mert ebben a világban egyedül az a biztos és változatlan, a csalatkozhatatlan, amit Isten mondott. Ezt pedig a Szentírásban mind megtaláljuk. Isten dolgaiban én nem tréfálok. Ha szeretné, én szívesen hozok katekizmus-könyvet Amandának, amiből tanulhat, felkészülhet, de pap kell, mert a beavatás az Egyház dolga. Adok egy névjegykártyát, ezen rajt van, hol érhet el. Minden héten kétszer jövök haza, a szüleim itt laknak a faluban, ez a szülőfalum, két megállóval odébb szállok le.
Majd Amandához fordultam, s ezek a mondatok már a búcsúzáshoz tartoztak, ám mielőtt belefoghattam volna, az idős hölgy állva, a kapaszkodó mögül így szólt Julihoz.
– Én még ilyen sorsszerű találkozást így, közelről nem láttam. A lánya tele van kíváncsisággal, érzi, sejti, hogy ez a világ nem csak ennyi. Hát nem a legtisztább utat kell neki megmutatni? Ne botorkáljon a helytelenségek útján, én látom, hogy tiszta, de olyan mocskos itt minden most, erre vigyázni kell, kereszteljék meg a lányt, higgye el, hogy ez fontos, mert nincsen kapaszkodó.
Juli elvette a kártyát, Amandától pedig így búcsúztam:
– Ha elég erős benned a hang, akkor keress meg, írj egy levelet…
Félbeszakított:
– Fel fogom hívni telefonon…, de akkor most elmehetek a templomba?
– Menj, mert aki hív, Ő is tanít, a lelkedben van, azt csak te érted, igazán Ő tanít, én, a pap, mi csak a szavakat tudjuk magyarázni, sokszor tévedhetünk, de menj csak, mert Ő soha, semmiben nem téved, s nálam is, de még anyukádnál is jobban tudja, mire van igazán szükséged.
Szerkesztői megjegyzés: Véghelyi Péterné dr. neveléstudományból sikeresen megvédte doktori értekezését! Gratulálunk kiemelkedő teljesítményéhez!
10. AUSZTRÁL
KAPCSOLATOK
Ilosvay Gusztáv
levelei
Adásnap: 2025.11.02
A mai adás
valóban ahogy a mozaik képeket csinálják, rövid pörgős riportokból lett
kirakva. Rengeteg témát érintettünk. Talán itt kiemelném Vörös Lászlóval
készített interjúmat mit IZSÁPON készítettem egy félig kész harangláb tövében.
Maga a terv és a megvalósított építmény félkész állapotában is lenyűgöző. Egy
harangláb ami majd hirdeti ország világnak a helyi emberek és a közösség
elkötelezettségét és a múlt iránti tiszteletét, nem utolsósorban, a nemzet
megmaradását szorgalmazza. Maga a terv is csodálatos és remélem össze tudják
adományokból hozni a befejezésre szükséges pénzösszeget. Segíts ha tudsz.!!!
Vegyél téglajegyet,!!! Minden adomán legyen bár mily kevés is számít.
Augusztusra tervezik a felszentelést. Segíts, hogy megvalósuljon ez az impozáns
harangláb. Ma volt az utolsó élő adása Garamhegyi Editnek. Lejárt a vízuma és
el kell hagyni az országot sajnos. Hiányozni fog.!!! Remekül megtaláltuk a
hangot a stúdióban egymással. Sok sikert a jövőben bár hová is vezérli az élet.
Ne feledd belenézni a „ Megszólalok” Internetes irodalmi magazin oldalaiba.
Csodát fogsz találni benne. Ha tetszett az adás kérlek osszad meg a
barátaiddal, rokonaiddal
www.radiomozaiksydney.com.au
Ilosvay Gusztáv
a stúdióban
#radio
#harangtorony #adomany
www.radiomozaiksydney.com.au
 |
| Ilosvay Gusztáv a stúdióban |
#radio #harangtorony #adomany
*
Adásnap: 2025.11.09Gyermekkoromban, ami épp csak tegnap volt, játszottuk azt
a játékot, hogy”-Amerikából jöttem,
mesterségem címere” nos egy ilyen fiatal asszonnyal beszélgettem, aki a maga
nemében valóban kikaparta a gesztenyét és megteremtette min azt, hogy egy új
hazában egyenrangú állampolgárként élhessen. Hallgasd meg az interjút, remek
lett. Egyébként még mondtam a végén, hogy itt még nagyon sok olyan dologra fel
kellene hívni a figyelmet, ami idő hiányában nem jött össze. De ez már egy
másik alkalom lesz ( én bízom benne). Az adás elején mondtam, hogy a boritó kép
az IZSAPI harangtorony, amelynek felépítéséért gyűjtünk pénzt. Remélem te is
veszel egy téglajegyet és hozzájárulsz egy csekély összeggel, hogy megépüljön,
befejeződjön ez a remek Istennek tetsző építmény, az Izsapi Szt Kelemen
harangtorony. Segíts lehetőségeidhez mérten. Köszönjük. Persze mint minden
adásban rengeteg remek témát dolgoztunk fel. Mikrofon végre kaptuk a pécsi
tudomány egyetem munkatársait és nagy örömünkre szolgál, hogy részesei lehetünk
ennek a patinás oktatási rendszernek. Elbúcsúztattuk Garamhegyi Editet, aki az
ösztöndij időszak végével visszamegy Magyarországra de mint rádión műsrunk
munkatársa velünk marad. Sok sikert Edit a jövőben. Ha tetszett az adás kérlek
osszad meg barátaiddal, ismerőseiddel. Köszönjük!
www.radiomozaiksydney.com.au
www.radiomozaiksydney.com.au
*
Adásnap: 2025.11.16
www.radiomozaiksydney.com.au
*****************************************
11. VERSEK A SZERELEM BŰVÖLETÉBEN
Kálmán Ágnes: Sóhajok szállnak
Óh, édes Mennyország, lakik szívembe,
Elsiratott emlékek keserves bölcsőjébe
Elhagyottan, árván ring az én életem,
Hová is bújhatnék, dobol a szerelem
Ködöt szitál testemre a rét elmúlása,
Bűvös ígérettel ábrándozó lelkem,
Mivé lettem, mivé lett e szerelem?
Még fognám kezed puha érintését,
Még fényként suhannék pilláidon
Ragyogását felfognám szememmel,
Olvadnék tükrében, lenge öleléssel
De, oly messze már, sóhajok szállnak,
Nem lakik már szívembe csak a bánat
Mert szívem permetét rád hullatom,
Ajkadra nem forr már mézédes csókom
Csendesen érkezem, puha érintéssel,
A holnapba hintett fájó ébredéssel
Reményvesztetten az őszi elmúlásba,
Kitépném szívemből végleg az út porába.
2023. 10. 14.
Minden jog fenntartva!
…………………………
Lovag Dáma Nagy Cynthia: Addig szeress
Addig szeress, míg itt vagyok,
nem lehet tudni a holnapot,
az ölelésem végtelen s te engedd,
hogy így legyen!
Ne kérd, hogy bezárjam a szavakat,
hagyd, hogy szabadon szárnyalhassanak!
Addig szeress, míg itt vagyok, ne döntsd
Engedd, hogy öleljelek, mi lehet fontosabb,
mint a szeretet? Tedd félre önzőséged, ne
legyenek benned kételyek!
Rossz felé halad a világ, a családokban
egyre több a viszály vagy az elviselhetetlen
némaság!
Miért hagyjuk, hogy így legyen?
Miért telepszik ránk a belső félelem?
Miért nincs egy mindenkit megóvó
védelem?
Hány álom hever romokban, hisz a
mókuskerékből mindenki csak szabadulna,
de az életünk forgatókönyvét sajnos,
más írja.
Addig szeress, míg itt vagyok,
hogy karodban várhassam a megnyugvó
holnapot. Addig ölelj, míg teheted,
hisz nem tart sajnos, örökké a végtelen.
Életünknek bizony, csak egy húrja van,
mely csendülve-pendülve egyszer csak
elpattan!!!
……………………
Ölelj engem körbe, Te szerelem,
Szoríts, szoríts, el ne engedj engem,
Pezsdítsd fel, melegítsd át vérem,
Kellesz nekem, Te zsivány szerelem,
Bújj belém, enyém légy egészen,
Mosolyt csak Te csalsz arcomra,
Fénycsillagokat szórhatsz pilláimra,
Ölelj engem körbe, Te szerelem,
Remeteségemből oldozd ki szívem,
Veled édes az összes bűnhődésem,
Kötetlen minden elszenvedett vereségem,
Ölelj engem körbe, Te szerelem,
Jó szorosan szoríts engem,
Ajkaimat harapdáld lángrózsává,
Szenvedélyesen fonj körbe égő glóriával.
*****************************************
12. BEMUTATJUK
MÁRTON ÉVA ÍRÓT
Márton Éva
vagyok, Tolna megyei író. E.M.Miller név alatt írok 
Márton Éva
többféle témában, ezen
belül filmeket is. Több könyvem is jelent meg , két különböző kiadónál.
- Bandi Farkas
történetei ( mesekönyv)
- A Szövetség I.
A vírus ( sci-fi)
- Ismerősnek
jelölve ( valós történésen alapuló krimi e könyv)
- Szövetség és
novellái ( sci fi e-könyv)
- A négyek
bandája. A Bartal- kert rejtélye. ( Ifjúsági. e-könyv)
Ezen belül
írtam egy Vámpír - thriller filmet, amelyet tavaly nyáron forgattunk le
Budapesten a 17. kerületben. A film utómunkái a mai napig is zajlanak
még.
*E.M.Miller:
Hóesés(mese)
Hosszú évek
óta, szürke, napsütéses volt a tél, a december. Főleg a Karácsony. Az
emberek nem is igen emlékeztek arra, mikor volt utoljára fehér Karácsonyuk.
Gyerekek is csak hallomásból ismerték az öregek elmondása alapján, milyen a hó,
mennyi mindent lehet csinálni télvíz idején. És milyen gyönyörű Karácsonykor a
fenyőfa mellől az ablakból kibámulva nézni a szakadó hóesést.
Karcsika, ámulva-bámulva hallgatta ezekről a telekről az öregeket a
kályha mellett üldögélve. Ó, mi nagy kívánsága teljesülne, ha egyszer ő maga is
láthatna egyszer szakadó hóesést, hófödte tájakat. Gyúrhatna
hógolyót, építhetne hóembert, és kipirult arccal csúszkálhatna a Duna befagyott
jegén. Nagyon szegények voltak, még karácsonyfára sem igen futotta számukra. Ó,
bár valaki segítene rajtuk, és egyszer az életében feldíszített fenyőfát is
láthatna, alatt sok - sok ajándékkal. Az iskolában nem igazán beszéltek
vele, barátja sem igazán volt. Bánatos szívvel, irigykedve hallgatta
osztálytársait, mi minden lapult karácsonykor a fájuk alatt. Tudta, hogy az
idei karácsony sem lesz másként. Hiába írt levelet a Télapónak,
Jézuskának, sosem teljesítették a kívánságait. Ő nem kért nagy dolgokat,
csak apróságokat. Sosem teljesültek.
Ám egy este,
nagyapja a kályha mellett ült. Melléje telepedett. A nagyapja egy igen
különleges mesét mesélt aznap este. Holle Anyóról, aki fenn lakik az égben. Ha
megrázza a dunyháját, a világot hó lepi el. Karcsika gondolkodóba
esett. Alig jött álom a szemére. Csak arra tudott gondolni, ő bizony, levelet
fog írni Holle Anyó számára. Gondolatban megfogalmazta a mondandóját.
Csupán egy bökkenő akadt. Még pedig az, hogyan tudná Holle Anyó számára a
levelet elküldeni. Télapónak, Jézuskának könnyű volt. Postán adta a fel a
levelet. De valakinek, aki az égben lakik, annak vajon hogyan kell? Mert
biztos volt abban, hogy Holle Anyó létezik, ő tud segíteni neki. Miért szürkék
a telek és a Karácsony? Annak biztosan oka van, ezért nem rázza meg odafent
Holle Anyó a dunyháit, és méteres hó lepje el a világ minden táját. Az ok pedig
maga az emberiség, minden gonoszságával együttvéve.
Iskolából
hazaérve, lapot tépett ki a füzetéből és írni kezdte a levelet Holle Anyó
számára.
*Kedves Holle
Anyó!
Karcsi vagyok!
Azért írok neked, mert már a Télapóban és Jézuskában elvesztettem a hitem.
Hiába írok nekik évről, évre, de a kívánságomat nem teljesítik. Nemrég
hallottam rólad egy gyönyörű történetben, az idősektől, hogy régen,
milyen gyönyörű volt a Karácsony, hó lepte el minden évben a tájat. Te vagy az
egyetlen, aki segíthet nekem, hogy az álmom valóra váljon. Mi nagyon szegények
vagyunk, még karácsonyfám sem volt. Csak képről és hallomásból tudom
elképzelni, milyen is az, ha feldíszített fa áll karácsonykor a szobában.
Nem kérek mást, csupán ezt, hogy végre boldog karácsonyunk legyen
nagyapámmal, aki egyedül nevel engem.
Gondosan
összehajtotta a levelet, borítékba tette és ráírta Holle Anyó nevét. De
még mindig bajban volt, hogyan juttassa el a levelét az Anyó számára. A
borítékot a párnája alá rejtette. Az ötlet, hogy hogyan lehetne az égbe,
az Anyó számára az égbe eljuttatni a levelet, másnap délután villant be
számára. Nagyapja épp fát tett a kályhára. Beszaladt a szobájába és a
párnája alól elővette a borítékot. A szívéhez szorította, majd kiosont a
konyhába. Körbenézett. Odakintről hallotta, hogy nagyapja tesz-vesz. Gyorsan a
kályhához sietett. Kinyitotta annak ajtaját, és a tűzbe dobta a féltve őrzött
borítékot. Bámulta a kályha üvegét, hogyan válik a boríték a tűz martalékává és
száll a füst a kéményen keresztül, fel a magasba. Még percekig
nézte, majd lehajtott fejjel, mély sóhajtások közepette a szobájába ment és
kisírt szemekkel elaludt.
A füst szállt,
szállt, fel a magasba. Odabent a kunyhójában Holle Anyó a kandallója előtt ült
a hintaszékében. Ő maga is bús volt, az emberek kapzsisága és mérhetetlen
gonoszsága miatt. Valami kopogott. Holle Anyó felriadt az
álmodozásából, és körbenézett kicsiny szobájában. Nem látta a
hangforrást, de a kopogás csak nem akart szűnni. Odapillantott a kályha
felé és meglátta az ugrándozó levelet. Felállt, és kivette a borítékot. Olvasni
kezdte Karcsi levelét, mely mélyen meghatotta az Anyó szívét. Gondosan
összehajtotta a levelet és szoknyájának a zsebébe rejtette. Odabiceget a
mindent látó ablakához és kitekintett rajta. A varázsablakon keresztül
jól látta Karcsikát, és az Anyó úgy döntött, segít rajta, teljesíti a fiú
kívánságát. Hetek választották el a Földet és az emberiséget az Advent
első vasárnapjától. De az Anyó úgy döntött, nem e időtájt fogja a dunyháját
megrázni. Abban a hitben élt, ha végre hó fedi el a Földet, talán az emberek
szívébe is jóság költözik, és eltűnik a Földről a gonoszság.
Ahogy teltek a
napok és a hetek, Karcsika egyre sóvárogva nézett fel az égre, tekintetével a
hófelhőket keresve. És ahogy a napok teltek, egyre szomorúbbá vált, és
úgy érezte, hiába küldte el a levelet, Holle Anyó sem foglalkozik a kérésével.
Egy nappal
Szenteste előtt, Karcsi szívét nagy fájdalom járta át. Idén is szürke lesz a
szeretet ünnepe és a kérése sem fog teljesülni. Mielőtt aludni tért volna, még
egyszer kinézett az udvarra. A sötétben is jól látta, hogy egyetlen hópehely
sem hullik az égből. Szeméből hullani kezdett a könny. Így is aludt el.
Holle Anyó nem
sokkal éjfél után kinyitotta az ablakát és felemelte az első dunyháját. Rázta
és rázta. Így tett az összes többivel is. Lassan, apró szemek, majd kisebb
pelyhek kezdtek el szállingózni a világ minden tája felé. Végül hatalmas
pelyhekben hullott a hó. Esett reggel is, mikor Karcsi fáradtan,
sírásra görbült szájjal felkelt. Nem nézett semerre, még nagyapjára sem,
aki boldog mosollyal és szikrázó, örömmel, a szemével, reggelivel köszöntötte.
Karcsika leült az asztalhoz és nekiállt szerény reggeliét elfogyasztani.
Nagyapja többször az ablak felé nézett. De ő nem. Csak szipogott, és könnyeit
törölgette két falat között. Nagyapja nem bírta tovább és megrázta a vállát. A
fiú felnézett. Először nagyapjára, majd arra amerre az öregember mutatott. Esett
a hó. Karcsi felugrott az ablakhoz rohant. Örömteli mosollyal az arcán, amit az
ablakhoz nyomott, csillogó nagy szemekkel bámulta az ablakon keresztül a hulló
hópelyheket. A nagyapja mosolyogva átölelte.
Míg ők az
ablakon keresztül nézték a hulló pelyheket, a hátuk mögött valami készülőben
volt. Holle Anyó egy csodálatos fenyőfát varázsolt a kis konyha közepére. A
fenyőfa fel volt díszítve, alatt becsomagolt ajándékok. Mikor
Karcsi és nagyapja kicsodálkozták magukat, megfordultak és szembe találták magukat
a fával. Karcsi a szája elé tette a kezét és felzokogott. Mert e karácsony
reggelen, nemcsak a hó hullott, fenyőfa állt feldíszítve előttük, hanem
csodásabbnál csodásabb ételek gőzölögtek az asztalon.
- De hát ez…
hogyan?- kérdezte sírva a nagyapa.
- Úgy, hogy
levelet írtam Holle Anyónak és arra kértem, most az egyszer teljesítse a
kívánságomat. Havat szerettem volna látni, legalább egyszer az életben, és egy
feldíszített fenyőt.
Karcsi
visszarohant az ablakhoz és kinézett rajta, úgy kiáltotta.
-Drága, Holle
Anyó! Köszönöm szépen!
Holle Anyó
odafent könnyekkel teli szemmel nézte Karcsit. Van még valaki a világban, aki
még igaz szívű. Akinek kívánságát érdemes teljesíteni. Mert ők még hisznek a
csodában karácsony éjjelén.
 |
| Márton Éva |
- Bandi Farkas történetei ( mesekönyv)
- A Szövetség I. A vírus ( sci-fi)
- Ismerősnek jelölve ( valós történésen alapuló krimi e könyv)
- Szövetség és novellái ( sci fi e-könyv)
- A négyek bandája. A Bartal- kert rejtélye. ( Ifjúsági. e-könyv)
Ezen belül írtam egy Vámpír - thriller filmet, amelyet tavaly nyáron forgattunk le Budapesten a 17. kerületben. A film utómunkái a mai napig is zajlanak még.
*
E.M.Miller:
Hóesés
(mese)
Hosszú évek óta, szürke, napsütéses volt a tél, a december. Főleg a Karácsony. Az emberek nem is igen emlékeztek arra, mikor volt utoljára fehér Karácsonyuk. Gyerekek is csak hallomásból ismerték az öregek elmondása alapján, milyen a hó, mennyi mindent lehet csinálni télvíz idején. És milyen gyönyörű Karácsonykor a fenyőfa mellől az ablakból kibámulva nézni a szakadó hóesést. Karcsika, ámulva-bámulva hallgatta ezekről a telekről az öregeket a kályha mellett üldögélve. Ó, mi nagy kívánsága teljesülne, ha egyszer ő maga is láthatna egyszer szakadó hóesést, hófödte tájakat. Gyúrhatna hógolyót, építhetne hóembert, és kipirult arccal csúszkálhatna a Duna befagyott jegén. Nagyon szegények voltak, még karácsonyfára sem igen futotta számukra. Ó, bár valaki segítene rajtuk, és egyszer az életében feldíszített fenyőfát is láthatna, alatt sok - sok ajándékkal. Az iskolában nem igazán beszéltek vele, barátja sem igazán volt. Bánatos szívvel, irigykedve hallgatta osztálytársait, mi minden lapult karácsonykor a fájuk alatt. Tudta, hogy az idei karácsony sem lesz másként. Hiába írt levelet a Télapónak, Jézuskának, sosem teljesítették a kívánságait. Ő nem kért nagy dolgokat, csak apróságokat. Sosem teljesültek.
Ám egy este, nagyapja a kályha mellett ült. Melléje telepedett. A nagyapja egy igen különleges mesét mesélt aznap este. Holle Anyóról, aki fenn lakik az égben. Ha megrázza a dunyháját, a világot hó lepi el. Karcsika gondolkodóba esett. Alig jött álom a szemére. Csak arra tudott gondolni, ő bizony, levelet fog írni Holle Anyó számára. Gondolatban megfogalmazta a mondandóját. Csupán egy bökkenő akadt. Még pedig az, hogyan tudná Holle Anyó számára a levelet elküldeni. Télapónak, Jézuskának könnyű volt. Postán adta a fel a levelet. De valakinek, aki az égben lakik, annak vajon hogyan kell? Mert biztos volt abban, hogy Holle Anyó létezik, ő tud segíteni neki. Miért szürkék a telek és a Karácsony? Annak biztosan oka van, ezért nem rázza meg odafent Holle Anyó a dunyháit, és méteres hó lepje el a világ minden táját. Az ok pedig maga az emberiség, minden gonoszságával együttvéve.
Iskolából hazaérve, lapot tépett ki a füzetéből és írni kezdte a levelet Holle Anyó számára.
*
Kedves Holle
Anyó!Karcsi vagyok! Azért írok neked, mert már a Télapóban és Jézuskában elvesztettem a hitem. Hiába írok nekik évről, évre, de a kívánságomat nem teljesítik. Nemrég hallottam rólad egy gyönyörű történetben, az idősektől, hogy régen, milyen gyönyörű volt a Karácsony, hó lepte el minden évben a tájat. Te vagy az egyetlen, aki segíthet nekem, hogy az álmom valóra váljon. Mi nagyon szegények vagyunk, még karácsonyfám sem volt. Csak képről és hallomásból tudom elképzelni, milyen is az, ha feldíszített fa áll karácsonykor a szobában. Nem kérek mást, csupán ezt, hogy végre boldog karácsonyunk legyen nagyapámmal, aki egyedül nevel engem.
Gondosan összehajtotta a levelet, borítékba tette és ráírta Holle Anyó nevét. De még mindig bajban volt, hogyan juttassa el a levelét az Anyó számára. A borítékot a párnája alá rejtette. Az ötlet, hogy hogyan lehetne az égbe, az Anyó számára az égbe eljuttatni a levelet, másnap délután villant be számára. Nagyapja épp fát tett a kályhára. Beszaladt a szobájába és a párnája alól elővette a borítékot. A szívéhez szorította, majd kiosont a konyhába. Körbenézett. Odakintről hallotta, hogy nagyapja tesz-vesz. Gyorsan a kályhához sietett. Kinyitotta annak ajtaját, és a tűzbe dobta a féltve őrzött borítékot. Bámulta a kályha üvegét, hogyan válik a boríték a tűz martalékává és száll a füst a kéményen keresztül, fel a magasba. Még percekig nézte, majd lehajtott fejjel, mély sóhajtások közepette a szobájába ment és kisírt szemekkel elaludt.
A füst szállt, szállt, fel a magasba. Odabent a kunyhójában Holle Anyó a kandallója előtt ült a hintaszékében. Ő maga is bús volt, az emberek kapzsisága és mérhetetlen gonoszsága miatt. Valami kopogott. Holle Anyó felriadt az álmodozásából, és körbenézett kicsiny szobájában. Nem látta a hangforrást, de a kopogás csak nem akart szűnni. Odapillantott a kályha felé és meglátta az ugrándozó levelet. Felállt, és kivette a borítékot. Olvasni kezdte Karcsi levelét, mely mélyen meghatotta az Anyó szívét. Gondosan összehajtotta a levelet és szoknyájának a zsebébe rejtette. Odabiceget a mindent látó ablakához és kitekintett rajta. A varázsablakon keresztül jól látta Karcsikát, és az Anyó úgy döntött, segít rajta, teljesíti a fiú kívánságát. Hetek választották el a Földet és az emberiséget az Advent első vasárnapjától. De az Anyó úgy döntött, nem e időtájt fogja a dunyháját megrázni. Abban a hitben élt, ha végre hó fedi el a Földet, talán az emberek szívébe is jóság költözik, és eltűnik a Földről a gonoszság.
Ahogy teltek a napok és a hetek, Karcsika egyre sóvárogva nézett fel az égre, tekintetével a hófelhőket keresve. És ahogy a napok teltek, egyre szomorúbbá vált, és úgy érezte, hiába küldte el a levelet, Holle Anyó sem foglalkozik a kérésével.
Egy nappal Szenteste előtt, Karcsi szívét nagy fájdalom járta át. Idén is szürke lesz a szeretet ünnepe és a kérése sem fog teljesülni. Mielőtt aludni tért volna, még egyszer kinézett az udvarra. A sötétben is jól látta, hogy egyetlen hópehely sem hullik az égből. Szeméből hullani kezdett a könny. Így is aludt el.
Holle Anyó nem sokkal éjfél után kinyitotta az ablakát és felemelte az első dunyháját. Rázta és rázta. Így tett az összes többivel is. Lassan, apró szemek, majd kisebb pelyhek kezdtek el szállingózni a világ minden tája felé. Végül hatalmas pelyhekben hullott a hó. Esett reggel is, mikor Karcsi fáradtan, sírásra görbült szájjal felkelt. Nem nézett semerre, még nagyapjára sem, aki boldog mosollyal és szikrázó, örömmel, a szemével, reggelivel köszöntötte. Karcsika leült az asztalhoz és nekiállt szerény reggeliét elfogyasztani. Nagyapja többször az ablak felé nézett. De ő nem. Csak szipogott, és könnyeit törölgette két falat között. Nagyapja nem bírta tovább és megrázta a vállát. A fiú felnézett. Először nagyapjára, majd arra amerre az öregember mutatott. Esett a hó. Karcsi felugrott az ablakhoz rohant. Örömteli mosollyal az arcán, amit az ablakhoz nyomott, csillogó nagy szemekkel bámulta az ablakon keresztül a hulló hópelyheket. A nagyapja mosolyogva átölelte.
Míg ők az ablakon keresztül nézték a hulló pelyheket, a hátuk mögött valami készülőben volt. Holle Anyó egy csodálatos fenyőfát varázsolt a kis konyha közepére. A fenyőfa fel volt díszítve, alatt becsomagolt ajándékok. Mikor Karcsi és nagyapja kicsodálkozták magukat, megfordultak és szembe találták magukat a fával. Karcsi a szája elé tette a kezét és felzokogott. Mert e karácsony reggelen, nemcsak a hó hullott, fenyőfa állt feldíszítve előttük, hanem csodásabbnál csodásabb ételek gőzölögtek az asztalon.
- De hát ez… hogyan?- kérdezte sírva a nagyapa.
- Úgy, hogy levelet írtam Holle Anyónak és arra kértem, most az egyszer teljesítse a kívánságomat. Havat szerettem volna látni, legalább egyszer az életben, és egy feldíszített fenyőt.
Karcsi visszarohant az ablakhoz és kinézett rajta, úgy kiáltotta.
-Drága, Holle Anyó! Köszönöm szépen!
Holle Anyó odafent könnyekkel teli szemmel nézte Karcsit. Van még valaki a világban, aki még igaz szívű. Akinek kívánságát érdemes teljesíteni. Mert ők még hisznek a csodában karácsony éjjelén.
*
Puskás Lóránd:
Még tart a tél - festmény (30x40 cm, tus, akvarell)
.jpg)
*****************************************
13. NAGY VENDEL
ÉLETE VERSEKBEN
Sorozat (huszonkettedik rész)
A MOCCANÓ IDŐ
- Időkapszula -
Közel húsz évig
Ólomcipőben járt
Az idő,
Nehezen moccant előre
Nélküled.
Mint sárba ragadt,
Megrakott szénásszekér,
S akár a Föld,
Oly lassan fordult
Az idő kerekén.
Egyszer fent,
Egyszer lent.
Az örök körforgásban,
S talán mi még mindig
A lefelé menő,
Sárba merülő
Kerékküllőn vagyunk.
S ki tudja, mekkora
A kerék?
S leszünk-e a
Feljövő ágon még?
Pedig tudjuk,
Hogy száguldunk
A Nap körül
A gravitáció pórázán
Keringve szüntelen,
Az örökkévalóság felé.
Hol a holtak
Gyorsan utaznak.
2006-06-12
*ADJ NEKEM Ki kopogtat, beeresztetik.ki kérni akar, meghallgattatik,aki kér, neki megadattatik,adj nekem Uram,de hamarost.Csupán csak egy csöppnyi fényt,mi a Napból kélt,a világ tetejéről,csak nyolc perc míg ideér,mely oly végtelen, mint a lét.Napimádó vagyok,akár a papok, és a vakok,az ősi Magyarok,Japántól Egyiptomig,a felkelő Nap szigetétől,a forró homokig,hitem össze-vissza kavarog,folyvást adok és kapok,érzem az aranyos korong hevét,szelét és melegét,megértem a tojás sárgájánakéletet adó erejét.Fény hozza el a virág színét,nélküle minden oly vaksötét,hozza a cseppenő méz ízét,aranyra váltja színét.A beteg állat is kifekszik,küszöbre a Nap elé,ha jön a gyógyító fény,misét mondatok majd,a szerencsétlenekért.Kanálszámra szedhetném a mérget,testem kínoznák a férgek,lúgkövet is ihatnék,ha eszemnél maradnék,akár a megesett lány,szimpátia híján.Ez ám a méreg,nem pediglen a cián,okosságom mián,kasszában a hiány,nem nevet, együtt érez! 2020. április 15. * ÉLETKÉP MÁSKÉPP- MEGOLDÁSOK - szemedbe húzod a kalapot,hogy eltakarja a Napot.gyere velem most,köszöntlek, barátom.neked van mire büszkének lennedegyütt örülök veled.tudósaink azt vallják,ma már tudjuk...hamis az illúzió,ma úgy tudjuk,ez a helyes konklúzió.s kisgyerek vallja ötévesen,van egy hipotézisem.rákérdezek hirtelenmi van neked?a mesében mondjákvallja szertelen.én meg melléteszem,hogy nyelvében él a nemzet,de nyelvével mégsenki nem nemzett.hol az édes anyanyelved?apanyelv a végső jel,a fene egye mega más macskáját,csak a miénk maradjon.ha feldobod tarka,ha leesik nyávogmi lehet az?mindegy, csak macskára essen.állatkínzás mennyit ér?öt év vagy kötél.értem én az okos szót,ismerem a csíziót.tiszt kérdi a katonát,milyen csapatnál szolgálsz?harckocsizó?nem...lövész?nem...utász?tiszta szívemből.s ha a mozi sötétjébenmegfogod egy hölgy kezét,csak úgy véletlenség,kérdően rád néz reménylőn,bocsánatot kérsz,elnézést kívánok,hencc volt.s azért jobb lakni a dombon,mert lefelé gurul a lócitrom,megírta a kalendárium.nem úgy mint a síkokon,ott esetleg csaka szilikon dombokrólnézheted a völgyet.nem biztos, hogy az a barátod,ki a bajból kirántott.a lakásba benézel,látod feltúrva a szoba,össze van köpködve az esküvői kép,nem volt szép munka.s a kép se szép.jótett helyébe, jót ne várj,de hát, minden jó elnyeriméltó büntetését.vagy jutalmát.elvileg logikus,a jó mindig gyanús.a nyájasság sok mindent eltakar,ha valaki valamit akar.de ha egyszer örömeső esne,rám is hullhatna egy cseppje.veréb ugrálaz útszélenbúsan nézszerte-széjjelterített asztal volt ezvalamikor réges-régen.fagyos szél fújhideg télben.szánkó nem járterre régen.arra gondol sok veréb kobakvajon hol vannakmostanság a lovak?birkabőrös göndörkos,mindjárt begorombulok,juh héj... 2016. augusztus 22. * MIKULÁS, MIKULÁS... Mikulás, Mikulás,CsudálatosLátomás.Rőt ruhájaPiros bodor,Ősz szakállaFehér fodorÉdes, puhaVattacukorHajlott hátánTeli puttony,Csizmája kopog,Talpa alattFriss hó ropog.Versért, dalértCukrot ad.AjándékotOsztogat.ImádságértSimogat.Szánkó szárnyánLibben Ő,Jövőre isÚjra jő. Szekszárd, 2016
december 6. Mikulás napján
*
HARANGOK HANGJAI Szólnak a harangokHirdetnek örömöt,Fájdalmat, bánatot.Kongatnak harangot,Jeleznek tüzeket,Áradó vizeket.Zúgnak a harangok,Esküvőre menetTemetésről jövet.Zengenek a harangokUrunk dicsőségeÁlltaluk ragyog.Csendítenek harangot,Fel ne ébredjenekA holtak, a csillagok. 2013. okt. 23. *
KARÁCSONY VAKON... Szenteste fellobbanA gyertyák izzó lángjaKarácsony reggelre isKihűl a vaskályha.Megszületett a MegváltóRongyos istállóban.Jöjj kedvesem,Ülj az ölembeUtoljára nézzél a szemembeHalványuló fényétLátod-e?Ezentúl fehér botot veszek a kezembeFekete kalapot teszek a fejemre.Szenteste fellobbanA gyertyák izzó lángjaKarácsony reggelre isKihűl a vaskályha.Megszületett a MegváltóRongyos istállóban.Mindkét szemedre megvakultálÜlsz az ágyonVárod a karácsonytVárod a csodátAz isteni bárányt,Hogy újra lásdIsten szép világátAkkor majd meglátodKi maradt végül a barátod.Szenteste fellobbanA gyertyák izzó lángjaKarácsony reggelre isKihűl a vaskályhaMegszületett a MegváltóRongyos istállóban.Kalitkában, hogy enyém maradjonLegszebbik madaramnak is szárnyát szegemDe ti kedveseimDrága gyermekeim,Ha megértetekRepüljetekTi fészket elhagyókÓvó szárnyaimat kiterítem felettetek.Az nem sérteneHa vissza sem néznétek,De az rosszul esne,Ha elfelednétek.Szenteste fellobbanA gyertyák izzó lángjaKarácsony reggelre isKihűl a vaskályhaMegszületett a MegváltóRongyos istállóbanAz ige megtestesült BetlehembenS a három királyok elindultak,Fényes csillag vezette őket.Tömjén füstje lebegett a légben,Letérdeltek a kis Jézus elébeKi elhozta a reményt,Hitet vesztett embereknekAz utolsó esélyt.A mennyben angyalok kara énekel,Varázsgömböt szorongatszVágyón a kezedbenCsillognak a fényekÁlmodozó szemedben.A megváltás reménye élMegtisztulni vágyó,Bűnös lelkedben. Szekszárd, 2016
Karácsonyán... * RÉSZEGES SZILVESZTER
HAJNALÁN Rég elmúlottMár Karácsony,Hóember állAz udvaron.Söprű van aKezébenA két szeme szén.Fazék a fején.Idekint dideregÚjév reggelén.Pezsgővel aKezemben,Mellé ülök én.BeszélniTanítomKonok fejét.Mondja aztOkosan,Szépen,Hogy:BUÉK. 2016. december 31.
.jpg)
*****************************************
13. NAGY VENDEL
ÉLETE VERSEKBEN
Sorozat (huszonkettedik rész)
A MOCCANÓ IDŐ
- Időkapszula -
Közel húsz évig
Ólomcipőben járt
Az idő,
Nehezen moccant előre
Nélküled.Mint sárba ragadt,
Megrakott szénásszekér,
S akár a Föld,
Oly lassan fordult
Az idő kerekén.
Egyszer fent,
Egyszer lent.
Az örök körforgásban,
S talán mi még mindig
A lefelé menő,
Sárba merülő
Kerékküllőn vagyunk.
S ki tudja, mekkora
A kerék?
S leszünk-e a
Feljövő ágon még?
Pedig tudjuk,
Hogy száguldunk
A Nap körül
A gravitáció pórázán
Keringve szüntelen,
Az örökkévalóság felé.
Hol a holtak
Gyorsan utaznak.
2006-06-12
*ADJ NEKEM Ki kopogtat, beeresztetik.ki kérni akar, meghallgattatik,aki kér, neki megadattatik,adj nekem Uram,de hamarost.Csupán csak egy csöppnyi fényt,mi a Napból kélt,a világ tetejéről,csak nyolc perc míg ideér,mely oly végtelen, mint a lét.Napimádó vagyok,akár a papok, és a vakok,az ősi Magyarok,Japántól Egyiptomig,a felkelő Nap szigetétől,a forró homokig,hitem össze-vissza kavarog,folyvást adok és kapok,érzem az aranyos korong hevét,szelét és melegét,megértem a tojás sárgájánakéletet adó erejét.Fény hozza el a virág színét,nélküle minden oly vaksötét,hozza a cseppenő méz ízét,aranyra váltja színét.A beteg állat is kifekszik,küszöbre a Nap elé,ha jön a gyógyító fény,misét mondatok majd,a szerencsétlenekért.Kanálszámra szedhetném a mérget,testem kínoznák a férgek,lúgkövet is ihatnék,ha eszemnél maradnék,akár a megesett lány,szimpátia híján.Ez ám a méreg,nem pediglen a cián,okosságom mián,kasszában a hiány,nem nevet, együtt érez! 2020. április 15. * ÉLETKÉP MÁSKÉPP- MEGOLDÁSOK - szemedbe húzod a kalapot,hogy eltakarja a Napot.gyere velem most,köszöntlek, barátom.neked van mire büszkének lennedegyütt örülök veled.tudósaink azt vallják,ma már tudjuk...hamis az illúzió,ma úgy tudjuk,ez a helyes konklúzió.s kisgyerek vallja ötévesen,van egy hipotézisem.rákérdezek hirtelenmi van neked?a mesében mondjákvallja szertelen.én meg melléteszem,hogy nyelvében él a nemzet,de nyelvével mégsenki nem nemzett.hol az édes anyanyelved?apanyelv a végső jel,a fene egye mega más macskáját,csak a miénk maradjon.ha feldobod tarka,ha leesik nyávogmi lehet az?mindegy, csak macskára essen.állatkínzás mennyit ér?öt év vagy kötél.értem én az okos szót,ismerem a csíziót.tiszt kérdi a katonát,milyen csapatnál szolgálsz?harckocsizó?nem...lövész?nem...utász?tiszta szívemből.s ha a mozi sötétjébenmegfogod egy hölgy kezét,csak úgy véletlenség,kérdően rád néz reménylőn,bocsánatot kérsz,elnézést kívánok,hencc volt.s azért jobb lakni a dombon,mert lefelé gurul a lócitrom,megírta a kalendárium.nem úgy mint a síkokon,ott esetleg csaka szilikon dombokrólnézheted a völgyet.nem biztos, hogy az a barátod,ki a bajból kirántott.a lakásba benézel,látod feltúrva a szoba,össze van köpködve az esküvői kép,nem volt szép munka.s a kép se szép.jótett helyébe, jót ne várj,de hát, minden jó elnyeriméltó büntetését.vagy jutalmát.elvileg logikus,a jó mindig gyanús.a nyájasság sok mindent eltakar,ha valaki valamit akar.de ha egyszer örömeső esne,rám is hullhatna egy cseppje.veréb ugrálaz útszélenbúsan nézszerte-széjjelterített asztal volt ezvalamikor réges-régen.fagyos szél fújhideg télben.szánkó nem járterre régen.arra gondol sok veréb kobakvajon hol vannakmostanság a lovak?birkabőrös göndörkos,mindjárt begorombulok,juh héj... 2016. augusztus 22. * MIKULÁS, MIKULÁS... Mikulás, Mikulás,CsudálatosLátomás.Rőt ruhájaPiros bodor,Ősz szakállaFehér fodorÉdes, puhaVattacukorHajlott hátánTeli puttony,Csizmája kopog,Talpa alattFriss hó ropog.Versért, dalértCukrot ad.AjándékotOsztogat.ImádságértSimogat.Szánkó szárnyánLibben Ő,Jövőre isÚjra jő. Szekszárd, 2016
december 6. Mikulás napján
*
HARANGOK HANGJAI Szólnak a harangokHirdetnek örömöt,Fájdalmat, bánatot.Kongatnak harangot,Jeleznek tüzeket,Áradó vizeket.Zúgnak a harangok,Esküvőre menetTemetésről jövet.Zengenek a harangokUrunk dicsőségeÁlltaluk ragyog.Csendítenek harangot,Fel ne ébredjenekA holtak, a csillagok. 2013. okt. 23. *
KARÁCSONY VAKON... Szenteste fellobbanA gyertyák izzó lángjaKarácsony reggelre isKihűl a vaskályha.Megszületett a MegváltóRongyos istállóban.Jöjj kedvesem,Ülj az ölembeUtoljára nézzél a szemembeHalványuló fényétLátod-e?Ezentúl fehér botot veszek a kezembeFekete kalapot teszek a fejemre.Szenteste fellobbanA gyertyák izzó lángjaKarácsony reggelre isKihűl a vaskályha.Megszületett a MegváltóRongyos istállóban.Mindkét szemedre megvakultálÜlsz az ágyonVárod a karácsonytVárod a csodátAz isteni bárányt,Hogy újra lásdIsten szép világátAkkor majd meglátodKi maradt végül a barátod.Szenteste fellobbanA gyertyák izzó lángjaKarácsony reggelre isKihűl a vaskályhaMegszületett a MegváltóRongyos istállóban.Kalitkában, hogy enyém maradjonLegszebbik madaramnak is szárnyát szegemDe ti kedveseimDrága gyermekeim,Ha megértetekRepüljetekTi fészket elhagyókÓvó szárnyaimat kiterítem felettetek.Az nem sérteneHa vissza sem néznétek,De az rosszul esne,Ha elfelednétek.Szenteste fellobbanA gyertyák izzó lángjaKarácsony reggelre isKihűl a vaskályhaMegszületett a MegváltóRongyos istállóbanAz ige megtestesült BetlehembenS a három királyok elindultak,Fényes csillag vezette őket.Tömjén füstje lebegett a légben,Letérdeltek a kis Jézus elébeKi elhozta a reményt,Hitet vesztett embereknekAz utolsó esélyt.A mennyben angyalok kara énekel,Varázsgömböt szorongatszVágyón a kezedbenCsillognak a fényekÁlmodozó szemedben.A megváltás reménye élMegtisztulni vágyó,Bűnös lelkedben. Szekszárd, 2016
Karácsonyán... * RÉSZEGES SZILVESZTER
HAJNALÁN Rég elmúlottMár Karácsony,Hóember állAz udvaron.Söprű van aKezébenA két szeme szén.Fazék a fején.Idekint dideregÚjév reggelén.Pezsgővel aKezemben,Mellé ülök én.BeszélniTanítomKonok fejét.Mondja aztOkosan,Szépen,Hogy:BUÉK. 2016. december 31.
*****************************************
14. HORVÁTH
EDINA ANNA: ELKÉSETT VALLOMÁS
- Istvánnak -
(Folytatásos
novella – második rész)
Fiatal voltam. Nem tudtam, hogy is tovább. Nem voltam felkészülve a felnőtt életre, nem voltam még nagylány. Csak azt vettem észre, hogy egyre ritkábban gondolok rád mosolyogva. Hogy a hangod már nem visszhangzott bennem minden este.
Aztán egy nap valaki elejtett egy mondatot rólad. „Tudod, hogy már nincs köztünk?” – ennyit mondott, hanyagul, mintha csak az időjárásról beszélne.
Nem tudtam, mikor mentél el. Nem kérdeztem mikor. Nem mertem. Túl fájdalmas és felfoghatatlan volt.
*
Azóta évek
teltek el. A hallgatás épp olyan hosszúra nyúlt bennem, mint a ki nem
teljesedett szerelemünk. Sokáig azt hittem, csak vége lett valaminek, amit
igazán sosem kezdtem el. De most már tudom, hogy egy egész élet ment el akkor -
a tiéd, és vele valami belőlem is. |
| Horváth Edina Anna |
Most már elmerem képzelni, milyen lett volna, ha akkor másképp döntök.
Ha melletted maradok,
Ha válaszolok.
Ha nem bújok a félmosolyok mögé, nem rejtem el a félelmem mögé a szívemet.
Sokan mondták: „Nem is illettetek volna össze.” Lehet. De te voltál az egyetlen, aki nem akart megváltoztatni. Aki igazán szeretett. Aki látott bennem valamit, amit még én sem ismertem fel.
Most már látom.
Tudod, az ember furcsán viselkedik, mikor fáj valamije, amit nem tud megnevezni. Én évekig hordtam a szívemben ezt a valamit. Nevettem másokkal, szerettem másokat, és közben mindig volt bennem egy üres hely, ahova senki nem ülhetett le. Azt a helyet te töltötted volna be.
Ha hagyom.
Minap elsétáltam a régi utcádba. A ház ugyanaz. Idegen virágok nőnek a kerítés mellett. Azt hittem, nem érzek majd semmit. De a torkom összeszorult, mintha a levegő is tudná, hogy ott hagytál valamit, amit sosem vettem fel. Egy pillanatra újra láttam, ahogy ott állsz a kapuban, kissé féloldalt, a kezed a zsebedben, ahogy mindig.
Nem tudtam, mikor haltál meg.
De most már tudom, mikor halt meg bennem az a lehetőség, amit te jelentettél.
Akkor, amikor nemet mondtam – vagy még inkább: amikor semmit sem mondtam.
Sajnálom.
Nem úgy, ahogy az ember megbán egy hibát. Hanem úgy, ahogy egy öreg fa hajlik a szélben, némán, a múlt súlya alatt.
Most, ennyi év után elmerem mondani.
Szerettelek.
A magam félénk, gyáva, félkész módján, de szerettelek.
És fáj, hogy már csak így tudlak megszólítani.
Az idő sok mindent elsimít, de nem töröl ki mindent. Nézegetlek a fényképeken, úgy nézel rám, mint, amikor rám nevettél. Most a hiányoddal együtt élek, mint egy sebhellyel, amit már nem lehet kezelni, csak elfogadni.
Ha van túlvilág, ha hallasz valahol, szeretném, ha tudnád: már nem félek.
Csak már késő.
.........................................
Szabó Ágnes: Vágy
*****************************************
15.TERMÉSZET
DICSÉRETE VERSEKBEN
Bognár Papp
Irén: Őszi kertben
Reggel még ősz van, de délutánra
aranyhidakat épít a napsugár.
Reggel hűs ködök ezüst fátyolban szálltak,
és házunk előtt
kis patakban játszott
a víz fodra, s az opálos fénybogár.
Az őszi éjben zeng még a tücsök
vágyón sírja, hogy odalett a nyár,
bár ezer színben pörög a karnevál.
De vége lett a hosszú forró nyárnak
akár a dolgos , boldog ifjúságnak.
Az őszi kertben felragyog a nyár;
kertem végében a som, az áfonya,
levelek zöldben, bíborban, aranyban,
az őszi kert utolsó mámora.
Szép szőlőskertünk terméke a bor,
jó kóstolót kínál a szorgos gazda,
s elkábít, mint színes bájával a táj,
az ősz édesen-fanyar illata.
Vonulnak épp a vadludak az égen,
szikrázva hulló levél-lepkék tűzében.
Egy reggel aztán, mint zord hadsereg,
érkeznek nehéz, fekete fellegek.
Régi kis házunk kiskapuja sír,
amint cibálja, rángatja a szél.
Szívünket elvitte a nyár,
lelkünkkel száll egy nyári lepke.
Bronz testünk hófehérben jár
aranyló őszi kertben,
szívünket elvitte a nyár!
Reggel még ősz van, de délutánra
aranyhidakat épít a napsugár.
Reggel hűs ködök ezüst fátyolban szálltak,
a víz fodra, s az opálos fénybogár.
Az őszi éjben zeng még a tücsök
vágyón sírja, hogy odalett a nyár,
bár ezer színben pörög a karnevál.
De vége lett a hosszú forró nyárnak
akár a dolgos , boldog ifjúságnak.
Az őszi kertben felragyog a nyár;
kertem végében a som, az áfonya,
levelek zöldben, bíborban, aranyban,
az őszi kert utolsó mámora.
Szép szőlőskertünk terméke a bor,
jó kóstolót kínál a szorgos gazda,
s elkábít, mint színes bájával a táj,
az ősz édesen-fanyar illata.
Vonulnak épp a vadludak az égen,
szikrázva hulló levél-lepkék tűzében.
Egy reggel aztán, mint zord hadsereg,
érkeznek nehéz, fekete fellegek.
Régi kis házunk kiskapuja sír,
amint cibálja, rángatja a szél.
Szívünket elvitte a nyár,
lelkünkkel száll egy nyári lepke.
Bronz testünk hófehérben jár
aranyló őszi kertben,
szívünket elvitte a nyár!
……………………….
Engel Csaba: Időben érkezem
„Időben érkezem: soha nem késtem.
Színeket keverek, illatot lehelek.
Gyümölcsös kertekben,
magaslat, völgyekben
megtaláltok engem,
ott, ahol eljárok, gyönyört varázslok.
zúzmarát hullatok,
vidám arcotokra
napsugarat szórok.
Ti csak nevessetek:
sírok én helyettetek.
Pihen a természet,
s nem hallani mást,
csak némi halk zörejt.
Hulló falevelek
csöndben földet érnek.
Szél hordozza szerteszét,
azt suttogja: közel a tél.
Neked nincs mitől félj,
örvendjél és gyűjtögessél.
És ha majd elmegyek,
te is egy jót pihenjél.
Pihenj, hogyha minden kész.
Annyit igyál, egyél,
amennyi egészség.”
2025.09.03
…………………….
Felső Tamás: A falu hangjai
Ülök a gangon,
A tetőn galambpár kedvesen búg,
odébb rikácsol egy tyúk.
Valamikor még felnyerített egy ló,
vagy bőgött egy tehén, annak idején.
Ma már mást tartani nem lehet,
szinte csak macskát, s ebet.
Régebben mennyire más volt,
amikor még kézzel húztad a deszkán a ráspolyt.
Az idő nyugodtan, lassabban ment,
nem rohant a szív idebent.
Szépen, gondosan vágtad kaszával a rendet,
hangja oly szép volt, s az éle csak úgy pengett.
Közben fészkükben csiviteltek a füsti, vagy molnárfecskék,
figyelted a fészeknél a sok kis fejecskét, vagy a felnőttek cikázó reptét.
Esős idő után pocsolyáknál gyűjtötték a sarat.
Mára már csak mutatójuk maradt.
Szorgoskodtak, mert jól jött az istállóban, vagy eresz alatt a háznál
kijavítani a fészket, jobb, mintha viharban beáznál.
Jaj, minden mennyire más volt,
de megéltünk mára egy más kort.
Kevesebb már a faluban a régi hang,
pocsolyákban is csak olajos víz pang,
az idő elhaladt, de nekem a falu idebent örök,
s a régi maradt.
………………….
Kalocsa Zsuzsa: Holdnak fénye
Egykor fénylő csillag
voltam jó anyám homlokán,
szállt a nyár illata
Holdnak fénye belengte
a kedves szavát,
mikor jó kedvében dalolt,
s elmondtuk az esti imát.
Régi időnk letűnt örökre,
lelkemen száll tova,
de még érzem hajának
rózsa illatát.
Kertjében boldogan virulnak
a jázminok,
rózsák és a fehér liliomok,
beragyogják a csillagok.
Mindenütt kábító illatuk
hömpölyög,
érzem felém tekintnek', s az
illatos virágok lelke üdvözöl.
……………………..
Vincze D. Jutka: Lágy hullámokon
Lágy hullámokon, ringató ölével,
Az éj csillagai borulnak fölém,
sötétségben fénylő, díszes tetőnek.
Álmok hívnak, de még nem mehetek,
derülök, borulok az élet „rendjén",
gondolataim még elidőznek,
csónakom lágyan ringat a part mentén.
.
Az eltelt napok elém sorakoznak,
sok megélt szép pillanatot hoztak.
Sóhajtó, halvány, hűvös hajnalok.
Cikázó, forrongó, zajos nappalok.
Holdfénnyel hímzett éjjelek sora.
Szeretlek élet, te édes, mostoha.
…………………….
W. Ábrahám Erzsébet: ÉJI SZÉPSÉG
Csend lebeg a szívem körül,
tán a csillagoknak örül,
hallgatja az esti zenét,
holdvilágnak titkos neszét.
Magam vagyok, oly egyedül,
létem a felhőkbe merül,
rezeg-pereg, sok falevél,
éji szépség, Isten-beszéd...
*****************************************
16. BEMUTATJUK
FAZEKAS BÍBORKA LILLA ÍRÓT
Bemutatkozás :
Fazekas Bíborka Lilla vagyok. Egy Tolna megyei faluban élek családommal. Az alkotás mindig is az életem része volt. A kreativitás számomra egy állandóan változó, izgalmas folyamat, amelyet a mindennapi élet apró dolgaiban is keresek. Ugyanannyi örömöt lelek egy hangulatos fotó elkészítésében, egy szépen megkomponált sütemény megálmodásában, mint egy gondolatébresztő írás papírra vetésében. Éppen ezért rendkívül izgalmas számomra, hogy ennek a közösségnek is immár a tagja lehetek, és végre az irodalom területén, a sorokkal alkotott világban is elkezdhetem szárnyaimat bontogatni.
 |
| Fazekas Bíborka Lilla |
Fazekas Bíborka Lilla vagyok. Egy Tolna megyei faluban élek családommal. Az alkotás mindig is az életem része volt. A kreativitás számomra egy állandóan változó, izgalmas folyamat, amelyet a mindennapi élet apró dolgaiban is keresek. Ugyanannyi örömöt lelek egy hangulatos fotó elkészítésében, egy szépen megkomponált sütemény megálmodásában, mint egy gondolatébresztő írás papírra vetésében. Éppen ezért rendkívül izgalmas számomra, hogy ennek a közösségnek is immár a tagja lehetek, és végre az irodalom területén, a sorokkal alkotott világban is elkezdhetem szárnyaimat bontogatni.
*
Fazekas bíborka
lilla: A megváltás próbája
(novella)
…repültem.
………………….
Magányos madár
– Fazekas Bíborka novellájához
*****************************************
17. FILOZÓFIKUS
HANGULATÚ VERSEK
Zsigmond
István: FOGLYOK
Fekete füsttel
vár minket a halott ég,
és kormos falai között égő városa,
vasból vert bakancs villog fenn a holdon,
csecsemő-boldog álmát őrzi a foglyok lábnyoma.
Kifáradt cipőnkben együtt vonulunk,
a fagyos tetők felett némák a csillagok,
összetörve az álom-pincék alatt,
hallgatjuk a derengő fűszagot.
Szurony-keskeny folyosókon megyünk,
nem kérve, csak hallgatva a szót.
S valahol a szívünkben megremeg az Isten,
tüskésen, hidegen, mint az út menti szögesdrót.
Budapest 2025.
Minden jog fenntartva.
és kormos falai között égő városa,
vasból vert bakancs villog fenn a holdon,
csecsemő-boldog álmát őrzi a foglyok lábnyoma.
Kifáradt cipőnkben együtt vonulunk,
a fagyos tetők felett némák a csillagok,
összetörve az álom-pincék alatt,
hallgatjuk a derengő fűszagot.
Szurony-keskeny folyosókon megyünk,
nem kérve, csak hallgatva a szót.
S valahol a szívünkben megremeg az Isten,
tüskésen, hidegen, mint az út menti szögesdrót.
Minden jog fenntartva.
*
Zsigmond László: Foglyok című festménye
Apró, mozdulatlan, időtlen boldogságban.
Mielőtt végleg kirepül tudatom, fájdalmas utakon.
ha eszembe jutnak bolondos gondolatok,
és azt teszek, festek, rajzolok, alkotok, amit akarok.
*
Kép: FosszíLia
- csipkeveréssel készítettem
Aurora Amelia
Joplin: Tiszta szeretet
Nincs elvárás.
A szívemben megértettem.
Vagyok, aki vagyok.
Belül szabad vagyok,
mint a szél, amely nem kérdez,
csak táncol a fák lombjai között.
Az igazi szeretet nem vár el semmit.
Nincs hiányérzete,
mert a tiszta
szeretet egész,
mint a telihold, mely önmagában teljes,
nem kívánja a csillagok fényét,
mégis beragyogja az eget.
Tudja, hogy mindene megvan.
Nem kér többet, nem akar kevesebbet.
Ami kell, megérkezik hozzá,
pont akkor, ott,
amikor az élet keze odanyújtja.
Sokféle szeretet van a világban:
birtokló, ragaszkodó,
féltékeny, kapaszkodó –
mint viharos szél, mely letépi a levelet az ágról.
De a tiszta szeretet más.
Nem birtokol, nem irányít, nem követel.
Csak van.
Olyan, mint a hajnali fény,
mely csendben szétterül a föld felett,
anélkül, hogy engedélyt kérne.
Mint egy forrás,
mely mindig önmagából fakad,
és soha nem apad el.
A tiszta szeretet ragyog.
És aki benne él,
az maga is fénnyé válik.
A szívemben megértettem.
Vagyok, aki vagyok.
Belül szabad vagyok,
mint a szél, amely nem kérdez,
csak táncol a fák lombjai között.
Az igazi szeretet nem vár el semmit.
Nincs hiányérzete,
mint a telihold, mely önmagában teljes,
nem kívánja a csillagok fényét,
mégis beragyogja az eget.
Tudja, hogy mindene megvan.
Nem kér többet, nem akar kevesebbet.
Ami kell, megérkezik hozzá,
pont akkor, ott,
amikor az élet keze odanyújtja.
Sokféle szeretet van a világban:
birtokló, ragaszkodó,
féltékeny, kapaszkodó –
mint viharos szél, mely letépi a levelet az ágról.
De a tiszta szeretet más.
Nem birtokol, nem irányít, nem követel.
Csak van.
Olyan, mint a hajnali fény,
mely csendben szétterül a föld felett,
anélkül, hogy engedélyt kérne.
Mint egy forrás,
mely mindig önmagából fakad,
és soha nem apad el.
A tiszta szeretet ragyog.
És aki benne él,
az maga is fénnyé válik.
………………………..
Belém markol a félelem,
Tudom, az életem nem végtelen,
Öröklétet szeretné szorongó szívem,
Szorít, fogva tart a sötét félelem,
Sokat kell majd szenvednem?
Egyedül vagy családommal?
Esetleg szívbeli jóbarátommal.
Mennyire mesés lenne, ha csupán szemem
Lassan álomba merülne,
S a legszebb képzeletem,
Ha Szerelmem fogná két kezem,
Lassan elengedném a rút félelmet,
Szállnék könnyen, szárnyalnék, szárnyalnék,
Milyen mesés lenne, csoda lehetne,
Szerelmem ölébe szenderednék örök nyugalomra.
………………………
Csak egy férfi lehet harcos?
Nála ott van a fizikai erő,
Tudom.
S egy nő ?
egy Janne D” Arc ?
micsoda lelkesedés,
A tenni akarás,
hogy védd óvd a hazát.
S még hány ilyen nő van a világon?
Ez a bennük égő tűz
több, mint a férfierő.
Hisz a tét.
ország, haza család
és a legfontosabb : a gyermek.
Oroszlánként küzdünk
csapatban és egyénileg is.
Magunkat nem kímélve,
mindent a cél érdekébe,,
Tudom lehet az test gyenge
erőtlen is,
De a késztetés oly erős
hogy minden akadályt legyőz,
2025-08-23
Azon a karácsonyon sok hó esett. A város felvette szebb, fehér öltözékét.
Hetven év körüli ősz szakállú öregember botorkált az összelapátolt hóbuckák között. Kötött bojtos sapkát viselt, kezében jókora barna bőrtáska. Kopott, piszkos ködmönét nem bámulták meg, pedig már senki nem hordott ilyet. Megszokták, a környéken mindenki ismerte.
– Köszönöm, drágám. Ez jól esett. Ma be kell mennem az egyesületbe. Hozzak valamit a közértből?
– Már megint az egyesület! Mindig csak ezek az unalmas bélyegek!
Virág, a nyakát behúzva iszkolt, hóna alatt két jókora albummal. Az egyesület öt villamosmegállónyira volt. Váratlanul, hógolyók csattantak a villamos ablakán. Az utasok ijedten keresték a zaj forrását. A vezető megállította a kocsit, leszállt s a váltóvassal fenyegette a gézengúzokat. Az öregember nem volt meglepve mikor Halász Antit fedezte fel közöttük.
Négyemeletes málló vakolatú bérház mosókonyhájában volt berendezve a Bélyeggyűjtők Kerületi Egyesülete, a BÉKE. Virág havonta kétszer-háromszor eljött, attól függően, mikor sikerült megfelelő bélyeget találnia.
– Ma mit hozott Virágkám? – kérdezte egy horgas orrú ősz férfi.
– Magának mije van? – nyitotta ki albumát Virág.
– Gyönyörű posta-tiszta perui sorozatot kaptam a múlt héten. Ezért a fogazott, japán bélyegblokkért odaadom. Már régen vásik rá a fogam.
– Engem inkább az a lengyel érdekelne. Odaadom érte a japán blokkot.
– Bolond maga! Ez teljesen értéktelen. Tizenkettő egy tucat.
– Nem baj, nekem az kell – makacskodott Virág.
Otthon aggódva forgatta egykor híres, mára erősen hiányos albumait.
– Még három hónap és nem lesz mit elcserélnem – sóhajtotta.
Szép, olvasható betűkkel megírta a levelezőlapot ráragasztotta a bélyeget, zsebre tette, és elindult a postára. A hivatalban éppen nem volt senki, a lány már várta. Elővette a bélyegzőt, és gondosan ügyelve arra, hogy a felirat elmosódjon, lebélyegezte.
– Nemsokára elfogynak a bélyegek. Mit csinálunk akkor?
Másnap, a Bolond Marek ragyogott. Ráncos arcát, boldog fény töltötte el, szinte megszépült.
– Írt a fiam! – újságolta mindenkinek. – Most éppen Lengyelországban van. Rengeteget utazik! Járt már Hollandiában, Egyiptomban, és még nagyon sok helyen. Itt őrzöm a lapjait a táskámban.
Virág messziről, egy hirdetőoszlop mögé bújva nézte barátja örömét. Nem vette észre, hogy Halász Anti lopakodott mögé.
– Csókolom, Pali bácsi.
Az öregember összerezzent a hangra.
– Mit akarsz!? – mordult rá. – Megint megdobálod!? Vagy most engem!?
– A nővéremből kicsikartam az igazat. Az iskolában van bélyeggyűjtő szakkör. Ma beiratkoztam.
A csupasz platánfák fölött néhány varjú körözött, károgva. Virág tekintete megenyhült.
– Helyes – bólintott nagy sokára az öregember.
Csendesen, kissé meggörnyedve hazaindult. Ahogy távolodott, hosszú, fekete kabátjában úgy festett, mintha egy nagy holló lépkedne a hóban...
.jpg)
Nem messze a falutól állt egy kicsi kunyhó. Nem is állt, csak úgy düledezett. Ha az ember ránézett, azt gondolta, menten összedől, ha pacsirta szál rá, vagy ha egy pajkos szél ráfúj.
De a kunyhó, a kicsi kalyiba kitartott. Talán nem is a rozsdás szögek, vagy a régi, szúette csapolások tartották egyben, hanem annak az embernek a szeretete, aki benne lakott.
Igen.
Szerette azt a kunyhót, szerette a pacsirtát, aki rászállt annak ódon gerincére, szerette a rigót, aki keltette, az őzet, aki alig tőle legelészett, s úgy egyáltalán mindent szeretett, amiben szív dobogott, amit az Isten alkotott. Legeslegjobban talán mégis az embereket szerette, legyenek azok akármilyenek is. Minden gyarlóságukra csak legyintett, gyermeki bohóságnak tartotta mindet. Tehette, hisz akár a legöregebbnek is lehetett volna a nagyanyja.
S mivel így érzett, egyre azon volt, hogy megsegítse őket. Vajákos asszony volt, afféle gyógyfüves. Az első fűszál hasadásától az utolsó hanyatlásáig járta a határt, szedte a természet eszenciáját. Minden fának, bokornak ismerte a virágát, levelét, termését, gyökerét. Tudta mikor kell szedni őket, mire jók, hogyan kell azokat főzni, szárítani, összetörni.
Egyszóval mindent tudott a gyógyításról.
S az emberek jöttek hozzá.
A faluból. Meg aztán azon túlról is.
Jöttek egyedül, másodmagukkal, olykor csapatostul. Valaki este ment a sötétben, lopva, mint a tolvajok. Úgy hitte, szégyellnivaló a baja. Így volt, nem így volt, az öregasszonynak mindenki számára volt valami, ami jót tett a gondok ellen.
Az emberek fizettek, amivel tudtak. Hálával, jó szóval, egy darab kenyérrel. Az öregasszony nem nagyon fogadott el semmit. Nem szerette a pénzt. Egyszer elővett egy gyűrött pénzdarabot, azt mutatta meg valakinek, aki nagyon erősködött, hogy ott akar hagyni valamit.
– Látod ezt, fiam?
Az a valaki bólogatott. S az öregasszony folytatta.
– Ebből a következő vásárban veszek petróleumot, hogy tudjak este is dolgozni. Minden mást adnak a fák, a bokrok és a föld. Ha nagyon adni akarsz valamit, akkor gondolj rám akkor, ha nagyon nevetsz. De gondolj rám akkor is, ha bánat ér. Jussak eszedbe néha, az a lényeg! – azzal útnak indította az embert.
S a falu élt, virult, kicsattant az egészségtől. S az öregasszony boldog volt.
Hanem egyszer, amikor kitipegett a kunyhó elé, mert akkor olyan öreg volt már, hogy rendesen menni nem tudott, azt látta, hogy a kunyhó fala megrepedt, a kéménye megdőlt, s a ház előtt az öreg akác sem hajt már ki soha többé. Tudta, hamarosan mindezek után ő is sorra kerül. Nem lett ettől szomorú, úgy gondolt erre, mint az elkerülhetetlenre. Mondta mindig, hogy aminek eleje van, annak vége is kell, legyen. Csak a falu miatt aggódott. Az emberekért fájt a szíve.
Utolsó erejéből összeszedett hát mindent, amit az erdő-mező nyújtani tudott még azon a kései őszön. Dolgozott éjjel, dolgozott nappal, s mikor az utolsó csepp petróleum is elkopott, s a lámpása elaludt, kiesett a kezéből minden, s várta a halált.
Tél lett azon a hajnalon, s sűrű pelyhekben esett a hó. Belepte a mezőt, eltakarta az öreg akác holt ágait, s rátelepedett a kicsi kunyhóra, még jobban megroppantva annak tetejét, nem foglalkozva azzal, hogy odabent egy öreg szív még mindig dobogott.
Talán segíthetett volna valaki annak az asszonynak, de nem járt arra senki, mert az asszony addigra mindenkit meggyógyított.
Az emberek nem is olyan messze jól érezték magukat. Nagyon jól. S nevettek szakadásig. S amikor olyan nagyon jól nevettek, mégis eszükbe jutott az öreg vajákos asszony. Először a kovács törölte meg a száját a zsíros vacsora után, bekecset vett, s gondolta, megnézi a kicsi kunyhót. Messziről látszott, hogy nem füstül a kémény, s ahogy közelebb ment, azt is látta, hogy csapás sincs a kunyhó körül. Addigra ott volt már a lovász, a takács, a borbély, s alig egy fertály idő múlva mindenki ott volt a faluból.
Bekopogtak, látták, hogy baj van. Rögtön munkához láttak. Legelőször tüzet raktak, valaki levesért szaladt, megint más egy csupor tejet hozott. Mindenki megtette, amit tudott, ami elvárható volt tőle.
Az öregasszony szeme újra csillogni kezdett, pedig alig pislákolt már benne az élet.
Azon az este a falu visszaadott valamit annak, akitől oly sokat kapott. Nincs ebben semmi különös, emberek között ez így szokás.
Az öreg vajákos asszony pedig talán még most is szedegeti a maga füveit, hogy eltüntesse a föld színéről a bajokat.
.jpg)
…………………………..
József Tibor:
Óda, a fényhez
Tisztelgés az
1992-ben megjelent antológiaszerzők előtt,
az íráscímek
szöveghű felhasználásával, jelen cím kivételével.
Hálás köszönet
és emlékezés a lábodi Bali Istvánra, akitől
az Óda a
fényhez című, Vak és gyengén látó költők és írók antológiáját kaptam!
Mikor a lombra
sötétül az árnyék,
Taposd el az
időt, Ne kutasd Vágyam.
Költő vagyok A
vén fogaskerék.
Szemem Égő
lakat, Mostoha sors.
Korcs ez a
század, mégis enyém.
…csak most
vagyok juhász, A kék lovas.
Jelmezbálon
Ecce ego, A drótostót.
Gondoljátok
meg! Éj A vakvezetőhöz.
Otthont keresek
Egyedül mindenekkel
Éjjel az idegen
városban… Ernyő alatt.
Útközben Búcsú
a kedves, régi háztól,
Tárgyaim,
Fekete szemüveg-fehér bot.
Mi is az a
honvágy A Legek ítélete.
A sötét ruhás
emberek városa
Kötéltánc,
Térformák, Körülmények,
Szembesülés
Szürke szemüveggel
Krizantém -
nyíláskor Emlékeznék.
Madár repül Égi
Barbizonban
A Világosság
Urához, Érted tán…
Rácsok mögül
Oda, a fényhez,
Bumeráng. A
párbaj Záradék.
Vakság felé
Tükröm, tükröm Hiányzol
A „Névnapok
emlékei”- ből.
Szeretlek zengő
ég, Arctalan álom Leány.
A kis Korodi
Évike Vigasztaló
Öléből szálltam
a felhők közé.
A túlsó part
Krisztus útja,
Látogatási nap,
Csak csend legyen…
Nincs időnk. Az
emlékek tövisei
Fénylő
biztatások. Érints is engem.
Csak ennyi
kell…? Mi kimondjuk, Ima,
Ha most
elvesznénk,
A házasság A
palást.
Kaposvár, 2021.
április 25.
*****************************************
18. KURUCZ
ÁRPÁD: LEVELEZŐ LAPOK A MÚLTBÓL
(novella)
Azon a karácsonyon sok hó esett. A város felvette szebb, fehér öltözékét.
Hetven év körüli ősz szakállú öregember botorkált az összelapátolt hóbuckák között. Kötött bojtos sapkát viselt, kezében jókora barna bőrtáska. Kopott, piszkos ködmönét nem bámulták meg, pedig már senki nem hordott ilyet. Megszokták, a környéken mindenki ismerte.
Torzonborz szakállából alig látszottak ki világos kék szemei,
zavarodottan, gyanakodva forgatta őket. Orrát pirosra csípte a hideg, szinte
világított, mint egy autó hátsó lámpája. Egyszerre hógolyó érte a hátán. Az
öregember meglepő fürgeséggel vágta magát hasra és fedezéket keresve kúszni
kezdett. Körülötte, rajta egymás után puffantak a hógolyók. Arcán eszelős
rémülettel, végül menedéket talált egy letakart, oldalkocsis motorkerékpár
mögött.
– Itt vannak! – kiabált rekedten. – Mindenki fedezékbe! A nők és a gyerekek az óvóhelyre! Öt kiskamasz szaladt ki az egyik kapu alól. Körbe fogták az öregembert és alaposan megdobálták. Az a hóban hasalva szűkölve védte karjaival a fejét.– Srapnel! – nyüszített. Hozzá hasonló korú férfi közeledett futva.
 |
| Kurucz Árpád |
– Itt vannak! – kiabált rekedten. – Mindenki fedezékbe! A nők és a gyerekek az óvóhelyre! Öt kiskamasz szaladt ki az egyik kapu alól. Körbe fogták az öregembert és alaposan megdobálták. Az a hóban hasalva szűkölve védte karjaival a fejét.– Srapnel! – nyüszített. Hozzá hasonló korú férfi közeledett futva.
– Tűnjetek el!
– kiabált már messziről.
– Mit ártott nektek!?
A gyerekek röhögve elfutottak. Egyikük visszafeleselt.
– Most mi baja van!? Csak egy hangyás vénember! A Bolond Marek.
– Téged ismerlek, Halász Anti! Találkozunk még! Keljen fel öreg barátom – hajolt le. – Segítek. Már elmentek.
– Köszönöm Virág úr – tápászkodott fel a Bolond Marek. – Mindig így kezdik, először a tüzérség, utána jönnek a tankok és a gyalogság. Menjen le az óvóhelyre. Nekem még dolgom van, a Tömő utcában ég az egyik ház.
– Már lefújták a légiriadót, és eloltották a házat – sóhajtotta Virág.
– Tényleg? Érdekes, én nem hallottam a szirénát.
Marek zavaros tekintettel nézett barátjára. Megragadta kabátja ujját megrántotta és egészen közel hajolt.
– Itt vannak! Érzem, hogy figyelnek! Látom a szemüket, hallom a lépteiket – suttogta, s nyála a másik arcába fröcsögött. – Mindig nézzen a háta mögé! Otthon is hallom ahogy motoszkálnak. Fülelnek és csak az alkalomra várnak. Legyen nagyon óvatos! De a fiam harcol ellenük az egész világon. Megvéd minket.
– Tudom. Hova indult?
– A postára. Már biztosan megjött a levelezőlap.
– Én is éppen odatartok. Elkísérem.
A postán kevesen voltak. Az üveg mögött fiatal lány tárta szét a kezét.
– Sajnálom, Marek bácsi. Nem érkezett magának semmi – mondta, s közben összenézett Virággal.
A Bolond Marek ideges lett. Nyugtalanul nézett körbe.
– Már meg kellett volna érkeznie. Csak nem történt valami baj?
Nyílt az ajtó, Halász Anti ugrott be, mintha kergetnék. Be sem ért már kiabált.
– Apa azt üzeni…
Ekkor észrevette a két férfit, el akart inalni.
– Várj csak! – szól utána Virág.
A gyerek kelletlenül visszafordult. A férfi félrehívta.
– Miért bántjátok ezt a szerencsétlen öregembert?
– Csak egy vén bolond.
– Ez a vén bolond olyanokat élt meg amit, remélem neked soha nem kell. Légóparancsnok volt a háború alatt. A Tömő utcában öt kisgyereket hozott ki a tűzből. Egyikük az anyád. Aznap kapta a hírt, hogy a fia elesett a Kárpátokban. Számára akkor megállt az idő.
– Nem halhatott meg a fia, minden hónapban küld neki levelezőlapot.
– Az nem a te dolgod! – förmedt rá az öregember.
Az üveg mögül kiszólt a lány.
– Megint valami csibészséget csináltál!? Megállj, apa hátra köti a sarkad.
Virág a az ablakhoz lépett.
– Ezt magának tettem el – adott át egy képeslapot a lány. – Egy balatonit, és két mátrait adtam érte.
A Krakkói Vár színes képe volt a lapon, a Visztula partjáról fotózva.
A két öregember együtt indult útnak.
– Jöjjön be Virág úr főzök magának egy teát.
– Köszönöm. Jól fog esni ebben a hidegben.
Marek kicsi sötét lakása a második emeleten volt. A festésért síró falakra, rengeteg tükröt akasztott.
– Minden hol ott vannak. A tükrökben látom őket. Világít a szemük fehérje. Nem beszélnek, csak néznek mozdulatlanul. Némák. Éjszaka ott állnak az ágyam mellett. Ha nem veszem észre kihasználják az alkalmat, de amíg látom őket, nem mernek semmit csinálni. Maga is legyen nagyon éber, Virág úr – suttogta Marek kimeredt szemmel a szakállát markolászva.
– Mindjárt felforr a teavíz – tette hozzá minden átmenet nélkül, normális hangon.
A gyerekek röhögve elfutottak. Egyikük visszafeleselt.
– Most mi baja van!? Csak egy hangyás vénember! A Bolond Marek.
– Téged ismerlek, Halász Anti! Találkozunk még! Keljen fel öreg barátom – hajolt le. – Segítek. Már elmentek.
– Köszönöm Virág úr – tápászkodott fel a Bolond Marek. – Mindig így kezdik, először a tüzérség, utána jönnek a tankok és a gyalogság. Menjen le az óvóhelyre. Nekem még dolgom van, a Tömő utcában ég az egyik ház.
– Már lefújták a légiriadót, és eloltották a házat – sóhajtotta Virág.
– Tényleg? Érdekes, én nem hallottam a szirénát.
Marek zavaros tekintettel nézett barátjára. Megragadta kabátja ujját megrántotta és egészen közel hajolt.
– Itt vannak! Érzem, hogy figyelnek! Látom a szemüket, hallom a lépteiket – suttogta, s nyála a másik arcába fröcsögött. – Mindig nézzen a háta mögé! Otthon is hallom ahogy motoszkálnak. Fülelnek és csak az alkalomra várnak. Legyen nagyon óvatos! De a fiam harcol ellenük az egész világon. Megvéd minket.
– Tudom. Hova indult?
– A postára. Már biztosan megjött a levelezőlap.
– Én is éppen odatartok. Elkísérem.
A postán kevesen voltak. Az üveg mögött fiatal lány tárta szét a kezét.
– Sajnálom, Marek bácsi. Nem érkezett magának semmi – mondta, s közben összenézett Virággal.
A Bolond Marek ideges lett. Nyugtalanul nézett körbe.
– Már meg kellett volna érkeznie. Csak nem történt valami baj?
Nyílt az ajtó, Halász Anti ugrott be, mintha kergetnék. Be sem ért már kiabált.
– Apa azt üzeni…
Ekkor észrevette a két férfit, el akart inalni.
– Várj csak! – szól utána Virág.
A gyerek kelletlenül visszafordult. A férfi félrehívta.
– Miért bántjátok ezt a szerencsétlen öregembert?
– Csak egy vén bolond.
– Ez a vén bolond olyanokat élt meg amit, remélem neked soha nem kell. Légóparancsnok volt a háború alatt. A Tömő utcában öt kisgyereket hozott ki a tűzből. Egyikük az anyád. Aznap kapta a hírt, hogy a fia elesett a Kárpátokban. Számára akkor megállt az idő.
– Nem halhatott meg a fia, minden hónapban küld neki levelezőlapot.
– Az nem a te dolgod! – förmedt rá az öregember.
Az üveg mögül kiszólt a lány.
– Megint valami csibészséget csináltál!? Megállj, apa hátra köti a sarkad.
Virág a az ablakhoz lépett.
– Ezt magának tettem el – adott át egy képeslapot a lány. – Egy balatonit, és két mátrait adtam érte.
A Krakkói Vár színes képe volt a lapon, a Visztula partjáról fotózva.
A két öregember együtt indult útnak.
– Jöjjön be Virág úr főzök magának egy teát.
– Köszönöm. Jól fog esni ebben a hidegben.
Marek kicsi sötét lakása a második emeleten volt. A festésért síró falakra, rengeteg tükröt akasztott.
– Minden hol ott vannak. A tükrökben látom őket. Világít a szemük fehérje. Nem beszélnek, csak néznek mozdulatlanul. Némák. Éjszaka ott állnak az ágyam mellett. Ha nem veszem észre kihasználják az alkalmat, de amíg látom őket, nem mernek semmit csinálni. Maga is legyen nagyon éber, Virág úr – suttogta Marek kimeredt szemmel a szakállát markolászva.
– Mindjárt felforr a teavíz – tette hozzá minden átmenet nélkül, normális hangon.
*
Virág, ebéd
után, jóllakottan szusszanva dőlt hátra. Hálásan nézett feleségére.– Köszönöm, drágám. Ez jól esett. Ma be kell mennem az egyesületbe. Hozzak valamit a közértből?
– Már megint az egyesület! Mindig csak ezek az unalmas bélyegek!
Virág, a nyakát behúzva iszkolt, hóna alatt két jókora albummal. Az egyesület öt villamosmegállónyira volt. Váratlanul, hógolyók csattantak a villamos ablakán. Az utasok ijedten keresték a zaj forrását. A vezető megállította a kocsit, leszállt s a váltóvassal fenyegette a gézengúzokat. Az öregember nem volt meglepve mikor Halász Antit fedezte fel közöttük.
Négyemeletes málló vakolatú bérház mosókonyhájában volt berendezve a Bélyeggyűjtők Kerületi Egyesülete, a BÉKE. Virág havonta kétszer-háromszor eljött, attól függően, mikor sikerült megfelelő bélyeget találnia.
– Ma mit hozott Virágkám? – kérdezte egy horgas orrú ősz férfi.
– Magának mije van? – nyitotta ki albumát Virág.
– Gyönyörű posta-tiszta perui sorozatot kaptam a múlt héten. Ezért a fogazott, japán bélyegblokkért odaadom. Már régen vásik rá a fogam.
– Engem inkább az a lengyel érdekelne. Odaadom érte a japán blokkot.
– Bolond maga! Ez teljesen értéktelen. Tizenkettő egy tucat.
– Nem baj, nekem az kell – makacskodott Virág.
Otthon aggódva forgatta egykor híres, mára erősen hiányos albumait.
– Még három hónap és nem lesz mit elcserélnem – sóhajtotta.
Szép, olvasható betűkkel megírta a levelezőlapot ráragasztotta a bélyeget, zsebre tette, és elindult a postára. A hivatalban éppen nem volt senki, a lány már várta. Elővette a bélyegzőt, és gondosan ügyelve arra, hogy a felirat elmosódjon, lebélyegezte.
– Nemsokára elfogynak a bélyegek. Mit csinálunk akkor?
Másnap, a Bolond Marek ragyogott. Ráncos arcát, boldog fény töltötte el, szinte megszépült.
– Írt a fiam! – újságolta mindenkinek. – Most éppen Lengyelországban van. Rengeteget utazik! Járt már Hollandiában, Egyiptomban, és még nagyon sok helyen. Itt őrzöm a lapjait a táskámban.
Virág messziről, egy hirdetőoszlop mögé bújva nézte barátja örömét. Nem vette észre, hogy Halász Anti lopakodott mögé.
– Csókolom, Pali bácsi.
Az öregember összerezzent a hangra.
– Mit akarsz!? – mordult rá. – Megint megdobálod!? Vagy most engem!?
– A nővéremből kicsikartam az igazat. Az iskolában van bélyeggyűjtő szakkör. Ma beiratkoztam.
A csupasz platánfák fölött néhány varjú körözött, károgva. Virág tekintete megenyhült.
– Helyes – bólintott nagy sokára az öregember.
Csendesen, kissé meggörnyedve hazaindult. Ahogy távolodott, hosszú, fekete kabátjában úgy festett, mintha egy nagy holló lépkedne a hóban...
………………………..
Téli alkonyat –
ismeretlen festő
.jpg)
*****************************************
19. GUTI CSABA:
A KICSI KUNYHÓ
(novella)
Nem messze a falutól állt egy kicsi kunyhó. Nem is állt, csak úgy düledezett. Ha az ember ránézett, azt gondolta, menten összedől, ha pacsirta szál rá, vagy ha egy pajkos szél ráfúj.
De a kunyhó, a kicsi kalyiba kitartott. Talán nem is a rozsdás szögek, vagy a régi, szúette csapolások tartották egyben, hanem annak az embernek a szeretete, aki benne lakott.
Igen.
 |
| Guti Csaba |
*
Az öregasszony
nagyon tudott szeretni.Szerette azt a kunyhót, szerette a pacsirtát, aki rászállt annak ódon gerincére, szerette a rigót, aki keltette, az őzet, aki alig tőle legelészett, s úgy egyáltalán mindent szeretett, amiben szív dobogott, amit az Isten alkotott. Legeslegjobban talán mégis az embereket szerette, legyenek azok akármilyenek is. Minden gyarlóságukra csak legyintett, gyermeki bohóságnak tartotta mindet. Tehette, hisz akár a legöregebbnek is lehetett volna a nagyanyja.
S mivel így érzett, egyre azon volt, hogy megsegítse őket. Vajákos asszony volt, afféle gyógyfüves. Az első fűszál hasadásától az utolsó hanyatlásáig járta a határt, szedte a természet eszenciáját. Minden fának, bokornak ismerte a virágát, levelét, termését, gyökerét. Tudta mikor kell szedni őket, mire jók, hogyan kell azokat főzni, szárítani, összetörni.
Egyszóval mindent tudott a gyógyításról.
S az emberek jöttek hozzá.
A faluból. Meg aztán azon túlról is.
Jöttek egyedül, másodmagukkal, olykor csapatostul. Valaki este ment a sötétben, lopva, mint a tolvajok. Úgy hitte, szégyellnivaló a baja. Így volt, nem így volt, az öregasszonynak mindenki számára volt valami, ami jót tett a gondok ellen.
Az emberek fizettek, amivel tudtak. Hálával, jó szóval, egy darab kenyérrel. Az öregasszony nem nagyon fogadott el semmit. Nem szerette a pénzt. Egyszer elővett egy gyűrött pénzdarabot, azt mutatta meg valakinek, aki nagyon erősködött, hogy ott akar hagyni valamit.
– Látod ezt, fiam?
Az a valaki bólogatott. S az öregasszony folytatta.
– Ebből a következő vásárban veszek petróleumot, hogy tudjak este is dolgozni. Minden mást adnak a fák, a bokrok és a föld. Ha nagyon adni akarsz valamit, akkor gondolj rám akkor, ha nagyon nevetsz. De gondolj rám akkor is, ha bánat ér. Jussak eszedbe néha, az a lényeg! – azzal útnak indította az embert.
S a falu élt, virult, kicsattant az egészségtől. S az öregasszony boldog volt.
Hanem egyszer, amikor kitipegett a kunyhó elé, mert akkor olyan öreg volt már, hogy rendesen menni nem tudott, azt látta, hogy a kunyhó fala megrepedt, a kéménye megdőlt, s a ház előtt az öreg akác sem hajt már ki soha többé. Tudta, hamarosan mindezek után ő is sorra kerül. Nem lett ettől szomorú, úgy gondolt erre, mint az elkerülhetetlenre. Mondta mindig, hogy aminek eleje van, annak vége is kell, legyen. Csak a falu miatt aggódott. Az emberekért fájt a szíve.
Utolsó erejéből összeszedett hát mindent, amit az erdő-mező nyújtani tudott még azon a kései őszön. Dolgozott éjjel, dolgozott nappal, s mikor az utolsó csepp petróleum is elkopott, s a lámpása elaludt, kiesett a kezéből minden, s várta a halált.
Tél lett azon a hajnalon, s sűrű pelyhekben esett a hó. Belepte a mezőt, eltakarta az öreg akác holt ágait, s rátelepedett a kicsi kunyhóra, még jobban megroppantva annak tetejét, nem foglalkozva azzal, hogy odabent egy öreg szív még mindig dobogott.
Talán segíthetett volna valaki annak az asszonynak, de nem járt arra senki, mert az asszony addigra mindenkit meggyógyított.
Az emberek nem is olyan messze jól érezték magukat. Nagyon jól. S nevettek szakadásig. S amikor olyan nagyon jól nevettek, mégis eszükbe jutott az öreg vajákos asszony. Először a kovács törölte meg a száját a zsíros vacsora után, bekecset vett, s gondolta, megnézi a kicsi kunyhót. Messziről látszott, hogy nem füstül a kémény, s ahogy közelebb ment, azt is látta, hogy csapás sincs a kunyhó körül. Addigra ott volt már a lovász, a takács, a borbély, s alig egy fertály idő múlva mindenki ott volt a faluból.
Bekopogtak, látták, hogy baj van. Rögtön munkához láttak. Legelőször tüzet raktak, valaki levesért szaladt, megint más egy csupor tejet hozott. Mindenki megtette, amit tudott, ami elvárható volt tőle.
Az öregasszony szeme újra csillogni kezdett, pedig alig pislákolt már benne az élet.
Azon az este a falu visszaadott valamit annak, akitől oly sokat kapott. Nincs ebben semmi különös, emberek között ez így szokás.
Az öreg vajákos asszony pedig talán még most is szedegeti a maga füveit, hogy eltüntesse a föld színéről a bajokat.
……………………….
Cvitkovics
Mária: Múló idő - festmény (42x30 cm)
.jpg)
*****************************************
20.
VERSEK EGY CSOKORBAN
Bihari Enikő:
El nem sírt könnyek
A könnyek
látható részei kedves lelkednek,
Ne szégyelld
soha, ha azok néha elerednek.
Könnyeid
szempilládra fűzött lélekgyöngyszemek,
Ne temesd
magadba,
mert csak a
lelked gyémántjai fénylenek.
A fájdalmad
néma nyelve
minden
könnycsepped,
Mely által csak
kiürül bánatod,
és tisztára
mossa a lelked.
S ahogy hull
rád melegen és puhán,
elmossa minden
kétséged,
Gyógyító áldást
hozva
egyre erősebbé
tesznek.
Ha fojtogat a
bánat, engedj a könnyeknek teret,
Csillogó
pilláidon könnyeid nem a gyengeséged.
Merj sírni,
zokogni, mert ha ezt nem teszed,
Akkor az el nem
sírt könnyeid tengere
egyre csak
nagyobb lesz.
Ott legbelül,
mélyén a lelkednek,
Ott gyűlik
cseppenként, hol már te se látod őket.
Minden egyes
cseppjével egyre csak nehezebb lesz,
S hideg óceánná
válva jégbe burkolja szelíd szívedet.
Mikor
elárasztják szemeid a könnyek,
Sírj vagy
zokogj, mert ez a természetes.
Óceánod elnyel,
ha nem engeded szabadjára őket,
Háborgó
mélységébe belefullad lelked.
……………………..
Aurora Amelia
Joplin : A Tél érintése
Mikor a szél
halk sóhaját szórja,
s az erdők
álmát fehér selyem fonja,
a táj, mint
kristályba zárt emlékezet,
csillogva őrzi
az égi fényeket.
A dér csillagok
könnye, mely fákra pereg,
s jégbe zár
minden földi cseppet.
A hó, mint rég
feledett emlékek paplanja,
betakarja a
föld álmát nyugalomba.
Fagy rajzol
ablakokra áttetsző virágokat,
álmodó tájra
szór puha hópalástokat,
csendbe
burkolt, nyugalmat adó varázslatokat.
S a tél? Oly
tiszta, oly hívogató,
mint
gyermekarcra hulló csillagpelyhek.
Benne van
minden újrakezdés, minden, mi lehet,
jég alatt
szunnyadó, szelíd szeretet.
Ó, gyönyörű
tél, sötétben derengő,
szívekben
szikrázó!
Te vagy az idő,
mely mindent megbékít,
s a szürke
égboltot gyémántként ékesít.
……………………….
Szőcs Éva: Ezer
csillag
Odakint a
temetőben
minden olyan
csendes.
Csak a madarak
dalolnak
néha-néha
nektek.
Ott nyugszol Te
édesanyám,
ott pihen a
tested.
Odalent a sír
mélyében
nem zavarják
csended.
Kimegyek a
tarka rétre
virágokat
szedni.
Mezei virágból
bokrétákat kötni.
Margaréta,
harangvirág
mind-mind neked
nyílnak.
Könnyeimmel
áztatom meg,
úgy teszem a
sírra.
Hol vannak a
szép napok,
mikor velünk
voltál.
Amikor a jó
szíveddel
szeretetet
szórtál.
Úgy hiányoznak
nekem
azok a szép
napok.
Csak a régi
fényképeken
simogatom
arcod.
Áldás legyen
fönt a Mennyben,
ahova Te
mentél.
………………………
Kalocsa Zsuzsa:
Gyertyák fénye
Mennyi bánat a
temető csendjében,
kapuja kitárul
a végtelenbe.
Imát mormolnak
mécsesek fényében,
fájdalom
férkőzik szívek mélyébe.
Márványkövekre
jaj-szava jár hálni,
mert ők már ott
vannak Istent szolgálni.
Néma hely most
könnyet csal a szemekbe,
sírok mellett
állnak búsan s megtörve.
Az est ölén
csendes álomra térve
a fájó szívek
megnyugodnak végre.
Áldott
lelkeknek mennyei ösvénye,
felszáll az
egekig a gyertyák fénye.
Űrt tölt be a
temetők néma csöndje,
szemekből
elhull egy élet könnye.
20.
VERSEK EGY CSOKORBAN
A könnyek látható részei kedves lelkednek,
Ne szégyelld soha, ha azok néha elerednek.
Könnyeid szempilládra fűzött lélekgyöngyszemek,
Ne temesd magadba,
mert csak a lelked gyémántjai fénylenek.
A fájdalmad néma nyelve
minden könnycsepped,
Mely által csak kiürül bánatod,
és tisztára mossa a lelked.
S ahogy hull rád melegen és puhán,
elmossa minden kétséged,
Gyógyító áldást hozva
egyre erősebbé tesznek.
Ha fojtogat a bánat, engedj a könnyeknek teret,
Csillogó pilláidon könnyeid nem a gyengeséged.
Merj sírni, zokogni, mert ha ezt nem teszed,
Akkor az el nem sírt könnyeid tengere
egyre csak nagyobb lesz.
Ott legbelül, mélyén a lelkednek,
Ott gyűlik cseppenként, hol már te se látod őket.
Minden egyes cseppjével egyre csak nehezebb lesz,
S hideg óceánná válva jégbe burkolja szelíd szívedet.
Mikor elárasztják szemeid a könnyek,
Sírj vagy zokogj, mert ez a természetes.
Óceánod elnyel, ha nem engeded szabadjára őket,
Háborgó mélységébe belefullad lelked.
……………………..
Aurora Amelia Joplin : A Tél érintése
Mikor a szél halk sóhaját szórja,
s az erdők álmát fehér selyem fonja,
a táj, mint kristályba zárt emlékezet,
csillogva őrzi az égi fényeket.
s jégbe zár minden földi cseppet.
A hó, mint rég feledett emlékek paplanja,
betakarja a föld álmát nyugalomba.
Fagy rajzol ablakokra áttetsző virágokat,
álmodó tájra szór puha hópalástokat,
csendbe burkolt, nyugalmat adó varázslatokat.
S a tél? Oly tiszta, oly hívogató,
mint gyermekarcra hulló csillagpelyhek.
Benne van minden újrakezdés, minden, mi lehet,
jég alatt szunnyadó, szelíd szeretet.
Ó, gyönyörű tél, sötétben derengő,
szívekben szikrázó!
Te vagy az idő, mely mindent megbékít,
s a szürke égboltot gyémántként ékesít.
……………………….
Szőcs Éva: Ezer csillag
Odakint a temetőben
minden olyan csendes.
Csak a madarak dalolnak
néha-néha nektek.
Ott nyugszol Te édesanyám,
ott pihen a tested.
Odalent a sír mélyében
nem zavarják csended.
virágokat szedni.
Mezei virágból
bokrétákat kötni.
Margaréta, harangvirág
mind-mind neked nyílnak.
Könnyeimmel áztatom meg,
úgy teszem a sírra.
Hol vannak a szép napok,
mikor velünk voltál.
Amikor a jó szíveddel
szeretetet szórtál.
Úgy hiányoznak nekem
azok a szép napok.
Csak a régi fényképeken
simogatom arcod.
Áldás legyen fönt a Mennyben,
ahova Te mentél.
………………………
Mennyi bánat a temető csendjében,
Imát mormolnak mécsesek fényében,
fájdalom férkőzik szívek mélyébe.
Márványkövekre jaj-szava jár hálni,
mert ők már ott vannak Istent szolgálni.
Néma hely most könnyet csal a szemekbe,
sírok mellett állnak búsan s megtörve.
Az est ölén csendes álomra térve
a fájó szívek megnyugodnak végre.
Áldott lelkeknek mennyei ösvénye,
felszáll az egekig a gyertyák fénye.
Űrt tölt be a temetők néma csöndje,
szemekből elhull egy élet könnye.
*****************************************
21. FODOR
GYÖNGYI: A RETKES LÁBAK TÖRZSE
(novella)
 |
| Fodor Gyöngyi |
és hetek óta azon
fáradoztak, hogy minél több koszt gyűjtsenek magukra. Eddig még egy évben sem
nyerték el
a díjat, ezért mindent megtettek, hogy most ők győzzenek. Szürke
Bagoly a feleségével, Éneklő Rókával minden nap három órán át
gyalogolt a prérin, a földön hemperegtek, sőt, még a bivalyok és vadlovak által
potyogtatott bűzös csomókba is beletapostak, s mindez meghozta az eredményt,
mert olyan retkesek és büdösek voltak, hogy minden díjat bezsebeltek maguknak.
A díjátadó után a törzsfőnök hivatalosan megnyitotta az ünnepséget, ettek, ittak, majd dobszóra táncoltak.
Azonban míg a faluban zajlott az ünnepség, négy börtönből szökött bandita lovagolt a prérin. Egyikük akkora volt, mint egy égimeszelő, és Jack volt a neve. A második törpenövésű, és a Jim névre hallgatott. A harmadik kövér banditát Joe-nak hívták, a negyedik soványt pedig Jonnynak. Az ünnep zaja felkeltette a figyelmüket, és arrafelé lovagoltak. Belopóztak a faluba, és egy bokor mögé rejtőzve látták, hogy a törzs minden tagja önfeledten ünnepel.
– De mi történhetett? – kérdezte Jack.
– Nem tudom – válaszolta a törpe Jim. – Talán szerencsés és gazdag volt a vadászat
– Ugyan, attól nem lennének ennyire megőrülve. Biztosan kincset találtak – mondta a sovány Joe.
– Kincset? Ugyan hol? Nincs itt más, csak kókadt fű – felelte Jonny, a kövér. – Én csak akkor ünnepelnék ennyire, ha hirtelen meggazdagodnék.
Ekkor beborult az ég, dörögni kezdett, és eleredt az eső. Az indiánok abbahagyták az éneklést, és a dobolást, felnéztek az égre, és megértették, megjött az esős évszak. A törzsfőnök egyenesen a falu közepe felé sétált, ott beállt egy hatalmas gödörbe, és a többiek csendben követték. Az eső egyre jobban esett, a gödör megtelt vízzel, és az indiánok ott ugrándoztak benne, egymás lábára tapostak, s az eső lemosta a hónapok óta rájuk ragadt koszt.
– Most meg mit csinálnak? – kérdezte Jack. – Mit ünnepelnek ennyire?
– Biztos olajat találtak – jegyezte meg Jim, és élénken figyelték, ahogyan az indiánok valami fekete folyadékban ugrálnak a szakadó esőben, és a gödör egykettőre sötét pocsolyává változot
– Vegyük el tőlük az olajat – mondta Jonny. – Lepjük meg őket, és fegyverrel kényszerítsük, hogy adják oda nekünk.
– Látod, hogy mennyien vannak? – kérdezte Joe. – Mi meg csak négyen vagyunk.
– Ugyan már, könnyen megszerezhetjük. Túl elfogalaltak a bulizással, hogy észrevegyék, mi történik körülöttük. Aztán ott a medencében fegyvertelenek. Nekünk viszont van puskánk – magyarázta Jonny.
– Igaz, egyetértek veled – mondta az égimeszelő Jack. – Ti ketten jobb oldalról közelítsétek meg a medencét – mutatott a soványra és a kövérre –, én pedig a törpével bal felől. Na, menjük!
Azzal a két kis csoport némán haladt, és hamarosan a medence közelébe értek. Ekkor a törzsfőnök hirtelen abbahagyta az ugrálás és felkiáltott.
– Álljon meg mindenki! – mire a többiek azonnal megdermedtek és elhallgattak. Nem értették, hogy miért, de a vezérük pillantását követve ők is megpillantották a banditákat, akik puskával a kezükben közeledtek.
– Kik vagytok és mit akartok? – kiáltott Tüzes Bika, a törzs főnöke.
– A tócsát akarjuk. Ezért most mindannyian a foglyaink vagytok – válaszolt Jack.
– A tócsát? Megtudhatom, hogy miért?
– Ne játszd a hülyét! Nagyon is jól tudod, hogy miért akarjuk azt. Mától minden olaj a miénk lesz, a gazdagok pedig mi leszünk – folytatta a bandita.
– Olaj? De milyen olajról beszélsz? A gödörben csak koszos víz van – mondta az indián.
– Fogd be! Ne nézz baleknak bennünket. Mától gazdagok leszünk és ezer lovat veszünk – mondta Joe.
– Minek ennyi ló? – kérdezte a törpe Jim.
– Mert szeretem őket. És akinek sok lova van, az gazdag ember – felelte az előbbi.
– Én inkább egy éttermet vennék – jegyezte meg Jonny –, de lehet kettőt is.
– Én meg egy tavat vennék – szólt Jack, aztán egymás szavába vágva sorolták, hogy ki mit vesz az olaj árából.
A négy gazember vitatkozni kezdett, elhagyták a poziciójukat a medence mellett, és összeverekedtek egymással, megfeledkezve az indánokról, akik kíváncsian nézték őket a gödörből. Tüzes Bika észrevette, hogy a verekedés hevében a gazemberek a földre tették a puskáikat. Nem hiába volt a törzsfőnök, halkan megparancsolta néhány emberének, hogy vegyék magukhoz a banditák puskáit. Lassan mindannyian kimásztak a pocsojából, és körbeállták a verekedőket, akik egy idő után rájöttek, hogy fegyvertelenek, és be vannak kerítve.
– Csak vicceltünk az előbb – próbálkozott az égimeszelő. – Lehetnénk barátok.
– Nem hinném… de most azonnal mondd el, miért támadtál ránk! – parancsolta a törzsfőnök.
– Láttunk benneteket dagonyázni az olajban, és annyira boldogok voltatok. Azt hittük, nem bánnátok, ha csatlakoznánk hozzátok, hiszen annyi itt az olaj, megosztozhatnánk rajta. Négy becsületes kereskedő vagyunk, ti kiástátok az olajat azzal, hogy a gödörben ugráltatok, mi meg intézzük az eladást.
– Nyugodtan megbízhatsz bennünk – mondta a törpe Jim.
– Meg kell kérdeznem a Vének Tanácsát – jelentette be Tüzes Bika, és elvonult az egyik sátorba, majd egy bő óra múlva visszatért. – Én, Tüzes Bika, a Koszos Lábak Törzsfőnöke, a Vének Tanácsával együtt úgy döntöttem, hogy nem lépünk egy társaságba ezekkel az úriemberekkel, de mivel annyira érdekli őket a medence tartalma, megengedjük nekik, hogy kiürítsék azt.
– Jól értettem? Megengeded, hogy miénk legyen a tócsa? És mit kérsz érte cserébe?
– Semmit. Nem érdekel minket a tócsa tartalma – ismételte a törzsfőnök, mire a négy bandita kárörvendően mosolygott, s a sovány odasúgta a kövérnek, hogy ezek az indiánok tényleg nagy balekok.
– Nos, köszönjük a nagylelkűségedet, csupán még pár hordóra lenne szükségünk, amibe átmerjük a gödör tartalmát – szólt hízelegve Jim, mire az indiánok kilenc üres hordót hoztak ki a sátrakból.
– Nem felejtettél el valamit? Puszta kézzel hogyan tudnánk kiüríteni a gödröt? – kérdezte Jonny.
– Igazad van, micsoda figyelmetlenség – mondta Tüzes Bika. – Feleségem, menj be a sátrunkba és hozzál ki négy kanalat a legjobbik fajtából ezeknek az uraknak. Addig is foglaljátok el a gödröt, míg a kanalak megérkeznek.
Az indiánok megfogták a négy gazembert, és bedobták a gödörbe, majd a törzsfőnök felesége a kezükbe adott egy-egy kanalat.
– De mi ez a cucc? – kérdezte a törpe, amikor végre fel tudott állni a pocsojában. – Nem hinném, hogy ez olaj lenne!
– Ez nem olaj, ez koszos víz – állapította meg Jack. – És hová lett az olaj?
– Mondtam, hogy itt nincs olaj – szólt Tüzes Bika. – De az üzlet, az üzlet, tehát addig onnan ki nem jöttök, amíg a gödröt ki nem ürítitek – s odaállított a gödörhöz kilenc harcost, akik vigyáztak arra, hogy minden a megállapodás szerint történjen.
Mindennek élénk szemlélője volt Szürke Bagoly is a két fiával.
– Akkor gyermekeim, mit tanultatok ma? – kérdezte őket.
– Azt, hogy a becstelenség rossz véget ér – válaszolta egyikük.
– És még mit?
A két indiángyerek öszenézett, nem tudtak mit mondani.
– Akkor majd én elmondom nektek – vette át a szót Éneklő Róka. – Megtanultuk, hogy… hogy… Mosakodni kell! Ma kishíján elveszítettük a falunkat. Ha minden nap mosakodtunk volna, ez nem történik meg.
– Így igaz – vette át a szót a törzsfőnök. – Éppen ezért egy év múlva az fog nyerni, akinek a legtisztább és legillatosabb lesz a lába. Uff!
Az indiánoknak tetszett vagy sem, de elfogadták a vezérük döntését. S mi lett a négy banditával? Még ma is ott mernék a gödröt, ha pár nap múlva a tözs tagjai meg nem könyörültek volna rajtuk. Kihúzták őket a sárból, elkísérték őket a folyóig, hogy megfürödhessenek, majd adtak nekik enni, inni, és elengedték őket.
A díjátadó után a törzsfőnök hivatalosan megnyitotta az ünnepséget, ettek, ittak, majd dobszóra táncoltak.
Azonban míg a faluban zajlott az ünnepség, négy börtönből szökött bandita lovagolt a prérin. Egyikük akkora volt, mint egy égimeszelő, és Jack volt a neve. A második törpenövésű, és a Jim névre hallgatott. A harmadik kövér banditát Joe-nak hívták, a negyedik soványt pedig Jonnynak. Az ünnep zaja felkeltette a figyelmüket, és arrafelé lovagoltak. Belopóztak a faluba, és egy bokor mögé rejtőzve látták, hogy a törzs minden tagja önfeledten ünnepel.
– De mi történhetett? – kérdezte Jack.
– Nem tudom – válaszolta a törpe Jim. – Talán szerencsés és gazdag volt a vadászat
– Ugyan, attól nem lennének ennyire megőrülve. Biztosan kincset találtak – mondta a sovány Joe.
– Kincset? Ugyan hol? Nincs itt más, csak kókadt fű – felelte Jonny, a kövér. – Én csak akkor ünnepelnék ennyire, ha hirtelen meggazdagodnék.
Ekkor beborult az ég, dörögni kezdett, és eleredt az eső. Az indiánok abbahagyták az éneklést, és a dobolást, felnéztek az égre, és megértették, megjött az esős évszak. A törzsfőnök egyenesen a falu közepe felé sétált, ott beállt egy hatalmas gödörbe, és a többiek csendben követték. Az eső egyre jobban esett, a gödör megtelt vízzel, és az indiánok ott ugrándoztak benne, egymás lábára tapostak, s az eső lemosta a hónapok óta rájuk ragadt koszt.
– Most meg mit csinálnak? – kérdezte Jack. – Mit ünnepelnek ennyire?
– Biztos olajat találtak – jegyezte meg Jim, és élénken figyelték, ahogyan az indiánok valami fekete folyadékban ugrálnak a szakadó esőben, és a gödör egykettőre sötét pocsolyává változot
– Vegyük el tőlük az olajat – mondta Jonny. – Lepjük meg őket, és fegyverrel kényszerítsük, hogy adják oda nekünk.
– Látod, hogy mennyien vannak? – kérdezte Joe. – Mi meg csak négyen vagyunk.
– Ugyan már, könnyen megszerezhetjük. Túl elfogalaltak a bulizással, hogy észrevegyék, mi történik körülöttük. Aztán ott a medencében fegyvertelenek. Nekünk viszont van puskánk – magyarázta Jonny.
– Igaz, egyetértek veled – mondta az égimeszelő Jack. – Ti ketten jobb oldalról közelítsétek meg a medencét – mutatott a soványra és a kövérre –, én pedig a törpével bal felől. Na, menjük!
Azzal a két kis csoport némán haladt, és hamarosan a medence közelébe értek. Ekkor a törzsfőnök hirtelen abbahagyta az ugrálás és felkiáltott.
– Álljon meg mindenki! – mire a többiek azonnal megdermedtek és elhallgattak. Nem értették, hogy miért, de a vezérük pillantását követve ők is megpillantották a banditákat, akik puskával a kezükben közeledtek.
– Kik vagytok és mit akartok? – kiáltott Tüzes Bika, a törzs főnöke.
– A tócsát akarjuk. Ezért most mindannyian a foglyaink vagytok – válaszolt Jack.
– A tócsát? Megtudhatom, hogy miért?
– Ne játszd a hülyét! Nagyon is jól tudod, hogy miért akarjuk azt. Mától minden olaj a miénk lesz, a gazdagok pedig mi leszünk – folytatta a bandita.
– Olaj? De milyen olajról beszélsz? A gödörben csak koszos víz van – mondta az indián.
– Fogd be! Ne nézz baleknak bennünket. Mától gazdagok leszünk és ezer lovat veszünk – mondta Joe.
– Minek ennyi ló? – kérdezte a törpe Jim.
– Mert szeretem őket. És akinek sok lova van, az gazdag ember – felelte az előbbi.
– Én inkább egy éttermet vennék – jegyezte meg Jonny –, de lehet kettőt is.
– Én meg egy tavat vennék – szólt Jack, aztán egymás szavába vágva sorolták, hogy ki mit vesz az olaj árából.
A négy gazember vitatkozni kezdett, elhagyták a poziciójukat a medence mellett, és összeverekedtek egymással, megfeledkezve az indánokról, akik kíváncsian nézték őket a gödörből. Tüzes Bika észrevette, hogy a verekedés hevében a gazemberek a földre tették a puskáikat. Nem hiába volt a törzsfőnök, halkan megparancsolta néhány emberének, hogy vegyék magukhoz a banditák puskáit. Lassan mindannyian kimásztak a pocsojából, és körbeállták a verekedőket, akik egy idő után rájöttek, hogy fegyvertelenek, és be vannak kerítve.
– Csak vicceltünk az előbb – próbálkozott az égimeszelő. – Lehetnénk barátok.
– Nem hinném… de most azonnal mondd el, miért támadtál ránk! – parancsolta a törzsfőnök.
– Láttunk benneteket dagonyázni az olajban, és annyira boldogok voltatok. Azt hittük, nem bánnátok, ha csatlakoznánk hozzátok, hiszen annyi itt az olaj, megosztozhatnánk rajta. Négy becsületes kereskedő vagyunk, ti kiástátok az olajat azzal, hogy a gödörben ugráltatok, mi meg intézzük az eladást.
– Nyugodtan megbízhatsz bennünk – mondta a törpe Jim.
– Meg kell kérdeznem a Vének Tanácsát – jelentette be Tüzes Bika, és elvonult az egyik sátorba, majd egy bő óra múlva visszatért. – Én, Tüzes Bika, a Koszos Lábak Törzsfőnöke, a Vének Tanácsával együtt úgy döntöttem, hogy nem lépünk egy társaságba ezekkel az úriemberekkel, de mivel annyira érdekli őket a medence tartalma, megengedjük nekik, hogy kiürítsék azt.
– Jól értettem? Megengeded, hogy miénk legyen a tócsa? És mit kérsz érte cserébe?
– Semmit. Nem érdekel minket a tócsa tartalma – ismételte a törzsfőnök, mire a négy bandita kárörvendően mosolygott, s a sovány odasúgta a kövérnek, hogy ezek az indiánok tényleg nagy balekok.
– Nos, köszönjük a nagylelkűségedet, csupán még pár hordóra lenne szükségünk, amibe átmerjük a gödör tartalmát – szólt hízelegve Jim, mire az indiánok kilenc üres hordót hoztak ki a sátrakból.
– Nem felejtettél el valamit? Puszta kézzel hogyan tudnánk kiüríteni a gödröt? – kérdezte Jonny.
– Igazad van, micsoda figyelmetlenség – mondta Tüzes Bika. – Feleségem, menj be a sátrunkba és hozzál ki négy kanalat a legjobbik fajtából ezeknek az uraknak. Addig is foglaljátok el a gödröt, míg a kanalak megérkeznek.
Az indiánok megfogták a négy gazembert, és bedobták a gödörbe, majd a törzsfőnök felesége a kezükbe adott egy-egy kanalat.
– De mi ez a cucc? – kérdezte a törpe, amikor végre fel tudott állni a pocsojában. – Nem hinném, hogy ez olaj lenne!
– Ez nem olaj, ez koszos víz – állapította meg Jack. – És hová lett az olaj?
– Mondtam, hogy itt nincs olaj – szólt Tüzes Bika. – De az üzlet, az üzlet, tehát addig onnan ki nem jöttök, amíg a gödröt ki nem ürítitek – s odaállított a gödörhöz kilenc harcost, akik vigyáztak arra, hogy minden a megállapodás szerint történjen.
Mindennek élénk szemlélője volt Szürke Bagoly is a két fiával.
– Akkor gyermekeim, mit tanultatok ma? – kérdezte őket.
– Azt, hogy a becstelenség rossz véget ér – válaszolta egyikük.
– És még mit?
A két indiángyerek öszenézett, nem tudtak mit mondani.
– Akkor majd én elmondom nektek – vette át a szót Éneklő Róka. – Megtanultuk, hogy… hogy… Mosakodni kell! Ma kishíján elveszítettük a falunkat. Ha minden nap mosakodtunk volna, ez nem történik meg.
– Így igaz – vette át a szót a törzsfőnök. – Éppen ezért egy év múlva az fog nyerni, akinek a legtisztább és legillatosabb lesz a lába. Uff!
Az indiánoknak tetszett vagy sem, de elfogadták a vezérük döntését. S mi lett a négy banditával? Még ma is ott mernék a gödröt, ha pár nap múlva a tözs tagjai meg nem könyörültek volna rajtuk. Kihúzták őket a sárból, elkísérték őket a folyóig, hogy megfürödhessenek, majd adtak nekik enni, inni, és elengedték őket.
*****************************************
22.
WESSELY GÁBOR – ANEKDOTÁK
Mérnök évek
Nyalásra alkalmatlan
Azok közé a vándorgeodéták közé tartozott Bandi bátyó, akik az „egy falu, egy nóta” elvet vallották. Vagyis: amerre dolgozott, mindenütt volt nője, de magával senkit nem vitt a következő munkaterületre.
Legényember lévén, nagyon vigyázott az egészségére. Tisztában volt azzal, hogy bulizó társ bármikor akad a kalandvágyó fehérnép között, de olyat bajosan találna az adott községben, aki ápolná.
 |
| Wessely Gábor |
Azokat a parlagon hagyott szépasszonyokat szerette, akiknek a férje éjszakai szolgálatot adó rendőr vagy tűzoltó volt. Akik nappal nem szaladhattak el hozzá lázat mérni.
Rendesen ivott, hogy távol tartsa a kórokozókat, és ne betegedjen meg. Ám egy alkalommal, mikor hegyi túrára adta a fejét, és másfél napig nem jutott kocsmaközelbe, csúnyán megfázott. Már volt vagy 45 éves, amikor életében először elment a körzeti orvoshoz.
A doktornő persze azzal kezdte, hogy nyújtsa ki a nyelvét. De Bandi bátyónak ez nem ment, mert a nyelve hegye le volt nőve. Elő-előfordul az ilyen születési rendellenesség, de a bába egy nyisszantással meg szokta oldani a problémát. Nála nem oldotta meg. Egy életen át nem tudta kiölteni a nyelvét. Szerencséje, hogy nem kígyónak született.
A doktornő álmélkodott:
– Te jó ég! Hogy tud maga ezzel nyalni?
– Mit?
*
ÉletképLatyi alsógatyája nem volt a helyén. A bokájára tolta, ugyanis egy pottyantós vécén ült, valahol a prérin, a vasút mellett. A közelben méregetett, valami kitűzést vagy megosztást csinált, amikor rájött a hasmars.
Az ideiglenesen összetákolt kalyibát minden elsuhanó vonat megremegtette. Mi több: az egyik expressz olyan menetszelet kavart, hogy kidőltek a budi falai.
Festő vásznára kívánkozó életkép: ott ült Latyi a semmi közepén, pucéran, felemelt kezeivel tartva a rötyi tetejét.
*
FiguránsokMindenki mondta, hogy ne vegyem fel Dzsasszt, mert megbízhatatlan, de én szerettem az ilyesfajta kockáztatást, mert érdekeltek a kalandorok, a zsiványok. Megjelent az adott időpontban a geodéziai telephelyen, s kérte, hogy ne azt írjam a munkakönyvébe, hogy segédmunkás, hanem azt, hogy figuráns. Így akar majd villogni a kocsmában.
Mikor elintéztük a formaságokat, elkéredzkedett, mert temetésre kellett mennie. Soha többé nem láttam. Valószínűleg a munka temetésére ment.
Karló kicsit
huzatos volt. Amolyan fontoskodó figuráns. (Egyébként mozgalmi ember, kisegítő
párttag a falujában, a nyolcvanas évek elején.)
Sokszor mértünk templomokból – a torony csúcsdísze alatti gömb maga is koordinátás, geodéziai alappont –, műszerállásokat létesítettünk az ablakokban, és működésbe hoztuk a teodolitot.
Némelyik pap akadékoskodott, nem akart beengedni Isten házába, de kaptunk céges igazolványt, s azt meglobogtatva megnyíltak az ajtók. Csak a bánhegyesi plébános bizonyult meggyőzhetetlennek. Isten embere az istennek se engedett. Nem lehet felmenni a toronyba, és kész.
Ekkor lépett elő Karló, és egy hivatalnok száraz tárgyilagosságával közölte:
– Pap elvtárs! Nekünk olyan papírunk van, hogy mindent lehet!
Az imént még magabiztos lelkipásztor megremegett, és félreállt az utunkból. Letaglózta ez a megszólítás.
Titulálták már csuhásnak, szentfazéknak, szoknyás gúnárnak, ájtatos manónak, de elvtársnak még soha.
Sokszor mértünk templomokból – a torony csúcsdísze alatti gömb maga is koordinátás, geodéziai alappont –, műszerállásokat létesítettünk az ablakokban, és működésbe hoztuk a teodolitot.
Némelyik pap akadékoskodott, nem akart beengedni Isten házába, de kaptunk céges igazolványt, s azt meglobogtatva megnyíltak az ajtók. Csak a bánhegyesi plébános bizonyult meggyőzhetetlennek. Isten embere az istennek se engedett. Nem lehet felmenni a toronyba, és kész.
Ekkor lépett elő Karló, és egy hivatalnok száraz tárgyilagosságával közölte:
– Pap elvtárs! Nekünk olyan papírunk van, hogy mindent lehet!
Az imént még magabiztos lelkipásztor megremegett, és félreállt az utunkból. Letaglózta ez a megszólítás.
Titulálták már csuhásnak, szentfazéknak, szoknyás gúnárnak, ájtatos manónak, de elvtársnak még soha.
*****************************************
23. SZERKESZTŐI ÜZENETEK
23. SZERKESZTŐI ÜZENETEK
Kedves szerzőtársaink! Fontosnak tartom, hogy a Magazin mindig a megfelelő időben kerüljön az olvasókhoz. Számomra ez azt jelenti, hogy „biztonsági okokból” több lapot szerkesszek egyszerre. Ezért azt a gyakorlatot vezettem be magam számára, hogy egy – két hónappal előrébb tartsak, mint a tényleges dátum.
Itt jönnek be a szerzőtársak! Arra kérek mindenkit – ha lehet - , hogy ne az aktuális hónapban gondolkodjanak, hanem egy – két hónappal előrébb.
Természetesen mi nem vagyunk „hatóság”, ahol szoros határidők vannak. Ha valakinek az előre dolgozásra nincs lehetőség, hát az sem tragédia…!
*Még egy kérés főleg az alkotó társakhoz: aki már régebben küldött magáról fényképet, de úgy érzi, hogy azóta jelentős mértékben megváltozott a külsője
(természetesen előnyére…!), nos, azok újabb fotóit várom a Magazin számára! Előre is köszönöm!
A szerkesztő.
…………………….
Csomor Heni segítő munkatársam jelezte, hogy a Magazinnal kapcsolatos észrevételeket, megjegyzéseket az ő e-mail címére küldik/ külditek.
Arra kérek mindenkit, hogy hozzám, a szerkesztői e-mail címemre ( veghelyo@t-online.hu) juttassák/juttassátok el ezeket, mert érdemben engem érint, és az én kompetenciám az ezekre való reagálás!
Köszönöm! A szerkesztő.
………….........…
Ön a Megszólalok Művészeti Magazin legújabb számát olvassa.
Jelentkezését, hozzászólását a következő elérhetőségekre várjuk.
Címünk: Véghelyi József - MMM szerkesztősége,
7100 Szekszárd Csapó Dániel utca 27.
E-mail: veghelyo@t-online.hu
...................................
Jelen vagyunk a Facebookon is:
https://www.facebook.com/profile.php?id=100093636735452
..........................
Magazinok küldése:
MINDENKI MEGKAPHATJA SAJÁT E-MAIL CÍMÉRE.
Kérje a szerkesztőtől. A MAGAZIN INGYENES.
…………………
Továbbá tájékoztatjuk olvasóinkat, hogy a Művészeti Magazint teljes tartalmát feltettük a Netre. Ez az új megjelenési forma a látók számára készült, amely formázott betűket, színeket és képeket is tartalmaz. Ennek elérhetősége a következő linkeken lehetséges:
http://megszolalok.blogspot.hu
http://www.muveszetimagazin.blogspot.com
………………A lap ingyenes, kérje a szerkesztőtől. Írásaink tartalmáért az adott írás szerzője felelős.
Köszönjük a külső munkatársak közreműködését.
A szerzői jogokat fenntartjuk.
Van olyan olvasó, aki kinyomtatta több oldalra a szöveget, és összekapcsolva, lapozható olvasmányt kapott. Így sem rossz!
Az oldal akadálymentes, olvasó programmal a vakok is elolvashatják.
Az esetleges sajtóhubákért elnézést kérünk.
………………Kedves olvasóink !
Néhány operatív információt kell megosztani Önökkel. Sokan jelezték, hogy a színes magazin blogoldalán mindig csak a legújabban feltett újság jelenik meg, pedig a régebbieket is szeretnék olvasni. Ennek semmi akadálya nincs, ugyanis ugyanazon az oldalon elérhető az utolsó 20 Magazin!
A megoldás a következő: a képernyő jobb felső részén látható a "Blogarchívum" felírat. Ez alatt különböző dátumok és hónapok vannak, amelyek mellett láthatók kis fekete háromszögek. Ezek tartalmazzák a régebbi számokat. A háromszögekre kattintva "legördülnek" azok az újságok, amelyeket abban a hónapban tettünk fel. Most már csak ki kell választani kattintással a kívánt újságpéldányt. A háromszögre újból rákattintva bezáródik az az év, vagy hónap, s újabb újságot lehet kiválasztani olvasásra!
Mindenkinek jó olvasást, és kellemes szórakozást kívánunk az újság külső és belső munkatársai.. ! .............................Megszólalok Művészeti Magazin 1512 lapszám - 2025. december
…................................VÉGE
Itt jönnek be a szerzőtársak! Arra kérek mindenkit – ha lehet - , hogy ne az aktuális hónapban gondolkodjanak, hanem egy – két hónappal előrébb.
Természetesen mi nem vagyunk „hatóság”, ahol szoros határidők vannak. Ha valakinek az előre dolgozásra nincs lehetőség, hát az sem tragédia…!
*
Még egy kérés főleg az alkotó társakhoz: aki már régebben küldött magáról fényképet, de úgy érzi, hogy azóta jelentős mértékben megváltozott a külsője(természetesen előnyére…!), nos, azok újabb fotóit várom a Magazin számára! Előre is köszönöm!
A szerkesztő.
…………………….
Arra kérek mindenkit, hogy hozzám, a szerkesztői e-mail címemre ( veghelyo@t-online.hu) juttassák/juttassátok el ezeket, mert érdemben engem érint, és az én kompetenciám az ezekre való reagálás!
Köszönöm! A szerkesztő.
………….........…
Jelentkezését, hozzászólását a következő elérhetőségekre várjuk.
Címünk: Véghelyi József - MMM szerkesztősége,
7100 Szekszárd Csapó Dániel utca 27.
E-mail: veghelyo@t-online.hu
...................................
https://www.facebook.com/profile.php?id=100093636735452
..........................
MINDENKI MEGKAPHATJA SAJÁT E-MAIL CÍMÉRE.
Kérje a szerkesztőtől. A MAGAZIN INGYENES.
…………………
Továbbá tájékoztatjuk olvasóinkat, hogy a Művészeti Magazint teljes tartalmát feltettük a Netre. Ez az új megjelenési forma a látók számára készült, amely formázott betűket, színeket és képeket is tartalmaz. Ennek elérhetősége a következő linkeken lehetséges:
http://www.muveszetimagazin.blogspot.com
………………
A lap ingyenes, kérje a szerkesztőtől. Írásaink tartalmáért az adott írás szerzője felelős.Köszönjük a külső munkatársak közreműködését.
A szerzői jogokat fenntartjuk.
Van olyan olvasó, aki kinyomtatta több oldalra a szöveget, és összekapcsolva, lapozható olvasmányt kapott. Így sem rossz!
Az oldal akadálymentes, olvasó programmal a vakok is elolvashatják.
Az esetleges sajtóhubákért elnézést kérünk.
………………
Kedves olvasóink !Néhány operatív információt kell megosztani Önökkel. Sokan jelezték, hogy a színes magazin blogoldalán mindig csak a legújabban feltett újság jelenik meg, pedig a régebbieket is szeretnék olvasni. Ennek semmi akadálya nincs, ugyanis ugyanazon az oldalon elérhető az utolsó 20 Magazin!
A megoldás a következő: a képernyő jobb felső részén látható a "Blogarchívum" felírat. Ez alatt különböző dátumok és hónapok vannak, amelyek mellett láthatók kis fekete háromszögek. Ezek tartalmazzák a régebbi számokat. A háromszögekre kattintva "legördülnek" azok az újságok, amelyeket abban a hónapban tettünk fel. Most már csak ki kell választani kattintással a kívánt újságpéldányt. A háromszögre újból rákattintva bezáródik az az év, vagy hónap, s újabb újságot lehet kiválasztani olvasásra!
Mindenkinek jó olvasást, és kellemes szórakozást kívánunk az újság külső és belső munkatársai.. !
.............................
Megszólalok Művészeti Magazin 1512 lapszám - 2025. december…................................
VÉGE
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése