Megszólalok Művészeti Magazin

 

 MEGSZÓLALOK MŰVÉSZETI MAGAZIN  

 Nagy Vendel szellemében 

  XVI. évfolyam, január 

 

Kulturális és szórakoztató folyóirat
Független, és ingyenes havi lap
Alapította Nagy Vendel 2011 - ben

Szerkesztő: Véghelyi József 
 
*****************************************************

A Magazin kérhető saját e-mail címre is.
Fekete – fehér, és színes változatban is megtalálható a Facebookon és a blogoldalakon.
Magazinunk vakok számára is olvasható beszélő programmal, akadálymentes változatban.
A hangos versek meghallgathatók a YouTube oldalon.

*
A két link közül valamelyiket kell betenni a keresőbe:

 

http://www.megszolalok.blogspot.com

 

http://muveszetimagazin.blogspot.com

 

Mindkét elérhetőségnél a tartalom azonos, csak a forma kissé eltérő.

*

Nagy Vendel művei archiválva megtalálhatók a Magyar Elektronikus Könyvtárban:

https://mek.oszk.hu/hu/search/elfull/#sealist

(A szerző neve rubrikába be kell írni: Nagy Vendel)

*

A Megszólalok Művészeti Magazin 2013-2024 közötti számai megtalálhatók az Elektronikus Periodika Adatbázisban:

https://epa.oszk.hu/02600/02676

 

A  Magazin versei rádióban is rendszeresen hallhatók:
Radio Mozaik Sydney – Ausztralia
*

A szerkesztőség címe:7100. Szekszárd, Csapó Dániel utca 27
E-mail cím: veghelyo@t-online.hu
Telefon: 06-74-315-012 naponta 14:00 órától 17:00 óráig

*****************************

 

MOTTÓ: TÖREDÉKEKBŐL ÁLL ÖSSZE AZ ÉLET EGÉSZE

 

*****************************************

 TARTALOMJEGYZÉK 

 1. LECTORI SALUTEM! ÜDVÖZLET AZ OLVASÓNAK!

 2. VÉGHELYI JÓZSEF: TISZTELET AZ ALAPÍTÓNAK (Jegyzet)

 3. FELLNER ISTVÁN: TÉLI ÚT…(APÁMMAL) (elbeszélés)

 4. ÁRVAY MÁRIA: SZÓKÉPEK (életérzés)

 5. HURRÁ, ITT A TÉL ?! -  VERSEKBEN

     Aurora Amelia Joplin

     Szauer Gertrúd

     Tóth Enikő Enci -2 vers

     József Tibor

     Garajszki Rozika

 6. GUTI CSBA : HÍVOGATÓ (novella)

 7. ANTOLÓGIA A MAGAZINBAN

      Kiss Pál István – vers

      Zsigmond István - novella

      Lengyel Zoltán – vers

      Véghelyi József – novella

      Pongrácz Aurélia – vers

      Fodor Gyöngy – novella

      Kálmán Ágnes – vers

      Erdős Sándor - mese

  8. AUSZTRÁL KAPCSOLATOK

      Ilosvay Gusztáv levelei

  9. ANGYALI TALÁLKOZÁSOK

      VÉGHELYI  PÉTERNÉ dr. : ELMENT AZ ÖREG ( BÚCSÚ ÉDESAPÁMTÓL)

10. A SZERELEM MINDENT LEGYŐZ ?! – VERSEKBEN

      Horváth Edina Anna

      Klementné Burza Mária

      Kuchta Csilla

      Felső Tamás

      Krivák-Móricz Judit

11. HORVÁTH EDINA ANNA: KÉSŐ MÁR 

      Folytatásos novella / harmadik rész

12. NAGY VENDEL ÉLETE VERSEKBEN

      Sorozat ( huszonharmadik rész)

13. GUTI CSABA  - MEGÉRTE - novella

14. VERSEK - FILOZÓFIKUS HANGULATBAN

      Kalocsa Zsuzsa

      Lovag Dáma Nagy Cynthia

      Aurora Amelia Joplin

      Ézsiás László

      Poór Edit

      Engel Csaba

      W. Ábrahám Erzsébet

15. FAZEKAS BÍBORKA LILLA: AZ ÉLET KÖNYVE  (novella)

16. A.K. ANDRÁS : AMIKOR EGYEDÜL NEM TUDSZ MEGBOCSÁJTAN (novella)

17. KRIVÁK – MÓRICZ JUDIT: AZ ELSŐ TALÁLKOZÁS

      (kimondott szavak, ki nem mondott gondolatok)  (novella)

18. VERSEK INNEN – ONNAN

      Pongrácz Aurélia

      Vincze D. Jutka

      Bihari Enikő

      Szőcs Éva

19. ZSIMOND István:  MÁRVÁNYFEHÉR  ÉJSZAKÁK (novella)

20. MÁRKUS KATA: KARÁCSINYI AJÁNDÉK  (novella) 

21. ZSIGMOND ISTVÁN : GONDOLATOK SZENT ESTE (vers + rajz)  

22. WESSELY GÁBOR – ANEKDOTÁK

23. SZERKESZTŐI ÜZENETEK

*****************************************

 1.LECTORI SALUTEM! ÜDVÖZLET AZ OLVASÓNAK! 

 
Tudom, hogy közhely: az idő könyörtelenül elrohan mellettünk! Senkire sem vár, s most íme, megint január van, egy újabb év kezdete... 

Véghelyi József
szerkesztősége

Szilveszter napja természetesen áthúzódik január elsejére is, ez a grandiózus fogadkozások ideje. Az ünnepi mámor, és persze a bőven csordogáló alkoholos italok „jótékony” hatására sokan ünnepélyesen megfogadják, hogy mostantól kezdve igy-meg- úgy lesz. No, de mindnyájan tudjuk, s magunk is tapasztaltuk, hogy néhány napnál tovább úgysem tartjuk be…!Ha megkérdeznénk bárkit arról. hogy mit tudna mondani a mögöttünk levő 2025- ös esztendőről, hát ahány kérdést tennénk fel, annyi választ kapnánk.

Jót, rosszat,  vagy talán semlegeset is, és mindegyikből bőven lenne szép számmal.
Egy újabb év kezdete magában foglal számtalan reményt, várakozást, valaminek az elkezdődését, vagy éppen a befejezését.
 

*

Tóth Enikő Enci: BÚÉK!

 

Boldogság az élet álma,

Újra éled, rád talál ma,

Érezd, itt van a szilveszter,

Kedvenc dolgaid ne vesd el!

Búcsúzunk a régi évtől,

Újat kezdve majd a léttől,

Ébredő hangulatárban,

Koccintunk az éjruhánkban...

Bátran újév hajnalára,

Útra indul lelked tánca,

Ékesebben, fényesebben

Kezdj élni a bűvöletben!

Benned éljen minden, mi szép,

Újra színesedő fénykép,

Érintésed égig szálljon,

Kívánságod megtaláljon!

 

*

Január is tele van különböző hagyományokkal!
A népi kalendárium szerint január a Boldogasszony nevet kapta, mert január 1-jén a katolikus egyház Szűz Mária istenanyaságát ünnepli. Szent István király 1038-ban az országot Mária oltalmába ajánlotta, így ő lett Magyarország védőszentje.
Boldogasszony havában lezárul a karácsonyi ünnepkör is, és elkezdődik a farsang. Ebben a hónapban főként időjárás jósló hiedelmekkel, népszokásokkal találkozhatunk, megtudhatjuk, hosszú lesz-e a tél, és következtethetünk a bortermés minőségére is.
Január hatodika a vízkereszt napja, és az újkori szokások szerint ekkor kezdik lebontani a karácsonyfát. Maga az elnevezés az egyik legrégebbi keresztény ünnep. A magyar elnevezés a víz megszentelésének szertartásából ered. A templomokban ezen a napon szentelték meg a vizet, amelyet a hívek hazavittek, és otthonukban használták áldásként.

*

Különös jelentőségű kultúránkban  Vince nap.. Ezt a  napot január 22-én ünnepeljük, Szent Vince, a szőlészek és borászok védőszentjének tiszteletére. A hagyomány szerint ezen a napon a szőlővessző hajtatásával és az időjárás megfigyelésével jósolják meg az évi termést.

*

 
Szívesen emlékeznék meg arról is, hogy a közel négy éve tartó háború véget ért, ám az emberi gonoszság, hatalom-vágy erősebb a béke után vágyódó emberek százmillióinak akaratánál!
Hogy tartja a mondás: a remény hal meg utoljára… Talán idén, a 2026.os esztendőben sikerülni fog…!
A szerkesztő.

…………………….

 
Nagy Vendel: ESIK A HÓ
 
Esik a hó,
szalad a ló.
havas fák ölén,

siklik a szánkó.
roskatag felhőkből
párnáját rázza
Holle anyó.
mindent beborít,
pihés hótakaró.
szunnyad alatta
egy téli manó.
hólepte fák alatt
oson az álom,
didergő árnyékom
lábait himbálva
ül egy faágon.
 
2016. november 16.

*****************************************

 2.VÉGHELYI JÓZSEF: TISZTELET AZ ALAPÍTÓNAK 

(jegyzet)

 

Tizenhat évvel ezelőtt Nagy Vendel számára új fejezet kezdődött az életében. Talán nagy szavaknak tűnnek, ám okom van azt hinni, hogy valóban így volt. Nekem gyakran emlegette. hogy az általa elhintett mag bőtermőre fordult, s lám sok egyéb irodalmi – művészeti próbálkozás azóta rég feledésbe merült néhány év után, de az általa létrehozott Megszólalok Művészeti Magazin a mai napig betölti küldetését.
Igen, a küldetését! 

Sajnálatos módon a sors úgy döntött, hogy két és fél ezelőtt  a betegsége miatt elhunyt.
Vendinek kifejezett szándéka az volt, hogy a szerényebb anyagiakkal rendelkező látás- és mozgássérült társaink is lehetőséget kapjanak a bemutatkozásra! Ezt a szándékát fejezte ki  MEGSZÓLALOK cím is!
Igenis  megakart szólalni, megakarta mutatni magát a világnak. Ebben a törekvésében nagy segítségére volt az informatika, bár még látó korában is számtalan verses kötetet és egyéb prózai alkotást publikált, mégis a teljesebb kibontakozását az informatika segítségével tudta elérni! Az ok egyszerű: a könyvkiadások jelentős anyagiakat igényeltek, és kis darabszám miatt kevés helyre juthattak el. Ezzel ellentétben a blog-írás gyakorlatilag ingyenes, és bárki számára elérhetővé vált. Betegség miatt elvesztette szeme világát, s ahogy kezdett megbékélni sorsával gondolt egy nagyot: azért is tovább fog alkotni, csakhogy most már számítógép segítségével. A nagy elhatározást tett követte, és erős akaraterővel döntésre jutott: vakon fogja megtanulni a számítógép használatát!
Így is lett, s ennek már tizenhat éve.

*

A Magazin első példányaiban lefektette az ars-poétikáját, melynek lényege a következő volt:  a Művészeti Magazin nem válogatós, nem irányul egyetlen kiemelt irodalmi, kulturális terület favorizálására sem. Széleskörű lehetőséget igyekszik biztosítani mindenkinek, akinek van mondanivalója embertársai számára. Egy fontos feltétel azonban mégis csak létezik: a közölt alkotások őszinték, és tisztességesek legyenek.
Igyekszik kerülni az olcsó, bulvár jellegű törekvéseket. A lap a magára nézve önként vállalt erkölcsiséget, hitelességet az elkövetkező években is szeretné megőrizni.
Úgy gondolom, hogy ez tizenöt éven át eddig sikeresen teljesült is.
Ebben a reményteli bizakodásban vágunk neki a tizenhatodik évnek. Hisszük, hogy az irodalmi, művészeti küldetésünk a jelenlegi, és további új szerzőink számára fog megszólalási lehetőséget biztosítani olvasóink megelégedésére. Természetesen a Magazin kezdeti munkatársai ilyen – olyan okoknál fogva alaposan kicserélődtek. Kicsit az arculatunk is megváltozott – remélhetőleg – előnyünkre!
 
 Szerkesztő

*****************************************

   3. FELLNER ISTVÁN: TÉLI ÚT…(APÁMMAL) 

   (elbeszélés)

 
..."Fülel a csend," - mondaná apám, mikor így estben kissé fülére húzta a sapkát...bár nem volt hova...hisz füleit nem érte el a smici...mi akkor volt... Belehallgattunk, hogy harsan a léleknek harangja, gyorsan vetve keresztet…valaki elment ...valaki sokat hagyott valahol...emlékben fájdalomban.
"Nagyon szorgalmas a harangozó - hogy ilyen estében is megkondult a lélek szíve"...
Roppant a hó…már a lépés is fárasztó volt...az erdész engedett pár fát hozni az erdőből..."
"Sándor csak a dőlteket - kivágni nem lehet."
Néma az erdő, súlyos a csend. Mélyet szív a világ, itt is nem csak odabent. Nincs félelem, - itt van apám. Mélyet szívok, mint ki léket kapott, felvéve a tempót, mi nem kevés...hisz kettőt lépek, míg Ő egy aprót. Súrol a szél, tépi kobakom...fák ágairól szórva fehéret...a hideg port. Árnyak surrannak - képzelem? De nem vagy igen, felhőt kergetnek odafenn a szellemek…úgy vetődik pár árny szelíden... Kórók, mint megannyi guggoló...ellen...s ha kardom lenne…hmmm botlottam, orra estem…
"Csak az úton gyerek s ne bámésszál…mert orrod vered…"
 
hősként
mint mesében ha 
várt rohamoznék,
hóbuckák mögött vár

az ellen,
nem törődve 
szemembe zúduló
görgeteggel,
vágok rendet benne,
bár szelíd a lelkem,
a cél nemesít – hát -
én csak így nemesedtem,
halkan magamban -
senkit nem bántva,
most apám nyomába,
csendesen.
 
- szusszan apám, mögé néz, megvagyok – e? Csend - tán mosoly éri redőkbe szedett arcát. Melegségem vagyon, valahol egy kuvik - beszél hozzánk, egy eltévedt szárnyas rebben a fák ágait érintve, jelezve él e világ, s még élni szeretne.
Fújtatunk párban. A völgy lassan átölel, s a hegy orma - mi olykor kivillan ha a hold ráveti fényét - fölénk tornyosul, megmutatva ki az úr.
Megállunk, mint az idő…pedig Ő nem szeret állani...körbepillant "ősöm" kidőltet keres, rám néz, méreget. Lassan dönti el, mit bírna el ez a gyerek. Letör egy darabot, vállamra segíti, majdnem felhorkanok…ez egy semmi...de nem vár, felemel egy jókorát vállára, s indul. Tapossa az utat, szót sem használva…lassan vonszolom magam, s ahogy múlik, ez a véknya darab, egyre vaskosabb, csúszik előre – hátra, nyugton nem marad.
Hát így meghízott? - nem tudom, de erősen hadakozik vállamon...Izzad a fej, liheg a mellkas, alig bírom...de a dac nem hagy. Jókora idő...s már csak támolyog bennem az erő...kitisztul, nyílik az erdő, a párába burkolt házak felett. Apró ablak fénye jelez...már nem számít a fáradtság…már semmi nem számít…vár a kicsi ház...várnak édesanyámék...

……………………..

Nádas József : Téli fények (40x70 cm, festmény)

*****************************************

 4.ÁRVAY MÁRIA: SZÓKÉPEK 

(életérzés)

 

Hangulatok, érzések, szóképekkel ábrázolva - egyes szám, első személyben

 
Kölcsönösség hiánya
 
Emberi kapcsolatok hálójában.
Eligazodni nehéz.
Kiismerni magunkat nem könnyű feladat.

Bánkódom.
Szomorkodom.
Nem vagyok szerelmes.
Más a baj.
A kölcsönösség hiánya.
A kapcsolatok egyoldalúsága bánt.
Legyen az látó és látássérült között.
Megeshet akár két egészséges személlyel.
Vagy két vak között is.
Engem most látó és nemlátó kapcsolatának hiánya keserít el.
Megismertem valakit.
Közös élményeink voltak.
Úgy nézett ki, sikerült nyitni a látók felé.
Jól éreztem magam.
Kinyílt a világ.
Valami felemelőt éreztem.
Valami csodálatosat.
Valami olyat, ami nem kézzel fogható.
Szavakkal szemléltetni nem igazán lehet.
Úgy éreztem, mint aki megtalálta helyét.
Egy darabig így is volt.
Elkezdtem nagyon erősen ragaszkodni az illetőhöz.
Ha lehetett, felhívtam.
Ha úgy alakult, e-mailt írtam neki.
Ha nem akartam zavarni, rövid SMS-t kapott tőlem.
Vágytam a rendszeres kapcsolattartásra.
Ragaszkodásom túl erősnek bizonyult.
Akadozott a kapcsolat.
Ritkultak a levelek.
A telefonhívásokról már nem is beszélve.
Az elfoglaltság volt a legfőbb indok.
Valóban?
Nem arra van idő, amit igazán fontosnak tartunk?
Túlzó ragaszkodásommal mindent elrontottam!
A kapcsolat egyáltalán nem volt kölcsönös!
Csak azt akartam, hogy olyan legyen!
Vége?
Ennyi volt?
Vagy esetleg van még remény?
Talán hallok róla még valamikor.
Lehet, megtudom, hogyan alakul élete a továbbiakban.
Várni kell.
Türelmesen.
Nagyon nehéz.
Teljesen lemondani nem akarok róla.
Elengedni pedig végképp nem.
Lehet, mégis ezt kell majd tennem.
Egyelőre kivárok.
Csalódott vagyok.
Azért, mert ugyanez az eset már többször is megtörtént velem.
A kapcsolatok meglepően jól indultak.
Aztán már alig tartja össze valami.
Nézem a naptárt.
Névnapokra felköszöntöm mindazokat, akik közel állnak hozzám.
Amikor engem kellene köszönteni, sokkal kevesebben írnak, hívnak.
Születésnapnál ugyanez.
Érdeklődő telefonhívásokat kezdeményezek.
Kevés az, aki engem visszahív.
Ez van, ilyen az élet.
Abbahagyom a borongós merengést.
Azokra gondolok inkább, akik:
Hívnak,
Köszöntenek,
Érdeklődnek,
Szeretettel gondolnak rám.
A kevesebb néha több.
Barátok közt lenni a legjobb.

*****************************************

 5. HURRÁ, ITT A TÉL ?! -  VERSEKBEN 

 

Aurora Amelia Joplin: Csendben ring a téli táj
 
Hó alatt a táj most mélyen alszik,

cinege trillája finoman hallatszik.
Tél ölelésében szelíden ring a táj,
s hópelyhek táncolnak a szél karján.
Fák közt suttogást hordoz a szél,
pelyhek útján fényt simít az Ég.
A cinege figyel, szíve ritmust talál,
s a tél csöndjében új dallamokra vár.
Hóvilág fölött tiszta fény rezzen,
minden lélek pihen éppen.
A cinege halkan dalol tovább,
s mi hallgatjuk a kis csodát.

……………………..

 
Szauer Gertrúd: Hajnal
 
Hajnali harmat,
Hulltában megfagy,
Csúszik a járdán,
Lábad nyoma,
Meleg bakancsod,
Óvja a lépted,
Ő visz az úton,
Tudja hova.

Álmod szemedben,
El még nem enged,
Szavakból fontál,  
Édes mesét,
Kályha tüzénél,
Vágyból pihenve,
Öleli Kedves,
A Kedvesét.
 
“Maradj még” kéred,
De mindhiába,
Arcát már viszi,
Lopja a fény,
Szemed harmatját,
Vissza se tartod,
Megfagy majd ő is,
Míg földhöz ér…

……………………….

 
Tóth Enikő Enci: Újévi köszöntő Neked!
 

Boldogságot, békességet,
szeretetet, kedvességet,
tiszta hitben erős lángot,
Isten által legyél áldott!
Ezt kívánom az újévre,
s ne legyen több gondod végre!
Éld meg, mit a szíved kíván,
ne bukjon el egy-egy vitán!
Így érezd, hogy szép az élet,
kívánok boldog újévet!
 

*

Tóth Enikő Enci: Ahogy decemberben

Erdő mélyén a kopár ágak

alatt pihenő rozsdafoltok,

dér fehér csenddel ont szikrákat,

elsimulnak a régi gondok,

s a ködtakaró egyre hordoz,

apró fényeket elmerengve,

míg az ágon zúzmara foltoz

angyal testeket újra festve...

Tél tisztasága így feléled,

átsuhan jó pár lélek ajtón,

mutat rengeteg csodát, képet,

csak az ember ember maradjon,

szeretet láng tőle fakadjon,

ahogy decemberben imákkal,

hittel, reménnyel folyamodjon,

s azonosuljon a csodával...

……………………….

 

József Tibor: Lopott idő

 

Vajon milyen lesz az idei karácsony?

Túl az időjós szakmai talányon

örömteli, csodával, színekkel tele,

amit az év begyűjtött, varázsolt

az táncoljon minden fenyőfaágon!

 

Fehér legyen, szikrázóan csillogó télidő,

bár még le sem vetkeztek az őszi fák,

némelyik biz’ ráérőn, szégyenlősen teszi

de a hókirálynő már fagyruháját veszi,

és tejfehér ködbe vész a mindenség.

 

Fehér legyen, színtiszta szűzi kegy,

int a hóbundába takarózott hegy,

hogy fenyőm majd ott keressem,

aztán díszítsem lelkem, magamét, másét,

netán tüzet rakjak magamért, másért.

 

Aztán zöld is legyen, kedvencem nekem,

ez az örök tűlevelű bálkeringő vezet,

oda megyek, ahol meleg, fényes a szoba,

és amíg emlékezel, csomagjaid bontod,

szeretet legyen a legszebb ajándékod.

 

Sötét az ne legyen! Se betonszürke!

Se koppanós, zord, fagyos, rideg,

se „tetővesztett”, se kitaszított ember,

se alomból kidobott, kit az öröm szülte.

Színes legyen, mint a lélek üdve.

 

Vajon milyen lesz az idei karácsony?

Megint lopott idő lesz a hétköznapokból,

az a két nap a háromszázhatvanötből,

vagy mégis fordítsunk a számon..?

Inkább minden nap legyen KARÁCSONY!

 

Kaposvár, 2018. november 30.

……………………….

 
Garajszki Rozika: Elmúlt idők karácsonya
 
December, a fél világ ünnepre készül,
A boltok polcain mindent is átfésül.
Ajándékot keres kicsinek és nagynak,
Sok mindent megvesznek, semmit ott nem hagynak!
 

Sebes csomagolás, díszítés is lehet,
bármi, mit az egyén anyagilag tehet.
Rohanva juttatják célba a csomagot,
nincs idő kérdezni, most ugyan hogy vagytok?
 
Állj meg modern ember! A múltba nézz vissza!
Más volt ez az ünnep, egyszerű és tiszta.
Szeretetről szólt, gyermekről, családról.
Kitisztult lelkekről és megbocsájtásról.
 
Az időről szólt, mit boldogságban töltünk,
nem vagyonról, mit a boltban elköltünk!
Egy érzésről, mely többet ér a nincsnél,
ölelésről, mely többet ér minden kincsnél!

 

***************************************** 

 6.GUTI CSABA : HÍVOGATÓ 

   (novella)

 

Nem is tudta, mikor aludt utoljára ennyit, és ilyen jól. Gyötrelmes volt neki minden este ágyba kerülni, tudván, alig hogy lehunyja a szemét, megrohanják az emlékek, és kizavarják nyúl álmából. Igaz, ébren sem volt érdemes maradnia, mert mindez megtörtént a konyhaasztal mellett ücsörögve is. Olyankor a sovány fényű, kicsi lámpa állt őrt mellette, aminek nem volt elég ereje ahhoz, hogy az örökké sajgó gondolatokat szétzavarja.

Guti Csaba

Az az este azonban más volt. Mély, pihentető, teljes. Nem is remélte, hogy része lesz még hasonlóban valaha. Noha, túladott már a nyolcvanon, és minden része fájt, akkor, azon a reggelen újra érezte az izmaiban az erőt, a csontjai keménységét, és a lelkében az akaratot. Hogy mindez mire kell, és mire lesz elég, nem is sejtette, de tudta, oka van annak, hogy azon a reggelen így érezte magát.

Reggelen…

Még az sem volt. Éppen csak derengett az ég alja, a nap csupán kínálgatta aranyát.

A nap…

Milyen régen is látta már, milyen régen is látta valaki!

Oly régóta esett.

Először csak a földet áztatta el, aztán lemosta a hegyek mocskát, majd elöntötte az emberek lelkét, kiborogatva belőlük a reményt és a derűt.

De ezúttal már nem esett! Hosszú idő óta nem. Nem sírt az ereszcsatorna, nem nyögtek a szél ostorcsapásaiban a tetőlécek, és nem böködték az ablak üvegszemét a súlyos esőcseppek. Valami megváltozott, a régi avas dolgokat félrekotorta valami új, amiben talán bízni is lehetett.

Az öregúr erre gondolt, amikor éberen figyelt még mindig az ágyban fekve. Eleinte nem akart hinni a változásban, nem hitt már a fülének régóta, akkor mégis arra hagyatkozott. Kereste a vihar zajait, hátha mégis mindent rosszul értett, és minden ugyanúgy van, ahogyan a tegnap hagyta.

De nem!

Csöndes volt a kinti világ, illetve mégsem! Rigó kezdett dalolni, hogy begyógyítsa a világ sebeit. Talán soha úgy nem énekelt még! Az egyre erősödő napfény olajozta a torkát, hogy semmi baja ne történhessen.

Az öreg felkelt. Akkor már biztosan érezte, hogy aznap valami történni fog.

Valami jó.

A tegnap levetett ruhái után nyúlt, hogy felöltözzék, de hirtelen megálljt parancsolt a mozdulatainak. Úgy érezte, szentségtörés volna aznap felvenni a szennyest. Meg kell adnia a módját, még ha szeretne is elébe menni a dolgoknak.

Vizet melegített, megmosdott, pengét vett elő, és borotválni kezdte a többnapos borostát. Az acél alatt sercegett az rideg, deres szakáll. Miután mindezzel megvolt, arcvizet locsolt magára, és inget húzott. A régi, szép nadrág még pontosan passzolt rá, pedig maga sem tudta, mikor viselte utoljára.

Bár nem!

Sajnos pontosan emlékezett rá. Belemart a felismerés. Szeretettel félretette azt, hogy teljesen elkészüljön.

Maga sem értette mi történik vele, de érezte, hogy a szíve a torkában dobog. Nem félelem hajtotta belülről, hanem valami megmagyarázhatatlan, boldog izgatottság. Oly gyermeki volt az egész.

Legszívesebben feltépte volna az ajtót, de nem tette.

Percekig állt mögötte.

Gondolatok villámként cikáztak a fejében, próbált közöttük rendet rakni.

Lehetetlen volt.

Hiába próbált nyugodtságot erőltetni magára.

S a rigó dalolt, cifrán, hangosan, figurázva, teli tüdőből.

S akkor az öreg lassan, lágyan rámarkolt a kilincsre.

Lenyomta azt.

Mint ismeretlenbe, úgy lépett ki a sokat látott kertbe.

S egyszeriben csönd lett.

Síri.

Nem volt már rigó, nem volt már dal.

S nem volt már napfény sem, éjszaka volt megint.

De mindezzel nem volt semmi rosszabb, vagy komorabb.

Az öreg úgy érezte, mintha egy burokban lett volna. Vagy inkább, mintha valaki a csukott tenyerében óvta volna. Igen. Így lehetett egészen.

S az öreg lépdelt előre egyre csak. Nem sietve, nem lassan, inkább úgy, mintha minden saját lépését meg akarta volna ízlelni. Minden olyan andalító volt, szép és egyszerű. Akkor döbbent rá végtelennek tűnő sorsában először, hogy az élet valójában ilyen, nem bonyolultabb.

Elmosolyodott.

S a nap megint játszani kezdett. Alig messzebb, az öreg körtefa ágai között kibukott, és mint bakfis, csalni kezdte őt. Ment hát felé játékból, őszinte szeretetből.

Merthogy nem a nap hívta őt, abban biztos volt, hanem valaki, aki benne lakott. A szeme megtelt könnyel.

– János! Gyere, kedves! – Szólalt meg a nagy világosságban egy régen hallott, de soha el nem feledett, édesebbnél édesebb hang.

A könnycseppek kibuktak.

A lábak szaporábbak lettek, a szív kalapált, és minden, de minden olyan csodálatos lett hirtelen.

Az öreg ment hát, masírozott, már csaknem szaladt.

– János, gyere, kedves! – hangzott újra, immáron sokkal közelebbről.

Mire mindez harmadszor is elhangzott, már egymást ölelte a legény és a szép leány.

Mintha soha többé el nem akarnák engedni egymást.

Talán, soha nem is fogják.

***************************************** 

 7.ANTOLÓGIA A MAGAZINBAN 

 

Kis Pál István: Az agitátor (1980)
 
A szeme lángban égett,

pillája se rebbent, mikor,
mint a prédát, nézett,
én meg,
aki lepke voltam ugyan,
e lámpaszemek tükrén
csak égni láttam magam.
Lépj be – mondta –,
hisz közibénk tartozol,
a mi kutyánk kölyke vagy,
ki tudja, kiért csahol!
S mert félretoltam, mit aláírni adott,
azóta egy másik listán,
egy másik falka kutyakölyke vagyok!

……………………….

 

Zsigmond István: Adventi ablakok

 
A város november végi dérrel borítva ébredt, mintha egy láthatatlan kéz finom cukorport hintett volna az utcákra. A főtéren már állt a fenyő, körötte munkások sürögtek, drótokat feszítettek, próbaképp felkapcsoltak egy-egy izzót, amely tompán vibrált a ködben. Az advent még csak közeledett, de az emberek már úgy jártak-keltek, mintha mindegyikük szívében egy-egy saját kis ablak gyulladna majd ki december első napján.

Zsigmond István

Anna a kis utcában lakott, ahol régi sváb házak sorakoztak. Az utcában évek óta hagyomány volt az adventi ablakok játéka: minden ház más-más napon díszítette fel az egyik ablakát, és este hatkor felkapcsolta a fényeket. Így minden nap egy új fény gyúlt, mintha egy csendes kalendárium lapjai nyílnának meg egymás után.
Anna sosem vett részt ebben a játékban. Tavaly halt meg az édesanyja, és a ház még mindig a gyász neszeit őrizte. A radiátor kattogása, a régi padló szuszogása, a konyhában a szekrényajtó nyikorgása mind-mind olyan volt, mintha anyja még mindig valahol ott lenne, csak épp másik szobában. Advent közeledtével pedig a magány még erősebben húzódott a vállára.
Egyik délután, amikor a postás a szokásos számlák mellett egy öreg, kézzel írt levelet is hozott, Anna meglepődve bontotta fel. A papíron ismerős betűk kígyóztak:
„Drága Annuskám! Tudom, hogy nehéz most neked az ünnep. De kérlek, idén díszítsd fel az egyik ablakot. Gyújts fel benne a világosságot, ami emlékeztet arra, hogy a fény benned van. Anyád.”
A lány percekig csak ült a konyhaasztalnál. A körmét ütögette a fa lapján, hallgatta, ahogy odakinn a szél végig sodor néhány száraz levelet a járdán. A levelet hónapokkal korábban kellett megírni… talán tavaly tél végén. Anyja előre tudta, hogy szüksége lesz erre a fényre.
Este hatkor kiment az utcára. A szomszédok épp a tizennegyedik ablakot nézték: Bergerék házának tetőtéri kis ablaka mögött papírból kivágott város sziluettje világított, apró fényfüzérrel bekeretezve. Az emberek mosolyogtak, teát kortyoltak. Valaki pogácsát kínált. Anna megállt az utca közepén, és valami régtől hiányzó melegség érintette meg a szívét.
Másnap délelőtt elővett egy poros kartondobozt, amelyet tavaly még a temetőből hazajövet tett félre. Anyja apró porcelán angyalkái voltak benne. Mindegyik kissé kopott, némelyik szárnya repedt, de ha az ember oldalról nézte, nem is látszott.
Aznap éjjel sokáig ébren volt. Papírt vágott, csillagokat rajzolt, mécsesek helyét próbálgatta az ablakpárkányon. A ház végre nem volt néma: a papír zizegett, a olló csattant, valami kezdett újra születni.
December tizenhetedikén Anna ablaka volt soron.
Hat óra előtt már egy kisebb csoport gyűlt össze a ház előtt. Senki sem tudta, mire számítson – hiszen Anna eddig mindig kimaradt. A köd lassan ereszkedett, a hideg csípte az emberek arcát, a gyerekek toporogtak és egymáshoz bújtak.
Pontban hatkor az ablak kivilágosodott.
A háttérben halványkék papír égbolt fénylett, előtte fehér házak fekete kontúrokkal, mint gyermeki rajzok. A házak fölött apró papírcsillagok lógtak, amelyeket a mécsesek fénye meg-meglengetett. A közepén pedig egy porcelánangyal állt, az egyik régi darab, a szárnya ragasztott, de így is szépséges. Körötte apró fények pislákoltak.
Az emberek elcsendesedtek.
A szomszéd néni, Irén, sóhajtva suttogta:
– Ez olyan, mintha a te édesanyád nézne vissza ránk, kedvesem.
Anna a bejárat mellől nézte őket. Nem mosolygott, de a tekintete megenyhült. A vállán cipelt régi teher utolsó darabját, most letette oda, a fények közé.
A gyerekek nevetve közelebb léptek, valaki azt mondta:
– Ez a legszebb ablak az idén!
Anna ekkor halkan, alig hallhatóan mondta magának:
– Anyu, látod… gyújtottam neked egy fényt.
És ott, a hideg decemberi estén, a kis utcában, ahol minden ablak más-más történetet mesélt, valami történni kezdett vele. Újra.
A gyász mögött árnyalatnyi derengés született. Mint egy apró mécses egy adventi ablak mélyén.
Egy olyan fény, amely már nem csak emlékezni akart, hanem élni is.
 
Budapest, 2025.
Minden jog fenntartva
 

*

Zsigmond István: Adventi ablakok - festmény

…………………………

 
Lengyel Zoltán: Az úton
 
Fölfogom
Ködfoltom,
Míg rejtem ábrándom,
S megbújik elmaradt
Dérlepte vágyálmom,
A levelek alatt.
Monoton
Mosolyom

Míg rejtem, ráncomon
Átlépek ép ésszel,
S mögöttem lábnyomom
Őszi ködben lépdel,
Tudatba
Zuhanva.
Míg rejtem fejemben
Vadregényes percem,
Sötét feneketlen
Múltamat felejtem,
S míg megyek,
Mint gyermek,
Míg rejtem térgazdag
Mosolyom, szememen
Megcsillant fénygazdag
Szemnedvem lenyelem.
Kincsemben,
Itt bennem
Míg rejtem mi villant,
Jobban leszek amint,
Tükröm visszapillant,
S mint cinkosan kacsint:
Felhőmben
Felnőttem.
Míg rejtem, a csupán
Csak titkolt vágyamat,
Lazán, egymás után
Rakom a lábamat,
S az útnak,
A múltnak
Míg rejtem sebeit,
Trillázik víg füttyöm,
Mihelyt le nem esik,
A végtelen függöny.

*

Lengyel Zoltán Úton című festményéhez egy kép

…………………..

 

Véghelyi József: Egy új év kezdetén

(novella)

 

Az új év első napján Anna a konyhaablak előtt állt, és egy csésze forró teát szorongatott. Az elmúlt év nehézségei és kihívásai még mindig ott motoszkáltak a fejében, de a szívében már érezte az új kezdet ígéretét. Mozgássérültként informatikai képzésen vett részt. A vizsgáit jó eredménnyel letette, és reménykedve gondolt arra, hogy munkahelye is lesz egy KFT-nél. Ahogy a gőz lassan felszállt a csészéből, elmosolyodott, és arra gondolt, hogy minden nehézség ellenére mennyi mindent tanult és mennyit fejlődött.

Véghelyi József

 Az utcáról gyerekek nevetése hallatszott, ahogy hóembert kezdtek építeni.. Emlékezett, hogy gyerekkorában ő is mennyire szerette az új év első napját, amikor minden olyan tiszta és új volt. Most, felnőttként, újra felfedezte ezt az érzést, és elhatározta, hogy ezen túl még több időt szán a kapcsolatai ápolására.
Egy új év kezdete mindig is a remény és a megújulás időszaka. Anna tudta, hogy bármi is történjen, mindig van lehetőség a változásra és a fejlődésre.
Ahogy a teltek az órák, úgy érezte, hogy a szíve is egyre könnyebb és boldogabb lesz. Igyekszik úgy alakítani a sorsát, hogy minden napot úgy éljen meg, mintha az egy új kezdet lenne, tele lehetőségekkel és reménnyel.
Nem csak a múltat szeretné maga mögött, hanem egy új jövő ígéretében is bízott. Tudta, hogy az élet tele van kihívásokkal, de minden egyes nap egy új lehetőség arra, hogy jobbá váljon és boldogabb legyen. Lelkében  a remény és a vigasz érzése uralkodott, és tudta, hogy bármi is történjen, mindig van lehetőség a boldogságra és a megújulásra.
A tanfolyamon megismerkedett egy hozzá illő fiúval, Zolival Igaz, még csak az ismerkedésig jutottak el, mégis az ösztöneivel úgy érezte, hogy ez egy reményteljes párkapcsolati kiteljesedés kezdete lehet.
Rég óta élt egyedül, s most az új esztendő számára is elhozhatja a szerelmet és a boldogságot.
Gondolatait mobiljának hangja szakította félbe, hívása volt. Erősebben kezdett verni a szíve, mert a kijelzőn Zoli neve tűnt fel. Izgatottan felvette a hívást
- Drága  Annuskám! Valójában csak Boldog Új évet szerettem volna kívánni Neked…! No jó, ez nem teljesen igaz, mert valójában egész ünnepek alatt végig Rád gondoltam. Féltem az elutasításodtól, ezért nem mertelek korábban hívni! Most viszont az új év alkalmat teremtett arra, hogy „büntetlenül” megtehessem…
- Jaj, de nagy szamár vagy! És lelketlen is – mondta Anna tettetett méltatlankodással. Kétségek között hagytál engem egész ünnepek alatt…! Mit gondolsz, kire gondoltam egész idő alatt…? Hát Rád! – bökte ki végül a lány.
Zoli kezében megremegett a telefon. Szinte hihetetlen amit hallott a lánytól. Ő is kellhet valakinek? Sosem volt lányok, asszonyok kedvence, ahhoz ő túl komoly volt. Nem vitte rá a lélek, hogy semmit mondó üres szavakkal tegye a szépet valakinek. Komolyan vette a kimondott szavakat, ezért is lepődött meg annyira Anna válaszán. Az informatikai tanfolyamon alaposan „megnézte magának” a lányt, és már akkor hasított belé a gondolat, hogy vele tudna tartalmas életet élni…Nemcsak a lányok, asszonyok tudnak ábrándozni, hanem a fiúk is, bár ennek a megélése másképp zajlik le náluk! Ám a másik nemhez tartozó társak iránti vágyódás ereje hasonló lehet.
Még néhány kedveskedő mondatot váltottak egymással. Alaposan felforgatta mindkettőjük érzelmi életét ezek az őszinte szerelmi kitörések. Nagyon jól esett nekik, bár egyáltalán nem számítottak ilyen kitárulkozásra.
Mi sem természetesebb ezek után az, hogy azon nyomban megállapodtak egy randi időpontjáról és helyéről!

 *

Hát igen! Mind kettejüknek volt miről gondolkodni és ábrándozni. Anna továbbra is az ablaknál állt. Az átélt események hatására szebbnek, színesebbnek látta a világot. Az utcai gyerekek közben elkészültek a hóember készítésével. Tettek a fejére rossz lábost, hatalmas sárgarépát az orra helyére, és persze sálat is tekertek a nyaka közé, hogy meg ne fázzon, elvére mégis csak tél van!
Nézte a gyerekeket, közben a szeme sarkából elmorzsolt egy örömkönnyet, és még azt sem vette észre, hogy nagy pelyhekben szép csendesen hullni kezdett a hó.
Igen, új év van, életében új időszámítás kezdődik. Valami más, valami szebb, amiért érdemes éni.

……………………….

Eppelné Nagy Mária: Havas út

……………………….

 
Pongrácz Aurélia: Mínusz húsz 
        
Ma teljesen felháborodtam.
Majdnem hátast dobtam, 
miután volt kollégámmal 
a városban összefutottam.
Bókolt, hogy  mennyire tetszem, 
mintha az élet csak 
sántikálna felettem.

Mindig irigyelte párom, 
mily jó élete volt mellettem.
Már indultam volna, 
épp vártak, siettem.
Fontos mondandójával 
marasztalt engem.
Kétszer mínusz húszról 
kezdett magyarázni  nekem.
Mármint ha korban és kilóban 
valamilyen csoda folytán, 
lelkem ruhácskája ennyivel
kevesebbnek tűnne, 
vagy egyenesen lenne…
Akkor mily megtisztelő, 
én lehetnék, gondolja ő,
számára az ideális nő.
Vagyis nej, sőt, 
nyeremények is fő!
De stabil az üzleti, 
köre, majdnem baráti, 
ahol párjával neki 
gyakran meg kell jelenni.
Ezért példájukat  követve 
lánya korú fruskát elvenne. 
Miután nemrég sokadik exe, 
nagyobb számlához dobbantott tőle.
Én meg lehetnék a mindene, 
életét egyengető asszisztense!?
Nem is tudtam, hogy újabban ez a neve!
Nem vehettem mindezt lazán.
Ezt ő sem hihette talán. 
Elmész ám a jó búsba komám,
a mínusz hússzal, homokórám,
libidó felelőseinek besorolása, 
még mindig jobb kategóriába
tartozik, mint  egy mű  plázacica
csücsörítőre érzéstelenített szája, 
műcicik és has szorító mögött,         
nyomorgó erogén zónája.
Ponttal a shoppinG szó végén.
Csak figyelj! Tesládnál 
már ott csücsörítenek , 
és rád várnak sorban, 
temus választékban.
Kacsacsőr, műszempilla, műszemöldök,
műköröm, műhaj, műmosoly, műcici 
Nem kell más neki
csak egy jó kégli
kis kártya pénzzel vastagon preparálva. 
Te meg járj szorgalmasan urológiára. 

 *

Kép: 20 saját grafikám

………………………

 

Fodor Gyöngyi - Záróra

(novella)

December 24-e volt, a bolti eladó már alig várta, hogy lejárjon a munkaideje, és bezárhassa az üzletet. Állandóan arra a karácsonyi vacsorára gondolt, ahová majd menni fog. Már magában hallotta a csodálat mormolását, ami majd elkíséri, amikor a bordó bársony estélyi ruhájába öltözve belép a terembe a vőlegénye kíséretében. Ekkor nyÍlt az ajtó, és egy nő jelent meg az üzletben. Már csak öt perc volt vissza a zárásig. Úgy tett, mintha meg sem hallotta volna, hogy a nő megköszörülte a torkát, és halkan azt kérdezte:

Fodor Gyöngyi

– Kisasszony, mennyibe kerülnek ezek a zoknik?
– Rajta van a kártyán, hat euró – válaszolta nyersen anélkül, hogy felnézett volna.
– Mutasson nekem olcsóbbakat, legyen szíves, mert négy pár zoknit kell vennem.
Az eladó feltűnően az órájára nézett.
–Elnézést, hölgyem, ma este fél hétkor zárunk, mert ha nem tudná, ma van szenteste.
A vevő nem szólt egy szót sem, az eladó ránézett. Sápadt volt, fáradtnak tűnt, mély karikák voltak a szeme alatt, harmincéves ha lehetett.
– De a gyerekeimnek még ajándék sincs – mondta végül a nő egy nagy lélegzettel. – Ma estig nem volt pénzem.
– Sajnálom, asszonyom – mondta az eladó –, de be kell zárnom a boltot.
Elindult az ajtó irányába, majd megfordult, és olyan mély szomorúságot és fájdalmat látott a nő szemében, amilyet még a filmeken se látott. Gyorsan visszaugrott a pult mögé.
– Rendben, de siessen – és máris kihúzott egy fiókot, amely három eurós zoknikat rejtett.
Mosoly ragyogott fel a nő arcán, azonnal kiválasztott négyet, majd 2 csomag hajcsatot a lányoknak, 2 pókemberes kitűzőt a fiúknak, végül felkapott még egy karácsonyi mesék és dalok CD-t, 1 csomag autós kártyát, 1 csomag mesekártyát, és boldogan pakolt le mindent a pultra.
– Harminc euró lenne, de az ünnepre való tekintettel van nálunk húsz százalék kedvezmény, tehát huszonhatot kell fizetnie összesen, és adok ajándékba négy karácsonyi tasakot, hogy mindegyik gyereknek bele tudja rakni az ajándékát.
– Ön igazán kedves, köszönöm. Boldog karácsonyt - köszönt el a vevő, miután fizetett.
Az eladó fellélegzett. Most már nem maradt senki a boltban, végre elmehet! Gyorsan átöltözött, bezárta az üzletet, és rohant a parkolóba, ahol a vőlegénye már várta őt az autójában ülve.
– Minden rendben? – kérdezte a férfi, és mosolyogva végignézett menyasszonyán. Kedvesen megcirógatta az arcát. – Nagyon szép vagy, és elegáns.
– Ó, köszönöm!
Elindultak, s a bolti eladó már alig várta, hogy megérkezzenek a mesés vacsorára. A második piros lámpánál meglátta a nőt a boltból: gyors léptekkel ment, sovány testéhez szorítva a gyermekeinek szánt ajándékokat tartalmazó szatyrot. Arcán még mindig ott volt az öröm mosolya.
A bolti eladóval abban a pillanatban történt valami. Már nem csak a fáradt nőt látta, aki az utolsó pillanatra hagyja az ajándékvásárlást, hanem látta a négy gyerekét is, akik másnap reggel boldogan húzzák a lábukra az új zoknit, a kislányok elcsatolják a hajukat, a fiúk kitűzik a Pókembert a ruhájukra, miközben a a CD-ről karácsonyi meséket és dalokat hallgatnak.
Elmosolyodott, és örült, hogy szenteste ő is jót cselekedett.

*

Fodor Gyöngyi novellájához

……………………..

 
Kálmán Ágnes: Ne sírj! Ott vagyok.
 
Ne sírj! Ott vagyok.
Szívedben örökre maradok,
Arcodon ma már, csak egy -

megfáradt könnycsepp vagyok
 
Ott vagyok, ha füledbe súg a szél,
Mikor dallama szívedhez ér
Ha ajkadhoz ér harmatcsepp itala,
Ott vagyok én, - ki szomjadat oltja
 
Fűszál vagyok a virágok között,
Mi feléd bókol, ha a szél suttog
Hajnali madárdalban, ott vagyok,
Zengő énekében, ott ragyogok
 
Éjszakáknak csillagos fényében,
Hold sápadnak tűnő körívében
Ott vagyok én, - hol Istenem akarta,
Örökre élek, szíved fájdalmába. 

………………….

 

Erdős Sándor: Csillagszárnyú Lina

 
A falu szélén állt egy roskatag, hideg ház, amelyet mintha a szél tartott volna egyben a meszes falak között. Ebben a házban élt Lina, a nagy szemű, halk szavú kislány. Mindig úgy járt, mintha a hópihe-kergette levegő nehezebb lenne a vállán, mint más gyereknek.
Mostohaszülei ridegek voltak. Nem emelték rá a kezüket, de a szavaik… azok néha jobban fájtak, mint bármilyen ütés. Lina mégis szelíd maradt; a rossz szó után is lehajtotta a fejét, és halkan csak annyit mondott:
- Majd holnap jobb lesz.

Erdős Sándor

De a holnapok ritkán lettek jobbak.
Mégis volt valami, ami mindig melegítette a szívét: a csillagok. Amikor esténként kilopózott a ház mögé, felnézett az égre, és suttogott nekik.
- Ti értitek, ugye? — kérdezte.
A csillagok pedig mintha aprót pislantottak volna válaszul.

*

Azon az évben különösen kegyetlen tél jött. A szél faggyal csípett, az udvart vastag hó borította, és a házban sem volt sok meleg. Szenteste napján a mostohaszülők zsörtölődve készülődtek, Lina pedig egy sarokban kuporgott, kabát nélkül, mert azt már kinőtte, újat pedig nem kapott.
Ahogy kinn leszállt az este, a kislány halkan odaszólt:
- Kimehetek megnézni a csillagokat? Csak egy percre…
- Menj - morrant rá a mostoha anyja. - De ne sokáig maradj!
Lina kilépett a hóba. A levegő csípett, de a csillagok világítottak, ragyogtak, mintha csak neki tették volna ünneplőbe az eget. Hosszasan nézte őket, míg a szíve lassan megtelt egy furcsa, boldog fájdalommal.
Ekkor történt.
A kislány szeme előtt az egyik csillag hirtelen megmozdult. Lebbent, megnyúlt, és egy aranyló sugarat küldött felé. A fény a hópelyheket áttetsző ezüstszárnyakká varázsolta a levegőben, majd lassan, puhán Lina elé ereszkedett.
A kislány ijedten hátrált volna, de a fény halk, dallamos hangon szólt:
- Ne félj, Lina. Érted jöttem.
Lina szeme elkerekedett.
- Angyal vagy?
A fényben alak bontakozott ki: magas, ragyogó lény, akinek tekintete olyan meleg volt, mint a kandalló fénye - de annak, aki ismerte.
- Igen - mosolygott az angyal. - A te őrződ. És ma éjjel elvezetlek oda, ahol többé nem bánt senki, és ahol a szíved végre megpihenhet.
A kislány halkan kérdezte:
- Meghalok?
Az angyal lehajolt hozzá, és gyengéden megsimította.
- Nem. Átváltozol. Olyanná leszel, amilyen mindig is voltál belül: fénylélekké, szeretetté. És ha akarod… karácsonyi angyalkává.
Lina szeme megtelt könnyel.
De ezek már nem fájdalom-könnyek voltak.
- Szeretnék… segíteni másoknak - suttogta.
- Akkor gyere - felelte az angyal.
Az égi fény körül ölelte őt, és Lina érezte, hogy minden hideg és minden szomorúság lecsúszik róla, mint a havat lerázza a madár a szárnyáról.
Amikor a fény eloszlott, a kislány már nem állt többé a hóban.
Lina fehér, csillogó ruhát viselt, és hátán apró szárnyak rebbentek. A felhők fölött lebegett, és távol, nagyon távol egy kisded bölcsőjének fénye csillogott.
- Ott lakik a Jézuska - súgta az angyal. - Ő hívott téged közénk.
A kis angyalka elindult a fény felé. A bölcső körül sok angyal állt, mind szelíd mosollyal fogadták.
- Üdvözlünk, Lina - mondták. - Minden embernek szüksége van egy apró csillagszárnyú őrangyalra karácsonykor. Te leszel az egyik.
Lina arcára lassan mosoly ült. Talán először életében olyan igazi, akadálytalan mosoly.
A mostohaszülei eközben észrevették, hogy a kislány nem jött vissza. Kimentek az udvarra, de csak a hó hullott csendesen, és valami különös melegség járta át a levegőt. A rideg ház azon az estén valamiért békés lett. A mostohaanya halkan sóhajtott:
- Mintha valaki… megbocsátott volna nekünk.
Talán Lina volt az. Talán az angyalaik suttogták.
Minden évben, Szenteste éjjelén egy csillag különösen erősen ragyog. A faluban sokan azt mondják: „Olyan, mintha mosolyogna!”
És valóban. .Az a csillag Lina.
Ő az a kis angyal, aki a magányos szívekhez odasuttogja:
„Ne félj. Szeretnek.”
Ő gyújtja fel a családok otthonában a láthatatlan gyertyát. Ő hajol a gyerekek álmai fölé.
És ő az, akinek a szárnycsapásában ott van minden karácsony tiszta fénye. Lina végre boldog.
Hiszen megtalálta azt, amit mindig keresett: a szeretetet, ami örök, és soha többé nem veszhet el.

……………………..

 

Aurora Amelia Joplin: A fehér kendő

A tél levegője hideg volt, mégis puha, mintha valami régi emléket hordozna magában. A hó lassan hullott, olyan óvatosan, mintha tudná, hogy most nem szabad zajt keltenie. Mintha a világ is tudná, mit jelent valakit hiányolni. Matilda a kapu előtt állt, a fehér kendőt a mellkasához húzva. Nem azért, hogy ne fázzon, hanem mert belül fázott. Az anyukája kendője volt. Nem volt rajta már az anyu illata, mégis úgy tartotta, mintha maradt volna benne valami belőle – valami meleg, valami élő, valami, ami nem ment el vele együtt.

Nagy Éva
alias:
Aurora Amelia Joplin

Bent meleg volt. A kandalló halkan ropogott, narancs fényt lélegeztetve a szobába. A karácsonyfa lámpái lassan hunyorogtak. Az apa ott ült a kanapén, kissé előredőlve, összefont kézzel. Nem sírt. Csak tartotta magát – túlságosan is. Matilda tudta, hogy neki is hiányzik. A gyerekek az ilyen dolgokat nem tanulják, egyszerűen érzik.
– Anyu… – suttogta, és lehunyta a szemét. A mellkasa összeszorult, de könny nem jött. A hiány néha már nem sír. Csak ott él.
Ekkor valaki mellé érkezett. Nem hallatszott lépés, nem mozdult a levegő, csak egyszerűen ott volt. Egy fiú állt mellette, olyan korú lehetett, akivel együtt lehet hóangyalt csinálni. 

A kabátján a hópelyhek nem maradtak meg – mintha a hideg nem találta volna meg őt. A szeme volt az, ami megállította Matilda lélegzetét. Tiszta kék. Nem az égé, nem a vízé, hanem olyan kék, amitől az ember úgy érzi, valami mélyen, régen ismertet lát. Kék, amiben meleg volt, és mélység, és egy halk, gyógyító fény. Olyan kék, amitől a szív azt mondja: nem vagyok egyedül.
– Nagyon hiányzik? – kérdezte a fiú csendesen.
Matilda bólintott. A szíve fájva dobbant egy nagyot.
– Azt mondják, majd elmúlik – suttogta. – De nekem nem múlik. Sőt… mintha erősödne.
A fiú hangja lágy volt, mint amikor valaki félelemtől megtisztított igazságot mond.
– Nem is kell elmúlnia. A szeretet nem tűnik el. Csak helyet keres magának. Édesanyád tovább él benned. És édesapádban is. A szívben él. Örökké.
Matilda lenézett. A hó fehér volt, csendes.
– Apa is úgy van most, mint én? – kérdezte halkan, és a mellkasára tette a kezét.
A fiú bólintott, nagyon lassan.
– Igen. Ő is így érez. Csak fél attól, hogy ha kimondja, akkor még jobban fog fájni. Ezért tartja magát. De nem kellene egyedül csinálnia.
Matilda szempillája megremegett. A fájdalom nem tűnt el – de engedett. A fiú mellé ült, pont olyan közel, amennyit egy szív elbír.
– Ha bemész hozzá – mondta halkan –, és csak ott vagytok együtt… már az elég. Nem kell beszélni. A szeretet tudja a dolgát.
Matilda bólintott, és elindult. Mire a lépcső tetejére ért, a fiú már nem volt ott. Nem eltűnt – csak nem volt rá többé szükség.
Bent a kandalló fénye lágyan mozgott. Az apa még mindig a karácsonyfát nézte, de most már nem egyedül. Matilda odalépett hozzá, a kendőt két kézzel az apja kezébe adta.
– Nekem is hiányzik – mondta halkan. – Neked is. Ugye?
Az apa lehunyta a szemét, és végre nem tartotta tovább. Átölelte a kislányát – úgy, ahogyan az ölel, aki engedi, hogy fájjon. Mert tudja: attól nem esik szét. Attól gyógyul.
A kandalló lángjai magasabbra emelkedtek, és a meleg most már belül is helyet talált. A szeretet ott maradt, ahol mindig is volt: a szívben.

*

***************************************** 

 8.AUSZTRÁL KAPCSOLATOK 

Ilosvay Gusztáv levelei

Adásnap: 2025.12.07.

Már nagyon szeretnénk, ha itt lenne karácsony. Most emlékeztünk meg az Útravalóban a Mikulásról, meg a krampuszról, hogy mekkora ribilliót is csapott a Mikulás mellet. De mindannyian túléltük sőt, nosztalgiával gondolunk vissza erre az epizódokra életünkben. Hozzád is jött a Mikulás.? Itt Ausztráliában minden más, még ez is. Annyira szürreális, amennyire csak lehet. Karácsonykor a beachen, fürdőnadrágban, fehér álszakállal, sörrel a kezében járja a homokot és fennhangon kiabálja, hogy hó - hó - hó. Amikor ezt még annak előtte megláttam hááát, néztem nagyot. Ma már észre sem veszem. Ugyan akkor arra a Mikulásra, aki eljött hozzánk az 50-nes években! Még az illatára is emlékszem. Hű de régen volt. Újra mikrofon végre kaptam Verba Abbet. Rém élveztem. Az interjú végén megfogalmazódott egy kérés feléd Abbe, hogy ha ismersz még ilyen fiatal, nyílt tekintetű, értelmes lányt, aki keresi helyét a világban és Nashville közelében él, biztasd, hogy jöjjön Budapestre vagy Győrbe. Hallgass bele az adásba. Szerintem te is szeretni fogod. Még Kiss Ágnesnak volt egy riportja Pécsről, érdekes volt, a téma, az anyanyelv használata az adott országban. A riport ugyan Pécset készült de a téma erdélyi. Itt szeretném megköszönni minden kollégámnak aki ma együtt dolgozott velünk, a mai programon remek lett. Ne feledd vannak barátaink Pl.: Megszólalok Internetes irodalmi magazin, ami hál Istennek magas színvonalat képvisel. Nézz bele. Ha tetszett az adás kérlek oszd meg batátaiddal. Megosztásoddal megtisztelsz minket. Köszönjük!

www.radiomozaiksydney.com.au

Ilosvay Gusztáv

 *

 Adásnap: 2025.12.14

 Egy hét és egy picike és itt a karácsony. Nekünk bevallom őszintén teljesen váratlanul most jött el a Jézuska és hozott két embert, akikről nem tudtunk semmit. Oly annyira, hogy csak annyi infóm volt , hogy látott bennünket a Duna TV-ben és akkor megfogadta, hogy eljön és megrázza a kezünket. Azt hiszem tudod milyen az az érzés, amikor meglátsz valakit vagy valakiket és már messziről érzed, hogy valaki olyannal találkozol, akivel egy hullámhosszon vagytok s tudod, hogy most egy különleges időt fogsz eltölteni velük. Előlegben elmondom, hogy az egyik embernek Münchhausen báró bajsza volt és egyébként huszár tiszt. A másik ember az csendes, szemlélődő, nyitott szemű, nyitott lelkű, személy, aki már bizonyított az életben. Mindenképp hallgasd meg, benne van a beszélgetés az adásban, megtalálod. Bubnó Marci is bejött, tudod az, aki simogatja a fákat és suttog nekik és ha kell akkor meggyógyítja, vagy épp „ hajvágást” is ad nekik. Nagyon érdekes amit mond. Mondom megjött a Karácsony számunkra és ennél több nem is kell. Les Adamtől még van egy töltött hús recept amit ha megcsinálod állítólag szebb lesz és jobb lesz a karácsonyi asztalod. Ne felejts el belekukkantani Vörös László munkájába, mi Izsapon  épül, ez pedig a Szent Kelemen harangtorony. Adományokért nagyon hálásak. Téglajegy vagy zsalu jegy megvásárlásával lehet támogatni a toronyépítést. S ha még mindig van egy kis szabad időd ajánlom a Megszólalok internetes irodalmi magazint. Nézz bele, értéket találsz benne. Ha tetszett az adás kérlek oszd meg barátaiddal. Köszönjük
www.radiomozaiksydney.com.au

*

Adásnap: 2025.12.21 
 
Az idős kornak is megvannak a maguk kihívásai és előnyei. Kihívás, hogy mindenre vagy majdnem mindenre képes vagyok csak sokkal lassabban, körülményesebben, meg ha fáj akkor igyekszem nem odafigyelni s csak azt veszem észre, hogy -de jó, élek és itt lehetek veletek, ünnepelhetem a Karácsonyt. Az előnye, hogy ennyi évet megéltem, azaz emlékek sokasága, színessége és személyessége adja azt az erőt, hogy holnap is kikeljek az ágyból s éljem amit rám szabtak. Karácsony mindig egy különleges nap s rengeteg szép emlék fűződik hozzá. Számtalan novellát írtam e témában s most is egy ilyen témájú novellát hozok. Remélem tetszeni fog.
Karácsony a szeretet ünnepe, s így jó alkalom visszanézni az év küzdelmeire, számba venni barátokat ( akik még itt vannak velünk) és ünnepelni a megváltó megszületését. Itt kívánunk minden kedves hallgatónak egy áldott, békés, nyugis, gazdag, szeretetteljes Karácsonyt
www.radiomozaiksydney.com.au
 
A szerkesztő megjegyzése: Ez a novella hangfájl formában érhető el!
Nyisd meg a fenti linket, keresd meg a 2025.12.21 napi adást. Ebben található egy 2:02:35 időhosszúságú hanganyag, melynek a vége felé kezdődik a novella: 1:35:00 időponttól és tart 1:44:21 időpontig.
Vagy kattints erre a linkre:
https://www.radiomozaiksydney.com.au/wp-content/uploads/2025/12/2025.12.21.mp3
 

*

Adásnap: 2025.12.28
 
Mit szaporítsam a szót. Beszéltünk mi eleget ma, most már beszéljen a rádió. Az év utolsó adása. Remek lett. Sok emlék ebből az évből s hálás vagyok, hogy véget ért. Jövőre ami csak pár nap múlva lesz, ugyan itt ugyan ezzel a lendülettel halljuk egymást. Addig is minden kedves hallgatónknak kívánunk egy nyugis, problémamentes, gazdag és szeretetben eltöltött új esztendőt 2026-ban ! 
www.radiomozaiksydney.com.au

***************************************** 

 9. ANGYALI TALÁLKOZÁSOK 

 

VÉGHELYI  PÉTERNÉ dr. 

ELMENT AZ ÖREG ( BÚCSÚ ÉDESAPÁMTÓL)

 
Miközben a lelkeket boncolgatom, értelmezem, kaptam Apám halál-hírét a testvéremtől. Elment az Öreg. Elment a példaképem, de nem sikosítom az útját a könnyeimmel, mert tudom, hogy hová ment, s azt is tudom – eddig titokként ugyan –, hogy miként ment el. Márciusban, egy este, gyengeségében ráncolta a homlokát, mise után, már hazafelé indultunk volna, ez hosszú út minden vasárnap este. Most búcsúja nem volt kedélyes, homlokán gyűrődő borús redőit nem tudtam csak úgy otthagyni, megvárakoztattam a 140 kilométeres utat, akkor még nem tudtam, hogy egy másik út miatt, mely sokkal fontosabb, mivel a lényegről szól.
– Apukám, nyomaszt valami? – hajoltam közelebb a füléhez, már régóta nagyot hallott.
– Közeledik az elszámolás…
– Tartasz ettől az elszámolástól? – Kérdeztem bátortalanul, ó, mennyire furcsa volt, hogy a szülőmnek mondtam ezt, aki nekem a példaképem, a jó Apámnak…, de ő folytatta:
– Sokszor elbuktam… – tört ki belőle, nekem a szívem zakatolni kezdett, csak dadogni tudtam:
– Ó, mint mindannyian…, mint mindannyian… De, ugye tudod, Apukám, hogy van bűnbocsánat… – Istenem, csak most el ne vétsem, csak szigorú legyen a strázsa a szám előtt, gondoltam, de ebbe a koncentrációba bele is szédültem. – Édesapám, ha úgy érzed, meg is lehet gyónni.
– Jó, de én nem tudom, hogy mi annak a módja – elméje teljes tisztaságával nézett rám.
– Hát, a pap meggyóntat és bűnbocsánatot nyerhetsz, ha valóban bánod e bukásaidat… – szememet lesütöttem, nem tudtam mit kezdeni e helyzettel.
– Jó, de ahhoz föl is kell öltözni… – folytatta, de már este 8 is elmúlt.
– Nem kell, én ide hívhatom a plébánost, ha szeretnéd, Apukám… – szemeit lecsukta, majd újra rám emelte. Szó már nem hagyta el a száját, de tekintete beszélt, s én megértettem.
– Jól van, kedden jövök újra és mindent elrendezek – majd ránéztem, mert magyarázni nem akartam az Apámnak, de a tekintetemből ő is kiolvasta, olyan tiszta elmével úgy beszéltünk egymással, mintha olvasnánk a gondolatokat, mintha már a Mennyben

Véghelyi Péterné dr.

lennénk, de ezt csak most, utólag értettem meg, akkor azért még nagy volt bennem az ijedelem, hisz csak arra gondoltam, hogy Anyám, a jó Apám fáradhatatlan betegápolója egyszer leszögezte: „– Viki, ide papot nem hívsz.” s én ezt is tudomásul vettem, mert Anyámat végtelenül tisztelem. Ám a történet olyan fordulatot vett, mely megváltoztatott bennem mindent, hiszen Isten parancsa elé semmit nem vehetek. Tisztelem a szüleimet, de az első parancs, hogy Imádd Istenedet, és csak neki szolgálj! Most megtanultam, hogy milyen a szeretet 

rendje, mert Isten elé senkit nem vehetek!Hazamentem, a plébánossal telefonon egyeztettem, és izgultam, hogy ezt hogyan viszem végbe. Már elszántam magamat, a testvéremmel éppen arra készültem, hogy Anyámnak ezt bejelentem, ám ekkor ő azt mondta, hogy ha én másnap is itt leszek, akkor ő a déli busszal bemegy a faluba, s az egy órásival jön vissza. A pappal éppen dél és egy közötti időpontot beszéltünk meg, így nekem sem hazudnom, sem veszekednem nem kellett. Másnap várva a plébánosra, Apámhoz fordultam:– Apukám, nemsokára itt lesz a plébános, hogy meg gyóntasson… – nem tudtam befejezni.
– Gyónni?, én nem akarok gyónni! – nézett rám értetlenkedve.
Gyomrom összeszorult, hogy most mi legyen, úgy tűnik az elme most nem emlékezett. Majdnem lemondtam a papot, de épp megérkezett. Ki-mentem elé, s rögtön azt kérdezte:
– Elő van készítve az Édesapja? – mit is mondhattam volna, már alélt voltam az ijedelemtől, csak hebegtem a papnak.
– Hát, majd Ön megítéli, plébános Úr… – Most mi lesz, mi van, ha elfelejtette, s az elme világossága eltűnt… baktattam a házfal mellett a plébános nyomában, s a megvilágosítóra gondoltam, aki az értelmet adta az embernek. Majd a lényegre, a lélekre, arra a lehelékre, melyet az értelem teremtője az üdvösség megszerzésére adott az embernek. Ez a megvilágosító ne tudna világosságról gondoskodni akkor, amikor a legfontosabbakról van szó? Vannak papok, akik berobbannak egy térbe, de azok a papok elfelejtik, hogy kit képviselnek. Ez a pap, a zalakarosi Dr. Háda László atya, amikor a szoba küszöbét – ahol Apám a kanapén ülve várakozott – átlépte, ő valóban Krisztussá változott, mert ott kitisztult a demensnek nyilvánított elme, megváltozott a szoba légtere, s én, aki zakatoló szívvel léptem volna utána, meg lettem állítva.
– Maradjon itt, szólok, ha szükségem lesz…
A küszöb előtt térdeltem, csak hangfoszlányokat hallottam:
– … a lánya úgy gondolta, hogy… ,békében él a feleségével…
Befogtam a fülemet, hogy semmi illetéktelent ne halljak, ám ekkor hangos, dörgedelmes szókat mondott ki Apám, aki már régóta nagyon halkan beszélt, a napokban pedig szinte csak suttogott:
– Teljes szívemből bánom minden bűnömet… – hallottam, s könnyek potyogtak az arcomról a szoba alumínium küszöbére, ez a kép belém égett, sosem felejtem el a szüleim szobájának küszöbcsíkjait, melyre a csíkokat minden bizonnyal Apám kalapálta, mert ő mindent a saját kezével alkotott… mert ő nagy alkotó volt, s a betegségében, haldoklásában is megalkotta bennünk a remény hídját.
Talán remélem is, hogy kissé lefizette a révészt… ó, de botorságokat hoz elő az emberből az emlékezés, de térjünk vissza március 13-ra, ami azért jelentős, mert ekkor született a Fiam. Ezért e nap már kétszeres hálaadás a szívemben, ekkor az én Apám, aki gyermekkorában a kántortanító kérésére az orgonához fújtatni járt a hajnali misékre, hetvenöt! év után, e napon gyónt és áldozott meg. Közben egy pohár vizet engedtem a konyhában, egyfelől, hogy semmi illetéktelent ne halljak, másfelől, mert nehezen nyelt, hogy a szent útravalót lenyelhesse. Remegett a kezem, amint a vizespohárral bementem, de azt a képet soha nem feledem: oly nagy békességgel ült a kanapén a pap és az én Apám, aki éppen megáldozott, s én eléje térdeltem a vízzel, mely végül nem kellett, de akkor a pap énekelni kezdett:
– Ó Jézus emlékezni rád, a szívnek szent örömet át, de minden méznél édesebb, szívünkben bírni tégedet.
Feltekintettem Apámra, s úgy láttam, hogy ő most tabernákulum, aki előtt térdelek. Hónapok óta csak gyengébb lett, láttam a testet – mely a Szentlélek temploma – összeroskadni, omladozni, de mindvégig láttam a lélek tabernákulumát, mely összedőlhetetlenül egyre magasodott ki a bőrét szinte kivájó csontok közül. Láttam a testet elfogyni, elsorvadni, voltak olyan pillanatok a betegápolásban, amikor félre kellett fordítanom a fejemet, mert fájt Apám testi szenvedése, de bármit is vittem ki e szoba küszöbén, láttam mindig a küszöb alumíniumcsíkját, s emlékeztem arra, hogy Apám élő tabernákulum.
Most folynak a könnyeim, de boldog vagyok, mert Apám képe mellett ott a kis kép, amit a pap adott; Szent Mihály arkangyal van rajta, a hátulján: március 13-án betegek kenetében részesült. A testünk azért a Szentlélek temploma, hogy áthordozzon minket, lényegünket, a belénk lehelt leheléket addig, s oda, ahol, s amikor visszaadhatjuk azt a Teremtőnknek. Isten szeretete pedig gondot visel arra is, hogy mire végső papírunkra rákerül az exit – testvérem bemondta, hogy ez lett Apám papírjára is rá-vezetve – készen álljunk az elszámolásra.
Apám, aki még halálával is tanított minket, ma este békésen, csendben, bűnbocsánattal a lelkén átszenderült ahhoz, aki a leheléknek, s templomának, a végül elsorvadó testnek is teremtője. Tartsuk tabernákulumként a szívünket, mert ebben van az ember lényege!
 
Édesapám, nyugodj békében! 

*****************************************

 10. A SZERELEM MINDENT LEGYŐZ ?! – VERSEKBEN 

 

Horváth Edina Anna: Nem maradt más, csak a bánat
 
Gyertyát gyújtok, s nézem, ahogy ég,
a láng tánca bennem is remeg.
hideg kő alatt pihen tested,
s most helyetted senki sem felel.
 

A füstöt nézem, messzire száll,
magával viszi a tegnapot.
Nem maradt más, csak a búbánat,
és a féltve őrzött illatod.
 
Minden szellőben ott a hangod,
csak az emlékek maradtak rám.
A miértekre nincsen válasz,
csak a bánat él bennem tovább.
 
Éjjelente még szólongatlak,
de csak a szívem felel nekem,
beletörődni lehetetlen,
hiszen te voltál az életem.
 
A veszteség nem csak fájdalom,
tükör, melybe nem merek nézni,
szemlélteti a valóságot,
soha nem foglak elfeledni.
 
2025.

……………………….

 
Klementné Burza Mária: Ezüstös csendben
 
Még pihen az ezüstös csend,

de hiányod bilincsbe ver benn,
fájdalom zeng az időben,
magam nézem a szívemben.
S percre keresztem leteszem,
mert friss levegő kellene,
de hiányodnak fájdalma
ereimben tovaszalad.
Nem merülök fájdalmamba,
Reményt látok a holnapban,
mosollyal kelek hajnalban,
élnem kell a pillanatban.
Lassan lesz majd felismerés,
létrejön az elengedés,
szép lesz tán a befejezés,
így lesz lelki növekedés.

………………………..

 
Kuchta Csilla: A PATAKNÁL

Gyermek kicsi koromban álmodoztam,
este elalvás előtt gondolkoztam.
Én leszek a szép és dolgos menyecske,
várni fogom a királyi herceget.

Találka a pataknál korán reggel,
hisz itt mostam orcámat tenyeremmel.
Jön egy legény egy paripa lovával,
kezében piros rózsát hoz magával.

A kisfiú megitatta szomjas lovát,
pillantva személyemre rám csodálkozván:
-Szép vagy, gyönyörű lány vagy! - mondta nekem,
s ettől kezdve nem engedte el kezem.

Ő volt az álruhás királyi herceg,
szépen megülte a fehér ló nyerget.
Virággal köszöntötte tiszta lelkem,
ettől is szépült az álmom rendesen.

Paks, 2025. 11. 08.

………………………….

 

Felső Tamás: Soha ne félj, ott leszek
 
Soha ne félj, ha eljön az éj,
s úgy érzed, csak a szív vezet,
vagy csupán a képzelet.
 
Én ott leszek álmodban,
s fogom a két kezed.
 

Soha ne félj, ha becsukódik két szemed,
s a magány majd sötét, hideg utcákon vezet.
 
Én ott leszek, ágyadhoz lépek,
s felszárítom könnyedet.
 
Ott leszek minden fában,
sok szirmát hullajtó virágban.
 
Télen a hóban,
minden ismerősen csengő szóban.
 
Ősszel a szélben,
sok megkopott, szép emlékben.
 
A tavaszi madárdalban,
majd odasúgok valamit neked halkan.
 
A tónak csillámló tükrében,
a lenyugvó napnak hegyek mögötti eltűntében.
 
Fent a fényes holdban,
hol annyiszor veled vágyaimban kóboroltam.
 
A csillagfényes éjben,
s emlékszel majd talán,
miket meséltem.
 
Polcodon pár megsárgult képen,
a versekben, mikben mindenről regéltem.
 
Ott leszek, akkor is, ha baj van,
kint az erdőn a lábad alatt zörgő avarban.
 
A réten a harmatcseppes fűben,
nyári napfelkelték okozta derűben.
 
Ott leszek majd benned,
csak gondolj rám, mást nem is kell tenned.
Itt leszel!

……………………….

 

Krivák-Móricz Judit: Koldus vagyok
 
A  szeretet  koldusa vagyok .
Bármit megtennék,
hogy kaphassak  belőled.
Elég lenne  egy  simogató kéz.
akár  csak  egy érintés

Egy  csendes  mosoly ,
egy  halk kedves  szó. ,
egy  önzetlen  gesztus,
egy  SZERETET  szó.
 
Mit kezdek  egy tonnányi
vagyonnal?
Nem  fogja enyhíteni
lelkem  fájó  rezdülését,
 
Nem  pótol az  semmit.
rajta szeretetet
nem  vásárolhatok.
Azt  nem  pénzért, aranyért adják,
 
S ha  adják,  ha adják..
csupán csak a szívből.
avagy a lélek  rejtekéből  kaphatom.
 
2025.03.01

*****************************************

 11. HORVÁTH EDINA ANNA: KÉSŐ MÁR 

( folytatásos novella - harmadik rész)

 
Mindig öt perccel korábban jött. A tanterem még csendes volt ilyenkor, a nap fénye ferde szögben esett be az ablakon, mintha csak őt akarta volna megsimogatni. Jani mindig a második padba ült, közvetlenül elém. Néha éreztem a tekintetét, máskor csak a ceruzája halk kaparását hallottam a papíron, máskor meg a radírjával dobált.
Nem beszélt sokat. Olyan fiú volt, aki inkább figyelt. Egy alkalommal otthon hagytam a radíromat, és tőle kértem. Azt hiszem, meglepte, hogy megszólítottam, de a keze rögtön a tolltartóba nyúlt, és némán nyújtotta felém. Később, mikor unatkozott az órán, kaptam tőle egy kis cetlit rajta valami írással. A sarkát begyűrte, de valahogy ez is illett hozzá. Kedves volt. Visszamosolyogtam rá. Akkor még nem tudtam, hogy ő ezeket a pillanatokat elteszi magának – mint más a fényképeket.

Horváth Edina Anna

Aztán jött az osztályba egy új fiú, Pityu.
Pityu olyan volt, mint egy vihar a nyári porban. Mindenki felfigyelt rá, mindenkire hatással volt, mindenki hallotta, ha megérkezett. Volt benne valami, amitől egyszerre érezted magad különlegesnek és kiszolgáltatottnak. Engem is elsodort. Ő kért meg először, hogy maradjak vele az órák után. Elkísért sokszor a házunkhoz közeli padhoz, ahol alig várta, hogy átölelhessen. Ő vitt el olyan helyekre, amerre még sohasem jártam, ő rajzolta le nekem a kedvenc együttesét, és ő énekelte tőlük azt, hogy :
„Arra születtem, hogy szeresselek, baby.
Te arra születtél, hogy szeress.”
Fiatal voltam. Jólesett, hogy valaki kimondja, amit más soha nem mert. Amire mindannyian vágyunk.
Utána már egyre kevesebbet hallottam Jani hangját. Már nem kért tőlem semmit, nem nyújtott radírt, nem volt cetli. Még mindig ott ült előttem, de mintha már máshol járt volna, vagy én jártam máshol. Egyszer majdnem megkérdeztem, hogy minden rendben van-e, de aztán Pityu megfogta a kezem, és csak húzott magával, amerre akart. Jani szomorúan nézett maga elé.
Aztán elérkezett a ballagás napja, szép ruhát vettem fel, és a hajamat begöndörítettem. Tetszeni akartam. Talán Jani is észrevette, de nem láttam. Amikor kiléptünk a kapun, Pityu átkarolt, és én nem néztem vissza.
Ám hiába volt Pityu elsöprő ereje, makacssága, nem mellette döntöttem. Túl merész és vad volt, a középiskola és a szakkörök nagy terhet tettek rám. Ott is hagytam, majd munkába álltam, és munka mellett tanultam. Teltek az évek, és az egyik osztálytalálkozón is „el akart rabolni”… de nem lehetett, máshoz tartoztunk mindketten. Más irányba vitt az utunk, családunk volt.  
Túl későn tudtam meg, hogy meghalt…
Nagyon fiatalon, és én  nagyon sajnáltam.
Bizonyára igaz szerelemmel szeretett, és  sokáig várt rám, de én nem tudtam róla.
Most ennyi év után megállok egy hosszú pillanatra, Rád emlékezem.
Meghallgatom az „Arra születtem, hogy szeresselek című számot”,  és azt mondom:
- Kérlek, ne haragudj!
De tudom… késő már.

*****************************************

 12. NAGY VENDEL ÉLETE VERSEKBEN 

 

Sorozat (huszonharmadik rész)

Az ördög hegedűse
 
Csikordul a véső
A kemény fában,
S hull a forgács
Az asztal alá...
Perceg a szú magában
- S ha vés a szobrász -

Reszket az odvában.
A gyökér szívja
Az éltető nedvet
- Mint kút szivattyúja -
A leveleknek.
S ha kidől a fa,
Tovább élhet
Az isteni ér,
A gyökér:
Ha van, ki kifaragja!
Tudni kell a görcsben
Meglátni a szépet,
Az egyikből életfa lesz,
A másikból hallik
Az ördög vonóján a zene.
Igazi Paganini:
„Az ördög hegedűse”.
Nehezen adja
A bodza a formát.
Meg kell látni
A szellem szobrát...
Sikolt a fűrész,
Csusszan a gyalu,
Csendül a muzsika,
Szobor lesz a fából,
Nem pedig tűzifa.
 

*

Királyok 1000-től 2000-ig

 

Az udvarról,

- Az ajtó kárpitján át -

Behallik a tompa zuhanás,

S hogy valami elgurul

A vérpadon.

István parancsa ez!

- Hisz tudod a törvényt... -

Fejével fizet, ki

Istent, s királyát káromolja,

S nem az új hitért buzgólkodik.

Csupán csak jobb kezét veszíti

Az, ki éhében

Lopni kényszerül.

S ha már király az Istenadta,

- Isten kegyelméből -

Akkor jóságos és igazságos

S kegyes is legyen népéhez.

Az erény így akarja.

Bár hamis az illúzió...

Igaz, kapu- és füstadóval,

Robottal sanyargatja híveit

Mátyás, az Igazságos,

Háromszáz török fejet lövet be

Egy várba a humanista nyomatékul.

Budavárban pedig kutyát vesz

Minden nemes, magának ajándékul.

S a kiskirályok?...

Senki nem szegülhet ellenük.

Télen, ha fázik a kezük,

Egy hirtelen megölt szolga

Vérével melegítik azt.

Állatot és embert ölni

Úri kiváltság, ősi törvény.

A törvény rájuk le nem sújthat,

Hisz ítélőszékben csak

Kiváltságos ülhet.

Nincs bennük hazájukkal

Szemben semmi alázat.

Az urak még mindig vadásznak!

 

*

Reinkarnáció

 

Akarattal beléd kötnek,

Fagyos földdel meg elfödnek.

Hiába várod a riadót,

A feltámasztó harsonaszót,

Hiába a vasakarat,

Hóhér szegi a nyakadat.

Kérés-e vagy parancsolat,

Hogy lásd előre a sorsodat.

Más életedben kígyó leszel,

Egeret és békát eszel.

A csúszó-mászó létet

Emberként is végigélted.

Az új élet mire való?

Úgyis beléd szakad a szó.

Hamis, csalfa illúzió.

 

*

 Népszámlálás

 

Hivatalnok a lakosságot összeírva

Eljutott több helyre is.

Lábát térdig lejárva

Elfáradt testben és lélekben is.

Egész nap kérdezi:

„Neve, foglalkozása, volt-e katona?”

Ezekből a strófákból

Van már nagy rutinja.

Későre jár az idő.

Még egy nénihez betér.

Gyakorlottan kérdez előre:

„Neve, foglalkozása”, meg efféle.

Az utolsó rubrikán a mamának

Ráncos lett a homloka.

Vallatja az ifjú:

„Volt-e katona?”

A néni szemlesütve mondja,

Válasza utolsó:

„Volt kérem kettő,

Meg egy tűzoltó.”

 

*

Sztahanovista

 

Értekezleten havonta

Lódít egy úr:

„Én huszonöt órát

Dolgozom naponta”

Kérdés reá a felelet:

Ez hogy lehet?

„Egy órával előbb kelek.”

 

*

Periférián

 

Csapos vére fröccsen a pultra

Az úri közönség imígyen mulat.

Bambulva bámul a vendég,

Megakad szájában a falat.

Pénzével kérkedik a gazdag,

Fizetés előtt megszökik a szegény,

Azt egyik ezért nem merész,

A másik azért nagy legény.

Az ingyen konyhán

Ha zörög az edény,

Felkapod a fejed, mint

Trombitaszóra a csatamén.

Ha elveszik a pénzed,

Kacagj a szemükbe,

Húszasért döfték a kést

Behorpadt melledbe.

Seblázas, meztelen testedet

Takarja szűzi lepel,

Bokorban születtél,

Árokban földelnek el.

 

*

Nővérke

 

Aléltan feküdtem

Magas láztól égve,

Ma is emlékszem

Hűsítő kezére,

Mosolygó szemére,

Bársony tekintetére.

Gyógyítani nem csak

Orvossággal lehet.

A medicinától

Csupán elbódulsz.

Hinned is kell,

Hogy meggyógyulsz.

 

*

Hit

 

Régen a templomban

Egyedül ültem

Imámba merültem.

Kik tiltották nekem,

Ülnek most előttem

A padban.

*****************************************

 13. GUTI CSABA: MEGÉRTE 

      (novella)

 
Tamás, vagy, ahogy a többiek a klubban becézték: Rönk, már az öltözőben teljesen felpörgette magát.
Érezte, ahogy az adrenalin majd szétfeszíti az izomkötegektől duzzadó testét.
Mámorító volt!
Úgy érezte, hogy mindenre képes!
Alig bírta visszafogni magát.
Be akart rohanni a platformra, megragadni a rudat, hogy aztán recsegő tagokkal feltépje azt. Elégtételt akart venni a sok keményen átdolgozott napért, az edzésekkel járó rengeteg fájdalomért, a millió lemondásért, amivel az élsport járt, de leginkább azért, hogy megmutassa mindenkinek, hogy mindez nem volt hiába.
Mindenkinek, akiknek a szemében egy kicsit is ott bujkált a kétely, a csalódottság, a meg nem értettség, a könnyelműség, miután ő mindent alárendelt azért, hogy a rengeteg munkát és felkészülést követően, most itt állhasson.
Mindenki előtt.

Guti Csaba

Mindez nem volt ingyen.
Egy idő után már alig akadt körülötte valaki, aki régen még fontos volt neki. Csak azok tartottak ki mellette, akik nélkül felkelni sem lett volna érdemes, nemhogy ezt a hosszú és kemény utat végig járni.
Barátai rég nem voltak már, csak edzőtársai.
De ő még ezt is vállalta.
Mindent.
Mert erős volt. Sőt, ő akart a legerősebb lenni. Úgy gondolta, hogyha acélossá edzi a testét, a lelke is megkeményedik majd.
Igaza lett.
Igaza lett, mert ő jutott el idáig. Ő, és nem más. S mindez azért alakulhatott így, mert keményen dolgozott, és hitt magában. Legyinthetett akárki, de ez számára nem csak egy szállóigét jelentett. Hogy jelentett volna, hisz mindennek ez az alapja, bármihez is fogsz az életben.
Azután sem adta fel, hogy tavaly lecsúszott a dobogóról. Sőt, talán ez adott neki igazán csak erőt.
Még keményebben dolgozott attól fogva.
Megszállott lett.
Eleinte úgy gondolta, hogy elvesztett egy évet, majd amikor az eredményei javultak, már úgy látta, hogy kapott egy egész esztendőt arra, hogy tökéletesedjen. Tudta, hogy nem mindegy, honnan nézi a dolgokat. A pesszimista ember ugyanis idővel mindent elveszít. Az optimistát viszont sohasem hagyja el a remény, és megvan benne az, hogy maga alá gyűrje a nehézségeket, a kétségeket. Végül mindig az ilyen gondolkodásúak nyernek.
Tette hát a dolgát.
Az addigi legjobb eredményével kvalifikálta magát, de azt csak egy pillanatnyi állapotnak tekintette, az út egy addig megtett részének. Büszke volt rá, de semmi több. Tudta, hogy nem azért a mutatóért fogják odaadni neki a bajnoki címet. Az majd egy másik küzdelem lesz. Akkor kell megmutatnia majd, hogy mit is tud valójában. Ott, akkor, mindenki előtt.
Hát eljött az a perc.
A lépcsőn túl óriási puffanás rázta meg a teret, ahogy az ellenfele a földre dobta a tárcsákkal teli rudat. A közönség felmorajlott. Rönk nem tudott odafigyelni az eredményközlésre, bár nem is akart. Soha nem apellált más hibájára, vagy sikerére. Mindig csak a maga dolgával volt elfoglalva, az előtte álló feladatra koncentrált.
Azt tudta csak, hogyha felhúzza azt a súlyt, akkor megnyer mindent. Ennyi volt a feladat csupán.
Biztosan tudta, hogy így lesz.
Így kellett, hogy legyen!
Az edző beszélt hozzá, az utolsó tanácsokat osztotta, de Rönk már nem tudott odafigyelni rá. Folyamatosan mozgott, szinte táncolt, mint ahogy a bokszolók melegítenek be meccs előtt. A vére nem hagyta egy pillanatra sem nyugodni, mely vadul, forrón hömpölygött, az ereit majd szétfeszítve. Feszülten figyelt a jelre, ami behívja őt, és végre rávetheti magát az áldozatára, mint egy ragadozó.
S akkor a kürt megszólalt. Rönk termete ellenére olyan dinamikusan lendült meg, mintha csak acélrugók lökték volna előre. Még érezte, ahogy az edző egy pillanatra a vállára teszi a kezét. Ez, az utolsó emberi érintést jelentette a mindent eldöntő csata előtt.
A lépcsőn azonban higgadtságot erőltetett magára. Tudta, hogy nem ronthat neki a rúdnak, ki kell várnia a megfelelő pillanatot, amikor teljesen felkészültnek érzi magát, mind testileg, mind lelkileg.
Akkor kezdhet csak bele.
Akkor, amikor minden egyben van.
Egy szempillantással sem előbb.
Odabent egy teljesen más világ fogadta. A sötét nézőtér között több száz szempár szegeződött rá. Tudta, hogy sokan szorítanak neki, míg mások azért drukkolnak, hogy kudarccal járjon, és az a másik nyerjen, aki egy perccel előtte ott járt. Ez a sport, rég elfogadta már.
Mélyeket lélegzett, engedte az oxigént szétáramolni az ereiben. Megállt a magnéziumos tálnál, kivett belőle egy közepes darabot, és egyesével bekente az ujjait. Aprólékosan, szertartásosan, külön-külön mind a tízet. Érezte maga körül a feszültséget, a sorok közül kiáramló visszafojtott várakozást.
Mindez feltüzelte.
Aztán már nem akart ezzel sem foglalkozni. Kizárta a külső dolgokat, és hamarosan olyan lett számára az aréna, mintha csak egyedül lett volna ott.
Hirtelen a semmiből, hangtalanul mormolni kezdte a Hiszekegyet. Maga is meglepődött, hisz oly régen imádkozott már. Ajkai némán darálták a szent szavakat. Beléjük kapaszkodott, tőlük kért segítséget.
Mire az Ámenhez ért, már a rudat markolta. Oldalra nem is nézett, nem akarta tudni, hogy mekkora az ellenfél. Csak elbizonytalanította volna. Csak a csupasz rúd volt előtte. Legalábbis elhitette magával, hogy így van.
S akkor újra felharsant a kürt, ami csatába hívta a veterán harcost. Rönk lassan az égre emelte a tekintetét, miközben megfeszítette a gerincét, és a tüdejét teleszívta levegővel. A következő pillanatban a combjai pattanásig feszültek, miközben az ujjai bilincsként markoltak a rúdba. A súly alig emelkedett el a földtől, talán csak egy centire, de mégis elmozdult, és ez erőt adott neki.
A súly nehéz volt, iszonyúan nehéz.
Soha nem emelt még ekkorát.
Majd kiszaggatta a karjait, a csontjai belerecsegtek a feladatba. Sziszegve engedte ki a tüdejéből a levegőt, mielőtt még szétrobbant volna. Még nem emelte deréktájékig a súlyt, amikor azt érezte, hogy elhomályosul a látása, a fülei bedugulnak, a mellkasán pedig olyan nyomás van, mintha csak egy zongora szakadt volna rá öt emelet magasból.
Talán meg is szédült.
Nem számított.
„Csak előre!” – üvöltött benne valami szüntelenül.
Érezte, hogy nagy baj is történhet, ha tovább folytatja a gyakorlatot, mégsem állt le. Egy pillanatig sem gondolkozott azon, hogy feladja.
Az utolsó tartalékait szedte össze. Húzott még egy kicsit a súlyon testből, majd a combját megfeszítve, teljesen felegyenesedett.
S akkor hirtelen minden más lett körülötte. Hihetetlen érzés volt ott állni, a kezében azzal az irdatlan tömeggel. Néhány másodpercig tartotta csak, aztán újra megszólalt a kürt, jelezvén a gyakorlat sikerességét, de az ezalatt eltelt időt Rönk úgy élte meg, mintha a világot igázta volna le.
Még egy pillanatig megfeszülve állt ott, mintha akkor már nem is lett volna az a súly olyan nehéz, aztán kiengedte a szorításból a rudat, mely nagy robajjal zuhant a földre.
Szinte azonnal ő is térdre rogyott, és egész testében remegni kezdett. Az emberek nem mertek ünnepelni, aggódva figyelték minden rezdülését. Rönk ekkor újra teleszívta a tüdejét, és a testébe tóduló oxigén hamarosan mindent rendbe tett.
A következő pillanatban már talpon volt, és minden feszültséget, boldogságot kiengedve magából, egy hatalmasat üvöltött a csarnokba. A győztesek mindenkit elérő kiáltása volt az.
Soha olyan boldog nem volt még, mint akkor. A nézősereg feleszmélve ijedtségéből, egy emberként tapsolta meg a teljesítményét. Még az is, aki egyébként annak a másiknak szurkolt.
Rönk arra vágyott, hogy mindannyijukat magához ölelje, bár ebbe bizonyára sok borda belerecsegett volna.
Nem tette hát!
Sírt, mint egy gyerek.
Egy álma várt valóra.

*****************************************

14 VERSEK - FILOZÓFIKUS HANGULATBAN

 

Kalocsa Zsuzsa: Mint hulló szirom

Egy régi emlék, mely múltba ragad,

sok miértre választ vajon ki kap?
Azóta ott lebeg a fejek felett,
a réges-régen elmúlt szerelmek.
Legszebb álmok is feledve lesznek,
miért, mert tövisek tépik a szívet?
Mint lehulló szirmot viszi a szél,
miért, senki sem ad még egy esélyt?
Üres lélekkel mit ér az élet?
Az idő nem vár, néha visszanéz,
akár a nyár, mikor őszre vált,
de őrzi a boldog perceket a múlt,
ahova már nincsen visszaút.
A hangtalan óra egyre halad,
csábító éj mondd, mikor jő a csoda,
vaj' mit hoz a titokzatos holnap?
Csak csend ölel a hajnal küszöbén,
észrevétlen az álmok peremén.

………………………….

 

Lovag Dáma Nagy Cynthia: Tükörkép...
 
A tükörbe nézek látom e a szépet?
Most voltam 14 éves!!
Istenem, hogy elfutott mellettem az élet!
Észre sem vettem mindig csak siettem.
 

Kicsi lányból nagy lettem,
anyukakent gyermekem neveltem.
A tükörbe nézve keresem a szépet!
Hol a kislány ragyogó mosolya?
 
A gondmentes napok örökös kacaja ?
Most szembe néz velem a ráncok apró hada.
Csak nézem a tükörképem,
s nem értem, hová lett az életem?
 
De a hervadó rózsa is szép tud lenni,
ha van melletted valaki, aki széppé tud tenni.
S ha jóságos a lelked szépsége, mely belőled árad,
arcodra felteszi csodás koronádat.
 
Nem hervad a szépség, hisz az csak látszat!
Hozd ki az életből amit az nyújthat,
éljed csak meg, mit a boldogság adhat!!

………………………..

 
Aurora Amelia Joplin : A könyv egy kéz
 
A könyvek nekem lassú fények,
ablakok egy másik tájra.
Nem menekülés — inkább

hazatalálás, amikor szétszór a világ zaja.
Kinyitok egy könyvet, és az idő megáll.
Nem sürget senki, nem hív vissza semmi.
A gondolatok leülnek mellém,
és végre csendben maradnak.
Minden könyv egy kéz,
amely nem ér hozzám, mégis megérint.
Szavakból épít hidat
a szív és a megértés között.
Van bennük valami ismerős melegség,
amit nem tudok kimondani, csak érezni:
mintha valaki rég tudná helyettem is,
mit keresek magamban napok óta.
Mert amikor olvasok,
nem maradok egyedül.
A könyvben mindig van egy szoba számomra,
ahová hazaérhetek.

…………………….

 
Ézsiás László: A boldogságom
 
Mi a boldogság? Ábránd, álom?
Merre induljak, hol találom?
Az erdő mélyén bandukolva
Figyelni susogásra, madárdalra,
Egy lepkét lesni rózsabokron,
Magamba szívni az édes illatot.
Gyönyörködni a napfelkelte színjátékban,
Megpihenni a virágzó akác árnyékában?

Mi a boldogság? Ábránd, álom?
Merre induljak, hol találom?
Az égbolton a csillagokban,
A sápadt arcú holdvilágban,
A magasban úszó fellegekben,
A kedvesen csicsergő fecskékben,
Vagy legyek szerelmes újra,
Egy csinos férfi menyasszonya?
 
Mi a boldogság? Ábránd, álom?
Merre induljak, hol találom?
Úgy keresem, pedig régen megvan.
Megtaláltam egy kereszt alatt.
A Jézus szenvedő arcát nézem,
Beleremeg egész lényem.
Jézusom, Téged megsiratni, érezni
Fájdalmamat.
Az az én legnagyobb boldogságom.
 
1988

………………………..

 
Poór Edit: Eltűnt mosoly
 

Arcán a mosoly halovány,
Lelkét beborítja az árny.
Vélt igazság, avagy valós?
A tévhit útja borongós.
Árnyak egyre sokasodnak,
Sötétben nem lel kiutat,
Végleg eltűnik a mosoly,
S a lelke árnyban fogoly.
Szeretet fénye megkopott,
Mert büszkeségnek helyt adott.
Fény nélkül a szív csak borzong,
S a kihunyt parázs megfagyott.
 
Debrecen, 2024. 02. 05.

……………………..

 
Engel Csaba: Zajló élet

Az élet itt szépen zajlik,
még akkor is, ha fáj valahol –
a köddel együtt oszlik.

Még akkor is, ha felhő nehezedik,
sokat nem időz nálunk: mennie kell,
vagy magát megrázza,
mert a napnak fénysugara
elold minden szállat,
ami kötve tartja.
Fentről nézve az élet sosem nehéz,
a felhőkön át kell törni.
Ki saját árnyékába botlik,
annak nem nyílnak ki a szárnyai –
fény helyett fájdalom éri.
Ott ragad a felhők alatt,
rabja marad, és a napot sosem látja.
Nem eső veri – hanem bánat.
Az élet itt szépen zajlik,
még akkor is, ha az idő lassan telik,
mert a jókedvet sosem mérik,
hanem a jelen szép pillanatát élik.
 
Erdélyből – 2025.10.19.

………………………

 
W. Ábrahám Erzsébet: ÉLETTÉ VÁLOK...
 
Istenem, én oly hallgatag voltam,

őszi fényben, fák közt kóboroltam,
hordoztam a lepergő csendet,
szívem nyitottam kéklő fellegeknek.
Nem tudtam, hogy merre is tartok,
mégis irgalmad fénye megtartott,
megnyitottál minden szépet nékem,
csillagok-záporával szórtad a mindenséget.
Törékenységem lágyan átkaroltad,
vétkeimet és bánatom hordoztad,
hagytál szeretni, minden gyengédséget,
édes napfényt, tavasz-reménységet...
Lábadhoz hullok,
mint könnyű, esti zápor,
a porban semmivé,
és mégis életté válok...

*****************************************

 15. FAZEKAS  BÍBORKA  LILLA: AZ ÉLET KÖNYVE 

      (novella)

 
Az ódon antikvárium ajtaja fölé szerelt rézcsengő éteri csilingelése új vásárlót jelzett. 
– Jó napot, Takács Úr! – üdvözölte a betérő az eladót. 
– Á, András, szép napot! Már vártalak! – mosolygott Takács. – A héten nagyon sok újdonságot kaptam. Azt hiszem lesz miből válogatnod.
Ahogy kijött a pult mögül, felkeveredett a helyiség állott levegője, 

életre keltve a letűnt korok illatát. 

Fazekas Bíborka Lilla

– Gyere, gyere csak! – biccentett a fejével az üzlet hátsó traktusa felé az idősödő üzletember, miközben kissé előre csúszott kerek szemüvegét mutató ujjával visszatolta a helyére. – Nem volt időm még mindent rendszerezni – szabadkozott. – De válogass csak nyugodtan kedvedre. A történelmi regényeket itt találod, a korrajzokat és a helytörténeti kiadványokat pedig emitt – mutatott a fölsorakoztatott földön heverő könyvkupacokra. – Az a nagyobb halom ott többnyire szórakoztató és romantikus irodalom, de mint az előbb is említettem, azok szortírozása még hátra van.  

Na, akkor én nem is zavarlak, nézelődj bátran, én visszamegyek a pulthoz, hátha valaki valamilyen csoda folytán betévedne szerény kis üzletembe. – Azzal sarkon fordult és elindult visszafelé, de egy hirtelen mozdulattal megfordult és a fiatal férfira nézett. 
– Ja, és András, tudod, ne Te válaszd a könyvet,…
– … hanem a könyv válasszon engem. Úgy lesz, köszönöm! – válaszolt szerény mosollyal Takácsnak, aki eközben el is tűnt a mennyezetig érő könyvespolcok sűrűjében. 
 András nem volt szószátyár. Nem hajszolta az élvezeteket, nem hódolt egy bűnös szenvedélynek sem, nem vágyott izgalmakra. Csupán egy dolgot keresett megszállottan, a múltját. Miért kellett otthonban felnőnöm? Miért nem keresett soha senki? Kik lehetnek a szüleim? Ezekkel a kérdésekkel kelt, és ezekkel a kérdésekkel hajtotta álomra a fejét nap mint nap, immár 24 esztendeje. Minden héten betért a helyi antikváriumba. Ha csak egy morzsányi információt is találna. Bármit. Egy közös családnevet, vagy egy régi iskolai évkönyvben egy fényképet, amelyben felfedezhetné saját vonásait. De ez idáig semmi. Talán majd ma. – gondolta minden egyes alkalommal.
Végignézett minden kötetet, de ismét csalódni kellett. Nem jutott előrébb a kérdései megválaszolásában, most sem. Amikor kifelé indult az üzlethelyiségből valamilyen megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába. Egy pillanatra megállt és fejét felszegve megpillantott egy öreg, bőrkötéses könyvet. Ahogy leemelte, a por szinte egyből őrült, vad násztáncba kezdett a levegőben. Mintha a könyv is fellélegzett volna, aki hosszú idő után végre megszabadulhat súlyos terhétől. Érdekes, ezt eddig észre sem vettem. – tűnődött magában. A fülszöveg alapján a történet egy nehézsorsú fiúról szólt, akinek sok mindent kellett kiállnia az élet viharaiban. A regény nem az én világom, de talán nyitnom kellene az új dolgok felé. A kötettel a kezében elindult és letette a pultra Takács elé.
– Ezt kérném szépen!
– Hmm…tehát eljött a nap.
– Tessék? – kérdezte András döbbenten.
– Tudod, vannak dolgok, amik így vagy úgy, de bekövetkeznek. A sorsunk egy előre meghatározott úton halad. Csak rajtunk áll, hogy ez az út göröngyös lesz és szenvedéssel teli, vagy kiélvezzük célunkig vezető utazásunk minden egyes percét.
– Értem – válaszolta zavartan. – Mennyi lesz?
– Semennyi, ez ajándék. Hát, akkor jó olvasást kívánok! – köszörülte meg a torkát az antikváriumos, és meghatottságát leplezve, hirtelen elfordította a fejét.
András kilépett a boltból. Az őszi csapadék csak esett, szüntelen. A felhők mintha a siratták volna a nyarat, ugyanakkor belenyugvással adóztak a folyton bekövetkező változás előtt.
A kis garzon, ahol a fiatal férfi élt, nem volt messze, de épp távol ahhoz, hogy esernyő híján bőrig ázzon hazáig. A nedves ruháitól megszabadulva forró fürdőt engedélyezett magának, majd megvacsorázott. Az eső monoton kopogása sem hozott álmot a szemére. Újonnan szerzett könyvével bebújt a meleget és biztonságot adó paplan alá és olvasni kezdett. Már az első oldalak olvasása közben volt valami furcsa érzése, mintha olvasta volna ezeket a sorokat valahol vagy legalábbis tudná miről fog szólni. Ahogy peregtek az oldalak az ujjai alatt, egyre erősödő, torokszorító déjà vu érzés fojtogatta.
„…Egy hűvös téli reggelen kiment az udvarra játszani. Dermesztő hideg volt. A szőke kisfiú egy dühös sárkányt idézett meg, ahogy a kilehelt párafelhő egyre jobban beburkolta. A kerítés felé vette az irányt. A titkos rejtekhelye volt az egyetlen, ahol némi vigaszt találhatott. Fellépett a bozótossal körbenőtt kőtömbre és kinézett a falon túlra, hogy szemügyre vegye a külvilágot. Kik lehetnek ezek az emberek? Vajon merre tartanak? Gondolataiból az ebédet jelző csengő zökkentette ki. Mindent vastag jégpáncél borított. Egy óvatlan mozdulat miatt azonban a lába megcsúszott a kövön, és csontig hatoló vágást ejtett a bokáján…”
– Ez nem lehet, képtelenség! – mondta maga elé András hangosan. Hirtelen, mintha szellemet látott volna, lerúgta magáról a takarót. Ösztönösen a bokája felé nyúlt és végigsimította kezével a gyerekkori sérülésének helyét, ami még mindig őrizte annak a rég elfeledett fagyos napnak az emlékeit.
– Valaki a bolondját járatja velem? Miféle ízléstelen tréfa ez? Takács Úr keze van a dologban? – kérdezte magától. A pánik egyre erőteljesebben kezdett rajta úrrá lenni. Talán fel kellene hívnom, igen, az lenne a legjobb. Ekkor az órára tekintett. Két perccel múlt fél tíz. Már késő van, de holnap az első dolgom lesz elmenni hozzá, és magyarázatot követelni. Lassan csillapodott szíve zakatolása, és újra a  megszokott ütemre talált. Maga elé vette a könyvet és tovább olvasott. Lassan a könyv végére ért, de nem volt több kétsége, miért volt ismerős a könyvben szereplő árva fiú története.
Másnap reggel, felöltözött, és a reggelit kihagyva a három saroknyira lévő antikvárium felé vette az irányt. Lógott az eső lába. Mire odaért, ismét szemerkélni kezdett, de nem törődött vele, csak a kérdéseire szeretett volna választ kapni minél előbb. Ahogy bekanyarodott az utcára, már messziről észrevette a ZÁRVA feliratot az ajtón belül kifüggesztve. Amikor odaért, a kiírás ellenére tett egy próbát, de a kilincs nem engedett.
– A szentségit! – kiáltott. Ekkor a háta mögül neszt hallott. Léptek hangja keveredett az esőcseppek koppanásával, visszhangot verve a házak falaira. Egy öltönyös férfi közelített felé, lassú, kimért léptekkel, és megállt előtte.
– Szilágyi András? – kérdezte a középkorú idegen.
– Igen!?
– Ez az Öné – és egy dobozt adott át neki.
– Mégis mi ez?
– Minden kérdésére megtalálja benne a választ!
– Hé, mégis ki Maga? És mit jelentsen ez az egész? – de a férfi nem törődött a kérdéseivel, visszafordult, és elnyelte az esőfátyol.
András megszaporázta lépteit, és menedéket keresve az eső elől a közeli parkban leült egy fedett padra. Remegő kézzel felnyitotta a doboz tetejét. Egy levél, és egy kulcs volt benne. A borítékon cirádást, szépen kanyarított betűkkel az ő neve díszelgett. A torka elszorult, miközben ujjai a papír szélét keresték. Egy pillanatra habozott, majd bizonytalanul feltépte a borítékot, és olvasni kezdte.
„Kedves András!
Sok kérdésed lehet most. Megértem, kinek ne lennének ilyen helyzetben. Tudod, amikor először bejöttél hozzám, a boltba, már akkor sejtettem, hogy egyszer nagy dolgokra leszel hivatott. A szerény és kedves személyiséged, olyan tulajdonságokkal ruháznak fel téged, ami bár hétköznapinak tűnhetnek, megtartani már sokkal nehezebb. Maradj ember – még ebben az embertelen világban is, mondogatta apám mindig. Tegnap eljött a pillanat, amire egy ideje már számítottam, hogy lassan be fog következni. Sejtettem, hogy hamar el fogod olvasni, amit tegnap hazavittél magaddal, és lám igazam lett. Úgyhogy intézkedtem, és elküldettem neked az útravalódat az ügyvédemmel, amit most a kezedben tartasz.
A könyv.. Nos igen, ez egy különleges darab. Csak az arra hivatottaknak fedi fel magát. Amit olvastál benne azért volt ismerős, mert a Te életedről szólt, az első laptól az utolsóig. Szokták mondani, hogy aki nem ismeri a gyökereit, nem élhet igazán a mostban, és nem lehet jövője. Van benne igazság, de én úgy gondolom, hogy ne a múltad határozzon meg Téged. Tudom, hogy eddigi életedet annak szentelted, hogy megkeresd a szüleidet és a rokonaidat, és olyan kérdésekre kerested a választ, amikre lehet, hogy nincsenek is. Ne hagyd, hogy ezek felőröljenek. Neked ezt szánta a sors, nem véletlenül. Vajon akkor is ilyen kitartó és szeretetre méltó lennél, ha a szüleid mellett nősz fel? Közel sem biztos. Végig olvastad a könyvet, és benne egy csodálatos embert ismerhettél meg, aki a neki szánt akadályokat emelt fővel, kitartással és alázattal viseli. Neked így kerek az élted. Ez vagy Te.
A dobozban van egy kulcs is. Az antikvárium kulcsa. Mostantól a Tied, mától Te vagy a tulajdonos. Megérdemled, nálad jobb utódot nem is kívánhatnék az üzletnek. Öreg vagyok már, ideje pihennem és kiélveznem a nyugdíjas éveimet.
Búcsúzom. Élj, ragadd meg a pillanatokat és légy Önmagad! Büszke vagyok Rád!
U.i.: Saját életünk kovácsai vagyunk mind, és mindannyiunk élete úgy különleges, ahogy van, csak sajnos ezt sokszor elfelejtjük. Ebben segít ez a könyv, az arra érdemes, a saját életét olvashatja benne, ha kételkedne Önmagában. Kérlek, a könyvet helyezd vissza valamelyik polcra, hogy új gazdáját megtalálhassa. Neked, már nincs szükséged rá.”
Elállt az eső. A felhők mögül a napsugarak egyre több teret követeltek maguknak. András felnézett a napos égre és a gúzsba kötött béklyói csörögve estek le szívéről. Rájött, hogy sosem a válaszokat kereste, hanem saját magát. És most végre megtalálta.
– Szabad vagyok!

……………….......

 

Mesterséges intelligenciával készült kép (szerk.)

*****************************************

16. A.K. ANDRÁS 

 AMIKOR EGYEDÜL NEM TUDSZ MEGBOCSÁJTANI 

     (novella)

 

A tag, akit becenevén Elennek hívtak, legalább százharminc kiló. Nem, egyáltalán nem kövér. Izmai feszesek. Magassága két méter. Kopasz fején második világháborús sisak. Tarkójára horogkeresztet tetováltatott. Egyik alkarján szögesdróttal befont lángoló kereszt. Míg másik alkarján a halál angyala látható, kaszával a kezében és maga az Antikrisztus. Mindkét tetoválás alatt strigulák. Négy függőleges, az ötödik áthúzva. Sok, nagyon, de nagyon sok fekete strigula. Ruházata eltakarta ugyan, de a mellkasára cirádás betűkkel volt rátetoválva a fehér testvériség. Mig a hátát szinte teljesen beborító kereszt, melyen a megfeszített Jézust ép megszúrja dárdájával a római légionárius. Vastag nyakán, a fenevad számával. Hatszázhatvanhat. Szegecsekkel kivert bőrdzsekijét hasított bőr nadrágját méretre kellet csináltatnia. Mert vastag, kidolgozott karjai, lábai máskép nem fértek el benne. Szemeit, egy teljesen elsötétített napszemüveg takarja el. Négyhengeres Cooperén hasítja a zúzmarás hajnalt. Arcán mély szántásokat vájt a kín és a fájdalom. Teljesen normális életet élt azelőtt. Szerettei erőszakos halála után egy neonáci csoporthoz csapódott. Ott úgy érezte, hazaért. Megértik őt, együtt éreznek vele. Gyűlöletét tovább szították az ott igen népszerű tanok. Zsidó, fekete, cigány, arab, mind egy kutya. Vele éreztek, osztoztak fájdalmában. Dühe, mégsem csillapodott. Fájdalma nem enyhült.

A.K. András

*

A kis templom sekrestyéje mögötti kelléktárolóban szorgalmas kezek csattogtatták a kötőtűt. Kis kötött cipőcskék és füles sapkák készültek újszülöttek részére. Olyanoknak, akik ezt megfizeti nem voltak képesek. A templom ugyan katolikus volt, de az atya mindenkit szívesen látott. Legyen az bármely valláshoz, felekezethez tartozó. Nem is volt népszerű egyházi berkekben. De az idős, enyhén alkoholista atyát ez egyáltalán nem érdekelte. Tette azt, amit jónak vélt. Ezen a lepusztult környéken ő volt az egyetlen pap, és ez volt az egyetlen templom. Igy legyen az bárki, bármikor bejöhetett. Akár imádkozni, akárcsak kissé elmélyülni gondolataiban. Legyen az muszlim, zsidó, református vagy ép istentagadó. Az atyát nem érdekelte. Sohasem zárta a templom ajtaját. Rossz hírű, szegény és lepusztúlt környék lévén értelme sem lett volna. Mégsem tűnt el soha semmi. Sőt, az adományai messze a legmagasabbak voltak. És az atya csalt vele! Nem vallotta be a teljes összeget. Úgy vélte, a maffia csak arra tarthat igényt, amiről tud. Igen, az anyaszent egyházat maffiázta le! Ahogy ott megvolt a vélemény róla, úgy az atyának is megvolt a véleménye róluk. A galeriről, ahogyan nevezni szokta őket nyilvános miséiben. Természetesen mindenki tudta, miről beszél. A helyiek mégis imádták a vén alkeszt. Közülük valónak tudták, igy szinte bármit megtehetett. Egy alkalommal a helyi drogárust verte el papucsával, mert túl közel merészkedett az iskolához. Egy héttel később ugyanaz a drogdíler osztotta a pap által ellopott sekrestye pénzből az ingyen ételt a szegényeknek vezeklésképpen. Máskor a korrupt rendörökre támadt rá, amikor egy ártatlanra próbálták rákenni az egyik gyilkosságot. Nagy fazon volt az öreg, mégis mindig mindent megúszott. Igencsak volt dolga az őrangyalának. Az atya most ép az elkészült babakelengyékért jött.
– Ennyi?
– Igen atya, ennyi.
– Kicsit aktivizálhatnád már magad. Nem ezért fizetlek!
– De hát én ezért nem is kapok semmit se!
– Itt kis pofám, itt! De majd a másvilágon, arra kell, hogy gyűjts! A vatikáni valuta mindig is konvertibilis volt és az is marad! Ezt jól jegyezd meg. Na, tessék belehúzni, még hat komplett szettre szükség lesz. Négy kék, és két rózsaszín.
– Hála a jó Istennek, fehér nem kell!
– Bizony hála neki. Három hónapja nem halt meg újszülött a Rezervátumban.
– Csak maradjon is így. Rendben atya, estig meglesz.
– Köszönöm gyermekem.

*

A Rezervátum. A helyiek csak igy hívták gettójukat, kitaszított városrészüket. Ahol a szegénység és a bűnözés a legelképesztőbb méreteket öltötte.  Allea ép hazafelé tartott. Későn végzett a munkahelyén. Sötét volt, közvilágitás szinte sehol. Mégsem voltak üresek az utcák. Itt ilyenkor még tele volt az itt élni próbálókkal. Keze táskájában, ujjai közt szorosan tartva egy gáz spréjét. Kellet is ez, mert este egy ilyen szép nőnek egyedül nem is lett volna szabad kimozdulnia ezen a környéken. Magas volt és arányos, szép, kecses testalkatú. Haja gesztenyebarna, szemei, mint a smaragdok, zölden villogtak. A szegények korházában volt ápolónő és ma elvállalta kolleganője műszakját is, mert annak dolga akadt. Annyira elmerült gondolataiba, hogy észre sem vette a mellette elhaladó négyhengeres Choppert és az azt követő, majd megálló luxus-terepjárót. Egy pillanat műve volt az egész. Csak a fél cipője árulkodott arról, itt pillanatokkal ezelőtt valaki hazafelé sétált. A terepjáró nagy gázzal hajtott el egy sikoltozó, kétségbeesett fiatal nővel. A környék nem reagált, hisz ez itt mindennapos. Aki látta, vagy be volt komálva valamilyen tudat módosító szertől, vagy nem is mert volna beleszólni. Meg aztán kit érdekelt volna, egy arab anyától és egy zsidó apától származó, mostanra már félárván maradt lány sorsa! Allea küzdött. Esélye szinte semmi. Ennek a rossz környéknek, egy elhagyatottabb helyére vitték. Kirágatták az autóból. A lány egy pillanatra elgondolkozott rajta, hagyja magát. Hamarabb túl van rajta, de aztán a női büszkesége nem engedte. Harcolni kezdet becsületéért, talán az életéért is. Kirángatták a terepjáróból, hárman lefogták, míg a negyedik kezdte a nőt megszabadítani ruháitól. A Chopper lábtámasza kinyílt. Emberünk lassan közelitett a nőhöz, az rémülten nézet rá. Kétségbeesetten sikított, de ez itt hasztalannak bizonyult. Addigra a nadrágjától már megszabadították. Akkor megszólalt a második világháborús sisakot viselő, ez idáig, a nőt elrabló emberek által észre sem vett motoros. Aki, amikor látta a tükréből mi történt, kis vívódás után megfordul és utánuk ment. Hangja tiszta és érthető, úgy beszélt hozzájuk. No nem hangosan. Egész halkan, de annál dominánsabban.
– Hé, úrifiúk! Süketek vagytok?! Azt mondta nem akarja. Az pedig én mondom, hogy engedjétek el!
Nem, nem voltak süketek. De hajlandóságot se mutattak bármi olyasmire, amire olyan szépen meg lettek kérve. Láthatólag nem szoktak hozzá, hogy parancsolgassanak nekik. Akkor lekerült a sisak és a bőrdzseki. Jól láthatóvá vált a horogkereszt, az Antikrisztus jelképe, az égő kereszt, melyet befutott a vértöl csepegő szögesdrót. A halál angyala kaszával a kezében.
– Ez csak egy ócska kis ribi! Fizetünk neki, úgyhogy ne szól bele öcskös...
– De a hangadó befejezni már nem volt képes kis monológját, mert egy negyvenhatos bakancs teljes felületével landolt a mellkasán. Alig pár másodperc telt el, és a négy gazember ájultan feküdt a földön. A fiatal nő, még mindig remegett. Elen visszaadta a lányról leráncigált nadrágot tulajdonosának, és elvette az ájult manusok tálcáit, telefonjait és ékszereit, kocsikulcsukat. Majd megkötözte őket azzal a valamivel, amit a földön talált. Talán villanydrót lehetett.  Beletette zsákmányát egy kis szütyőbe, és az övére akasztotta.
– Veled meg most mit kezdjek?
– Engedj utamra kérlek.
– Az nem fog menni.
A lány úgy érezte, cseberből vederbe esett. Bár nem értette, ha ő is meg akarja erőszakolni, minek adta vissza a nadrágját.
– Ezt most nem igazán értem.
– Ezekből a városi úrificsúrokból van még bőven a környéken ilyenkor. Azt hiszik itt nekik mindent szabad. Itt bármit megtehetnek. Mert itt nincsenek törvények. De ha vannak is, ők azon felül állnak. Mert megtehetik. Ha utadra eresztelek, hamar ugyanígy jársz. Ahogy látom közülünk való vagy.
– Kik közül?
– A rezervátumban élsz te is, vagy nem?
– De igen. Számít ez valamit?
– Hogyne számitana. Mi egymást nem faljuk fel, mert egy csapatban játszunk. Megmentettem a bőrödet, tehát felelőséggel tartozom utánad.
– Szerintem nem!
– Szerintem meg igen, úgyhogy nincs vita! Itt a sisakom húzd fel! Hova is lesz a fuvar?
– A Dzsumanzsibe!
– Igazi ketrecharcos lehetsz, ha ott élsz! Akkor előtte meg kell állnunk Csucsunál. – A lánylak ez egyáltalán nem tetszett! – Ne parázz már. Induljunk! Hajnalban nekem melózni kell mennem.
– Ne persze, parti lesz mi? Csucsu, meg még ki?! – Elen nagyot sóhajtott.
– Csucsu a helyi plébános. – Vigyorogva mondta, tényleg viccesnek találta a helyi plébánost a lány által beleképzelt szerepben. A lány is ironikusnak találta, ahogy belegondolt. És tényleg, ha bármit is akart volna ez a nagydarab ellenszenves fickó, már túlennének rajta. Úgyhogy felült a motorra, a fejénél két-három számmal nagyobb sisakot felhúzva. Ép csak beért a külváros egy lakottabb részére, Elen megált egy melegbár elött. Egy szőke, alacsony mégis igen vékony fickó intett neki.
– Szeva!
– Szevasz Bongó. Van egy ajándékom számodra. – És átdobta a luxusterepjáró kulcsait. – Az öreg híd alatt, a visszafordulónál várja négy szórakozni vágyó úri ficsúr, hogy nektek ajándékozhassa.
– Nocsak, csak nem a Gitáros lányával akartak papás-mamást játszani?
– Hogy ki vagy te? – A lány csak elfintorodott, egy ez van mosollyal. – Még jó, hogy nem hagytalak ott. Apád felgyújttatta volna az egész belvárost.
Bongó is csak a fejét rázta, a Rezervátum egyetlen lakója sem szerette, amikor a gazdagék idejönnek portyázni.
– Elen, vidd haza a kislányt. Az úrifiukat majd mi el szórakoztatjuk. Ha partit akarnak, meg huncutkodást, hát tőlünk megkapják. Úgy is jövök eggyel a Gitárosnak. – És a melegbár hamarosan kiürült egy időre.

*

A prédikátor ép végzet volna mára, vagyis kitöltött magának egy vizespohár tömény szeszt. Amikor is bepöfögött Elen utasával. Elkérte a lelkipásztor motorossisakját, és húsz percen belül a lány otthon volt. Másnap Elen munka után ment a plébániára, visszavitte a sisakot. A tisztelendő atya már spicces volt.
– Nem gondoltam volna, hogy lesz valaki még az én életemben, aki megtöri a jeget! – A plébános mosolya őszinte volt.
– Csak kisegítettem. Ennyi.
– Ő is igy gondolja?
– Az engem nem érdekel, ő mit gondol. Amúgy is unszimpatikus vagyok neki.
– Nem gondolnám. Itt volt reggel a Gitárossal, aki szerint téged a gondviselés küldött. Úgyhogy lesz új teteje a templomnak, mert az nem szeret tartozni senkinek sem. Nemhogy a teremtőnek!  Sokat kérdezett rólad a leány. Például azt is meleg vagy e? Még az apjának is feltűnt, annyit kíváncsiskodott.
– Remélem csak rosszat mondott rólam atya! Vagy inkább semmit sem.
– Fiam, én isten szolgája vagyok. Isten házában ne mondhatok valótlant.
– Ahaa. Hogy is volt azokkal az illegális bevándorlókkal?
– Az más volt! Őket az úr küldte, hogy óvjam meg a seggüket a gonosztól. – Ezen mindketten mosolyogtak. – Lenne itt még valami. Tudnál kötni ma négy szett rózsaszínű kelengyére valót és egy kéket?
– Hát persze atya.
– Mikor szedeted már le magadról a fenevad jelképét fiam?
– Soha atyám! Ami megtörtént, megtörtént! Azt nem szabad sem eltitkolni, sem elrejteni. Különben is Isten mindent lát! A valót is.
– El kellene már engedned őket! Nekik és neked se jó igy. Mert ők sem nyugodhatnak, amig a te lelked vérzik. Enged el a fájdalmad és akkor végre én is megihatom a miseborom. Három éve várom, hogy megtehessem.
– Atyám, ezt ne! Kérem. Inkább nekiállok a horgolásnak, mert igy sohasem fogok végezni.
– Oh dehogynem fiam, hisz ma nem egyedül fogod csinálni. Kaptál segítséget az úrtól.
És valóban kapott segítséget. Allea igen ügyetlenül horgold, de annál kitartóbban. Elen egy pillanatra nagyon mérges lett öreg barátjára a szentfazékra. Aztán ahogy nézte a lány horgolását leült mellé, és ö is elkezdte a sajátját. Hamar utolérte majd lassan, nagyon lassan folytatta. Úgy, hogy Allea jó alaposan meg tudja figyelni és utána csinálni. A lány hamar belejött és tényleg hamarabb végeztek. Amikor Allea gyalog elindult hazafelé, Elen nagyot sóhajtott. Csak a fejét rázta lemondóan. Valahogy sejtette, hogy ez igy fog történni. És azt is sejti kinek a keze van még benne. Visszament az atya sisakjáért és hazafuvarozta a leányt.

*

Tizenegy hónappal később, atya betette a következő megtelt babakelengyés dobozt a raktárba. Lassan másik helyet kell neki találnia, mert ez is tele lesz. Persze, fogy is a keresztelők alkalmával, de közel sem úgy ahogy az önkéntesek az kötik. Szépen Összecsiszolódtak a fiatalok. Négy éve, amikor a tiszteletes feladta az utolsó kenetett Elen feleségének, akkor ígéretet tett neki. Megígérte vigyáz párjára, nem engedi elkallódni. Négy év. Nem volt egyáltalán könnyű. Ez a fiú megjárta a poklot. Négy éve dolgozik rajta és úgy néz ki, sikerül neki kirángatni onnan. Elen megjárta párjával a menyországot, nélküle az alvilágot, a gyehenna tüzét. Megtapasztalhatta mindkét oldalt. És most úgy néz ki újra hazaérkezet Allea oldalán.
 
Vége…

*****************************************

 17. KRIVÁK – MÓRICZ JUDIT: AZ ELSŐ TALÁLKOZÁS 

(kimondott szavak, ki nem mondott gondolatok)

(novella)

Felfelé ment  a  lépcsőn, Tudta várják. Nem sietett, aprózta a lépteit. Nem félt a találkozástól.
Gondolataiban már annyiszor elképzelte, végig milyen is lesz ez a beszélgetés. Magas derék nő volt. Teltkarcsú alkata, jól is állt neki. Barna sötét haját még  nem kellett festeni, természetes színében pompázott a dús hajkorona. Az ötvenes évei végén járt.
Az idősebb nő  már  várta a látogatóját. Kávét  főzött, elmondta  a fia, hogy az ismeretlen nő  szereti a presszó kávét, aprósüteményt is vásárolt a vendégének. Körbe nézett  a lakáson, mindent tisztának  és rendben talált. 

Milyen lesz majd? Előző menye nemrég rúgta fel a házasságát

 a fiával.

Krivák-Móricz Judit

 Féltette Gábort, hogy ne  érje csalódás. 35 évet éltek át együtt, mi történhetett? Mi volt a baj, hogy a meny épp most..  és ennyi  év után? Ő már  túl öreg, ezt tudta. Most fogadni el egy új nőt??? Nem érezte magát elég rugalmasnak a dologhoz. Vajon el tud majd fogadni! - tépelődött.
Én már nyugalomra vágynék, - mélázott el gondolataiban. A fiam meg  sem maradhat egyedül... Igen ezt  értem és tudom.- sóhajtott nagyot.
Csengettek. Megjött! Dobbant egy nagyot az idős  asszony szíve.
Apró, gyors léptekkel  sietett ajtót nyitni. Csinosan öltözött   hölgy állt az ajtóban.
- Jó napot kívánok! - köszönt.
Alaposan szemügyre vette a házigazdát. Az aprócska kissé hajlott hátú matróna betessékelte a hűvös szoba rejtekébe. Igazi, ódon hangulat konstatálta. Tisztaság mindenhol, apró kézzel horgolt, leheletfinom csipketerítők, erre  számított... Edit néni, -mert  így hívták az idős hölgyet-, finom eleganciával öltözötten  vezette be vendégét a szobába.
- Ildikó  vagyok. -mutatkozott be a látogató.
A beszélgetés a két nő között vontatottan indult. Mind  két  félben kemény kérdések fogalmazódtak meg, így első látásra.
-Megkínálhatom egy kávéval? -kérdezte Edit,  s hogy időt nyerjen, elindult a konyha irányába. /Mennyire más, mint a volt menyem! Az alkata, a kinézete! Őt szerettem! Az szeretett!  Vajon ez is szeretni fog? Vagy csak eljátssza Gábor miatt?/ //Nem is sejtette, hogy a felség volt jó színésznő!//
Addig Ildikó körbe nézett kereste Gábor édesapjának a képét, hogy végre  láthassa. A mamáról már látott fotót, így könnyebb dolga akadt.
Mit is fog kérdezni tőlem? Olyan érzetem van, mint amikor az iskolában kérdezett  a tanár és nekem felelnem kellett...
Kényelmetlenül érezte magát. Nem vagyok már  gyermek
és nem igazán élvezném a faggatózást...
Edit, egy szép ezüst-tálcával, megérkezett a gőzölgő kávéval.
- Hol ismerte meg a fiamat? - jött az első kérdés.
Nem fogom megmondani az igazat. Ha megmondanám el sem hinné. Azt, hogy egy társkereső oldalon jöttünk össze. Ugyan már!
- Egy internetes oldalon.. .Illetve több oldalon. Gáborral hasonló oldalakat böngészünk, használunk.
- Ez érdekes. Tudom a fiam, szereti azt a gépet használni. Ő szólította meg magát?
- Igen.  -válaszolt Ildikó.
-És mi volt  a közös téma?
(Na  ez egy jó kérdés...)
- Kiderült sok mindenről azonos a véleményünk, nézetünk- felelte Ildikó.
- Mondjon egy példát feszegette Edit.
(Ismét egy jó kérdés.)
-Tiszteljük a becsületességet, az egyenes beszédet, és megbízunk a másik emberben.
- Ezek szép dolgok. Tudja féltem a fiamat. Az ő korában nehéz lehet a váltás, egy új életet kezdete. Én meg már idős vagyok, de  nagyon...
Most meséljem el neki, hogy tudom, nem jó volt  a házassága, és szeretett volna végre egy olyan nőhöz tartozni, aki nem olyan anyagias, önző, hedonista, és pénzéhes, aki képtelen szeretetet és szerelemet adni? Bármennyire is igyekezett ezen, hosszú idő alatt a
felségnek semmi sem volt elég jó? -gondolta Ildikó.
-Értem önt. - válaszolt.
-És mióta ismerik egymást?
Na ezt meg végképp  nem! Ez magánügy. Elmúlt már  három éve. Ebben volt szinte minden, de most már harmonikus és szép a kapcsolatunk. Megkínlódtunk érte! Mind a ketten!
Ha én ezt megmondom neked, azt hiszed, miattam ment szét a házasságuk, pedig nem erről van szó! Soha sem volt az harmonikus. Gábor egyoldalúan ápolta a házasságot, mire rájött, hogy nem ő, csupán a pénztárcája kell a feleségnek és a kényelem, amit a pénz biztosít.
- Egy  pár hónapja. -volt  a válasz.
- Mivel foglalkozik? -jött  a következő kérdés.
- Már munkahelyre nem járok, és a háztartás vezetésén kívül van egy hobbym, amit boldogan csinálok.
- Igen? Mi az?
- Írok.
- Ír? Mit ír?
- Amatőr írónak gondolom magamat.
- Ez érdekes lehet. Megkínálhatom egy kis aprósüteménnyel?
- Köszönöm.
/Bár szíve szerint nem akart enni a sütiből, de  nem akarta megsérteni Gábor mamáját./
- Van unokája? Nekem már dédunokám is van!
/Tudom!. Persze, hogy tudom, képeket is láttam a kislányról! Aki most lesz majd két  éves.!/
- Egy fiam van. Még nem nősült meg. -válaszolt Ildikó.
Vontatottan folytatódott tovább  a beszélgetés. Legszívesebben felállt volna és elment, volna, de Gábor miatt vállalta ezt a találkozást. Had ismerje meg  őt, amennyire szükségesnek tartja ezt Edit. Ő meg annyit mesél el magáról, amennyit szükségesnek lát. Gáborhoz akart tartozni és Gáborhoz meg az édesanyja tartozik. Ezt már akkor tudatosította önmagában, amikor összekerültek. Az ő szülei, apja, anyja már nem éltek. Még a negyvenes évei elején veszítette el őket.
- Nem szeretnék tovább zavarni, - mondta Ildikó.
Edit is jobbnak látta a további faggatózás befejezését.
Na, majd a következő beszélgetés könnyedebb, és gördülékenyebb lesz, gondolta mind a két nő. S talán  Gábor miatt igyekeznek kialakítani egy jó kapcsolatot MINDENKI ÉRDEKÉBEN.

*****************************************

 18. VERSEK INNEN – ONNAN 

 

Vincze D. Jutka: Január vége

 
Új arca van most a Holdnak,
sápadnak fényes csillagok,

sötét van, de már dalolnak,
a csillogó szemű dalnokok.
 
Január vége tavaszt játszik,
parti fövenyre vize csobban,
a korai virággal el, el cicázik,
a folyó hullámzik, kiloccsan.
 
Napfény simul felhőtlen kékre,
fent a magasban sirály sikolt,
tavaszt varázsolt január az égre,
ringanak rajta hószín csónakok.

……………………..

 
Bihari Enikő: Óda az őszhöz
 
Óh, őszi nap! te csendes alkonyat,
Ki aranyködöt borítasz a mezőkre.
Simíts meg fénnyel minden homlokot,

S hints békét a lankadó, bánatos vidékre.
Óh bölcs Ősz, te nevelsz minket,
Hogy a hanyatlás is dicső lehet.
Mert minden végben új kezdet remeg,
S az örök rend vigaszt küld szíveinknek.
Te vagy az elmúlás dallama,
Mely nem szomorít, csak elringat.
A fák is intenek feléd hajlongva,
Mint vén barát a búcsúzó napnak.
Míg sárgult fűben lassan lép a dér,
S a köd elnyeli a messzeséget.
Te tanítod szívünknek a békét:
Úgy szép a vég, ha teljes volt az élet.
Óh, őszi nap, te bölcs aranykor,
Ki nem félsz az elmúlás árnyától.
Simíts meg fénnyel minden homlokot,
Ígérd meg mindig a tavaszi napot.
Zengj, őszi szél, te bánatos zenész,
Ki fájdalomból hímezel álmot.
Ki ringatod a földet, mint anyja gyermekét,
S a szívbe békét hoz minden dalod.
Te intesz, hogy minden dolog mulandó,
Hogy a földi fény csak pillanatnyi láng;
Reggel mi él, estére már halandó,
Az ember útja is, mint dérvirág.

2025. 11. 13

………………………

 
Szőcs Éva: Lelkem tárva
 
Kezem imára kulcsolom Uram,
kerestelek, pedig Te

mindig velem vagy.
Olyan bizonytalan lett az életem. 
Emeld reám óvó tekinteted. 
 
Lelkem tárva, 
neked adom Uram!
Töltsd meg tiszta szeretettel azt. 
Keresztemet Golgotára viszem, 
lábad elé életem teszem.
 
Lelkem tárva, legyen az otthonod. 
Köszönöm Uram, hogy tenyereden hordozól. 
Imádkozom, fogadd el szívemet,
vigyázz reá, míg színed elé léphetek 

*****************************************

 19. ZSIGMOND ISTVÁN: MÁRVÁNYFEHÉR  ÉJSZAKÁK 

      (novella)

 
A halált először a csöndben hallottam meg. Azt a mély, szövetek közé kúszó csöndet, amelyet csak a halottak ismernek. Olyan volt, mint a lassan hulló hóesés, mely minden hangot, mozdulatot beburkol, míg végül semmi sem marad, csak a saját emlékeid súlya. A nővérek sietős cipőkopogása, az olajozatlan hordágy nyikorgása, a fertőtlenítő szaga még ott derengett bennem, mikor a világ hirtelen kisiklott a tudatomból. Aztán sötét lett...

Zsigmond István

Amikor újra kinyitottam a szemem – vagy amit annak nevezhetnék –, már nem a kórteremben voltam. A kő hideg volt a hátam mögött, 

és a fölém boruló égbolt opálosan deres. A nevem egy egyszerű márványlapra volt vésve: Mészáros Eszter, 1901–1918. Akkor értettem meg, hogy azóta ott fekszem, száz éve, mozdulatlanul, mégis ébren.
A temető, amely körülvett, idővel elnémult. A régi város nőtt, épült, és lassan körül zárta a domboldali sírkertet. A kőangyalok orra letört, a padok elrozsdásodtak, de a csönd megmaradt. A fák évről évre újraéledtek, és a gyökereik finoman a csontjaim köré fonták magukat. Néha, mikor a föld megmozdult a tavaszi olvadáskor, éreztem, ahogy a nedvesség átszivárog a koporsódeszkán, és a hideg víz a hajtincseim közé csorog.
Nem voltam mindig egyedül. Voltak pillanatok, amikor a halottak hangjai megszólaltak a szélben. Hallottam, ahogy a szomszéd sírból egy öreg férfi motyog, mintha még mindig bányában dolgozna; egy másik helyről egy gyerek nevetése csilingelt, elhalóan. De a legtöbben lassan elcsendesedtek, feledésbe merültek. Én nem tudtam. Nem tudtam, mert túl sok mindent hagytam magam mögött: egy el nem csókolt pillanatot, egy megrekedt levelet, amit sosem küldtem el.
Őt Jánosnak hívták.
A folyóparton találkoztunk, ahol nyaranta a városi gyerekek fürödtek. Tizenhét volt, és mindig sötét kalapot viselt, amit a vízparton is magán felejtett. Egy délután megfogta a kezemet, és azt mondta, ha kitör a háború, ő majd levelet ír nekem minden hónapban, még a lövészárokból is. A levelek sosem érkeztek meg. Később hallottam, hogy a fronton halt meg. Talán ugyanabban az évben, amikor én a lázban fuldokolva elhagytam az életet.
Most, amikor a holdfény fehéren csillog a márványokon, néha azt hiszem, látom őt a domboldalon. Árnyéka hosszúra nyúlik a köveken, és a keze a zsebében, mintha még mindig fázna. Aztán elillan, és csak a szél marad, amely végigfut a sírok között.
Az évtizedek során a világ a temetőn túlról lassan beszivárgott hozzánk. Előbb motorok zaja hallatszott, aztán zene, majd a városi fények halvány derengése is elérte a fák lombjait. Az emberek új temetőket nyitottak, ide ritkán jöttek már. De egy napon turisták érkeztek. A cipőik tompán kopogtak a kavicsos úton, kezükben fényképezőgépek, szájukban idegen szavak.
Egy kislányt láttam köztük, talán tízéves lehetett, vörös kabátban, és a sírok között sétált, miközben a szülei hátul beszélgettek. Letérdelt a sírkövem elé, végigsimította az ujjaival a nevemet, és hangosan elolvasta:
– Mészáros Eszter. 1901–1918.
Aztán azt mondta halkan:
– Olyan fiatal voltál.
A hangja áttörte a százéves csöndet. Valami megmozdult bennem – egy halk, szinte feledett vágy arra, hogy valaki végre lásson, hogy ne csak egy név legyek a kövön. Napokig vártam, hogy visszatérjen. És visszatért. Minden szombaton jött, egyedül, rajzfüzettel a kezében. Lerajzolta a sírokat, a fákat, az angyalt, és néha a nevemet is. Figyeltem, ahogy ceruzája árnyékot vet a papírra. Egyszer – csak egyetlen egyszer – sikerült megmozdítanom a levegőt. Egy kis levél rebbent a kezére. Ő elmosolyodott. Éreztem, hogy rám mosolyog.
Attól kezdve minden évben, amikor leesett az első hó, visszatért. A kabátja nőtt vele együtt, a haját összefogta, aztán lassan megőszült. Én sosem változtam. Egyre ritkábban jött, aztán egyszer csak nem jött többé.
Az utolsó látogatása óta minden tél különösen hosszú. A madarak is elkerülnek, csak a szél maradt társul. Néha mégis felkapom a fejem: egy szellőmadár hozza a város felől a hó illatát, és esküszöm, hallom benne a hangját, ahogy suttog:
– Ne félj, Eszter. Nem felejtettelek el.
Most, amikor a temető csipkézett kapuján túl a város fényei hunyorognak, és a levegőben hó ígérete lebeg, tudom, hogy egyszer újra eljön. Nem gyerekként, nem asszonyként, hanem olyanként, akit végre elérhet a kezem. Addig is a síromon ülök, és nézem, ahogy a dér beborítja a nevemet a sírkövemen.
A világ fehér lesz, mint akkor, amikor meghaltam.
De én már nem fázom, csak várok csendesen...

2025. Budapest
Minden jog fenntartva.

………………………

 

Zsigmond István festménye

*****************************************

20. MÁRKUS KATA: KARÁCSONYI AJÁNDÉK

      (novella)   

 
Tomi anyukájával és nagyszülöivel, egy kicsi dunántúli faluban lakott. Egy sajnálatos balesetben apukája elhunyt, Ő pedig súlyos lábsérülést szenvedett. Így, szinte egész nap tolókocsijában üldögélt, nyáron, a verandán, télen az utcára néző szobaablak előtt. Mindkét helyről kényelmesen láthatta a falu utcájával párhuzamosan haladó fényes vasúti síneket, amelyeken, éjjel-nappal felváltva robogtak a tehervonatok, és a személyvonatok. 

Márkus Kata

A falunak nem volt vasútállomása, így Tomi sóvárgó szemekkel csak a gyorsan elsuhanó vagonokat nézhette. Iskolába lábsérülése miatt nem járhatott, magántanuló lett, és nagyapja segített neki a tanulásban. Nagyon okos kisfiú volt, sokat olvasott, gyönyörűen rajzolt vonatokat, gőzmozdonyokat. Anyukája külföldön dolgozott, hogy minél több pénzt tudjon küldeni szüleinek. Amikor csak tehette hazajött Tomihoz, és ilyenkor táskájában mindig ott lapult egy-egy kicsi mozdony, vasutakról szóló könyv. Tomi örült ezeknek az ajándékoknak, 

de titokban másra vágyott. Utazni szeretett volna, mégpedig vonaton. Kicsi földgömbjén ujjával rajzolta az útvonalat, és élénk fantáziájával, elképzelte milyen szép tájak mellett suhan el a vonata, melyik városban áll meg pihenni. Tizenegy éves volt, pontosan tudta, álma még jó sokáig nem valósulhat meg. E miatt Ő csak egy kicsit kesergett, annál jobban a nagyszülei és az anyukája. Titokban szervezkedtek, hogy mire eljön Karácsony ünnepe, a nagyszülök házába beköttetik az internetet, és ha már ott van, Tomi karácsonyi ajándéka egy Notebook lesz. Az internet segítségével kitágul majd számára a világ. Jobbnál jobb filmeket láthat a világ összes vasútvonalról, és így ha csak virtuálisan is, de körbe utazhatja az egész Földet. Tomi, mint minden évben, most is nagyon várta a Karácsonyt. Szokása szerint vonatos képeket rajzolt és színezett anyukájának és a nagyszüleinek. Havas tájakon, virágos mezőkön, robogtak vonatai. Nagyapjával szövetkezve jól eldugták a rajzokat, hogy majd csak a karácsonyfa alatt találják meg őket. Tőle hiába kérdezték, hogy mit szeretne kapni Karácsonyra, most is azt válaszolta, hogy amit Ő szeretne, azt úgysem tudják teljesíteni, ezért nagyon fog örülni egy újabb kicsi mozdonynak. A nagyszülők megölelgették Tomit, és egymásra mosolyogtak, de semmit sem árultak el a nagy tervből.
Úgy alakultak a dolgok, hogy az ünnep előtti héten Tomit kötelező orvosi vizsgálatokra kellett bevinni a városi kórházba. Mint mindig, most is  nagyapja ment vele a betegszállító mentővel, és ott maradt, amíg a vizsgálatok tartottak. 
Anyukája úgy szervezte a dolgokat, hogy akkor menjenek az internetet szerelők, amikor Tomi nincs otthon. A hozzá tartozó dolgokat úgy rendezték el, hogy Tomi ne vegye észre. A Notebook is beüzemelve várta a Szenteste napját. 
A vizsgálatok után hazatérve, Tomi beszámolt kórházi élményeiről, még egy kicsit tanulnia is kellett, és mivel nem tudott szaladgálni, valóban nem vette észre a változásokat.
Szenteste napján már reggel izgatott volt, de hiába kérdezgette mi lesz az Ő Jézuska ajándéka, mindenki csak nemmel válaszolt.    
Már majdnem elpityeredett, amikor anyukája kitalálta, mivel jók lettek a vizsgálatok eredményei, már ebéd előtt közösen feldíszítik a karácsonyfát és a délutáni pihenés alatt talán majd a Jézuska is a fa alá teszi ajándékait.
Így is történt. 
Tomi boldogan adogatta a díszeket, a csillagszórókat anyukájának. Nagyanyja főzte az ünnepi ebédet, nagyapja az fényfűzért rendezgette a karácsonyfán. Közben karácsonyi dalokat énekeltek. Így vidáman telt el a délelőtt. Tomi nagyapjával sugdolózott, hogy mikor, hogyan tegye az ajándék képeit a fa alá, mert nehéz eltalálni a megfelelő pillanatot.
Amikor mindennel elkészültek, Tomit elvitte anyukája, hogy szépen felöltöztesse, a nagyszülők szintén elmentek a szobájukba készülődni.
Míg ebédeltek a fényfüzér színesen világított a karácsonyfán. Ebéd után rövid pihenés következett, és mikor a kisfút anyukája visszavitte a nappaliba, a karácsonyfa alatt már ott sorakoztak a névre szóló, szépen becsomagolt ajándékok. 
Tomi izgatottan izgett-mozgott a tolószékében, szemeivel kereste az ajándékait. Látott kicsi dobozt, közepes és nagy dobozt, amire a neve volt írva.
Anyukája először a legkisebbet tette Tomi ölébe, abban egy szép kis mozdony várta, hogy a kisfiú rátaláljon. A középső doboz rajzmappát rejtett és sok-sok grafit és színes ceruzát. Ő mindennek nagyon örült, de legjobban a nagy doboz izgatta a fantáziáját, vajon abban mi rejtőzhet.
Az egy kicsit nehezebb volt a többinél, így segítettek Tominak kibontani a csomagolásból. 
Tomi ujjongott örömében, amikor meglátta a Notebook-t. Amikor megmutatták neki az internet vezetéket, a rutert, és hogy már a Notebook is be van üzemelve, Tomi örömében elsírta magát, de sírt anyukája, és a nagyszülei is. Mindannyian örültek Tomi örömének.
Most már semmi akadálya nem volt a kisfiú virtuális utazásának. Vacsora előtt nagyapja segítségével ismerkedett az internettel. Természetesen a világ leghosszabb vasútvonalát bemutató film lett az első, amire rákerestek. Vacsora után ámulva nézte a síkságokon száguldozó, a hegyek között kapaszkodó hosszú vonatokat.
Tomi vágya részben teljesült. Az már a jövő titka, hogy a valóságban mikor fog vonaton ülve utazgatni. Mert az lesz ám Tominak az igazi élmény!

*****************************************

 21. ZSIGMOND ITVÁN : GONDOLATOK SZENTESTE  

     (vers + rajz)

 
Gondolatok Szenteste

A magány az a tér,
ahol végre nincs kulcs más zsebében.
Nem vár senki, nem kér számon,

a csend nem vitatkozik veled.
A gondolataid mezítláb járnak,
nem kell magyarázkodni a létezésért.
Ez a szabadság:
nem tartozni senkihez,
csak a saját lélegzetedhez.

De ugyanitt állnak a falak is.
Nem látszanak,
mert belülről épültek.
A csend túlságosan figyel,
minden emlék visszanéz.
A kérdések nem kopognak —
bent ülnek veled egy asztalnál.
Ez a börtön:
amikor nincs kire mutatni,
és nincs hova menekülni magadtól.

A magány tehát se nem jó, se nem rossz.
Csak igaz.
Egy ajtó, ami kifelé nyílik,
és befelé zár.
Te döntöd el,
hogy kilépsz rajta —
vagy őrzöd magad mögött.
---
Így.

2025. december 24. Budapest
Minden jog fenntartva.

………………..

Zsigmond István verséhez készült rajz

*****************************************

 21. WESSELY GÁBOR - ANEKDOTÁK 

Mérnök évek

 
Figuránsok
 
Pók állami gondozásból érkezett a geodéziai vállalat kunszentmártoni telephelyére. Igazi zurák, sűrű gyerek volt. Negyven deka parizert reggelizett, fél kiló kenyérrel. A mázsás HP-követ (háromszögelési pont) úgy bedobta az UAZ-ba, hogy csak úgy zörgött.
Amikor beértünk a terepről, ment mosogatni és felszolgálni a Körös étterembe. Egy férfi egyszer sokáig böngészte az étlapot, aztán azt mondta, hogy valami könnyűt szeretne enni.
– Libatoll jó lesz? – kérdezte Pók.

Wessely Gábor

 *

Szép halál

 
Egy földút mellett mértünk, valahol Hajdú-Bihar megyében. Egyszer csak egy meztelen csajszi rohant elő jajveszékelve a kukoricásból. Könyörgött, hogy hívjunk mentőt.
Természetesen, mindenekelőtt a foglalkozása iránt érdeklődtünk. Kiderült, hogy titkárnő, a főnöke kihozta, hogy a természet lágy ölén kezelje a golyóstollat, aztán infarktust kapott rajta.
Szép halál. Vagy csúnya. Nézőpont kérdése.
 

*

Géza kéne egy budi!
 
Költözés. Ha egy területen végeztünk, s leraktuk az összes új alappontot (földbe ásott betonhasábot), melyek irány- és távolságmérés után koordinátát kaptak, tovább álltunk. Száz kilométerrel odébb új telephelyet építettünk. Vittük a műszereinket, szerszámainkat, bútorainkat, a jelépítés fa- és fémalkatrészeit, a szétszedhető irodaépület elemeit és a ZiL platójára egyben felrakható lakóházakat.
Volt egy csomó vaságy is az egyik raktárban, amit már senki sem használt, gondoltam szerzek egyet. Jó lesz a tanyámra. A nagyfőnök pont lejött Pestről, irányítani a fuvarozást, mondom neki:
– Géza, kéne egy vaságy!
Néz ám rám, mintha Holdra szállási engedélyt kértem volna. Aztán kelletlenül elkezdi sorolni, hogy mennyi papiros kitöltése árán vihetném el, legálisan: kérelem, selejtezési jegyzőkönyv, átadás-átvételi jegyzőkönyv meg ilyesmi. Pedig igazság szerint nincs is pontosan nyilvántartva a készlet.
– Akkor lopjam el?
– Nem én mondtam…
Ha már lendületben voltam, előhozakodtam még valamivel:
– Géza, kéne egy budi is…
Nagyvonalúan rámutatott a három teleszart tákolmányra:
– Válassz! 

*****************************************

  22. SZERKESZTŐI ÜZENETEK 

 

Kedves szerzőtársaink! Fontosnak tartom, hogy a Magazin mindig a megfelelő időben kerüljön az olvasókhoz. Számomra ez azt jelenti, hogy „biztonsági okokból” több lapot szerkesszek egyszerre. Ezért azt a gyakorlatot vezettem be magam számára, hogy egy – két hónappal előrébb tartsak, mint a tényleges dátum.
Itt jönnek be a szerzőtársak! Arra kérek mindenkit – ha lehet - , hogy ne az aktuális hónapban gondolkodjanak, hanem egy – két hónappal előrébb.
Természetesen mi nem vagyunk „hatóság”, ahol szoros határidők vannak. Ha valakinek az előre dolgozásra nincs lehetőség, hát az sem tragédia…!

*

Még egy kérés főleg az alkotó társakhoz: aki már régebben küldött magáról fényképet, de úgy érzi, hogy azóta jelentős mértékben megváltozott a külsője
(természetesen előnyére…!), nos,  azok újabb fotóit várom a Magazin számára! Előre is köszönöm!
A szerkesztő.

…………………….

Csomor Heni segítő munkatársam jelezte, hogy a Magazinnal kapcsolatos észrevételeket, megjegyzéseket az ő e-mail címére küldik/ külditek.
Arra kérek mindenkit, hogy hozzám, a szerkesztői e-mail címemre ( veghelyo@t-online.hu) juttassák/juttassátok el ezeket, mert érdemben engem érint, és az én kompetenciám az ezekre való reagálás!
Köszönöm! A szerkesztő.

………….........…

Ön a Megszólalok Művészeti Magazin legújabb számát olvassa.
Jelentkezését, hozzászólását a következő elérhetőségekre várjuk.
Címünk: Véghelyi József -  MMM szerkesztősége,  
7100 Szekszárd Csapó Dániel utca 27.
E-mail: veghelyo@t-online.hu

...................................

Jelen vagyunk a Facebookon is:
https://www.facebook.com/profile.php?id=100093636735452

..........................

Magazinok küldése:
MINDENKI MEGKAPHATJA SAJÁT E-MAIL CÍMÉRE.
Kérje a  szerkesztőtől. A MAGAZIN INGYENES.  

…………………

 
Továbbá tájékoztatjuk olvasóinkat, hogy a Művészeti Magazint teljes tartalmát feltettük a Netre. Ez az új megjelenési forma a látók számára készült, amely formázott betűket, színeket és képeket is tartalmaz. Ennek elérhetősége a következő linkeken lehetséges:

http://megszolalok.blogspot.hu
http://www.muveszetimagazin.blogspot.com

………………

A lap ingyenes, kérje a szerkesztőtől. Írásaink tartalmáért az adott írás szerzője felelős.
Köszönjük a külső munkatársak közreműködését.
A szerzői jogokat fenntartjuk.
Van olyan olvasó, aki kinyomtatta több oldalra a szöveget, és összekapcsolva, lapozható olvasmányt kapott.  Így sem rossz!
Az oldal akadálymentes, olvasó programmal a vakok is elolvashatják.
Az esetleges sajtóhubákért elnézést kérünk.

………………

Kedves olvasóink !
Néhány operatív információt kell megosztani Önökkel. Sokan jelezték, hogy a színes magazin blogoldalán mindig csak a legújabban feltett újság jelenik meg, pedig a régebbieket is szeretnék olvasni. Ennek semmi akadálya nincs, ugyanis ugyanazon az oldalon elérhető az utolsó 20 Magazin!
A megoldás a következő: a képernyő jobb felső részén látható a "Blogarchívum" felírat. Ez alatt különböző dátumok és hónapok vannak, amelyek mellett láthatók kis fekete háromszögek. Ezek tartalmazzák a régebbi számokat. A háromszögekre kattintva "legördülnek" azok az újságok, amelyeket abban a hónapban tettünk fel. Most már csak ki kell választani kattintással a kívánt újságpéldányt. A háromszögre újból rákattintva bezáródik az az év, vagy hónap, s újabb újságot lehet kiválasztani olvasásra!
 

Mindenkinek jó olvasást, és kellemes szórakozást kívánunk az újság külső és belső                                                      munkatársai.. !                                                   

.............................

Megszólalok Művészeti Magazin 1601 lapszám - 2026. január

…................................

VÉGE