Megszólalok Művészeti Magazin

  MEGSZÓLALOK 

 Nagy Vendel szellemében

 

 MEGSZÓLALOK MŰVÉSZETI MAGAZIN
2025. 10 hó – tizenötödik évfolyam, tizedik szám
Kulturális és szórakoztató folyóirat
Független, és ingyenes havi lap
Alapította Nagy Vendel 2011 - ben , elvi síkon
Szerkesztő: Véghelyi József 
 
*****************************************************
1.Évfolyam: 2011. Alkalmi megjelenések
2.Évfolyam: 2012.  (1-tól a 6. számig)
 3.Évfolyam: 2013.  (1-től a 17. számig)
 4.Évfolyam: 2014.  (1-től a 24. számig)
 5.Évfolyam: 2015.  (1-től a 12. számig)
 6.Évfolyam: 2016.  (1-től a 12. számig)
 7.Évfolyam: 2017.  (1-től a 12. számig)
 8.Évfolyam: 2018.  (1-től a 12. számig)
 9.Évfolyam: 2019.  (1-től a 12. számig)
10.Évfolyam: 2020.  (1-től a 12. számig)
 11.Évfolyam: 2021.  (1-től a 12. számig) 
12.Évfolyam: 2022.  (1-től a 12. számig)
13.Évfolyam: 2023.  (1-től a 12. számig)
14.Évfolyam: 2024.  (1-től a 12. számig)
15. Évfolyam: 2025. október
 *
A Magazin kérhető saját e-mail címre is.
Fekete – fehér, és színes változatban is megtalálható a Facebookon és a blogoldalakon.
Magazinunk vakok számára is olvasható beszélő programmal, akadálymentes változatban.
A hangos versek meghallgathatók a YouTube oldalon.
A Magazin közvetlen linkje: http://megszolalok.blogspot.hu
*
A  Magazin megtalálható a MEK és az EPA  oldalain az Országos Széchenyi Könyvtár gondozásában a következő linken:
https://mek.oszk.hu/kereses.mhtml?dc_creator=nagy+vendel&dc_title=&dc_subject=&sort=rk_szerzo%2Crk_uniform&id=&Image3.x=0&Image3.y=0
*
Figyelem!
2018. júniustól egy új linken is elérhető a Magazin, azonos, változatlan tartalommal
de megújult külsővel amelynek a linkje:  http://www.muveszetimagazin.blogspot.com
* 
Nagy Vendel eddig megjelent E- könyvei a MEK oldalán kereshetők.
A verses kötetek szintén elérhetők pl.: www.mek.oszk./13500/13542
A  Magazin versei rádióban is rendszeresen hallhatók:
Radio Mozaik Sydney – Ausztralia
*
A szerkesztőség címe:7100. Szekszárd, Csapó Dániel utca 27
E-mail cím: veghelyo@t-online.hu
Telefon: 06-74-315-012 naponta 14:00 órától 17:00 óráig
 *****************************
 
 MOTTÓ: TÖREDÉKEKBŐL ÁLL ÖSSZE AZ ÉLET EGÉSZE 

*******************************************

 SZEMEZGETÉS A TARTALOMBÓL 

 
  1. LECTORI SALUTEM! ÜDVÖZLET AZ OLVASÓNAK
  2. FELLNER ISTVÁN: AKKOR… (elbeszélés)
  3. ÁRVAY MÁRIA: SZÓKÉPEK  (életérzés)
      Léleksimogatásra vágyom
  4. A VILÁG HÁROM PERCBEN  (gondolat morzsák)
      Garamhegyi Edit: A halálról
  5. VESEK ŐSZI HANGULATBAN
      Tóth Enikő Enci
      Konrád Viktória
      Kuchta Csilla
      W. Ábrahám Erzsébet
      Engel Csaba
      Kiss Karola festmény
  6. A.K. András: A változás szele  (novella)
  7. A TERMÉSZET DÍCSÉRETE VERSEKBEN
      Szilágyi Anita
      Szőcs Éva
      MárkusKata
      Felső Tamás
      Jártó Róza
  8. AUSZTRÁL KAPCAOLATOK
      Ilosvay Gusztáv levelei
  9. ANTOLÓGIA A MAGAZINBAN
      Kis Pál István - vers
      Véghelyi József – karcolat
      Tóth Enikő Enci – vers
      Hegyaljai Tünde – festmény
      Lovag Dáma Nagy Cynhia – video vers
      Márkus Kata – elbeszélés
      Huszár Boglárka - festmény
      Krivák-Móricz Judit – elbeszélés
      Kiss Karola – festmény
      Kálmán Ágnes - vers
10. GUTI CSABA: A CSŐSZ KUTYÁJA  (novella)
11. ROMANTIKUS VERSEK – VERSEK ROMANTIKÁJA
      Bihari Enikő
      Horváth Edina Anna
      Kalocsa Zsuzsa
12. GARAJSZKI ROZIKA: LECKE EGY ÉLETRE  (novella)
13. FILOZÓFIKUS HANGULAT VERSBEN
      Aurora Amelia Joplin
      Pongrácz Aurélia
      Zsigmond István
      Vincze D. Jutka
      Krivák-Móricz Judit
14. ANGYALI TALÁLKOZÁSOK
      Véghelyi Péterné: Befordultam a konyhába, s igeszálat motolláltam
15. NAGY VENDEL ÉLETE VERSEKBEN
      Sorozat ( huszadik rész)
16. KURUCZ ÁRPÁD: MADÁRIJESZTŐ  (novella)
17. Zsigmond István: Egyedül – festmény
18. GÄNSZLER BEÁTA: ELVESZVE (elbeszélés)
19. VERSEK INNEN – ONNAN
      Engel Csaba
      Kuchta csilla
      Lovag Dáma Nagy Cynthia
      Aurora Amelia Joplin
      Szauer Gertrúd
      Poór Edit
20. AURORA AMELIA JOPLIN: SOHA TÖBBÉ EGYEDÜL  (novella)
21. VOLTAM MINT TE, S LESZEL  MINT ÉN…     
      Véghelyi József: Egy temetői látogatás margójára
22. WESSELY GÁBOR – ANEKDOTÁK
      (Bakakalandok)
23. SZERKESZTŐI ÜZENETEK

*******************************************

 1. LECTORI SALUTEM! ÜDVÖZLET AZ OLVASÓNAK 

 

A szeptembert felváltó október az őszi időjárás birodalma. A népi kalendáriumban Mindszent hava a neve. Borongós, szeles, esős, ködös napok váltják egymást. E hónapban a természet szemet gyönyörködtető színkavalkádod varázsol a növényekre. Vándormadaraink már útra keltek, a kisebb állatok igyekeznek téli menedéket keresni az avarban, a nagyobb testűek visszahúzódnak oduikba, vackaikba.

Októberre már nagyrészt megtörténtek a betakarítások, vagy éppen arra vár a napraforgó, és a kukorica, a cukorrépa felszedése folyamatos szeptembertől decemberig. Tájegységenként változó lehet a szőlő szüretelése is, ám a legtöbb borvidéken október idején már végeztek a préseléssel, s a gazdák az üresen

kongó hordókban megkezdik a must betöltését.

Véghelyi József
szerkesztő

Ruhatárunkat melegebb holmikra cseréljük, és ha az 

időjárás engedi, akkor nagyokat sétálhatunk a friss, talán 

néha csípős levegőjű természetben, esetleg egy lehullott levéltakaróval borított parkban.

 

Hazánk államisága 1025 éves, ezen idő alatt bőven akadtak a történelmünket meghatározó események. Érdemes végig gondolni azt, hogy a függetlenségi törekvéseinket mindig valamilyen nagyobb hatalom folytotta vérbe…Október 6-án emlékezünk meg az 1848-49-es szabadságharcunk leverését követően végezték ki Aradon  a magyar honvédség 13 tábornokát.

Korom miatt átéltem az 1956 október 23-i forradalmat – 11 éves voltam akkor. Csak érzéseim voltak az eseményekkel kapcsolatban: mindenki félt és aggódott a sorsa miatt. Ne felejtsük el, hogy akkortájt alig egy évtizede ért véget a második világháború. Hozzávetőleg 800 – 900 ezer embert veszített el az ország. Nagyon sok volt az árván maradt ember, szinte  minden  családnál , keletkezett valamilyen veszteség, vagy rokkantság. Természetesen a Szovjetunió elvtársi segítséget nyújtva vérbefolytotta a  szabadságtörekvésünket. Úgy tűnik, hogy valakiknek jól jövedelmez a szomszédunkban véget nem érő háború, és az nem a lakosság…!

……………………

 
Szegzárdi Nagy Vendel: Hálaének lányaimnak

Ültettem fákat
Kertembe hármat.
Hajtottak ágat
Eddig már hármat.
Az unokákat.
Álltak napfényben,

Izzasztó délben.
Álltak hűs szélben,
Fagyos télben.
Álltak viharban,
Álltak a fényben.
Egyre magasabbra nőttek,
Sudáran, szépen.
Néha egy ágacska letörött,
Összeszedtem őket
Könnyeim között.
Öntöztem vízzel,
Szivárvány színnel.
A napsugártól
Ragyogó színben
Gyöngyen gyöngyözött.
Repeső lelkem
Ősi szeretetbe
Öltözött.
Mindaddig, míg
Fáradt testem Ruzsamájba
El nem költözött.

2012.12.23.

*******************************************

 2. FELLNER ISTVÁN:  AKKOR 

 (elbeszélés)

A gyermekkor örök, oly sokszor rám köszön, vissza hí... s merengek, miközben a lapokat visszapergetem. Más volt akkor. Más az ősz is, csendesebb, jobban simult, szebben ragyogott a megtört nap, s a színek! Ó Istenem, tisztábban ragyogtak, az esőcsepp csodásan csillogott a vörösben fürdő ágakon. A vágy is másként fogta még alig lélegző lelkemet. Tiszta volt, szinte szűzies, nem korlátozta semmi - tán csak a tudás hiánya. Félénken szemléltem az idősebbeket, apró létem adta...felnéztem mindenkire. Nem ismertem a különbségeket, és ma már tudom, nem tévedtem. Az ősz mindig csoda volt, már akkor is megfogott.

..............

adj még oly szépet

mint akkor adtál – mikor -
megszülettek az első
léptek,
adj még oly tiszta létet,
mit nem szennyezi az enyészet,
a mások adta nézet,
adj még...bár lehet
későn kérek,
hisz már csak lassulnak "azok"
a léptek...

...........

…és nem tudok elszakadni az élményektől, ami akkor ért, amikor még éretlenül az életembe minden belefért. A lehulló levelek alatt órákig bámultam a télre készülő rovarokat. És a hangyák..hú, azok maguk a csoda..milyen rendben, hangtalanul masíroztak, vonalat alkottak. A színek mindig vonzottak. Tudatlanul vártam, ahogy a levelek halottá váltak vörösről - rőtre, sárgáról más csodásra változtak... És a föveny …mit akkor puha útnak neveztem, mikor érintette …cipő nélküli létemet.
Most is érzem a múlás illatát, hogy fogja arcom az igazi szellő…mi nem borzolt, simított, megtartott tisztának, mit ...az esőcsepp is csak áztatni tudott...mosni nem kellett…hisz úgy aprón...mezítelenül...akkor áldott volt!

*******************************************

 3. ÁRVAY MÁRIA: SZÓKÉPEK 

  (életérzés)

 

Hangulatok, érzések, szóképekkel ábrázolva - egyes szám, első személyben

 
Léleksimogatásra vágyom
 
A szavak lehetnek jók, vagy rosszak.
Bántóak és simogatóak.
Sértőek és békítők.
Barátságtalanok és kedveskedők.
Bőbeszédűek, szűkszavúak.

Cseverészők és távirati stílusúak.
Szívszorítóak és reményt keltők.
Mostanában hiányérzet fog el.
Hol vagytok, ti kedves szavak?
Hol maradtok?
Szomjazom rátok.
Egyre jobban és jobban.
Nem hangulatjelekre van szükségem.
Nem szimbolikus képecskékre.
Hanem szavakra.
Élő, kedves, biztató szavakra.
A nemtetszést hamar ki lehet fejezni.
Az kéretlenül is jön.
Naponta akár többször is.
Megbánthatnak.
Sokáig kísérhetik a mindennapokat.
Persze, kellenek az építő, hasznos kritikák.
Tanulni lehet belőlük.
Mégis, vágyom a kellemes szavak menedékébe.
Eszembe jut valami.
Nem a kritikára élezem ki magam.
Figyelek, mikor bukkannak fel a léleksimogató szavak.
Nem rejtőzhetnek el örökre.
Valóban, velem vannak.
Csupán észre kell venni.
Pár példa.
Amikor betegség esetén jönnek a jobbulást kívánó üzenetek.
Esetleg telefonon is érdeklődik valaki hogylétem felől.
Ha pár napig nem lát a szomszéd, felhív és megkérdi:
"Mi van veled, rég láttalak? Csak nincs valami baj?"
Bármilyen nehéz vizsga után kíváncsi, érdeklődő kérdések.
Biztató szavak, ha nem sikerül.
Amikor azt hallom mástól:
"Szükségem van a segítségedre!"
Amikor pozitív visszajelzést kapok egy-egy teljesítményemről.
Nem mindegy, kitől érkeznek a kedves szavak.
Családtagoktól.
Barátoktól.
Ismerősöktől.
Tanároktól.
Munkatársaktól.
Esetleg, a főnököktől, vezetőktől.
Példaképektől, akikre fel lehet nézni.
Valakitől, aki meghatározó szerepet tölt be életem során.
Amikor megérkeznek a léleksimogató szavak:
Szívem táján melegséget érzek.
Boldog vagyok.
Érzem, feltöltődök.
Kiül a mosoly az arcomra.
Hálát érzek azért, amit mondtak.
Hálás vagyok annak, aki mondta.
Szárnyalni kezdek.
Értelmet nyer minden.
Van kiért, miért cselekedni.
Szeretném, ha ez az érzés sokáig megmaradna.
Ezért gyűjtöm ezeket az elismeréseket.
Leírom.
Rosszabb napjaimon előveszem, olvasgatom.
Kell a feltöltődés.
Mint a növényeknek a víz, száraz idő esetén.
A léleksimogatás, igazi ajándék az élettől.
Mindenkinek legyen benne része.
Minél gyakrabban.

*******************************************

 4. A VILÁG HÁROM PERCBEN 

   (gondolat morzsák)

 

Garamhegyi Edit: A halálról

 
Ha az élet egy út, akkor annak minden szakaszára fel kell készülnünk, amennyire lehet. Csak ezeknek a szakaszoknak még mindig vannak megvilágítatlan részei. Tabuk, a már olyan sokszor emlegetett fel nem tett, fel nem tehető kérdések, aminek egy részét – és ezt ki kell mondanunk – leginkább az egyházak tartották sötétben. Már persze azoknak, akik beérték a hagyományra és a tekintélyre való hivatkozással igaz válaszok helyett. Tapasztalatból tudom, hogyan lepi el a kételkedés helyét az iszonyat, amit a rosszul megválaszolt őszinte kérdések hagynak maguk után, és hogyan perforálják azt az erősnek látszó szövetet, ami a világnézetünket egyben tartja, egyre csak szaporíítva a lyukak számát, míg meg nem adja magát, és el nem szakad. Nem tudom elégszer elmondani: vigyázzunk a kérdéseink őszinteségére! Mert ha elveszítjük a következő generáció bizalmát, azt az ő kérdéseikből fogjuk leghamarabb észre venni. Vagy abból, hogy egyszerűan elfogytak.

Garamhegyi Edit

*

Hát szóval ma a halálról szeretnék valamit elmondani, és nem azért, mert bármiben is aktuálisnak érezném, hanem azért, mert be szeretném bizonyítani, hogy mindenről lehet és kell beszélni. Miért ne kezdjünk akkor már az egyik legkeményebbel? Nem, nincsenek nagy és tartalmas gondolataim erről, és nem fogok talán semmi megnyugtatót ma feltárni, én csak egy apró részletet szeretnék megvilágítani, ha már ezzel ellensúlyozhatom a bevezetőbe került sötétséget. Szóval Krisztusnak egy különös gesztusáról akarnék ma valamit elmondani: Talán emlékszünk rá, amikor Lázárt kihívja a sírjából, meglehetősen híres jelenet, hiszen még Ő is csak – ha jól rémlik – három halottat támasztott fel földi tartózkodásának ideje alatt. Lázár ráadásul a barátja volt, a szintén sokat emlegetett Máriának és Mártának a testvére, akiknek a viselkedéséről könyvnyi anyagokat lehetne kihámozni a nők lehetséges lelki tulajdonságairól és viselkedéséről. Igen, Guszti, azt hiszem, beszélnünk kell majd Máriáról és Mártáról… Annál is inkább, mert ők üzennek Jézusnak, hogy Lázár nagyon beteg, forduljon vissze az útjáról, és segítsen. De Jézus nem teszi meg ezt nekik. kicsit mintha még fel is villanyozná annka a lehetősége, hogy ha késve érkezik, legalább olyan méltó módon mutathatja meg Atyja hatalmát és a benne is meglévő erőt, hogy ezzel a tettével igazán odaállhat saját szavai mögé. És igen, mire Jézus visszafordul, és elér Lázár házához, Lázár halott. Mária és Márta zokognak, és tehetetlenségükben nekiesnek Jézusnak, hibáztatják a veszteségért, számonkérik a késedelmet. És ekkor valami egészen elképesztő dolog történik: Jézus szeméből ömlik a könny. Nem a szidás bántja, hanem a két szeretett személy fájdalma. Földi működésében először találkozik a halállal, személyes érintettségének minden érzelmével először érzékeli a halált – erről az oldalról. Először látja az ember oldaláról, onnan, ahonnan nem látszik még a fény, ahol ragaszkodunk ahhoz, amink van, mert ezt ismerjük, akármilyen, akármennyi, akárhogy sikerült, akárhogy fáj. Mert nem ismerünk semmi mást. Látta ő már a halált, de sosem innen. Ahonnan Ő látta, nem ilyennek látta. A tőlünk tanult könynekkel a szemében hívja ki Lázárt a sírból, ahol egyébként már negyednapja feküdt. Lázár kitámolyog a fényre, de az a Jézus, aki ott áll, már valóban teljesen ember és teljesen Isten, ebben a pillanatban a legnagyobb emberi tanulsággal a szívében és a szemében, amikor Isten felfoghatatlen erejével leuralja azt, amit semmilyen emberi tapasztalat, hatalom vagy tudomány nem tudott: a halált.
Igen, hiszen én is sokszor hallottam, hogy aki hisz Istenben, ne féljen a haláltól. Na, ezért akartam ezt elmondani. Mert nem értem, hogyan lehet ennyire lebecsülni az emberi félelmet, kétségbeesést, bizonytalanságot. És miért is kellene? Hadd féljünk és sírjunk! Miért kellene eltitkolnunk, hogy emberek vagyunk? Nem szeretném ezt tovább engedni, mert ha Jézus nem szégyelt sírni, mégis kik vagyunk mi, hogy ezt megálljuk könnyek nélkül? Persze, ha te nem félsz, nem kell úgy tenned. Csak merjünk őszinték lenni, hiszen Ő mindenkihez annyira megértő és nyugodt volt, Semmilyen emberi bűn nem forgatta ki önmagából. De tudod, ahogy a farizeusokkal beszélt, az eléképesztő. Mert ők nem mertek emberek lenni. Álarcot viseltek és elbújtak önmaguk emberi lénye elől, és ezzel éppen Isten alkotását tagadták meg magukban. Szóval Jézus és a könnyek… Nem tudom, mit vitt magával az olajfák alá, nem tudom, miért nem szégyellte akkor már a vércseppeket sem, amikor a saját halálára készült. Szóval, igen: emberré lett…

*******************************************

 5. VERSEK ŐSZI HANGULATBAN 

 

Tóth Enikő Enci: Ősznek a leánya
 
Ősznek a leánya vezetékek felett
napsugarat szórva simogatja kezed,

néha online követ, megtöri a csendet,
hisz az erdők mélyén csodákat teremthet!
Színesre festi a lombok bágyadt sátrát,
hajnalban felölti köd álmodó fátylát,
s szőnyegén, ha lépnél, vörös, barna, sárga,
vérző földi létnek hamvait vigyázza!
Avarba lefekszik, suttogását hallod,
koppanó gesztenye megtöri a hangot,
szeme kékje szürkül, haja rozsdabarna,
néha már megsebzi fagynak fehér karma!
Aztán a november dérrel, zúzmarával
csipkézi az erdőt, s elfáradt szavával
az ősznek leánya körbetekint végül,
s avarágynak alján elpihenni készül...

……………………………

 
Konrád Viktória: Az örök álom
- Őszi merengő -
 
Gyengéden esnek az esőcseppek,
Érzem, puhán kezemre hullanak.

Gyenge fény hatol két kis szemembe,
Álmodva nyugovóra tér a nap.
Erezettek a rőt falevelek,
Pereg élete regénye mindnek,
Mi e csodás világra született.
Bús törvény a halál kísérete.
S mégis: ősszel is nyílik sok virág,
De puha ködtakaró a paplan.
Elmúláskor mosolyog a világ.
S mégis: terjed a remény illata.
Testünk nem él mindig, hisz törékeny,
De nyomot hagyhatunk a lelkekben,
Átölel az örök, a végtelen.

……………………

 
Kuchta Csilla: ŐSZI FALEVELEK
 
Borúsra, nagyon hidegre vált már az idő.

A fák ágain ülő zöld levelek jelzik
a nagy élet törvényszerűségét ismétlő
igaz tényt - megszületéstől az elmúlásig.
A fák zöldes-barnás lombkoronái lassan
megváltoznak s színesebb pompára öltöznek:
vörös, barna, sárga, piros s fekete ruhára.
A levelek nagyobb avarrá emelkednek.
Az új ősz üzenete most is szívemig szól.
Meg-megsárgult potyogva eső leveleket
hulló fényes csillagként, szemeimmel látom.
Megérkezett az újabb ősz, itt van mellettem.

…………………….

 
W. Ábrahám Erzsébet: ŐSZI FÉNY

Az ősz oly fájó,

az ősz oly szép,
lépked csendesen
a szívemen még.
Álmokat suttog,
múltamba néz,
könnyekkel-sóhajt
a sok falevél.
Elmúlik minden,
más útra kél,
boldogság szépül
a bánat helyén...

…………………….

 
Engel Csaba: Itt hagyta az ősz csodás illatát

házunk előtt eljárt egy ismerős,

Halkan dúdolt, pengetve hangszerét,
lábujjhegyen táncolt az udvaron,
s kertünkben levette jelmezét.
Fáradtnak tűnt, leült a fák közé,
kifújta magát, behunyta szemét.
Zúzmarás lehelete füstként szállt,
Elsárgult minden, mi útjában állt.
Mosolygó arccal suttogva mesélt,
körülötte a gyümölcs beért.
Hullani kezdett az édes szőlő,
de attól még zölden állt a fenyő.
 
2019.10.24.

……………………….

 

Kiss Karola: Tájkép - festmény (50x90 cm, olaj-farost)

*******************************************

 6. A.K. ANDRÁS: A VÁLTOZÁS SZELE 

   (novella)

A séta hosszabbra sikerült, mint gondolta. Enyhe nyári szellő fújdogált, mégis szinte szikrázott a gyűlölet által keltet energiahullám, ami a földet bejárja. Nagyon de nagyon nem tetszett neki, amit lát és tapasztal. Hóna alatt egy sakktáblával tovább sétál a park felé a pokol egyik leghatalmasabb démona. Egy koldust lát útközben a szeme sarkából, az emberek nagy ívben kikerülik. Pedig tényleg rászorulna arra a kevésre is. Azazel úgy döntött, most lázadni fog és a zsebébe nyúlt, bár jól tudja nincs benne semmi sem. Nem azért ő a fekete mágia egyik legnagyobb mestere, hogy meg kelljen tömnie a zsebeit. Egy papír bankót vett elő, a legnagyobb címletből egy darabot és az öregnek adta. Közben megérintve a kezét. Igen, az öreg beteg, nem is akármennyire. Egyetlen érintésével meggyógyította, maga sem tudja miért, de jobban érezte magát tőle. Majd szó nélkül tovább haladt, alig ötven méter gyalogolt és megérkezett úti céljához, leendő sakk partneréhez.

A.K. András

– Szabad ez a hely? – A jó Isten feltekintett és elmosolyodva válaszolt.
– Ne viccelődj kérlek. Nem áll jól neked Azazel.
– Szabadságon vagyok. Igazán felfüggeszthetnénk a viszályunkat erre az időre.
– Legyen. Fehérrel, vagy a feketével szeretnél játszani? – mutatott a teremtő a sakktáblára.
– Kár, hogy csak ezek a színek vannak. Hivatalból a feketét választanám, ámde a fehér közelebb áll jelenleg a hangulatomhoz.
– Milyen színeket szeretnél még?
– Lehetne vörös és kék például. Akkor a kéket választanám.
– Miért a kéket?
– Mert a vörös olyan mindennapi. Az alvilág tele van vele, viszont a kék olyan különleges. Nem látni minden nap.
– Legyen óhajod szerint. Elvégre most fegyverszünet van. – Intett a teremtő, és a bábuk, de még a tábla színe is ragyogó vörösé és égszínkékké vált. Megkezdték a partit. – Miért érzem úgy, valami zavar téged a jelenlegi felállásban?
– Néz körül apám! Ez eddig semleges terület volt és tessék! Ki az, akit el lehet teríteni rossz útra? Az emberek gonoszsága már nem csak az égig kiált, hanem a pokolba is lehallatszik.
– Ez az ő döntésük. Nem a te hibád. Ezért adtál alamizsnát annak a koldusnak is?
– Lucifer szerint az emberek lelkét kell elrabolnunk, rávenni őket a rosszra. De azt nem mondja meg, miért?
– Hmm. Erre nem számítottam. Nem használsz mágiát a partiban, nem élsz vissza a lehetőségeiddel. Egy meghasonult démon engedi nyerni a teremtőt?
– Mert magáért a játékért, annak öröméért játszom. Próbáld ki. Én így lázadok.
– Tehát ezért adtál alamizsnát annak az öregnek és ezért gyógyítottad meg?
– Nem tudom miért csináltam. Talán örömet okozott, hogy bosszanthatom vele Lucifert és Jézust.
– Lucifert még értem is, de a fiamat hogyan?
– Ha én ennyit teszek, akkor neki milliószor többet kell. azért ez a tény bosszantó lesz neki.
– Jogos, de ő már megtette a magáét.
– Igen, mikor? Kétezer éve! Nem gondolod, hogy azóta kissé mások lettek az értékrendek.
– Ez jogos. Tényleg élvezetesebb így a játék, hogy nem használunk semmit se, ami emberfeletti. – Azazel elmosolyodott apja, Isten megállapításán.
– Ezért is vettem ki szabadságot, hogy kicsit kitörjek a szürke hétköznapokból. Viszont amit itt fent látok, az elszomorít. Akár csak odahaza, majdnem minden ugyanaz.
– Ezt hívják szabad akaratnak. Az ember maga dönthet a maga sorsának bizonyos részleteiről.
– Kissé bánom már ezt a lázadásos dolgot. Nem egészen így akartuk, mint ami lett belőle.
– Ezt Lucifer nem így látja. – Ráncolta a homlokát a teremtő.
– Ő poklot akar csinálni a földből is és nagyon úgy néz ki sikerült neki. – Azazel leütötte a futót.
– Talmi csillogás ez és ezt ő is tudja. Amit a magáénak hisz sikereket, azt mind az emberek hajtották végre, nélküle. Nem mondom neki nincsenek sikerei, ám de közel sem annyi amennyit állit.
– Apám! Hol rontottuk el? Hol siklottak ki ennyire a dolgok, Lassan ránk démonokra már nem is lesz szükség. A rendszer elszáguld mellettünk és felesleges nyűg leszünk csak.
– A vallással és a politikával kezdődött, majd a demokráciával folytatódott.
– Azért fura ezt a te szádból hallani apám.
– Pedig így van, kérdezd csak meg Lucifert neki mi a véleménye erről? Régen, a vallás is a hit egy úton jártak, bár már akkor sem volt semmi közük egymáshoz. Sakk. Sokkal inkább vannak a politikával egy hullámhosszon a vallási felekezetek vezetői.
– Nem nagyon tetszik, amiket hallok, mert tudom, hogy igazad van. Rosálok!
– Szép húzás. Pedig sajnos így van. Az emberi gonoszság és önzés olyan fokokra ért, hogy bizony a végítélet napján a pokol tele lesz. Kitehetitek a megtelt táblát.
– Nem akarsz beavatkozni apám?
– A szabad akarat nem lenne, ha megtenném. Miért, csak nem zavarna téged a tény, hogy végre Lucifer megkapja amire mindig is vágyott?
– Már így is a pokol mennyezetét verik az ingatlan árak odalent, pont ez hiányzik a halhatatlanságomból. Amúgy meg nem konkrétan ezek voltak a célok, amikor fellázadtunk. Lucifer nem ezt ígérte.
– Már kis angyal korábban sem volt szabad elhinni neki mindent, amit mondott. Nekem ez nem új infó. Megint sakk.
– Ez meggondolatlan lépés volt. Eltereltem a figyelmed, ez így nem sportszerű. Megadom a lehetőséget, hogy újra gondold az alaphelyzetről kiindulva.
– Mi van veled Azazel? Alamizsnát adsz, gyógyítasz, most meg magának a teremtőnek adsz esélyt?
– Talán kezdek belefáradni. Amúgy meg mondtam már, a játék öröméért játszom. Ha csalok akkor magamat verem át. Csalással bárki képes nyerni, ám de annak az értéke nem több mint egy marék szárított bolha.
– Valaki még annak is örül. – Mosolyodott el Isten. – Értelek, mégis maradnék az eredeti felállásnál.
– Akkor le fogom ütni a királynődet.
– Látod, ez majd inspirál, hogy legközelebb jobban átgondoljam. Végül is a játék erről is szól.
Isten kizökkent a gondolataiból és Azazel nyerte a partit. Nem volt túlzottan boldog tőle, mert hosszabb meccsre számított. Akart még egy visszavágót játszani ám de letelt a szabadsága. Így visszatért a pokolba, hogy elfoglalja ismét szolgálati helyét. Aznap a teremtő elgondolkozott a mai nap eseményein és magához rendelte Lucifert. Az értetlenül toporgott előtte, hiszen lázadása óta először van apja színe előtt.
– Úgy döntöttem fiam, újra küldök a földre egy megváltót. Ám de most, nem lesz megírva sorsa előre.
Sátánnak nem tetszett-e a megszólítás, a hideg kirázta tőle. viszont kétségtelen tény, a teremtő által van ő is és mindenki. Vagyis teheti, még ha neki ez nem is tetszik.
– Elég nehéz lesz Jézust rávenned, hogy forgatókönyv nélkül menjen vissza a földre. Ráadásul nekem fogalmam sincs mi lesz a dolgom.
– Nem lesz dolgod ezzel Lucifer! Mi több, egy objektív, pártatlan személyt küldök le. Aki tökéletesen ismeri mindkét oldalt. Aki még nem volt a földön.
– Ezt tényleg nem értem. Nem a fiadat küldöd?!
– Nem, nem a fiamat küldöm Lucifer. Hanem az unokámat, a lányodat.
– Szó sem lehet róla! Azt már nem! Nem engedem annak a fertőnek a közelébe sem az én kicsikémet!
– Nem az engedélyed kértem! Közöltem veled és te fel fogod készíteni őt.
– Köznevetség tárgya lesz a pokol! Mégis ezt hogyan gondoltad apám?! Felszegezzék őt is mint egy denevért?!
– Úgy, ahogyan mondtam. Megkapja a szabad akarat képességét és korlátlanul cselekedhet a föld minden lakójával szabad akarata szerint. Magával víve a pokol és a menny minden erejét és képességét. Egyetlen gondolatával tud földrészeket eltörölni, és alkotni is, ha kell. Nem féltem kis unokámat. Meg fogja tudni oldani a helyzetet.
– Úgy látom, már eldöntötted apám. – Csillant fel csalfán Lucifer szeme. – Ez egy nagyon veszélyes küldetés lesz, és te sem szeretnéd, ha baja esne.
– Igen, eldöntöttem. És nem, nem mehetsz vele se te, se semelyik csatlósod. Magának kell mindent megtapasztalnia és megértenie. Amúgy is itt az ideje, hogy elhagyja a szülői házat és tanuljon egy kis önállóságot. Meg aztán ha jól tudom, nem kívánt részt venni a családi vállalkozásban egyik oldalról sem.
Így történhetett, hogy a második eljövetelt, megelőzte egy közbenső. Egyáltalán nem tetszett az új felállás Lucifernek. Bár tilos volt beavatkoznia, vagy befolyásolnia csemetéjét bármilyen módon is, mégis megszaporodtak hirtelen bizonyos eszközök, az emberiség életét megnehezítő gépek megmagyarázhatatlan meghibásodása. Érdekes módon mindig azokon a területeken, ahol a megváltó egy pont béta megjelent. Isten unokája, Lucifer leánya. Politikusok betegedtek meg nagy hirtelenséggel és vallási vezetőket ért autóbaleset. Vagy éppen hatalmas mamut cégekről derült ki egyik pillanatról a másikra, hogy csődbe mentek, míg nevenincs cégek találtak fel hihetetlen hatékony gyógyszereket gyógyíthatatlan betegségekre. Így vagy úgy, ám de az élet könnyebb és elviselhetőbb lett a földön, ki tudja miért?
Azazel kilépet a földben megnyílt kénszagú hasadásból egy erdő közepén, és az égszínkék és vörös színeiben ragyogó sakktáblájával elindult a város irányába. Jókedve volt, valamiért változást érzet mindenhol. Talán mert a finom nyári szellő kissé megerősödve, ám de nem tolakodva jelen volt az éterben is. A változás szele.
 
Vége

……………………..

 

AI kép – (Jézus és Lucifer)

*******************************************

 7. TERMÉSZET DÍCSÉRETE VERSEKBEN 

 

Szilágyi Anita: Varászlatos Ősz

Szarvascsorda szemlélődik büszkén,
Őszi erdők aranyszínű lombjai között,
Kis borjaik szaladnak fürgén,

Száraz levél csörög patájuk fölött,
Agancsaikkal fenséges látványt nyújtanak,
Erdei tisztáson nemes királyfiak,
Nőstényüknek védelmet adnak,
Méltósággal óvják területüket, úrfiak,
Ősszel figyelünk a szarvasbőgés hangjára,
Tiszta éjszakán távolra elhallani,
Szarvasbika teheneit hívja párzásra,
Természetláncot vétek embernek felbontani,
Hangjával mutatja milyen erős,
Háremére, ha idegen bika betör,
Sokszor merész birokra megy az eszelős,
Olyankor a látványos agancs letör,
Vadászat ünnepe a szarvasbőgés,
Lesből tisztán látható a szarvasbika,
Nyitott lőrésből lehetetlen a szarvas szökés,
Agancs lehull éles célpontra nem kell taktika

………………………..

 
Szőcs Éva:  Lenge ruhában
 
Lenge ruhában jelent meg a tavasz,
virágport szórt rétre, mezőre.
Zöld rügyet bontott a fa,
ágai közt madár rakott fészket.

Lassan a Nyár is oda osont,
meleget szórt égre, földre.
Búzakalászt ringatott a szél,
lepkék játszottak virágok kelyhében.
 
Pajkos kis szellő borzolta a fákat,
becsempészte az Ősz színeit.
Egy madár sereg tűnik az égen,
búcsúztatják a fák lombjait.
 
Zimankós reggelre ébred a táj,
hópelyhek vidáman csilingelnek.
Elalszik lassan erdő, mező
puha takaró alatt, Tavaszról álmodik.

…………………..

 
Márkus Kata: Csillagok alatt

Vörösen izzik az ég alja,
tüzes ágyán piheg már a nap,
búcsúcsókjától felhő olvad,
káprázatos e szép alkonyat.
 

Elcsendesül, pihen a város,
sötétben a varjú sem károg,
kicsi lámpákban halvány a fény,
csendes utcákon oson az éj.
 
"Éj leng alá a mély vadonra ,"
sötét fátylát csillag hordozza,
minden zajt, vigalmat eltakar,
lágy szellőtől csipkéje szakad.
 
Terülő éjben béke honol,
felhők ölén telihold trónol,
megkésett vándornak világít,
messziről jött, fáradtnak látszik.
 
A vadon mélyén bagoly figyel,
holdat keresi szemeivel,
ketten vigyázzák az éjszakát,
embernek, állatnak nyugalmát.
Idézet: Petőfi Sándor verséből.

……………………..

 
Felső Tamás: Holdfényes éjszakán
 
Egy holdfényes éjszakán,

fülesbagoly ül a fán.
Az égen ezernyi csillag ragyog,
s én idekint magam vagyok.
 
Vastag ruhát venni kellett,
látszik már a lehelet.
Csak nézem a Holdat,
lassú léptekkel érkezik a holnap.
 
Szárnyak suhannak a fényben,
van még erő egy pár denevérben.
A bagoly már sehol, ahogy felnézek a fára,
s átjár a természet varázsa.
 
Magasban a Hold kerek képe előtt darvak szállnak,
hogy el ne tévedjenek, Grúúú-Grúúú kiabálnak,
nyoma sincs már a nyárnak.
 
Itt van, megjött az ősz,
a réten előttem megugrik egy őz.
Fácánkakas nagy robajjal felrepül, s rikolt,
utamon még kísér a Hold.
 
Leszállt a köd, harmatos a fű,
minden cseppje oly gyönyörű.
A pókhálókra is kiültek a cseppek,
párat belőlük leseprek.
 
Miközben nadrágom száráról is lesöpröm a vizet,
az erdőszélen látok szarvastehenet borjakkal, vagy tízet.
 
Kabátomról is leszedek pár pókhálós szöszt,
közben vaddisznó konda csörtet a fák közt.
Rókamama nagyot ugrik, éhes szájak várják otthon többen,
miután földet ér, pocokkal szájában eltűnik a ködben.
 
Világosodni kezd, oszlik a köd, hideg lett idekint.
A gyaloglástól hátamon átázott már az ing,
még nézem útközben, ahogy ágak hegyén sok csipkebogyó ring.
A köd könnye fákról csepeg az avarra,
látom már a falu fényeit,
lassan elindulok amarra.
 
A horizonton feljön a nap, s lemegy a Hold.
Fenyőfáról egy mátyásmadár még rám rikolt.
Visszanézek a magam mögött hagyott tájra,
ahogy távolodik a színes erdőknek árnya.
 
Belül valami hihetetlen érzés fog el,
mint mikor a lélegzet fogy el.
Lelkemen, hogy itt hagyom a tájat,
ismét marad egy folt.
Még felsóhajtok.
De szép éjszaka volt!

………………….

 
Jártó Róza: Ha elszáll a Kékmadár
 
Van még valami, mit el kell mondani.
Nem szabad mindent a szívben tartani.
Ha elhallgatom, nem is tudhatod,
Mit is gondolok, mit is kérek,

Bármit is mondok, más, amit érzek.
Újra bejárjuk együtt a végtelent,
Ami az életből, nem csak képzelet.
Futunk a réten, nézzük a csodát,
Amit az illattal viszünk tovább.
Láttunk kis őzet, mókusokat,
Szemtelen kis életkoldusokat.
Mennyi kacagás! Sok villanás!
Ezt adta az élet, öleld most át.
Szorítsd magadhoz és vidd át nekik,
Vidíts fel evvel a túlparton valakit.
Ha majd a holdvilág rád szórja sugarát,
Indulj lassan el a végtelenen át,
Tudod, az út vége ott vár valahol,
Ott vár a jó, hol a hárfa hangja szól.
Mondd el nekik, mi is jövünk,
Van még dolgunk, de sietünk.
Nélküled mi se várunk soká.
Indulj, édes, és várj ott reám.

*******************************************

 8. AUSZTRÁL KAPCSOLATOK 

    Ilosvay Gusztáv levelei

Adásnap: 2025.09.07
 
Ma a zene dominált hiszen a Magyar dal napja közeledik. És tetejébe mi sem vagyunk behavazva. ( itt még mindig tél van) ugyan már hosszabbodnak a napok. Remélem minden zenei igényeteket kielégítettük. Köszönet minden kollégának aki hozzáadott a mai nap sikeréhez. Találkozunk jövő héten külső adáson, amit mi nagyon szeretünk. Ha kijössz a Magyar Fesztiválra 290 Homestead Rd Orchard Hills találkozunk ott személyesen. Ne feledd támogatni barátunkat a „ Megszólalok” internetes irodalmi magazint akinek a főszerkesztője Véghelyi József. Sok boldogságot kívánunk neki szülinapja alkalmából. Ha tetszett az adás kérlek osszad meg barátaiddal
www.radiomozaiksydney.com.au

Ilosvay Gusztáv

*

Adásnap: 2025.09.14

 
 Ma a Magyar Fesztiválról helyszíni közvetítést adtunk. Egy nagyon sikeres szervezés volt. Én nem emlékszem, hogy valaha ennyi embert láttam volna az utóbbi időben egy magyar rendezvényen. Sokan voltunk és remekül éreztük magunkat. Megünnepeltük Les Ádámot , aki a Konyhai Huncutság rovat vezetője, s már 6 éve dolgozik velünk. Őszintén gratulálunk Lacinak. Itt szeretném megköszönni minden kollégámnak, aki részt vett ezen az izgalmas napon. Ne feledd barátunkat a „ Megszólalok” irodalmi magazint, keress rá az interneten. Hidd el értéket találsz benne. Amennyiben élvezted a mai adást kérlek osszad meg barátaid között. Köszönjük
www.radiomozaiksydney.com.au
 
*
Adásnap:  2025.09.21
 
 Hü ha, a mai program tele volt kísérletezéssel, sikerekkel és legfőképp remek témákkal. Folytattuk a Gajdics Krisztián bőrdíszművessel a múlt héten elkezdett interjút, beszélgettünk a cserkész csapatok vezetőivel a múlt heti Cserkész Piknik sikerének a titkát tárgyaltuk meg, a tapasztalatait. Még egyszer hatalmas gratuláció a fiuknak és lányoknak. Remek munka volt. A nap meghatározó témája a mesterséges intelligencia hatása társadalmunkra és az emberiség jövőjére. Remek beszélgetés volt Bubnó Marcival és Garamhegyi Edittel. Feltétlen kapcsoljatok rá, fergeteges lett. Ne feledd megtekinteni a „Megszólalok” internetes irodalmi magazint, amit már másfél évtizede támogatunk. Értéket találsz benne. Ha tetszett az adás, kérlek osszad meg barátaiddal., ismerőseiddel. Köszönjük
www.radiomozaiksydney.com.au

*

Adásnap: 2025.09.28
 
 Szerintem itt valaki ellopja az időt tőlünk. Minden adást megtervezünk, másodpercre pontosan kiszámoljuk, hogy mi hova hogyan megy, szépen elindul az adás aztán a gonosz idő manók elcsenik a perceket tőlünk. Szóval mire odajutunk, hogy vége az adásnak úgy járunk, mint a kezdő motorszerelő, hogy egy marék alkatrész kimaradt a kocsiból miután összeszereltük. Kocsinál meg lehet tenni, hogy szétszeded és ujra megkeresed a kimaradt alkatrészeknek a helyét, de itt a rádiónál ami kimaradt azt már nem teszem vissza, legalábbis nem ebben az adásban. Én is azzal vigasztaltam magam: -Majd jövő héten, de addig meg ég az arcom. Ettől eltekintve remek lett, minden szépen sikerült s a végén egy pörgő, remek adást sikerült csinálnunk. Hálás köszönetem minden kollégámnak, aki részt vett az adásban ezzel is gazdagítva, színesítve a tartalmat. Ne feledd megtekinteni a MEGSZÓLALOK internetes irodalmi magazint, ami már színes fomában is megjelenik Véghelyi József főszerkesztő irányításával. Kattints rá, nézz bele, értéket találsz. Ha tetszett kérlek osszad meg barátaiddal, ismerőseiddel. Köszönjük.
www.radiomozaiksydney.com.au

*******************************************

 9. ANTOLÓGIA A MAGAZINBAN 

 

Kis Pál István: A szomszédért jöttek (1956)
 
Csak lámpáit láttuk a fekete autónak,
halkan jött az éjből, mint a halálcsónak,
mint komor hajós az őszben a november,
avar köntöst viselt zsinórtürelemmel.
 

Anyám arca nyirkos fűzfakéreg,
csak a szomszédért jöttek – súgta –,
ne félj, én se félek!
 
Ajtót nyitottak-csuktak,
a falakon verdeső árnyak,
míg az utcai lámpák,
a hunyt szemű párkák,
a sötétben félelmet hánytak.
 
A szomszéd bácsira emlékszem,
kár, hogy nem tért vissza,
terepasztala volt
s hozzá kisvasútja,
…………………….
 
Véghelyi József: Utcán…

(karcolat)
 
Mindenki állt már a járdán arra várva, hogy a gyalogosok lámpája zöldre váltson. Járművek széles repertoárja pöfög - illetve ma már suhan-  el az orra előtt.
Egyedül álltam várva az átkelésre, körülöttem senki sem volt.
Ez az időszak arra is jó, hogy az előttem felvonuló szebbnél szebb, drágábbnál drágább autócsodákat szemrevételezzem, az utánuk való vágyakozás legkisebb jele nélkül, már-már közömbösen. Ilyen alkalmakor Arany János „Epilógus” című versének néhány sorai jutnak az eszembe:
...

Láttam sok kevély fogatot,
Fényes tengelyt, cifra bakot:
S egy a lelkem!
Soha meg se' irigyeltem.
 
Nem törődtem bennülővel
Hetyke úrral, cifra nővel:
Hogy áll orra az
Az út szélin baktatóra.
...

Jelen esetemben mégis valami felkeltette a figyelmemet: a lehajtott ablakok mögül egyre többen vigyorogtam felém, főleg fiatalabb férfiak. Néhányan arra is vetemedtek, hogy integessenek. Sohasem voltam valami Adonisz, - idős koromra csak csúnyább lettem - ezért nem tudtam mire véljem ezeket a megkülönböztetett gesztusokat.
Jó, az igaz, hogy több ezer diákot tanítottam már életemben, ám azért ekkora figyelemre mégsem számíthattam…!
Persze a turpisság rövidesen kiderült, amikor egy ficsúr félreérthetetlen mozdulattal jelezte tisztességtelen szándékát!
A hatás nem maradt el. A hátam mögött egy határozott női hang közölte a véleményét:
- Te bunkó! Rohanj haza a feleségedhez, és a mozdulataidat otthon gyakorold!
A rejtély megoldódott: idő közben a hátam mögött csendben megállt egy csinos fiatal nő, aki a jelenlétével vonzotta a könnyű kalandokra éhes férfi szemeket. Persze rögtön kiderült, hogy egyáltalán nem én váltottam ki a sok „megkülönböztetö” jelzéseket!

……………………….

 
Tóth Enikő Enci: Ahol...
 
Ahol egy nemzet fellegekre kelt,

ötvenhat őszén indultak csodák,
szabadságukért új holnapot emelt,
s lyukas zászlón a remény futott át!
Ahol az ember magyarnak maradt,
hitte a jövőt, féltve kincseit,
zsarnokság lánca a porba szakadt,
tiszta eszme hordta össze híveit!
Hány igaz ember, nemzeti lélek,
harcolt hazáért, s lett végül vérnek,
kínjai közt fákról lógó fénysugár?
Megtették bátran, szívben összeértek,
bús pesti utcán értük szól az ének,
ahol a szívünk igaz szóra vár!

…………………..

 

Hegyaljai Tünde festménye: Megalázva  (30x40 cm, akrill)

……………………….

 

Lovag Dáma Nagy Cynthia video verse
 
„Hanak Gábor. Gyertyák” megtekintése a YouTube-on
 
https://youtube.com/shorts/r1mQgejEt6I?si=KFKmenSjzfIjk44P
 

……………………..

 
Márkus Kata: Emlékeket kerestem
(elbeszélés)
 
Derékig érő fűben lépegetek nagypapa öreg, tömésfalu pincéje felé. Évek óta nincs gazdája, elhagyottan áll a szőlőhegy végében. Szőlőt már hírből sem látni, helyét elfoglalta az akácfa, és a mindenfelé tekeredő tüskeszeder. Ahogy közeledek a pincéhez, szomorúan látom, hogy egyetlen ablakán félig leszakadva lóg a spaletta. Mögötte vaksi ablaküveg hunyorog a napra. A pinceajtó sincs jobb állapotban. Hajdan szép zöldre festette nagypapa, most  hírmondónak sem maradt rajta a zöld színből. Nem kímélte az idő, évtizedeken át eső áztatta, szél döngette. Egykor vastag,

Márkus Kata

összegyalult deszkái voltak, most, ujjnyi réseken kukucskál befelé a napsugár. Hatalmas, kovácsoltvas kilincsét lenyomva, kicsit meglepődök, mert az ajtó hangosan nyikorogva nyílik. Valaki úgy gondolta, már nem érdemes kulcsra zárni. Gondolom, megtartotta emléknek a szintén méretes kovácsoltvas kulcsot. 
A félig nyitott ajtón, majdnem bekiáltok, mint  hajdanán, amikor megérkeztem az ebéddel. - Megjöttem nagypapa! - ,de gyorsan visszazökkenek a mába.  
Sarkig tárom a rozoga, kopott ajtót, mögöttem a fénynyalábok kíváncsian igyekeznek befelé. A zaj felébresztette a pincében lakó egereket, mert a döngölt földön ijedten szaladnak el lábam előtt. Nem tagadom, egy pillanatig én is megijedtem tőlük. 
Szemem lassan szokja a félhomályt, orrom az állott pinceszagot, amely keveredik az egérszaggal. Egy letört akácfa ággal a vastag pókhálókat terelgetem, és szomorúan nézem az üres présházat. Hordóknak, régi faprésnek nyoma sincs, a gántárfák még megvannak. A málladozó vakolatú falon, rozsdás szögön törött lopótök lóg, mellette a szebb napokat látott kormos üvegű petróleumlámpa árválkodik.
A parányi szobában megtalálom a kecskelábú asztalt, előtte a padot. Mindkettőben kitartóan perceg a szú. Fal mellett még ott áll a fakeretes heverő, szalmazsák és kereszt deszkák nélkül. Nagypapa délidőben rajta szokott pihenni. Hűlt helye van a kicsi öntöttvas kályhának, füst helyett szél járja a kormos kéménylyukat. 
Nem maradtam sokáig, mert lehangoló volt amit láttam. Nem tudom miért ringattam magamat hamis illúzióban. Szép emlékeim miatt mentem el nagypapa pincéjéhez, talán jobb lett volna, ha el sem megyek.
Óvatosan becsukom a megroggyant ajtót, az imént letaposott magas fű ösvényen hazaindulok. 
Félúton visszanézek. A  zöld lombú akácfáktól már nem látom a pincét, csak tetejének mohás kúpcserepei és megroggyant kéménye jelzi, hogy ott van. 
Úgy gondolom, én voltam az utolsó látogatója, idővel majd magához öleli a természet.
 

………………………

 

Huszár  Boglárka: Sárga taxi –festmény

…………………….

 
Krivák-Móricz Judit: Strandon
(elbeszélés)
 
Nyár eleje volt. Anyu elvitte Bogi lányunkat az iskola után egy kis pihenésre és kikapcsolódásra. Öt éves kora óta ezt csináltuk, hogy a gyerek megerősödjön a jó levegőn, bírja a hosszú telet.
Sokat jártunk Miskolc-Tapolcára, ahol együtt adott a hegyi levegő és van strandolási lehetőség is. Bogi jó úszó volt már akkor is, így félelem nélkül engedtem le őket együtt.
A hétvégeken, hol együtt -  hol külön mentünk le látogatóba a párommal, hogy megnézzük kell e segítség, vagy bármi más.

Krivák-Móricz Judit

Én voltam a soros.
Reggel hajnalban keltem s vonattal mentem. Vittem magamnak elemózsiát, na meg egy kis meglepés házi sütit is.
Megérkezvén átöltöztem én is jó kényelmes nyári holmiba, és mentünk a strandra. Ott három medence van, és egy pancsoló a kicsiknek. A úszómedence 180 cm mély a jó úszóknak.
Harmadik pedig egy lejtős aljú.
A lejárónál lehet a kicsikre ügyelni és ahogy mélyül, előbb apu-anyu nyakában lubickolhat a kicsi, míg a vége felé már csak az merészkedjen, aki tud úszni a mély vízben.
Hiába tudott Bogi jól úszni, anyu nem tudott volna utána menni.. Így maradt a lehetőség a medence elején a vízben pancsolni napozni és élvezi a vizet.
 Hú, de örült Bogi hogy mehetünk együtt be a mély vízbe, és ő is végre úszik és nem csak pacsázik. Később a medence tele lett emberrel. Úszni nem lehetett, csupán lubickolni. Ő kiment anyuhoz, én maradtam még egy kicsit.
Arra lettem figyelmes hogy előttem egy gyerek lebeg a víz felszínén.
Először azt gondoltam, hogy talán játszik a vízben, de láttam valami nagyon nem stimmel. Senki sem figyelt a kisfiúra, el volt magával foglalva a tömeg. Idő már nem volt, azonnal cselekedtem. Merőlegesen álltam a gyerek felsőteste felé A két kezem automatikusan megfogta és felemelte a törzsét. Egy erőteljes gyors mozdulattal kiemeltem a vízből és átdobtam a vállamon keresztül a hátamra a kis tehetetlen gyermektestet.
Erőteljes mozdulatokkal kezdtem el ütögetni a hátát.
Légvételt nem hallottam.
Még nagyobbat ütöttem a hátra és folyamatosan ugrálni kezdtem a már sekélyedő vízben,
Nagy sugárban kijött a kisfiú száján a benyelt víz, majd egy erős hörgő hang után már önmaga volt képes lélegezni…
- Érted mit mondok? – kérdeztem. Na, akkor karold át a nyakamat és pihenj a vállamon. kiviszlek a vízből.
A kisfiú görcsösen szorított, ha ez kell a biztonsághoz akkor ez kell hogy legyen.
Egyik kezemet a gyermek feneke alá tettem, másikkal mellkasát szorítottam magamhoz. Környezetemben az emberek önfeledten szórakoztak, élvezték a strandolás örömeit. Senki sem figyelte a másikat, önmagával, a családjával volt elfoglalva. Szememmel az úszómestert kerestem.
A medence szélén nem láttam senkit sem – a gyerek hozzátartozóját -  akinek itt lett volna a helye! Karomban a fiúval kifelé igyekeztem a medencéből. A medence szélén már tudtunk beszélgetni.
Nevét, korát kérdeztem. Majd,  hogy vigyem e el a szüleihez…
Kétségbeesetten kérte, hogy oda ne kísérjem el. Elgondolkodtam:
Most mit csinálhat a szülő?
S egyáltalán jól szórakozik- e? Napozik- e ? Vagy épp sört iszik a büfénél?
Nem is kísérte el a gyermekét.
Rövid pihenő után, nehéz szívvel engedtem útjára a kis srácot…
Fel voltam háborodva!
Éles kanyarral megint a medence felé vettem az utamat. Megláttam az úszómestert. Jó nagydarab férfi fehér nadrágban és trikóban. Fülig érő szájjal épp magyarázott valamit. Éreztem, hogy robban a testemben a feszültség, s az átélt izgalom. Az arcomat elöntötte a pír és azt vettem észre, hogy ordítozok az úszómesterrel.
- Hol a jó fenébe volt idáig maga?
- Látom sört azt ivott, attól olyan vörös az arca!
- Az izmait mutogatta itt a nőknek?
- Vagy vicceket mesélt ép a haveroknak, miközben itt lett volna a helye a medencében a fuldokló kisfiú mellett!
Síri csend lett.
- Hol a bánatban volt a munkaterülete helyett? Nem azért van itt hogy jól érezze magát! Azért van itt, hogy felügyelje a mély-vízben történteket! Ott fent a toronyban, vagy itt a medence szélén! - folytattam a leckéztetést
- Amíg maga a fene se tudja hol volt, addig én itt életet mentettem! S a medencében lévők sem vették észre a víz felszínén lebegő, fuldokló kisfiút
-  Vagy talán folytassuk ezt a beszélgetést az irodában a főnöke kíséretében?
Láttam a férfi tekintetét. .Bambán nézett rám.
Közömbös szemek és közömbös emberek…
Fölösleges itt minden, gondoltam és elindultam anyu és Bogi felé.
Elmeséltem a történteket anyunak, aki teljesen a hatása alá került az eseményeknek.
- Ne félj - mondtam neki -, veletek ez nem történhet meg, Bogi jó úszó, és nem bravúroskodik. Szót fogad neked, különben el sem engedtelek volna benneteket együtt. Nehezen szereztem vissza a lelki nyugalmamat. A délutáni vonattal utaztam haza Az úton hazafelé ismét lejátszódott előttem a nap eseménye.
A közömbös uszodai látogatók és az úszómester…
Lehet hogy a mai nap házi feladata nem csak a családom látogatása volt?

………………………

Kiss Karola: Koraősz – festmény

……………………..

Kálmán Ágnes: Imádkoztam érted
 
Drága jó Atyám, hozzád fordul lelkem,
Aggodalmam magasra hág, forr a vérem
Sok a rossz már ebben a világban,
Töröld el a vétkem, ne legyen egyel több,
semmi a mában. Segíts, ne vétkezzem!
Nehéz az én szívem, fájdalom van benne,
Imádkozom hozzád, hogy meg ne kísértse,
Gyönyörű lelkét a sötét el ne veszítse,

Tied az Atyám, téged szolgál híven,
De most próbának vetette alá a sors ebben
Segíts neki Atyám, óvjad, védelmezzed!
Ne kaparinthassa meg az ki, nem a Te híved
Ne gyötörje lelkét és ne törje össze!
Hagy virágozzon az a Te fenségedre!
Drága fiamat vigyázd, védjed, szeresd!
Ne térjen le utadról, így nem vétkezhet
Minden rosszat törölj le róla és körülte!
Kenegesd lelkét sűrű szeretetbe!
Mert jó az ember, jónak teremtetted,
Ne állja útját rettentő kísértet!
Mert belőled vagyunk, mindahányan élünk,
Te tégy bennünket olyanná, mivé legyünk!
Te vagy nekem Atyám a minden a világban,
Minden földi jóban és földi rabságban
Te tőled várom a segítő vigaszt,
Bánattól égő lelkemnek csak Te adhatsz vigaszt
Megköszönni sem tudom jóságos szívedet,
Mindig megsegítesz, lelkemben égő szeretet
Hálás az én szívem, köszönetet mondok,
Segíteni, védeni fiamat, most hozzád fordulok
Tudom, megsegítesz, bármerre is járjak,
Hűséges szívem csak érted él, benne imádat
Köszönöm Istenem, amit teszel értem,
Fiamért, családomért, szeretteimért.
Szerető szívemet fogadd be nékem.
Legyen Szent Akaratod szerint minden!
Ámen.

2025. 07. 07. - Minden jog fenntartva!

*******************************************

 10. GUTI CSABA: A CSŐSZ KUTYÁJA 

    (novella)

Az öreg merengve bámulta a csőszkunyhó falait. A deszkák között besurrantak a kinti fények, látszott, hogy a munkát hozzá nem értő, kapkodó kezek dobálták össze. Az egyszerű tákolmány ennél fogva, kizárólag nyári szállásként szolgálhatott.
Bezzeg az ő takaros kis háza nem ilyen. Nem vonultat fel ugyan az sem nagy pompát, de mégis olyan, amilyennek lennie kellett. Az öregnek elnehezült a szíve a gondolatra. Még egy napja sem volt csősz, máris hazavágyott. Az asszonnyal ötven évet töltöttek el együtt ezidáig. Szegény, majdnem pityergett, amikor indulnia kellett az urának. Az öreg nem is engedte, hogy kitipegjen vele az állomásig. Hogyan engedte 

volna, hisz az ő szeme is csaknem fátyolosodni kezdett a búcsúzástól.

Guti Csaba

Az úton aztán elrendezett magában mindent.
„Néhány hét csak az egész, addig meg úgyis kilátogat majd a gyerekkel.”
A gyerekkel, aki a legjobban ellenezte az egészet, pedig az öreg, csakis az ő megsegítésére vállalta el a csőszködést. A fiatalok építkeztek, kellett a pénz, hisz minden alapanyagnak bőségesen elkérték az árát. Az öregnek fájt már itt, meg ott, de munkálkodott benne a szűnni nem akaró segíteni akarás. Így, amikor meghallotta, hogy néhány faluval arrébb csőszt keresnek, nem volt kérdés, hogy megpróbálja. Nem sokat kínáltak, de nem is kellett érte szétszaggatni a hámot. Meg aztán, pénz volt az is, és ő ezzel tudott a hasznára válni a fiataloknak.
Hát így került oda.
Észre sem vette, hogy alkonyodik. A falakat bámulta egyre csak. Egyre sötétebbekké váltak. A réseken átlopakodó apró fénynyalábok karjai megvékonyodtak, mintha köszvény marta volna őket. Hamarosan mind eltűnt. A magány, az egyedüllét lassacskán úgy nehezedett az öreg mellkasára, mintha ki akarta volna szorítani belőle az életet.
Aztán mindezt egyszeriben félresöpörte valami más. Durva volt az a valami, hangos, gyűlölettel teli. Az öreg szeme megrezzent, ahogy felidézte az aznap történteket. A rövid láncra engedett acsargó, teljesen megvadult kutyát, ami a gyümölcsös túlsó sarkára volt kikötve, oda, ahová a kunyhóból már nem lehetett ellátni. Kellett oda egy állandó őrszem, rozoga volt ott a kerítés is, aki gyümölcsöt akart lopni, az csak azon a területen próbálhatta meg.
Ki tudja mióta volt már odakötve, s azóta elengedve aligha lehetett. Nem csoda, ha nem örült a tisztségnek, és nem üdvözölte az érkezőket. Az állat őrjöngését hallani lehetett már az autóban ülve is. Mindez csak fokozódott, miután kiszállt a két ember. A kutya akkor már valósággal tépte, szaggatta a láncot, de az erős volt és kegyetlen, nem engedte viselőjét szabadulni. A tehetetlenségtől és az idegenek látványától a kutya már-már tajtékzott. Hogy milyen borzalmas állapotban is volt, az kiderült az első pillanatban. Minden bordája kilátszott, a hasa felszikkadt, ahol a szőre csomókban kihullott, ott kitüremkedett az eleven bőre. A füle sebes volt, beköpte a légy, ahogyan a torka alatt is vereslett egy vékonyka csík.
S a kutya egyre csak hörgött, minden benne feszítő dühét rázúdította a két emberre. A lánc minduntalan megfeszült, de esélye nem volt a kutyának vele szemben.
A tulaj ügyet sem vetett az acsargó kutyára. Mintha ott sem lett volna, magyarázni kezdett a fákról, a telekhatárról, s közben egyre távolodott az autótól, amit az öreg egy lépésnyire el nem hagyott. Hogy mit mondott a gazda, mit tudta az öreg, aki egyre csak a kutyát nézte teljes döbbenettel.
A tulaj, miután nem kapott semmiféle visszajelzést az öregtől a tőle elhangzottakra, visszafordult, és kérdőn tekintett újdonsült alkalmazottjára. Akkor értett csak meg mindent. Nagyot csapott a levegőbe.
– Rohadt dög! Nyugi, vele nem kell foglalkoznia! Ne féljen, elég erős a lánc, hogy odaszögezze a hordóhoz. Minden héten, amikor erre jövök, hozok neki valamit, hogy ne dögöljön éhen, inni meg tud a csatornából. Ennyi az egész, hisz másra nincs is igénye!
A kutya egy pillanatra nem csillapodott. A tulaj végül mindezt megelégelve indulatosan a kocsihoz lépett, kirántott a hátsó ülésről egy csonttá száradt kenyeret, és odalökte a kutyához. A kutya arrébb ugrott, és ahogy megérezte a kenyér illatát, egy pillanatra megenyhült, de mindez semeddig sem tartott. A kenyér közben messzire gurult, félő volt, hogy az állat nem éri majd el. Észrevette azt a tulaj is, egy pillanatig gondolkodóba esett, de végül nem tett semmit.
Abban a pillanatban mindketten a kutyát nézték. A kutya meg őket. Akkor a hörgése csillapodni látszott, de talán úgy még borzongatóbb volt a látvány. Az öreg elborzadva nézte. Mintha csak tarajai lettek volna annak a kutyának, ahogy a szőre az égnek meredt, a fogairól vaskos cseppekben csorgott a nyál, a teste megfeszült, és csak várt egy apró jelre, hogy a gyűlölet újra kirobbanhasson belőle.
– Mi a neve? – kérdezte halkan, dörmögő hangján az öreg.
A tulaj egy pillanatig várt a válasszal, mintha csak nem értette volna a kérdést, majd egy pillanat múlva hitetlenkedve kérdezett vissza.
– Neve? Ennek? – legyintett újra, majd a bakancsával bosszantóan a kutya felé rúgta a port, mely ettől ismét elkeseredett acsarkodásba kezdett.
Mindezt végül csak a távolodó terepjáró hangja nyomta el végül. Az öreg füleiben azonban sokáig visszhangzott. Akkor is hasogatta még a fejét az észveszejtő ugatás, amikor este a falat bámulta, és számot vetett azzal a nappal, és a vele járó tisztséggel.

*

Rosszul aludt első éjszaka. Idegen ágyban sosem úgy megy a pihenés, mintha az ember a saját ágyában álmodná végig az éjszakát, az asszony szuszogása mellett. Majdnem sötét volt, mégis fölkelt, szalonnázott keveset, majd miután megvirradt, körbejárta a birtokot. Nézte a gyümölcsöktől rogyadozó ágakat, valóban sok termés ígérkezett arra az évre. Pompás gyümölcsök voltak azok, formásak, élettel teltek, bár korántsem voltak még megérve. Az öreg csősz szájában mégis összefutott a nyál, ízlelni vélte a zamatokat, amikor csak rájuk nézett.
Alapos volt, ideje is akadt bőven, hát nem volt rest bemenni a sorok közé. Ismerte a fák betegségeit, ahogyan a rájuk rontó kártevőket is. Hosszasan vizsgálgatta a leveleket, a zsenge hajtásvégeket, amelyek ízletes csemegeként szolgáltak minden fát rontó ocsmányságnak. Nem kérték növény egészségügyi feladatokra, még csak szó sem volt ilyesmiről, de úgy gondolta, így helyes, ha tesz valamit ez irányba is. Ha mást nem is, legalább jelez majd a gazdának, ha észlel valamit. Majd két órája keringett a fák között, nyoma sem volt semmi bajnak.
Valahogy mégsem nyugodott meg teljesen. Egy furcsa lüktetés folyamatosan ott dobogott a mellkasában, borzolgatta az idegeit, ahogy a telekhatár felé közeledett. Hűvös, felhős idő volt, a homloka annak ellenére vizet vert. Le kellett törölje a sós lét, hogy az ne csepegjen a szemébe. Az utolsó fáknál tovább időzött, csak hogy ne kelljen a kutya színe elé kerülnie. Lépéseinek zaja, és testének kipárolgása azonban hamar elárulta őt, és rövidesen felhangzott a kutya idegtépő morgása.
Az öreg elindult, majd ismét megtorpant. De csak egy pillanatra, aztán ment tovább.
„Ez csak egy kutya! Kutyától nem fél az ember!” – mondogatta magában.
Szólongatni kezdte azt a láncra vert szörnyeteget, de az mit sem csillapodott. Az öreg sem volt egy cseppet sem nyugodt, mégis ment előre. Aztán egyszer csak ott volt. Ott volt azelőtt az istentelenül csaholó kutya előtt. Az öreg a zsebébe süllyesztett elavult mobilt markolászta, bár tudta, ha bármi történne, sem lenne ideje elővennie azt. Mégis abba kapaszkodott. A másik keze a zsebében kutakodott. Az esti vacsora maradványait szorongatta egy zacskóba süllyesztve; csontok, szalonnabőr, kenyérhéj lapult benne. Előhúzta a tasakot, egy pillanatig hezitált, hogyan is adja oda a tartalmát. Attól félt, a hirtelen mozdulatokat támadásnak véli majd a kutya. Aztán mégis elé lökte a darabokat. A kutya olyan lett, mint akinek az esze ment. Egy pillanatát sem tudta kontrollálni, tébolyodottan vonaglott a láncon. Az öreg nem bírta sokáig elviselni, megfordult, és ahogy tudott, elsietett onnan.
„Nem normális ez a kutya, nem jövök ide többet!” – mondta hangosan. Alig várta, hogy a kunyhóba érjen.
A rossz élmények másnap reggelre azonban megszelídültek, és az öreg nem állhatta meg, hogy ki ne menjen újra a kutyához. Ételmaradék került ismét, sőt, talán többet is pazarolt az esti vacsoránál az öreg, csak hogy többet tudjon adni.
„Csak egyszer kell, jóllakjon, azután nem lesz vele annyi baj!” – remélte.
Hetek teltek el, a gyümölcsök duzzadni kezdtek, ropogtak a súly alatt az ágak. Az öreg támasztékot vágott a közeli erdőben, azokkal segített rajtuk. A tulaj is kijött, nem mondott semmit az öreg szorgalmára, de láthatóan elégedett volt mindennel. Hetente érkezett, hozott némi muníciót, mindent, amire úgy gondolta, hogy szüksége lehet az öregnek, mert a csősz önmagától semmit nem kért volna. Azután szétnézett, munkát adott ki, közben végigkérdezett mindent. Csak a kutya felől nem érdeklődött soha, mielőtt elviharzott volna, dobott neki valamit, de arra sem méltatta, hogy ránézzen.
Az öreg a kunyhóból figyelte a távolodó autót, még akkor is megborzongott a kutya tombolásától. Aztán valami furcsa elégtétel áradt végig benne, ahogy hallgatta a velőtrázó hangokat. Úgy vélte ugyanis, hogy a kutya sokkal veszettebbül viselkedik tulajdon gazdájával, mint vele.
Hogy így volt-e valójában, azt nem lehetett tudni bizonyossággal, de tény, hogy azután az öreg bátrabban tért a birtok sarkára. A kutya valóban halkult az idők folyamán. Aztán egy nap, éppen csak, hogy morgott már. Ébersége azonban teljesen megmaradt. Egy pillanatra sem eresztette a tekintetével az idős férfit, a szemeiben is lángolt még a vadság. Nem akarta elfogadni, hogy megbékélhet azzal az emberrel, hogy szövetségesre lelhet benne, mi több társra. Nem hitt abban, hisz addigi életének a szenvedéseit az emberek okozták. Nem tett köztük különbséget, azt gondolta, mind ugyanolyan. Akkor azonban meginogott benne valami, nem értette a helyzetet, nem tudott mit kezdeni azzal. Csak azt érezte, hogy az öregemberrel nem kell harcolnia. Nem tudta miért nem, csak érezte, hogy szükségtelen. A benne összegyűlt harag azonban még mindig munkálkodott benne, ki akart törni onnan, elégtételre várt.
Kínjai voltak annak a kutyának. Súlyos volt a láncot cipelni, kisebesítette a nyakörv a húsát. Élősködők hemzsegtek rajta, olykor bele-belemartak. A kutya számára csaknem folytonossá vált a fájdalma. A hordón kívül nem létezett számára világ, s az sem adott enyhet számára. Nyáron forró volt, télen dermesztő, mégis belebújt mindennap, mert nem volt máshová. Nem maga választotta. Az emberek taszították bele. Az az ember.
Éhség mardosta örökké az oldalát. Napokig nem ehetett, amit végül kapott, abban sem volt semmi köszönet. A csont szárazra szikkadt kenyeret mégis úgy harapta, mintha legalábbis kedve telt volna abban. Olyanok voltak pedig azok a falatok, mint a smirgli. Kidörzsölték az ínyét, hogy aztán a kutya a saját vérével fűszerezve falja fel a soványka ebédet. Szomját a békalencsés, poshadt pocsolyából olthatta. Nem fanyaloghatott, az egyetlen volt az a víz, amit ihatott.
Érte eső, mocskossá vált körülötte a terep, napokig dagonyázott a sárban, ami a saját mocskával keveredett. Perzselte a Nap, kiszaggatta belőle az erőt. El kellett viselje a havat, és a csontropogtató fagyokat, amik kirángatták a gerincéből a velőt, hiába tekeredett a kutya olyankor teljesen össze. Hiábavaló munka volt az. Avas szőre alig adott enyhet.
Olykor vihar volt, dörgött villámlott, mintha ágyúval lőttek volna a horpadt oldalú hordó falát. A vihar sosem volt barátja a kutyának, az eb vinnyogva várta az ítéletidő végét. Minden ízében remegett, amikor egy villám valahol a közelben sújtott le.
Az a kutya átélte mindezt, másról sem szólt a nyomorult élete, csak túlélni mindent. Aztán egy ideje eljött újra és újra az az öregember, szemében szelídséggel, kezében jósággal. Ételt dobott neki, mást, mint amit addig kapott. Ízletest és sokat.
„Miért? Mit akar az az ember? Biztos gonoszság van ebben is!” – gondolhatta gyanakvással.
De az öregember eljött másnap, és azután is még nagyon sokszor. Mindennap. Sosem volt rossz, ellenben mindig hozott valamit, miközben sohasem kért. Nem bántotta őt, nem illette szitkokkal, nem fenyegette bottal, kővel, ütéssel. A kutya azonban még mindig morgott rá, nem hitt neki, nem hitt magának.
Aztán egy nap, amikor meglátta az idős alak közeledtét furcsa érzés kerítette hatalmában. Ki sem mozdult az odújából, a fejét emelte fel csupán. Minden mozdulatát követte annak az embernek, bár valahol tudta, az is felesleges. Mégsem engedte meg magának, hogy nagyvonalú legyen vele szemben. A teste feszült volt, mint a felajzott nyíl, ugrásra készen állt, hogy kirontson bármelyik pillanatban. Mindez csak az idegek játéka volt már csupán. A harag és a gyűlölet, ami benne gyilkolt korábban, elveszni látszott.
S hát eljött az a nap is, hogy nem morgott többé az öregemberre.

*

Sok idő eltelt így, csöndesen, bizonytalanságban. Aztán az öreg beszélni kezdett a kutyához, halkan, becézve, ahogy egy gyerekkel suttog az ember.
„Dacos” – ezt a nevet adta neki, és talán nem is választhatott volna jobban. A kutya szemében még mindig ott bujkált valami megszelídíthetetlennek tűnő izzás. Ha az a valami kiveszett volna onnan, talán minden megváltozhatott volna egy csapásra. Vannak dolgok azonban, amiért bőségesebben meg kell dolgozni.
Lassan közeledett az ősz, a szüret. Nem kellett már sokáig vigyázni a birtokra. Az öreg remélte, hogy addig a kutya is teljességgel megbékél vele.
„Dacos” – illett az a név a kutyához.
Aztán egyszer furcsa napra virradt, benne volt a levegőben a változás. Átragadt az a fákra, emberre, állatra egyaránt. Friss idő volt. Ahogy beszívta az ember a levegőt, megacélozta a tüdőt, kirúgta a horpadt mellkast, a vér buzogni kezdett az erekben, és felfrissítette az elmét. Jó étvággyal evett aznap reggel az öreg. Pálinkát is ivott előtte, mert kedve volt hozzá. Erőt adott az is.
Mikor jóllakott, tarisznyázni kezdett a kutyának. Nem sajnálta a porciót, olyat is odarakott, amit maga is bőven megevett volna még. Lélek volt akkor abban a reggeli levegőben.
Felszabadultan indult útnak. Érezte, hogy semmi baj nem történhet azon a napon. A járása könnyű volt, minden szippantás üdítően hatott abból a levegőből. Ahogy elhaladt a gyümölcsös mellett, leszakított egy almát. Az első volt az, amit elvett onnan. Savanykás volt még, összerántotta az ember ínyét, mégis jóízűen ette meg az egészet. Dalolni lett volna kedve.
Az izgalom mégis beleköltözött a testébe, ahogy a sorok vége felé ért. Nem rettegés volt az, hanem izgatottság egy új kezdetén. Határozottan lépett ki a sorból. A távolban felsejlett az elnyűtt hordó, bár a hosszú nyár alatt bőségesen körbenőtte a gaz.
A léptei zajjal jártak, és a zajra mozgás támadt a hordóból. A kutya morgott egyet, majd ahogy meglátta az öreget, újra csöndben lett. Nem állt fel, csak figyelte a közeledő alakot. S az öreg ment előre rendíthetetlenül.
Aznap nem érhette baj, még mindig úgy gondolta.
Azon a ponton is túlment, ahol korábban mindig megállt, igaz akkor a szíve már a torkában dobogott. Nem mert túlhaladni, tudta, hogy mindent elrontana azzal. Tisztában volt azzal is, hogy a kifeszített lánc elérne a lábáig. A kutya, ha akarna, kironthatna, és belemarhatna a bokájába.
A kutya azonban nem rontott ki.
– Szervusz, Dacos! – köszöntötte az öreg. A hangja érces volt és remegős.
A kutya mereven nézte őt. Féltette a területét, féltette azt a nyomorult, sanyarú kis világot, amit magáénak mondhatott, mégsem robbant ki a hordóból, mégsem acsarkodott. Elfogadta, hogy az az ember eljött ismét, talán távolabbra is merészkedett, mint addig korábban. De nem tartotta ezt bajnak, hisz ő volt az, aki azt a sok jót tette vele. Engedte hát neki azt a néhány centit.
Az öreg várt még, nem mert azonnal mozdulni. Engedte a kutyának, hogy hozzászokjon az új helyzethez. A türelem mindenkor gyümölcsöt ad.
Talán egy perc telt el. Nehéz olyankor az időt becsülni, amikor a feszültség rezegteti az óramutatókat. Az öreg lassan a zsebébe nyúlt, előhúzta az elemózsiát. A kutya szeme megtelt mohósággal, ha volt is benne kétely, elveszett akkorra. Az öreg lassan kivett egy kenyérdarabot. Nem játszott vele, nem lengette, egyenesen a kutya elé dobta. Dacos nem kapott utána azonnal, tekintetét az öregre szegezte, csak azután vette fel a falatot. A csősz a következő darabkát közelebb hajította magához. A kutya elfogatta mindannyiszor, a távolság így csökkent ember és állat között.
Egy darab csont maradt már csak az öregnél. Izzadt a tenyér, remegett a csősz belülről, mégis megpróbálta palástolni. Azt a darabot immáron nem dobta el. Csak kinyújtotta a kezét, így kínálta fel a benne lévő falatot. A kutya tűnődött egy darabig, majd elindult érte. Két lépés távolság volt csupán, mégis olyan volt az, mintha egy szakadék választotta volna el kettejüket. A láncszemek sejtelmesen peregtek, majd egyszer csak elnémultak. A kutya ott állt a csősz előtt, ott állt előtte közvetlenül. Még akkor is az embert nézte, belenézett mélyen a tekintetébe. Nem látott abban semmi rosszat, lassan kinyújtotta a nyakát, és finoman összecsippentve a csontot, elvette azt.
Azután sem ment el onnan, megszaglászta az ételt adó kezet. Az orrával döfködni kezdte a kérges tenyeret, hátha abban rejlik még valami finomság. Az öreg hagyta mindezt, bár borzongató volt arra gondolni, hogy az a kutya turkál a kezében, akit nem is olyan rég, még csak messziről figyelhetett a vadsága miatt. Megpróbált nem arra gondolni, remélte, hogy az egy másik kutya volt.
Igaza lett.
Még aznap lekerült a lánc Dacos nyakáról. Hihetetlen pillanat volt az az állat számára. Percekig nem is értette mi történik vele, csak szaglászta a kibontott ócska szíjat, ami oly sokáig odaláncolta őt ahhoz a rothasztó helyhez. Közben az öregre pillantott, mintha csak bizonyosságot akart volna szerezni a szabadságról.
„Szabad? Tényleg elmehetek, akár a fákon túlra is?”
Az öreg szelíden nézett vissza rá, nem volt abban semmi tiltás. S a kutya hirtelen megfordult, vágtatni kezdett a fák között. Rohant, mint még sohasem. Bokrokat ugrott át, fák törzsén dobbantott, madarakat kergetett, övé volt a világ. Szaladt, ahogy tudott.
Az öreg csősz riadtan nézte a távolodó alakját, ami nemsokára elveszett a fák sűrűjében. Percek teltek el némán, a férfi kezdett kétségbeesni.
„Elveszett? Talán vissza sem jön!”
S akkor Dacos kiugrott egy bokor mögül. Szemében hála volt és boldogság. Visszabaktatott az öreg csősz mellé. A férfi kezéből csörömpölve hullott ki a lánc, nem kötötte meg többé a kutyát.
Lassan elindult a kunyhó felé.
– Gyere, Dacos! Hazamegyünk! – szólt néhány lépés után. Nem fordult hátra, a kutya néhány pillanat múlva mégis ott lépdelt mellette.
Egy nap aztán megcsörrent a telefon. A tulaj volt az. Közölte, hogy másnap letelik a szolgálat, két nap és érkeznek a szüretelők, nem kell tovább vigyázni a kertre. Holnap kiszalad, elrendezik az utoljára esedékes járandóságot. Addigra pakoljon össze.
Az öreg nem bánta már cseppet sem a dolgot, vágyott haza erősen. A kutya ott ült mellette, kérdőn nézett rá, mintha értette volna a beszélgetést. A csősz rátette a kezét az állat fejére. Nagyot sóhajtott.
Ahogy az első, úgy az utolsó estén is rosszul aludt az öreg. Oly sok minden foglalkoztatta. Nem igazán jutott dűlőre a dolgokkal. Hamar felkelt. Kinézett az ablakon, hamarosan pirkadt. Vörös volt az ég alja, változást rejtett magában a felkelő Nap. A kunyhó előtt ott állt a kutya. Az öreget nézte. Szemei szomorúak voltak. Az öreg elfordult tőle. Az ágy alól elővette a táskát, és komótosan elkezdett pakolni bele.
„Nemsokára reggel. Addigra végeznem kell.”
Mire felkelt a Nap, az öreg ott ült a kunyhó előtt. Várt. A kutya a lábainál feküdt. Nyugtalan volt, minden neszre felkapta a fejét. S egyszer csak morogni kezdett. Morgott szüntelenül, egy pillanatra sem hagyta abba. Felugrott, a távolba nézett, úgy vicsorgott tovább. Az öreg először nem értette mire haragszik a kutya, majd meglátta az úton sebesen érkező terepjárót.
A tulaj igazat mondott. Valóban ott volt reggelre. A kunyhó előtt állt meg, nagy lendülettel nyitotta ki a kocsiajtót, majd amikor megpillantotta a kutyát, megtorpant. Szemében döbbenet ült ki és félelem. Egy pillanatig farkasszemet nézett Dacossal, majd a tekintete átsiklott az öregre. Az öreg nyugodt volt, rezzenéstelen arccal ült tovább.
– Jó reggelt! – köszönt hangosan. – Hát megvolnánk.
– Meg! – válaszolt a tulaj, aki akkor megint a kutyát nézte már. Határozottságot erőltetett magára, és kiszállt az autóból, de az ajtót nem zárta be maga után.
A kutya morgott. Nem hangosabban, nem dühösebben, de morgott szüntelenül. A tulajnak mégis közelebb kellett lépnie, mert az öreg továbbra sem állt fel. Előhúzta a pénzt, átadta a csősznek, aki nem nyúlt érte azonnal. A tulaj keze megremegett a pillanatban. Az öreg elmosolyodott. Alig láthatóan, de mégis.
– Köszönöm! – mondta, majd zsebre rakta anélkül, hogy megszámolta volna. – Köszönöm a munkát is, remélem jól szolgáltam! Talán jövőre megint találkozunk! – mondta sejtelmesen, de azt már mosolyogva.
Kezet fogtak. A kutya hangosan felmordult. A tulaj ijedten húzta vissza a kezét. Aztán az öreg elindult. A férfi ijedten nézett utána. A kutya még mindig ott volt mellette, ugyanúgy morgott, talán még hangosabban. A tulaj izzadni kezdett, nem tudta mi lesz azután. Nem akarta, hogy az öreg elmenjen, és magára hagyja azzal a kutyával. Szakadt a homlokáról a víz. A kutya hörgése az őrületbe kergette. Szeretett volna elrohanni onnan, beugrani az autójába, de tudta, esélye sem lenne, hogy épségben megússza. Az öreg már majd tíz métert elhaladt. A tulaj immáron teljesen elveszettnek érezte magát, a csősz után akart kiáltani, de mégis az szólalt meg hamarabb. Hangja nyugodt volt, mégis határozott.
– Gyere, Dacos! Hazamegyünk!
A kutya nagyot vakkantott, halálra rémisztve a tulajt, majd eltrappolt az új gazdája utána.
A tulaj sokáig nézte őket, s az egykori csősszel ellentétben ő teljesen biztos volt abban, hogy ők hárman soha többé nem fognak találkozni.

*******************************************

 11. ROMANTIKUS VERSEK – VERSEK ROMANTIKÁJA… 

 

Bihari Enikő: Szívünkben lüktető álmaink
 
Álmaid harmatként az égre telepednek,
Ahol éjszaka ragyogó csillagokká lesznek.
S ha már az égre felkerült, más nem veszi el Tőled,
Hű maradva hozzád, ez lesz egyik kincsed.
 

Szívünkben az álmok mikor szárnyra kelnek,
Vágyaink a magas égig szabadon repülnek.
Az álmokat érlelve szerető angyalok vezetnek,
S minden szavunkra, gondolatunkra figyelnek.
 
Szívünkben lüktető vágyak rejtőznek,
Melyek megvalósulnak, csak kérnünk kell őket.
Az angyalok szeretetteljesen
nyújtják felénk kezüket,
Kik ott vannak most is,
és ott lesznek mindig melletted.
 
Mikor az éj leple a szívünket takarja,
Az angyalok is lehajolnak hozzánk
nekünk válaszolva.
Csillagragyogásban varázslatot hozva
Áldással váltják vágyaid valóra.
 
Csillagok útján vezessenek tovább az álmok,
És maradj kitartó, hogy elérhesd a célod.
És higgy benne, hogy mindazt megkapod,
Amit neked szántak a jóságos angyalok.

……………………

 
Horváth Edina Anna: Nélküled élni
 
Négy éve már, mégis mintha
tegnap simogattad volna a hajam.
A hangod visszhangzik bennem halkan,

mint egy el nem halkuló dallam.

Négy év telt el, hogy nem vagy velem,
de néha még ma is hozzád sietnék,
a gondolatok, ezernyi emlék,
melyekről csak veled beszélnék.

A fájdalom csak megérkezett,
nem kérdezett, csak csendes társ lett.
Mellettem vánszorog néha a magány,
bár itt lennél, drága Édesanyám.

Igyekezek nélküled élni,
bennem élsz, amíg a szívem dobog,
próbálok mindennel megbékélni,
s jó érzés, mikor veled álmodok.

És ha majd egyszer a másik síkon
a szeretet fényét borítod rám,
soha többé nem kell már sírnom,
boldogok leszünk, drága, jó Anyám.
 
(Édesanyám halálának 4. évfordulójára,
2025. július - Szerzői jog fenntartva!)

…………………..

 
Kalocsa Zsuzsa: Est csendje
 

Est csendje az éjszakának,
álmok bennem úgy cikáznak,
a régi dal, az emlékek,
elmúlt, fájó érzések.
Szeretetből küldök csokrétát,
fogadd tőlem hálám szándékát.
Érzésem benne szálanként,
csupa öröm, színe égszínkék.
Sóhajom illatával száll,
körbelengi majd a szobád,
s szeretetem úgy árad hozzád!

*******************************************

 12. GARAJSZKI ROZIKA: LECKE EGY ÉLETRE  

      (novella)

 
A csinos Bogi új kis piros autójával, friss, alig egyhetes jogosítványával elindul a főiskola felé, ahol most kezdi tanulmányait. Kellőképpen izgul. Vezetési gyakorlata semmi, az autóra pedig nagyon szeretne vigyázni. Már egészen közel jár a főiskolához, mikor egy mögötte haladó fekete BMV nem díjazza Bogi negyven ötven közötti tempóját. Először dudál rá. A lány ettől nem hajt gyorsabban, hisz egy dudálástól nem lesz nagyobb gyakorlata a vezetésben. Maximum csak még idegesebb, és az orra alatt elmormol egy hozzászólást. Mennék én cseszd meg, ha mernék! De mivel marad az eddigi tempója, a BMV most egészen rámegy. Szinte tolná maga előtt.

Garajszki Rozika

Ezzel ösztönözné a gyorsabb haladásra. Eredménytelenül. Majd a fekete autó vezetője bevág elé, és büntető fékezéseket produkál. Bogi meg tudja védeni az autóját, de most még óvatosabb, és még mérgesebb.  Hogy minden bunkó pont engem, és pont most tud megtalálni! Vegyétek tudomásul, tanulók is vannak! Nektek se ment elsőre minden flottul! Gondolja, Sőt még hangosan ki is mondja, és óvatosan bekanyarodik az egyetem parkolójába. Végre megérkezett, itt már kikerült a forgalomból. Pont oda kanyarodott, ahová az imént száguldott be a fekete BMV-s srác a haverjával. Az elején van két egymással szembeni parkolóhely. A szélesebb helyre a barátja tanácsára gyorsan begurul a fekete autó. A srácok nem szállnak ki, mert látják, az a kis piros autó jön utánuk, akit eddig szivattak. Nem szeretnének lebukni. Bogi is felismeri a BMV-t, de nem lát bele így nem foglalkozik vele. Parkolóhelyet keres. Meglátja a szűkebb üres helyet szemben a BMV-vel. Megáll, kiszáll. Gondosan megnézi, be tudna e oda állni. Hosszasan kémleli. Közben a két srác őt nézi. Pont előttük áll. Majd leesik az álluk. A sofőr srác, Ágoston, nem is tudja szó nélkül hagyni.
 - A rohadt életbe! Ezzel szórakoztunk? Ez a csaj nagyon király! Új az egyetemen, és pont nekem való! Mindig is ilyet szerettem volna!
Csak nézi, szép, hosszú, hullámos, barna haját, és karcsú testét. Szinte tátva marad a szája. Bogi viszont nem látja a fiúkat a sötétített ablakon keresztül, és vissza ül az autóba, szép lassan elindul tovább a parkoló belsejébe, mert nem érzi biztonságosnak a beparkolását a szűk helyre. Most a BMV-ben Arnold szólal meg.
- Hát ez meg hová megy? Azzal oda még keresztbe is beférne!
- Nem tudom, de nem hagyhatom elmenni!
Válaszol Ágoston, és már ugrik is ki az autóból és a kis piros kocsi után szalad. Mikor beéri, ami a hosszú lábaival nem volt nehéz, bekopog a lány ablakán. Bogi megáll, mert arra gondol talán valami parkolóőr, csak ő nem vette észre. Nem látta, hogy a fekte autóból ugrott utána. Gombnyomással leengedi az ablakot, és udvariasan kiszól.
- Tessék. Elmulasztottam valamit?
- Igen drágám! Beállni arra a helyre, amit néztél az előbb! - Mosolyog a legszebb mosolyával Ágoston.
- De, … de túl kicsi, nem hiszem, hogy beférnék. -Válaszolja a lány bizonytalanul.
- Hidd el elfér! Segítek neked. - Kacsint a csajra.
- De nekem még nem megy. Ma ülök benne másodszor. Meg a jogsim is a múlt héten lett meg.
- Ne vidd a parkoló hátuljába! Ott könnyebben meghúzhatják! Nincs szem előtt! Pattanj ki! Beállok én. Már ha megengeded?
A lány kiszáll, Ágoston pedig be. Rögtön átállítja az ülést. Bogi alacsony, Ágoston hosszú lábai nem férnek el. Visszatolat, és előzékenyen, tolatva áll a parkolóba. Orral indulási irányba, hogy a lány könnyebben tudjon majd indulni. Addigra bogi is visszasétál, és Arnold is ott van a lány autójánál, bemutatkoznak egymásnak mindhárman. Miután pár szót mond mindenki magáról, a fiúk számára bebizonyosodik, amit csak feltételeztek, Bogi most van itt először, ők pedig már a harmadik évüket kezdik. Ágoston felajánlja a segítségét.
 - Szívesen végig vezetlek! Még van negyven percünk. Gyere a büfénél kezdjünk! Meghívlak egy kávéra, vagy inkább forró csoki?
- Kösz. Inkább a csoki. Az jobban jön, mint a kávé, mert már valami bunkó úgyis felhúzott a vezetési stílusával. Játszotta a nagymenőt, azt hiszi ő sosem volt kezdő!
Mondja a lány, és elindul Ágoston mellett az épület felé. Arnold pedig mutatja Ágostonnak, el ne szólja magát, hogy övéké a BMV, mert akkor tuti faképnél hagyja őt Bogi, pedig ezt az igazán nem szeretné. A srác nem is teszi. Sőt igyekszik a lány kedvében járni, és folyamatosan udvarolni neki. A büfé után végig kíséri az épületen, és megbeszélik a délutáni találkát is, utána szétválnak. Boginak is tetszik a srác, így sokszor jut napközben eszébe, de Ágoston alig várja a délutáni találkozót. Ő első látásra belehabarodott a lányba. Ilyet még sosem érzett eddig, A lányokat csak futó kalandnak használta. Ha jött vele oké, ha nem, akkor keresett másikat. Ez nem a mellékes kategória, ez a lány kell neki! Délután boldog mosollyal köszönti a hölgyet, és már karolja is át a derekát. Arnold csak mögöttük sertepertél. Megint mindenben a lány kedvét keresi Ágoston. Még a tanulásban való segítést is felajánlja, mert szeretné minden szabad percét a lánnyal tölteni. De Bogi másként gondolja.
 - Kösz, de arra talán nem lesz szükségem. Mínusz eggyel vettek fel.
- Az meg mi? Nem kell tanulnod? Vagy valami felkészítő évfolyam?
- Nem. – Nevet egy jót Bogi. -Csak egy pontom hiányzott a maximumból.
- Ezt nagyon sajnálom! -Húzza a száját szomorúra Ágoston. -Szívesen segítettem volna.
- Azt sajnálod, hogy könnyen tanulok! Te gyanús vagy! Mit szeretnél? -Mosolyog Bogi. Sejti a srác hátsó szándékát. Már ennyi idő alatt is jól érezhető a viselkedésén. De Ágoston nem is teketóriázik. Kimondja mit szeretne. Mindig is magabiztos volt a viselkedése.
- Veled szeretném tölteni az összes szabadidőm. Ha lehetne még az éjjeleket is!
- Azt talán még nem! Nekem az még korai lenne, de holnap reggel is megvárhatsz a parkoló bejáratánál, és beparkolod az autómat. Szerintem kezdetnek talán ez is jó ajánlat részemről. Rendben?
Kérdezi Bogi. Ágoston rettentően örül, a lány ötletének. Érzi jó úton halad. Beszélgetés közben ki is érnek a parkoló autókhoz. Arnold közben már mindenről megfeledkezik, és rászól Ágostonra.
 - Kinyitnád a kocsit? Bepakolnám a cuccainkat.
Ágoston se kapcsol. Hisz a reggel már olyan régen volt. Azóta már olyan jól összejött Bogival. Minden figyelmét a lányra összpontosította. Rányom a nyitó gombra, és a fekete BMV pittyen egyet, és kinyit. Bogi tágra nyitja a szemét. Azonnal kapcsol. Ágostoné a fekete autó. Ő volt a bunkó sofőr.
 - Te kétszínű hólyag! Most melyik éned a valódi?
Kiabálja a srácnak, és bepattan a kocsijába. Mire a fiúk felocsúdnak, bogi már messze jár. Nem mennek utána. Másnap viszont már reggel hétkor a parkolóban vannak. Ágoston bocsánatot szeretne kérni a lánytól, és beparkolná az autóját. Egyben egészen biztos. Többé sose fog ilyet csinálni. Majd félórát vár, közben azon jár az agya, hogyan kérjen bocsánatot a lánytól. Ilyen türelmetlen még talán sosem volt. Mi van, ha ma nem kocsival jön? Vagy ha nem bocsájt meg? De meglátja a kis piros autót, és benne a lányt. Elé áll. Így kénytelen lesz megállni. Majd gyorsan kinyitja az anyósülés felőli ajtót, és bepattan mellé.
- Szia kincsem! Ne haragudj a tegnapiért! Bocsánatot kérek. Többé soha senkivel nem viselkedem így. Teljesen igazad van. Bunkó voltam. De annyira lassan jöttél, én meg annyira siettem volna a haverokhoz. Egy egész nyarat nélkülük töltöttem.
- Szia. … Ehhez képest mégis velem voltál elfoglalva egész reggel, és egyetlen haverod sem láttam a környékeden. Most, hogy higgyek neked?
- Mert mikor megláttalak, mindennél fontosabb lettél a számomra. Bocsáss meg, és parkoljunk be közösen. Te csinálod, én meg segítek.
 - Úgy, mint tegnap az úton?
- Nem. Olyat többé soha! Mással se! Bármit megteszek érted, csak ne haragudj rám!
- Oké. De nem indulsz tiszta lappal! Még egy hasonló, és vége!
- Köszönöm. -Odahajol a lányhoz, és egy finom röpke csókot nyom az ajkára. -Majd folytatjuk, de most parkoljunk be!
Bogi Ágoston segítségével ügyesen parkol be a kinézett helyre. Azonban még sokáig maradnak az autóban. Beszélgetnek. Bogi a megbocsájtásáért feltételeket szab. A tisztességes viselkedés az alap, Ágoston pedig ígéretet tesz rá.

*******************************************

 13. FILOZÓFIKUS HANGULAT VERSBEN 

 

Aurora Amelia Joplin

Kedves Olvasóim, Követőim!

 

Ez a próza a pillanatról szól, amikor a maszk végleg lehull.

Amikor már nem akarunk többé másnak látszani — csak önmagunk lenni.

Most elmondom

Szétreped a maszk.

Nem dühből, nem erőből — csak egyszerűen elenged. Nem tud tovább tartani.

Már nem tudja elrejteni az arcom.

Az igazi arcom.

A régi énem… félt.

Félt önmaga lenni.

Millió elvárásnak próbált megfelelni, mert úgy hitte, akkor szerethető.

Felöltöttem mindent, amit mások rám akasztottak.

Szavakat, szerepeket, viselkedési mintákat.

Mintha ruhákat húztam volna magamra

olyanokat, amik nem illettek rám.

Szűkek voltak, kényelmetlenek,

néha nagyok, formátlanok, csúnyák.

Nem az enyéim voltak.

És a cipők…

Túl nagyok voltak.

Bukdácsoltam bennük.

De viseltem őket, mert azt mondták, így kell, így helyes.

Sokáig hittem, hogy ez az élet.

Hogy ez vagyok én.

De most elengedem.

Mindent, ami nem az enyém.

A régi én...

mint füst — elasztikus, gomolygó —

még utánam nyúl,

de én elengedem.

Hadd menjen. Lassan. Végleg.

És ott állok.

Mezítláb. Maszk nélkül.

Nem kell eljátszanom semmit.

Nem kell megfelelnem senkinek.

Nézek. Csodálkozom.

Ismerős vagyok… és mégis új.

Ez vagyok. Az igazi.

És most végre megkérdezhetem magamtól:

milyen színű ruhát szeretnék?

Milyen formájú cipő illik hozzám?

Nem azért, hogy tetsszek,

hanem hogy otthon legyek magamban.

Most már boldog vagyok.

Mosolygok.

Belső békében, szeretettel figyelem önmagam.

És kiválasztom azt, ami szép.

Azt, ami kényelmes.

Azt, ami engem tükröz.

Mert tudom, ki vagyok.

…………………..
 
Pongrácz Aurélia: Majd ezután 
 
Elrohannak  napjaink számolatlanul,
és eszünkbe sem jut meggondolatlanul,
de gondolni kell rá, bárhogy is fájlalom. 
A mi utunk is megszakadhat bármikor. 
 
Futunk, rohanunk, igyekszünk minduntalan,
Kötelességtudattal és szorgalmasan,
céljaink, terveink és vágyaink után. 
Miértekkel majd foglalkozunk ezután.
 
Miután, ha leáll az idő kiosztás?
Hirtelen feltárul az emlék ásatás.  
Változtatni, min kell, ezen vacillálok.
Szemlélődve, szépen élni, megpróbálok.
 
Neked sem jön csomagban idő ráadás.
Csak ránk borul felhőként az önámítás.
Én is az árnyékommal járok, nemcsak ha 
süt a nap, vagy működik a közvilágítás.
 
Kép: Árnyék-tollrajzom

……………………..

 
Zsigmond István: Plüssmackó

Egy haszontalan kis plüssmackó lettem
Kitellt becsületem. Gazdám sárba, pocsolyába lökött
Én nem értettem és talán ő sem
Milyen embernek öltözni
A két végtelen között
Hogy hányan fognak taposni engem
És hányan rúgják még szét a szívem
De talpamra mosolykenőcsöt kenek
Bakamcsomba napfény-fűzőt kötök
Téphetnek, rúghatnak a nagyok
Maradok ázva fázva aki voltam
Míg mindent el nem mosnak a napok
"Az ember, az ember talán én vagyok…"

Zsigmond István Budapest 2025. 06.08.
Minden jog fenntartva.

Zsigmond István: Plüssmakó c. festménye

………………………

 
Vincze D. Jutka: A harmónia olyan
 
…mint összecsengő hangok a zenében,
különbözőségük együtt alkot egy dallamot,
mint színek szimfóniája egy szép képen,
összehangolt árnyékok, fények hangulatok.
 

… mint a természet, ha háborítatlan rendben,
benne élek, én is egy apró része vagyok,
ugyanazok az elemek keringnek vérereimben,
mint a végtelen világűrben rezgő csillagon.
 
Harmonikus kapcsolódásainkban
a különbözőségeinktől leszünk mi egészek,
családban, barátságban, szerelemben,
hogyha együtt vagyunk mi „szépek”,
 
de a belső harmónia különleges, áldott állapot,
nincs rá magyarázat, nincs kiváltó külső ok,
ellenkezőleg,
lehullik rólad minden ártó rád-hatás,
ritka pillanat, elcsendesül az elme, a lélek csendje,
és a jótékony csendben,
a valódi önmagadra rátalálsz.

…………………….

 
Krivák-Móricz Judit: Múzsám  voltál

Csend ölelt körül. S élveztem a csendet.
Körül ölelt, dédelgetett.
A nyugalom  a rend , és  a  biztonság melengetett.
Évekig, évtizedekig tartott e folyamat..
S jöttél Te.

Rákérdeztél: Mit csinálsz?
van e titkolt vágyad?
S mondtam: Írtam valaha…
Kérted had olvashasd el.
Félve őrzött titkom tártam feléd.
S olvastad némán. Majd szóltál
ÍRJ.
S én szót fogadtam.
Na nem jó a megfogalmazás.
Maguktól jöttek a mondatok, szavak
és gondolatok.
Írtam talán szépet
meg fájdalmasat is.
Ahogy a megélt események diktáltak.
Ábrándoztam , vagy annak lett hozadéka .
Múzsám lettél.
Írtam sokszor felébredve az éjszakában.
Utazva a járműveken.
vagy várókban ki használva a mélázó csendet.
Éltem meg olyan sok szépséget ,
érdekességet. Tanulnivalót.
Papírra való, vagy vethető gondolatot.
De sok fájdalmasat vagy.
Feledni valót, Vagy elfelejtésre ítéltet.
Hisz a múzsám voltál.
De a múlt- idő egy múlt ideje, a
feledés homályába vesző
Feledésre ítélendő.
Hogy csak akkor válasszon
új lehetőségeket,
ha a fájdalmak
elfogadhatók.
De lelkem legmélyén
egy mélységesen sötét zugolyban
van egy hely, Egyedül minden vágyódik,
Vágyódik és emlékezik egy múltra
Hisz a múzsám voltál

2020,01.27

……………………….

 Klementné Burza Mária: Feldereng a hajnal
 
Néha súlyos terhet tesz ránk az élet,
úgy érezzük, semmi nem köt a léthez,
mélyre merülünk, bánat tengerébe,
nem látva a szépet, a segítséget.
Zaklatott gondolat szülte érzés

egyre hangosabban dobog szívünkben,
melyet öntöznek sűrűn hulló könnyek,
s szívre hullva lesznek balzsam-cseppek.
Majd lassan egyre mélyebb lesz a csend,
melyben a reményláng felvillanó lesz,
így döbben rá a lényegre az ember.
Már tudja, mi köti az élethez,
mi a küldetése - miért született,
s fájdalmát átöleli szeretettel.
Lassan az éj álmot hint szemére,
lelke száll Forrását elérve,
köszönetet mondva Teremtőjének.
Így jő a hajnal ébredő reménnyel,
az áldott napfény ölelésével,
érezi a szeretet melegét benne,
mely által sebei gyógyulttá lesznek.

*******************************************

 14. ANGYALI TALÁLKOZÁSOK 

 

Véghelyi Péterné: Befordultam a konyhába, s igeszálat motolláltam

 

Ismét belépek régi-új konyhámba, ám mintha mindig itt maradnék. Most, kora reggel sárga függönyt von az alvó tárgyak elé a felkelő nap, úgy, mintha az alvó, általam felébresztett régi bútorokat átszínezné a cseresznyefaágak között áttörő reggel ígérete. Már alágyújtok a fazekaknak, immáron két asztalom is van. Az új asztal, mondhatni búcsúi ajándék. A varasdi búcsúi szentmise után ugyanis ketten is meghívtak bennünket, úgy volt mint rég, onnan bizony minket hazavittek. Két meghívás, mindkettő tisztes és kedves; jó kántorunkhoz a férjem ment, én meg a mosolygós komámasszonyhoz tértem be. Jó, múltidéző beszélgetést követően a Kántorné konyhájában találkoztunk újra, hol minden főtt, sült, amit tisztes asszonynép asztala e szép ünnepen megkíván. Ebben a konyhában értettem meg, hogy kell még egy asztal, hogy kell hely, ahol minden kéznél van, s mint Erzsike, olyan takarosan akarnék én is ott asszonykodni. Kaptunk finom tekert rétest, túrósat, éppen úgy, ahogy búcsúban kell, meg jó vastag mézest, sósat is az útra, mert tőlük Apámékhoz mentünk. Olyan boldog volt az Öreg, hogy búcsúi túróst rétest ehetett! Komámasszony kalácsot tett a táskámba, diósat, mákosat, a szüleim napokig dicsérték az omlós keltest, én még a végét is becsben tartottam, mivelhogy búcsúi volt.

*

Hétfőn már ki is vonszoltam a műhelybe félredobott nagy, keresztes lábú tölgyasztalt, s újra ecsettel a kezemben görnyedeztem, közel sincs e konyhafelújításnak vége. Felújítok, vagy reformálok inkább? Hiszen nem modernizáltam, inkább ósítottam, s most ragyogó, fényes lábakon állnak a régi asztalok, ám a festékkel héjazott bútorokból is hallom elmúlt étkezések csendbe hulló mormolását. E duruzsolás azonban nem távolodik, hanem egyre sebesebben közelít felém, s emléke formál. Egy ideje minden vágyam az, hogy alakítható legyek; figyelek minden apró sugallatra, s ötleteim, melyek az alkotások közben felsejlenek, minden bizonnyal nem tőlem erednek, ezért követem őket, kitartóan s elmélyülten dolgozom. Teszek-veszek, bár sokat kell gyalogolnom, mert a modern konyhában van még minden, ami itt most kellene. Fáradtan ülök a sárga lábú, göcsörtös, csiszolatlan fából ácsolt hokedlire, s tekintetemmel a konyhát végig pásztázva szomorúan állapítom meg: múzeum ez, de nem konyha! Kihozok, pakolok, átteszek, elrendezek, átpakolok addig, míg kézről áll végül minden, ám így végképp nincs rend. Fakanalak, lapítók, kerti termények nagy tálban, kendezők itt s ott felakasztva. Lesz még néhány futásom, de mire a lecsóillat belengte a helyiséget, életre kelt a konyha, nőtt a rendetlenség, ám amíg az új terítővel borított asztalnál kortyolgatom rég kihűlt kávémat, megértettem: itt sosem lesz rend. Vagy rend lesz, vagy élet. Elhagyom a régi, modern konyhámat, itt jó üddögélni, a bárszéket hokedlira cserélni. Jó itt, az ételszagban átváltozni. Rájöttem, hogy e konyhában nem a tárgyak, hanem én leszek a lélek, ha alkotok, ha készítek, s az illatokkal, ételekkel előbb rendetlenséget, majd szeretetet teremtek.

*

A 94 éves Balázs Laci bácsitól azt tanultam, hogy mindent „szívbül kell csinyáni, a főzést is” – figyelmeztetett felemelt mutatóujjával. Szilvalekvárt szoktam vinni neki, ma is erről jutott eszembe, ilyenkor nem vagyok egyedül, az emlékekkel találkozások történnek lélekben. Mostanában pedig elhanyagolt találkozások adósságlistái telnek lelkemben, de minden időmet a szüleimmel töltöm a legszívesebben: útravalót vételezek, s időm hátra már nem sok van erre. Apám szilvát magoz, ölébe tettem a beérett lila gyümölcsöket.

– Ez is jól pirkad – állapította meg, miközben mustrálta a szilvát. Így mondták régen az éppen érő gyümölcsre az öregek. Göcsörtös ujjaival erőlködik a kis késsel, miközben gyakran kérdezget:

– Jól csinálom?

– Ó, hát persze – mosolyogva válaszolgatok, s magamban gondolom, itt bizony az utolsó percig én maradok a gyerek.

– Az nem létezik! – kontráz rá, s én rögtön megértem benső kétségei forrását, mert munka közben gyakran el-elgondolkodik mit hova dobjon, mert túl sok előtte a tál, ilyenkor keze a levegőben tétován megáll, de nem szólok, én gyerek maradok.

– Egyikben az egész szilva, másikban a fél, a magot hova is dobjam – hangtalanul töpreng, de örülök, amikor hallom, hogy csattan a hegyes magocska a tányéron.

– Ez nem magvaváló, az a baj, ez kökényszilva, vagy lószemszilva. Nem tudom, de ebből pálinkát szoktak főzni. Van benne sok tökös, látod? – s félredob néhány összetöppedt, ráncos héjú, valóban ragyás gyümölcsöt. Lekvárnak jobb a magvaváló, a pirosas héjú hosszúszilva, avval könnyebb dolgozni – néz rám mosolyogva a szemüvege fölött avval a tekintettel, hogy most már tudom, legközelebb milyet vegyek. Nézegetem amint dolgozik, mesterkedik a nehéz lekvár-anyaggal.

Egyszer egy idős asszony mesélte az idősotthonban, hogy a legjobb a „bódi-szilva”, ami korán is érik, s ennek neve a bódogból van, s ezt azért kapta, mert Boldogasszony napja (Nagyboldogasszonykor, augusztus 15.) táján érik. Most, e hevenyészett szilvamustrában nekem is a bódiszilva lett a legkedvesebb, a Nagyboldogasszony miatt: el is határoztam, hogy ültetni fogok majd egy bódi-szilvafát, ha lehet még ilyenhez hozzá-jutni.

Apámat figyelve rácsodálkozok arra, hogy van az emberben egy lankadatlan lelki figyelem, mely mindig alkotásra ösztönzi. Ám ezt a lendületet a végtelenségre nyitott lelket tároló test akadályozhatja, ezt megéli most Apám. Bizony lassan, építőelemekből áll bennem össze apró emlék-képeiből, darabos mondataiból mindez, sok időt töltve mellette, mert másképpen nem érteném én sem.

Őszintén szólva, el vagyok foglalva teljesen a nálam vendégeskedő szüleimmel, kik jelenlétükkel nagyban hozzájárultak gondolataim rendeződéséhez. Nem is tudok mellőlük elmozdulni, mert meg akarom érteni őket, felfogásukat, életüket teljesen, s ehhez hosszú időn keresztül a társaságukban kell lennem. Csak a negyedik parancsolatra figyelek, erőt kérek, hogy a gyorsan fogyó, illékony emberi türelemből minél többet megmentsek, s megadhassam a köteles tiszteletet. A hálám kifejezéséről már rég lemondtam, erre jó szülők semmiféle igényt nem tartanak, nincs nekik ilyen becsüjük. Apámmal mozogni már rég nem lehet, örülünk, ha a cseresznyefa alá ki tud jönni, s elüldögél, segít apró hámozásokkal, most gyümölcsfeldolgozással: el is várja a feladatot. Addig is gyönyörködik a terebélyes, égnek szaladó árnyas fában.

– Ez fantasztikus látvány, és félelmetes is – tekint fel napjában többször az árnyat adóra. – Uralkodó. – Így összegzi benyomását e fáról egyetlen szóval. Óh, a fák között is van uralkodó, úgy mint az állatok, meg az emberek között is.

–Hát persze – válaszoltam, miközben lenyűgözött Apám gondolkodása, mely fittyet hányt a demenciára. Az orvostudomány nem számol azzal, hogy a lélek mindig felfelé tekint.

– Nem gondoltam volna, hogy lesznek ilyen idők – kezd bele egy új gondolatba, még nem tudom mihez kapcsolódik és hova vezet, csak figyelek, hagyom hogy ő beszéljen, s ha kapizsgálom már, akkor kisegítem… – mennyit másztam én a fára… hát, igen, a múlt… a múlt – ismétli meg halkabban, miközben ceruzáért szaladok, nehogy lemaradjak valami bölcsességről, melyet Apám épp most érlelt meg lelkében. A konyha melletti eszközök közül kikaptam egy ácsceruzát, életbölcseletekhez kiváló, hiszen pontosan kell rögzítenem.

– Ez szinte természetfölötti – mutat az égre-törőre vékony karjával. – Hozz egy fűrészt, van mit lenyesni! Azt meg köll kötéllel kötni, s amikor kezdik fűrészelni, akkor erősen meg kell húzni. Mikor akarja levágni? – néz rám kérdőn, mintha csak azt kérdezte volna, hogy hány óra van.

– Majd ha megjön a férjem – feleltem kurtán. Apám sorolta a további instrukciókat.

– Nézd meg, mennyi ág-bog van rajta! Csak ha a termés meg az alkat, meg az idő összefüggését megtartja az ember, akkor lesz jó. Két helyen legalább ki kell kötni – ábrándozik tovább, s tán látja is már a kötélfeszítést. Hát igen, az ember nem tudja előre hogy mit vállal. Ha jóra változik akkor is csodálkozik, ha rosszra változik azon is. Ilyen az ember.

– Ilyen bizony, de mégis akarja – mondtam, hirtelen felkaptam a megér-tés fonalát, de most behúzott Apám a csőbe.

– Mégis, de mégse is.

– De miért van ez így Apukám? – provokálom a további magyarázatot.

– Mert nem az ember tulajdona az élete. Mindegyikünk kapcsolódik valaki máshoz, így alakulnak ki a csoportok. Minden attól függ, hogy mire szól az igény, és az teljesíthető-e. Vannak kellemetlen dolgok, amit okozhatunk a másiknak, ez a családban a legkellemetlenebb, mert ott kell maradnunk a másik emberrel, ez okozhat nehéz helyzeteket. Ezeket türelemmel el kell viselni, főleg ha én egy kicsit is okozója vagyok a dolognak. Az élet az nehéz, ezt nem gondoltam volna – zárja be evvel az átjárót. A hangsúlyából kiérzem, hogy nem fogok tovább haladni ezen az ösvényen. – Hát nézd, ezt ne írd, én most nem jó állapotban vagyok.

Micsoda egy hetrefüles vagyok! Guggon ülve súgom bocsánatkérésként tapintatlan kíváncsiságomért a fülébe, pedig tudom, nem hall jól már.

– Az élet valóban nehéz, egy ideje nekem is feltűnt már. De mégis, mégse is jól akarom csinálni. Azt gondolom Apukám, ha adódik is sérelem, vagy kellemetlenség, mindig az lép közelebb, aki jobban szeret. Mert minden kapcsolatra áll az, hogy valamelyik jobban szeret, s ő teszi meg a lépést. De az nem az első lépés, mert nem várja azt, hogy most a másik is ugyanannyit lépjen előre. Egyet lép, egészen a szeretetig, egészen a másikhoz, mindenféle mértékelés, adok-kapok nélkül.

– De szívesen megnyesném ezt a fát! – mondja a gyenge öreg, én pedig látom tekintetében a szomorúságot, mely abból a felismerésből adódik, hogy a lélek ugyan kész mindenre, ám a test erőtlen.

Isten tudja csak, hogy az idős emberek miként rendezik le magukban ezt a benső harcot, mi esik el, s kinek a segítségével vívják meg a végső csatát. Alighanem ebben a harcban nincsen elbukás, csak csendes, szelíd vértanúság: bárcsak volna szemünk, szívünk meglátni ezt az öregek lelkében, s vinnénk hadtápot, felmentő seregeket: a tőlük megkívánt, átvett emlékeket hordozván. Jómagam megkívántam az emlékezésükben felsejlő felfogást, az életük diribdarabjaiból kirakott mozaikkonyhák világát, egyszóval a lélek diadalát a test veresége ellenére. Mindenesetre el kellene raktároznunk felidézett, odaajándékozott képeiket az emlékezetünkben addig, amíg az jól működik, hogy ha mi is megöregszünk, akkor jusson majd eszünkbe, mert csak a lényeg fog megmaradni, minden más kipotyog onnan. Addig is, talán jobban kellene figyelnünk arra, hogy gyakrabban megálljunk, hogy ha majd elgyengül a test, ne vegyen erőt rajtunk a céltalanság.

Az is igaz, hogy ma lélekben hamarabb öregszenek meg az emberek, akik célt vesztettek. A parasztok elaggásig, kifulladásig dolgoztak, s amikor már csak szemlélődtek, akkor sem unatkoztak, mert abban gyönyörködtek, hogy gyermekeik, unokáik, minden útódaik folytatják mindazt amit ők megkezdtek, s az eltanult hagyomány ott működött a szemük előtt, így joggal örültek afölött, hogy mindennek volt értelme. Nem csak a falusi lét hordozta a paraszti életet, ebből éltek a városiak is, s sok volt a paraszt vonás az úriasabb körökben is. Arról valóban másként gondolkoztak, hogy nem elrejteni való e létforma. Kellett a paraszti lét szelete a pesti házakba is. Mindig a konyha az a titokzatos műhely, mely megidézte és elkerülhetetlenné tette látását.

Kosztolányi Dezső Édes Annáját olvastam újra, s egyik bájos jelenetben a pesti úri lakás konyhájában csirkét dédelgetett a faluról felkerült cseléd-lány, mielőtt azt hajkurászták és a fazékba dobták. Az úri élet nem hunyt szemet a paraszti élet élelemgyáros munkássága felett, még a kastélyok cselédportái is inkább hasonlítottak kis falvakhoz, mint előállító vagy

feldolgozó műhelyekhez. Akkoriban nem zacskózták be, s levéltárba sem archiválták a valóságot. Csak ma vakult meg a fogyasztásba beleszédülő, a túlkínálattól megcsömörlött világ embere. Talán éppen ezért nem becsülik meg az ételt, nem tisztelik a kenyeret, ami ősidőktől fogva az ember legfőbb tápláléka.

Anyám is mesélni kezdett, ez ünnepi pillanataink egyike. Asszony létére igencsak szűkre szabta a múlt emléktarisznyájának szíját, nem akasztja le könnyen a nyakából. Időnként azonban a zsíros tarisznyából is hull ki vajas pogácsa, egy ilyen napon mesélt arról, hogy a paraszti világban sosem unatkoztak. Akkoriban bármivel képesek voltak játszani a gyerekek, mert volt felfogásuk és képzeletük. Az utcákon biciklikereket hajtottak bottal, mert akkor nem volt lim-lom akció és kiselejtezés utáni elszállítás, minden ott maradt a portán, nem lehetett csak úgy kidobni a dolgokat, ólpadlásokon sok játéknak valót leltek a gyerekek. Igyekeztek is mindent felhasználni, így a lyukas fazekakba, amiket szülőfalunkban az Inkovics bácsi már nem tudott megjavítani, muskátlit ültettek, azt nem kellett már kilyukasztani. A zöld kukoricafejek közül kiválasztották azt, amelyiknek olyan szép hosszú haja volt, abból csináltak Anyámék babát.

– Kötélből vagy rafiából hajtottunk neki kezet – mesél most részleteseb-ben, s boldogan mentem szűkön mért képeit a lelkembe –, úgy átfontunk vele egy fadarabot. Végül bekerült a fonnyadt baba a szecska közé, de szerettük az ilyen babázásokat. Nyáron mentünk sásat szedni, az volt a dolgunk, hogy szálirányba fogva csomóba raktuk, úgy mondtuk hogy babába, mert valahogy úgy át lett fűzve, hogy az megállt önmagában. Felhordtuk ezt is a padlásra mint a kukoricát, télen pedig pödörtük, ezt Zalában pörgetésnek mondják: ebből a sáskötélből lett a szőlőhöz a kötözőanyag.

– Ma láttam először a kislány Anyámat, aranyos volt, észre sem vette, hogy végre megismertem.

Ma minden beépített, elrejtett, okos, gondolkodik helyettünk, igaz, akit gondolkodónak vélünk nem személy, s nem is tudja magáról, hogy létezik, arra azonban alkalmas, hogy az embereket leszoktassa a képzeletről, gondolkodásról. No és ma minden szemetet elszállítanak, ennélfogva nem látható a valóság. Pedig minden termékreklámban szerepel valamiképpen a valóság szó az összetételekben, mert minden valódi, újabban már márkanévvé emelték a „házi” kifejezést is. Nem, az nem házi, amelyben nincsen lélek, az üzlet, mely ellopja a valóság megismerésének lehetőségét is.

*

Konyhámban ételszag eleveníti meg végre a régi bútorokat, egy ideje nem érződik a festék átható szaga sem már: megmártózott minden a valóságban. Tollam serceg a kockás papíron, a pirkadat zsákja végleg kihasadt, földre ejtve egy új napot, egy új reményt, Apám újabb élő napját, s talán nem az utolsót. Csak a remény nem tér bennem nyugovóra, könyöklök az új asztalom, s egy sváb asszony régi konyhájának tengernyi ebédje nyomán vagdosom én is a kapanyomból éledő kerti javakat.

Kis fazekakban rotyog az étel, s bennük főnek össze a múlt és jelen ízei, emlékeket használok fűszer gyanánt. Csend honol ebben a hajnaltól emlékbe hagyott örök sárgafényű konyhában. Nézem a zöld máz mögé rejtett múltat, s beszél a régi szekrény, fordul a kis kulcs az aprócska szekrényzárban, egy hiányzó polc láthatóvá válik, rajta rég elkopott, eldobott tárgyak sziluettje körvonalazódik, s én révedezek felettük. Felvarrok egy leszakadt gombot egy nadrágra; az ölembe ejtett vászonnadrág kenderré változik, gerebenné a mellettem hallgató, telet óhajtó szomjas kályha, majd fésülöm ki lelkemmel a kócos múltat, mint Anyám a zölden letört kukoricababa haját, és érzem, hogy fonni, szőni akarok, mert új viselet kell. Új viselet kell ugyanis ma az emberiségnek, mert a műanyagra váltó világ dolgai elolvadnak, hiszen rossz anyagot már fércelni nem lehet.

Ilyen fércművek, dib-dáb halmok, tákolmányok vesznek körbe minket, ezért roskatag, omladozik minden. Kívülről nem lehet már megtámogatni, építkezni csak a lélekből lehet, az van összeköttetésben az örökké létezéssel, minden más elmúlik nagy zajjal, vagy csendben, észrevétlen. Forrong a világ, viharfelhők gyülekeznek, s kócos kendercsomókat hord elénk a vaduló szél.

Ébredj ember! Nyújtsd ki utána a kezedet, meglátod akad majd hozzá egy rozsdás gereben. Fésülgesd, tekerd fel újra, s a felorsózott pászmákból kipiroslik majd az igeszál ha kitartasz a fésülgetésben. Az igeszál, melyet a remény újra felmotollál, s sződd újra az emberhez méltó, teremtő, alkotó életet! Piros az igeszál, Krisztus vérétől piros, mert ez menti meg csak az embert, minden más ígéret az ördögtől való.

*******************************************

 15. NAGY VENDEL ÉLETE VERSEKBEN 

     

 Sorozat ( huszadik rész)

 
Aratás ünnepén
 
Forró Nap melegétől
Tombol a tikkadt határ,
Sárgálló búzatáblákon
Virul a piros pipacsár.
Beérett a kalász,
Peregnek a szemek,
Ügyes gazdasszonyok

Fonják a kötelet.
Kifent kaszák élén
Hanyatt dől a szalma,
Keresztekbe rakják,
Vagy magas kazalba.
Papi tized lesz egy keresztje,
Vagy nagyúri dézsma,
Állatoknak is jut
Korpa és a léha.
Megérett az Élet,
Kemencébe rakva
Kenyér lesz belőle,
Akárki láthatja.
Vízhordólánykák hoznak
Aratópálinkát,
Pincehideg borral
Torkukat locsolják.
Első kaszás törli
Izzadó homlokát,
Magában saccolja,
Hány zsák lesz az áldás?
Kacsák is számlálják,
Kiáltva a gazdára,
Kérdően kántálják,
Hány zsák árpád van mára?
Talán István király
Vetette el végleg
E szent földbe
Azt a magot,
Amit ezredévekig
A Magyar nemzetség
Magával hordozott.
Hogy Európa közepén,
Kárpátoknak ölén
Megálmodjon egy államot,
Kemény kézzel fenyítve azt,
Ki a másik hitért buzgólkodott.
S azóta a búzaszem
Milliónyi vékával terem,
Jelenti az életet,
Adja a kenyeret.
Követelve ezernyi
Verejtéket és könnyeket.
S az talán véletlen lehet?
Ha megnézel egy búzaszemet,
Azonnal feltűnhet,
Hogy könnycsepp alakú
A búza szeme...
S ha éles késeddel
A magvat félbevágod,
Belsejében Jézus
Ragyogó arcát látod
Tündökölni...
E dicsőséges ünnep fényében.
Szelhetünk majd új kenyeret
Istennek szent jelével.

2022. június 29.

 

*

Szegzárdi Nagy Vendel: Arató

 

Az asszony kivitte délben

Urának a meleg étket.

Pendült a kasza,

S hűs enyhely után nézett.

Miután túl volt az ebéden,

A gatya korcát oldozta serényen,

Füstölgött magában ekképpen:

"Milyen ember az,

Akinek bicskája és

Szeretője nincsen?"

 

*

NAGY VENDEL Távolból

Bizony, az ember néha elmereng,

hová jutott, s merre megy....

hallgatja a távolodó neszeket,

messziről egy halkuló vonatfütty integet.

szürke falu ház falából

mely fehér volt egykoron,

tömzsi ablak sárga fénye hívogat,

szemed előtt játszik kuszán kavargó színes csíkokat,

a barna alkonyon.

gúnyos kacajjal hívogat.

koppannak a zsaluk ütemre,

ha lenge szellő lengedez velük játszadozva,

csillámlik benne a gyertya fénye,

rásimulva rátelepül az üvegére.

felragyog előtted a kép,

csipetnyi messzeség,

olyan bonyolult vagy ,

akár az ék.

távolból egy merész tivornya

emléke él még benned,

utolsó vacsora gyanánt,

vágyaid már messzire járnak,

elindultak minden égtájba,

négy sarkába a világnak,

az esthajnal csillaga,

vagy a sarki fény

mutatja az égi utat.

egyre megy....

uccu fuss, kerítsd,

mint a bogáncsos Puli,

ne a távolból nézzél utána .

üvegesen bámulsz a hunyorgó Holdra,

felocsúdva állsz, előtted a nagy tó,

térdig a hideg víz takar,

oktalanul belegázolva.

hogy kerültél ide?

kérdezed tisztuló aggyal.

messziről egy kutyaugatás riasztva hallatszik,

ki az, és mit akar?

mint örök életjel maraszt.

távolból az élet szava hallik,

mint megújuló tavaszi hajnal.

s újra felkúszik az égre a ragyogóan éltető NAP.

2017. június 22.

 

*

NAGY VENDEL Káprázatos vízió

Tomboló nyárban,

Negyven fok felett,

Ha lehunyom a szememet

Elmélázva, elmerengve,

Könnyű testedet látom

Forróságtól elpilledve

Kifeküdve mustrára

elpihenve plédekre,

A Te szemed is félig lehunyva,

Alélt testeden

Naptej csillan,

Kókusznak édes leve,

És pilláid homályából

Izmos testek duzzadását látod,

Érzéki szerecsenek állnak körbe

Pálmaágakkal övezve,

S strucctollak susogását hallod,

S lágy szellő simogatja

Elalélt testedet,

Kezedben hűvös koktél enyhíti szomjadat.

S egyszer csak egy kellemes tenyér simogat,

Félálmodból lassan felderengsz,

Hűs, határozott, és kemény,

Ez a kéz,

Szolga ezt nem merné...

Királynői erény.

Hirtelen kinyitod a szemedet,

De nincsen más ott csak én...

Ki rabszolgád lehetne.

S pilláid alól

Eloson az erény.

Mint egy vízió,

Hamis, csalfa illúzió.

*******************************************

 16. KURUCZ ÁRPÁD: MADÁRIJESZTŐ  

      (novella)

 
– Nem vagyok jelentéktelen, hiszen kinyílik előttem a mozgásérzékelős ajtó – mondta el minden reggeli mantráját Tóth Klára.
Fölkelt, pillanatok alatt felöltözött. Körbenézett a szobájában, megállapította, hogy tegnap óta még nagyobb lett a rendetlenség. Megrántotta vállát, és kiment a konyhába. Anyja ült ott, müzlit reggelizett utálkozó ábrázattal. A lány egész addigi életét az ő árnyékában élte. Az asszonyt, mint a városi színház ünnepelt díváját rajongók hada vette körül. Kisgyerekként, ha együtt mentek valahova, őt észre sem vették mellette. Később folyton a gyönyörű színésznőhöz hasonlítgatták. Egyetlen gyerek volt, anyja mellett úgy növögetett, akár rózsa mellett a csalán. A mellőzöttségtől olyan is lett. Kissé csípős, szúrós. Sokat elárul, hogy a sündisznó a kedvenc állata.
– Tegnap próba közben felhívott az osztályfőnököd. Matekból és fizikából bukásra állsz. Azt is mondta, hogy a jegyeid nem tükrözik a képességeidet. Szedd össze magad! Nem kaphatok ilyen híreket! Kizökkenek tőlük. Van fogalmad róla milyen koncentrációt igényel, hogy valaki más bőrébe bújjak?

Kurucz Árpád

– Magyarból ötös leszek – válaszolt a lány, miközben sült szalonnát és tojást készített magának reggelire.
– A magyar még nem minden! – nyelt hallhatóan az anya. – Ezért irigyellek, drágám. Ilyeneket eszel és egy dekát sem hízol.
– Én meg a népszerűségedet irigylem. A csillogást.
Az asszony legyintett és kurtán felnevetett, de a lány tudta, lubickol a fényben.
– Hét hónapja jársz ebbe az iskolába, és egy szál barátod sincs – korholta tovább anyja. – Hogy tudott ilyen messze az esni az az alma!
– Minek szerezzek barátokat? Nemsokára úgyis továbbállunk, mint egy vándorcirkusz. Öt év alatt ez már a nyolcadik iskolám.
– Sajnálom, drágám, ilyen a művészélet.
– Az apámnak elege lett ebből a művészéletből.
– Az apád egy életképtelen mamlasz. Egyébként, itt hosszú ideig maradunk. Öt évre szól a szerződésem a színházzal.
Klára a fal mellé húzódva a járda szélén, kissé görnyedten ballagott az iskola felé. Olyan hatást keltett, mintha derékszögű vonalzóval szerkesztették volna. Járás közben, vékony karjait alig mozgatta. Egyenes szabású szürke ruhájába játékosan belekapott az áprilisi szél. A ruha úgy lógott rajta akár egy vállfán. Vékony szálú haját kissé elálló füle mögé rakta, sápadt, arca ettől egészen manószerű lett. Nem vette észre, hogy mögötte három lány róla beszél.
– A terv a következő – vitte a szót Barbi. – Megbeszélem Danival, hogy fűzze, puhítsa ezt a Madárijesztőt. Május nyolcadikán lesz a szülinapi bulim, meghívom. Ott, mindenki előtt elmondom, hogy csak áprilisi tréfa volt az egész. Ez lesz a fő szám.
Megrázta hullámos szőke haját, mely lágyan omlott vállára. A másik két lány, a szeplős Bea és a duci Hajni rajongással hallgatta.
– Dani neked bármit megtesz – szól közbe Hajni.
– Ez így van rendjén! Tán irigyled!?
– Hogy képzeled?! Dehogy!
A harmadik szünetben Barbi hízelegve törleszkedett Danihoz.
– Ne légy már ilyen núb! Jót fogunk röhögni. Te is kellesz a tervhez. Csak annyi a dolgod, hogy legyél hozzá kedves. Hívd el múzeumba, vagy mit amit szoktak az ilyenek csinálni. A többit én intézem.
– Ez szemétség! – húzódott el a fiú.
Barbi bevetette legfőbb fegyverét a szempilla-rebegtetést. Ez még némelyik tanárnál is működött.
– Naa! A kedvemért. Ha megteszed, elmegyek veled szombaton arra a meccsre amiért hetek óta nyúzol.
Megtört az ellenállás.
Délután, a gyerekek kis csoportokba verődve vonultak, Klára szokás szerint egyedül. A sarok előtt Dani csapódott mellé. A hórihorgas fiú egyet lépett, míg a lány hármat. Szótlanul mentek egymás mellett, végül Klára megunta. Megállt, szembe fordult.
– Mit akarsz?
A fiú zavartan hebegett.
– Lóghatnánk együtt. Elmehetnénk...múzeumba.
– Múzeumba – pislogott gyanakodva a lány. – Bökd ki, hogy valójában mit akarsz!
– Semmit, csak együtt lógni veled.
– Rendben – mondta Kára, de még mindig valami hátsó szándékot sejtett. – Hatkor a Kossuth-szobornál.
A lány késve érkezett. Csapdát szimatolt, hosszan leskelődött a sarok mögül. Miután nem tapasztalt semmi gyanúsat, bátortalanul a fiúhoz lépett. A városban csak helytörténeti múzeum volt és egy fiatal absztrakt festő kiállítása a színház előcsarnokában. Azt választották.
A festmények között, csak néhány látogató lézengett, átszellemült arccal. Klára és Dani hosszan álltak az egyik alkotás előtt, melynek az volt a címe: Pusztai életkép. A festményen pepita pulikutya terelgette a kocka alakú bárányokat, ovális gémeskút mellett. Háttérben a juhász, püspöklila szűrben, furulyált egy nagybőgőn. Daniból kibukott a nevetés. A lány először döbbenten nézett rá aztán belőle is. Az áhítatos csendben nevetésük égzengésnek hatott. A műértő közönség rosszalló pillantásokat lövellt feléjük.
– Meneküljünk, mielőtt megvernek – súgta a lány.
Mielőtt kiléptek az utcára, középkorú, lilára festett hajú nő szólt utánuk a pénztárból.
– Klárikám, kis szívem! Szombaton van Nyomorultak premierje. Pótszékes ház lesz, de tudod, hogy neked mindig van helyed. Gyertek el a barátoddal.
– Van kedved? – nézett Danira a lány égő fülekkel.
– Persze.
– Ja, majdnem elfelejtettem, a művésznő megkért, hogy szóljak, vigyél haza két csomag túrót és tíz tojást – folytatta a pénztárosnő.
– Elkísérjelek? – kérdezte Dani az utcán.
– Jöhetsz.
– Jó lehet, hogy minden előadást meg tudsz nézni – folytatta a fiú.
– Ez az egyetlen előnye annak, hogy színésznő az anyám.
– Általánosban, egyszer az osztállyal én is voltam színházban. A Kékszakállú herceg várát láttuk. Tudod, abban énekli a Kékszakállú a csajszinak valami ajtó előtt, hogy „Asszonykám adj egy kis kimenőt”.
– Hát…, majdnem.
– Most nagy hülyeséget mondtam, ugye?
– Nem biztos, hogy pont Bartókkal kell kezdeni, de a Nyomorultak tetszeni fog.
Jó ízűen beszélgetve mentek, nem vették észre, hogy lépteiket egymáshoz igazították.
– Köszönöm! Jól éreztem magam – köszönt el Klára a kapujuknál.
A fiú hazafelé menet önkéntelenül összehasonlította a két lányt. Barbi parancsolt, hízelgett vagy zsarolt, és mindenkit lenézett, viszont szép volt. A Madárijesztő vicces, okos, és amikor éppen nem szúrt, kedves. Felemás érzésekkel ért haza. Anyja aludt a horpadt heverőn. Mikor észrevette az ágy mellett a felborult, üres borosüveget elfintorodott. Szó nélkül átment a szomszédba öt éves húgáért. Vacsorát készített neki, mesét olvasott és lefektette. Aztán leült, hogy elkészítse a kémia házi feladatot. Arra ébredt, hogy az ablakot veri az eső. Arcán piros vonalakat hagyott a tankönyv.
Barbi már reggel letámadta. A hírek hallatán szélesen mosolygott.
– Ügyes vagy! Csak így tovább, és holnap elmegyek veled a meccsre – mondta olyan hangsúllyal, mintha jutalomfalatot adna a kutyának.
– Nem szükséges. Színházba megyünk.
A lány ragyogó mosolya kissé megfakult. Ekkor érkezett Klára. Félénken biccentett, de nem jött közelebb.
Délután, szokás szerint egyedül ült a menzán, a lúzerasztalnál a szemetes mellett. Legnagyobb megdöbbenésére Dani telepedett mellé.
– Azt hittem a suliban para, ha szóba állsz a Madárijesztővel.
A fiú, csak legyintett.
– Klára – ízlelgette a szót. – Nagymamanév. Lejárt a szavatossága.
– Kösz. Te aztán tudod, hogyan kell bókolni egy lánynak. Amúgy tényleg az. Anyám, a példaképe, Tolnay Klári után adta.
– Örülj, hogy nem Gobbi Hilda a példaképe – vigyorgott Dani.
– A Klára is gáz, de a Hilda lenne a vég.
Az éjszakai eső már elállt. Szűk, kanyargós macskaköves utcán, alacsony, színes házak között ballagtak. A lány kezdett kibújni a sündisznóállásból, Dani feszengve hallgatott.
– Valamit szeretnék elmondani – kezdte zavartan. – Szemétkedni akarnak veled.
– Sejtettem. Barbi és hordája?
– Igen. Rávettek engem is.
– Miért mondtad el?
– Mert én nem akarom.
Csendben lépkedtek. Valahol nyikorogva záródott egy ablak.
– Akkor most lepattintasz? – kérdezte nagyon halkan a fiú, és mintha összement volna egy kicsit.
– Most, hogy elmondtad, nincs bajom veled. Azt, hogy te mit akarsz, tudni fogom abból, hogy holnap ott leszel-e a Kossuth-szobornál.
Dani másnap egész délelőtt nagy izgalommal járkált. Húgára, Évire átragadt az izgalma, visítozva fel-alá szaladgált a lakásban. Anyjának már elfogyott a pénze, így józan volt. Kivasalta az ingét, előkészítette az öltönyét, közben folyton kérdezett.
– Csinos a kislány? Tényleg színésznő az anyja?
– Jaajj, már anya!
Mikor a fiú elindult az ajtóig kísérte, s leszedegette ruhájáról az apró pihéket.
Kinőtt öltönyében öles léptekkel ment a vizes járdán, közben azon szorongott, eljön-e a lány. Sokáig toporgott a szobor mellett, percenként megnézte az óráját. Már azt gondolta hazamegy mikor a sarok mögül kilépett a Madárijesztő és ránevetett.
– Milyen szép a mosolya! – döbbent meg Dani.
A színházban mindenki ismerősként üdvözölte a lányt, s beültették őket a rendezői páholyba. A fiú kikerekedett szemmel nézte az előadást, mint egy kisgyerek, aki valami csodát lát. Még pislogni is elfelejtett.
Hétfőn, Barbi és barátnői vihorászva faggatták.
– Milyen volt színház?
– Puhul már a kicsike?
– Hagyjátok békén! Ha jobban megismernétek, látnátok milyen jó arc.
Csend lett, csak a gyerekek távoli zsibongása hallatszott. Barbi arcáról eltűnt a mosoly.
– Mi van, beleestél a Madárijesztőbe?! – kérdezte élesen.
– Hülye vagy! Én kiszálltam ebből!
– Csak rajta! Már úgyis meguntalak!
A fiú megrántotta a vállát és otthagyta őket. Barbi meglepetten nézett utána, azt remélte könyörögni fog a fiú, ahogy máskor. Arcán látszott, közel áll a pityergéshez. A következő szünetre összeszedte magát.
– Változik a terv. Nem várunk a születésnapomig – fordult a szeplős Beához. – Ott áll a Madárijesztő az ablakmélyedésben. Odamész és elmondod, hogy Dani az én pasim, és őt csak a kedvemért hülyíti. Mi meg innen figyelünk.
– Tényleg muszáj ezt? És miért nem te mész oda?
– Persze, hogy muszáj! Na menj már!
Bea kénytelen-kelletlen odacsoszogott. Klára ránézett, figyelmesen hallgatta és bólintott.
– Na?
– Azt mondta, köszöni tudja.
Barbi leforrázva pislogott barátnőire.
– Most jut eszembe – hebegte Hajni. – Nem tudok elmenni a szülinapi bulidra, mert rokonokhoz megyünk.
– Én se. Aznap jön hozzánk a nagyim – motyogta Bea.
A két lány csendben elsomfordált.
Iskola után a menzán, ketten ültek egymással szemben, a lúzerasztalnál, a szemetes mellett. Dani és a Madárijesztő. Időnként papírgalacsinok találták el őket, észre sem vették, elmerültek egymás szemében...

*

 Zsigmond István: Egyedül - festmény

*******************************************

 17. GÄNSZLER BEÁTA: ELVESZVE  

      (elbeszélés)

 
Mérhetetlen boldogsággal készülődtem erre az útra. Nem először repültem, a világ számos országát bejártam már Annával.
Lámpásokat eregettünk és úsztattunk Csiangmajban, az elbűvölő Yi Peng és Loy Krathong fesztiválon; örömtől átitatott szívvel sétáltunk a szépséges Fokvárosban, a Viktória és Alfréd Waterfronton. Megrendülten bukdácsoltunk Pompeji kétezer évnél is régebbi utcáin, s türelmesen várakoztunk Miami nemzetközi repterén.

Gänszler Beáta

Bármerre indultunk, mindenhova és mindenhonnan épségben megérkeztünk. Imádtam minden percet, melyet úton töltöttünk. Az ismeretlen és ismerős helyszíneket, a számos kalandot. Nem állíthatott meg senki és semmi bennünket, ugyanolyan lelkesedéssel kaptattunk bércre fel, ahogy igyekeztünk a völgybe le. Bezsebeltem számos dicséretet és lenyeltem néhány rosszalló tekintetet. Nem tagadom, az évek múlása nyomot hagyott a bőrömön: itt egy kis kopás, ott egy nagyobb gyűrődés. De nem estem kétségbe. Némi ráncfelvarrás és néhány apró szépészeti beavatkozás segített visszahozni a fiatalságomat; legalábbis annak illúzióját. Ami a fő, Anna mindig megvigasztalt, erőt öntött belém. Magával ragadó kacaja megédesítette a napjaimat. Éltes korom miatt aggódott, hogy elveszíthet, amikor külön utazunk, ám továbbra sem keveredtem el sem busz-, sem vonatállomáson, sem repülőtéren.
Az utazások, a kalandok lassacskán a terhemre lettek. Mindinkább erősödött bennem a megállapodás utáni vágy. Egy meleg otthon, pihenés, nyugalom – ez vonzott már a csavargás helyett. Annát még űzte valami belső tűz, kereste a helyét a világban. Ebben nem lehettem a segítségére, ezzel magának kellett megküzdenie.
Végre eljött a pillanat. Anna is rábólintott: gyökeret ereszt. Nekem mindegy volt, hol verünk tanyát, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire távoli helyet nézett ki magunknak. Úgy gondolom, nagy szüksége lehet térben is eltávolodni a rossz élményeitől — ha a félelmeitől való elszakadás ekképp egyáltalán lehetséges. Önmaga elől nem menekülhet, még ha az a bájos, békés etruszk városka látszólag ezt is kínálja.
Ezt az utolsónak remélt utat alaposan megterveztük. Bútorainkat Anna jó barátja, egy költöztető cég tulajdonosa küldte utánunk. Mi újfent repülőre ültünk. Sajnos nem egymás mellé, de hát ez többször is így esett, nem nyugtalankodtam emiatt.
A ruháin kívül Anna néhány különös tárgyát is magammal vittem: egy piros rúzs csonkját, egy zöld emlékkönyvet, két napszemüveget, egy üres parfümös üvegcsét, öt hajtincset, egy réges-régi borotvakészletet, valamint tengernyi fényképet.
A bajok akkor kezdődtek, amikor leszállítottak a repülőről. Sokáig vártam Annára, de nem jött értem. Feltettek egy másik gépre, amivel nem tudom, hova repültem, aztán onnan is levettek. Oda sem jött Anna. Újra a magasba emelkedtem. A végén kikötöttem ott, ahonnan elindultunk. Nem egyedül vesztegeltem, seregnyi sorstársammal várakoztam. Egybefolytak a napok. Miért nem jön értem Anna? Miért nem keres?
Egy napon nagy mozgolódás támadt. Emberek tartottak felénk. Reméltem, hogy Anna is köztük lesz. De nem az ő finom keze, hanem egy erős férfimarok ragadott meg. Úgy kapott fel, mintha a tollpihénél is könnyebb lennék. Egy másik férfi elé tett le. Izgatottan, egymás szavába vágva beszéltek. Az, aki oly könnyedén emelt fel, széthúzta a cipzáramat, és sorra mindent elvett tőlem. Teljesen kifosztott. Mérgesen földhöz vágta Anna ruháit és tárgyait, miközben a másik üvöltözött vele valami árverésről.
Szétgurult a dédapa mindkét világháborút megjárt borotválkozókészlete. Anna kislányként látta még az arcát szappanozó dédijét. Akkurátus mozdulatai voltak —mesélte —, annak ellenére, hogy mindkét kezén elfagytak az ujjai egy kaukázusi fogolytáborban.
A földön landoltak anyai nagyszülei foncsorozott napszemüvegjei. Anna egykor gyakran tetszelgett bennük.
A barázdált üvegcse, mely a kíméletlen talpak alatt szilánkokra tört, édesanyja illatát őrizte, igaz, már egy csepp parfüm nélkül. Ha borongós hangulata támadt, Anna nagyokat szippantott a már csak az emlékeiben élő finom illatból. Szívéhez szorítva becses kincsét sírta álomba magát.
A kisalakú, megviselt emlékkönyv apai nagymamájáé volt, előtte annak anyukájáé. Az első üzenet épp száznégy éve kelt, az utolsót két hónapja Anna barátnője, Bernadett írta bele: „Csak bátran!” E pótolhatatlan érték széttépett lapjait tovarúgta egy érzéketlen férfiláb.
A rúzscsonk Annát arra az időszakra emlékeztette, amikor még erősen sminkelte magát. Gondolhatod, hogy néztem ki — mondogatta. Szerintem akkor is gyönyörű lehetett.
A szőke tincseket az anyukája tette külön borítékokba, ráírva a hajvágás aktuális évszámát. Az egyik fürtbe egy rágógumi ragadt. Anna mindig nevetett, ha felidézte azt a hajvágást. Semmi pénzért nem vált volna meg e fürtöktől, melyek a szerető kéz simogatását őrizték — hogy az előbb a szél fújja szerteszét az aranyló loknikat.
Meg persze a pótolhatatlan fényképek! Arcok a múltból. Mosolyra húzódó ajkak, könnyes szemek. Beállított mozdulatok és elkapott pillanatok. A nagypapája katonaruhában, gangon olvasva, koporsóban. Szülei komoly arcát megörökítő esküvői fotók. Anna ünneplőben, balettruhában, lovon, kórházban, élete szerelmével csókolózva. Hegyek, városok. Óceán…, rengeteg óceán. Néhány képen én is rajta vagyok, Anna engem is megörökített.
Most mindahány megbecstelenített kincs nehéz bakancsok sarát hordozza. Vitustánc égette az aszfaltba a drága arcokat, a fehér hegyeket meg a kék óceánokat.
Osztoztam testvéreim sorsában. Mérhetetlen dühvel kaszaboltak össze. Egy ép porcikám sem maradt. Kibeleztek, megtapostak, összetörtek. Egy nagy szeméttárolóba dobtak.
Remélem, Anna tudja, hogy én nem hagytam el. Nem én hagytam el.

..............................

Elveszve - festmény

*******************************************

 18. VERSEK INNEN – ONNAN 

 

Engel Csaba: Egyet kértem, kettőt kaptam

Én csak boldogságra vágytam,
Egy-két dolgot jól csináltam,
Soha rosszat nem kívántam.

Egyet kértem, kettőt kaptam,
Szerettem és álmodoztam.
Én a jónak pártján álltam,
Soha rosszat nem csináltam.
Egyet kértem, kettőt kaptam,
Legtöbbször szerencsés voltam.
A jót elajándékoztam,
Soha senkit nem bántottam.
Nem kértem, de mégis kaptam,
„Nem”-et azért sosem mondtam.
Olykor szemre válogattam,
Hol én mégis kettőt kaptam.
 
Erdély, 2025.08.18

…………………..

 
Kuchta Csilla: NE LÉGY IRIGY
 
Reggelinél édesanyámra emlékezem,
eszembe jutnak féltő szavai kedvesen.

-Ne légy irigy ember kislányom soha, soha!
Gondolj mindig arra, mit mondtam, tanítottam!
 
Este kaptatok egy almát és elfeleztem,
szétosztottam gyermekeimnek szeretettel.
Öröm s boldogság sugárzott kis arcotokon,
ettől az én szívem is vidáman dobogott.
 
Amikor atlétaként futottál, s nem nyertél,
kértem, gratulálj a győztes aranyéremért!
Ne irigyeld az elsőt, hisz megküzdött érte,
így lesz tele szíved ember szeretetével.
 
Ne irigyeld mások vagyonát, gazdagságát,
örülj kis dolognak, érezd a perc látványát!
Édesanyám sok szava szívemben vert tanyát,
jó rá emlékezni, nekem ez a gazdagság.
 
Paks, 2025. 08. 18.

………………………….

 
Lovag Dáma Nagy Cynthia: Ridegség és szeretet
 
A sértődöttség tüske lángja ott tanyázik szíved mély barlangjában.
A harag rossz tanácsadó, de azt hiszed ez neked jó.
Az öregedés bölcs mezejére kellett lépjek,
hogy a válaszokat mindenre megleljem,
s a virág szirmokat egyenként felszedjem
s a gondolataidat megértsem.

De már nem akarlak megfejteni,
gyermeteg lelked őrizgetni!
Át léptél egy határt!
 
Azt hiszed, neked minden jár!
Önző vagy és idegen!
Na és az én lelkemmel mi legyen??
Szállj magadba, változz meg!
 
Akkor talán magadat még megmentheted.
De én már inkább elengedlek.
Éld csak tovább az életedet nélkülem.
Ki hátrálok, meg kell értsed!
 
Nem bírom már ridegséged !
Én szeretetben kell, hogy éljek,
nem fér bele önzőséged.
 
Keress végre valaki mást,
akinek nem leszel sors csapás!
Ki mosolyogva néz majd rád,
s szeretni tud egy életen át!!

…………………………

 
Aurora Amelia Joplin: Csupán álom…
 
Bátorságot öltve lépek előre,
szívem rezdüléseiben érzések születnek.
Tollpihe könnyedségével szállok,
átlépem a mocsárt, mely gondokkal van tele.
 

Szárnyaim nőnek hátamon,
emelkedem a magasba,
és a csillagok üdvözölnek,
én csak repülök, szabadon, könnyedén.
 
Szabadságom íze édes,
a felhők felett szállok,
szívem könnyű, gondolataim tiszták,
mosolyom ragyog, ahogy az új világot köszöntöm.
 
Ez csak álom csupán, égi csoda,
mely lassan visszahoz a Földre.
Feltöltődtem, sok energiával, fénnyel,
hogy folytathassam mindazt, amit vállaltam
e földi életemben.
 
És amikor a lábam újra érinti a talajt,
magammal hozom a csillagok fényét,
a tollpihe könnyedségét,
és a szívem bátorságát,
mely átvezet minden mocsáron
és minden bánaton.
Átadom fényt és szeretetet.

…………………..

 
Szauer Gertrúd: Távol
 
Sárga fagyöngyből,
Kék muzsikával,
Fehér virágú,
Hajnali fagy,
Súgja a széllel,
A szürke éjben,
Fájó mosollyal,

Hogy távol vagy.
 
Távol a hangod,
Távol a lelked,
Távol a szíved,
Kedves szava,
Távol a csókod,
Távol a reggel,
Várlak csak, hívlak,
Gyere haza.
 
Oda hol várnak,
Oda hol könnyebb,
Oda hol percünk,
Még szép lehet,
Engedd csak Kedves,
Mit megígértem,
Színesre fessem,
A kék eget…

………………………..

 
Poór Edit: Sötét köd
 
Sűrű, sötét köd terjeszkedik!
Ráül a szemek pilláira,

A világ búskomorságára.
Sűrű, sötét köd terjeszkedik!
Hová tűnt a fény, a szeretet?
Halvány arc, szomorú emberek,
Néma mosoly, a szájszegletben.
Hová tűnt a fény, a szeretet?
Ám, ihol egyetlen fénysugár!
Áttörni vágy az árnyakon át,
Rést nyit sűrű, éjszín köd fátylán.
Ímé’, az egyetlen fénysugár!
Ragyogd át a Föld zegét-zugát!
Nyíljon meg a fénytelen világ,
Hol utat tör, remény és boldogság.
Ragyogd át a Föld zegét-zugát!
                       
Debrecen, 2025. 08. 22.

*******************************************

 19. AURORA AMELIA JOPLIN: SOHA TÖBBÉ EGYEDÜL 

      (novella)

 

A kisfiú egy rongyos matracon feküdt a földön, a koszos, sáros utcán, a ház előtt. Az elhagyatott házak szürke falai körülötte némán álltak. Az ablakok üvegek nélkül, a keretek üresen tátongtak, a szegénység és szomorúság járt át mindent. A házak előtt szemét hevert, zsákok és törmelékek borították a földet. A kisfiú ruhája kopott, teste piszkos, de a szemeiben valami tisztaság ragyogott. A távolban egy-egy hangos kutyaugatás hallatszott.

Nagy Éva
alias
Aurora Amelia Joplin

János, egy idősödő férfi, aki a falutól néhány kilométerre élt, épp az úton haladt, amikor meglátta a kisfiút. Megállt, és egy pillanatra elgondolkodott. A fiú magányosan ült ott, de volt benne valami rejtélyes, valami, ami Jánost megérintette.

Lassan odament hozzá, és leült mellé a földre. A fiú nem nézett fel, nem szólt, mintha már megszokta volna, hogy senki sem törődik vele.

– Miért ülsz itt egyedül? – kérdezte János csendesen, de nem sürgetve, tudta, hogy a válasz nem érkezik azonnal.

A fiú egy darabig hallgatott, majd végül megszólalt, hangja halk volt.

– Mert nincs senkim. Egyedül élek. A szüleimet elveszítettem.

János egy pillanatra elhallgatott, és mélyen a fiú szemébe nézett. A válasz nyilvánvaló volt: a kisfiú nemcsak a fizikai éhségtől szenvedett, hanem valami mélyebb, fájó hiánytól is, valamitől, amit a legnehezebb kifejezni.

– Tudod, én is sokáig éreztem magam egyedül – mondta János, miközben a fiúra figyelt. – De megtanultam, hogy a magány nem örökké tart. Mert mindig akad valaki, aki észrevesz. Mindig akad valaki, aki akkor is szeret, amikor te már nem is hiszel benne.

A fiú elfordította a fejét, és a földet bámulta. Az arcán egy halvány, szomorú mosoly jelent meg.

– De én már nem várok senkire – válaszolta. – Akik szerettek, már nem jönnek vissza. Meghaltak.

János finoman megsimogatta a fiú vállát, és az arcán megjelent egy enyhe mosoly.

– Talán most nem hiszel benne, de az élet meglepően tud szép is lenni, amikor valaki melletted áll. És én most itt vagyok – mondta. Kinyitotta a táskáját, és egy darab kenyeret, valamint egy kis almát vett elő.

A fiú érdeklődve nézte, ahogy János a kezébe teszi az ételt.

– Ezt neked adom – mondta János.

A fiú lassan, óvatosan vette el. Szemei csillogtak, de a szomorúság még mindig ott volt bennük.

– És mi lesz holnap? – kérdezte, szinte suttogva.

János nem válaszolt azonnal. Ahelyett, hogy csak szavakat adott volna, felemelte a kezét, és hívogatóan nyújtotta Balázs felé.

– Gyere velem – mondta halkan. – Nem hagylak itt. Tudom, nem ismersz. De kérlek, bízz bennem. A holnap is jó lesz, és azután is. Otthont adok neked, és gondoskodom rólad.

Balázs tétovázott egy pillanatig, aztán apró, piszkos kezét János erős, meleg tenyerébe csúsztatta. A férfi megszorította a kis kezet, és gyengéden felsegítette a fiút a földről.

A következő hetekben mindent elintézett: a papírmunkát, a hivatalos engedélyeket, minden akadályt, ami közéjük állhatott volna. Balázs hivatalosan is az ő fia lett. Nem mintha a papírok számítottak volna igazán: a szívük már az első pillanatban egymásra talált.

Kiderült, hogy Jánosnak sem volt senkije a világon – rég elvesztette minden hozzátartozóját –, és most Balázs sem volt többé egyedül, hanem szeretve volt.

János szeretettel nevelte fel a fiút, megtanította mindenre, amit az életről tudott: tiszteletre, jóságra, hitre a jobb napokban. Balázs pedig, akit valaha az utcán felejtett az élet, okos, szorgalmas fiúvá cseperedett. Az iskolában is jól tanult, a tanítók csak csodálták éles eszét és tiszta szívét.

Amikor esténként János mesélt neki a kandalló mellett, Balázs mindig hozzábújt, és hallgatta a történeteket. A fiú, aki egykor a sárban feküdt egy rongyos matracon, most már egy meleg szobában aludt, egy puha ágyban, és tudta, hogy van valaki, aki minden reggel szeretettel kelti.

Nem volt többé egyedül. Soha többé.

És János sem.

Ketten, két megtört szív, akik egymásban találták meg azt a csodát, amit egy szóval így hívnak: család.

………………………..

Aurora Amelia Joplin novellájához - AI - kép.

*******************************************

 20. VOLTAM MINT TE, S LESZEL  MINT ÉN… 

   Véghelyi József:  Egy temetői látogatás margójára

 
Tagja vagyok egy szekszárdi múzeumbarát klubnak, akikkel egész évben járjuk az országot, s néha külföldre is eljutunk. A tagságunk vegyes, de többnyire idősebbek a résztvevők, mert mi már nem vagyunk a munkahelyi rendhez kötve, meg egyébként is: mi már teljesítettük az élettel szembeni kötelességünket...

Véghelyi József

Kedves szokásunk ilyenkor az, hogy Mindenszentek körüli napokban valamelyik ismertebb magyarországi temetőt meglátogatunk. Részben kegyeleti, részben felkutatni nevezetesebb elhunytak sírját. Különös tekintettel, ha volt az illetőnek szekszárdi ill. tolna megyei vonatkozása. Ilyenkor egy kis koszorút teszünk az illető sírjára.
Idén a budapesti Farkasréti Köztemető került sorra. Akadt bőven látnivalónk. Ez a kegyeleti hely domboldalon helyezkedik el, és meglehetősen régi már, de még most is fogadja az elhunytakat.
A csoportunk tagjait természetesen az ismertebb eltávozottak érdekelték: művészek, színészek, énekesek, írók, költők, stb.
A temető maga érdekes volt a maga nemében, és sok nevezetesség nyughelyét is sikerült felkutatnunk.

*

Az idő gyönyörű volt, enyhe szellő kergette maga előtt a faleveleket. Hivatalos idegen vezető is akadt, aki készségesen vezette a csoportot a látni kívánt személyek földi nyughelyeihez. És mégis: volt bennem valami diszharmonikus érzés egész idő alatt. Nem a gyász és az elmúlás kézzel fogható valósága okozta ezt bennem, mert ezek az élet normális velejárói. Ahogy a csoport barangolt az egyik sírtól a másikig észre kellett vennünk, hogy kb. félóránként egy-egy gyászmenet haladt el a közelünkben.
Szekszárdon megszoktuk - nyilván máshol is így van -, hogy naponta egy-két temetés teljesen rendjén van. A temetés társadalmi esemény is: ha máskor nem, hát ilyen alkalmakkor rokonok, barátok, ismerősök összejönnek, csendesen, suttogva beszélgetnek hol az elhunytról, hol pedig ki-ki a saját gondját- baját megosztva partnerével.
Ám itt a Farkasréti temetőben valami hiányzott a meghittségből, a csendből, s talán még a gyászból is. Idő kellett nekem, hogy megtaláljam a megfelelő kifejezést az ott eluralkodó érzéseim meghatározására. Leginkább a személytelenség jutott az eszembe. Ha valakinek a csoportból ettől eltérő véleménye volt, hát azt is el tudom fogadni, én mégis maradok az enyémnél.
Mindjárt a főbejáratnál kezdődött bennem nyugtalankodni a gondolat: egymás mellett három ravatalozó is volt, és abból kettőben volt szertartás, a harmadik pedig elő volt készítve...
Hatalmas autóforgalmat bonyolított a bejárati parkoló, de ha valaki akart, hát autóval is elmehetett a sírokig. Mintha nem is temetőben, hanem az utcán lettem volna.
Mindennel együtt kb. három órát voltunk a temető területén, és a végére kristályosodott ki bennem, hogy mi az ami zavart engem a belépésünk óta: ez egy gyár, ez egy ipari üzem, ez egy temetkezési nagyvállalat! Az összes konzekvenciáival együtt. A különbség csak annyi volt, hogy a gyászolóknak nem kellett a bejáratnál "blokkolniuk"..!
Mindent meg lehet szokni előbb-utóbb. Akiknek itt van eltemetve valakije, hát annak nem tűnhetett fel semmi,  és ezt a "technológiát" tarthatja megfelelőnek, normálisnak. Bizonyára az én  "finnyásságom" volt az oka a fenti érzésemnek, de mentségemre legyen mondva, hogy az én kegyeleti értékrendemben levő elvárások egy sokkal kisebb település temetkezési normáihoz igazodnak. Ha szabad ezzel a kifejezéssel élnem, akkor azt mondhatom, hogy felénk a temetések eseménynek tekinthetők, hangulatuk van. Az utolsó útra való elkísérés több egyszerű sétánál: egy közösség vesz búcsút valakitől. Tudok olyan kisebb falusi temetésekről ahol az egész lakosság részt vett.
 
A sírok többsége nem volt ápolt, rendezett. Természetesen ellenpéldák is akadtak. Ez azért volt feltűnő, mert néhány nap múlva lesz a halottak napja, és ilyenkor illik rendbe hozni a sírokat, és a környékét. Felénk a sírokat sok helyen élő virág borítja vagy a síron, vagy körülötte. Szekszárdon a temető tavasztól késő őszig egy virágoskert. Halottak napján pedig fényárban úszik...Rászolgáltunk a sírkert megnevezésre. Ide a nap bármelyik szakában érdemes eljönni, ha valamilyen bánatunk van, vagy a lelkünket szeretnénk egy kis csenddel balzsamozni, esetleg elhunyt szerettünkel egy kicsit" beszélgetni".
 
Mindenszentek környékén benépesül a temetőnk. A hozzátartozók gyomtalanítják a sírokat, letakarítják a levelektől, metszenek, gereblyéznek, hogy amikor itt az idő addigra minden rendben legyen. Felénk már csak úgy szokott lenni, hogy néhány ismerőssel is találkozunk ezekben az időkben. Ezek fontos beszélgetések, mert a rohanó életünkben a temető az a hely, ahol az ember megáll néhány órára. Akadnak olyanok is, akiket évek óta nem láttunk, és ilyenkor van lehetőség kicsit bővebben beszélgetni. Az ember társas lény: szüksége van a másik emberre, arra, hogy a megosztott bánat kicsit csökkentse a mienket...Az élet terheit a közös sors enyhíti, könnyebb elviselni nehezebb időket, ha mással is megoszthatjuk a sajátunkat. Az elmúlás megélése, a visszavonhatatlanság katarzisa érleli bennünk a sorssal szembeni alázatot. A megélt hosszú évtizedek, az örömök és bánatok alakítják ki bennünk ezt az érzést. Egy bölcs mondás szerint:...az érett kalász lehajtja a fejét!...
A temető kérlelhetetlenül figyelmeztet minket a múlandóságunkra, az élettel szembeni alázatra. Legalább évente egyszer hajtsuk le fejünket, tisztelegve az elhunytak hamvai felett.
Bár a sorsunk kiszámíthatatlan, egy azonban bizonyos: ...Voltam mint Te, s leszel mint én!...

................................

Zsigmond István: Temetőben - festmény

*******************************************

21. WESSELY GÁBOR – ANEKDOTÁK

 (Bakakalandok)

Stop gépkocsi
 
Csömör honvéd dobbantott. A hét végén Pesten bulizott, de elkapták a VÁP-osok (katonai rendészet). A történteket Szabó őrnagy részletesen ismertette a hétfői zászlóalj-sorakozón.
Eszerint Csömör honvéd előre megfontolt szándékkal átugrott a laktanya kerítésén, és megkezdte cselekményét stop gépkocsival, Budapest irányába. Egy diszkóban berúgott, és a VÁP járőrei egy kórház kerítésének tetejéről szedték le, ahonnan a hullaboncolást leste.
Bár Csömör honvéd saját bevallása szerint öt üveg sört fogyasztott, az orvosszakértői jelentés szerint másnap 15 óráig nem volt kihallgatható állapotban.
Lefokozni nem tudták, hisz alhonvédek nem teljesítettek szolgálatot a Magyar Néphadseregben. Elkobozták a nadrágszíját és a cipőfűzőjét, hogy a zárkában, mélységes bánatában fel ne kösse magát. Harminc nap fogdát kapott.
Bejártunk hozzá sakkozni.

Wessely Gábor

*

Akusztika
 
A katonákat ténylegesen menedzselő parancsnok ritka volt, mint a szőke néger. Petrás őrnagy ezek közé tartozott. Mikor megtudta, hogy az egyik újonc a zeneakadémiára készül, vetetett egy zongorát. Neki nem volt különösebb zenei műveltsége, ami hamarosan ki is derült.
Játszott a srác, az őrnagy meg érdeklődött:
– Minden rendben? Jó a hangszer?
– Jó, csak az akusztika rossz.
– Nem baj, majd kicseréltetjük!

 *

Törött kézzel
 
A sereg veszélyes üzem, békeidőben is. A krónikus unalmon kívül más bajok is utolérhetik az összezárt kemény legényeket, akik harci helyzetben lazítanak, laza helyzetben meg harciaskodnak.
Tóth tizedesnek egy szóváltás következtében eltörött a keze. Begipszelték. Kérdezgette a doktornőt:
– Tessék mondani, rendesen összeforr? Tudok majd fogni vele?
– Persze.
– És írni?
– Azt is.
– És zongorázni?
– Azt is.
– De jó! Mert azt eddig nem tudtam…

*******************************************

 22. SZERKESZTŐI ÜZENETEK 

 

Kedves szerzőtársaink!
Fontosnak tartom, hogy a Magazin mindig a megfelelő időben kerüljön az olvasókhoz. Számomra ez azt jelenti, hogy „biztonsági okokból” több lapot szerkesszek
egyszerre. Ezért azt a gyakorlatot vezettem be magam számára, hogy egy – két hónappal előrébb tartsak, mint a tényleges dátum.
Itt jönnek be a szerzőtársak! Arra kérek mindenkit – ha lehet - , hogy ne az aktuális hónapban gondolkodjanak, hanem egy – két hónappal előrébb.
Természetesen mi nem vagyunk „hatóság”, ahol szoros határidők vannak. Ha valakinek az előre dolgozásra nincs lehetőség, hát az sem tragédia…!

*

Még egy kérés főleg az alkotó társakhoz: aki már régebben küldött magáról fényképet, de úgy érzi, hogy azóta jelentős mértékben megváltozott a külsője
(természetesen előnyére…!), nos,  azok újabb fotóit várom a Magazin számára! Előre is köszönöm!
A szerkesztő.

…………………….

Csomor Heni segítő munkatársam jelezte, hogy a Magazinnal kapcsolatos észrevételeket, megjegyzéseket az ő e-mail címére küldik/ külditek.
Arra kérek mindenkit, hogy hozzám, a szerkesztői e-mail címemre ( veghelyo@t-online.hu) juttassák/juttassátok el ezeket, mert érdemben engem érint, és az én kompetenciám az ezekre való reagálás!
Köszönöm! A szerkesztő.

………….........…

Ön a Megszólalok Művészeti Magazin legújabb számát olvassa.
Jelentkezését, hozzászólását a következő elérhetőségekre várjuk.
Címünk: Véghelyi József -  MMM szerkesztősége,  
7100 Szekszárd Csapó Dániel utca 27.
E-mail: veghelyo@t-online.hu

...................................

Jelen vagyunk a Facebookon is:
https://www.facebook.com/profile.php?id=100093636735452

..........................

Magazinok küldése:
MINDENKI MEGKAPHATJA SAJÁT EMAIL CÍMÉRE.
Kérje a  szerkesztőtől. A MAGAZIN INGYENES.  

…………………

 
Továbbá tájékoztatjuk olvasóinkat, hogy a Művészeti Magazint teljes tartalmát feltettük a Netre. Ez az új megjelenési forma a látók számára készült, amely formázott betűket, színeket és képeket is tartalmaz. Ennek elérhetősége a következő linkeken lehetséges:

http://megszolalok.blogspot.hu
http://www.muveszetimagazin.blogspot.com

………………

A lap ingyenes, kérje a szerkesztőtől. Írásaink tartalmáért az adott írás szerzője felelős.
Köszönjük a külső munkatársak közreműködését.
A szerzői jogokat fenntartjuk.
Van olyan olvasó, aki kinyomtatta több oldalra a szöveget, és összekapcsolva, lapozható olvasmányt kapott.  Így sem rossz!
Az oldal akadálymentes, olvasó programmal a vakok is elolvashatják.
Az esetleges sajtóhubákért elnézést kérünk.

………………

Kedves olvasóink !
Néhány operatív információt kell megosztani Önökkel. Sokan jelezték, hogy a színes magazin blogoldalán mindig csak a legújabban feltett újság jelenik meg, pedig a régebbieket is szeretnék olvasni. Ennek semmi akadálya nincs, ugyanis ugyanazon az oldalon elérhető az utolsó 20 Magazin!
A megoldás a következő: a képernyő jobb felső részén látható a "Blogarchívum" felírat. Ez alatt különböző dátumok és hónapok vannak, amelyek mellett láthatók kis fekete háromszögek. Ezek tartalmazzák a régebbi számokat. A háromszögekre kattintva "legördülnek" azok az újságok, amelyeket abban a hónapban tettünk fel. Most már csak ki kell választani kattintással a kívánt újságpéldányt. A háromszögre újból rákattintva bezáródik az az év, vagy hónap, s újabb újságot lehet kiválasztani olvasásra!
 
Mindenkinek jó olvasást, és kellemes szórakozást kívánunk az újság külső és belső                                                      munkatársai..                                                    

.............................

Megszólalok Művészeti Magazin 1510 lapszám - 2025. október

…................................

VÉGE