Megszólalok Művészeti Magazin

 

 MEGSZÓLALOK 

 

Nagy Vendel szellemében

 

 MEGSZÓLALOK MŰVÉSZETI MAGAZIN
2025. 03 hó – tizenötödik évfolyam, harmadik szám
Kulturális és szórakoztató folyóirat
Független, és ingyenes havi lap
Alapította Nagy Vendel 2011 - ben , elvi síkon
Szerkesztő: Véghelyi József 
 
*****************************************************
1.Évfolyam: 2011. Alkalmi megjelenések
2.Évfolyam: 2012.  (1-tól a 6. számig)
 3.Évfolyam: 2013.  (1-től a 17. számig)
 4.Évfolyam: 2014.  (1-től a 24. számig)
 5.Évfolyam: 2015.  (1-től a 12. számig)
 6.Évfolyam: 2016.  (1-től a 12. számig)
 7.Évfolyam: 2017.  (1-től a 12. számig)
 8.Évfolyam: 2018.  (1-től a 12. számig)
 9.Évfolyam: 2019.  (1-től a 12. számig)
10.Évfolyam: 2020.  (1-től a 12. számig)
 11.Évfolyam: 2021.  (1-től a 12. számig) 
12.Évfolyam: 2022.  (1-től a 12. számig)
13.Évfolyam: 2023.  (1-től a 12. számig)

14.Évfolyam: 2024.  (1-től a 12. számig)

15. Évfolyam: 2025. március
 *
A Magazin kérhető saját e-mail címre is.
Fekete – fehér, és színes változatban is megtalálható a Facebookon és a blogoldalakon.
Magazinunk vakok számára is olvasható beszélő programmal, akadálymentes változatban.
A hangos versek meghallgathatók a YouTube oldalon.
A Magazin közvetlen linkje: http://megszolalok.blogspot.hu
*
A  Magazin megtalálható a MEK és az EPA  oldalain az Országos Széchenyi Könyvtár gondozásában a következő linken:
https://mek.oszk.hu/kereses.mhtml?dc_creator=nagy+vendel&dc_title=&dc_subject=&sort=rk_szerzo%2Crk_uniform&id=&Image3.x=0&Image3.y=0
*
Figyelem!
2018. júniustól egy új linken is elérhető a Magazin, azonos, változatlan tartalommal
de megújult külsővel amelynek a linkje:  http://www.muveszetimagazin.blogspot.com
* 
Nagy Vendel eddig megjelent E- könyvei a MEK oldalán kereshetők.
A verses kötetek szintén elérhetők pl.: www.mek.oszk./13500/13542
A  Magazin versei rádióban is rendszeresen hallhatók:
Radio Mozaik Sydney – Ausztralia
*

A szerkesztőség címe:7100. Szekszárd, Csapó Dániel utca 27
E-mail cím: veghelyo@t-online.hu
Telefon: 06-74-315-012 naponta 14:00 órától 17:00 óráig

 *****************************

 

 MOTTÓ: TÖREDÉKEKBŐL  ÁLL ÖSSZE  AZ  ÉLET  EGÉSZE 

 

*****************************************

 SZEMEZGETÉS A TARTALOMBÓL 

  1. LECTORI SALUTEM! ÜDVÖZLET AZ OLVASÓNAK!
  2. FELLNER ISTVÁN : EGY TÁBOR MARGÓJÁRA
       (elbeszélés)
  3. ÁRVAY MÁRIA: SZÓKÉPEK
       Önfeledt szórakozás
  4. A VILÁG HÁROM PERCBEN
       Ilosvay Gusztáv:  A bőség kosara, avagy a világ 3 percben
  5. TAVASZKÖSZÖNTŐ VERSEK
       Bartók Ferenc
       Vincze D. Jutka
       Lovag Dáma nagy Cynthia
       W. Ábrahám Erzsébet
       Bognár Papp Irén
       Szilágyi Anita
  6. VÉGHELYI JÓZSEF: ÖRVÉNYBEN
       (elbeszélés - Első rész )
  7. ANTOLÓGIA A MAGAZINBAN
      Kalocsa Zsuzsa vers
      Gänszler Beáta novella

      Zsigmond István: Bánat - festmény
      Lovag Dáma nagy Cynthia video-vers
      Guti Csaba novella

      Zsigmond István: Együtt - festmény
      Auróra Amelia Joplin  vers
      Márkus Kata  elbeszélés
      Kálmán Ágnes  vers
  8. ANGYALI TALÁLKOZÁSOK
      Dormann Anna: A hit választása  novella
  9. VERSEK - HÚSVÉTRA KÉSZÜLVE
      Tóth Enikő Enci  2 vers
      Szilágyi Anita  2vers
10. GUTI CSABA: A FA
      (novella)
11. NAGY VENDEL ÉLETE VERSEKBEN
      Sorozat (tizennegyedik rész)
12. VÁLOGATT VERSEK
      Bihari Enikő
      Kalocsa Zsuzsa
      Krivák-Móricz Judit
      Gerencsér Hajnalka
      Kálmán Ágnes
13. A.K. András: A Dobostorta.
      (novella)
14. VERSEK INNEN – ONNAN
      Szőcs Éva
      Márkus Kata
      Engel csaba
      Erdős Sándor
15. FODOR GYÖNGYI: CSONRVÁZ A SZEKRÉNYBEN
      (krimi novella)
16. KURUCZ ÁRPÁD: Anno 1543
      (történelmi novella)
17. VERSCSOKOR
      Krivák-Móricz Judit
      Auróra Amelia Joplin
      Gerencsér Hajnalka
      Erdős Sándor
      Poór Edit
      Szauer Gertrúd
18. AURÓRA AMELIA JOPLIN: A BÖLCS IDŐUTAZÓ
      (fantázia-novella)
19. VINCZE D. JUTKA: A TERMÉSZET AZ ÚR
      (élethelyzet)
20. WESSELY GÁBOR: MAGYAR FANYAR 3
      Nem értjük egymást
21. SZERKESZTŐI ÜZENETEK

*****************************************

1.LECTORI SALUTEM! ÜDVÖZLET AZ OLVASÓNAK!

 
Március hónappal beléptünk a tavaszi évszakba, ugyanis elsejével kezdődik a meteorológiai tavasz.
A természet ébredezik a téli nyugalmából, a hó alól kikandikálnak a kecses hóvirágok, kibújnak az illatos ibolyák, az aranyeső hivalkodni kezd sárgán 

pompázó, rovarokat csábító szirmaikkal.

Véghelyi József szerkesztő

Valójában a csillagászati tavasz csak 21 –én kezdődik A régi kalendáriumok szerint böjt más havának is szokták még nevezni.
Március 5 Hamvazószerda.  Ebben az éveben naptár szerint a nagyböjt kezdetét jelöli, amely egy negyvennapos előkészületi időszak  húsvét előtt..
Ez a nap az önvizsgálat, a bűnbánat és a lelki megújulás kiemelt időszaka. A katolikus hagyományban a hívők ezen a napon hamuval történő megjelölést kapnak a homlokukra,
amely emlékezteti őket halandóságukra és a bűnbánat szükségességére. Ilyenkor tilos a vigalom, a lakodalom, a húsos ételek fogyasztása
Ez a hónap is bővelkedik további nevezetességekkel. Mindjárt az elején, 8 - án nőnap, aztán szép sorjában következnek a különböző nevezetes napok.
Nekünk magyaroknak március 15 az egyik legismertebb ünnepünk,  a 1848/49 –es Forradalom és Szabadságharcról való megemlékezés.
A paraszti életben a mezőgazdasági munkálatok kezdetének ideje.
Számos az időjáráshoz kapcsolódó megfigyelés és jóslás kötődik ehhez a hónaphoz.
Március 19 József napja, kedvelt névnap - ünnep. József, a názáreti ács, Jézus gondviselője. Az első meleg tavaszi napnak tartják sok helyen. Bár  ezt
a nevezetes napot is újabban időjárás szempontjából át kell értékelni, merthogy mostanság úgy tűnik. hogy a Józsefeknek  kilyukadt a zsákjuk és
a meleg elillan belőle…(szerkesztői megjegyzés: Tisztelt Bíróság! Mint József, ez ügyben ártatlan vagyok, mert ma már a zsákok sem megbízhatóak !).
Március 20-án lesz a tavaszi nap-éj egyenlőség
Hagyományaink szerint 25.-  én Gyümölcsoltó Boldog Asszony – Jézus fogantatásának ünnepe -  napján indul meg a vegetáció intenzívebben, és ekkor kell oltani és metszeni a gyümölcsfákat.
Szóval fel a fejjel, tengernyi a tennivalóink. Ebben a hónapban alapozzuk meg az idei mezőgazdasági  eredményeinket, rövidebben hazánk élelmiszerrel
való biztonságos ellátását.
 
Ha a sors kicsit is kegyes lesz hozzánk, akkor talán ebben az évben elérhető közelségbe kerülhet egy nyugodtabb, békésebb időszak. A háborús viszonyok között
nincsenek győztesek, csak vesztesek. Több százezer ember értelmetlen halála, a földig rombolt falvak, városok jelzik a háború „értelmét”. Persze mindkét fél
ragaszkodik a maga igazához, és ha más utat nem látnak, akkor jön a féktelen pusztítás. A nép, az Isten adta nép sohasem akart háborúzni, csak ha a vezetőik
felkorbácsolták az indulataikat.
A szerkesztő.

…………………..

 

MÁRCIUSI FORRADALMUNK

 
SZEGZÁRDI NAGY VENDEL:
MINDEN NAPI FORRADALMUNK
 

Zászlóink vezesd
Hős diadalra.
Ajkunkat dicsőség
Fakassza dalra.
Lobogónk lobogva
Zúg el a széllel,
Süvítve, csattogva

Vezérel éllel.
Diadalra száguld
Éjt kergető hévvel.
Regéket mesél
Régmúlt emlékével.
Vidáman lobog
Új idők szelével.
Mindennapi forradalmunk
Meghitten nemes
Fénylő erejével.
Zászlónkat lobogtasd
Örök dicsőséggel.
S művünktől félve
Az ellen ha elébünk áll,
Nem is nézve azt
Ki itt a Magyar,
Kivégzik mindazokat,
Ki a nemzetben
egyet akar.
Ott küzdelmes a világ
Hol a virágot tapossák
Akkor ontja leginkább
Mámorító illatát.
 
2022. MÁRCIUS  15

..................................

Zsigmond István : 1956 emlékére - festmény

*****************************************

 2. FELLNER ISTVÁN : EGY TÁBOR MARGÓJÁRA 

(elbeszélés)

...oly más, most e csendes esőcseppekben ázó kis tér. A csend mély,  hallgatag, cseppenő lég... Lépteimben még benne a tegnapok népes pezsgő léte. Valami hiányzik. A reggelek halk...ébredése, az első szavak, a jó reggeltek…mélysége, az első mosoly, kézfogások… szerencsekívánatok. Mély e hallgatag lepedőbe csavart ma, a kész szobrok ázott vonala, takarók alatt kis tavak csoportja, benne a maradott forgács csapatok, s a fűrészpor alkotta szigetek szaggatott vonala. Néma gondolatok úgy kavarognak, érzik hiányát a mosolygós napoknak. Valami hiányzik. A délelőttök nyüzsgése, a kalapácsok - "bunkók" üteme, a kezek emelkedése, a gépek, fanyüvő eszközök megkomponált dallama, mint egy zajos, mégis nekem tetsző tánc. Szemet gyönyörködtető - forgás. Szellő lebben, s törli szememből a könnyet. Kicsit tán más vagyok, mélyebben fognak a tettek, gondolatok. Halványan poroszkálok… megállva… a szobrok, padok előtt... villan a kép. Újra a mosoly, halk nevetés... Benne egy kéz, egy arc.. mondat,  egy biztatás...vállveregetés... Más e kis tér, mit újra visszavett a természet, elmosva a tegnapok képeit. Zöldben ragyog ismét a fű, s koronái a fáknak, lemosva a tábor fűrészporát. Csurranó, pergő esőcseppek lágyan tisztítják a teret. Halkan üzen a közelmúlt, nem álom volt. Most, hogy ..ismét a megszokott hétköznapok fognak kezet, még megállok… Újra élem e szép emlékekkel tarkított hetet. Városom, mi oly korba lépett..70 - éves...hát adunk "Neked"…mi, kik itt voltunk egy emléket. Felidézve múltad, elővetítve jövőképed, s hogy igaz legyen, amit adtunk, hadd búcsúzzam úgy, mint annyiszor az évek alatt, kívánva két szóban boldogat..
JÓ SZERENCSÉT, s ha megadja az Úr, jövőre tán ugyan itt..ugyan úgy...

HIT…
 
...hol a fény születik

árny is van…
...hol a boldogság lakozik
bánat is ád lapot,
...ahol a szellő simogat
orkán fészkére is léphetsz,
…s ha mosolyra ébredsz
ne feledd az édes is takarva lehet
...
de ahol a hit él
s hiszel...
semmi más nem élhet meg
mellette...

2020. február 

*****************************************

 3. ÁRVAY MÁRIA: SZÓKÉPEK 

 

Önfeledt szórakozás

( Hangulatok, érzések, szóképekkel ábrázolva - egyes szám, első személyben)

 

1.
Hangoskönyvet hallgatok.
Kimondottan szeretem, ha felolvasnak nekem.
Mintha mellettem ülne valaki és mesélne.
Úgy, mint rég, gyerekkoromban anyu tette.
Szeretem a felolvasó kellemes, lágy hangját.
Megnyugtat.
Kikapcsol.

Időutazáson veszek részt.
Kéz a kézben a felolvasóval.
Kalandozunk.
Együtt izgulunk az adott szereplőért.
Érzelmi hullámvasúton vagyunk.
A gonosz karaktereket megvetjük.
A szimpatikusakat szívünkbe zárjuk.
Elmerülök a könyv eseményeiben.
Ilyenkor ne zavarjon senki.
Jó, ha sok a párbeszéd.
Remek, ha pörgős a cselekmény.
Feszült pillanatok jönnek.
Fel-alá járkálok a szobámban.
Megható helyzetekben könny szökik a szemembe.
A szép, tanulságos gondolatokat igyekszem megjegyezni.
Nem sietek befejezni a könyvet.
Szeretem, ha a szereplők sokáig velem maradnak.
Ne legyen még vége!
Olyan jó veletek!
A felolvasó megmarad.
Másik könyv történéseibe kalauzol.
Ismét önfeledten szórakozom.
 
2.
Filmet nézek.
Vakon hogy lehet?
Egyszerűen és nagyszerűen.
A hangok sokat segítenek.
A szinkronszínészek még többet.
A szavaknak kifejező erejük van.
Mély jelentéstartalmat hordoznak.
Ami vizuális elem, audionarrátor közvetíti.
Elmondja, mi látható a képernyőn.
Sok érdekes dolog kiderül a szereplők viselkedéséről.
A tetteikről, jellemükről még többet megtudhatok.
Mit és hogyan csinál egy-egy szereplő?
Pár példa csupán.
Sietve kimegy a szobából.
Kapkodva kutatni kezd.
Szorosan átöleli szerelmesét.
Gyengéden megcirógatja az arcát.
Olyan jó mindezeket hallani!
Izgatottan figyelek.
Hallom a hangokat.
Figyelem a színészek párbeszédeit.
Koncentrálok a narrátorra.
Összeáll a mozaik.
Peregnek az események.
Lélegzet-visszafojtva igyekszem követni.
Esetenként a nassolni való is előkerül.
Jaj, csak ilyenkor ne keressenek telefonon!
A képernyő elsötétül.
A film véget ér.
Emlékeimben megmarad, ha volt mély üzenete.
Ismét sikerült kikapcsolódnom.
 
3.
Zenét hallgatok.
Most nem kell szöveg.
Csak a hangszerek játéka.
Munka után édes a pihenés.
Az agynak is kell lazítani.
Tehermentesítem.
Kellemes az akusztikus gitár hangja.
Szép az oboa játéka.
A zongora is időnként bekapcsolódik.
Megnyugtató, szívet melengető melódiák.
Először, lassú, pihentető.
Ha tetszik egy dallam, újra és újra meghallgatom.
Nem tudok betelni vele.
Később jöhetnek a vidámabb, gyorsabb slágerek.
Itt is vannak kedvenceim, amiket többször is meghallgatok.
Közben szabadon csapongnak gondolataim.
Magam mellé képzelek valakit, aki épp nincs velem.
A zene körülölel.
A muzsika simogat.
A szám elhalkul, vége az időutazásnak.
Nem baj, amint tehetem, kezdem újra.

*****************************************

 4. A VILÁG HÁROM PERCBEN 

 

Ilosvay Gusztáv:  A bőség kosara, avagy a világ 3 percben

 
Ami most bennem kavarog azt megpróbálom összefoglalni pár értelmes mondatban, úgy, hogy ne legyen egy kritika, vagy épp megdorgálás, hanem valóban az legyen, aminek szánom egy kortünet. Ugyan is a rendszerváltás óta magyar országon az emberek életszínvonala, lehetősége, anyagi javak gyarapodása, biztonság, függetlenül attól a mindennapok adok kapok csatározása mellett látványosan

 megváltozott. A

Ilosvay Gusztáv

 munkaalapú társadalom, ami az elmúlt 15 évben jellemezi az országot az megtanította mindenkivel, hogy ha dolgozol, keményen dolgozol és használod az eszed akkor eljutsz valahová, függetlenül attól, hogy épp, hogy alakul a politikai élet körülötted. Nálam az veri ki a biztosítékot, hogy még mai napig is azt vágják a fejemhez, hogy könnyű neked mert te nyugaton élsz és ott minden, de írd és mond minden könnyebb. Ott csak x mennyiség áfát kell fizetni és a fizetések hatványozottan nagyobbak, az életszínvonal sokkal magasabb, a lehetőségek végtelenek stb stb. Meg egyáltalán milyen szerencsés vagy, hogy ott élsz és nem ebben az elnyomásban. Nos ezekre az érverésekre nem igazán lehet mit mondani, hisz, hogy magyarázod el a vak embernek, hogy milyen is egy rózsa, vagy épp a napfelkelte. Hogy magyarázod el annak az embernek, hogy a lehetőségek korában élsz, ahol nem vagy bezárva országhatáron belül, hol munkalehetőség annyi van, hogy Dunát lehet vele rekeszteni, ahol az üzletek dugig vannak árukkal, (s valaki ezt meg is veszi) ahol jól öltözöttek az emberek, a kocsipar többszörösen lecserélődött. Ma már kuriózumból sem lehet látni Trabantot vagy épp Volga kocsit. Talán itt az a tipikus helyzet adódott, hogy nem látod az erdőt a fától. Hisz ez alapbeidegződés és ez megmaradt a szocialista korszakból, hogy minden, ami nyugaton történik az szép és jó, követni való, s minden, ami otthon van az lesajnálandó. Pedig az élet nem ezt mutatja, legalábbis nem a magamfajta embernek, aki az életet kikaparta magának kemény munkával, rengeteg ledolgozott órával, sok-sok álmatlan éjszakával, s mind ezt egy idegen környezettben, nyelvtudás nélkül, helyismeret, barátok, család hiányában. Ma már szentül hiszem, hogy ha otthon maradok/maradunk ugyan ennyi munkát fektetünk bele mint amennyit itt tettünk, akkor ugyan ott állnánk ahol most itt Ausztráliában. Vagyis a titok nem az, hogy nekem ez jár, alanyi alapon, az élet tartozik nekem egy jó körülménnyel, szép családdal meg anyagi javakkal, biztonsággal és egy pozitív életképpel, hanem te vagy aki megalkotja, megteremti és kemény munkával kikaparja a jobb életet.
Irreális elvárások, illúziók kergetése, és én többet érdemlek, az élet gonosz velem. Sajnos az élet nem így működik. Az sokkal egyszerűbb és igazságosabb. Annak jut, annak áll a zászló, aki dolgozik érte. Hisz abban, amit tesz az jó. Megalapozott biztonságos családi és baráti kötelékben él. Ahol az emberi normákat nem az izmusok alakították ki, hanem a józan paraszti ész. Ahol igen is a vallásnak szerepe van, barátság a házasság az egy szentség és nem egy állapot.
Nos nem szaporítom a szót hisz talán így is többet mondtam a kelleténél, de egy tanulságot le kellett a 78 évemből vonni, minél jobban dolgozom annál szerencsésebb vagyok. A bőség kosara mindenkinek egyformán ott van. Csak dolgozni kell érte, lehajtott fejjel okosan, kitartóan, s a eredmény önmagáért beszél. A többi az csak önámítás csalóka délibáb. 

*****************************************

 5. TAVASZKÖSZÖNTŐ VERSEK 

 
Nagy Vendel: KÖZELÍT A TAVASZ
 
Sötétből sejlik a
Sápadt fénysugár.
Erőlködik a Nap.
Közelít a tavasz.
Szembe jön elénk.
 
Föld méhében
Duzzad a mag,
S a gyököcskék kusza, fura
Lassú táncot lejtenek.
Bomolnak a bimbók,
Rügyek és a falevelek.
Ilyentájt az
Ember olykor
Elmereng:

Mi történik
Ez újabb tavaszban...
 
Vajon megújul-e
Végre Hunnia?
Elpusztít-e minket
Világunk vad vírusa?
Legyőzi-e ismét
Egy új tavasz rítusa?
Már csak ebben bízhatunk
Újra és újra.
 
Lehányt falú WC-ben,
Düledező kocsma mellett,
Miért szülnek magzatot?
Mire még?
A teste lila,
A szája kék.
Az éhségtől ordít
Az ivadék.
 
A kőről felkapják
Rongyba tekert testét,
Hogy szemétbe dobják,
Vagy, hogy eltemessék.
Ebből a véres,
Mocskos kupacból
Hogyan fejlődik tovább
Az emberiség?
 
De a világ
Folyton-folyvást forog,
Megújulni kényszerül.
Mi is ezt érezzük
Valahol legbelül.
S ha azt akarjuk,
Mi is és
Az ég is,
Tavasz jön mégis.
S Földünk vágtat tovább
Nap körüli útján,
A gravitáció pórázán,
egy fekete lyuk felé,
hol örök a létezés,
s mindig megmarad
az emlékezés,
az örökös reménykedés.
 
2021. március 01.

……………….

 

Bartók Ferenc:  TAVASZ

 

Mikor nyílik a hóvirág

Újra itt a tavasz,

Szerelmes lettem megint,

Akár mint egy kamasz!

 

És ahogy tavaly

Idén is csak beléd,

Mert úgy érzem, hogy te belőled

Nekem sosem elég!

 

Nem tudom, még mit tegyek,

Hogy te is szeress engem,

De bármit kérhetsz tőlem,

Neked azt megteszem!

 

Lábad elé hordom

Az összes virágot,

És felkutatom miattad

Az egész világot.

 

Lehozom neked a csillagot az égről,

Mert nálad jobban

Nem szerettem soha sem még így nőt!

……………..

 
Vincze D. Jutka: Tavasz váró
 
A táj felett
…szürke ma a mennyezet,
de a felhők mögött,
ott sétál a Nap, 
majd kitárja égi ajtaját,

a földre küldi arany sugarát.
 
Ha megszínezi a vidéket,
ott fent az égi legelőn,
bárányfelhők legelésznek.
égi juhászok terelik őket.
 
Szólnak szellő orgonák,
fújják majd virág trombiták
a tavasz tiszta dallamát.
Barna barázdákban billegnek rá bóbiták.
 
Bódító illatát teríti szét,
a vadvirágos, tarka rét.
Majd picinyke, pelyhes csodák,
fecsegnek, felelgetnek a fénynek,
örülnek az életüknek.

……………

 
Lovag Dáma Nagy Cynthia: Tanuld meg...

Tanuld meg szeretni az életet, akkor a számodra

minden szép lehet!
Lásd meg a rügyező fákat,
a zölden szépülő fakoronákat.
Lásd meg a csicsergő madarat, a szebbnél szebb
virágokat.
Vidítsa szemedet egy napsugaras mező,
s egy gyönyörű szempárban
ne légy kétkedő !
Tanulj meg mindenen nevetni, kacagni, csakis így
lehet életben maradni, s előre
haladni!
Ne törődj a gonddal, a
felgyülemlett hirtelen haraggal!
Részegítsen egy csodás pillanat, mely az örökkévalóságig eltarthat!
Mosolyogj, mert könnyebb,
ha nevetve találnak, irigyeid
szenvednek, ha könnyedben
nem látnak!!
 
N.C.jogvédett verse

………………….

 
W. Ábrahám Erzsébet: Tavaszsarjadás
 
Rettenet világ volt,
mégis égi fákkal,
szeretet szavakkal,
élet-kiáltással.
 
Kereszteket vittünk,
zászlókat emeltünk,
de az igazságot,

soha nem temettük.
 
Nem feledtük soha,
a szép naplementét,
gyermekkorunk álmát,
tűzhelyek melegét.
 
Sarjadó szépségek,
soha el nem halók,
templomos égboltok,
irgalmat akarók.
 
S itt a tavasz mindjárt,
könnyű lepketáncnak,
megbocsátó szívű,
élet-virágzásnak.
 

*

Tavasz

 

Szép, lombhajú tavasz,

virághoz virágot fakaszt,

nefelejcset bontat csoda-kékben,

megértem-e titkos beszéded?

 

Simogasd meg mindig az árvát,

reá leheljél örömös áldást,

csobogjál együtt a hűs patakkal,

felhőket ragyogtass színarannyal.

 

Benned oly mosolygós minden,

álmaiból szórt szét az Isten,

nekem is nagy a csodálkozásom.

……………………..

 
Bodnár Papp Irén: Hóvirág
 
Az erdő mélyén, hol a napsugár
tavasszal könnyedén beszáll,
s lombtalanok még a fák,

szemét lesütve áll : a hóvirág.
 
Fehér ruhában halkan csenget,
nem veri fel a finom csendet,
csak sóhajt, pillog: itt vagyok!
S a világ általa ragyog.
 
Kis hóvirág, ártatlan szűz,
úgy vártuk, hogy a telet elűzd,
s friss illatoddal teleleheld
a tavaszi világot, s csengettyűzz.
 
Finom tested félve remeg,
társaidhoz reszketve bújsz,
te vagy a hírnök, a remény,
mert véget ért a hideg tél...

……………………..

 
Szilágyi Anita: Szerelmes tavasz

Üde levegő nárciszillatot lenget,
Felkelő napfény köszönti a szerelmet,
Pacsirtahang ébreszti szívünket,
Egymásba bújtatjuk mézcsók ízünket,
 

Tavaszszelő lágyan cirógat,
Sóhajom száll, ujjaid húrja simogat,
Boldogság áramlik szét testemben,
Benne fénylek mindkét szemedben,
 
Valentin napon ünnepeljük a szerelmet,
Szolidan finom süti és kávé mellett,
Jeles nap számunkra, mikor találkoztunk,
Évek alatt eggyé formálódtunk,
 
Hálatelt szívvel pillantunk egymásra,
Nem vágytunk soha senki másra,
Szeretetszirommal szórjuk életünket,
Szolmizáljuk szereleménekünket,
 
Mikor fáradt vagy, kedved fellendítem,
Betegségben fájdalmad enyhítem,
Két testben vagyunk egy lélek,
Veled békés harmóniát érzek.

*****************************************

 6. VÉGHELYI JÓZSEF: ÖRVÉNYBEN 

    (elbeszélés - Első rész )

 

Előszó

 
Azt mondják a hozzáértők, hogy akit egy örvény lehúz a mélybe, annak kevés esélye van a túlélésre. Ám azt is mondják, hogy előbb-utóbb az örvény maga fogja az áldozatát ismét a felszínre dobni miután jól megpörgette, meggyötörte. Sajnos, ez nem  tipikus. Sokkal inkább az, hogy aki a mélybe taszítódott, ott is marad végleg. Ha az illetőnek kellő kitartása, akarat ereje van mindezeket kibírni, akkor kapott egy újabb lehetőséget a félresiklott életének rendezésére, emberhez méltó körülményeinek megteremtésére…Úgy legyen!
 

*

A magány szorításában

 
  A hajléktalan férfi szomorú szemeivel hosszan követte az egyre távolodó, szirénázó mentőautót. Nem volt szokatlan ez a látvány számára, mert már közel egy éve az utcán élt. Sokszor a tudatáig sem jutott el, hogy mi történik a környezetében, de ez most nagyon más volt. A fehér autó elrabolta tőle egyetlen társát Foltos Gizit. Ez volt a gúnyneve a hajléktalanok között, mert közöttük az a szokás, hogy a családi név senkit sem érdekel, csak a keresztnév. Foltos Gizivel a Duna parton üldögéltek egy vízre néző padon, amikor rosszul lett. Ez volt az asszony kedvenc helye már két éve. Március lehetett, talán április? Egyszerűen nem volt jelentősége számukra a naptárnak. Kora tavaszi időjárás volt. Plakátokról, és a bevásárló központok reklámjaiból tudták meg azt, hogy milyen fontosabb esemény, ünnep következik. A harsogó poszterek, hivalkodó kirakatok a Húsvét közeledtét jelezték. Mondták is egymásnak: hát ha jön, majd megy is…, ahogy a többi ünnep!

Véghelyi József

Tudta, hogy cukorbeteg az asszony. Ha éppen volt, akkor szedte is a TB által kiutalt ingyenes gyógyszert, de hát ehhez a betegséghez megfelelő táplálkozási rend, és életkörülmények is kellenek, amelyek egyáltalán nem voltak megfelelőek. Jókat hallgattak egymás mellett, amikor Foltos Gizi alig érthetően azt mondta neki, hogy nagyon rosszul van, és néhány pillanat múlva elájult és leesett a padról.
 - Most mi a fenét csináljak? Honnan hívjak segítséget? Gizi, ne csináld, térj már magadhoz hallod?!–  tört ki az elkeseredés Sánta Bandiból.
Rohangált a szerencsétlen össze-vissza, de nem akadt ember a környéken, aki hívta volna a mentőket. Csak rá kellett nézni az öltözetére, arcára. „Biztos részeg”, az „ilyenek mindig részegek” záporoztak feléje a megbélyegző, elutasító mondatok. Végül egy egyetemistának tűnő, arra járó lány megszánta őt, és mobilján kihívta a mentőket. Bandi felemelte az asszonyt a földről, mert mégiscsak hideg volt az idő. Maga mellé fektette a padra, fejét az ölébe fektette, s kócos haját lassan simogatni kezdte. Egyebet most nem tehetett érte. Közben beszélt hozzá vigasztaló szavakat, bár tudta, hogy nem hall belőle semmit. A mentősök becsületére legyen mondva kb. nyolc perc alatt oda is értek. Sánta Bandi jelezte a mentőorvosnak, hogy cukorbeteg a társa, és valószínű, hogy attól lett rosszul. Gyors intézkedés után Sánta Gizit ellátták, betették a mentőautóba, és szirénázva elvitték a legközelebbi kórházba. Annyi összeszedettsége akadt még a hátramaradottnak, hogy megkérdezze a kórház nevét.

 *

Most itt ül megint egyedül, magányosan, társ nélkül. Gizi jó ember volt, hasonlóan hányatott, kisemmizett helyzetű, mint ő. A balsors hozta össze kettejüket. Új helyzete miatt elemi erővel tört ki belőle a kétségbeesés:
- Miért ver engem az Isten? Mit tettem ellene? Én sem voltam rosszabb, mint a többi ember! Nem loptam, nem csaltam, mint sokan mások, akik most jó módban élnek! Végeztem a munkámat, tettem amit kell. Azok új autóban feszítenek, szép családjuk van, nem éheznek, van tető a fejük felett, külföldre utaznak én meg sorskivetettként az utcákat járom. Nyomoromban találtam magamnak egy jótét lelket, hát miért kellett elvenni tőlem? Tán Foltos Gizit is megirigyelte tőlem valaki? Most mihez kezdjek egyedül, magamba beszéljek, mint egy elmeháborodott? Bőven elég nekem az emberek naponta ismétlődő lesajnáló pillantása, a néha odavetett fémpénz kuncogó csengése. Nem jó szántamból  élek én az utcán. Nekem is volt családom, lakásom, munkám, de a végzetem mást akart. Idelökött a mocsokba, az emberiség söpredéke lettem! A ménkű csapjon bele az egész rohadt életbe! Nem én akartam így, bárkivel előfordulhat ez a mai világban!
Beszélt, beszélt maga elé Sánta Bandi. Vég nélkül ömlött belőle a keserűség. Az arra tévedők lesajnálóan átnéztek felette. Természetesen nem tudhatták, hogy mi történt vele, csak azt hallották, hogy magába beszél, mint egy bolond. Ha lehet, még nyomorultabbnak érezte helyzetét, mint eddig. Egy idő után persze lassan kezdett megnyugodni. Elővette kopott szájharmonikáját, és valamilyen régi kedves dallamot próbált kicsikarni belőle. Gyerekkora óta, ha valahányszor nagy bánat érte, akkor mindig a hangszeréhez fordult vigaszért. Néhány akkord után abba is hagyta, mert ez a bánat egészen más, ezen nem segít a zene. 

Ott ült a padon, az ő padjukon. 

Kezét ölébe ejtette, ahol nemrég még Gizi feje pihent. Már fel sem tűnt neki, hogy megéhezett. Egyáltalán nem volt szokatlan, hogy éhes maradt, néha napokig koplaltak Foltos Gizivel, és azt is meg lehetett szokni.  Lassan szürkülni kezdett. Gondolatai még mindig Gizi körül jártak. Tulajdonképpen neki köszönheti az életét, mert ha akkor nem találkozik vele, már régen halott lenne…

*

Közel egy éve történt, amikor először találkoztak a hídon. Úgy, ahogy most, akkor is összecsaptak feje felett a hullámok. Amikor visszagondolt az első találkozásukra, mindig valami megmagyarázhatatlan jóleső érzés futott át a lelkén.
Mostani állapotában megszűnt körülötte a tér és az idő. A rátört keserűség hosszú visszaemlékezésre kényszerítette, hogy valamivel oldja a benne feszülő, kavargó viharokat. Mit jelent számára Foltos Gizi, aki most Isten tudja hol van? Él-e, hal-e? Már több volt számára, mint egy hajléktalan. Közel egy éve róják a nagyváros utcáit, tereit. Nagyon jó barátok lettek, talán már egy kicsit több is annál…

 *

 

Faragó Gizella története

 
Kerekes András egy kora tavaszi napon - amikor kicsi volt a forgalom - elsétált a híd közepére, hogy onnan leugorva vessen véget életének. Nézte a Duna kavargó örvényeit a híd pilonjánál. „Csak néhány másodperc és vége szakad mindennek”- nyugtatgatta magát.
- Hé ember, mi a fenét akar csinálni – dörgött egy kissé karcos női hang a háta mögött. Ahogy magán végig nézek, egyszerűen nincs joga eldobni az életét! Öltözete, megjelenése arra utal, hogy még nem szenvedett eleget! Nem váltotta meg a belépőjegyet a túlvilágra. Megfutamodott, azt hiszi, hogy ezzel minden rendben van? – záporoztak a letorkolló szavak egy hajléktalannak tűnő asszonytól.
Kerekes András szeretett volna közbe vágni, de ennek a törékeny alkatú nőnek a sodró lendületű beszéde beléfojtotta a szót. Amúgy szemrevaló teremtés lehetett, még mielőtt az utcára került volna.
- Van fogalma arról, hogy hány százezer ember él súlyos testi- lelki gondokkal ebben az országban. Ha mindenki végezne magával, akkor kiürülne az ország! Biztos akadtak kisebb-nagyobb gondjai, és rögtön rohan a hídhoz vigaszt keresni. Szégyellje magát – folytatta a letorkolást az asszony. De mondok én valamit: most velem lesétál a partra, ott van a törzshelyem egy padon, oda leülünk mind a ketten, és elmeséljük egymásnak az élettörténetünket. Ha úgy gondolja, hogy a magáé szomorúbb, kilátástalanabb, mint az enyém, hát akkor kerekedjen fel, és vesse le magát a hídról, De ha nem így van, akkor velem marad, és amíg lehet, együtt rójuk az utcákat, tereket, az egész várost! Én még mindig nem adtam fel a reményt, és ketten bizonyosan könnyebb lesz kitalálni valamit. Tudja a siker záloga az, hogy az ember egyel többször álljon fel, mint ahányszor elesett…!
Andrást mellbe vágta ennek a nőnek a határozott fellépése, erre aztán nem számított. Kétségbeesett gondolatainak szorításai enyhültek. Szinte megbabonázva követte őt a padig. Az asszonynak feltűnt, hogy védence jobb lábára kicsit sántít. Pár perc múlva már ott ültek Foltos Gizi kedvenc helyén. Kölcsönösen bemutatkoztak, s bár idegenek voltak egymásnak, mégis régi ismerősökhöz hasonlóan belekezdtek zaklatott életük kibeszélésébe. Könnyebb elviselni a nehézségeket, ha van valaki, aki előtt a kitárulkozhatnak. Ugyan mit veszthettek a kis titkaik kikotyogásával? Kettőjükön kívül valójában úgysem érdekelt senkit a történetük. Mindenkinek meg van a maga keresztje, hát hordozza egyedül!
Lecihelődtek a padra, Foltos Gizi maga mellé tette a hajléktalanok „utazási kellékét” egy szatyrot. Ebben tartotta az összes vagyonkáját, ha ez egyáltalán annak volt tekinthető. A másik oldalára a férfit ültette. Aki az utcán él, az bizalmatlan lesz a többi emberrel szemben. Jobb a békesség…!
Ígéretének megfelelően először az asszony kezdte el „hajléktalan karrierjének” történetét. Kicsit kivárt, láthatóan összeszedte gondolatait, nagyot sóhajtott és belekezdett.
 
- Mint említettem a becsületes nevem Faragó Gizella. Egy dunántúli kisvárosban születtem ezerkilencszázhatvanban. Egy kis családi házban laktunk a város peremén. Apám szénbányász volt, anyám egy faiskolában dolgozott. Amíg mindketten dolgoztak, addig viszonylag jól éltünk. Nem dőzsöltünk, de meg volt mindenünk, amire szükségünk volt. Apám erősen dohányzott, ráadásul a bányában szilikózist is összeszedett, úgy, hogy ezerkilencszáz-hetvenkettőben tüdőrákban meghalt. Én ettől az időponttól számítom a lecsúszásunk kezdetét…Nagyon megérezte a család apa halálát. Számunkra elkezdődött a nélkülözés. Minél előbb szakmát akartam szerezni, hogy én is segítsek az anyagi gondokon, ezért egy ruhaipari szakközépiskolába iratkoztam be. Ezerkilencszázhetvennyolcban érettségiztem,  a továbbtanulásomról persze szó sem lehetett az anyagiak miatt.
 
Itt Foltos Gizi rövid időre elhallgatott, mert egy csendben suhanó kecses turistahajó hívta fel magára a figyelmet. Utasai láthatóan jól érezték magukat, hangoskodtak, talán kicsit spiccesek is voltak már. Hát igen, akinek rendezett a sorsa az örüljön is neki. Ki tudja meddig tart ez az állapot? – gondolta magában Foltos Gizi. Az asszony kis intermezzo után folytatta történetét.
-  Szülővárosomban sikerült munkát találnom egy férfi-női konfekciókat készítő üzemben. Nem volt nehéz munka, de nem is fizetett jól. Azért valahogy elvergődtünk, ha szűkösen is.
Villámcsapásként ért anyám agyvérzése. Többé nem tért magához, a kórházban néhány hétig gép tartotta életben, aztán apám után Ő is itt hagyott engem…Árva lettem, mint a kisujjam, teljesen árva. Hogy mit éreztem én akkor? Szavakkal nem vagyok képes elmondani, ezt érezni kell. Árván maradni fiatalon…, ez egy minősítetten rossz érzelmi állapot. Akiknek élnek a szülei, azok talán nem is tudják, hogy miről beszélek…!
 
Zsebéből elővett egy gyanús tisztaságú zsebkendőt, megtörölte szemeit. András tapintatosan elfordult, mert nem illik másik ember bánatára tágra nyitott szemmel rábámulni. Néhány másodperc múlva Gizi folytatta.
-   A magány nem jó, egyáltalán nem jó. Egészséges mentalitású nő családot, gyerekeket szeretne maga körül, persze egy megfelelő férfivel az oldalán. A jelenlegi korszellem megbolondította az embereket. Normális család helyett sok nő a karriert választja. Nincs nemesebb, felemelőbb érzés egy nő számára, mint az anyaság. Ez önmagában is egy csoda. Sokan választják mégis a szingliséget akarva, akaratlanul. A biológiai óra pedig ketyeg…No, de hagyjuk,  elég nekem a saját bajom. Mindenki ott rontja el az életét ahol csak tudja..!  Alkotmány biztosította joga.
Én is menekülni próbáltam a magányból – folytatta Foltos Gizi. Szilveszteri bulin ismerkedtem meg egy sráccal. Számomra megfelelőnek tűnt akkor. Addig - addig sutyorgott a fülembe, amíg állapotos nem lettem huszonöt éves koromban. A fiú szülei régi vágásúak voltak, ezért ragaszkodtak hozzá, hogy Lajos feleségül vegyen, ha már jön a baba. Meg is tette, de sok köszönet nem volt benne. 

Asszony nevem lett tehát: Hadrián Lajosné. 

Évi lányom születése után Lajos úgy döntött, hogy ő nem bírja a gyerekbőgést, ezért pánikszerűen lelépett. Először felcsinált, utána lecsinált – próbált kedélyeskedni az életmentő. Azt hiszem, hogy valójában sohasem szeretett, csak szexuális köpőcsészének használt. Valószínűleg külföldre távozott a gyerektartás elöl, mert az országban nem találta még a Vöröskereszt sem…
Lehetett volna egy családom, de a sors megint közbeszólt. Egyetlen értelme maradt életemnek, a kislányom. Tartást adott nekem, volt miért, és kiért élnem, és dolgoznom. Ő volt az egyetlen jó dolog az addigi életemben. A volt uramat pedig egye meg a fene, ott ahol éppen van…!
Az idén lett volna huszonöt éves az én kis csillagom, de nem lett, mert egy részeg disznó felhajtott a járdára és halálra gázolta. Ezt a tragédiát nem lehet elfelejteni soha. Egy anyának az a legnagyobb tragédiája, ha a gyerekét elveszíti. Úgy éreztem, hogy megőrjít a fájdalom. Valami gazdag ficsúr lehetett a gázoló, mert pár hónappal megúszta. Valami sztárügyvéd féle védte, aki lyukat beszélt a bíró hasába. Valami idétlen pszichológiai dumával kábította a bíróságot, miszerint a védence is áldozat tulajdonképpen, és hogy elég büntetés az neki, ami történt, mert lelkileg ő is megsérült. Bla-bla-bla! Egy árva szó sem hangzott el arról, hogy én mit érzek!
     Foltos Gizi alig tudott uralkodni magán. A tizenöt évvel ezelőtt keletkezett seb ismét felszakadt, és elemi erővel szakadt ki belőle a tehetetlen düh. Addig sem volt jó véleménnyel a bíróság pártatlanságáról, de ez a pojáca-per még évek múlva is hatással volt rá.
Sánta Bandi türelmesen megvárta, amíg az asszony valahogy megnyugodott, s bár Gizi idegen volt a számára, mégis tett egy tétova mozdulatot feléje, és óvatosan megsimogatta a fejét…
- Jól van na, semmi baj, nyugodjon meg – próbálta nyugtatgatni Bandi a felzaklatott asszonyt.
Pár percnyi hallgatás után folytatódott újdonsült társa története.
- Még pár évig vergődtem szülővárosomban, aztán feladtam. Szüleim és lányom sírján kívül semmi sem kötött már oda. Túl sok keserűség ért engem az ott töltött években. Elhatároztam, hogy eladom a szülői házat, elmegyek Pestre szerencsét próbálni. Mégis nagyobb a város, nagyobbak a lehetőségek, felejteni biztos jó lesz. A házunkért nem kaptam annyit, hogy lakást tudtam volna venni Pesten, így kerestem magamban albérletet, meg persze munkát is.
Szerencsém volt, mert egy női fehérneműt készítő cég alkalmazott meósnak, a végzettségem is meg volt hozzá. Egyébként ott aggatták rám a Foltos Gizi nevet – egy kis mosoly suhant végig az arcán. Legendásan jó szemem volt, a legkisebb hibát és foltot is észrevettem a fehérneműkön. A varrodában két Gizella is dolgozott, és így különböztettek meg minket.
Egyre nehezebben tudott talpon maradni cégem a kínai dömpingáruk miatt. Megkezdődtek hát az elbocsájtások. Mivel se kutyám, se macskám, ráadásul nem tartoztam a régi munkaerők csoportjába persze, hogy elsőként tettek lapátra. Sok helyen próbálkoztam munkát találni, de mindenhol leépítések voltak. Kezdett reménytelennek tűnni a helyzetem.
A házeladásból maradt kis pénzem is megfogyatkozott, enni pedig kellett, és az albérletet sem tudtam tovább fizetni. 

Szóval le is út, fel is út. 

Pillanatokon belül az utcán találtam magam. Hasonló gondolataim voltak, mint most magának, csak én a parton levő padon kötöttem ki, s nem a Dunában. Valami elemi, ősi ösztön idejekorán visszatartott a végzetes döntéstől: nem, azért sem adom fel, súgta egy belső hang. Ha szüleink kibírták a háborúk poklát, akkor én ne nyavalyogjak itt. Valahogy mindig lesz.
Lassan alkalmazkodtam a hajléktalanok életviteléhez. Ennek már egy éve. Fürdési lehetőség a hajléktalanszállón van. Éppen onnan tartottam a törzspadomhoz, amikor magával összefutottam a híd közepén. Őszintén meg kell mondanom, hogy kicsit önzésből szólítottam le a hídon. Aki régóta hajléktalan, az már távolról látja az embereken, hogy milyen gondok gyötrik. Láttam én is magán, ahogy nézte a kavargó vizet, hogy ez a szerencsétlen ugrani készül. Megsajnáltam, de ami a legfontosabb jó kiállású férfi benyomását keltette bennem. Csak nem hagyom, hogy a halálé legyen, inkább magamhoz édesgetem. Hiányzik egy jó társ mellőlem – Foltos Gizi a férfi arcát leste, miközben egy huncut mosolyt küldött feléje -, talán együtt könnyebb lesz. A többit már tudja…
Most itt ülünk egymás mellett ismeretlenül, azaz maga már sokat tud rólam, de én még semmit sem tudok magáról. No rajta – nógatta Andrást – kezdjen bele, mert még ránk esteledik, és a szállásra is el kell érnünk. Gondolom, hogy nincs hol lehajtania a fejét, ugye?
- Nincs, persze, hogy nincs - jött a gyors válasz a társától.
- Hát persze, úgy is néz ki, mint egy anyátlan, apátlan árva, ahogy a mondás tartja – pajkoskodott Gizi az újdonsült barátjával.

 *

 

Kerekes András története

 
Kerekes Andrást meglepte a nő őszinte kitárulkozása. Az ő köreiben ez nem volt szokásos, de ebben a helyzetben helyén valónak tűnt az őszinteség. Jobb mindjárt az elején kiteregetni a lapokat, mint később hazudozásba menekülni. Sohasem értette azokat az embereket, akik egyik hazugságból a másikba esnek. Ennek az állapotnak a fenntartása komoly teljesítményt igényel az illetőtől. Állandóan ügyelni kell arra, hogy kinek mit mondott, mikor mondta, hol mondta, stb. Felőrli az ember energiáját. Ez egy téboly, ezt sokáig fenntartani úgy sem lehet. Szükségszerűen előbb-utóbb lebuktatja magát, s ha ez bekövetkezik, utána már azt sem hiszik el neki, amit kérdez.
- Hát legyen! Kegyed őszinte volt hozzám, s úgy tisztességes, hogy én is az legyek – kezdte történetét hősünk. Elöljáróban be kell vallanom, hogy  Ön most tényleg visszarántott az életbe. Kicsit szégyellem is magamat a gyengeségem miatt. Azt mondják, hogy az Isten mindenkinek akkora terhet rak a vállára, amekkorát még el tud viselni. Imponáló az élethez való ragaszkodása, talán tudok belőle erőt meríteni a továbbiakra…!
- Bízza csak rám magát, majd én kettőnk helyett is erős leszek. – jelentette ki Foltos Gizi. Bár gyenge teremtésnek látszom, a lelkem erősebb, mint a testem. No, de folytassa, mert telik az idő!
 
András rövid szünetet tartott, nagy levegőt vett, azután kezdett kitárulkozni újdonsült embertársa előtt.
 - Én egy Pest közeli nagyobb településen születtem ezerkilencszázhatvankettőben, egy hagyományosnak mondott polgári családban. Édesanyám tanítónő volt a helyi általános iskolában, édesapám pedig főkönyvelő egy környékbeli TSZ-nél. Családom vallásos volt, s vasárnaponként templomba is jártunk. Szép gyerekkorom volt. Sohasem nélkülöztünk, a kornak megfelelően mindenünk meg volt. Az általános iskolát szülővárosomban végeztem, az érettségi vizsgát egy Budapesti gimnáziumban tettem le. Jó tanuló voltam világ életemben, ezért szüleim támogatták, hogy egyetemre menjek tovább tanulni. A Műszaki Egyetemre vettek fel, annak is az Építészmérnöki Karára. Ezerkilencszáznyolcvanötben lediplomáztam. Azonnal elhelyezkedtem egy fővárosi építőipari nagyvállalatnál, mint pályakezdő mérnök. Jó volt a tömegközlekedés, ezért bejáró maradtam Pest és a lakásom között
- Hűha, rögtön láttam magán, hogy nem akárkivel hozott össze a végzet – csicseregte Foltos Gizi.
- Igen, ígéretes pálya előtt álltam. Egy ideig minden rendben is ment – folytatta András. Befutottam az ilyenkor szokásos fiatal értelmiségi karriert. Munkahelyemen szemet vetettem egy csinos műszaki rajzoló lányra. Formás, kívánatos teremtés volt, a szemei úgy vonzottak, mint egy mágnes…Ezerkilencszáznyolcvanhétben feleségül vettem Évát, az örök nőt, és az új asszony velem jött a szüleim házába menyecskének. Két asszony akármennyire is igyekezett kompromisszumban lenni egymással, azért a súrlódások, csendes fojtogatások egyre szaporodtak anyós és meny között. Ezerkilencszáznyolcvannyolcban megszületett a fiam Gergő. Reméltem, hogy ez majd csökkenti a rivalizálást a két asszony között. 

Nem így lett.

Azt vettem észre, hogy az anyám és a feleségem egyaránt birtokolni akart engem. Az egyik az anya jogán, a másik a feleség jogán…Mint  két kicsi kecske Ezópus meséiben, szóval mind a ketten vesztesek lettek, de én is. A „birtokvita” később átterjedt a fiúunkra is. Lehetetlen helyzetbe kerültünk. Én úgy éreztem magamat, mint cintányér között a levegő. Száz szónak is egy a vége, a feleségem otthagyott, visszaköltözött szüleihez, természetesen magával vitte Gergőt is. Rövidesen el is váltunk Évával, amit mind a mai napig sajnálok, mert igazán szerettem azt az asszonyt. Talán, ha nem költözünk a szüleimhez más lett volna a helyzet… Késő bánat, eb gondolat, ahogy a szólás tartja. Újra nősülésre ilyen előzmények után csak a balga ember gondol, pedig a munkahelyemen akadtak volna jelentkezők szép számmal…!
-  No látja Bandi, ezt elhiszem magának – huncutkodott Foltos Gizi.
- Akkor már féltem a nőktől, kívülről nem látszik, hogy kiben mi lakozik. Minden esetre nem bonyolódtam kalandokba. A válóperen az is kiderült, hogy a családjogi törvények a nők felé húznak. Akármelyik nő könnyedén ki tudja csinálni az urát, ha olyan a természete. Ha meg már gyerek is van, akkor a férfi eleve reménytelen helyzetbe kerülhet egy válás során. A szerencsétlen éjjel-nappal dolgozhat, hogy biztosítsa családja részére megélhetést. Előteremtheti a lakást, autót, a tőle telhető összes anyagi javakat. Ó, komolyabb indok nem is kell a váláshoz, elég, ha a menyecske kijelenti, hogy elhidegült a férjétől, és többé nem képes vele együtt élni. Na, ezek után mi fog történni? – tette fel a költői kérdést András magának. Hát persze, a közös együttlét alatt szerzett lakást az asszonynak ítélik, és a gyereket is! Ráadásul gyerektartást kell fizetnie, és ha hitelt vettek fel a férfi terhére, hát akkor még azt is behajtják rajta. Mire észbe kapna a szerencsétlen már az utcán van csupasz fenékkel a hátsó részén. Köszönöm, de ezt a perspektívát meghagyom másnak! Hát ezért nem nősültem újra.
András kicsit kiszusszantotta magát, mielőtt belekezdett volna a folytatásba. Foltos Gizi ezúttal csendben maradt, a hallgatása is lehet egyféle válasz. Érezte, hogy amit most hallott bizony  elképzelhető.
 
- Az élet a legnagyobb kombinátor, néha nagyon furcsán tudja a dolgokat elrendezni -  folytatta András.
Talán nem szép dolog ilyeneket mondanom, de a válásomat előidéző, és okozó civakodó asszonyokat a sors megbüntette. Végtelenül sajnáltam mind a kettőt, mert az egyik az édesanyám, a másik az elvált feleségem volt, s a sors súlyos gyógyíthatatlan betegséggel „bűntette” őket. A fiam tíz éves lett, amikor Évánál előrehaladott fehérvérűséget diagnosztizáltak. Fél évig élt még, azután eltávozott. Gergő fiam hozzánk került, mert én voltam a legközelebbi hozzátartozója. Idegenként kezelt minket Éva „áldásos” nevelésének eredményeként. Édesanyám megpróbálta visszaédesgetni az unokáját, de ez már életében nem sikerült. Nála méhnyak rákot állapítottak meg, s hatvan éves korában érte utol a halál. Apám sem élt sokkal tovább, bánatában a pohárhoz nyúlt. Részeg állapotban beleesett egy tóba, mivel úszni nem tudott, bele is fulladt szegény. Hatvankét éves volt akkor.
- Sajnálom, igazán sajnálom – biztosította együttérzéséről Gizi.
- Köszönöm, de még csak a felénél tartok – válaszolta András. Ott maradtam egyedül, én is árván, mint Kegyed annak idején. Egy tizenkét éves fiúnak anya is kellene, ráadásul erősen kamaszodott is. Amikor bántani akart, akkor azt vágta a fejemhez, hogy az én családom miatt hallt meg Éva, az anyja. Ezek után hiába próbáltam közelebb kerülni a fiamhoz, többé nem sikerült, amíg nálam volt. Nem hibáztatom, mert nagyon kevés időt tudtam vele tölteni, hiszen dolgoznom kellett. Kettőnkről gondoskodtam, a kiadások meg egyre csak nőttek. Lazításra nem maradt idő. Egy magányos férfi egyedül egy gyerekkel, komoly kihívást jelent. Egy nő ezt jobban tudja megszervezni hasonló esetekben.
Jobban érthető sok minden a jelenlegi helyzetemben, ha a munkahelyemről is szót ejtek. A gazdasági válság egyre szorítóbb volt, amit nálunk is lehetett érezni. Az amerikai bankár urak kapzsisága, felelőtlensége két vállra fektette a világ számos gazdaságát. Először azzal etették a népet nálunk Magyarországon, hogy minket csak a válság szele fog megérinteni. Az idő múlásával kiderült, hogy a kis szellőből bizony komoly vihar kerekedett, és nyakig merült az ország az adósságba. Hasonló etetés történt az emberek magánéletében is! A média minden lyukából ömlött az emberek felé a csábító ajánlatok tömkelege: fedezet nélkül kaphatsz hitelt, legyél trendi és vedd meg, amit szemed-szád megkíván. Elérhető számodra mostanság minden földi jó: plazma TV, új autó, újítsad fel kopott lakásodat…! És a nép, az Isten adta nép százezrével költekezett erőn felül. Hogy miből? Hát hitelből. Szinte utánuk dobták a pénzt. Sajnos magam is bedőltem a kapzsi pénzügyi ördög csábításainak.
-  Valóban nehéz ellenállni a pénz csábításának – mondta részvéttel Foltos Gizi. Úgy lehet vele az ember, mint amikor egy csóró csávó - aki életében még sohasem lakott jól - beszabadul a dúsan terített svéd asztalhoz és degeszre zabálja magát, és végén a vendéglátója kamatostól benyújtja a számlát. No, ez ám a pofára esés…!
-  Igen, valahogy így jártam én is – erősítette meg Gizi véleményét András. Két és fél millió forintnak megfelelő svájci frankhitelt vettem fel egy banktól lakásfelújításra, öt éves futamidővel. Semmi gond, ez így jó lesz, gondoltam, s lazán tudom majd törleszteni…
Ember tervez, Isten végez, ahogy a közmondás tartja, rövidesen kirúgtak az állásomból. Nem szeretnék igazságtalan lenni a volt cégemmel szemben, mert az én hibám volt. Ahogy apámmal is megesett, én is inni kezdtem. Amikor a húsz éves lett a fiam elém állt és közölte velem, hogy külföldre megy. Neki elege van ebből az országból, és egyáltalán nem szeretne úgy élni, ahogy a környezetében látta…Kezdetben írt néhány e-mailt, de lassan azok is elmaradoztak. Az én leveleimre pedig már nem is válaszolt.
Kollégáim jóindulatúan próbálták elkenni italozásomat a főnökség előtt, de a bimbi előbb-utóbb mindig kiborul. Statikai felmérést kellett végeznem egy újonnan épülő irodaházon, és ahogy tébláboltam az építési területen beleestem egy munkagödörbe. Nyílt törés lett a lábszáramon. A balesetvédelem emberei azonnal vizsgálatot indítottak és – fájdalom… - megállapították, hogy a dolgozó ittas volt. Persze kirúgtak, betelt a pohár! Sajnos a törött jobb lában az összerakás után picit rövidebb lett, azóta bicegek.
Ha most mérleget készítek, akkor kiderül, hogy semmim nem maradt. Szó szerint mindent elvesztettem, azaz hogy a lakásom még megvolt egy csomó adóssággal. A csekkek pedig kitartóan jöttek. A végeredmény az lett, hogy a bank elárvereztette a lakásomat. Ez két napja történt. Alaposan átgondolva helyzetemet úgy döntöttem, hogy akkor ennyi volt…, irány a Duna híd! A többit már tudja.

* 

 Foltos Gizi nagy vonalakban valami hasonló történetre számított. A délutánból este lett, mert még nagyon sok mindenről beszélgettek egymással. A hasonló sors összekovácsolja az embereket. A nap vége felé úgy érezték mind a ketten, hogy tulajdonképpen nagyon régóta ismerik már egymást, bár még személyesen nem találkoztak. Erre a régi öregek azt mondták volna, hogy az Isten is egymásnak teremtette őket.
Későre járt, és a zárás előtt szerettek volna a szállóra érni. Jól ki kellett lépniük, de Andrásnak ez nehezebben ment a lába miatt. Foltos Gizi elébe állt és mondta:
-  Tudja mit András? Hadd adjak magának egy hajléktalan nevet, a mi szokásaink szerint, mert ha nem én teszem, akkor teszi más.
-  És mi lenne az? – érdeklődött rezignáltan az új név várományosa.
-  Talán nem bántó, de mégis jellemző lehet a Sánta Bandi titulus. Rendben? – érdeklődött Gizi.
-  Remek – törődött bele Kerekes András. Kevesen mondhatják el úgyis, hogy két kereszt anyja és két neve is van, ha vagyona egy szál se!
A hajléktalan szálló közössége befogadta, és elfogadta Sánta Bandi társaságát. Ettől kezdve „hivatalosan” is közéjük tartozónak tekintették. Befogadni és megszokni két különböző dolog. A kényszer nagy úr, egyáltalán nem vágyott ilyen társaságra, de mivel kedvezőbb választási lehetősége nem kínálkozott, hát jöjjön, aminek jönnie kell – gondolta rezignáltan. Még mindig jobb pozícióban van, mintha szó szerint az utcán egy padon, aluljáróban, vagy valamilyen hideg zugban kéne meghúznia magát éjszakára.  Itt legalább tető van a feje felett, s némi tisztálkodási lehetősége is lesz. Meg itt van vele újdonsült barátnője Foltos Gizi, aki már két éve hajléktalan, és az új utcai „karrierjét” segít egyengetni…!
 
Vége az első résznek.

………………….

Tarcsay Béla: Ketten a padon

*****************************************

 7. ANTOLÓGIA A MAGAZINBAN 

 
Kalocsa Zsuzsa: Könnye pereg
 
Dalt zeng már az ősz gitárja,
bokrok között búsan játszva,
szél pengeti vékony ágát,
a hidegnek száz dallamát.
Elszáll, mint a röpke álom,
icipici lepkeszárnyon,

egyszer majd ha úgy gondolom,
ígérem, hogy megsajnálom.
Meglelem, el nem eresztem
örökre a nyárba rejtem,
reményemet el ne vigye,
s az utamat dal kísérje.
Zeneszóra táncol a táj,
szegénynek könnye pereg már,
ne sírj, vesd le a napruhád,
az ősz színeset ád' majd rád!
Boldog percek
Ne légy szomorú, lágy zene szól,
a dallama majd elvarázsol,
füledbe kúszik, bút felejted,
s vigasztalja bánatos szívedet.
A kedves hang csak feléd árad,
öröm percei rád találnak,
fent a csillagok fénye ragyog,
boldog perc kopog az ablakon.!

………………..

 

Gänszler Beáta: Kései esküvő

(novella)

 
János, a pinceszomszéd marhapörköltet főzött a hétvégén. Áthívta Károlyt, egyék meg együtt, s beszélgessenek egy sort. Károly pontosan tudta, mikor evett utoljára marhapörköltet. Hosszan nézte az ételt, aztán lassan a szájához emelte a kanalat.
- Nem túl csípős? - kérdezte Erzsébet.
Károly nemet intett. Jó lett volna, ha semmi más nem számít, csupán az, hogy végre együtt vannak. Elnézte az asszonyt, ahogy az a marhapörköltet ette. Alig csipegetett belőle. Fájt a gyomra. Nem tudta, hogy rákos, csak neki mondta meg a doktor.
- Hozzátartozó? - firtatta akkor a fehér köpenyes.
- Hozzám tartozik - felelte.

Gänszler Beáta

És igazat szólt. Negyven éve tartoztak egymáshoz. Hiába lett szülői parancsra szerelme más felesége és lett ő más asszony férje.
Két hete költözött Erzsébethez. Mérhetetlen volt az örömük, és elkerülhetetlen a fájdalom. Az egykori fiatal lányt szerette volna maga előtt látni. Karcsú derekát, büszke tartását, szőke haját, csillogó kék szemét. Fellobbanó vágya megereszkedett melleken, ráncos bőrön, petyhüdt testen keresett kielégülést.
- Megöregedtünk - mondta derűsen az asszony. Keze nyugtatóan simogatta arcát.
Néhány nappal később már mentővel vitte a kórházba.
- Mennyi időnk van még? - tudakolta.
- Talán három hét - csapta arcul az orvos válasza. Nem hitte volna, hogy vissza tud menni a kórterembe.
- Ha kijövök innen, a kedvedért befestetem a hajam - nevetett rá Erzsébet. - Laci és Kati majd azt mondja, hogy megbolondultam vénségemre.
Az ő gyerekei se helyeselték a kapcsolatukat. Amikor megtudták, hogy egész életében Erzsébetre várt, nemcsak megdöbbentek, hanem haragot is éreztek, hogy akkor ők és korán elhalt anyjuk csak mellékszereplők voltak?! Mit mondhatott volna nekik? Haragjuk keserűségre váltott és abból nem születhetett megértés.
- Gratulálok! - emelte poharát a házaspárra az anyakönyvvezető. Az orvosok és az ápolószemélyzet virággal köszöntötte őket. Sokan tolongtak az ajtóban, hiszen nem mindennapos esemény egy kórházi menyegző. Halálos ágyon.
A dísztávirat Szebellédi Károlyné névre érkezett. Margitka küldte, felesége barátnője, aki minden titkuk tudója volt és maradt.
- Olvastad a címzést? - ragyogott Erzsébet.
Biccentett. Össze kellett szorítania a száját, különben kirobbant volna belőle, hogy ő sem volt soha boldogabb, mint e rövidke idő alatt, amit együtt tölthettek. Nem vallhatott arról sem, hogy megszakad a szíve, mert a nevén kívül mást már nem adhat. Csak ült szerelme kezét fogva. Még három napig.
Erzsébet sírkövére arany betűkkel vésték fel:

SZEBELLÉDI KÁROLYNÉ

szül.: Tóth Erzsébet

1935-1997

- Erre vágyott - bólintott Margitka.
Károly pontosan tudta, mikor evett utoljára marhapörköltet. Hosszan nézte az ételt, aztán lassan a szájához emelte a kanalat.
- Nem túl csípős? - kérdezte János, a pinceszomszéd. - Látom, megkönnyeztet.

………………..

 

Zsigmond István: Bánat – festmény

………………….

 

Lovag Dáma Nagy Cynthia video-verse:
 
Petőfi Sándor: Falu végén kurta kocsma
„2023. november 9.” megtekintése a YouTube-on

 
https://youtu.be/MhfAsQVCm1w?si=O0e51R-MqfVHKaM-
 

…………………

 

Guti Csaba: Köszönöm!

(novella)

 
Zsuzsa holtfáradtan lépett be a boltba. Kimerítette az egész napos munka, utána pedig a rohanás a három sarokra lévő üzletbe, hogy még nyitva találja azt. Gyors lépteitől a táskája folyamatosan lefittyent a válláról, és a hóna alatt duzzadó papírkötegeket, mappákat elemi erővel kellett magához szorítania, hogy azok ne hulljanak ki onnan rohanás közben. Haza kellett vinnie a munkát, hisz oly sok dolgot nem nézett még át, és a határidő vészesen közeledett. Százszor megfogadta pedig már,

hogy nem tesz ilyet.

Guti Csaba

Aznap este még főzni is akart. A héten először, annak ellenére, hogy már csütörtök volt. Az időt leginkább az étkezéssel járó procedúrákkal spórolta meg, napokig képes volt szendvicseken élni, csak hogy másra is legyen ideje.
Mindezt aznap unta meg. Vágyott néhány finom meleg falatra, amit saját maga készít majd el. Gondolta percek alatt összedob egy egyszerű vacsorát, és mégiscsak lesz főtt étel az asztalon.
A boltban nagy volt a tumultus. Magához vett egy kosarat, és megpróbálta összegyűjteni a hozzávalókat. Nem vásárolt sok mindent, de az egyéb holmikkal összességében már alig tudott mozogni. Arcára kiült a fáradtság, és a napi gondokkal járó gyötrelem.
Rég beletörődött már, hogy nem szolgálják ki, hogy nem tolják a feneke alá a széket, hogy maga kell bevásárolnia, ahogyan neki kell szerelőhöz vinnie az autót is, vagy megszerelnie a vízcsapot. Ebbe fásult bele leginkább, nem a napi robotba.
Az egyedüllétbe.
A sivár, nyomasztó egyedüllétbe.
Mindez keserű barázdákat vésett az arcára, és a szemeit karikássá festette. Évek múltával azon kapta magát, hogy nevetni is elfelejtett. Rég nem tudta már, hogy mi az a boldogság, csak koptatta az életét nap-nap után.
Ez az érzés hatalmasodott el rajta ott a boltban is. Nem figyelt. A keserűség fátylat vont a szeme elé, csak ment, ahogy a lábai vitték. Szinte sírni tudott volna, amikor valaki nekiütközött, és a papírjai szétszóródtak a hideg padozaton. Érezte, ahogy belevörösödik a jelenetbe. A mindennapok szürke kisegere volt. Utált a középpontban lenni.
Nyomban leguggolt, és kapkodva nyúlt a jegyzetek felé, hogy összegyűjtse őket, és eltűnhessen onnan. Közben érezte, ahogy az összes szempár rászegeződik. Persze az, aki kilökte a kezéből a holmit, már sehol sem volt. Zsuzsa egyedül kellett megbirkózzon a feladattal.
A pillanatok lassan teltek, a lapok pedig oly sokan voltak még elterülve ott a hideg csempén. S akkor hirtelen a nő egy alakot pillantott meg maga mellett. Megalázottságában nem mert rápillantani, csak két térdet látott, amint valaki lehajolt mellé, és két kart, ahogyan azok szorgalmasan szedegették körülötte a lapokat.
Zsuzsa azonnal érezte, hogy valami feloldódott benne. Mintha egy csapásra könnyebb lett volna minden. Talán nem csak az a pillanat, hanem az egész élet is.
– Köszönöm, maga nagyon kedves! – mondta ki vonakodva a bűvös szavakat. Egy pillanatra elgondolkodott azon, hogy milyen rég volt, amikor utoljára kimondta ezt! Hiába! Régóta nem volt kinek.
Miután az összes lap a kezükben volt, felegyenesedtek. Akkor pillantottak csak egymásra. Egy férfi állt szemben Zsuzsával. Ötvenes, jól öltözött férfi, megnyerő, de őszinte mosollyal az arcán. A két felnőtt néhány pillanatig úgy pillantott egymásra, mint a kisiskolások, akik nem tudják, hogy mit is mondjanak a másiknak. Mindkét arcon szemérmes mosoly bujkált. A férfi eszmélt hamarabb.
– Tessék, hölgyem! A jegyzetei…
Zsuzsa, mint akit megbabonáztak, egy pillanatig némán állt, és csak akkor nyúlt a lapok felé, amikor a férfi már a kezébe adta őket.
– Köszönöm, maga nagyon kedves…– mondta ismét.
A férfi nem indult el azonnal, állt ott még egy pillanatig, mintha csak várt volna valamire. Egy pillanatig még nézték egymást, aztán a férfi illedelmesen elköszönt, lassan megfordult, és elsétált.
Zsuzsa csak ezután eszmélt fel. Gyorsan a hűtő felé nyúlt, és még egy adag mirelitet vett ki, miközben a férfi alakját figyelte, hogy az nehogy eltűnjön a tömegben.
– Eldöntötte, hogy aznap két emberre főz.

………………

Zsigmond István: Együtt - festmény

 

......................

Aurora Amelia Joplin: Törékeny élet
 
Az élet halk dallama, egy titkos ima,

Nagy Éva
alias
Aurora Amelia Joplin

Egy szál virág, mit érint az esti pára.

Szíved mélyén egy láng, parázsnyi fény,
Mely suttogja: vár rád az égi remény.
Egy cseppnyi könny is gyémánt lehet,
Ha hited szárnyat ad a perceknek.
A szél mesél neked, a csillag vigasztal,
Minden sötétség mögött ott az aranyhajnal.
Az élet törékeny, akár az üveg,
De benne lüktet minden, mi lényeges.
Egy mosoly, egy érintés, egy halk sóhaj,
Lelkedben él, mint fénylő csillagraj.
Ne félj, ha most minden szürke,
A holnap színei már ragyognak az égre.
Te magad vagy a szép, a csoda, a fény,
Tarts ki – légy erős,
Te nem vagy más, csak egy Hős!

…………………..

 

Márkus Kata: Padok a tóparton

 
A pad már akkor is ott állt a tóparton, amikor a kisiskolás Bori még a szüleivel ment nyaralni. Egy hatalmas kőrisfa óvta a tűző naptól, de rajta üldögélve, pazar kilátás nyílt a tóra. Talán ezért sem volt magányos. Szemfülesnek kellett 

lenni, hogy pirosra festett deszkáin lehessen pihenni.

Márkus Katalin

Pedig akkoriban még fehérre festett betonból öntött lábakon állt. Esténként, Bori szülei egymást átkarolva üldögéltek a padon, míg a kislány körülöttük szaladgált, vagy hintázott. A kislánynak természetes volt, hogy időnként megcsókolják egymást, vagy apukája gyengéden megsimogatja anyukája haját, arcát. Időnként Ő is odafutott hozzájuk egy röpke

ölelésre, puszira.
Évekig semmi változás nem volt a vízparton, de egy alkalommal, amikor nyaralni mentek vegyes érzésekkel látták, hogy eltűnt a régi pad. Helyén barnára festett, fa lábakon álló pad várta a pihenőket. Sajnos a háttámlája már tele volt firkálva, vésve szívekkel, nevekkel. 
A nyaralók most is egymást váltották a padon. Bori szülei esténként csendes boldogságban üldögéltek rajta, csak Ő unatkozott. A kiskamaszt nem babonázta meg a gyönyörű naplemente, a vízen úszkáló hattyú család. Durcásan ült a fűben, és tépkedte az amúgy is gyér fűszálakat, mert nem engedték el a szomszédban nyaraló, szintén kiskamasz fiúval a diszkóba. 
Azt  gondolták a szülők, hogy Bori majd ráér jövőre diszkózni. Arra még legrosszabb álmaikban sem gondoltak, hogy ez volt az utolsó közös nyaralásuk. Munkahelyek szűntek meg, ők is beleestek a leépítésbe, Bori középiskolába járt, szóval volt kiadás bőven, szó sem lehetett a nyaralásról.
Az érettségi előtt álló Bori, félve mondta el szüleinek, hogy vizsgák után az osztály Balaton körüli kerékpár túrát szervez. Úgy tervezték, minél kevesebb pénzbe kerüljön, de egy stabil kerékpár bizony alap volt. A szülők, nem akartak nemet mondani, nagyszülői segítséggel Bori vadonatúj kerékpárral indulhatott a nagy túrára.
Egy alkalommal az ismerős tóparti strandon álltak meg egy kis frissítő fürdőzésre. Bori izgatottan tolta kerékpárját a pad felé, úgy gondolta a hatalmas kőrisfa árnyékában jó helye lesz kerékpárjának, no meg a padot is rég látta. 
A tóparton végig ment egyszer, végigment kétszer, de hiába. Nem találta a nagy kőrisfát, de még a padot sem.
Ilyen nincs - mérgelődött. Valamikor, mindkettőt ezerszer körbe ugráltam. Kétségbeesetten próbált vissza emlékezni, hogy a vízparton üldögélve mit látott a túlparton. 
Meg van! A Badacsonyt és a tanúhegyeket láttam. Apa nem egyszer elmondta a nevüket. 
No, így már könnyebben rátalálok kedves padunkra, és a kőrisfára.  
Újra elindult, most már szép lassan tolta maga mellett a kerékpárját, egyik szemével a túlpartot nézte, a másikkal a strandot. Egyszer csak megtorpant.
 Itt van! Ez az a hely! - kiáltott fel örömében.
Igen, a fenséges Badacsony most is ott állt azon a szent helyen, ahová évmilliókkal ezelőtt a természet megalkotta.
Nem így a pad és a kőrisfa. A fát föld felett lefűrészelték, hatalmas kerületű töve még kilátszott a földből. Tőle pár méterre egy csenevész fűzfa ágait lengette a szél.
 A padot is kicserélték. Helyette egy karcsú, szépen megmunkált kovácsoltvas pad várta a pihenni vágyókat.  
Bori könnyes szemmel emlékezett az első padra, a fiatal, boldog szüleire, a második padra, a durcás önmagára. 
Elgondolkodott, hihetetlen, hogy pár év elteltével, mennyi minden megváltozott. 
Sok ideje nem volt az emlékezésre, mert a többiek sürgetve hívták.
- Gyere Bori, ha szeretnél megmártózni a tóban, mielőtt tovább indulunk!
A lány végigsimította a kovácsoltvas padot, közben halkan suttogta - megígérem, visszajövök, csak várj türelmesen.

…………………

 

Elter Istváné: Vándorélet- festmény

………………..

 
Kálmán Ágnes: Feledésbe merül
 
Majd, ha nem leszek,
megy tovább az élet
Néha talán eszébe jutok,

kik szerettek
Mert ki voltam én?
Egy múló pillanat
Egy pillanatnyi sóhaj,
Kék pillangó a fák alatt
Majd, ha nem leszek,
feledésbe merül nevem
Arcom vonásai szerte foszlanak,
Nem törődik velem más,
Csak a bús fák, kertem alatt.
Hogy ki voltam én?
Egy ember a sok közül
Ki minden keservével,
az életbe merül
Talán volt öröm is,
egy röpke illanat
Mit vélni akartam,
álmaim béklyója alatt
Hogy szerettem e?
És szerettek e viszont?
Nem számít ma már,
Töredéke múltba mosott
Talán Isten számon tart,
S kezet nyújt nekem
Lelkem tisztaságában,
Hozzá igyekszem.
 
2024. 04. 25.
Minden jog fenntartva!

*****************************************

 8. ANGYALI TALÁLKOZÁSOK 

 

Dormann Anna: A hit választása

 
A szilvesztert az év azon napjaként tartják számon, amikor mindenki el-panaszolja mindenkinek, hogy milyen pocsék éve volt, és hogy mennyire várja már a következőt, ami már egész biztosan jobb lesz. A keresztény ember életében a karácsony a remény ünnepe, a nem keresztényében a szilveszter. Ilyenkor valamilyen oknál fogva mindenki furcsábbnál furcsább fogadalmakat tesz, és furcsábbnál furcsább babonákban hisz, amiknek semmi alapjuk nincs, ám mégis hisznek bennük mert ez a szokás.
A Fábián család például úgy hitte, hogy ha együtt töltik a szilvesztert, szerencsés évük lesz. Ezt arra alapozták, hogy egyszer Fábián Károly, Fábián József öccse arra kényszerült, hogy ő és családja a bátyjánál ünnepelje az új évet, amikor is egy összejövetelre sietvén hóviharba keveredtek és kénytelenek voltak náluk megállni. Abban az évben addig nagyon sok rossz történt a családdal, ám a közös szilveszter utáni esztendőben sok siker és pénz állt a házhoz, amiből ők azt a következtetést vonták le, hogy csak együtt kell lenni újévkor s minden rendben lesz. Azóta már Károly és József gyerekeinek is születtek gyerekeik, és még mindig tartotta magát ez a hagyomány.
Sokan azt gondolhatnák saját tapasztalataik alapján, hogy egy nagy család néhány üveg pezsgővel összezárva csakis katasztrófába torkolló ünneplést élhet át. Fábiánéknál nem így volt, ők ugyanis egy nagyon tapintatos család. Az érzékeny témákat, mint a politika, vagy akár egy friss családi tragédia, semmilyen körülmények között sem feszegették. Ez sokuk számára kényelmesebb volt így, de volt akinek nem tetszett. Edit például ugyan nagyon szerette őket, de azt már gyermekkora óta utálta, ahogy folyton csak kerülgették a forró kását és megesett, hogy ezt szóvá is tette, olykor akár egészen durván is. Edit az ilyen megnyilvánulásaival sajnos épp az ellenkezőjét érte el a annak amit akart, mert azt eredményezte, hogy a családja még jobban figyelt arra, hogy miről beszélt körülötte, így tehát az évek során ez öngerjesztő folyamattá vált.

*

Mint mindig, most is összejött az egész rokonság. Viszonylag korán volt, még csak vacsoráztak és közben arról beszélgettek, hogy mennyi minden történt velük ebben az esztendőben. Imréék vettek egy nagyszerű házat vidéken, a kis Julcsi pedig egyetemista lett. Márkéknak gyönyörű kislányuk született, így egyfolytában arról mesélt, hogy mekkora kihívás neki az apaság. Imre pedig arra panaszkodott, hogy milyen nehéz jó burkolót találni, Julcsi pedig nem beszélt, csak ha kérdezték. Ezek voltak azok a nagy események amikről mertek nyilatkozni Edit jelenlétében, pedig nem csak ezek történtek. Máriát eljegyezték, Miklóst pedig előléptették. Az ok ami miatt nem akarták ezeket szóba hozni Edit előtt az volt, hogy ő történetesen pont ebben az évben bontotta fel jegyességét a vőlegényével, és éppen ebben az évben rúgták ki hőn szeretett állásából is. Edit Károly lánya volt, Márk és Mária nővére, ő volt a legidősebb Károly és József gyerekei közül.
A család igyekezett nem annyira látványosan kerülni a kényes témákat, Edit mégis észrevette, most nem volt mérges, csak szomorú. Próbálta felidézni azt a pillanatot amikor minden elromlott az életében, de nem tudta, a rohadás már túl rég kezdődött el ahhoz, hogy ezt csak úgy meg-tudja nevezni. Úgy képzelte, hogy egy féreg, aki saját maga volt, alattomos módon, belülről rágta és emésztette szinte egész eddigi életében. El volt keseredve, hiszen már nem volt húszéves, azt gondolta lemaradt valami fontosról, és hogy az élete stagnál. Érezte a családja szánakozó tekintetét, szinte hallotta, ahogy azt gondolják „pedig milyen ígéretes volt…”, ettől pedig ott helyben sírni lett volna kedve.
Hátradőlt a székébe, összekulcsolta maga előtt a kezét és az egyiket a mellkasára rakta. Önkéntelenül ugyan, de mindig ezt csinálta ha meg akarta nyugtatni magát. Most viszont amikor mellkasához nyúlt, valami már egészen más volt mint múlt évben ugyanezen a napon. Akkor még nem volt ott semmi, csak a bőre, és egy kis anyajegy de most már ott lógott egy medál. De nem akármilyen medál volt ez, hanem egy úgy nevezett csodásérem. Nem kell mágiára vagy boszorkányságra gondolni, a csodás érem egy találkozással került Edit birtokába, talán meg is szokta már, hogy ékszert visel a láncán, de nem is ez volt benne a fontos neki, hanem valami egészen más.
Valamikor még májusban egy nagyon kedves barátnőjével Anikóval kettesben elmentek Szegedre kirándulni. Azért Szegedre, mert ide jártak egyetemre és úgy gondolták, hogy nosztalgikus kirándulásukkal elbúcsúznak a diákemlékektől, mielőtt Edit férjhez megy. Ekkor már ki volt tűzve az esküvő időpontja augusztus 30-ra. Edit azonban már halványan sejtette, hogy András mégsem lesz a férje. Senkinek sem mert beszélni a kételyeiről még a legjobb barátnőjének sem, úgy érezte, hogy senki nem értette volna meg. András elismert ügyvéd volt akárcsak ő, és már öt éve jártak jegyben. Edit próbálta ezt a sejtelmét leplezni de nagyon aggódott. Többen mondták ugyan, hogy normális dolog egy kicsit elbizonytalanodni az esküvő előtt, ám ez nem nyugtatta meg. Tudta, hogy amit ő érez az távolról sem az, amit egy boldog menyasszonynak éreznie kellene, ez több volt mint kétely.

*

Amikor Anikóval túrázni mentek egy bájos Szeged közeli faluba, kis templomba botlottak. Edit visszaemlékezett milyen volt amikor még kislány korában a nagymamájával járt misére. Mióta a mama meghalt be se tette a lábát a templomba. Nagyon szerette a nagymamáját, ő mindig megértette minden problémáját, egészen biztos volt benne, hogy most is tudna neki valami hasznos tanácsot adni ha elmondaná a dilemmáját. Hirtelen úgy érezte, hogy mindenképpen be szeretne menni a templomba, hogy elmondjon egy imát.
Belépett, keresztet vetett, majd letérdelt az egyik padba és elkezdte a Miatyánkot mormolni halkan. Ekkor eszébe jutott, hogy tulajdonképpen az Üdvözlégyet is tudja, így ezt is elmondta és ahogy elsuttogta ezeket az imákat egymás után, egyszer csak érezte, hogy folyni kezdenek a könnyei. Nem értette miért sír, csak azt érezte, hogy megkönnyebbült. Eszébe jutott milyen jó érzés is volt hinni, ekkor pedig rájött arra, hogy mi hiányzott neki annyira az életéből addig.
A hit.
Újra hinni akart Istenben, újra bízni benne, olyan volt ő akkor ott mint a tékozló fiú. Mikor kifelé ment a templomból egy idős asszony megszólította.
– Minden rendben aranyoskám? – kérdezte kedvesen, de Editet nagyon megijesztette, mivel azt hitte, hogy rajta kívül senki sincs a templomban.
– Ó, igen csak, nem is tudom, azt hiszem meghatódtam – szólt kicsit szégyenlősen.
– Megesik Angyalom, megesik – mondta szeretetteljesen, azzal felállt és a kezébe nyomott egy medált. Edit meglepve nézett az hölgyre.
– Soha ne féljen – mondta, majd finoman megszorította a kezét és elment.
Editet mélyen megérintette ez a találkozás azóta is hordta az érmet, amit az asszonytól kapott. Nagyon boldog volt amikor kisétált a templomból, mert akkor és ott végre eldöntötte: ő nem lesz András felesége.

*

Ahogy teltek múltak a hónapok, egyre többet kezdett imádkozni, sőt még misére is elkezdett járni. Igyekezett úgy élni, hogy méltó legyen arra, hogy ha megkérdezik, azt mondhassa katolikus. Tulajdonképpen a munkáját is emiatt veszítette el. Egy olyan embert kellett volna védenie ügyvédként, akiről teljesen egyértelmű volt, hogy bűnös egy nagyon komoly bűncselekményben, ő pedig erre már nem volt hajlandó. Ekkor a főnöke azt mondta neki, hogy vagy elvállalja vagy kirúgja, ő pedig a másodikat választotta.
Edit kivételes évet tudhatott maga mögött, megtért, majdnem férjhez ment, és otthagyta az álommunkahelyét. Nem sokan tudnák ezt utána csinálni mindössze egy esztendő alatt. A nő viszont már egyáltalán nem volt szomorú a jegyesség és az állás miatt. Ami őt nyomasztotta az volt, - hogy bár megtért -, mégsem elég jó keresztény. Azt, hogy hitvallás címén kirúgatta magát, már csak egyszerű álszentségnek ítélte, meg különben is jól hangzik az, hogy ő már keresztény.
De igazán úgy él-e?
Ekkor viszont mindenki csöndben maradt a családi asztalnál. Mária telefonja megcsörrent az asztalon, a vőlegénye volt az. Mindenki ijedten Editre nézett, de ő nyugodt volt, aztán pedig meglepődött, mert rájött, hogy ő most tényleg teljesen nyugodt. Végignézett a szertettein, és akkor megértette hogy mi változott meg benne igazán; a hozzáállása. Egy évvel ez előtt egy ilyen helyzetben már fortyogott volna a dühtől és valószínű szóvá is tette volna, hogy miért kerítenek ennek az egésznek ekkora feneket, de már nem azt látta a családjának a reakciójában amit eddig. Régen mindig úgy hitte szánalomból teszik azt, amit tesznek, de végre megértette, hogy nem, hanem szeretetből.
Talán nem vesszük észre azt, hogy mikor romlanak el a dolgaink, egyszer csak rádöbbenünk. De azt sem vesszük észre, ha megjavulnak anélkül, hogy bármi változna is a körülményekben. Akkor mi változott meg, ha semmi nem változott meg? Bennünk csak általunk tud változás történni, talán ez a csodás, és ez egy kapcsolatra mutat. Editnek ezért sokkal könnyebb természete lett, simulékonyabbá és kedvesebbé formálta valaki úgy, hogy észre sem vette. 

*****************************************

 9. VERSEK - HÚSVÉTRA KÉSZÜLVE 

 
Tóth Enikő Enci: Hamvazószerdán
 
Félve indultam az utcán

éppen így, hamvazószerdán,
lelkemben furcsa kis dalok
arról, hogy egyszer meghalok.
Hisz porrá lesz majd az élet,
jaj, mennyi kis lángot éget
az ember, míg e Földön él,
s teste fontosabb mindennél!
Isten házába betérve
sokan várnak a misére,
homlokokon hamukereszt
hirdeti, hogy Jézus szeret,
s boldog vagyok már az utcán:
éppen ma, hamvazószerdán!
 

*

Hamvazószerda

 

Porból lettél, porrá leszel,

jól gondold meg, hogy mit teszel,

túl rövid a földi élet,

Isten útja az ígéret.

Testi vágyak elhamvadnak,

csak az álmaink maradnak,

s múló idő hangja felett

lelked kap örökre helyet...

Homlokodra hamukereszt

rajzolódik, hogy ne feledd,

Jézus mindig melletted van,

kísérve földi utadban.

…………………

 
Szilágyi Anita: Húsvét

Felvirrad Szent Húsvét napja

Jézus Krisztus feltámadását ünnepeljük ma
Asztalon, hímes tojással díszített barkaág
Finom sonka, foszlós kalács van terítéken.
 
Templomban, zengő ének szól az orgonán
Igaz hittel imádkozunk, Jézus tiszteletére
Megváltó, ki élted áldoztad fel miértünk,
Nem hagytad elveszni gyenge bárányaidat.
 
Szeretettel megtöltöd újra szívünket
Köszönjük Uram, a reményt, nyugalmat
Fényt gyújtottál minden sötét lélekben
Segítő kezet nyújtottál az elesetteknek.
 
Feloldoztad bűneinket, lemosta szent véred
Ruhánkat így ölthetjük tiszta lelkünkre
Áldott legyen neved mindörökre, Jézus!
Hálakönnyem pereg, térdre borulok Oltárodnál!

*

Szilágyi Anita: Hagyományos húsvét

Itt a húsvét, eljött végre,

Sok kislány örömére,

Festettek tojásokat,

Sütöttek finom falatokat,

 

Kipattanva barka ága,

Virul az aranyeső virága,

A legények kalapjára

Kerül egy-két virágszála,

 

Szép leányok pironkodnak,

Locsolásért tojást adnak,

Ünnepi asztalt terítenek,

Tojásfákat díszítenek,

 

Kopogtatnak, ujjonganak,

Az ajtóban toporognak,

Vödrös locsolás meglepetésük,

Csurig vizes rokolyájuk, harsog nevetésük.

……………..

Csuhaj Tünde tojásfestő egyik alkotása

*****************************************

 10. GUTI CSABA: A FA 

     (novella)

 
Élt odafent a kövek között egy ember. Egy bozontos arcú, éles tekintetű mogorva ember. Olyan volt maga is, mint azok a kövek körülötte. Kemények, sötétek és megingathatatlanok.
Aztán telt az idő.
S mintha csak egymást koptatták volna nap, mint nap, hétről-hétre, évtizedeken át. Az ember a sziklákat, s a sziklák az embert. Gömbölyűek lettek azok a sziklák a megszokott csapások mentén, nyomott hagyott rajtuk a férfi léptei, ahogy a kecskéit terelte rajtuk, vagy, ahogy egyedül baktatott felfele szenet égetni, 

vagy éppen fát gyűjteni.

Guti Csaba

De ugyanúgy elnyűtte az a meredek, sötét hegyoldal is az ember lelkét. Minden nappal mintha nehezebb lett volna megmászni a köveket, egyre súlyosabb volt a magánnyal járó örökös hallgatás, s minden, de minden keservesebb lett. Elég volt cipelni mindezt a terhet, hogy meddig csinálja, meddig csinálhatja, nemigen tudta, de érezte, nem mehet ez így sokáig. Aztán egy nap, amikor nagyon, de nagyon így érzett, leroskadt az egyik sziklára, s akkorát sóhajtott, hogy az szinte felkarcolta az eget, s szikrát hánytak tőle a kövek.
– Tán jobb volna, ha nem is volnék már! Mire kellek én a világnak?
A súlyos, hideg kövek azonban nem adtak vigaszt. A férfi ült egy darabig még rajtuk, miközben a tenyereibe temette az arcát. Aztán, amikor úgy érezte, hogy nem ülhet tovább, recsegő tagokkal felállt, s elindult, hogy megkeresse a kecskéit.
Ilyenformán őrölte le a kalendáriumról a napokat a férfi. Keveset sütött rá a fény a hegyoldal azon részére. A férfi azért tette a dolgát. Hajnalban kelt, s végezte sorra, amit rámértek a napok.
Egy reggel, ahogy a kecskéit terelgette, egy furcsa kis fát látott meg a háza mögött. Hogy miként került az oda, nem tudta volna megmondani.
– Biztos egy kósza szél véletlenül épp itt dobta le nekem az útba! No, nem baj, majd lelegelik a kecskék, s nem aggat többé! – gondolta, s nem is törődött vele többet.
A fácskát aztán nem rágták le a kecskék. S túlélte a telet is, pedig akkora volt a hó abban az évben, hogy az ereszig ért. Tavasszal a férfi újra kihajtotta az állatait, s megint felment szenet égetni, fát szedni. Akkor már bosszantotta a csemete, mert kerülni kellett miatta, oly nagyot nőtt az a fa. Az ember meg is ütődött a dolgon, hisz soha nem látott még fát ily gyorsan cseperedni. Mintha csak dolga lett volna azzal a csemetével az égnek, s azért rángatta úgy felfele magához. A férfi hát kerülgette mindennap, de közben morgott is eleget.
– Ha hazajövök, kicsapom! Egyetlen baltavágás az egész!
De aztán minden alkalommal, amikor ott volt a fejsze a kezében, nem lendítette azt meg. Mindenben, ami élt, Isten munkáját látta. Nem tudott ellene tenni.
Következő nyáron, még ha akarta volna is, sem tudta volna kiszedni azt a fát az ő elnyűtt, rozsdás derekával, inas, gyenge karjaival. A fa ugyanis akkora volt már, mint egy több évtizedes monstrum. Magasan a rozoga házikó fölé nőtt, s hosszú ágaival úgy tornyosult a tető fölé, mint egy oltalmazni vágyó kéz. Nem volt szép egyébként az a fa, olyan fekete volt a kérge, mint a szén, a levelei aprók voltak, sötétek, mint az üszög.
– Ennek a fánk még a vére is fekete volna, ha belevágnák! Nem baj, koporsónak jó lesz, ha odakerülök! – mondta a férfi, miközben elképedve nézegette.
A napok teltek, mind olyan nehéz volt, mint egy darab szikla odafent a hegyen. Aztán egy nap, nyár derekán, óriási, sötét felhők jelentek meg az égen. Az ember felnézett magasan a hegyek fölé, s mintha ugyanazt látta volna odafent is, mint odalent. Mintha azok a nagy, fekete sziklák felköltöztek volna az égbe. Tudta, hogy óriás vihar közeledik. Érezte azt a csontjaiban. Egy pillanatra elgondolkozott; ha még akkor elindult volna a falu felé, biztosan talált volna menedéket. Abban a rozoga viskóban viszont alig volt már erő, hogy összetartsa magát. A deszkákat megette a szú, a szögek elvástak benne, s megmozgatta a cserepeket a legkisebb szél is. Ez a mostani vihar, bizonyosan beteljesíti a sorsát.
Mégsem ment le. A szíve-lelke oly nehéz volt, mint a kő, keserű, mégsem ment onnan egy tapodtat sem.
– Ahogy lesz, úgy lesz! Hová is mehetnék? – kérdezte önmagától, majd erejét vesztve leült az ágy sarkára, s várt.
A viharra bizony nem kellett sokat várjon, mert az hamar rázuhant a hegyre, s tépte, csavarta a fákat. Minden vaskos esőcseppet úgy vert a sziklához, mintha törött cserépdarabokat hajigált volna neki. Az ég sötét volt, irtóztatóan sötét, mintha el akarta volna nyelni a világot. Közben dörgött és villámlott, láng csapott fel, ahová belemart.
Az ember meg csak ült az ágy sarkán, s várta, hogy rászakadjon a tető, betakarja a házfal, vagy, hogy az egész házat pozdorjává törje a vihar.
A ház azonban egyben maradt.
Nem lett semmi baja.
A fa ugyanis vigyázott rá.
Hosszú, fekete ujjaival marokba fogta az apró viskót, s nem engedte, hogy bármi baja legyen.
A vihar egy órán át tombolt, zúgott, morgott és pusztított. S az ember odabent mindegyik pillanatában várta a halált.
Az azonban nem jött, épp csak a vihar múlt el nemsokára.
S az ember még mindig ott ült, reszkettek a térdei.
Aztán mégis felállt. Kitipegett, mert nem értette, miként maradhatott életben, hogyan nem dőlt össze a ház. Az ajtóban apokaliptikus látvány fogadta. Mindenfelé öles fák voltak kitépve, mintha nem is egy erdő közepén lett volna, hanem egy tisztáson.
Mindent felborogatott a vihar, csak a kicsi ház állott még.
A fa még akkor is szorította. Épp akkor engedte el, s mintha fekete ujjaival még simított volna egyet a roskatag tetőn.
Ezt látván, az ember arcát végigszántotta egy vaskos könnycsepp.
Tudta, hogy dolga van még.

………………

 

Matyikó Tibor: Erdő mélyén (80x60 cm, olaj-vászon)

*****************************************

 11. NAGY VENDEL ÉLETE VERSEKBEN 

     Sorozat (tizennegyedik rész)

 
HAJNALI CSENGŐFRÁSZ
 
Didergős, borús éjszaka volt,
fázva hunyorgott ágyamon a Hold,
magára húzta paplanom,
világom nem tudom,
élő vagyok-e, vagy holt?
lump egy éjszaka volt.

Frászt hozva rám, riaszt egy zaj,
ki az, aki mit is akar?
Ébreszt hajnaltájt a telefonom.
Megruskósodott számban a borom.
Ismerős hang sírdogál
a drót másik oldalán.
Búcsúzni akarok tőled,
hallani hangod dallamát,
egy vidám trallalát,
hangzik el odaát,
drága jóbarát,
nincs már értelme az egésznek,
hazamentek a zenészek.
Nyitva az ablak már,
állok a párkányán,
gyertyák kihűlt viaszán,
talpamba üveg vág,
vércseppes firhangján,
fülemben halkuló szerenád,
keserédes dala száll,
vonz a mélységes zuhanás.
Ne csinálj vircsaftot te leány,
számodra az élet végtelen talány,
művészeted felejthetetlen,
semmi nem reménytelen,
megmentem az életed,
a megöngyilkolás
nagyon egészségtelen,
skandalum talán.
Mire való egy jóbarát?
hogy nyújtson segítő kezet,
öltözöm, s megyek,
kapkodom a ruhát,
sietek rohanvást,
ne ugorj, anyukám!
Fogom a kezedet,
elrablom a szívedet,
ennyit megtehetek Neked.
MI VAN VELED?
 
2021. március 20.

 

*

 

AZ ÉLET PARÓDIÁJA

KÖNNYED FALFIRKA

 

Úgy hagyd itt e helyet,

ahogy találni szeretnéd,

üdeséggel halmozd

a vegytiszta élményt.

Zúdíts egy kis vizet

itthagyandó földi

maradványod után,

ne állj sután, s bután,

gyorsan jó utat kívánj.

Tétovaságod megigéz,

majd a Föld gyomra

jobban megemészti,

mint akár a Tiéd.

 

2021. március 20.

 

*

KEDVES DIETETIKUSOM

 

Kedves tanult dietetikusom,

versemmel dicsteljes munkádat

egy perc alatt lerombolni

nem szándékozom.

Receptek özönei

zsonganak fejemben,

régi ízes ételeinket,

a fene megette.

Azon sokat gondolkodom,

ha két zöldségfélét

répát és a borsót

csak vízben megpárolom,

utána összeönteném,

hogyan lenne ebből

finomfőzelék?

Csak akkor csupán,

ha külön is szeretném.

Aztán az a másik borzalom,

ha az egészet összeturmixolom,

fogaimat talonban hagyom,

főzelékem kiskanállal elmajszolgatom.

Ha az egészet vízzel elegyelgetem,

készen is van a krémlevesem.

Egészségben megőszültek,

a történetben az a fő,

együnk hát modernül,

de az ember mindenevő.

Sértődés ne essék,

nem szándékom a gúny,

de fől az egészség,

az egész egy kín,

ezt hozta ki a rím.

 

Szekszárd 2020. április 18. bolond éjszakáján...

Bocsánat Jolán...

 

*

 

NYÍLNAK A HIBISZKUSZOK

 

Nyílnak a hibiszkuszok,

kusza koszorúba fonva,

mint megannyi mirtuszok,

él még a szekszárdi virágom,

mit magam után hagytam,

gyermekek örömére adtam,

örökös megőrzésre,

mikor elhagytam a kedves hont,

híveim feledve,

a hőn szeretett meleg Földet,

a kihűlt régi otthont.

Új vidékre vágytam,

csodákra, kihívásra,

hegytetőkre hágtam,

folyó látványára,

mi messzire vihetne,

érző boldogságra.

Kinyílott egy ablak,

és ajtó a világra.

Minden évben újra nyílnak

a színpompás hibiszkuszok,

mutatni akarják,

nem feledtek el most.

Erősödik fája

barna ládájában,

gyökerei kusza táncot lejtenek,

sarjadnak dédunokái

levél takarásban,

mutatják éveit

évgyűrűk karimái.

Magasra veti fejét

bimbózó virága,

rózsaszín ruhában,

körbe lengi tánccal

sötétzöld uszályban

illatorgiája.

Öntözik földjét mély kutak

éltető vizével,

az itt maradt rögök

mutatják az utat,

hol szirmok hullanak,

szívemből egy darab

mégis csak ott maradt.

Májusi szellő hozza

virágillatukat,

köszöntik örömmel

gyöngykönnyű gazdájukat.

 

Szekszárd, 2021. május 15.

SZ. Klárinak ajánlom szeretettel

 

*

APÁM KEZE

VERS APÁK NAPJÁRA

 

Gyermekkoromban

Éreztem, hogy szeretett,

Fogta, simogatta

Arcomat, s kezemet.

Tőle örököltem

A nevemet, s

A szelíd lelkületet.

Örültem hogy ilyen apám lehetett.

Amit az életről tudok,

Tőle tanultam.

S a kezét mivel

Óvón terelgetett,

Felnőtté fogadva

Nyújtotta felém,

Melynek mindig örültem,

Egy szép nap reggelén...

Ő hatvan éves múlt,

Akár mint most magam,

Én tizennyolc éves lehettem.

Örömmel fogadtam,

Megtisztelésnek vettem,

Hiszen ő volt a példaképem.

Fogadd el te is

Tőlem ezt a kezet,

Amíg lehet...

Amíg csak lehet...

Apák napján örök az emlékezet.

Megjegyzés: Apák napjára

 

2021. június 20.

 

*

KÉNE MOST TÁN EGY HÁZ

 

Kéne most tán egy ház,

ahol ellakhatnál,

kéne rá egy ablak,

ahol behajolhatsz.

Kéne rá egy ajtó,

ahol beeresztlek,

kéne egy asztal is,

ahol megetetlek,

volna sója, borsa

forró levesednek.

Kellene egy szék is,

hová leültetlek,

kellene egy másik,

hol mesélnék Neked,

jó lenne egy ágy is,

hová lefektetlek,

kéne egy szekrény is,

mibe rakhatnád a múltad,

emlékeid között

mindig megmaradhat,

benne kutakodhatsz.

Kéne egy kakukkos óra,

mely jelezné az időt,

mikor menned kéne,

és ha pont annyi lenne,

kivágná az ajtaját,

egy vagány jómadár,

harsányan szólna,

bőszen kakukkolva,

akinek dolga lenne,

halkan elosonna.

 

Szekszárd, 2021. július 12.

 

*

ÉPÍTS EGY HÁZAT

 

Mindenképpen építeni kell,

hogy haladjunk előre,

ha egymás tetejére rakod a téglát,

fal lesz belőle,

költözhetsz a házba.

Ha egymás mellé teszed,

akkor pedig járda,

hogy ne járkálj a sárba,

végre valahára.

Ha a falban hagysz egy lukat,

oda rakhatod az ablakodat,

bámulhatsz a világra,

ha nem vak az az ablak,

aztán csinosítgasd,

az ajtón át kiindulhatsz a csodájára.

Végül felteheted a fedelet,

ezernyi színes cserepeket,

s elkészült a házad.

Mint egy kis ember,

nagy kalapjával köszönget Neked,

már messziről integet,

pipája füstöt ereget,

kéménye meleget sejtet.

Ha mindezeket megtetted,

másnak is megcselekedted,

kalákában segítetted,

építgetted a Hont,

mely mindenhonnan hazavonz,

elkészült a remeked,

lesz időd foglalkozni magaddal,

magasba emelheted a lelked.

Ez mindvégig marasztal,

elhalmoz malaszttal,

jótetteidért a Teremtő

égig magasztal.

 

2020. szeptember 04.

 

*

ÚJGAZDAGOK

 

Új ház áll

A régi helyén már,

Benne márvány-

Padozatú a szoba.

Szökőkút vize

Locsog a kertben

Halványkék vízzel

Feszül az uszoda.

A kerítés:

Mint megannyi lőrés,

Kőfala tátong

Az úton jövőre.

Hófehér vakolat

Vakítón hívogat

A kicsi ház melege

Kimaradt belőle.

 

2006. február 28.

*****************************************

 12. VÁLOGATT VERSEK 

 
Bihari Enikő : Járd az utad szíved dallamán
 
Ne hagyd, hogy hamis békévé váljon a csended,
S csak azért, hogy tűrj, ne hajtsd le a fejed.
Hogy a szárnyaid törjék másnak azt se engedd,
Álmaid szélén ne hagyj helyet ködnek.
Ne bánd, ha a múltban fájdalom is égett,
Hisz megtanította szíved, mi a valódi lényeg.

Oldd fel a haragot, hagyd el a sérelmet,
Mert a szeretet fényén minden árnyék édes.
Álmaid szárnyára csillagfényt fonj bátran,
Légy társ a sorsodban, a földi utazásban.
Ne csak tárgyat lássál, a vágyad teremthet,
Örömöt, érzelmet, szívet, új szerelmet.
És ha mindezt érted, mást ne is keress,
Mert legfőbb mestere Te vagy életednek.
Nem baj, ha a szél szembe fúj néha,
Az is megtanít majd tisztelni az újra.
Minden kis lépés egy új világ kapuja,
Hol a fény felé fordul az élet dallama.
Benned van az erő, minden, ami éltet,
Higgy abban, hogy csodák várnak téged.
Engedd, hogy a vágyaid vezessék a lépted,
Képzeld el, hogy már a kezedben érzed.
Lásd, mi lehet, ne azt, ami nincsen,
Így születik meg a világ álmaid kincsében.
Szíved ritmusára hullámzik az élet,
Hordozd a lelkedben azt a tüzet, mi védhet.
Ne félj megmutatni a legszebb álmod,
Hadd szője be fényed az elrejtett világot.
Ne félj a világtól, az úttól ne rettegj soha,
Hogy merre kell indulj a szíved eldalolja.
Engedd szabaddá mint madár a szárnyát,
Hadd érintse lelked a világ hét csodáját.
Ha bízol önmagad tiszta sugarában,
Minden akadály eltűnik a távolban.
Egyszer megérkezik minden amit elhiszel,
Csak ne rohanj előre, légy türelemmel.
Halld meg a csend szavát, kövesd, ami hívhat,
Minden lépésed új csodákra taníthat.
Ne vágyj gyors útra, hagyd, hogy lassan érjen,
Hisz a lényeg ott van az út minden szegletében.
És ha megérted, hogy benned van minden,
Eltűnik minden kétséged e földi létben.
Hisz te fested vásznadra mindazt, ami vagy,
Azért születtél, hogy csodákat alkothass.

……………………..

 
Kalocsa Zsuzsa: Voltál-e?

Kislányként voltál-e harmatgyöngy?
gyenge fűszálon ragyogó,
szelíd szemekben szikrázó fényt hozó?
Nagylányként voltál-e kincs?
holmi játékszernek eldobott kacat,
láttak-e elveszve, drágakőként csillogót?
Életedben voltál-e boldog és nagyon jó?
S volt-e valaki, ki igazán szeretett?
Öleltél-e odaadón, miközben a másik
a boldogságtól remegett?
S hitted-e, Te vagy önmagad,
s tiszta-e a jellemed?
Mit Istentől kaptál, mert az a Te életed!

………………….

 
Krivák-Móricz Judit: Nem  írhatok…

Nem  írhatok…
igyom-bingyom  verseket.
nem  engedte meg az élet.
nem  kavicsokra..

téglák élére,  
meredélyre  kellett lépnem.

Talpam is  vérzett.
a  fájdalmat  tűrni kellett
SENKI  sem kérdezte  korom..
Aztán  jöttek a  dombok és
időnként  a  hegyek is..

Előre  meg  menni kellett.
hatalmas  batyuval  a  hátamon.

SEGÍTSÉG  SEHOL…

Gyermek  fejjel
felnőtt  bajjal.
Magam  voltam magamnak.

Megtanított, kipróbált az élet.
hát  hogy  lettem volna én  így  gyermek???
Akkor  fájt  nagyon.
Néztem a  többi  társam..
sokszor  szomorúan.

S  most  visszanézve  az időben.
Ezek a megpróbáltatások  segítetek  át
a  még  több  nehézségen.
Talán  így  volt  jó.

Nézem a  társaimat  a MOST-ban..
Megkeseredtek,
  nem  csak  megöregedtek.
A  lélek  nyűge az  arcukon.

Én  most megpihentem.
A  dolgomat  bevégeztem.
Isten  szabadságra  küldött.

ÉLVEZEM..

Különösebb  vágyam nincs.
Ez  a  MOST   öröme  bőven  elég.
A  nyugalom békéje  ölel  át.
s  talán lesz még  egy  ,kis időm
s  ÍRHATOK,.

……………………

 
Gerencsér Hajnalka: Keresem magamat
 
Keresem magamat, de nem lelem,
Pereg az idő, és csak emlékezem...
Nincs kedvem most az alkotáshoz,
Reméljük az idő majd megnyugvást hoz...

Keresem magamat, de nem lelem,
Úgy érzem megállt az idő nekem.
Teret kap most az emlékezés,
Úgy érzem erre egy élet is kevés...
Keresem magamat, de nem lelem,
Hová tűnt egykori alkotó kedvem,
Most lenne idő... ám én emlékezek,
Tavaly is ... ilyenkor de jó volt Veled.
Keresem magamat, de nem lelem,
Túl sok lett most az időm nekem.
Mennék a kórházba, s etetnélek,
Ó, ha még egyszer megölelhetnélek!
Keresem magamat, de nem lelem,
Olyan fájdalmas lett az életem.
Ha akarsz, se tudsz most segíteni,
A gyászmunkát egyedül kell megoldani.
Keresem magamat, a lelkedben vagyok,
A sötét égbolton mily sok csillag ragyog..
Odajutnak, kik már csak a lelkemben élnek,
A múlt emlékei mindig róluk mesélnek..

……………………

 
Kálmán Ágnes: Kiáltanék
 
Kiáltanék, de nem lehet,
Ki hallaná hangomat meg?
Kiáltanám, hogy rémes az élet,
Bukkanók és hazug ígéretek
Kiáltanék fényt az éjbe,
Napfényt a szenvedésbe
Fonnék virágot a rét füvébe,
Szellőt az erdő erezetébe

Kiálltanék, de nem lehet,
Mondandómat ki értené meg?
A zivatar miért dühöng?
A villám miért cikázva üt?
Kiálltanék, de nem lehet,
Nem hallják meg az emberek
Összegubancolódott a világ,
Magamban lenni áldott jóság
Kiáltanék hozzád, de nem lehet
Elmondanám szerettelek
De tarka lepkék már emlékeim,
Elillantak az idő kerekein
Kiáltanám, hogy jól vagyok!
Néha magamban zokogok
Könny áztatta emlékedet,
A múltba mosta el képedet
Kiáltanék, de már nem félem,
A jövő elé büszkén léptem
Ráhullajtom szívem kincseit,
Ölelni maradok, egy életen át.
 
2024. 11. 15.
Minden jog fenntartva!

*****************************************

13. A.K. ANDRÁS : A DOBOS TORTA 

   (novella)

 
Erika és férje Ferenc, egy elegáns étterembe tartanak az ötödik házassági évfordulójukat megünnepelni. Bűvös szám ez. Erika már huszonhét lett, mire elérték rövidebb távra kitűzött céljaikat. Kissé elnyúlt, de sebaj. Mostanra megvan az álomház, a biztos megélhetés, a hitel nélküli lét és az egyévnyi tartalék. Minden adott arra, hogy belevágjanak az élet nevű projekt második szakaszába. A családalapításba. Igen, ma van az a bizonyos nap. Csendes augusztusi este van. Kissé nagy a meleg, amin sokat enyhít a tarkót is simogató nyári szellő. Péter lassan fékez, igen jól sejtette a lámpa mostanra pirosra váltott. Itt mindig olyan rövid a sárga alig lehet észrevenni. Ismerik a környéket, így ez nem volt meglepetés.
 

A.K. András

Kétségbeesett zokogással vegyített sikítás verte fel az este nyugodt csendjét. Közvetlenül a hatalmas csattanás után. Amit egy figyelmetlen, bedrogozott, száguldozó sofőr okozott. Majd százas tempó felett rohant bele a piros lámpánál álló hollófekete Toyotába fékezés nélkül. Mindkét autó azonnal kigyulladt. Míg a túlontúl is fiatal sofőr szörnyethalt, addig Erika és Ferenc beszorultak a csokoládé papírként összegyűrődött autójukba. A lángok hamar ellepték a roncsokat. Hat percen belül kiértek a tűzoltók! Hat perc! Ez, iszonyatosan sok idő egy lángoló autóban ülve.
 
Szerencse a szerencsétlenségben, hogy az ütközés ereje egy családi ház kerítéséhez hajította őket. A nyolcvanhét éves tulaj és vele egyidős felesége aznap este locsolták a kertjüket. Sötétben, mert tilalom volt a vízkorlátozás miatt, és ugyan kinek hiányzik, hogy néhány jóakaró feljelentse őket. Az a vékony kis slag és az a gyenge kis vízsugár szinte semmire sem volt elég. Ferenc, aki nagyon is magánál volt, tudta, csak egyikük élheti túl. Hazudott az öregembernek és feleségének. Azt mondta az öregeknek, ha feleségét mentik, akkor nem egy életet mentenek meg.
 
Az öregember próbálta a vízsugárral megvédeni Erikát, ahogy tudta. Amikor a lángok belekaptak arcába és karjába, tért magához a lány. A még mindig a lángoló roncsba szorulva. Ferenc, akkor már nem élt.

 *

Három évvel később a kis pékség és cukrászda parkolójába egy kis csapat motoros érkezett. Aznap ketten is beteget jelentettek. Igy Erikának kellett beugrania kisegíteni, pincérkedni. Nagyon nem szeretett emberek közé menni, mert mindig megbámulták hegekkel tarkított bőrét. Keze és arca meggyógyult ugyan, de annak nyomait soha többé helyrehozni nem lehet. Se a testén, se a lelkén.

 *

A nyolc fős társaság igen jó hangulatban érkezett. Leadták a rendelésüket kilenc főre. Erika hozta ki azt. Amikor meglátták hirtelen elhallgattak. Mind őt bambulták néma csendben, megdöbbenve. Erika igyekezett nem magára venni a dolgot, hiszen nem először történik meg vele. Akkor az asztaltársaság arról kezdet beszélni, lehet gyorsan el kéne menni innen. Na ez már tényleg sok volt neki! Berohant a raktárba és fájdalmasan sírva fakadt.
 
Péter, a matematika tanszék professzora pár perccel később érkezett. Már késő volt elmenni innen. Úgyhogy maradtak. Erika nem ment ki többet. Zsófia, aki irodalomtanár volt civilben, egyedüliként vette észre a rendkívül szerencsétlen helyzetet.
– Gyerekek, ezt nagyon elszúrtuk! Ezt helyre kell hozni sürgősen!
Így bement a pulthoz megkeresni azt a megégett arcú pincérnőt, aki, mint kiderült a tulaj volt.
 
Kriszti kopogott a raktár ajtaján. Tudja jól, ha a főnöke besokall, mindig itt ereszti ki a gőzt.
– Hátul van, menjél csak.
– Köszönöm.
Zsófia hátra ment. Meg is találta Erikát. Az próbálta magát összeszedni.
– Mit akarsz?!
Ripakodott rá. De Zsófia nem szólt semmit sem, csak elővette a tálcáját és kivett egy fényképet belőle. Szó nélkül nyújtotta át Erikának. Erika meglepetésében abbahagyta önsajnálatát.

Péter nem értette, miért olyan titokzatos mindenki körülötte. Kicsit úgy érezte magát, mint aki lemaradt valamiről. Zsófia akkor ért vissza az asztalokhoz csalfa mosollyal az arcán. Intett a többieknek, minden rendben. Ügy letudva, elintézve! A kis társaság hirtelen izgatott lett. Zsófia rendelt mindenkinek egy perecet és egy szelet dobostortát. Ez olyan volt Péternek, mintha arcon csapták volna. Akkor Zsófia kezét Péter kezére tette.
– Biz bennem drága! Tudom mit csinálok.
Erika rendbe szedte magát. Ő hozta ki, mind a tíz friss perecet és a tíz szelet dobostortát.

Péter úgy érezte megfordul vele a világ! Szája, torka kiszáradt. Légzése felgyorsult teste habkönnyűvé vált. Nem! Ez nem lehetséges! Biztosan álmodik. Nem, nem álmodott. Erika utoljára Péternek és Zsófiának adta oda a rendelést, ahogyan azt Zsófia kérte tőle korábban.
– Kinek adhatom a tizediket?
– Az a tiéd lesz, kérlek foglalj helyet köztünk.
– De ez nem hiszem...
– Kérlek.
Zsófia barátságosan fogta meg Erika kezét. Erika nem kérette magát, bár igen zavarban volt. Akkor Zsófia elköszönt, felállt és magukra hagyta őket. Erikát és Pétert. Érezte, nagy dolog történt ma. Két megtört szív talál egymásra.

 *

A nyolc fős társaság néma csendben, kegyelettel fogyasztotta el előbb a friss perecet, majd a dobostortát. Immáron három éve ez az első alkalom. Zsófia kifizette a számlát, majd észrevétlenül távoztak. A parkolóban megint elővette a fényképet. Mindannyian meghatva nézték egy percig. Ők nyolcan, és még ketten voltak rajta. Az a plusz két fő, Péter és három éve rákban elhunyt felesége. Ivett, aki megszólalásig hasonlított Erikára. Vagy épp fordítva? Mindegy is! Ivett kedvence volt a dobostorta és a friss perec kombinációja. Ebben a különös párosításban.
 
(vége,…vagy csak most kezdődik?)

…………………..

 

*****************************************

 14. VERSEK INNEN – ONNAN 

 
Szőcs Éva: Köd előttem
 

Köd előttem, köd utánam,
eltűnök az éjszakában.
Lépteim hiába keresed,
mert én verseimben élek.
Árnyék leszek lábad nyomán,
követlek majd egy életen át.
Ott leszek a virág szirmán,
búcsút veszek egy éjszakán.
Csillagként tán rád nevetek,
sziporkázó angyal leszek.
Éjjel álmodat őrzöm ,
nappal szívedbe költözöm.

…………………..

 
Márkus Kata: Tükör és a hernyó

 /verses mese/
 
Csúszik-mászik a hernyó,
neki ez az élet nem jó.
pillangó szeretne lenni,
ám, esélye, bizony semmi,

bánatában tükröt keres,
elébe ül, úgy kesereg.
 
Kicsi tükröm sírva nézlek,
nálam bizony mindenki szebb!
Se kezem, se lábam,
csupa ránc a hátam,
zöld vagyok és csúnya,
rám ugrik a béka.
 
Mondd meg nékem mit tegyek,
hogy szép és kívánatos legyek?
Úgy szeretnék repülni,
pillangókkal táncolni,
szellővel incselkedni,
virágoktól nektárt csenni.
 
A tükör homlokát ráncolja,
mit is mondjon a hernyónak.
Gondolkodik, gondolkodik,
itt már csak a csoda segít,
míg a hernyócska pózol,
varázs szavakat mormol.
 
Ha tapsolok nyisd ki szemed,
a látványtól jó kedved lesz!
Kinyitja szemét a hernyó,
tükörben egy szép pillangó,
szárnyaival integet,
hernyócska boldogan nevet.
 
Lám, megtörtént a csoda,
pillangó lett egy pillanatra.
Kívánsága teljesült,
igaz, sehová sem repült,
hernyótestével megbékélt,
most egy falevélen henyél.
 
2024.

…………………….

 
Engel Csaba: Itt vagyok! Csodálni tudlak
 
Lelked szép ruhája szépíti arcodat,

Szemeid tükrében ragyog egy csillag,
Szeretetet sugárzó fénye cirógat,
Ölelj át Te jóságos földi angyal!
Lelked szép ruhája, szíved jósága,
Ha te imádkozol az ég is meghallgatja,
Várom ölelő karjaid magadhoz zárjon,
S fejemet nyugodtan kebledre hajtom.
Lelked szép ruhája hófehér tiszta,
Kedves, barátságos szép hajlékában,
Egy gondoskodó szerető szív dobban,
Édesanya, lányom, gyermekem Te vagy!
Lesütöm fejem, magamba fordultam,
Bárcsak én lennék lelked ajándéka,
Imádkozz legyek lelked szép ruhája!
Szépséges arcod tündöklő mosolya.

………………

 
Erdős Sándor : Rám köszönt az éj

Ma rám köszönt a kósza éj,

ígérete örökös kéj.
Ám tudom, most is hazudik
ki vele tart az elbukik.
Igét követni nem nehéz.
Sötétség ura megigéz.
Sok elhalt szépség integet,
remény tölti el szívemet.
Hívogat, vár régvolt csoda,
ha tehetném mennék oda.
Beöltöznék feketébe.
Tudom, pedig nagyon félek,
füstös éjben én nem élek.
Inkább halok meg a fénybe.

*****************************************

 15. FODOR GYÖNGYI: CSONTVÁZ A SZEKRÉNYBEN 

     (krimi novella)

 
Dr Miller szekrényének rejtett hátsó részében egy csontváz volt. Nem gipszből, nem műanyagból mint azok, amelyek az emberi csontok tanulmányozására kerülnek az iskolákba, hanem igazi emberi csontváz. Igazi emberi 

csontokból.

Fodor Gyöngyi

Sok éve már, hogy Dr Millernek volt egy betege. Egy nagyon makacs, önfejű ember, aki állandóan kihozta 

őt a sodrából. Minden héten megjelent a rendelőben, mert akármit is írt fel neki, azt mondta, hogy nem használ, sőt, újabb panaszokat okozott a felírt gyógyszer . Ha diétára fogta, az sem tartotta be, úgy étkezett, ahogy a kedve tartotta. Semmi tanácsot meg nem fogadott, de változatlanul minden hétfői napon már egy órával a rendelési idő megkezdése előtt ott ült a rendelőben. Így ment ez közel 

húsz éven át. Dr Miller belefáradt már ebbe a kezelhetetlen betegbe, ezért egy nagy adag, hatásos mérget adott be neki, és hermetikusan elzárta a szekrény rejtett, dupla hátuljába. Hogy hány éve volt már ott, és mi volt a beteg neve, arra már pontosan nem is emlékezett.
Történt egy napon, hogy Dr Millert sürgősen elhívták egy több járművet érintő közlekedési balesethez, ami a közeli útkereszteződésben történt. Gyorsan felkapta az orvosi táskáját, s már rohant is, mert egy tucat emberélet került veszélybe. Egy másik körzeti orvosnak, Dr Kunisnek váratlanul elfogyott az összes steril tűje. Időben megrendelte az újabb adagot, de a szállítmány még nem érkezett meg, ezért eljött a kollégájához, hogy kölcsönkérjen húsz-harminc darabot, amit elégnek gondolt a következő napokra. Mivel a rendelő nyitva volt, bement, egy ideig várt, de senki nem jött, gondolta kiszolgálja magát, és ír majd egy üzenetet, hogy miért járt ott és mit vitt el. Odalépett a szekrényhez, ami érdekes módon nem volt kulcsra zárva, ezért kinyitotta, és a dobozokat nézegette, melyikben lehetnek a steril tűk. Amikor néhány dobozt felvett, akaratlanul is egy belső csavarra tette a kezét, ami száraz mechanikai zaj kíséretében megmozdult, és a szekrény hátsó fala kinyílt, felfedve egy rejtett teret, és persze annak tartalmát.
Ebben a percben lépett be Dr Miller a rendelőjébe, és észrevette, hogy valaki bent van a szekrényben. A látványtól meghökkent, sápadt arcú kollégája arcát nem is látta, nagyon gyorsan cselekedett, s mielőtt még Dr Kunis szólni tudott volna, egy tűszúrást érzett , majd a földre zuhant.
Ettől a naptól kezdve a Dr Miller szekrényében lévő csontváznak társasága akadt.

........................

*****************************************

 16. KURUCZ ÁRPÁD:  ANNO 1543 

(történelmi novella)

 

A Nap, bár még laposan küldte sugarait a Földre, a harmatot már felszárította. Járta útját, ahogy mindig, hallgatta az ébredező madarak csivitelését. Közönyösen szemlélte a vár alá éjszaka felállított tengernyi sátrat, a folyó kanyarulata mögött megbújó hajókat. Horváth Bertalan hadnagy se érdekelte, pedig dicső haditettet hajtott végre, mikor a török orra előtt a városba csempészett hatszáz katonát, és kétszáz vágómarhát. Mikor meglátta a negyven várromboló ágyút és a rengeteg zarbuzánt, kicsit bosszankodott, az emberek megint füstölni, porolni fognak, 

elhomályosítják a fényét.

Kurucz Árpád

*

                                                                          

– Juszuf, ébredj! – dugta be fejét a sátor nyílásán egy turbános, sebhelyes arcú férfi.
A Juszufnak nevezett húszas évei elején járó ifjú, becsukott szemmel ásított, nyújtózkodott. Szíjas testét hegek borították, keskeny arcán szakálla még alig pelyhedzett. Fehér bőrével, zöld szemével kirítt a törökök közül.
– Mi van? Hol vagyunk?
– Nem tudom. Valami Estergon vagy Uszturgun. Ha elkésel az imáról, megint megkorbácsolnak.
A fiú cseppet se iparkodott. Nem félt a korbácstól. A janicsár iskolában volt része benne bőven. Mindig kilógott a sorból, pedig a keresztény családoktól elrabolt gyerekekből lettek a legelszántabb harcosok, I. Szulejmán legfanatikusabb hívei. Azt tudta, hogy nem odatartozik, de azt nem, hogy hova. Az iszlám vallást sem érezte magáénak, csak kényszerből vette fel. Első emlékei abból az időből voltak, mikor egy török családnál élt néhány évig, hogy megtanulja a nyelvet. Korábbról, csak hangok, színek, szagok, és egy dallam, amit néha dúdolt. Az évekig tartó kemény kiképzés alatt, amit sokan nem éltek túl, elveszett minden, ami az otthonához kötötte.
Hirtelen, kintről lódobogás, ordítozás hallatszott. Juszuf felkapta görbe kardját, könnyű sodronyingét és kilesett. A sátrak között nagyjából kétszáz lovas vágtatott, kaszabolt, akit ért. A törökök fejvesztve futkostak. Néha elsütöttek egy-egy puskát vagy pisztolyt, de mintha egy lepke próbálna megállítani egy bikát. Az egyik lovas kissé leszakadt a többitől a fiú kinézte magának. Alkatából ítélve, apród lehetett. Mikor a gyaur melléért, fölugrott mögé és kilökte a nyeregből. Az csörömpölve, nagyot nyögve huppant a letaposott fűre. Sisakja leesett, két foga kitört. Eleredt az orra vére. Mikor Juszuf odaért, még mindig tápászkodott a páncél súlya alatt.
– Na, most véged! – vágott oda.
A másik hátrahajolt és fölállt. Mellvértje kivédte a csapást, de a töröknek egy ütem előnye volt. Újra lesújtott, közben pillantása ellenfele véres, poros arcára, rémülettől kikerekedett szemére tévedt. Egy kölyök volt. Megsajnálta. Mielőtt a kard lecsapott volna, megállította. Soha nem élvezte az öldöklést, de nem szokta szánni az ellenséget. Csak egyszer fordult elő, hogy portyán kihozott egy nyolc év körüli fiút az égő kunyhóból. A gyerek kést vágott a lábába, és elszaladt.
A gyaur nem habozott, visszatámadott. Az ütés a vállát érte. A sodronying ugyan megvédte attól, hogy a karját elveszítse, ám a kulcscsontja, mely egy korábbi sebesülés következtében különösen érzékeny volt, eltört. Agyában fájdalom-bomba robbant. A másik nem törődött vele tovább, felült a lovára, s a többiekkel együtt visszanyargalt a várba.
Rusztem pasa, másodvezír gyűlölte, megvetette a gyaurokat. Barbároknak, rühes, gyáva kutyáknak nevezte őket. Mohácsnál egyikük lándzsájával átszúrta a vállát. Hosszú időbe telt, míg felépült, és attól kezdve nem tudta mozgatni a bal karját. A hajnali rajtaütés tovább szította gyűlöletét. Az őröket megbüntette, a topcsikat, az oszmán sereg tüzéreit, egész nap dolgoztatta. Ágyúkat vontattak magaslatokra, sáncokat építettek. Alkonyat után azok a hajók, melyeken ostromágyúk voltak, fölúsztak egész a vár alá. A pasa hajnalban már lövetni akarta a várost.
A törökök, a támadás után összeszedték a halottakat, sebesülteket. Juszuf, maga sem tudta miért, elrejtőzött a Duna melletti erdőben, egy árnyékos vízmosásban. Törött válla elviselhetően sajgott. Rég hozzászokott a fájdalomhoz. Egész nap töprengett. Úgy érezte élete legfontosabb döntését kell meghoznia. A folyó felől lenge szellő fújt, alig enyhítve a forróságot. Fehér káposztalepkék, játékosan csapongva kergetőztek. Fölöttük, egy nyárfa levelei a hőség ellenére, fázósan reszkettek.
Estére megérlelődött a gondolat. Éjjel, mikor az újhold szűkmarkúan szórta fényét, Juszuf óvatosan elindult a vár felé. Átosonva az őrök között, lépésről-lépésre haladt az északkeleti oldalon lévő kapu felé. Odaérve látta, hogy néhány méterre van egy kisebb oldalajtó. Egy kővel halkan megkaparászta. A túloldalon két őr strázsált.
– Hallottad? –  bökte meg az alacsonyabbik, bóbiskoló társát.
– Biztosan toportyán. – ásított a másik.
Újabb kaparászás. Az őrök összenéztek. Csendben felemelték a reteszt, hirtelen kinyitották az ajtót, és berántották a törököt.
Akkoriban is mindennapos volt, hogy a várból, amit zsoldosok védtek, kiszökdöstek és átálltak az ellenséghez. Addig szilárdnak vallott elveiket könnyedén feladták, köpönyeget fordítottak, elárulták a védelem gyenge pontjait. A másik oldalról ritkán kéredzkedtek be.
Az őrök elvették Juszuf jatagánját, és egyikük a várkapitányhoz kísérte. Szurokfáklyákkal megvilágított szűk lépcsőkön, keskeny folyosókon haladtak. A durván rakott falak a szövétnekek fölött kormosak voltak. A fekete füst csípte a szemüket.
Lascano hadnagy magas, tagbaszakadt, hirtelen haragú ember volt. Hosszú hajat, szakállat viselt. Spanyol–magyar nemes létére, törökül is jól beszélt. Szívesen szolgált Magyarországon, szerette a magyarokat. Kivált a fehérnépet és a jó borokat.
Ébren volt még mikor elébe hozták a janicsárt. Egy ideig faggatta. A fiú állta a tekintetét. Mikor harmadszor is azt válaszolta, azért jött be a várba, mert nem török, de nem is áruló, megdühödött.
– Vigyétek le a tömlöcbe, ezt a kurafit! – ordította. – Reggelig gondolkodhat, utána a hóhér kötelén fog táncolni!
Amint az ajtó felé rángatták, a fáklya fénye megvilágította a janicsár arcát.
– Várjatok!
Az asztalon álló gyertyatartóval közelebb lépett. Huzat vágott be, a lángok kusza árnyakat keltettek éltre a fehérre meszelt falakon.
– Hívjátok ide Horváth Gáspárt!
Lascano hadnagy jól ismerte Horváth Bertalant. Néhány hónappal korábban együtt borozgattak. Akkor mesélte el, hogy Péterváradon portyázó törökök lepték meg őket. A lányuk még az anyja hasában volt, a kisebbik fiuk alig nőtte ki a bölcsőt, ám a nagyobbik, kint játszott a többi gyerekkel a pataknál. Pendelyes korában elvitték, negyedmagával. Hetekig hiába keresték őket. Akkor költöztek Nyitrára.
Az a legényke lépett be, aki hajnalban Juszufot megsebezte. Így páncél nélkül, még kölykösebb volt. Nem lehetett több tizennégy évesnél.
– Állj csak oda mellé, fiam.
Akkoriban a tükör ritka, drága holmi volt. Leginkább, csak a tó vizében látták ábrázatukat. A két fiúnak sejtelme sem volt, mennyire hasonlítanak.
A várkapitány hátrakulcsolt kézzel járkált, fel-alá.
– A töröknek fontos Esztergom. Aligha tudjuk megvédeni ezerhatszázan, egy negyvenöt ezer főt számláló sereggel szemben. Bertalan barátom veszítse el a fiát, mielőtt visszakapná? Ráadásul mind a kettőt? – töprengett magában.
Döntött. Gyorsan megírt két rövid levelet, pecsétet tett rájuk, belerakta őket egy bőrtokba.
– Úgy hasonlítotok egymásra, mint két komondor kölyök. Le se tagadhatnátok, hogy testvérek vagytok.
A két fiú zavartan bizalmatlanul méregette egymást.
– Ezeket a leveleket elviszitek Drégelyre. Az egyiket, Várdai Pál érsek úr kezéhez. Apátok is ott van, a másikat neki adjátok. Utána hazamentek Nyitrára, ott várjátok be a parancsomat. Ami soha nem fog megérkezni – tette hozzá magában. – Megértettétek?
Gáspár bólintott, bátyja nem értette.
– Hajnal előtt még kicsúszhattok. Átkeltek a Dunán, két nap alatt odaértek.
Éjfél után léptek a várból. Pár pillanatig vártak, míg szemük megszokta a sötétséget. Óvatosan leereszkedtek, átvágtak az erdőn, a folyóhoz. Nem találkoztak senkivel. Gáspár, a Dunán egy fatörzset vett észre. Fönnakadt a part menti bokrokon. Nemrég csavarta ki a vihar, még lombos ágak voltak rajta. Megbökte bátyját, és a fára mutatott. Juszuf bólintott. Egy őr közeledett, hangosan csörtetve. Meglapultak. Megállt tőlük néhány lépésnyire, s az egyik fára vizelt. A két testvér egymásra nézett, és elvigyorodott. Mikor a török eltávolodott, leosontak a vízhez. Gáspár iszákját, ami a leveleket rejtette, ráakasztotta az egyik ágra. Ráhasalva a fatörzsre, elrúgták magukat. Juszuf megcsúszott, nagyot csobbant. Az őr felfigyelt a zajra, visszafutott. Amint meglátta őket, rájuk sütötte pisztolyát. A durranásra odagyűltek még jó páran, és ordítozva lövöldözni kezdtek rájuk. A lövedékek csobbanva fodrozták a vizet körülöttük. Egy golyóbis Gáspár arcától néhány centiméterre forgácsolta a fát. Lassan eltávolodtak a parttól, lőtávolon kívülre értek. A Duna méltóságteljesen hömpölyögve sodorta a fatörzset. Kezükkel, lábukkal evickélve, lassan haladtak a túlsó part felé. Juszuf törött válla mind jobban jobban fájt, karjából kezdett kiszállni az erő. Egyre lejjebb csúszott, az evezést abbahagyta közel állt az ájuláshoz. Végül elmerült. Öccse utánakapott, ruhájánál fogva visszarángatta. Tartotta bátyját, és minden erejét megfeszítve evezett. Már hajnalodott, mire jó néhány kilométerrel lejjebb partot értek, a túloldalon. Pihentek egy keveset, és útra keltek. Alig tettek meg pár száz métert, mikor fülsiketítő dörrenés rázta meg az erdőt. A fák összerezzentek, hatalmas madárrajok rebbentek fel.
– Elkezdődött – nézett Gáspár a bátyjára.
Juszuf a szót nem értette, de a tudta mit mondott öccse.
A dörrenések rövid csend után időről időre megismétlődtek. Felkapaszkodtak egy magaslatra ahonnan látszott az Esztergomi Vár. Megkövülten nézték, ahogy ledől a Fehér Torony. Gáspárnak könnyek folytak le az arcán.
A fiatalabb testvér egy- két szót ismert törökül, bátyja egyáltalán nem tudott magyarul, agyuk mégis egy rugóra járt. Egyszerre álltak meg tájékozódni, egy irányba indultak el, egyszerre nyúltak a tarisznyába a barna kenyérért.
Horváth Bertalant nem találták Drégelyen. Várdai Pál parancsára tíz emberrel megzavarta az Esztergom alá igyekvő török utánpótlást. Három nappal később, súlyos sebesülten hozták vissza, már nem tért magához.
Az érsek nem értette, miért írta meg Lascano, amit úgy is tudott, hogy a török körülzárta Esztergomot.
 

*

Két héttel később.
Nyitrán, egy hosszú, fehér, nádtetejű parasztház udvarán, meggyötört arcú korosodó asszony mosott a kútnál. Tizenegy év körüli barna hajú, világoszöld szemű kislány sertepertélt körülötte. Segíteni próbált, de inkább hátráltatta. Az asszonynak másutt járt az esze. Hallotta, hogy Esztergom elesett, és a fiáról, aki Lascano apródja, semmi hírt nem kapott.
Két lovas léptetett be a nagykapun. Leszálltak, ruháikon, arcukon, vastagon állt a por. Egyiküknek fel volt kötve a karja. Az asszony felkapta a fejét, talán hírt hoztak. Kicsit már rosszul látott, közelebb ment. Egy szót sem szólt, egyszerre ölelte magához két fiát. A testvérek hozták meg apjuk halálhírét.
– Gondoltam. Tegnap sütéskor megrepedt a kenyér kereszt alakban. Azért imádkoztam, hogy ne te légy a halott – nézett az asszony könnyes szemmel kisebbik fiára.
Juszuf, egyre inkább átvette apja helyét a családban. A szomszédban lakó szőke lány szíves segítségével, gyorsan megtanult magyarul. Megtudta, hogy neve, mit a keresztségben kapott, Gergely.
Egy forró délután, húga a csutkababáját, dalolva ringatta a tornácon. Ő mellékuporodott, és vele dúdolta a régi dalt. Lehunyta a szemét. Emlékei, mint tarka virágok bomlottak ki. Hazaérkezett.
Az ősz lassan vörösre, aranyra festette az erdőt. A hegyek felől csípős szél érkezett. Belekapaszkodott a fák üstökébe, jól megtépázta. Táncra perdült a tarka levelekkel, s elunva a játékot, színes szőnyeget terített a vándorok lába elé.
Novemberi deres hajnalon, a két testvér vadászni indult. Horváth Bertalan, vitézségéért kapott egy kis földet. Épp csak akkorát, hogy ne kelljen szűkölködni a családnak. Jó volt néha egy kis vadhús kiegészítésül.
– Az érsek úr biztos nem haragszik meg, ha az erdejében elejtünk egy szarvast. Marad neki elég.
Anyjuknak megígérték, vadhúst hoznak vacsorára, és ellovagoltak.
Egész nap eredménytelenül poroszkáltak a hatalmas erdőben. A lenyugvó Nap, furcsa, sárga vészjósló fényt hintett a tájra.
– Menjünk. Így is öreg este lesz, mire hazaérünk – fordította meg a lovát, Gergely.
– Mi az ott? – mutatott öccse egy fehér pontra.
Közelebb érve kiderült, a fehér pont turbán, mely egy kidőlt fa mögött lapuló janicsárhoz tartozott. Felemelte fejét, rájött, hogy lelepleződött. Fekete szemében félelem, éhség, elveszettség. Felugrott, futásnak eredt. Ennyire fönt, északon, ritkán lehetett törökbe botlani. Ez az egy, tán leszakadt az egységétől és eltévedt.
– Ez ám a nemes vad! – rikkantotta Gáspár.
Megfeszítette íját, megcélozta a janicsárt. Bátyja, szelíden a karjára tette a kezét. A fiú ránézett, és lassan leeresztette a fegyvert.

……………..

 

Török katonák - festmény

*****************************************

 17. VERSCSOKOR 

 

Krivák-Móricz Judit: Méltósággal megöregedni…
 
Régen tisztelték az öregeket.
Ma lenézik őket.
Régen méltóság volt az ősz ezüstös haj,
a diszkrét öltözet,
Ma a csúfolódás tárgya,,

Régen a tudás volt a hatalom.
az emberi mértékegység,
Az emberek arra voltak büszkék
kit és mit olvastak, tudtak.
S akiben ott volta az igény hogy tudjon
megkalapozták. vagy segítettek
a tudás megszerzésében,
nem lenézték azt a másikat.
Mi van ma???
Ó jaj felfordult a világ!
Tagadják az idős embert.,
csupán a fiatalságé a jelen is,
Az idős korosztály próbál
lépést tartani,nevetségessé
téve önmagát.
fekszik kés alá, műtőasztalra,,
mert ezt várja el a korszellem
Az öregedő testet valahogy renoválni,
Helyreállítani az idő múlását,
hogy NE látszódjon a sok ránc,
s a fölös kiló.
De hogy tudsz kifogni az időn???
Az halad megállíthatatlanul.
S oly kevesen idősödnek szépen,,
Hisz nem is ez a feladat!
Itt ebben a korban már nem mérvadó
az hogy szép legyél!
Légy okos, tisztességes, szeretetre méltó.
elfogadó, BÖLCS. megértő.
Ez a jó példa!
Lehetsz gömbölyded, teltkarcsú ,
Nem az alakod számít!
a KISUGÁRZÁSOD!!!
Az IGEN!
A fiatalságnak ott van az IDŐ…
Élvezze ki amit a fiatalság ad ajándékba.
S ott a lehetőség hogy fejlődjön
észben, tudásban s vágyban
hogy jobb legyen !
Legyél TE a PÉLDA
hogyan kell elfogadóan.
szeretettel körülölelve
MÉLTÓSÁGGAL MEGÖREGEDNI.

……………….

 
Aurora Amelia Joplin : Múlt könnyei
 
Fájdalom ölelt át sok éjjelen,

Vak szerelem volt az életem.
Könnyek hullottak, halkan, némán,
Álmok foszlottak csillagfény-éjszakán.
Szívemen és szememen köd  fátyol ült,
Örök ködben léteztem,
Még ha fájt, is szerettem,
Minden lélegzetet miatta vettem.
Becsapott szavak mély sebet hagytak,
Összetört a szívem, mit elragadtak.
Múltam titkai suttogva fájnak,
De már nem rabjai a csalfa vágynak.
Álmomból végül felébredtem,
A hajnal fényében reményt leltem.
Könnyeim már a múlt, tovatűnt,
S a szívem újra fényre gyúlt.

…………………….

 
Gerencsér Hajnalka: ADNI JÓ!
 
Tavasszal virágba borulnak a kertek,
De vannak szomorú sorsok, lelkek,

Gondolj rájuk mindig nagy szeretettel,
S adni jó, ezt soha ne feledd el !
Nyáron az égen bárányfelhők vannak,
Kiknek fáj az élet, dalra nem fakadnak,
Akiknek az élet nem adott, de vett el,
Adni jó, ezt soha ne feledd el!
Ősszel gyönyörűek a fák, festői a táj,
De a lélekben kiált a szeretet hiány,
Ölelésre, beszélgetésre - kell legyen időd,
Add magad, ettől szebb lesz a jövőd!
Télen jégvirágok nyílnak az ablakon,
A meleg lakásban a zenét hallgatod,
De hallgass a szívedre és szeress,
Add magadat addig, amíg csak lehet!
Eljön a Karácsony, az év legszebb napja,
Melynek az értékét az igaz szeretet adja,
Ne pénzt adj, hanem igaz lelki értéket,
Ne feledd adni jó, szeretettel szebb az élet!
A lelkünk táplálója az igaz szeretet,
Adj időt, ölelést, figyelmet - ha lehet,
Kérlek, ne csak karácsonykor tudj adni,
Adj önzetlenül, sose kelljen viszonozni.
Tanuld meg az élet oly fontos szabályát,
Halljad meg a lelkek szeretet hiányát,
Adj magadból mindig, amíg csak lehet,
Ezáltal boldog leszel, s szebb lesz életed!

..........................

 
Erdős Sándor : Rám köszönt az éj
 
Ma rám köszönt a kósza éj,

ígérete örökös kéj.
Ám tudom, most is hazudik
ki vele tart az elbukik.
Igét követni nem nehéz.
Sötétség ura megigéz.
Sok elhalt szépség integet,
remény tölti el szívemet.
Hívogat, vár régvolt csoda,
ha tehetném mennék oda.
Beöltöznék feketébe.
Tudom, pedig nagyon félek,
füstös éjben én nem élek.
Inkább halok meg a fénybe.

………………..

 
Poór Edit: A fény ereje
 

Pokoli tűz égeti a Földet,
Tűz - víz árja szabja a térképet!
Nehéz erők formálják a szíveket,
Az agresszió tévútra vezet!
A meg nem értés, önös érdekek,
Gőgösség takarja a szemeket!
Ködben lassan, tűnik a szeretet,
Villámló viszály tombol helyette!
Győzelmet hirdet a sötétség Ura,
Erőt vesz rajta kéjnek mámora!
Ám a FÉNY ereje porrá zúzza,
S a pokolban lesz végső otthona!

Debrecen, 2024. 09. 15.

……………..

 
Szauer Gertrúd:  Vigyázok rád...
 

Vigyázok mint tündöklő nap, 
Arany sugarára,
Mint kéklő ég földre hulló,
Cseppnyi harmatára,
Mint az anya, gyermekének
Első lépésére,
Mint a kémény, szeleburdin,
Gomolygó füstjére. 
Mint erős szív, minden egyes,
Apró dobbanásra, 
Mint sárga méz, mazsolával,
Megfonott kalácsra,
Vigyázok, mint nagy  hideg tél,
Törékeny jegére,
Vigyázok, mint kedves vigyáz,
Az ő kedvesére.

*****************************************

 18. AURÓRA AMELIA JOPLIN: A BÖLCS IDŐUTAZÓ 

     (fantázia-novella)

 
A nap lassan ereszkedett le az égbolton, aranyfénybe burkolva a végtelen dűnék hullámait. Az apró homokszemek úgy ragyogtak, mintha mindegyikük egy-egy külön kis csillag lenne, amely a sivatag végtelenjében rejtőzik. A szél lágyan suttogott, meséket hozott magával, melyeket csak az hallhatott, aki figyelni tudott.
Egy magányos utazó lépkedett a homokban, lassan, megfontoltan. Ruháját a homok és az idő koptatta, de a kezében tartott homokóra érintetlennek tűnt. Az üvegben lassan, egyenletesen peregtek a szemek. Nem sietett, nem kapkodott,

 mintha az időnek nem lenne hatalma fölötte.

Nagy Éva

Egyszer csak egy másik alak tűnt fel a távolban. Egy fiatal nő, aki egy nagyobb homokórát cipelt a karjában, két kézzel ölelve. Az utazó megtorpant, de nem lepődött meg. A nő is megállt, és szemügyre vette őt.
– Te is keresed a végét? – kérdezte a nő halkan, miközben közelebb lépett. A hangja olyan volt, mint a szél, amely óvatosan súrolja a dűnéket.
– Nem – felelte az utazó. – Én már tudom, hogy nincs vége. Csak a pillanat számít, amíg pereg.
A nő elmosolyodott, de mosolya mögött szomorúság bújt meg.
– Az én homokórám más – mondta, és felmutatta a karjában tartott üveget. – Minden egyes szemért küzdenem kellett. Van, amit sosem akartam elengedni, és van, amit már rég magam mögött hagytam volna.
Az utazó közelebb lépett, és óvatosan megérintette a homokóra hideg üvegét.
– A harcaink adják meg az értékét. De nézd csak, itt van még mindig a kezedben. Ez azt jelenti, hogy van időd dönteni, mit kezdesz vele.
A nő pillantása az utazó homokórájára siklott.
– A tiéd mintha sosem fogyna el – mondta halkan, kérdőn.
Az utazó elmosolyodott, de nem válaszolt. Csak nézte, ahogy a nap lebukik a horizont mögé, és az ég narancsból mélykékre vált.
– Ha eljön az éjszaka, és úgy érzed, nem tudod, merre menj tovább, gondolj a dűnékre. Minden lépés új rajzolatot hagy maga után. És az idő, amit most elvesztegetettnek érzel, egyszer majd életed legszebb pillanata lesz.
A nő könnyekkel a szemében bólintott.
– Miért mondod ezt? Úgy beszélsz, mintha tudnád, mi vár rám.
Az utazó halványan elmosolyodott, majd lassan megfordult, és eltűnt a dűnék között. A homokóra, amit maga után hagyott, üres volt, mintha sosem pergett volna benne homok.
A nő kereste az utazót, de az nem volt sehol. A szívében különös béke született. Megértette, hogy minden egyes homokszem egy ajándék, amely az időt, a pillanatot jelképezi.
És amikor végre letette saját homokóráját a földre, a szél gyöngéden körbe táncolta, elcsendesítve minden félelmét. Az éjszaka beköszöntött, de ő már tudta, merre tart.

……………………

 

AI –kép: A bölcs időutazó

*****************************************

 19. VINCZE D. JUTKA: A TERMÉSZET AZ ÚR 

      (élethelyzet)

 
A magyar nép nagyon gazdag hagyományai, évszakokhoz és ünnepekhez kötődő szokásai, a mára már megmosolyogtató hiedelmei, lassan feledésbe merülnek. Én még ahhoz a generációhoz tartozom, akik nagyszüleiktől látták, vagy hallották,
milyen jelekből „olvasták ki,” hogy mi várható a jövőben.
„Nagyon betakarózott a vöröshagyma, kemény lesz a tél.”
Szokta mondani nagyanyám, vagy épen fordítva, ha kevés héj volt

a hagymán, akkor: „enyhe lesz a tél.”

Vincze D.Jutka

 Erről most tavasz közeledtével az időjárásra vonatkozó, valószínűleg sok-sok év megfigyelésén, tapasztalatain alapuló jövendölések, jutottak az eszembe:
„Ha Dorottya napján fagy, majd Julianna napja jobb időt hoz.
Bálint napon érdemes elültetni a facsemetét. Mátyás pedig, ha nem talál jeget, akkor csinál, ha talál, akkor feltöri.”
Lehetne még hosszan sorolni az egész évre vonatkozóan ezeket az előrejelzéseket és tanácsokat, hiszen létkérdés volt igazodni a természethez.
Az ember mindig ki volt és ma is ki van szolgáltatva az időjárásnak, elsősorban a mezőgazdaság, de a közlekedés és minden más szempontból is. Ma már sokkal könnyebb helyzetben vagyunk, hiszen modern eszközök segítik a meteorológusok munkáját, de a műholdas, magaslégköri megfigyelések, mérések ellenére is csak pár napra lehet pontos az előrejelzés. A népi megfigyelésekre már nem lehet hagyatkozni, hiszen mintha fellázadtak volna ellenünk az évszakok. Januári tavaszi napok után, még lehet márciusban tél, mint ahogyan 2023. március 14-én, szinte katasztrófa- helyzetet teremtett az országutakon a havazás.
Egész nap hallottuk a híradásokban a figyelmeztetést: „Senki ne induljon útra!” De volt, aki a családunkból mégis elindult.
- Ne menj. Hallod mit mondanak?
- De már megígértem, várnak.
- Mi lesz, ha elakad a busz?
- Nem arrafelé mondják a havazást.
- Óráról, órára változhat a helyzet. Kétszáz kilométer ilyen időben…
Így tanakodtunk, vitatkoztunk, de mindenáron menni akart. Felszáll a délutáni buszra, a busz el is indult tele utasokkal.
/Hiába az ember nehezen hiszi el, hogy a természet erősebb. /
Én itthon izgatottan figyeltem az időjárásról és az utakról szóló híreket. Rengeteg jármű került a hó fogságába. Járhatatlanná váltak az utak.
Este lett, amikor csörgött a telefon.
- Már csak lépésben haladtunk, az autópályán, azután elakadtunk, de szerencsére még valami településre, egy iskoláig eljutottunk, itt állunk. Majd hívlak.
- Később újra megszólalt a telefon.
- Kaptunk zsíroskenyeret és teát az iskolában.
- Csak meg ne fázz.
- Van fűtés a buszban.
Kicsit megkönnyebbültem. Múltak az órák, hallgattam a híreket.
Hajnalban újabb telefon.
- Kifogyott a benzin, leszállítottak bennünket a buszról, most az út szélén állunk.
- Úristen! Most mi lesz?
- Van itt egy ember, szólt telefonon az apjának, hogy jöjjön érte kocsival. Pont oda mennek, ahova én, engem is elvisznek.
- Az még legalább egy óra, de ilyen utakon ki tudja mennyi idő, gondoltam.
Már délelőtt volt, amikor haza szólt, hogy szerencsésen megérkezett, akkor végre megnyugodtam. Mire visszaindulna, pár nap múlva, addigra olvad is a hó, és takarítják is az utakat.
Hosszan néztem az ablakon át a hótakaróba burkolt járdákat és a teret. Március 15-e volt. A nemzeti ünnepre kihelyezett lobogók, nem lobogtak. Mozdulatlanságba dermedve, jégbe fagyva csüngtek a zászlótartó rudakon. Az ablakkereten belül, a hideg elől ide menekült katicabogár, türelmetlenül körbe-körbe mászkált, mint aki velem együtt várja a jó időt.

....................................

Kiss Karola: Falusi tél (festmény, 50x70 cm, akril-vászon)

*****************************************

 20. WESSELY GÁBOR: MAGYAR FANYAR 3 

 

Nem értjük egymást

(elbeszélés)

 
Felkeltett a feleségem hajnali háromkor, hogy segítsek neki, mert köhög. Mondom: jó, akkor köhögök helyetted. S el is kezdtem. Csakhogy ő nem azt akarta. Mást. Azt is elkezdtem, de ahhoz szemüveg kellett. Mert a gyógytea 

használati útmutatójának kibogozására kért – ami apró betűkkel

 és nem magyarul íródott.

Wessely Gábor

A fogyasztóvédők helyében én azonnal leszedetném a 

boltok polcairól azokat a termékeket – élelmiszereket, kozmetikumokat, elektronikai cikkeket –, amelyekhez nincs 

magyar nyelvű tájékoztató. Még mindig ott tartunk, hogy ami 

tőlünk nyugatra alapkövetelmény, az nálunk esetlegesen 

adható, elérhető szolgáltatás. Nálunk még a nemzeti 

adóhivatal nyomtatványkitöltő programjának egyes paneljei 

is angolul jelennek meg. (Elképzelem a londoni polgárt, aki készíti 

az adóbevallását, s előugrik neki 2-3 magyar nyelvű ablak. 

Lenne hajtépés meg fogcsikorgatás, az tuti!)
Magyarország kedvelt átjáróház a népek vándorútján. Történelmi példák és mai események is tanúsítják. Jellemző a faji, vallási és kereskedelmi sokszínűség. Ez utóbbi szembeötlő a ruhák, cipők számozásánál. Valamelyik nap nézegettem a boltban két egyformának tűnő nadrágot. Az egyik 48-as, a másik 25-ös volt. Mi lehet a különbség? Melyiket próbáljam fel? Odamentem az eladóhoz:

– Megmondaná, hanyas lehet az én méretem?
– Hát hanyasat hord? - kérdezett vissza.

Ennél nagyobb poént a Showder Klub teljes szerzőgárdája sem tudna összehozni… De, mivel láttam, hogy a helyzet komikumát csak az egyikünk érzékeli – és az nem ő –, informáltam arról, miért is volna szükségem erre az információra:

– Ha tudnám, nem kérdezném.

*****************************************

 21. SZERKESZTŐI ÜZENETEK 

 
Kedves szerzőtársaink!
Fontosnak tartom, hogy a Magazin mindig a megfelelő időben kerüljön az olvasókhoz. Számomra ez azt jelenti, hogy „biztonsági okokból” több lapot szerkesszek
egyszerre. Ezért azt a gyakorlatot vezettem be magam számára, hogy egy – két hónappal előrébb tartsak, mint a tényleges dátum. Tehát például ezt a januári
Magazint már december elején kezdtem el összeállítani, hogy bőven legyen időm válogatni az alkotások között, valamint  fel lehessen készülni a váratlan
eseményekre is.
Itt jönnek be a szerzőtársak! Arra kérek mindenkit - ha lehet - , hogy ne az aktuális hónapban gondolkodjanak, hanem egy – két hónappal előrébb. A Magazin megjelenése előtt néhány nappal már nem áll módomban a korrekciókat elvégezni a már elkészült lapban. Nagy munkát jelent megbolygatni az elkészült Magazint.

Arról nem is szólva, hogy a blog szövegszerkesztő programja egyáltalán nem felhasználó barát! (Betűtípust, és a méretét megváltoztatja, szétzilálja az elkészült szöveget: egyáltalán kiszámíthatatlan, és "hisztis"!
Természetesen mi nem vagyunk „hatóság”, ahol szoros határidők vannak. Ha valakinek az előre dolgozásra nincs lehetőség, hát az sem tragédia…!

*

Még egy kérés főleg az alkotó társakhoz: aki már régebben küldött magáról fényképet, de úgy érzi, hogy azóta jelentős mértékben megváltozott a külseje (természetesen előnyére…!), nos,  azok újabb fotóit várom a Magazin számára! Előre is köszönöm!
A szerkesztő.

…………………….

Csomor Heni segítő munkatársam jelezte, hogy a Magazinnal kapcsolatos észrevételeket, megjegyzéseket az ő e-mail címére küldik/ külditek.
Arra kérek mindenkit, hogy hozzám,. a szerkesztői e-mail címemre ( veghelyo@t-online.hu) juttassák/juttassátok el ezeket, mert érdemben engem érint, és az én kompetenciám az ezekre való reagálás!
Köszönöm! A szerkesztő.

………............……

Ön a Megszólalok Művészeti Magazin legújabb számát olvassa.
Jelentkezését, hozzászólását a következő elérhetőségekre várjuk.
Postacím: Véghelyi József -  MMM szerkesztősége 7100 Szekszárd Csapó Dániel utca 27.

…….........................….

E-mail: mailto:veghelyo@t-online.hu
Telefon: 06-74-315-012 – naponta 14:00-tól 17:00 -óráig
illetve: mailto:irodalmimuveszetiujsag@gmail.com

…....................................…..

Jelen vagyunk a Facebookon is:
https://www.facebook.com/profile.php?id=100093636735452&__cft__%5b0%5d=AZUJiDsLPQdFF3A9USBPstlvEHwI-tWDc7qa6qSu8f1z03_IVu_pBlimZiipxbNvm8XALVvuSflNRqiRnzZCV2AJdlZ66KTU2639wQzLYys9lVTgtJ7oF-O3YIEKzyMm7kM&__tn__=-UC%2CP-R

…….............................……

 
Magazinok küldése: 
MINDENKI MEGKAPHATJA SAJÁT EMAIL CÍMÉRE. Kérje a  szerkesztőtől.
A MAGAZIN INGYENES.  

…………........………

 
Továbbá tájékoztatjuk olvasóinkat, hogy a Művészeti Magazint teljes tartalmát feltettük a Netre. Ez az új megjelenési forma a látók számára készült, amely formázott betűket, színeket és képeket is tartalmaz. Ennek elérhetősége a következő linkeken lehetséges:
 

http://www.megszolalok.blogspot.com

 

http://muveszetimagazin.blogspot.com 

………………

 
Írásaink tartalmáért az adott írás szerzője felelős. Köszönjük a külső munkatársak közreműködését.
A szerzői jogokat fenntartjuk. Kérjük jelezze, ha megkapta, vagy azt is, ha nem kapta meg az újságot. Ha elmenti, megmenti, bármikor elő veheti. Van olyan olvasó, aki kinyomtatta több oldalra a szöveget, és összekapcsozva, lapozható olvasmányt kapott.  Így sem rossz! Az oldal akadálymentes, olvasó programmal a vakok is elolvashatják.
Az esetleges sajtóhubákért elnézést kérünk.

.....................................

Kedves olvasóink !
Néhány operatív információt kell megosztani Önökkel. Sokan jelezték, hogy a színes magazin blogoldalán mindig csak a legújabban feltett újság jelenik meg, pedig a régebbieket is szeretnék olvasni. Ennek semmi akadálya nincs, ugyanis ugyanazon az oldalon elérhető az összes többi is!
A megoldás a következő: a képernyő jobb felső részén látható a "Blogarchívum" felírat. Ez alatt különböző dátumok és hónapok vannak, amelyek mellett láthatók kis fekete háromszögek. Ezek tartalmazzák a régebbi számokat. A háromszögekre kattintva "legördülnek" azok az újságok, amelyeket abban a hónapban tettünk fel. Most már csak ki kell választani kattintással a kívánt újságpéldányt. A háromszögre újból rákattintva bezáródik az az év, vagy hónap, s újabb újságot lehet kiválasztani olvasásra!
Az archívumban az utolsó húsz Magazin  megtalálható és olvasható!

Mindenkinek jó olvasást, és kellemes szórakozást kívánunk az újság külső és belső munkatársai!                                                   

...........................................

Megszólalok Művészeti Magazin 1503 lapszám - 2025. március

….........................................

VÉGE

*****************************************