Megszólalok Művészeti Magazin

 

   MEGSZÓLALOK MŰVÉSZETI MAGAZIN 

 Nagy Vendel szellemében 

 XVI. évfolyam, november 
 
Kulturális és szórakoztató folyóirat
Független, és ingyenes havi lap
Alapította Nagy Vendel 2011 - ben
Szerkesztő: Véghelyi József 
 
*****************************************************
A Magazin kérhető saját e-mail címre is.
Fekete – fehér, és színes változatban is megtalálható a Facebookon és a blogoldalakon.
Magazinunk vakok számára is olvasható beszélő programmal, akadálymentes változatban.
A hangos versek meghallgathatók a YouTube oldalon.
*
A két link közül valamelyiket kell betenni a keresőbe:
 http://www.megszolalok.blogspot.com
 http://muveszetimagazin.blogspot.com
 Mindkét elérhetőségnél a tartalom azonos, csak a forma kissé eltérő.
*
Nagy Vendel művei archiválva megtalálhatók a Magyar Elektronikus Könyvtárban:
https://mek.oszk.hu/hu/search/elfull/#sealist
(A szerző neve rubrikába be kell írni: Nagy Vendel)
*
A Megszólalok Művészeti Magazin 2013-2024 közötti számai megtalálhatók az Elektronikus Periodika Adatbázisban:
https://epa.oszk.hu/02600/02676
*
A szerkesztőség címe:7100. Szekszárd, Csapó Dániel utca 27
E-mail cím: veghelyo@t-online.hu
Telefon: 06-74-315-012 naponta 14:00 órától 17:00 óráig
*****************************
 
 MOTTÓ: TÖREDÉKEKBŐL ÁLL ÖSSZE AZ ÉLET EGÉSZE 
 
*****************************************

  TARTALOMJEGYZÉK 

 

   1  LECTORI SALUTEM! ÜDVÖZLET AZ OLVASÓNAK/
   2. FELLNER ISTVÁN NOVEMBERI GONDOLATAI
   3. ÁRVAY MÁRIA: SZÓKÉPEK (életérzés)
   4. FODOR  GYÖNGYI: AZ UTOLSÓ LEVÉL A FÁN 
   5. MEDITATÍV VERSCSOKOR
       Felső Tamás, Kalocsa Zsuzsa, Nagy Éva,. Vincze D. Jutka, E.B. Pelsőczy Katalin
   6. KURUCZ ÁRPÁD: EGY TÁL PALACSINTA  (novella)
   7. ÚTRAVALÓ
       Ilosvay Gusztáv: A család
   8. ANTOLÓGIA A MAGAZINBAN
       Márkus Kata – novella
       Kiss Pál István – vers
       Guti Csaba – novella
       Véghelyi József – karcolat
       Nagy Éva – vers
       Tarcsay Béla – festmény
       Felső Tamás – meditáció
  9.  NAGY VENDEL ÉLETE VERSEKBEN
       (harminckettedik rész)
10. ANGYALI TALÁKOZÁSOK
       Véghelyi Péterné dr.: Ölelj, szoríts, mert most meghalunk (II. rész) (riport)
11. TERMÉSZETET  DÍCSÉRŐ VERSEK
       Felső Tamás, Földes Kriszta, Kálmán Ágnes, Márkus Kata, Nagy Éva
       E.B. Pelsőczy Katalin, Tóth Enikő Enci, W. Ábrahám Erzsébet
12. A. K. ANDRÁS: Ő (novella)
13. ZSIGMOND ISTVÁN: PALACK POSTA (novella)
14. AZ ÉLET ÍRTA – IGAZ TÖRTÉNETEK
       Gerencsér Hajnalka – Buszon
       Gerencsér Hajnalka – Csokihab
       Véghelyi József – Dányziké
       Véghelyi József – Félreértés..?
15  AUSZTRÁL KAPCSOLATOK
       Ilosvay Gusztáv novemberi levelei
16. FODOR GYÖNGYI: EGY CSOKOR PIPITÉR (novella)
17. VERSEK AZ ELTÁVOZOTTAK EMLÉKÉRE
       Horváth Edina Anna, Márkus Kata, Pitter Györgyné Enikő, Szőcs Éva
18. TÖRÉSVONALAK – KÉT VILÁG KÖZÖTT
       Zsigmond István – Andrássy út 60 -
       Krivák – Móricz Judit – Mi vár ránk…? (esszé)
19. NAGY CYNTHIA: SZÜRETI MULATSÁG  (riport)
20. VÉGHELYI JÓZSEF: ÜRES SZOBA  (novella)
21. VERSEK INNEN – ONNAN
       Krivák-Móricz Judit, Pongrácz Aurélia, Reményi Tamás
22. GUTI CSABA. A GYEREK BECSÜLETE (novella) 
23. WESSELY GÁBOR: TÖRÖTT KEZŰ LÁTNOK  (pamflet)
24. SZERKESZTŐI ÜZENETEK

*****************************************

 1. LECTORI SALUTEM! ÜDVÖZLET AZ OLVASÓNAK ! 

November az ősz utolsó hónapja, a természet lassú elcsendesedésének időszaka.
A nappalok egyre rövidebbek, a reggelek gyakran ködösek, nyirkosak és hűvösek.
A fák lombja szinte teljesen lehullik, az első komolyabb fagyok is megérkezhetnek, olykor pedig már a hó is megmutatja magát. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy az utóbbi években ez az elvárható rend felbomlani látszik..(hiába no. már a természet sem a régi).
De legalább a  természet igyekszik felkészülni a téli pihenésre,: a növények nyugalmi állapotba kerülnek, Számos állat téli álomra húzódik, a költöző madarak nagy része pedig már melegebb tájakon jár.
Az egyházi évben is fontos időszak november. Mindenszentek napján, november 1-jén az üdvözült lelkekre emlékezünk, míg november 2-án, halottak napján elhunyt szeretteink előtt tisztelgünk. A temetők ilyenkor gyertyák és mécsesek fényébe öltöznek. A hónap végén pedig már megkezdődhet az advent, a karácsonyra való lelki felkészülés időszaka.
 

Véghelyi József szerkesztő

E hónaphoz számos népi hagyomány és időjósló megfigyelés kapcsolódik. Különösen nevezetes november 11-e, Márton napja. A hagyomány szerint ilyenkor libát fogyasztottak, és a sült liba mellcsontjából próbálták megjósolni a közelgő tél időjárását. Az étkezésünkben is megjelenik a november: fajsúlyosabb, nehezebb, zsírosabb ételeket rakunk a konyhaasztalra. Az vesse rám az első követ, aki nem szereti a töltött káposztát, a szaftos pörköltet, a rafináltan elkészített sülteket… (egy bölcselet szerint: ami jól esik, az vagy egészségtelen, vagy hizlal, esetleg adóköteles…)
 
A mondás szerint: „Ha Márton fehér lovon jön, enyhe tél, ha barnán, kemény tél várható.” November 25-e, Katalin napja szintén időjósló nap: „Ha Katalin kopog, karácsony locsog.”
November az ember és a természet kapcsolatában is a megállás, a számvetés ideje. Ahogyan a természet visszavonul és pihenni készül, úgy az ember is egyre inkább befelé fordul.. Öltözködésünk melegebb lesz, sietünk hata a meleg lakásba.
Lelkileg kezdhetünk felkészülni az év utolsó – ámde eseményekben gazdag – hónapjára, decemberre.
 

*

Nagy Vendel: Veszett fejszének

Emlékfal áll Kakasd központjában
Anyai Fájdalom szobor Bonyhád központjában
 
Visszatért a fecske,
hű fészkére szállt.
hozott magával árvizet,
aszályt és muszájt,
s értelmetlen halált,
itt találtak új hazát.
elhagyva a Fekete erdő
hűvös lombjait,
Passaunak csipkés tornyait,
életüknek romjait.

batyuval érkeztek,
tutajjal a Dunán,
ottfeledve Mária Treszkát
s a nyugat nyomorát.
elhozva a kultúra javát,
szőlővesszőknek csokrát,
mesterségek sokaságát.
én még eligazodom
családfánknak kusza ágain,
nem így gyermekeim.
megbocsátom halottaimat,
nemtelen gazoknak,
bármennyire fáj.
anyám, néném, s keresztanyám,
odaveszett dédöregapám.
sírjuk üresen áll,
testük ki tudja, merre jár.
nyughatatlan lelkük
kopár fejfákra száll,
Ukrajna szélfújta síkjain,
gondolatuk otthon jár.
feltámadt Krisztus értük is,
húsvétnak hajnalán.
s az idő kereke
visszafelé forog.
veszett fejszének
vesszen a nyele is,
veszett kutyának
veszett a kölyke is.
hetven éve olvasta
sváb anyám a vagon falán,
krétával felírva,
szálkás betűkkel
Isten veled Hazám.
bölcsővel ringattál,
batyuval kidobtál.
búcsúztatták őket
fúvós zenével
Szózatnak hangjai,
Itt élned, s halnod kell.
 
2016. áprilisában a magyarországi svábok „”málenkí robotra” való elhurcolásának és
Németország beli kitelepítésének hetvenedik évfordulóján.

*****************************************

 2. FELLNER ISTVÁN NOVEMBERI GONDOLATAI 

 
Fellner István: Az öreg hajléktalan…/regéje/
 
oly  gyarlón  nézett  rá
éjben  bújó csillagfüggöny,
finoman  érintette érinthette
vállát  a magány,
megannyi  hópehely ráncait

temette fehérbe,
vallomás - szemében mélyen - 
a csend – megült - könnybarázdák ,
szabdalta arcon,
sehol a valami - üresen cseng léte -
s míg varázslók táncolnak a fenyők alatt,
neki boldogsága valahol elmaradt,
néma csengők hada ostromolta,
eres kezein az idő csókja,
mosolyban éledő fásult remény,
falak közé szorított - végzet -
az övé…

*

Az írás nem mindig állapot közlés. Van, hogy csak képek leírása, egy álom ébredése. Lehetőség a beszédre, a kapcsolat  építésre. 

*

Az írás, ha jó, csodára képes...ajtókat nyit…Van, hogy bezár örökre. Tud csendesen ölelni, vágyat ébreszteni, sírni, kérni, hetvenkedni.

*

Az írás maga az élet, elvehet, de adni is képes.

*

Az írás csend, és hang is egyben. Lüktetés, dallam, dal, ének. Felkér,  ha kéred. Betakar, ha fázol. Élelmez bánatban, félelemben. Oltalmaz...Ha nem lenne...vajon valami lenne?

*****************************************

3. ÁRVAY MÁRIA: SZÓKÉPEK (életérzés)

 

Ne haragudj!

 
Megbántottam szegény nagymamámat.
Pedig nem akartam!
Isten bizony!
Aznap sokat idegeskedtem.
Több elintéznivalóm is volt.
Sürgős telefonhívásokat kellett lebonyolítanom.
Időpontokat kellett kérnem kórházi vizsgálatokhoz.
Az ügyintézés soha nem megy simán.
Közben egy szerelőt is vártam.

Karbantartás miatt.
Aznap szörnyű meleg volt.
Aki nyugodt, azt is megviseli ez a kánikula.
Már napok óta nem aludtam nyugodtan.
A fejfájás is gyötört.
Hiába vettem be fájdalomcsillapítót.
Stresszes helyzetben mindig feszült az ember.
Persze, azon tölti ki a mérgét, aki nem tehet semmiről.
Velem is ez történt.
Felhívtam idős nagymamámat.
Beszélgettünk.
Kérdeztem, hogy érzi magát.
Szegény, nem hall jól.
Telefonon azért megértjük egymást.
Valami olyasmit mondott, amivel kihozott a sodromból.
Sokkal hangosabban válaszoltam neki, mint egyébként.
Magam is meglepődtem.
Még beszélgettünk kicsit.
Aztán elköszöntünk egymástól.
Utána furdalt a lelkiismeret.
Miért kiabáltam rá?
Nem kellett volna!
Azzal nem oldódik meg semmi!
Az intézni valók még nem értek véget.
Akadt teendő bőven.
Nem hagyott nyugodni, ahogy a nagymamámmal viselkedtem.
Majd felhívom.
Nincs értelme holnapig halogatni.
Bűntudattal nem jó lefeküdni.
Este felé újra rácsörögtem.
Bocsánatot kértem tőle.
Nem haragudott.
Megértette.
Aznap ő is idegeskedett valamiért.
Tudta, nem szándékosan emeltem fel a hangom.
De jó volt bocsánatot kérni.
Megkönnyebbültem.
Milyen jó, hogy megtehettem.
Még volt rá alkalmam.
Örülök, hogy nem halogattam.
Majd holnap.
Majd azután.
Semmi értelme.
Csak rágódtam volna tovább.
Az Élet kiszámíthatatlan.
Nem szabad halogatni.
Nehogy túl késő legyen!
A közmondás is azt tartja:
„Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra.”

*****************************************

 4. FODOR GYÖNGYI: AZ UTOLSŐ LEVÉL A FÁN 

(novella)

Késő ősz volt. Egy fa már minden levelét lehullatta, csupán csak egy maradt fenn, mely nem akarta elhagyni a fát, mert barátok voltak. A fa többször is kérte őt, hogy menjen a többiek után, hogy a leveleknek ez a dolga, de hiába beszélt, a levél maradt. Nem volt mit tenni.

Fodor Gyöngyi

Az idő egyre hidegebb lett, gyakran beborította a tájat a sűrű köd, s a levél reggeltől estig remegett, éjszaka sem tudta lehunyni a szemét a borzongás miatt. A fa türelmesen vigyázott rá, és gyakran mondogatta neki:
– Igazán megtisztelő, hogy nem akarsz elhagyni, leesni a többiek közé, a földben rothadni, de nektek, leveleknek ezt kell tennetek. A levélszőnyeg alatt megbújnak az apró állatok, hogy átvészeljék a telet, de a többiekkel együtt melegítheted a gyökereimet a hidegben. A földdel keveredve jó táptalaj lehetsz a virágok termesztéséhez, de akár egy kisgyerek is felvehet, magával vihet, és te lehetsz az ő kincse.
E szavak hallatán a kis levél mélyen megborzongott az érzelmektől, és meg volt róla győződve, hogy szükség van rá odalent, aztán az első széllökésnél hagyta magát elragadni. A szél egy darabig vitte, majd leejtette. Egy nyitott könyvre esett, melyet egy fiatal nő olvasott a park egyik padján ülve.
– Nicsak, egy levél – csodálkozott –, és milyen szép színei vannak! Csodálatos könyvjelző lesz belőle – mondta, majd felnézett az égre, és elmosolyodott. – Hamarosan esni fog a hó, ideje indulni hazafelé.
A kis levél, bár nem tudta, hogy mi az a könyvjelző, de úgy gondolta, hogy az egy nemes és fontos munka, s boldogan belesimult a könyv meleg lapjai közé. Mégis csak jó, hogy hagytam magamat elsodorni a széllel, gondolta.

*

Kis Karola festménye: Őszi hangulatban

(50x70 cm, olaj-farost)

*****************************************

 5. MEDITATÍV VERSCSOKOR 

 
Felső Tamás: Valahol bennem is

Egyszer elmegyek majd, mint nyár az őszbe,
mint halk madárdal a völgybe,
mint aranyfényű nap a tóval,
s elalszik bennem minden régi óhaj.
Elmegyek, mint titkos levél a széllel,
mit az élet írt láthatatlan kézzel,

de itt maradok, mint régi emlék,
mint egy csillag, mi a szívedben ég.
A szívem még talán visszanézne,
mint folyó, mely forrását keresi,
de az idő lassan ráhajolt az őszi égre,
s a tegnapok könnyeit csendben elnyeli.
Ha majd hiányzik hangom,
keress a hajnali első fényben,
ott leszek ebben az égi tüneményben,
vagy egy szélben ringó falevélben.
Ne sírj, ha egyszer messze térek,
mire tél lesz, visszaérek,
szereteted velem marad majd végig,
a föld-mélyre bújva magammal viszem,
sok hideg magányos éjig.
Egyszer elmegyek majd, mint nyár az őszbe,
de napsugárként lenézek majd e földre,
s ha látom, titkon könnyet hullatnál,
tudd, hogy elmentem, valahol bennem is sír a nyár.

*

Kép: Mesterséges intelligenciával készült

...................................

 
Kalocsa Zsuzsa: Elhagyott hegedűk

Elhagyott régi hegedűk

hangtalan sírnak, egyedül.
Húrjait már nem pengeted,
nem érintik meg lelkedet.
Egykor szíveket hevített,
társad még sosem volt ilyen.
A hangja füledbe duruzsolt,
húrjain a dallam táncolt.
Az érzékek vágya lobbant,
most halott kincs évek óta.
Bánatában veled zokog,
nem peng többé új dallamot!

……………….

 
Nagy Éva. Ó, ha csillag volnék

Ó, ha csillag volnék fenn az éjszakában,

fényt gyújtanék csendben az éj ablakában.
Az ég hozzám hajolna, titkait mesélné,
s minden bánatos szívet hajnalig kísérnék.
A Hold rám mosolyogna ezüstös szemével,
a szél üzenne nékem halk zenével.
Fényem puha kendőként hullna lenn a földre,
hogy aki elfáradt már, megpihenjen benne.
Ha sírna lent egy lélek, hozzá lehajolnék,
sötét egén egy apró reménysugár volnék.
A bánat ajtajánál szelíden megállnék,
és egy maréknyi fénnyel új holnapot kínálnék.
Ó, ha csillag volnék, csak azt kérném az égtől,
megóvhassalak téged minden sötétségtől.
S mikor a hajnal végül aranykaput tárna,
fényem ott maradna még a szívedbe zárva.

…………………

 
Vincze D. Jutka: Én festenék
 
Ha majd a bús, őszi köd eltakarja a vidéket,
a táj szürke vásznát, én kiszínezném néked.
Azúrkék színt kevernék az ég füstös felhőjébe,
friss zöld hajtást festenék a fekete földre.

A fürge folyó partján, vén fűzfasor bókolna,
a lomb rejtekén, boldog, kékmadár dalolna,
sok kárminszirmú pipacs táncolna a réten,
búzatenger ringatózna a meleg nyári szélben.

Meleg napsárgát festenék a hűvös őszi tájra,
és narancssárga bogyókat a tűztövis bokrára,
kosárba piros almát, déli lejtőn szőlőt a tőkére,
bolondos, barna bodrokat a szőlőtő levelére.

Télen hótakarót festenék a búsuló barázdákra,
hegyek hullámzó hátán a dermedt, didergő fákra,
olvadó hó után, téltemetőt, kékibolya csokrot,
anyák napján orgonalilával festenék ki bokrot.

Nem sajnálnám, ha kopik az ecset és a festék,
esőt is festenék, hogy a szomjazó földre essék.
Mossa le a port, tisztítsa meg ezt a meggyötörtet,
festenék egy békés életet, pirosat, fehéret, zöldet

…………………….

 
E.B. Pelsőczy Katalin: Lassan már

Csak szavak hívnak keringőre engem
S ég  kékje szab rám báli ruhát.
Istennek talán udvarhölgye lettem,
Verssé táncolhatom a létnek dallamát.
S néha már elhiszem, hogy angyalok kísérnek
Hogy bukottak-e? - az majd kiderül -
Ítélnem jogtalan, hisz magam is vétek,

Lépést is szót is észrevétlenül.
Tudatlanságból, gőgből, haragból
Vagy csak azért, mert ember vagyok.
Akarom hinni angyali módon
Tánclépéseim közt lesznek tán nagyok.
Bár suta még minden amit most érzek
Istentől kapott áldó irgalom,
Éteri ének hangjait hallva
Emberlét táncom szívemen ringatom.
S hívom az Istent szent öleléssel
Lépteim színét áldja meg,
- Táncolni hív téged is Ember! -
Előbb-utóbb tán elhiszed...
S bizony lesz úgy, hogy fáj minden lépés!
S inkább mezítláb mész tovább.
Lépted alatt a fűszálnak lelke
Engesztelődve megbocsát.
Sőt, bársonyával megóvja talpad!
Ne törje murva hisz menni kell,
Útszéli kátyú szürke porában
Feladás démona ártón figyel.
De akkor jön ismét ezernyi dallam
- Az élet kezén fog úgy vezet, -
Halvány mosollyal köszöntöd csendben
S lassan már újra élvezed...

*****************************************

 

 6. KURUCZ ÁRPÁD: EGY TÁL PALACSINTA 

    (novella)

 
Marton Lászlóné tizenegy éve mosolygott utoljára, mikor újszülött kisfiát, Danit, a kezébe adták. Férjét hiába várta a kórházban. Három nappal később, mikor haza engedték, otthon sem találta. Akkor megijedt, bejelentette a férfi eltűnését. Két hónappal később kapta meg az értesítést, hogy a nyomozás nem járt sikerrel, a további keresést beszüntetik. Anyósa állt mellé, ígéretet tett, hogy amíg tisztességesen gyászolja a férjét, támogatni fogja. Ellátta a háztartást, de Martonné megszenvedte anyósa parancsoláshoz szokott természetét. Az öregasszony nyugdíjából és a sok túlórával megkeresett pénzből, megéltek. Esténként mikor fáradtan hazaért, hálás volt a nagymama segítségért, a gyereknevelést is teljesen rá hagyta.

Kurucz Árpád

Dani így élte, szomorú, szürke éveit, szomorú, szürke családban.

 A fiúcska nem tanult meg nevetni. Esténként csendben ültek 

az asztalnál, komor arccal hajoltak tányérjuk fölé, mintha 

kútba néznének. A nagymama nem tűrte a lakásban a zenét,

a hangoskodást, még a televíziót se nézték. A függönyöket 

soha nem húzták szét, a lámpáknak csak a fele volt felkapcsolva. 

A lakásban folyton komor félhomály uralkodott. Anyja és 

nagyanyja a széltől is óvták a szegény árvát. A két asszony 

sötét ruhákban járatta, a gyermek belecsontosodott a gyászba,

kicsi öregember lett. Ahogy cseperedett, döbbenten, 

szomorúan vették észre, hogy Dani arcából, az apja néz rájuk.
Iskolába kerülve szívesen barátkoztak volna a gyerekek a szelíd, komoly, okos, jó tanuló fiúval. Jöttek hozzá játszani, zsivajogtak, birkóztak. A nagymama folyton rájuk szólt és csak csendes, unalmas társasjátékokkal játszhattak. A gyerekek lassan elmaradoztak tőlük, de nem adták fel egykönnyen, hívták a játszótérre, focizni. Az öregasszony nem tiltotta el, de meggyőzte unokáját, hogy jobb neki otthon, a négy fal között, biztonságban.
– Olvasgass, játssz csak a szobádban, virágszálam – mondogatta mosolytalanul. – Nem kell, hogy a sok vadóc között megizzadj, koszos legyél, vagy hogy valamelyik gézengúz megverjen.
Október végén születésnapra hívták. Örömmel elfogadta a meghívást, úgy gondolta, februárban, mikor neki lesz a tizenegyedik születésnapja ő is bulit fog rendezni. Este, mikor már azt hitték alszik, anyja hangja hallatszott a félig becsukott ajtó mögül.
– Nem tarthatjuk bezárva. Szüksége van arra, hogy vele egykorú gyerekek közt legyen.
– Nem! Nincs szüksége rá! Épp eleget van köztük az iskolában. Rossz hatással vannak rá. Ha nem lenne kötelező bejárni, nem is engedném. Akkor vagyok nyugodt, ha itthon tudom, biztonságban. Nem akarom a fiam után őt is elveszíteni.
– Maga aranykalitkában tartaná. Még azt sem engedi neki, hogy itthon segítsen valamit. Milyen felnőtt lesz így belőle? Egy rántottát se fog tudni megcsinálni magának, ha mi már nem leszünk mellette. Mi lesz vele?
– Ha rajtam múlik, okos, tudós ember lesz. Te pedig ne feledkezz el a megállapodásunkról! Már a szomszédok is beszélik, hogy a sarki rendőr esténként a kapuig kísér!
– Ahhoz se magának, se a szomszédoknak sincs semmi köze! Tíz éve vagyok egyedül!
A hangerő egyre emelkedett, Dani fölkelt az ágyából, kiment és halkan azt mondta.
– Szeretnék elmenni a születésnapra.
A két felnőtt egyszerre elcsendesedett. Az öregasszony összeszorított szájjal, de engedett. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor a gyerek vendégségbe ment. Ahelyett, hogy a születésnap felvidította volna, még inkább elszomorodott. Megbizonyosodott arról, amit addig csak homályosan sejtett. Nem az a természetes, ami otthon van. Irigykedve figyelte a színes forgatagot, nevetést, bolondozást. Egyedül ült egy sarokban, nem tudott bekapcsolódni a játékokba. Lassan elfeledkezett róla mindenki. Nem várta meg a tortát, csendesen kiosont. Mire hazaért folytak a könnyei. Nagyanyja ölbe kapta, s diadalmasan nézett a gyermek anyjára.
– Ugye, megmondtam?! Nem kellett volna odamenned, csillagvirágom – simogatta Dani fejét. – Jobb teneked mivelünk itthon.
Attól kezdve, iskola után, mint egy remete, bezárkózott a szobájába, szinte csak enni jött elő. A két asszony nem értette mi történt. Találgatták mit csinál a bezárt szobában. Ha faggatták, tömör elutasító válaszokat kaptak. Egy alkalommal mikor Dani elfelejtette magára zárni az ajtót anyja rányitott. A fiú ült az ágyán s mereven bámulta a falat. Ezután azt a szokást vette fel, hogy iskola után nem ment haza. Inkább kóborolt, gyakran hideg esőben, csak ne kelljen a komor lakásban lennie. Úgy érezte, mintha kriptába zárták volna. December elejére négy tárgyból állt bukásra. Osztálytársai már nem akartak barátkozni vele, pedig mindent elkövetett, hogy észre vegyék. Piszkálta osztálytársait, zavarta az órákat.
Eljött a karácsony. A nagymama szokás szerint nem engedte, hogy karácsonyfát állítsanak. Néhány fenyőgallyat állított vázába, az jelképezte az ünnepet. Szenteste átadták apró ajándékaikat. Dani, a világ legunalmasabb könyvét kapta, a selyemhernyó tenyésztésről. Szilveszter éjszakáját átaludták.
Január végén hideggel, havazással mutatta meg erejét a tél. A gyerekek melegen öltözve, mégis átfagyva értek az iskolába. Dani padszomszédja, Kiss Éva fehér kötött sapkában jött. Felül a két kis bolyt úgy nézett ki mint két kicsi fül. Szünetben a fiú kilopta a padból és a saját fejére húzta.
– Add vissza. Karácsonyra kaptam. Nem szeretném, ha koszos lenne – kérlelte a lány szelíden.
Dani elszaladt a sapkával a fején. Egy ideig kergetőztek, végül Éva megdühödött, és leköpte. A fiú erősen megrántotta a copfját, aztán elsírta magát. Leült a padjába, arcát a két karjára hajtotta. A lány zavartan bámulta, mellé ült, óvatosan levette a sapkát a fejéről. Papír-zsebkendővel letörölte Dani hátáról a köpés nyomait.
Február elején kiosztották a félévi bizonyítványokat. Ahogy számítani lehetett, négy tárgyból buktatták meg, egyúttal behívatták anyját. Martonné nem ment, a nagymamát küldte. Az felháborodva, a méregtől kivörösödve érkezett haza.
– Hogy nem sül ki a szemük! Így bánni ezzel a szegény árvával! Nincs ezekben egy csepp jó érzés se! Pedagógiai antitalentum egytől egyig. Nem baj kis bogaram – húzta magához Dani fejét. Keresünk neked egy másik iskolát, ahol igazi nevelők vannak.
A fiú kibújt az ölelésből, s a szobájába ment. Az ajtóból visszakiabált.
– Büntessetek meg!
Február végén, Dani születésnapján levelet hozott a postás. A borítékon az anya neve állt, feladó nem volt rajta. Az öregasszony éppen a fiú kedvencét, palacsintát sütött az ünnepre. A születésnap egybe esett az iskolai farsanggal. Dani nem vágyott a bálba, nem érdekelte a jelmezverseny. Mióta az az emlékezetes eset történt a sapkával, megcsendesedett. Szótlanul üldögélt Éva mellett és a lány se beszélt hozzá.
Marton Lászlóné elolvasta a levelet. Ahogy tekintete közeledett a lap aljához, úgy esett össze. A végére egészen meggörnyedt, öregebbnek látszott, mint anyósa. Az öregasszony kezében megállt a palacsintasütő.
– Mi történt?
– Olvassa!
A nagymama a lámpa alá tartotta a papírt úgy futtatta szemét a kusza sorokon. Mikor elolvasta az aláírást elsápadt. A levél a fiától érkezett. Az állt benne, hogy Dani születésekor nem érezte magát késznek az apaságra. Egy vidéki városba költözött, új néven. Öt évvel később családot alapított, és most szeretné magához venni a fiát.
– A semmirekellő! – tépte szét a levelet. – Ide ugyan be nem teszed a lábad!
A két asszony sokáig ült egymás mellett némán. Az utcán feltámadt a szél, dühödten rázta a hatalmas hársfa csupasz ágait az ablak előtt.
– Mit tettünk ezzel a gyerekkel – szólalt meg az öregasszony nagy sokára.
– Egy ilyen svihák miatt – tette hozzá az anya.
Dani semmit sem értett. Annyit fogott fel, hogy valami váratlan dolog történt, ami talán változást hoz az ő életében is. Egy darabig várt, majd felvette kabátját, fogta a nagy tál gondosan összetekert palacsintát, és kiosont. Az iskolában már javában állt a farsangi bál. A tornateremben bömbölt a zene, a mennyezetről színes szalagok, lampionok lógtak, a bordásfalakra a nebulók vidám festményei voltak ragasztva. Középen tündérek, katicabogarak, kalózok, hercegnők ugrabugráltak, vidám hangzavarban. Dani megállt az ajtóban, Kiss Évát kereste a szemével. A fal mellett ült egy tornapadon, láthatóan zavarta tejes-doboz jelmeze. Mellé telepedett, a tál palacsintát félszegen tolta elé.
– Ezt neked hoztam a hajhúzás miatt – motyogta szemlesütve.
A kislány rámosolygott és elvette a tálat. Mint éjjeli lepkék a lámpafényre, úgy gyűltek a gyerekek a palacsintára. A tál pillanatok alatt kiürült.
– Gyere táncolni – húzta maga után a fiút Éva.
A két asszony nem vette észre, hogy Dani eltűnt másfél órára. Mikor hazaért, mintha ismeretlen helyre érkezett volna. Az összes lámpa fel volt kapcsolva, a televízióban valami mozgalmas, harsány rajzfilm ment. Ahogy belépett nagyanyja hangját hallotta.
– Miért nem hívod be azt a rendőrt egyszer? Ismerem én is, rendes ember.
Dani a következő héten, labdával kitörte a szomszéd Polaretzkyné ablakát, az asszony nagy patáliát csapott. Nagyanyja nem védte meg, a fiúnak zsebpénzéből kellett a kárt megtérítenie.
Gyerek, soha nem örült úgy büntetésnek...

*****************************************

 7. ÚTRAVALÓ 

 

Ilosvay Gusztáv: 1956 emlékezete

1956 Hetvenedik évfordulójára emlékezünk. Most, hogy készülünk a programmal és hallgatjuk a múltban készített anyagokat, valahogy olyan érzésem támadt, hogy semmi nem változott a mohácsi csata óta. Azóta valahogy minden periodikusan megismétli önmagát. Eljutunk egy olyan pontra ahol újra fellángol függetlenségünk igénye. Ennek eléréséhez hajlandók vagyunk háborút, forradalmat megvívni, küzdeni a végsőkig, s aztán jön az a külső ellenség, török, a Habsburg, Német vagy Szovjet, aki egyszerűen visszapofoz bennünket az újrakezdés keserű valóságába. Ami talán a legfájóbb, hogy mindig akad valaki vagy valakik, akik hajlandók elárulni a magyar nemzetet, a 

Ilosvay Gusztáv

 függetlenséget, a szabadságot 30 ezüstért. Hetven évvel ezelőtt egy békés októberi napon az egyetemisták s az akkori értelmiség egy része tüntetést szervezett a Bem szobornál, ami aztán forradalommá, szabadságharccá szélesedett ki. A nép és az ifjúság harcolt a nemzeti függetlenségért, a szabadságért, a jobb és szebb jövőért. Aztán jött Kádár János és a kommunista párt, behívta a szovjet tankokat, akik brutálisan eltiporták minden illúzióinkat a szabadságról. Több mint 200 000 ember elhagyta az országot félve a megtorlástól s a jobb jövő reményében, Üldöztek és likvidáltak százakat s a börtönök megteltek forradalmárokkal, diákokkal, gyerekekkel, s egyszerű halandókkal, akikre rámutattak, hogy bűnös. S itt álljunk meg egy pillanatra. Vegyünk egy nagy levegőt s nézzük mi történt 2026-ban Magyarországon. Volt egy kormányunk ami a nemzeti függetlenséget hirdette meg 16 éven keresztül. Többé kevésbé elhatárolódott az egyesült Európa gondolatától és megpróbálta kiépíteni a független országok szövetségét az Eu területén. Úgy látszik, hogy ez túl merész gondolat volt. Így aztán találtak egy embert és jött a harminc ezüst. S most káosz van, felfordulás, emelkedő munkanélküliség s megint elmegy több száz ezer ember mert nem találja a helyét az országban. Igy októberben midig emlékezünk s próbáljuk megérteni mi történik velünk magyarokkal ott a Kárpát medencében. Kérdések valós felelet nélkül hangzanak el s csak az imában s önmagunkban bízhatunk, hogy egy nap úgy alakul a csillagok állása ott fent az égen, hogy a Turáni átok megszakad s végre egy emberként tudunk kiállni a nemzetek színpadán, ahogy azt kell, s meglépni az egyetlen lehetséges lépést, függetlennek lenni a magunk igazán. Szűz Mária országa vagyunk, menni fog !

*****************************************

 8. ANTOLÓGIA A MAGAZINBAN 

 

Márkus Kata: Okos lovak

(novella)

 
A fiatal lovak jókedvűen szaladgáltak karámjukban. Időnként fincot rúgva megdöngették a karám oszlopait. Ez idő alatt az udvari homokozóban önfeledten játszott a gazda hároméves kisfia. A sokadik rúgás következtében az egyik karámoszlop kidőlt. Észrevették ezt a lovak és már nyargaltak is az udvar felé. A gazda rémülten nézte vágtató lovait, a homokban játszó kisfiát. Hiába rohant hangosan kiabálva, a lovak már elérték a homokozót. Becsukta szemeit, nem akarta végignézni a tragédiát. Ám a lovak okosak voltak. Nagy ívben átugrattak a kisfiú feje fölött és visszavágtattak karámjukba. A kisfiú tágra nyílt szemmel nézett utánuk, apukája könnyes szemmel paskolgatta okos lovai nyakát.

*

Kép : Pinterest

………………..

 
Kiss Pál István: ... József...
 
Még jó, hogy tegnap másik ajtót ácsolt.
Amikor kell, akkor nyílik,
hangtalanul, ahogy illik,
elég baj a hideg, nagy a jövésmenés,
párát bőg az éhes borjú,

jéggel bőrös víz a vályú,
a szalma is kevés. 
    
Az istálló előtt lobogó pásztortűz,
itt van bőven parázs,
vöröslik az alja.
Kéne egy vaskondér,
a jászol mellé tenni,
kővödör, hogy innen
tüzet vigyen abba.
 
Mégse kér, marad inkább, ami volt,
kérges tenyerű, szekercés, mogorva...
Körbe nézve úgy látja, a parázskérés
körülményes volna.
Mert fényes arcú mind, s veregeti vállát,
dicsérik a fiát buzgón a pásztorok.
 
Csak az a kővödör tele van már borral,
s a kondérban (merthogy sok az éhes)
marhagulyás rotyog.
Szakállába túrva lemondóan sóhajt;
Mi lesz itt, ha roadshowjához tábort verni,
három király jő majd

……………………

 

Guti Csaba: Talán

(novella)

Sűrű levegőjű, didergető november van. Köd ül a tájra, majd összenyomja a házak tetejét, belemar az ember lelkébe, présbe szorítja a mindennapokat.
Így élem meg most ezt én, aki egykoron szerelmese voltam az ősznek.
Régebben minden más volt ilyenkor. Élveztem, ahogy mindenki menekül a rájuk rontó hideg, a hangulatsorvasztó szürkeség elől. Rőzselánggal égett el a nyár zsongása, perjéit messzire vitte a viharral jövő szél, s az eső sáros csizmájával 

mélyre taposta, hogy valóban csak az emlékekben éljen tovább.

Guti Csaba

Én mégis akkor szerettem a legtöbbet sétálni. Lépdelni a lombjukat hullajtott fák alatt, amik olyanok voltak, mint a kopjafák. A hideg levegő szikeként hatolt a tüdőmbe, de minél jobban fájt, annál jobban akartam, s erővel szívtam befelé minden lélegzetvételt. Táncoltam az avarban, rugdostam a faleveleket, mint hártyavékony hullák között, úgy csatangoltam.
Úgy éreztem, most jött el az én időm, s bár a szívem egy része tele volt keserűséggel, a másik részét mindez felvidította, s megkacagtatta. Nagyon szerettem sajnálni magam, lerészegedni karonfogva a magánnyal, melankóliázni képzelt nyomoromon.
Merthogy az volt.
Képzelt.
Mindenre csak akkor jöttem rá, amikor megismertelek. A szemedbe néztem, és megértettem, hogy milyen könnyen is lehet boldog az ember.
Olyan voltál, mint én, s én olyan voltam, mint te.
Egyikünk sem több a másiktól, egyikünk sem másabb, éppen ugyanolyan.
S ez annyira, de annyira jó volt.
Gusztustalanul boldogok voltunk.
Igen, lehet gusztustalan a boldogság: hatalmas, mindent elsöprő, mindenki mást kirekesztő, pökhendi, kivagyisággal teli.
Csaknem egy egész év eltelt így.
Alig vártam, hogy újra november legyen, hogy újra elsirassák lombjukat a fák, s haldokolni kezdjen minden körülöttünk. Vártam azt a napot, amikor majd kivezethetlek a fák közé, elsétálunk a kopasz ágak között térdig gázolva a levelekben.
Erre egyszer te fogtál karon, és te vezettél oda. Soha nem hittem volna, hogy bárki is így látja a világot, ahogy én a lelkemmel követtem azt mindvégig. Mert engem soha nem a szemem, a lábam, vagy az eszem vezetett, hanem a lelkem.
Talán azért voltam annyit egyedül, de akkor nap minden megváltozott. Éreztem, hogy mindennek vége.
Végre vagy nekem.
Szívben, lélekben, és igen, akkor és ott testben is velem voltál.
Az enyém.
Kiragadhatatlanul.
Ezt éreztem akkor, és még nagyon sokáig.
Aztán egy nap elmentél, és engem magamra hagytál.
Már nem barátom a november, sőt, úgy érzem, minden pillanata rögöt dob a koporsómra. Hallom a földet, ahogy dübörög a vékony fán. Érzem a deszkákat az arcomhoz közelíteni.
S igen, azóta írom neked a leveleket.
Írok, mint ahogy annak idején írtunk egymásnak, holott mindennap találkoztunk.
Papírral, tollal, kézzel. Érezni lehetett rajta a másik illatát.
Írok.
Írok.
Írok.
Nem tudom, mi lesz a leveleimmel. Nincs is hozzá jussom talán, hogy tudjam. Csak annyi bizonyos, hogy nem kapok rájuk választ. Mindennap üvegcserepekként törik össze a lelkem, amikor üresen tátong felém a postaláda. Persze, meg kellene értenem már, hogy innentől vége, de az ágy olyan, mint egy tüskékkel teleszórt ravatal, nem lehet rajta megmaradni.

*

AI kép

…………………….

 

Véghelyi József: Itt a vége, fuss el véle

( karcolat)

 
Néha-néha szoktam vásárolni a hazai kiskereskedelemben vákuum csomagolt Pick szalámi végeket (ha éppen van).  Mindennapos dolog, nem nagy ügy. Most mégis eszembe jutottak a Pick végek, mert kioktattak egy kereskedelmi üzletben – közkeletű nevén: boltban. Szeretek főzni, és a hét végére tökfőzeléket terveztem rántott parizerrel. Kértem tehát az eladóhölgytől bizonyos hosszúságú párizsit, s majd én otthon megfelelő méretre feldarabolom. Mutatott is a drága egy kisebbet belőle.
- Egy kicsit nagyobbat szeretnék, mert kevésnek tartom ezt – jegyeztem meg.
- Rendben, máris vágok nagyobbat egy megkezdetlenből.- így ő.
 

Véghelyi József

Magánügy, de én szeretem a felvágottak végét is (ezért lehet, hogy  valami bajom van…).Közöltem az eladóval, hogy nyugodtan mérje hozzá a végét. I
Itt szeretném megjegyezni, hogy nem mindenki van oda értük, és kifejezetten úgy kéri, hogy ne legyen benne szalámi- vég.
- Ahogy gondolja - fuvolázta - , s rögtön hozzátette még: ez nem a vége, hanem az eleje…!
Valószínűleg a maga módján igaza lehetett, ám én mégis elbizonytalanodtam!
Hogy van ez? Pl. egy botnak akkor most két eleje van, vagy két vége?    Felvágottak esetén akkor két vége van-e, vagy két eleje?
Később valamikor visszamentem a boltba, hogy tisztán lássak kezdet és vég ügyben.
Közölték velem, hogy amelyik felén van felakasztó madzag, az az eleje, meg egyébként is erre ragasztják rá az áru kódot jelző papírdarabot.
Így már minden világos lett!
Bár tovább értetlenkedtem magamban:. Ha van vákuum csomagolt Pick- vég, akkor hol van a vákuum csomagolt Pick - eleje…?  Ezentúl ha meglátok egy felvágott-darabot, akkor gyötörni fog a kérdés: én most az elejét kapom, vagy a végét?
Hát bizony nem mindegy! Lehet, hogy más íze van az elejének, mint a végének?

………………….

 
Nagy Éva: Ó, ha csillag volnék

Ó, ha csillag volnék fenn az éjszakában,
fényt gyújtanék csendben az éj ablakában.
Az ég hozzám hajolna, titkait mesélné,

s minden bánatos szívet hajnalig kísérnék.
A Hold rám mosolyogna ezüstös szemével,
a szél üzenne nékem halk zenével.
Fényem puha kendőként hullna lenn a földre,
hogy aki elfáradt már, megpihenjen benne.
Ha sírna lent egy lélek, hozzá lehajolnék,
sötét egén egy apró reménysugár volnék.
A bánat ajtajánál szelíden megállnék,
és egy maréknyi fénnyel új holnapot kínálnék.
Ó, ha csillag volnék, csak azt kérném az égtől,
megóvhassalak téged minden sötétségtől.
S mikor a hajnal végül aranykaput tárna,
fényem ott maradna még a szívedbe zárva.

*

AI kép

……………….

 

 

Felső Tamás: Az égi folyam lüktetése

(meditáció)

Mikor éjszaka felnézel az égre, láthatod, hogy az égbolt nem csupán sötétség, hanem egy végtelen, bársonyfekete óceán, amelyen a Tejút feszül át, mint egy ezüstös tajtékból font híd. Ez a világító folyam nem más, mint az univerzum emlékezete, az istenek által elszórt gyémántpor, amely megcsillan a végtelen idő partjain.
Nem csillagokat látsz, hidd el, hanem a mindenség lélegzetvételét. A Tejút egy visszatartott sóhaj, amely az örökkévalóság és a jelen pillanat közé feszül. Úgy kanyarog fejünk felett, mint egy fekete hajba font fehér selyemszalag, amit egy láthatatlan kéz fésült szét az éterben.

Felső Tamás

Milliónyi apró mag ragyog benne, amelyeket az ismeretlen keze vetett el a sötét ugaron, hogy aztán aranyló és ezüstös kalászokként ringatózzanak a kozmikus szélben.
Az angyalok ösvénye is ez.
Egy kísértetiesen fehér, foszforeszkáló lábnyomokból álló sor, ami a semmiből tart a mindenség szíve felé.
A Tejút a csend látható megnyilvánulása. Olyan, mint egy mozdulatlanná dermedt vízesés, ahol a vízcseppek helyén naprendszerek várakoznak. Ebben a tejfehér derengésben az ember ráébred, hogy ő maga is csak egyetlen porszem ebben a gigantikus, lüktető világban.
A Tejút nem is az égbolt dísze, inkább a lelkünk ablaka a végtelenre, ahol a sötétség a csillagok bölcsője.
Ez az égi folyam az éjszaka gerince is, amely megtartja fejünk felett a kupolát, nehogy ránk szakadjon a magány. Amíg ott ragyog, addig tudjuk, a sötétségnek is van útja, és minden árnyék mélyén egy izzó, el nem múló fény lüktet, hogy irányt adjon és mutasson életünk sötétebb óráin is.

.......................................

Tarcsay Béla: Napkelte c. festménye

(33x48 cm, pasztell, papír)

*****************************************

 9. NAGY VENDEL ÉLETE VERSEKBEN 

   (harminckettedik rész)

 

SZÉNA VAGY SZALMA

Széna, szalma, széna, szalma,

lábaidra kötve

mindegyikből egy kötegnyi,

bal, jobb, bal, jobb,

hogy tudjad melyik, melyik akar lenni.

széna-e vagy szalma,

ehhez elég ennyi.

Isten veled Boros Örzse.

kocsmában meg ki van írva,

hitel... alma.

idefigyelj Lajos,

pénz nélkül mulatni bajos.

óhaj, sóhaj,

vasalt százas,

kincstári szajha,

nincs?

akkor mehetünk haza.

Csak nyugalom,

A hosszú élet ritka.

A pontos elszámolás,

A tartós barátság titka.

Azt mondod, ez közhely.

Röhej.

Ez nem gazság,

Hanem az igazság.

a vásárban csak háromféle cukor volt,

törökméz, bocskorszíj, krumplicukor.

ja meg tükrös szív, és

faszárú nyalóka.

tessék mondani, maga gyógyszerész?

mert olyan szimpatikus.

én nyitott vagyok a világra,

de magasabb szempontokból

keveset járok a világba.

tyúkperekkel nem foglalkozom.

olyan vagyok, mint a kocsiban a harmadik ló,

odakötött szélhámos,

mellette szaladó.

a templomajtóra ötszáz éve kiszegezte

Luther Márton,

eretnek téziseit,

mitől teljes búcsút nyerünk,

de mi közünk van nekünk

ehhez a négerhez?

kérdi ki tudatlanul

Martin Luther Kingre gondol.

most pedig a sekrestyés kisöccse

kirajzszegezte mindörökre,

a galád kölyke,

Jézus téged is hív,

de nem mobilon.

s mikor meghalt a plébános,

élményeit összegezve,

tanulmányait befejezte.

s én nem rejtem el magam

az Isten elől.

s főleg nem fordítok

hátat neki sehol,

felvezeti tekintetem

égre a templomtorony.

csak azt kérdem,

melyik Armstrong járt a Holdon?

én tudom...

ki is szállt le a Holdra?

valaki megelőzte.

egy szopottgombócfejű

ferdeszemű ufonauta,

valamelyik égi vándorról.

2016. április 19.27

 

*

A HÉTSZÁZÁT

(A költészet napjára)

 

Nem kétszáz,

nem négyszáz,

nem ezer,

csak hétszáz csupán

verseimnek száma.

ne gondolja senki bután,

nem vagyok szószátyár,

csak költők sokadalmának

alázatos követője talán.

nem tudom, hogy mi az oka,

csak sejtem mint vad a vihart,

ennyien nem írtak még verset soha.

ha nem tömegekhez szólsz,

versed lóg a levegőben,

ha fiókodnak írsz,

sohasem jutsz előre.

mindenképpen várj a vevőre,

ki megjön előbb vagy utóbb.

kell bele paprika, só,

hadd eméssze az olvasó.

csípje száját és szemét

hívja fel a figyelmet, és figyelmét.

egy gatyám, egy ingem

a vers számomra csaknem minden,

dolgozom folyton ingyen.

meg kell győzni a sok tuskót,

kikkel döngölni lehetne a földet,

meg kell tudniuk a valót.

a költő mind koldus,

az írások szerint,

de mégis több Párizsban tanult.

hogy is van ez?

lámpásod tartsd magasra,

ne kezdjen munkájához sután.

de vajon mi marad egy költő után?

pár olcsó könyv,

s néhány örökérvényűnek vélt

őszinte gondolat.

a dolgokon elmerengve mondja,

nahát,

ejha,

azta,

hűha,

jé,

nocsak

hetedszerre azt mondja,

hm,

mert ő a kuka.

a hét vezér, a hét törpe,

és a hét gonosz,

s a hétszáz vers,

EGYRE MEGY.

ne törekedj a tökéletesre,

sohasem érheted el.

elégedjél meg

csupán csak a jóval.

a mákostésztában is ott a hangya,

de a többi az mák,

meghintve jó erősen

fekete borssal.

azanyja.

 

2016. április 8. 

 

*

BOSZORKÁNYTÁNC

A BOSZORKÁNYOKNAK ÉS A FŐÖRDÖGÖKNEK

(A költészet napjára ajánlva)

 

Csörren a dob,

A boszorkány táncol.

Szoknyája lendül,

Ha perdül százszor.

Boszorkányok gyülekeznek

Boszorkányszombaton.

Szipirtyók és Szipirtyókák.

Látszani engedik

Lápi rémek vigyorát.

Csörren a dob,

Az ördöglány táncol.

Szoknyája lendül,

Ha perdül százszor.

Ördögkerékhez

Fekete macskát láncol.

Homokóráján pereg

A szürke homok,

Mint parti fövenyen,

Elomlanak a nyomok.

Pattog a tűz,

Vörös-sárga lángja lobog.

Ördögfiak kezében

Peregnek a dobok.

Férfiak meztelen talpa

Ütemre dobog.

Ősi kovácsok tüzes

Szelleme forog

Itt ebben a táncban.

Énekszó csendül,

Szoknya ránca rezdül.

Vörös fejű ördögök

Ezüst szarva csillan,

Pokol tüzéből

Kénköves füst illan.

Fekete kondérban

Bájital rotyog,

Kígyó máj és békaháj,

Kormos padlón

Láncos bot kopog.

Boszorkák szaladnak

Az izzó parázson át,

Testük bujaságra csábít,

Ruhájuk lobot vet,

Levetik, sarokba dobják.

Meztelenül folyik

Tovább a tánc.

Főördög kezében

Csörög a lánc.

Önkívületében

Csókot vált a

Vonagló nőkkel.

Az orgia éjfélkor

Tetőfokára hág,

Senki nem alhatik.

Míg az eszelős tánc,

És a zene

Lelohad hajnalig.

Csak egy gyertya pislog,

Mutatja az utat.

Bódult pokolnépek

Falnak dőlve horkolnak,

Mindegyik kimulatta magát,

S káromkodtak egyet:

„Az angyalát.”

S a zizegő szalmán

Sorba lepihennek,

S kéngőztől hurutos

Tücskök hegedülnek.

2016. 04. 02.

 

*

A KÍGYÓ CSÓKJA

FANTASY

Felkapaszkodok egy kósza felhőre,

alattam a világ  vége,

lógatom lábamat a semmibe.

engem is elvarázsol még

a kígyó ölelése.

nyakánál fogva fejét messze eltartom magamtól

ő mélyen a szemembe néz,

hogy belém lásson.

az eredendő bűnnek,

a kígyó csábításának

erővel ellenállj,

testeddel, lelkeddel,

a  kígyó  csókja,

látom, elbódított  már.

tiltott  gyümölcsöt  kínál,

mézes, mázas  bókkal,

Lucifer hízelgő hangján.

miközben melegre vár

a kígyó fészke,

a tiltott fa alatt.

a  kígyó tojás

kikelni készül

s még vackán kell eltaposni

a mérges viperát,

hogy ne burjánzzon el a gonosz.

óvatlanul, ha nem vigyázol,

lángpallossal űzetel ki a paradicsomból.

Ezek után

Most már semmi

Nem számít.

Már semmi nem hiányzik.

A lényeg az, hogy

A gyerekek a

Napon legyenek,

Éretlen gyümölcsöt

Ne egyenek,

Egymásra kést ne emeljenek,

Káin és Ábel példáján,

Hogy bárányokat

Ne öljenek le

Áldozatként az Úr oltárán,

És hogy az Éva

Cipót süt.

Ha én nem lennék,

Meg a penész,

Ki enné meg

A kenyeret?

ha még egyszer övön alá ütsz,

fuccs a kistestvérnek.

Isten veletek.

utolsó kérdésem

a végére maradt,

hogy miért nem vadásznak a nőkre a férfiak?

mert csupán tenyérnyi prémük van,

s az is lyukas.

ihaj, csuhaj, rókaprém,

más is kurvul, nemcsak én... 

 ***************************************** 

 10. ANGYALI TALÁKOZÁSOK 

 

Véghelyi Péterné dr.: Ölelj, szoríts, mert most meghalunk (II. rész)

(riport)

 
– No, dehogy lett meg a két gyerekecske, merre keresték őket? – Közben mi berendezkedtünk az istállóban a szalmaágyon, ott kaptunk
szállást előtte vitték el az állatokat onnan. Akkor azt mondta apám anyámnak: „– Gyere, menjünk és keressük meg az elveszett bárányokat!” Hát, anyám terhes volt, nehezen ment neki a menés, de elmentek. Addig tudakozódtak, hogy azt mondták, az éjjel egy komp elsüllyedt, s onnan behozták az embereket az iskolába, nézzék meg ott, s a szüleim meg is lelték őket ott. Sírtak, huuú! ”Megtaláltuk a gyerekeinket!” s akkor, amikor visszaértek, azt mondta apám: „– Soha többé senkinek nem adlak oda benneteket, akármit ígérnek, mert ti az Istenéi vagytok, és én rám lettetek bízva, én vagyok az apátok, s ti hozzám tartoztok. Gyertek ide mind!” S akkor ezt
mondta:

Véghelyi Péterné dr.

– Fogódzunk össze körbe, s kívánjátok azt, hogy most vágjon be ide egy bomba, haljunk meg együtt, ha meg kell halnunk. Mert akkor már a lovunkat is meglőtték, az egyik el is pusztult, a másiknak meg fájt a lába.
De bomba nem csapott be. Ám megint menni kellett, valami helyet találni, de nem tudtunk menni mivel ló nélkül, mígnem egy orosz katona kérdi apámat:
– Hát te miért nem mész?
– Meglőtték a lovamat, s nincsen mivel. No, az adott két ökröt, de gondolhatod, milyen lassan lehetett azokkal
menni, de hát menni kellett tovább. Szentmiklósra értünk, papoké volt az a föld is, tizenöt család ment együtt, de mindenkinek el kellett jönnie, különben megöltek volna bennünket. A szerbek mérgesek voltak ránk, de én már nem csúfolok senkit sem, mert mindenkinek volt elég, de nekünk sok. No és akkor ott nekünk dolgozni kellett ám, mert másképpen nem kaptunk enni.
Nagymamáék, szüleim, mi együtt nyolcanvoltunk, s akkor legalább kettőnek kellett menni dolgozni, hogy megkapjuk a kora reggel a szalonnát, kenyeret, majd ebédet. Mezőn kellett dolgozni; ott volt ugyanis minden hagyva lábon, a kukorica, répa, krumpli.
– De maguk tudtak dolgozni…– kezdtem meg kéretlenül mesélőm mondatát, mert jól tudtam, hogy már odahaza is jórészt napszámba jártak, mert kis földjük volt a székelyeknek, s nem ritka volt náluk
a tíz- tízekét gyerek sem.
– Hogyne tudtunk volna, abban nőtünk fel! A kicsi, hét–nyolc éveske az
már kellett menjen a sok-sok hagymát, káposztát gazolni. Az öt–hat éveskét márkivitték, s tanították: „
– Guggolj le! Ez a gaz, ez nem, ezt kell kiszedni.”
Meg kellett tanulni– kacagott.
Kacagtam vele, s nem állottam megkérdezni:
– Ó, ha a mai hét–nyolcéveskéket kivinném? –intéztem kuncogva az asszonyhoz a válaszra nem váró kérdésemet.
A fejéhez kap, s kacagunk, de sajgó szívvel.
– Jaaj! Isten őrizz! De már meg se ismerik, hogy melyik a gaz, s melyik a növény. Akkor nem így volt. Apám s anyám dolgoztak, de anyámnak egy hónapja volt a szülésig, ott mi barakkokban laktunk, hatalmas nagy épület volt, s a közepén ilyen négy sarkos, deszkából ácsolt priccsek, úgy mondták, ott lehetett aludni, képzelheti, 24 család volt ott, mindenki a csomagját tette le, az volt a válaszfal. Apám azt mondta, hogy hogyan lehet ennyi nép között – ott volt annyi gyerek, s asszony – szülni, s akkor érdeklődött a szomszédos tanyán, ott csak öt-hat székely család élt, s ők odaadták a konyhát. Egy asszony három gyerekkel, képzeld el, hogy a spájzban lakott, egy kilencgyerekes család meg a szobában. De térjünk a lényegre! Ott született meg a kishúgom december 12-én, s mi ott voltunk karácsony napjáig, de akkor bejöttek az oroszok, s megint el kellett menekülni, s mi most sem tudtuk, hogy merre megyünk, hol alszunk. Előre vonultak a németek, az oroszok meg utánuk, s
egymást lőtték. Két front között menekültünk, de ott is annyi volt a halott
mindenfelé Fejér megyében, Martonvásár közelében!
– Látták is?– kaptam fel a fejemet, hogy ez a kislány már megint halott mustrában van.
– Persze, ott voltak, nem voltak még eltemetve.
– Katonák voltak?
– Katonák. Mindent megértünk. De most másról akartunk beszélni – vet véget maga az emlékezetből kiemelt halottas mezőnek.
– Akkor odajött a csoportvezető, s akkor azt mondta apámnak:
– Nem kaptok tejet tovább a gyerekeknek, ha még egy fő nem jön dolgozni, mert sokan vagytok.”
S akkor apám azt mondta nekem:
– Kislányom, gyere te is dolgozni! Segítek, mellém veszlek, segítek, csak gyere, nehogy ne adjanak tejet. S akkor én elmentem, de mivel hogy én nem tudtam érni a többiekkel a sorban, hátulról odajött a csoportvezető, az bakancsos volt, akkorát ütött a hátamra, hogy a gerincemen van egy nagy hajlatom.
– Attól? –hüledeztem, s éktelen haragra gerjedtem a szívtelen bánásmódhallatán.
– Akkor ez nem maguk fajta volt…– be sem fejeztem, Brigitta néni
folytatta a gondolatomat:
– Nemszékely származású volt. Hogy milyen volt, nem tudom, de nagyon rossz ember volt. Akkor ott leguggoltam és sírtam, apám fölvett, megpuszilt, s kérlelt:
– Gyere csak, ne maradj le, én majd kettőt viszek, s akkor úgy kellett
dolgozni. Mindenki elmenekült onnan, Szentmiklósról ez olyan 5-6 kilométerre volt, Szentlászló.
– Decemberben már nemigen lehetett kint dolgozni, ugye? – számolom a napokat, miközben kémlelem a menekülők képzeletbeli egét, ami nekik akkor volt a széles otthonuk.
– Kellett, mert volt jószág is, az uraságnak több mint 100 tehene volt, s azok nem kaptak enni, hogy mindenki elment, úgy bőgtek!– emelte fel kezeit, majd azokból kört formálva illusztrálta a látképet:
– Ilyen nagy volt a tőgyük! Minden munkás elmenekült, mert jött a háború hátulról, s nagyon féltek az oroszoktól. Akkor télen hát most anyám megdagasztotta ott a kenyeret, s meg kellett volna süssük, de csak egy kemence volt a pusztában úgy mondták, puszta.
– Ki megy el a kemencét megfűteni?”– volt a nagy kérdés, erre mondom: – Én!”– kiáltja az egykori tízéves kislány öntudatos
bátorságával.– S mamámmal ketten elmentünk. Gondolhassa, milyen volt az, babszalmával fűtöttük, ennek olyan vastag füstje volt, mindjárt észrevették, ahogy kezdtek jönni a gomolyagok, s abból gondolták, hogy valami más, s kezdtek lőni irányunkba. A kenyértészta ottmaradt sütetlenül, mi meg elfutottunk. Anyám betakarta egy asztalkendőbe, feltettük a kocsira, s mire eljutottunk valahova, hogy leüljünk, meg volt fagyva – mondta, s hangja nevetésbe fulladt.
– Jaaaj!– szaladt ki a számon a nyomorúságnak erre a keserű komédiájára.
– Karácsony napja volt, mi akkor bementünk egy házba, amit a házigaz
dák szintén otthagytak, tiszta üres volt, egy nyitott melléképületben volt egy rossz kályha, annak a kályhaplatniján megsütöttük ezt a tésztát, s azt anyámék elosztották ;az volt a karácsonyi   ebédünk. S akkor én meg a nagymamám megkerestük a pincét, s ott apró krumplit találtunk. Akkor volt szűz krumpli, anyámék úgy mondták. Az a szűz, hogy nincs rajta se zsír, se semmi, csak
krumplileves.
– Üres házba mentek be akkor?
– Adonynál, ahol volt egy kanyar az úton. A tanyán aludtunk két éjjel, s azt mondták, hogy lehet menni Fejér megyébe, ott majd kapunk valamit. Eljöttünk Dunaföldvárig, onnantól még 8-10 kilométer volt Baracs, s ott volt egy új telep, amit Horthy Miklós építtetett, hogy kinek, azt nem tudom, de még iskola is volt, csak az ablakokat kellett volna berakni, meg a templom is el volt kezdve, egy nagy falut csináltak.
–Kinek készült ez a falu?– kérdeztem, tudva, hogy a szovjet csapatok 1944 decemberében Dunaföldvár és Baracs térségében egyszerre lépték át a Dunát, és a harcok mindkét települést súlyosan érintették. A házak pedig valószínűleg a Horthy-korszak ONCSA-program (Országos Nép- és Családvédelmi Alap, 1940–1944) keretében épülő, de az orosz front miatt kényszerűen leállított építkezések voltak. A felvetés részben Illyés Gyula magyar népességfogyásról írt munkáiból ered. (Pusztulás [1933] és Magyarok megmentése [1934]). Ezekben a parasztság jelentős részének földnélküliségét jelölte meg a hazai romló demográfiai helyzet okául. Nyomában Németh László Debreceni Káté c. írásában tételesen összefoglalta a kívánatos intézkedéseket. Más
részt Esztergár Lajos pécsi szociálpolitikus, későbbi polgármester javasolta a segélyezés helyett, olyan támogatások bevezetését, amely a szegényeket hozzá segíti, hogy a továbbiakban a saját erejükből tudják megoldani gondjaikat, s ne alamizsnára építsék az életüket.
– Oda bementünk, kinek ami helyiség jutott, hogy csak ne kint aludjunk;
egy szobába még négy család is jutott. Mindenki félt az oroszoktól.
– Lehetett hallani az oroszok hírét?– tudakoltam, bár ez hazánk asszonyainak becsületbeli ügye, volt-e már a magyar asszonyoknak nagyobb gyalázata, mind a felszabad-ú-lás mocskos erkölcstelensége?!
– Persze, a lányokat szedték össze és vitték. S mivelhogy előtte építették azt a falut, de félbemaradt a front közeledte miatt, a sok-sok ablak meg ajtó be volt oda állítva, még nem volt beépítve, mögötte volt sok hely. A lányokat – akik nagyobbak voltak, mint a testvérem– akkor oda bújtatták be, s ott voltak hetekig, amíg az oroszok el nem vonultak. Mert ha kijöttek volna!…nem folytatta.
– Akkor ezek az oroszok hoztak oda tengernyi ruhát, hogy az
asszonyok mossák ki. De olyan tetvesek voltak, hogy huuú! –kacagva felemeli mindkét kezét– így csináltak, de ki kellett mossák.
– Hátpiszkosak voltak az oroszok?– kérdeztem, de lelkemben erkölcsi piszkukat láttam, vagy csak a háborúé ez a mocsok?
– Hát, katonák– válaszolta az asszony, s ezzel elmondott mindent.
Eszembe jutnak Somogyvár Gyula nagy háborús regényei, amikor a baka írja; hetekig nem került le róluk a bakancs, vagy a ruha, hát, katonák voltak.
– No, de most hagyjuk el a katonákat, végül megérkeztek ide, Tolna megyébe?
– Ott teleltünk ki, s tavasszal mondták, hogy felszabad-ú-lt az ország, s a németeket telepítik ki, s azoknak a helyére mehetünk be.
Hát minden hol elkergettek bennünket, hittük is meg nem is, de hát mindegy! S akkor eljöttünk ide, de még a németek itt laktak, ott sírtak szegények! Jól emlékszem, akkor már 14 éves voltam.
– Az hogyan volt, Brigitta néném?– s együtt róttuk az akkor még földes varasdi utcákat.
– Amikor ide értünk – mondom – a németek még több helyen benne voltak itt a házakban. Volt aki elkergette őket… minden emberben van jó is, rossz is – mondta az asszony, s én érzem, sok mindent látott, mondhatna mást is, de van mire felnézzen, s az apjára emlékezett.–Meg ha ugye az ember kétségbe esik, indulatból cselekszik
– csatlakozom a helytelenkedők felmentéséhez.
Igaz, a menekülésben, méltatlanságokban megfáradt vándoroknak azért csak ott volt a Jó Isten a szívükben? A történelemben nincsen jó erkölcsi felmentés az emlékezet megszépítő messzeségében. Nem jár felmentés a zűrzavarban, éhínségben megfáradtnak az erkölcsi vétekre semmiképp sem, ám csak az Úristen tudná felöltöztetni a pőre igazságtalanságot, de egykor volt sorsokon mindig lötyögnek az új szabású gúnyák. Isten előrelátását tudva lehet
elfogadni az igazságtalanságot tudva azt, hogy minden jogtalanság megtorlója az idő, amit Isten tart kezében. Mert a történelemnek két szeme van: a tér és az idő. S az igazságtalanságban félszemű az ítélet.
– Mi amikor idejöttünk, itt volt a háziasszony, neki egy fia volt, az is katona volt, a menye meg elment haza, s akkor azt mondta apám:
–Várjon… néni, maradjon itt! Svábok voltak, az ő házukba tettek be minket, s akkor valaki elárulta, hogy a svábokat összeszedik és elviszik Lengyelre, ott voltak összegyűjtve. Ezt apám amikor megtudta, anyám akkor sütött kenyeret, azt apám szalonnával felpakolta, meg valami sonkát mellé, nem tudom még mifélét, elindult lóval – volt lovunk–, s elment megkereste Margit nénit meg a menyit, s odaadta nekik, ott sírtak. Mondta nekik apám:
–Tudják mit, jöjjenek vissza! Szökjenek meg!”– pedig szöktek meg többen, de ha elfogták, onnan baj volt mán. De nekik sikerült. Visszajöttek, s akkor együtt laktunk sokáig.
– S nem keresték őket?
– Azután már nem keresték, ha egyszer otthonról elvitték őket.
– Milyen jólelkű ember lehetett a maga édesapja – szakadt ki belőlem a leplezetlen csodálat, mert akkoriban, a nagy rablások, zabrálások idején csak az Istenfélelem vetett gátat a sátáni diplomáciának, melynek még igen sokáig kellett ostromolnia a magyar paraszti szíveket.
- Éltek- e sokáig sodródó bárkán? Csak a föld elvételekor kapott a rend. De addig, akárhányszor újrakezdték, ha volt föld, s szabadság a munkára.
– Hát, apám sekrestyés volt, már csak jó lehetett! Imádkoztunk étel előtt, étel után. Vacsorakor és felkeléskor, s a misére szigorúan menni kellett. Sorban letérdeltünk, úgy imádkozott együtt a család.
– Ó, ma ez hiányzik a világból, s helyette mennyi felesleges a sok kacat!
mondtam a kép után elmélázva, én hányszor hallottam ezt öreg ajkak közül, s milyen egyformák ezek a székely családi imádságok!
– Hiányzik – helyesel az asszony–, de mondhassa ezt az ember, kiröhögik.
– Én mondom –feleltem lesújtóan, mert hát mekkorát fordult a világ, azaz
az emberi lélek kifordult a tengelyéből, mert nem függeszkedik az Istenfélelemre. De hát, az édesapja helyet adott az asszonyoknak, befogadta őket, hát, miféle dolog, de a sajátjukba.
– Igen, innen aztán eljártak napszámba Bonyhádra kukoricát összeszedni, kruplit kiszedni, zsidókhoz takarítani, sokfelé kaptak munkát, s mindig haza jöttek éjjelre, s egyszer azt mondta apámnak a Margit néni – pedig ő volt az öregebb:
– Feribácsi, a lányoméknak van két gyereke, az ura katona, nem
kapnak helyet sehol, hova menjenek, nem hozhatnám ide őket hozzánk? Az első szoba szabad.
– S azt mondta apám: Hát, ha már ennyi itt van, maga a menyével – de unoka még nem volt –, akkor jöjjön aki jön.
– Jólelkű…– csak ismételtem.– Nagyon, nem vert meg minket apám soha!– idézte meg lágyszívű apját a kislány.
– S az édesanyja se bánta…– kezdtem az asszonyt én megidézni, ő valahogy a messzeségbe veszett ezen a vándorláson.
– Ó, dehogy! Anyám sokat szőtt, hímezett, nagyon szépeket, s akkor vitte
eladni a vásárba, a románok megvették odahaza is sok pénzért. Kenderből csinálták, vettek ilyen ötkilós gyapotot, s azzal dolgoztak, varrónő is volt.
–Termeltek kendert is?– firtattam, mert igencsak akartam fitogtatni kenderkészítő, fonó tudományomat, melyet egy másik székely asszonytól tanultam. S nem rég értesültem egy sváb nénitől, hogy a dorogi kenderáztató közös volt a székelyekkel, de a székely asszonyok szebben szőttek, ezt elismerték a svábok is.–A kendert úgy szedték ki, hogy a virágja a szárának sárga lett, s ami a magot termetet, az sötétzöld. S akkor belementek a kender közé, de csak a virágost
szedték ki, mert ebből szebb vászon lett, mert világosabb volt. S utána eláztatták vízbe egy hétig a nagy folyóban. Ősszel kellett összetörni, kipucolni, mert hidegben már nem lehetett kint dolgozni. Télen aztán fonták, szőtték, esténként mindig egy másik háznál összejöttek, a férfiak kártyáztak.
– Dióra?–vetettem közbe örömmel, én ezt is tőlük tanultam.
– Dióra karácsonykor– nevet az asszony, alighanem élvezi a szakértésről jelentő kérdéseimet.
– Ilyenkor maguk gyerekek is ott voltak?
– Ott, megtanultuk mi is, de annyira már nem tudtam, mint anyám, pedig ő nem tudott írni-olvasni sem, de fejből számolt. Mezőre is kivitt bennünket, s ott rátett minket a földre, hogy eridj, szedjed ki a kruplinak a kóróját. Azt előre ki kellett szedni, s utána szedték ki a felnőttek a kruplit. A gyerekek húzták a kórót, a szülők meg kiásták.
– Margit néni lányáék meddig laktak magukkal?
– Kicsivel több mint egy évig, megúszták a kitelepítést mert elbújtak, szegényeknek kellett bújkáljanak, de apám befogadta őket, nem az ég alatt aludtak, volt fedél a fejük felett. Sokan maradtak itthon a svábok közül, aki itt maradott, mert el tudott bújni, azt utána már nem zaklatták. Utána mentek napszámba, s ahogy úgy feltalálták magukat, mert enni kellett.
Most beállt köztünk egy kis csend, sokan lettünk a kis előszobában; éreztem, Brigitta néni most számba vette az elvenni nem akart, de megkapott ház később igazságtalanul összeboronált népes családját, ahol az asztal közös lett, mert a szükség is egy volt, az otthonra vágyás. Utána somfordáltam volna, de csak illetéktelen kíváncsiságomnak adhattam hangot keresetlen, gyatrán fellelt kóró szavaimmal.
– Sokszor elgondolom, kedves néném, hogy milyen volna lehunyni a szememet, s amikor újra felnyitom, látnám, hogy milyen volt Varasd, ez a ház, az utca, ahogyan az emberek akkor éltek, beszéltek, egymásra néztek…
– És nem lehet?– mosolyog rám az asszony, majd nevetve folytatja – Deee, lehet azt. Hát, ha nem tudsz aludni, csukd le, s emlékezzél vissza, s akkor odajön eléd.
Melegség ömlött el a lelkemben, mert éreztem, hogy az asszony beengedett, el nem zavart, s hiszi, tudja, hogy mindezt látom, amit régen folyt életről itt elmesél. Hát hol lehet ez az átjáró egyik embernek a másik életébe. Milyen csuszkán pottyannak a szívünkbe a hívó szavak?
– Igen ám, de én azt akarnám látni, amikor maga gyerek volt. Annak a gyereknek a szemével, szívével akarnám látni azt, amikor még normálisabb volt a világ, hogy úgy mondja… vagy … jól gondolom. Amikor még nem hagyták a másikat az ég alatt aludni.
– Jaaa!– kacag az asszony a nyelvtörőmön.– Teee, jobb világnak jobb volt, de szegényebb világ volt, ez igaz.
– S maga szerint, Brigitta néni, mitől jobb egyik világ a másiknál?
– Ej, bizony elővettem a legfontosabb kérdésemet.–Attól, ha az emberek egymást megértik. De hát, ki tudja! Se óvoda nem volt, se játszótér nem volt, iskolába lehetett járni, de nem mindig sikerült a háború
alatt. Én itt csak egy évet jártam a 6 elemi után, mert kellett menni apámmal kapálni. Három romániai, három bácskai osztályom lett (alighanem Horthyvára volt az a hely), de mindent, ami lényeges, az imádkozástól a munkáig a családban tanultunk, s azt sosem lehet elfelejteni. Meg kellett értenünk egymást itt is, hiszen egybejártunk a templomba a svábok, székelyek, mindenki katolikus volt. Ez adta meg az együttélést, a megbékélést. Emlékszem
még a plébánosra is, szembe volt a plébánia, apámat mindig úgy köszöntötte: „Szomszéd Uram!” A nővérivel volt itt ez a plébános, majd Pécsre ment, ott is lett eltemetve, nyugodjon.
– Hogy hívták a plébánost, emlékszik-e a nevére?
– Nem jut már az eszembe, de nagyon jó ember volt.
- Hát, tudja, volt itt Varasdon egyszer, egészen pontosan az első plébánosa a Szent Jakab tiszteletére szentelt templomnak Német János, aki 1804 és 58 között volt itt kerületi esperes, majd tiszteletbeli kanonok. Ez a János atya egy alapítványt létesített, amelyből az összes iskolás 100 éven keresztül, tankönyvet és írószereket kapott! Még Brigitta néni is részesülhetett ebből! Erre akkor bukkantam a pécsi levéltári iratokban, amikor Varasd nevéről, meg Csicsóról kerestem, hogy ezek milyen virágzó helyek voltak.
–Ez a plébános, majd eszembe jut a neve, még tanított is minket szerepelni karácsonyra. Egy olyan történetet, amiben volt Mária, József, Keresztelő Szent János, pásztorok. Nagy színpad volt, s úgy betanított minket, hogy mindenki tudta, mit kell mondania. Sokszor be is jött hozzánk, volt neki fényképezőgépe, s lefényképezett, ott van ni, az a nagy kép– mutat a falra. Felpattantam, mert igen megörültem, hogy a múltidézőhöz kapott lelki sziluettek arcot is nyernek a plébános vakujának jóvoltából.
– Megszabad nézni?– s alig vártam, hogy engedélyt adjon a kép levételére.
– Disznótoros, tizenhatan vagyunk rajta. Lefényképezheted.
– Hol van maga, néni?– guggoltam mellé, s figyeltem mutatóujját, mert el
sorolt mindenkit.
– Na figyeljél, ez az öcsém, ez a kislányom, ez a férjem…– mutatja az elsősorban a vidám arcokat, én meg szinte érzem a jóillatú pörcöt, a töpörtyű sercegését az arannyá változó zsírban.
– Ja, hogy itt már fiatalasszony volt!
– Ez a sógorom, a nővérem, itt a kisgyerek, na, ez is a testvérem, ő született a menekülés alatt– közbevágtam:
– December12-én.
– Igen, ez a Klára nagymamám.
– Ilyen csinosan voltak viseletben a disznótoron?– incselkedtem, mert mindenki nagyon fessen, az asszonyok kendője macsukába kötve, ahogyan kell.
– Nem akkor készült ez a kép, amikor dolgoztunk– mosolyog Brigitta né
ni –hanem másnap, akkor szépen felöltözködtünk. Volt kolbász, hurka volt sütve, töltöttkáposzta, kalácsot süttek, süteményt nemigen, de kalácsot igen és pálinka, bor az ritkán, mert nálunk otthon még Romániában nem is volt szőlő.
– Megfigyeltem, hogy vannak itt a környékben kifejezetten olyan székelyes nevek, jól látom?
– Igen, hát Emerenc, Regina, Apolló, Brigitta, Genovéva ez a testvérem,
Apolló is a testvérem.
– Itt, maga fölül?– bólint, amikor rá mutatok a képen.– Itt maguk ezek
szerint otthonra találtak, ha szabad kérdeznem?– s elléptem a kitelepítéses fényképtől, ami a disznótorossal ellentétben ijedt arcú gyerekecskék ábrázatát mutatta, akik az idegen fényképész lencséjébe hunyorogtak, majd minden bizonnyal arra az édesapára néztek, aki a kék eget nevezte meg otthonuknak.
Bánták is ők ezt a végtelent, az istállót, vagy a félkész ONCSA-telepet, ők csak azt az apát nézték, aki visszafutott az Oltáriszentségért, vagy azt az anyát, aki akkor is megsütte a kenyértésztát, ha az többed szerre is megfagyott. Ki tudja, talán a legszebb, s legfinomabb karácsonyi ebédjük ez volt, mert igazi volt, mert kenyér volt, s a kenyérben hagyta magát itt nekünk az Isten.
– Elsőre még nem, mert azért nagyon sajnáltuk, hogy kizavarták őket innen, de hát meg kellett élnünk    ,s apám bebizonyította, hogy lehetett ezt közösen is.
Akkoriban az emberek tudták hordozni egymást. Ezt kérdezted, hogy miben volt jobb az a világ. Ezért befogadott mindenkit az apám, aki oda való volt, de minket nem fogadtak ám be mindenhol! A kutyát már mondtam, de volt, hogy elzavartak, mert így volt könnyebb. Apám senkit nem zavart el, mert tudta, érezte, hogy az az ember odavaló.
–De a Margitnéni menye a gyerekekkel nem volt odavaló, mégis befogadta.
- Talán azért, mert mindannyian abból éltek, amit az apukája Kalocsáig a szíve fölött hordozott, hiszen ő is abból élt.
– Abból, s egész élete ez volt, ezért voltak jó beszélgetései a plébánossal, de hogy is hívták őt…?
– Alighanem a Lackfy Emil atyáról van szó, akiről az iskolát is elnevezték, ő már 1942 óta itt volt, nagyon ismert pap, sokat tett a faluért.
– Mert annak idején a falunkban is a pap volt az okos ember, akire hallgatott a nép, mint már mondtam.
Mert megtanultuk mi, hogy amikor minket a Mária Terézia királynő betelepített Bukovinába, a Hadik András gróf
kezdeményezte, aki összeszedte a Moldvában bujdosó székelyeket, hogy haza hozzanak bennünket Magyarországra. Ekkor a Mádéfalvi mészárlás miatt szóródtak szét. S most a papok egyezkedtek a Horthy Miklóssal is, amikor a telepítésekről volt a szó.
– Ez igaz, a telepítési agitációt katolikus papok mozgatták, de igen jó szándékkal, az oláhok ugyanis ellehetetlenítették a székelyeket.
– Hadikfalva meg azért lett az, mert a Hadik grófról kapta a nevit,
s mivel András volt, ez lett Andrásfalva, ez 8 km-re volt tőlünk. Istensegíts meg, mert ezt mondta a székely reggel, délben, este: „Segélj meg Istenem.”
Fogadjisten meg azért, hogy fogadjanak be minket. S még egy volt, az most nem jut eszembe, de 5 falu volt.
– Józseffalva, Brigitta néném, mert akkor már Mária Terézia királynő fia, II.József ült a trónon, no az volt még egy katolikus ember! De tudja-e, hogy Kisdorogra került Sebestyén Antal a hadikfalvi plébános, akinek minden ki telepítési szervezés köszönhető?
Az öt bukovinai székely település. S mi tudjuk-e? 1920. október 1-én kapott kinevezést a legnagyobb bukovinai
katolikus magyar plébániára, a 6000 lelket számláló Hadikfalvára. Jelentős szerepet játszott a trianoni békeszerződés után az erdélyi magyarsággal való kapcsolatok kiépítésében. 1926-ban a Magyar Országos Párt gyűlésén is beszédet mondott. 1927-ben az istensegítsi pap halála után, egy évig ő végezte az ottani megüresedett plébánia lelkipásztori teendőit is. 1940 decemberétől Dél-Bukovina fő esperese. A bukovinai székelyek áttelepítése után tovább folytatta hívei lelki gondozását az egyik hadikfalvi telepen, Horthyvárán. Bácska elhagyása után a Somogy megyei Nagyszakácsiban helyezték el ideiglenes menhelyen, majd a Tolnamegyei Kisdorogra került, ahol 1961-ben halt meg.
– Igen, ha én ezekről mesélek, azt nem tudják elképzelni, mert nem élték át. De te, értetted.
– Dehogynem! – szólt lelkem mélyéről egy régi hang, amit már máskor is hallottam. Alighanem a disznótoros kép felől jött, a menekülő jó szülőktől,
Klára nagymamától, a vízen karját kitáró, okos, hites nővérkétől.
Öleld, szorítsd őt a szívedre, s véss mindent jól az eszedbe, mert rajta állsz most te is ennek a csalfaságokon körbe-körbe forgó világnak hányódó tutaján. Véss jól mindent az eszedbe, írd a szívedre amit ők még elmondhatnak, s mond tovább, mert ha nem teszed, nem juttok át a túlsó partra, ahol Isten a tiszta szívűeket várja.

*

***************************************** 

 

 11. TERMÉSZETET SZERETŐ VERSEK 

 
Felső Tamás: Őszi zarándok

Bíbor palástját vállára vetve
ballag az erdők hallgatag ura,

kalapja felett megfakult fényből
reszket az alkony aranypora.
Szemében messzi nyarak parázslanak,
a távolban kihülő csillagok fénye ég,
s amerre néz, a zöld világra
rozsdaszín álmot lehel az ég.

Kezében egy görbe ágra támaszkodik,
súlya alatt az idő kérge is megreped,
léptének dobbanására egy-egy levél
száll alá a fákról, mint néma üzenet.
Köpenye redőiben a köd lakik,
s dérből szőtt, finom fátyolok,
zsebéből szél szökik elő esténként,
mi végigborzol mindent, mint hűvös alkonyok.
Ha elfárad a dombok vállán,
a szőlőhegy is csendesen meghajol,
s a hordók mélyén sötét arannyá
érik a nap, mely majd bor képében tovább dalol.
Nyomában a mezők is megőszülnek,
a folyó is lassú tükröt növeszt,
s a nádas, mint sok bölcs öreg,
a széllel esténként olyan mesét mesél,
mi úgy érzed, soha el nem ereszt.
Estére aztán elfogy körülötte az út,
s ő megáll egy csupasz fa alatt,
a messzeség ködében öltözik át,
hol már tél gyújtja fel új csillagát,
elfeledve a nyarat.
Aztán ahogy továbbmegy,
egyre halkabban hallatszik lépte,
s mögötte az erdő is lassan bezár,
egy aranyló levél forog még a szélben,
mintha búcsút intene vele a nyár.

…………………….

 
Földes Kriszta: Morajló szerető

Izzó testemen hűsítő zuhatag,
bőrömön szivárványszínt tükröz a nap.
Karjába zár a morajló vízesés,
vágyódó csókja mézédes érintés.
Tajtéka rám borul, mint könnyű selyem,
cseppjei végigsiklanak mellemen.
Mélyébe csalogat hűs, ezüstös ár,
bennem buja borzongással táncot jár.
Már nem tudom, hol ér véget a testem,
a víz zúgva magába szívja lelkem.
Robajló zuhataggal eggyé válok,
vad végtelen szeretőjeként hálok.

………………….

 
Kálmán Ágnes: Őszi hajnal
 
Aranyfényét csurgatja az őszi hajnal,
Bekandikál a nap az ébredező tájra
Rávetül az őszi hajnal a nyújtózkodó rétre,
Gyémántként ragyog hajnalcsepp testére
Kortyolva issza millió fűszál hegy,
Lecsorog torkára az éltető vízérnek
Csendes békességben legel a birkanyáj,
A távolban tehéncsapat tarkállik odább
Sűrű erdő szegélyezi a pusztaság határát,

mely az őszi elmúlásban éppen színesre vált
Csend szőtte lombjai halkan susognak,
Lágy pirkadatban enyhe szellők játszanak
Szívembe fonta magát a heverő pusztaság,
A föld illata orromba csapva messze szállt
Szétterül e zöld tenger a lábam előtt,
Boldogan szívom magamba ez éltető erőt
A tó, mely oly bővízzel várta a vadak seregét,
Most nád nőtte rengeteggé vált, sorvad szegény
Nem szárnyal már rajt’ madár fészkére,
Nem fészkel már vízivilág a nádas tövére
Most a rét szélén egyre több fácán gyűl,
Rikácsolva hasítják az ébredő nap csendjét
Fürgén futkároznak tova, s arra el,
ha békéjüket holmi, halk nesz kapja fel
Jó így lelkemnek ez a hely, hol békémet érem el,
Nyugalom csöppnyi szigetén, zöld tengerem ölén
Madárdalra ébredő hajnali nap fényén,
Szívemnek, lelkemnek adó, csendes békességén.
 
2025. 09. 30.
Minden jog fenntartva!

…………………..

 
Márkus Kata: Útra kél az Ősz
 
Kalapjával integet, ráérősen ballag,
őszi pókhálókban itt-ott fennakad.
Nem akar sietni, sok még a tennivaló,
szüret ideje van, potyog már a dió.
 

Deres hajnalokon fázósan didereg,
szakadt kabátján ki-be sétál a hideg.
Mikor az utolsó levél lehull a fáról,
egy nagyot sóhajtva hosszú útra indul.
 
Zúzmarás réteken, kopasz erdőkön át,
lyukas bakancsával dagasztja út sarát.
Hideg északi szél süvít füle mellett,
hegyeknek csúcsain, már hósapka billeg.
 
Félúton találkozik a hideg téllel,
hófehér a bundája, kucsma van fejében,
mint két jó barát, összeparoláznak,
fehér hópelyhek közt eltűnik alakja.

………………….

 

Nagy Éva: Az ősztündér búcsútánca

Október száz színt szór a fák közé,
az alkony lassan lép a kert fölé.
Egy ősztündér az avar szélén jár,

s a levelek közt visszanéz a nyár.
Ruhája bíbor, hajában levél,
a fák fölött egy halk szellő zenél.
Úgy táncol, mintha élne még a nyár,
pedig a tél a kertek alján vár.
Nem az fáj, hogy a lomb a földre hull,
hanem hogy minden egyszer elcsitul.
Amit szerettünk, őrzi még a szív,
s egy hulló levél újra visszahív.
Még egyet fordul, vállamra leszáll,
a zajos élet egy percre megáll.
Nem kérdi, mennyi ősz maradt nekünk,
csak súgja: „Pihenj. Ma még itt lehetünk.”

………………….

 
E.B.Pelsőczy Katalin : Életbe álmodni.

Fázós, szürkén didereg a hajnal
Ónos könnyétől maszatos az ég,
Ablakot nyit a tél rideg füttye
A kocka fordul... vacog a lét.

Tetszhalott holnap álmodni vágyik,
Sötét árnyakból fon koszorút
Rőt, égi fények hullnak a Földre,
Sóhajuk nyomán fagyos az út.
Meztelen bokrok suttognak csendben
- Szégyenlik pőre testüket -,
Fohászra emelt, elárvult águk
Imájuk aranya festi meg...
Esdeklőn várják tavasznak lelkét
- Imáik szárnyán érkezik -
Bódító télnek hófehér leple
Ezüstszín éjet álmodik.
Álmodik óvón, szándéka tiszta
- Halál homlokán döbbenet -
A kocka fordul nem tekint vissza,
Életbe oltja a földeket...
Minden jog fenntartva.

B.pest, 2024.11.02.

…………………….

 
Tóth Enikő Enci: Vers októberben
 
Hűvös a hajnal,
szél suhan éppen a tájon,
rozsda arannyal,

ébred az ősz, sose fájjon!
Váltja ruháját
fák levelének a teste,
hangulatánál,
várj, ha a földre leesne!
Majd jön a napfény,
méze eléri a vágyad,
égbeli festmény,
szép csoda, nincs magyarázat,
nyílik a lélek
őszi világra emelve,
sárga levélnek
titkait újra keresve...

……………………..

 
W. Ábrahám Erzsébet: ISTENES-SZÉPPEL...

Fáradt szívemmel lassan hazatérek,
köröttem fák, a gyönyörű vének,
itt van az otthonom, itt van a hazám,
elrejtett gyöngyszem, titkos varázs.
Ősznek eleje és ősznek vége,
hulló falevelek, aranyló fénye,
hiszem, hogy szebb így, jobb a világ,
istenes-széppel mosolyog rám.

***************************************** 

ÁS: Ő

 12. A. K. ANDRÁS: Ő 

(novella)

.
A leány, még szinte gyermek volt mikor elveszítette édesanyját.
Aznap, nagyon csúnyán összevesztek és ő haragosan vágta be maga után az ajtót! Pedig el akarta mondani anyukájának, hogy mennyire szereti, rajong érte és hihetetlenül büszke rá! Igen rá! Rá, az erős nőre.
Ám de nem az alkoholra, ami rabságában tartja az anyja törékeny testét és megtört akaratát. Nem, arra nem! Igen, arra haragudott! Azt gyűlölte! Nem a mamáját! Pedig küzdött, harcolt ellene, mégis veszített! A végén az imádott anya alulmaradt. Mert az ember, akit társának választott nem csak elárulta, hanem ki is használta. Saját otthonában megverte, igen gyakran megalázta és az életenergiáját is elszívta. Természetesen mindezt úgy, hogy arról a külvilág semmit se tudjon. Nem az asszony adta fel a harcát, hanem a teste. Az alkohol, amit segítségként használt sorsának elviselésére, valójában az ellensége volt.

A.K. András

Démon, ami megölte őt!
Vagy csak idáig szólt létezésének az ideje?!
Ezt sohasem derült ki. A lány sorsa már eldöntetett! Mégis ott a szabad akarat! Hogy-hogy nem, keresztezte útját újra és újra egy tisztán látó! Nem volt abban az emberben semmi különleges, csupán járt már odaát. Ezáltal lát, hal, érzékel és úgy döntött, megtöri a család, a leányt sújtó átkot! A tanult, az örökölt mintát, mely egy a teremtő által jól megírt életutat is a mélybe tud rántani. Mindezt csupán pár kedves, őszinte és igaz mondattal.
– Tudja, hogy szereted, szeretted… – nézet a leány körül keringő színekkel teli aurára – azt is tudja, ami történt, ahogy történt és mindaz mélyen bánt téged, nyomja lelkedet.
A leány körül keringő színes aura, ami nem az övé volt, vakítóan fehér lett. Mint aki, ami, határozottan helyesel.
– Ott van, ott volt mindig is, ahol te. Minden lépésed követi, figyeli, óvja.
És a vakító fehérség, meleg napsárgára váltott, mint aki, ami minden egyes szóval egyetért. A látó már rutinosan kezeli a jelenést, véletlenül sem rá nézve. nem, nem teszi! Egyenesen a leány szemébe néz, aki már régen nem tizennégy éves kislány. A leány szemében könnyek jelennek meg, melyeket megpróbál megfékezni. Hangja elcsuklik, miközben megpróbál válaszolni. Feltéve a kérdésbe foglalt fájdalmát, amit kijelentésként ad ki magából.
– Nem tudom tudta- e mikor meghalt, hogy nagyon szeretem őt!
– Most is tudja.
A napsárga fény hófehér, az izzó platinánál is fényesebben ragyogó energiagóccá vált!
– Tudja, érzi. És te is tudod, te is érzed. Csak nem mered elhinni, mert aznap, akkor, a dühöd elvakított és meggondolatlan voltál. Pedig nem is rá haragudtál. És ő mindent lát, mindent ért és mindent érez is. A fájdalmadat is, ami a lelkedet nyomja.
A körülötte lebegő a napnál is fényesebb aura fénye lassan alábbhagyott, átváltva megint napsárgára. Meleg és barátságos szeretettel teli fényével ragyogva körbe, ölelve át a leányt. A leánynak meg kellett kapaszkodnia, mert kezdte elveszíteni az egyensúlyát. Úgy érezte, mintha egy pillanatra kilépet volna testéből, pedig nem, nem ő lépett ki. Hanem a körülötte lévő aurából felé áradó szeretett érintette meg egyetlen pillanatra lelkét, annak vérző sebeit. S bár a férfi régröl, születése óta ismerte a leányt, mind annak édes anyukáját, útjuk itt és most szétválik.
A jövőben nem muszáj így lennie, ám de most így lesz!
Búcsú képen azt a mondta neki, amit a lélek, aminek a ragyogását ő látta, láthatja, s ő felé közvetített gondolatokat fogadva mintegy üzenetet, átadva annak, akiért egykor élt a lélek élt és akiért mindenét odaadná még most is, ha tehetné.
– Az életed a tiéd! A döntéseid is mind a tieid. Ne enged meg senkinek sem, hogy azokat, a döntéseidet, azok jogait elvegyék tőled! Ez a te sorsod! A te életed és a te szabad akaratod.
A leány halás volt a régi ismerősnek.
A családja barátjának.
A korosodó férfinak, akihez valójában semmi köze sincs! Akit mégis gyermekkora óta ismer, akiben feltétlenül bízik, pedig nincs köztük sem rokoni szál, sem kapcsolat. Bár ez utóbbiban téved. Igenis ott a kapocs, ami vékony vörös fonalként kontinenseket is átívelően újra és újra visszavezeti őt hozzá, életvonalához. Igen, ezt ő is tudja. Itt és most útjaik elválnak. Mégis valami más, mégis valami könnyebb lett. Lekerült róla egy teher, mit oly régóta egyedül cipelt éveken át. Egy átok, mely a teremtő által előre megírt sorsára, életútjára igenis hatással van! A tisztán látó háttérbe vonult, visszahúzódik páncélja mögé, mint ahogyan ezt tette mindig is. Itt és most befejezte küldetését, egyelőre.
Egyelőre nincs több dolga a leánnyal.
A leány körül keringő aura, édes anyukája lelkének fénye lassan kihunyó árnyként tűnik tova a semmibe, ami valójában a mindenség maga! A démon mereven nézi a látót, miközben a leány távolodik tőlük. A látó állja tekintetét! A dámon fenyegetően, pengeéles karmát elhúzza saját nyaka előtt, miközben rothadó hússal teli fogaival a látóra vicsorog halkan hörögve és morogva felé, akár csak egy veszett kutya. Igen. Az, a látó, keresztül húzta számításait. Mert saját érdekének is ellent mondva, nem használta ki a leány megterhelt karmáját, hanem felszabadította azt a dámon uralma alól. Pedig tudja jól, fia mennyire szereti a leányt. Mégsem tette meg, mégsem befolyásolta azt, annak döntését, szabad akaratát.
Tehette volna?
Igen, határozottan tehette volna, mégsem tette meg. Mit ér a szeretet, ha nem őszinte? Ha csaláson, csalárdságon alapul? Nem. A helyes utat választotta. A látó nem rettent meg a démon fenyegetésétől, hanem hangosan nevetni kezdet.
A hatalmas családi fesztiválon senki sem értette miért nevet a házigazda hangosan a kert közepén, egyedül! Kissé öreg már, bolond is talán. Így aztán nem értették, félre értették. Persze, nem is érthették! Mert nem látták, nem láthatták a nevetésére fájdalmasan térdre rogyó hatalmas, fekete tűzben lángoló hihetetlen erővel bíró démont. Annak füleiből patakzó éjfekete, a halál bűzét és az élet gonoszságát árasztó, egyenesen a purgatóriumból érkező nemzedékekre elátkozott emberi vért! A démon lassan megrepedezett, majd darabokra hullt ahogyan a látó nevetése átjárta annak tagjait, eonok óta halott sejtjeit.

 *

Alig pár nappal később a leány már a föld egy másik pontjára tért vissza, hazament. Mégis úgy érezte, valamiért úgy gondolta, még találkoznak. Még vissza fog menni életében. Még nincs vége. Mintha csak lenne egy kapocs, egy láthatatlan fonal. Egy vörös fonal, mely összeköti a két családot, így vagy úgy. Döntsön bárhogyan is sorsáról, vállasza bármely utat is szabadon. Ezen gondolkozott, miközben a látó békésen hajtja álomra fejét valahol a világ másik felén.
Mert megtette, mit meg kellett tennie.
 
Vége…

*

AI - kép

*****************************************

 13. ZSIGMOND ISTVÁN: PALACK POSTA 

     (novella)

 
A tenger egész nap ólomszürke volt, mintha valami régi, kimondatlan bánat ülne a felszínén. A hullámok fáradtan csapódtak a parányi tutaj oldalához, amelyre a férfi már rég nem mert reménykedőn tekinteni. Nem volt már biztos benne, hogy ez a víz valaha is parthoz sodorja. A sós levegő megrágta a hangját, az elmúlt napok némasága pedig a gondolatait.

Zsigmond István

Hajótörött volt – de ezt nem csak a teste, a lelke is tudta.
A mellkasánál tartotta azt az üveget. Ujjai rákúsztak az üveg nyakára, mintha attól félt volna, hogy a hullámok elrabolják tőle, mielőtt ő maga vetné a mélybe. Még reggel megírta a levelet. A tinta már megszáradt, a betűk közt rejtőző félelem pedig olyan erősen áradt belőle, mintha minden rezdülése még ott élne a papír rostjai között.
Nem írta bele a nevét. Minek? Úgy érezte, már rég elmosta a vihar. Csak az maradt, amit elmondani muszáj volt. A sorsról, amely ide sodorta. A félelmekről, amelyek összeroppantották. A bánatról, amely már nem fért el benne, s amelyet most a tengerre bízott, mint ahogy az ember a túl nehéz terhet egy szikláról lerúgja, hátha könnyebb lesz utána lélegezni.
Aztán, mikor a nap alábukott, s a tenger fekete tinta lett, a férfi lassan felemelte az üveget. A hullámok játéka visszaverte hold fényét, s az üveg egyszerre tűnt hírvivőnek és koporsónak.
– Menj – suttogta. – Vigyél el mindent.
Egy gyors, mégis remegő mozdulattal a vízbe dobta. A palack egy ideig lebegett, majd lassan távolodni kezdett. Mintha száz apró pecsét ragasztotta volna rá a múltját, s mindegyiket a tenger próbálta volna feltörni. A férfi elnézte, ahogy a hullámok hol felkapják, hol eltűntetik. Azt hitte, talán soha többé nem látja emberi szem. Talán a mély sötétjében aranyhalak úszkálnak majd körülötte, és senki nem tudja meg, hogy valaki valahol segítségért kiáltott, saját életéből is kifelé.

*

Évtizedek teltek el.
A tengerparton egy kislány játszott, kagylókat gyűjtött, mintha kincseket találna. A szél csillogó tárgyat sodort elé: egy üveget, amelyet a homokba hányt a dagály. A kislány felkapta, s futni kezdett vele apjához.
– Nézd, apa! Palack posta!
A férfi mosolyogva nyitotta ki, ám a mosoly a következő pillanatban lefagyott a szája széléről. A papír megsárgult, a tinta kissé elkenődött, de még mindig olvasható volt. A betűk mögött pedig ott lüktetett egy másik élet, egy másik kor, egy elsüllyedt világ sóhaja.
A férfi ajka hangtalanul formált szavakat, miközben a sorok felé hajolt. A kislány megérezte, hogy valami komoly történik, és csöndben maradt.
 
A HAJÓTÖRÖTT LEVELE
Ha valaki egyszer megtalálja…
Nem tudom, milyen part vet majd ki. Nem tudom, talál-e rám tekintetet valaha is az, aki olvassa. De míg a hullámok körém csapnak, valamit még ki kell mondanom, mielőtt a tenger végképp befed.
Én egy hazát vesztettem el.
Magyarország volt a neve.
Olyan volt, mint a tavaszi föld illata eső után: egyszerű, erős, otthonos. Ahol a szél a búzatáblák fölött járva úgy zúgott, mint nagyanyám imája. Ahol a harangszó nem csak időt jelölt, hanem életet. Ahol a Dunán átsuhanó napfényben úgy táncoltak a fodrok, mintha angyalok ujja érintené a vizet.
De ez a haza egyszer összeroskadt. Vagy talán én roskadtam össze alatta — nem tudom már. Csak azt, hogy egyik napról a másikra idegenné vált minden: az utcák, a tekintetek, a beszédek. Mintha a saját életem fordult volna ellenem.
Voltak napok, amikor úgy éreztem, mégis visszatérek. Hogy lesz erőm újra felállni. De a vihar, amely elragadott — belül tombolt. Nem lövedékek sivítása, nem tankok dübörgése, mégis háború volt. A csend háborúja. A veszteségé. A maradék remény széthullásáé.
Így kerültem ide, erre a nyílt vízre, egy olyan útra, amelyet nem választottam, csak kisodródtam rá. A villámok nem világítanak meg, a nap nem melegít fel. Csak visz a sodrás, ahogy viszi azt is, aki már nem tudja, hol a part, és volt-e egyáltalán.
A hazám velem együtt süllyedt el — vagy én süllyedtem el nélküle.
Már nem tudom.
De valamit mégis remélek.
Hogy aki megtalálja ezt a palackot, megérti: volt egyszer egy ország, amelynek utcáit füst és dal egyszerre járta. Volt benne fájdalom és büszkeség, árulás és hűség, vér és sóhaj. És volt benne egy ember — én — aki nem tudta megmenteni sem azt, sem önmagát.
 

"A tenger talán elnyeli ezt a levelet.

Talán elviszi egy távoli partra.

Talán soha nem kerül elő.

Ha mégis… kérlek, aki olvasod:

Emlékezz arra, hogy egy ember létezett.

Hogy egy ország létezett.

És hogy a kettő néha ugyanúgy vész el.

Most pedig átadom a hullámoknak.

Talán ők megőrzik azt, amit én már nem tudok.

– Egy hajótörött a tengerről

…és egy elveszett hazából..."

 
A levél végén a férfi lehunyta a szemét, elszorult torokkal.
– Apa… mi volt ez? – kérdezte a kislány.
A férfi lassan összetekerte a levelet, óvatosan, mintha valami törékeny emléket tartana kezében.
– Egy ember kiáltása – felelte. – A tengerből. Egy olyan korból, ahol nagy viharok dúltak. És ahol… sokan elvesztek.
– Tényleg nagy vihar volt?
A férfi keserű mosollyal bólintott.
– Olyan vihar… amelyben egy egész nemzet kereste magát. És amely néha még ma is visszhangzik.
A kislány újra az üvegre nézett, majd a tengerre. A víz csendesen nyaldosta a partot, mintha soha nem is lett volna haragos.
– Lehet… – suttogta az apa –, hogy a tenger most adta vissza, hogy ne felejtsünk.
A kislány ujjai megsimították az üveg oldalát.
– Akkor meg kell őrizni – mondta halkan. – Hogy tudjuk, hogy valaki ott volt… és fontos volt.
A férfi bólintott. A palackban ott ragyogott a múlt egy darabja. Elsüllyedt, elfeledett – de most mégis partot ért. És ahogy elindultak hazafelé, a férfi úgy érezte, mintha a tenger hullámai mögött messziről valaki fellélegzett volna.
 
Budapest, 2025.
Minden jog fenntartva

*****************************************

 

 14. AZ ÉLET ÍRTA – IGAZ TÖRTÉNETEK 

 
Gerencsér Hajnalka: Buszon…
 
Ülünk a buszon, egyszer csak a következő  két 75 év körüli hölgy  párbeszédét hallom : 
- Próbálok fogyózni, olvastam, ha egy pohár joghurtot eszem vacsorára, akkor biztosan beindul a fogyás. 
- Na de ügyes vagy! És meg is tudod állni, hogy ne egyél mást? 
- Persze, hát már nem vagyok kisgyerek. Este 6 kor megeszem a pohár joghurtomat, és kész. 
...Csak az a gond, hogy ez nekem túl híg. Így eszem utána egy kis kenyeret, de az meg úgy túl száraz, ezért megkenem zsírral, ami hát fontos a zsírban oldódó vitaminok 

felszívódása miatt...

Gerencsér Hajnalka

*

Gerencsér Hajnalka: CSOKIHAB
 
Pár évvel ezelőtt történt. Vettem egy színező hajhabot, amire angolul volt ráírva, hogy csokibarna. Megyek haza a munkahelyemről, kinyitom a hűtőszekrényt, hát uramfia mit látok??? A hűtő oldalában a tejes doboz mellett ott feszít az én hajhabom. Kérdezem a férjemet, ez hogy került ide? Ő válasz helyett, megrökönyödve felelősségre von: 
 - Mit keres a csokihab a fürdőszobában? - válasz helyett fuldoklom a nevetéstől.
- Remélem, nem ettél a hajhabomból? 
Majd halkan érkezik is a tétova válasz: 
- Csak a feledékenységem miatt nem, mert a kávéba akartam tenni, de mikor az lefőtt, gyorsan - még forrón kivittem az erkélyre a cigarettával együtt... így a "desszert" elfelejtődött. 
Na... az kellett volna, hogy megegye!
 

*

Véghelyi József: Dányziké
 
Imádok  piarcra járni és főzni is!, Édesanyám  - Isten nyugosztalja – egyszer azt mondta nekem: kisfiam, most, hogy megtanultál főzni, akár férjhez is mehetsz…!
A piacon pezseg ám igazán az élet…! Ott mindenféle náció, intellektus előfordul. Lehet, hogy az élet áramkörébe rosszul vagyok bekötve, mert néha úgy érzem magam, mint a „Fehérvár Áruházban”: nálam, velem is mindig történik valami…!
Október elején jártunk, amikor éppen végeztem a vásárlásokkal, s indultam volna hazafelé a három.- négy telepakolt szatyrommal, amikor hozzám somfordált egy kisebbségi létbe szorult magyar állampolgár. Hogy lány volt-e , vagy asszony, hát azt ezeknél  a köröknél nehéz megmondani…Nem szeretném túlértékelni szellemi állapotát, de két – három elemi osztálynál többen nehéz volt kinézni belőle!
Nem érdekes…!
Mellém ért a drága. és éles elmével rögtön megállapította, hogy piacról jövök, és folytatva a beszéde fonalát mindjárt felszakította ajkai pántjait meg is kérdezte tőlem:
- Dányziké? – kérdezte. halkan
- Tessék? – értetlenkedtem.
- Dányziké? – fuvolázta újra a drága.
Kezdtem hülyének érezni magam, ezért az érettségi vizsgákon szerzett tapasztalataim alapján mentőkérdést intéztem felé:
- Mondja! Magyarul kérdezett most engem? – s vártam a választ a kétségeim eloszlatása érdekében.
- Igen!
- Nos akkor mondja hangosabban és lassabban, hogy mit akar?
Engedett a kérésemnek és most már érthetőbben kérdezett:
- Dohányziké?
Ez már világosabb beszéd volt számomra, s igyekeztem számára érthetően válaszolnom:
- Nem dányzok…!
Többet nem kérdezett, és ott hagyott. Ezzel vége szakadt bimbózásnak induló üzleti kapcsolatunknak!
 

Véghelyi József

*

Véghelyi József: Félreértés…?…
 
Dolgom akadt egy papírüzletben. Mindennapos dolog, szóra sem érdemes. Van egy eléggé el nem ítélhető tulajdonságom: valahányszor csinosabb nővel (hölggyel) találkozom – a sors kifürkészhetetlen akaratából -, akkor a belső számítógépem azonnal felszabadít valamilyen beszéd – állományt, szövegládát, és arra kényszerít, hogy szóba elegyedjek a kiszemelt áldozattal.
Lassan kialakult már ez bennem, s már kezd rutinná válni…!
Most is ez történtént!
Szemrevaló menyecske állt a pénztánál, akit még nem láttam az üzletben. Persze a szövegládám azonnal kinyílt, és ekképpen próbáltam beszédbe elegyedni vele:
- Önt nem láttam még itt! Hogy érzi magát?
- Nem tudom, mert nem rég óta dolgozom itt!
A szövegdobozom ajtaja rögtön becsukódott, és egy darabig úgy is maradt!

*****************************************

 15 AUSZTRÁL KAPCSOLATOK 

Ilosvay Gusztáv novemberi levelei

 

Adásnap: 2026.10.04

 Lezajlott a 1956-os forradalom és szabadságharc emlékére rendezett kiállítás megnyitója az Új Dél Wales-i parlament épületében, ahol jelen voltak a mostani kormány (munkáspárt) képviselői Bali István MP mint házigazda, John Graham Művészetekért felelős miniszter és Nick Greiner volt NSW állam miniszterelnöke. Részt vettek még a NSW-i Magyar Szövetség vezetősége Hegyi Csaba elnök, Ilosvay-Egyed Katalin, alelnök, és a magyar szervezetek képviselői. A Sydney Magyar Iskola diákjai egy az alkalomhoz illő műsorral léptek fel. A kiállítást tervezte és kivitelezte Ilosvay-Egyed Katalin és Ilosvay Gusztáv. A kiállítás egy hónapig van nyitva, munkanapokon reggel 9-17 óráig. Szabadon látogatható. Vidd el gyermekeidet, unokáidat ismerjék meg ezt a történelmi pillanatot, ahol egy nép azt mondta, hogy elég volt. Dicsőség a hősöknek és örök béke az áldozatoknak. Ha Erdélyben jársz ne feledd felkeresni az „ Almárium” kisvendéglőt Homoródalmáson. S ha már ott vagy, a neten kapcsolj a Megszólalok internetes irodalmi magazin oldalára, értéket fogsz találni. Ha tetszett az adás kérlek osszad meg barátaiddal. Köszönjük!

www.radiomozaiksydney.com.au

 

Ilosvay Gusztáv

*

 Adásnap: 2026.10.11

 Lassúnak indult a hét aztán már szerdán látszott, hogy megint 

mint Bernát a ménkűhöz, úgy kapkodtunk, hogy mit, hogyan mikor tegyünk be az adásba. Végül adásba került Csontos Erzsébet beszámolója Naszvadról a Csemadok által szervezett megemlékezésről, amit az 1849 október 6-án kivégzett aradi vértanúk emlékére rendeztek. Ugyan ebben az időben Komáromban is lezajlott egy bensőséges s méltósággal teli megemlékezés az ottani iskolák részvételével. Elhunyt Pongrátz András, aki 5 bátyjával együtt legendává nőtte ki magát az 1956-os forradalom szabadságharcban tanúsított bátorságukkal és hősiességükkel. Isten nyugosztalja Andrást, emléke testvéreivel együtt beíródott a Magyar történelembe. Ha már történelemről beszélünk és Erdélybe látogatsz, Székelyföldre okvetlenül nézz be az Almárium kisvendéglőbe Homoródalmáson egy remek húslevesre vagy egy velős csontra. S a nap hátralévő részét töltsed a Megszólalok internetes irodalmi magazin oldalain, szellemi táplálék, amit ott találsz. Ha tetszett az adás akkor ne feledd megosztani másokkal hadd terjedjen a szép magyar szó.

www.radiomozaiksydney.com.au

*

Adásnap: 2026.10.25

 Boldizs András jött be a stúdióba. Szenzációs időt töltöttünk bent. Emlékeztünk gyermekkorunkra, emlékeztünk az 1956-os forradalomra, ahol gyermekek voltunk és hihetetlen sok emlék maradt meg bennünk. András behozta azt a versét, amit pár héttel ezelőtt irt és múlt vasárnap mondott el a Magyar Ház színpadán. András régi barát s természetesen jó ízlése van, mert vagy harminc éve hallgatja a Mozaik Rádiót. András hatalmas élmény volt veled adásban lenni. Köszönjük. Természetesen a mai téma az 1956-os forradalom volt s annak hatása mai társadalmunkra, az itteni életünkre, az össz-magyarság lelkületére. Jövő héten folytatjuk. Ne feledd ha Erdélybe mész felkeresni Homoródalmáson az ALMÁRIUM kisvendéglőt s a velős csont pirítóssal ínycsiklandó. S ha mát ott vagy a Megszólalok internetes irodalmi magazin legyen a társad a nap hátralevő részében. Ha tetszett az adás kérlek osszad meg barátaiddal, ismerőseiddel. Köszönjük!
www.radiomozaiksydney.com.au  

 

*

Adásnap: 2026.11.01.
 
Rádiós berkekben van egy mondás, hogy akit egyszer megcsapott a mikrofon árnyéka az soha nem felejti el és az mindég rádiós marad. Vendégünk Soós Miklós. Ő volt a 2EA egykori Magyar adásának főszerkesztője. Miklósék tették le az alapokat, amire aztán mi a „ fiatal” titánok tudtunk építeni. Emlékek bőségében kotorásztunk, végül eljutottunk 1956 forradalmához, a félelmekre, a szökésre, a szomorú visszanézésre. Ahogy hallani fogjátok mai napig is elevenen él sokunkban a forradalom 14 napja és bukása. Kerestük a választ miért kell tematizálni egy olyan eseményt, mint az október 23-án kitört népfelkelést, ami aztán egy nagyon véres rövid háborúban végződött. Sajnos megoldást nem tudtunk ennyi idő alatt hozni, de egy biztos mint ahogy a nap keleten kel fel s nyugaton nyugszik. A nagy győztes nyugat, a politikai elit minden erkölcsi felsőbbrendűségével együtt leszerepelt a magyar társadalom többsége előtt. Sajnos mi egyedül vagyunk és senki másra, csakis magunkra számíthatunk. Ez feketén-fehéren megvilágosodott 1956 forradalmában s annak vereségében. Megemlékeztünk Tóth Szilárdról, a világ legjobb taxi sofőrjéről aki hosszú betegség után pár napja hazament a teremtőhöz. Isten nyugtassa. Ha Erdélyben jársz ne felejtsd el, hogy Homoródalmáson van egy kis vendéglő, az ALMÁRIUM. Nézz be, a velőscsont különleges. Másik barátunk a Megszólalok Internetes irodalmi magazin, amiben értéket s csodát találsz. Ha tetszett az adás kérlek osszad meg barátaiddal. Köszönjük
www.radiomozaiksydney.com.au__

*****************************************

16. FODOR GYÖNGYI: EGY CSOKOR PIPITÉR

     (novella)

 
Ida a szekrénye előtt állt, és zavartan vizsgálgatta annak tartalmát. Tekintete kétségbeesetten cikázott a vállfák között a tökéletes ruhát keresve.
Harmincöt év telt el a nyári tábor óta, de még mindig élénken élt az emlékezetében. A lányok hálóhelye egy spártai szoba volt hosszú sor emeletes ággyal, és ő felül aludt. Egyik délután a szépen elsimított nyári takarón egy csokor pipitért talált romantikus üzenet kíséretében. “Nagyon tetszel nekem, szeretlek. Luka”. Ekkor berontott a szobába a többi lány is, s ő kalapáló szívvel hirtelen mindent a párnája alá dobott, senkinek sem szólt róla egy szót sem, még Lukának se, pedig szegény fiú egész vacsora alatt várta a köszönetét, vagy legalább egy kedves mosolyát. Ida tizenkét évesen még nem értette, hogy egy korabeli, pattanásosképű fiú eme gesztusa milyen ritka értékes gyöngyszem, és a vakáció hátralévő részében sem törődött annak érzelmeivel, igyekezett elkerülni őt. Nem tetszett neki, nem is kedvelte őt, de legalább udvariasságból, illemből megköszönhette volna azt a kis csokor pipitért, és akkor az eltelt harmincöt év során nem arra gondolt volna többször is, hogy miért viselkedhetett így a fiúval.

Fodor Gyöngyi

Ott, a szekrény előtt állva is ezen rágódott, mert megtudta, hogy Luka is ott lesz a vacsorán. Úgy tűnt, mintha még mindig nem bocsátotta volna meg magának az akkori viselkedését. Mindezeket tetőzte, hogy a nyári tábor után kilépett abból a baráti közösségből, így nem járt el az időnként szervezett találkozóikra sem. Közülük Cecilia volt az egyetlen, akivel tartotta a kapcsolatot, lévén unokatestvérek voltak, és az ő unszolásának engedve döntött úgy, hogy a mostani találkozóra elmegy.
 Miközben felvette a kiválasztott ruhát, Claudio Baglioni slágere járt a fejében, “Questo piccolo grande amore”. Ostoba, hisztérikus tinédzserként nem ismerte fel azt a kis nagy szerelmet, még csak egy pillantást se vetett a fiúra, egyetlen kedves gesztusa sem volt feléje. Vajon megismeri-e? Ellenállhatatlan akart lenni, hogy Luka megbocsásson neki.
A férje az ajtófélfának támaszkodva csendben figyelte a jelenetet. Ismerte a pipitércsokor történetét, és ismerte a felesége szorongásait, amelyek abban a pillanatban is uralták őt, de esze ágában sem volt átverekedni magát a kérdések és félelmek zűrzavarán. Már sokszor elmondta neki, hogy felejtse el, sok víz lefolyt már a Teverén azóta, és tudván milyen egyszerűek a férfiak, Luka már biztosan nem is emlékszik rá, hogy mi történt akkor. Ahogy elnézte Idát, kezdett kicsit féltékeny lenni.
– Nagyon szexi vagy, drágám. Valld be őszintén, nem is a vacsora miatt mész, inkább hódítani akarsz.
A felesége azonban nem vette a lapot.
– Szerinted, Franco, nincs nagy fenekem ebben a ruhában? És a hasam? – kérdezte a férjét, miközben forgolódott a tükör előtt, és kritikusan szemlélte a nőt, akit lát.
Franco válaszul megölelte, és a fenekére tette a kezét, majd egy csókot nyomott a nyakára anélkül, hogy szem elől tévesztette volna a ruha mély kivágása nyújtotta látványt.
– Ugyan már, ne bomolj, inkább válaszolj, mondd meg az igazat! – mondta Ida a férjének.
– Elbűvölő vagy, drágám! Érezd jól magad! Várni fogok rád – felelte Franco, majd kiment a szobából. – Gyerekek, anyátok indulásra kész!
Albert és Anna kikukucskáltak a saját szobáikból, és szórakozottan figyelték, ahogy anyjuk, mint egy divatbemutató kifutóján végig tipeg a folyosón. Albert füttyentett egyet, Anna pedig megállapította, hogy ez a ruha hamarosan az ő gardróbjának része lesz.
– Viszlát, drágáim, legyetek jók, és figyeljetek apátokra – szólt Ida a gyerekeinek, mielőtt elhagyta volna a házat. Gyönyörűnek érezte magát, de egyáltalán nem volt nyugodt.
Miközben kihajtott a garázsból, és rákanyarodott volna az útra, Franco tisztán hallotta a sebességváltó csikorgását, és felkiáltott:
– Atyaég! Remélem nem fog semmi kárt okozni ebben a lázas izgalmi állapotban.
 
Ida ötpercenként megnézte magát a visszapillantó tükörben, mintha attól tartana, hogy a sminkje elpárolog a félórás autóút alatt. Amikor odaért az étteremhez, széles mosollyal lépett be, sorra megölelve a régi nyaralótársakat. Cecilia vidáman közeledett feléje, s máris pletykálni kezdett a társaság változásairól.
– Nézd Giovannit, rá sem lehet ismerni kopaszon. Olyan lett, mint Kojak felügyelő! Már csak a nyalóka hiányzik a szájából. Mimit alig ismertem meg, mindig kis ducika volt, most meg csont és bőr, azt hallottam, hogy több kemoterápián is átesett. Megnézted az asztalunkat? Hogy te milyen csinos vagy! Lukával még nem találkoztam!
– Ceci, beszélj halkabban! Nincs összehasonlítási alapom, hogy milyen volt Giovanni korábban, amikor még volt haja, de szerintem kopaszon is jóképű. Szegény Mimi, igazán sajnálom, ha ilyen komoly betegsége volt. Nem, nem láttam még az asztalunkat, hiszen csak most érkeztem, de tudom, hogy a “pipitér” elnevezésű, hatszemélyes asztalnál fogunk ülni – mondta, s közben arra gondolt, hogy vajon aki az asztalneveket választotta, tudott-e Luka romantikus gesztusáról. – Gyere, Ceci, nézzük meg a büféasztalt, derítsük ki, mi van rajta!
Ahogy haladtak, sorra találkoztak a vacsora többi résztvevőjével is. Ceciliát mindegyikük ismerte, de Idát nem, hiszen ő nem vett részt a korábbi közös találkozóikon, és többen megkérdezték tőle, te ki vagy.
– Óh, Ida, igazán gyönyörű nő lett belőled! Remélem, már nem hordod annyira fenn az orrodat, mint akkoriban, ott a táborban – jegyezte meg egy idős nő, akiről kiderült, hogy ő volt a tábor szakácsa.
Ida elpirult. A szakács mosolyogva feléje nyújtott egy pohár pezsgőt, amit ő lányos zavarában azonnal ki is ivott. Egy szelet szalámiért nyúlt, éppen be akarta kapni, amikor halk köhögést hallott közvetlenül a háta mögül. Megfordult, és egy kék szempár nézett rá kedvesen, amelyek egy elegáns, őszülő halántékú férfihoz tartoztak.
– Ida, örülök, hogy te is eljöttél. Emlékszel rám?
– Bocsánat, bocsánat, olyan régen volt… aztán otthagytam a csoportot, és most nem igazán tudom, hogy ki kicsoda, talán még nem találkoztunk – küzdött a szavaival, nem tudta, mitévő legyen, és Cecilia is eltűnt mellőle.
– Nem ismersz meg, igaz? Luka vagyok!
– Luka? – kérdezte Ida zavartan, s ekkor a szalámi kiesett a kezéből, egyenesen csipkeruha kivágásába pottyant. Ijedten kapott oda, hogy kivegye. Luka…ő lenne Luka? De hová lett az a pattanásos arc, az a kócos seszínű haj, az idétlen szemüveg, a kissé pufók alkat? Eltartott jó pár másodpercig, mire visszanyerte az önuralmát, s közben sikerült kihalásznia a szalámiszeletet is, amit az asztal végénél lévő kukába dobott.
– Luka, hát persze… De hová tűntél, soha sem láttalak a környéken.
– Londonban élek, csak nyaralni és különleges alkalmakor jövök Olaszországba. Építész lettem, életet lehelek a régi épületekbe, és nagyon szeretem a munkámat. Veled mi van? Mesélj! Ha nem tévedek, sebészorvos akartál lenni.
– Ah, egy építész remek memóriával – nevette el magát Ida. – Igen, jól emlékszel, valóban sebészorvos akartam lenni, de nem vettek fel az egyetemre, pedig kétszer is megpróbáltam. Aztán férjhez mentem, két gyereket szültem, középiskolás mindkettő. Egy ügyvédi irodában dolgozom, titkárnő vagyok. Ennyi.
– Ahhoz képest, hogy két gyereket szültél, remek formában vagy – jegyezte meg Luka, és tetőtől talpig alaposan végig nézte a nőt. – Aztán a családalapítás igazán szép dolog.
– Neked vannak gyerekeid? – kérdezte Ida.
– Nincsenek. Az első feleségemtől pár év házasság után elváltam, gyerekeink nem születtek. Tavaly újra megnősültem, elvettem egy angol lányt, fiatalka, még csak huszonhárom éves, táncművész, és egyelőre a karrierje fontosabb neki, mint az anyaság.
Ida megkönnyebbülten felsóhajtott, ideje megbékélni a múlttal. Közben asztalhoz ültek, vacsoráztak, utána sokat beszélgettek, nevetgéltek, miközben a pipitércsokor nyomasztó emléke a bűntudattal együtt elmúlt, s úgy érezte, milyen jó, hogy eljött.

 *

Már elmúlt éjfél, amikor hazaért. Alig lépett be a házba, lehúzta a tűsarkút, nehogy zajt csapjon. Meglepődve látta, hogy a bejárati ajtótól a hálószobájukig gyertyák égnek a járólapon, mutatva az utat. Kíváncsian lépett be a szobába. Hangulatvilágítás, halk zeneszó fogadta. Az ágy azonban üres volt, de az ő párnáján egy kicsi virágcsokor pihent. Ki tudja, honnan van, gondolta, de a virágok ismerősek voltak, tán a szomszéd virágágyásából lettek letépve. Mellette egy kis cetlit talált.
“Te vagy a legszebb virág a Földön és én nagyon szeretlek. Franco”
Elmosolyodott, és magához ölelte a virágokat meg a kis cetlit, miközben körbenézett a szobában. Észrevett a sötétítő függöny alatt kikandikáló két lábfejet, Franco onnan figyelte a felesége reakcióját. Ida odalépett, és elhúzta a nehéz brokátot.
– Ugye, ezeket a virágokat nem fogod kidobni? – kérdezte a férfi, mire Ida mosolyogva ölelte át a nyakát. – Akkor… Mister Pipitér ott volt a vacsorán? Nem ismert fel, igaz? De ne is törődj vele. A legközelebbi csoporttalálkozón már olyan öregek lesztek, hogy a hamut is mamunak mondjátok! – nevette el magát, s a felesége vele együtt nevetett.
Ida nem érezte szükségesnek a beszámolót sem a vacsoráról, sem a Lukával való találkozásról. Örömmel hagyta, hogy a férje türelmetlenül babráljon a csipkeruha zipzárával.

*****************************************

 17. VERSEK AZ ELTÁVOZOTTAK EMLÉKÉRE 

Horváth Edina Anna: ÉDESANYÁM KARJAIBAN

Az éj még őrzi szavaid,
elhiszem, hogy nem álmodtam,
a hajnal sajnos messze vitt,

a perceket nem számoltam.
Az álom puha mezsgyéjén
nem volt közöttünk távolság,
mintha el sem váltunk volna,
az idő némán álldogált.
De az öröm nem állandó,
ahogy jön, el is elillan,
eltűntél, mint aki tudja,
visszatér egy pillanatban.
Most köröttem minden hideg,
csak a hiányod int felém,
lelkemben még ott az emlék,
ahogy éjjel átöleltél.
A szememmel nem láthatlak,
szívem érzi, itt vagy velem,
minden éjjel vigyázol rám,
s én újra nevetek veled.

………………………

 
Márkus Kata: Koszorúba kötöm...
 
Koszorúba kötöm
örök fájdalmamat,
míg élek, halottak napja
szívemnek, lelkemnek
egyik legfájdalmasabb.
...akkor is halottak napja volt,
delet harangoztak, amikor
lelkedért angyalok indultak.
Én sírva könyörögtem,
forduljanak vissza,
hisz oly fiatal vagy
még előtted az élet,

helyette inkább
az enyémet vigyék el.
Hiába zokogtam,
szíved már feladta,
hűlő testedet
ringattam karomba.
Harangok kondulása
kísérte lelkedet,
melyet az angyalok
mennyek felé vittek.
Életemnek egyik legszebb,
legkedvesebb ajándéka voltál.
Gáborom, míg élek siratlak,
nem tudtam vigyázni rád.
A halál elragadott tőlem,
de én hiszem és érzem,
Te vigyázol rám, földi életemben.
Őrangyalom lettél halottak napján.

…………………….

 
Pitter Györgyné: Esteledik

(Enikő – szócseppek)

Lassan lépek a szürkülő tájban,
valami szorongatja szívemet,
látom magam előtt Édesanyámat,
érzem, ahogy szorítja kezemet.
Halkan lépek az őszi avarban,
a csend hangja már nem muzsikál,
vonszolom szívem magamra hagyottan,
most lettem felnőtt, belül az űr kiabál.
 
2023. október 3.

……………………

 
Szőcs Éva: LÁTHATATLAN KEZEK
 
Láthatatlan kezek ölelnek éjjel,
letörölve minden fájdalmas könnyet.
Édesanyám lelke ágyam mellett virraszt,
nappal védőpajzsként vigyázza utamat. 

Ő suttog a csendben, 
mint  làgy szellő az éjben,
melegséggel tölti szívem,
hogy ha félek.
Ha nehéz a lépés és elborít a kétség, 
Ő fénye világít örök, tiszta fényén.
 
Láthatatlan kezek mindig ölelnek,
bármilyen az élet, úgy érzem  hogy védenek.
Álmaimban ott van, drága arcát látom, 
karjaiba bújva megnyugvást találok.

*****************************************

 

 18. TÖRÉSVONALAK – KÉT VILÁG KÖZÖTT 

 
Zsigmond István: Andrássy út 60.

Az Andrássy út hatvan sarka néma,
Kihűlt a múlt, s a jelen új irányt szab.
Ahol egykor a könnyek falként álltak,
Ott most a csendbe új törvényt kiáltnak.

A termek üresek, a láncok lehulltak,
De nem a szabadság, a felejtés győzött ma.
Az emlékezetet is bezárják kulcsra,
Hogy ne tekinthessünk a véres múltra.
A hatalom írja át a tegnap képét,
Eladva a holnap hazug békéjét.
A pincék mélyén a sóhajok megfagytak,
A mai napon mindent tisztára mostak.
Nem kell a mementó, a bűn már nem bűn,
Csak egy kényelmetlen, régi, felesleges szín.
A kapukon lakat, a sötétség visszatér,
Mondd, mennyit ér ma a kiontott vér?
Az emlékezetet is bezárják kulcsra,
Hogy ne tekinthessünk a véres múltra.
A hatalom írja át a tegnap képét,
Eladva a holnap hazug békéjét.
Andrássy út hatvan, a sötétség háza,
Rád borul a jelen néma, nehéz gyásza.
A történelem elcsendesül, a fény kialszik...

2026. 09.20.

…………………

 

Krivák-Móricz Judit: Mi  vár  ránk

(esszé)

 
Mi  vár  ránk?
Már előre tudható volt, jelezték,  de  te  nem figyeltél .,a  beléd  plántált gyűlölet elhomályosította az elmédet! Ez is volt a lényeg! Ne nézz, ne láss, ne  értsd,
Az érzelmeidre  hatottak!
A  gyűlölet szikrája hamar lángra csap!  S  izzik,  ki  tudja meddig,  Hazudták : lopnak, loptak, s  te  elhitted, mert  elakartad hinni!  Nem  figyeltél,  nem  akartad  látni, megérteni a jót,  Pedig ott volt  a szemed előtt és  a  minden napokban  az intézkedésekben, Hogy jobb legyen, élhetőbb legyen az élet, 

könnyebb legyen  a minden napok  terhe.

Krivák-Móricz Judit

 Nem  vetted  észre?
Vagy annyira elvakított a mákony, hogy  már  nem  hatott  a szép  szó  és  a  segíteni akarás?  Olyan, hogy  tökéletes, olyan nincs, és  soha nem is lesz,
Emberi hibák pedig mindig lesznek.
Azt kellett volna érezned  hogy  segíteni akarnak  neked!   Hogy legyen közös jövő  és  közös akarat! S  ehhez Te is kelessz! Nehéz volt  felépíteni ezt a  jelent, hosszú  évtizedek munkája  az eredmény,! 
S most ezt  tudatosan lerombolták!
Igen Ők!
Mert útban voltunk, Mocskos  alattomos volt a módszer!  Kétfelől is jött a  támadás!
Az  országtól jobbra is meg  balra is, a  módszer a  tudás?  Láthatatlan módon beleavatkozni  a  Te választásodba!
Azt hitted  Te  választasz, pedig  nem! Ők  választottak! De nem  téged, és  nem a  hazád  jövőjét! A  maguk akaratát  választották! A  diktátumot , melyet más eszközzel el  nem érhettek!  Aki  téged  meg  a hazádat  képviselte,  védelmezte elsöpörték,
Útban volt! 
Most  tort ülnek, örömködnek, ünnepelnek,  De  még  nem látják, hogy önmagukat is  tönkre  tették,
A  jövő pedig már  itt van, és  nem a szebbik  felét  mutatja felénk.. Keserű idők jönnek!
Helytartót kapunk a  nyakunkba!  Volt ez már így!  Tudjuk milyen az!  Általános  elszegényedés és nyomor. Ez a szerencsétlen ifjonc meg most örül. Örül a győzelmének,  de  jön  a  kijózanodás, kinek akar  megfelelni, mert  két  urat nem lehet szolgálni,  Vagy minket  vagy a  feletteseket,  Ha  őket  szolgálja az  országunkat teszi  tönkre, s talán  több életre,
Mohács lesz!
Ha minket akar/na szolgálni, akkor  lapátra kerül mihamarabb.  Oda a talmi rövid életű hatalom.
Na, kíváncsi  vagyok, mit és  hogyan lép, hogy dönt, melyik  urat  fogja szolgálni, mindenképp  bukni  fog!  Gondol- e  a  fiatalokra(?) kiknek a jövőjét  veszi el! Még szinte nem is éltek, Hatalmas  teher kerül a nyakukba!,  Gondol  e  a  nyugdíjasokra, kik  a  fillérjeiket  osszák naponta hogy a  hó végén is legyen kenyér? Vagy a  döntés  ténye  az, hogy  enni  vagy  gyógyszert  venni?  A  vége mindenképp  halál.
Gondol- e a  családra? Akik  nevelik a  gyermekeket.  Lesz- e  étel.  cipő  és  tankönyv?
De adózni pedig kell! S minél  többet, annál  jobb!  Merjenek- e  vállalni  gyermeket ,kit  normális körülmények között kellene  nevelni? Megadni neki azt, ami fontos lenne a  jövő   megalkotásához?
Merjenek-e  felvenni hitelt?  Hogy ne  nyomorodjanak el? S  vigye a házat  a bank? Vagy  beletörődjenek  abba a lehetetlen  helyzetbe, hogy soha sem lesz saját otthon?
S írhatnám ismét  a  végtelen  hibát,  bajt, szenvedést!
Aki  a döntést  hozza, annak óriási a  felesősége! Legyen az  magyar, vagy  idegen akarat,
Minden tett  a  történelem lapjaira  kerül, ha akarjuk,  ha  nem.
S  a  történelem kegyetlen!,
Tényszerű, száraz,  kíméletlen,  ha az igazi. eseményeket tanítja.
Addig,  amíg  össze-vissza  nem  hamisítgatják.
Igény szerint…!.
 Nem kis  hazánknak,  Európának kell a Mohács!
 
2026.05.01

*****************************************

 

19. NAGY CYNTHIA: SZÜRETI MULATSÁG

(riport)

     
 
Hétvégére meghívást kaptam Törökszentmiklós város Szüreti felvonulására,  melynek nagyon örültem, hisz még sosem voltam ilyen rendezvényen.
Kedvenc városom,  a szívem csücske, tiszteli a hagyományokat és gyakran vannak mindenféle kézműves foglalkozások, táncok, szalmafonás, hímzés és a többi. Minden, ami  Magyar Kultúránk részét képezheti, ahogy az irodalom is.
Sok éve már, hogy ezt a hagyományt megszervezi és megtartja a Katolikus Népkör .
Ha jól emlékszem, régen  „Iparos kör „ volt a neve, de mára mint minden ez is változott, és „ Kiskör” a lakosság általi beceneve.

Nagy Cynthia és egy ünneplő úr

Délelőtt tízkor volt az indulás, ezért jóval előtte ott kellett  lenni, ha valaki nem akart lemaradni. Idén nagyon sokan vettek részt, nem tudtam megszámlálni, hány hintó, lovaskocsi, gumis kocsi, „kordély”, vett részt. Minden fogat és ló fel volt díszítve, az ünnepnek megfelelően. Legelöl a menetet egy szép ruhába öltözött szőke amazon vezette, szépséges pej lovával. Én az egyik gumis kocsin kaptam helyet, kedves ismerősöm által. Tizenketten ültünk ezen a kocsin, meglehetősen szűkösen, de most ez nem számított.
A jó hangulat kezdettől fogva megvolt. Mi harmadik kocsiként vettünk részt a menetben. Megvolt az útvonal, amerre haladt a kocsikonvoj. Szinte az egész várost átszelte a menetrend.
Első megállónk a Kossuth tér volt, ahol már vártak minket a kíváncsi nézők. Itt a kocsisok jófajta pálinkával, demizsonból borral, üdítővel, a lányok pogácsával kínálták az embereket.

Egy apuka a két fiával csodás népi táncot adott elő, nagy sikerrel. Voltak külön lovasok, gyönyörű ruhákban. Volt egy fiú, aki elkápráztatott lovával az összhang, ami közöttük volt,  magabiztosságot és bizalmat közvetített a nézők felé. Mivel ismerem Őt, tudom, hogy fogathajtáson is szokott részt venni és számos díjat zsebelhetett már be. Ez a Rákóczifalvai fiatalember Méhes Martin „ Remény” nevű, hihetetlen szépségű lovával nagy sikert aratott. Szinte össze öltözött ló és lovas! Ilyen szépet még nem láttam.
Itt láttam meg egy piros, fehér ruhás lovas lányt, akin igencsak megakadt a szemem, annyira szép volt és olyan tekintélyt parancsolóan ülte meg a kecses lovát, mint egy Kelta hercegnő.
Ő volt Mira és lova „Felhő”.   
Aztán ment a konvoj tovább, a második úti cél felé. Ez a Rákóczi úti Idősek otthona volt.
Szinte az összes ott lakó idős ember és gondozóik kint ültek az épület előtt és vártak minket.
Nagyon aranyosak, kedvesek voltak ez szívet melengető látvány volt. Minden kedves szónak nagyon örültek. Itt is végig lettek kínálva pogácsával és üdítőkkel. Itt nem volt pálinka! A népi táncos fiúk, lányok szép táncokat adtak elő, aminek nagyon örültek és tapssal,  mosollyal hálálták meg.
Ezután robogtunk tovább a következő úti célhoz, ami a Bajcsy úti Nyugdíjas ház volt. Itt  is szinte ugyan ez történt. Örültek nekünk és minden szóért hálásak voltak. Az apuka Dani, két kisfiával nagy sikerrel táncolt előttük. Majd tovább az izgalmasan hangzó Köztársaság úti Borostyán Borozóba. Minden helyi és környékbeli lakos tudja, hogy ide érdemes eljönni, mert valami csodás az egész hely. A sok helyiség szemet gyönyörködtető látványt nyújt, a sok szépen gondozott  mindenféle virággal, berendezéssel, terítékkel. Már a kapuban elvarázsol, ha felnézel és mintha egy plafon lenne fölötted, lógnak le a guszta szőlőfürtök, és be- besurran a sűrű indákkal szőtt levelek között a fényes melengető napsugár. Mondanom sem kell, hogy itt is finomságos pogácsával, birs pálinkával, borral és több üdítővel várták a bandát. A hangulat egyre jobb lett. Én csak megszagoltam a pálinkát és nyugtáztam, hogy valóban birs az a pálinka, és átadtam a lehetőséget azoknak, akik ihatnak. Itt is táncoltak a párok a bámészkodók nagy örömére.

   

Szemrevaló lovas menyecske  

Majd indultunk tovább a város végén lévő Szem-Ma tanyára. Itt elég sokáig tartott, amíg minden kocsi be tudott „parkolni” a hatalmas karámok közé, ahol volt hely bőven.
Már az útról lehet látni, a jó nagy „ gépparkot” ahol sok katonai járművet lehet látni. Van itt tank, talán „tigris”? Ezt nem tudtam megállapítani, de sok harci jármű, teherautó, lánctalpas és egyebek, amik talán háborús emlékekből maradhatott az utókorra. Szépen rendben tartva minden egyes darab, ami arra utal, hogy a gazdájuk jól bánik velük, megbecsüli őket. Talán ez is megérne egy cikket, a történetükről.
 Itt is, ahogy hajtottunk a bevezető úton, fejünk fölött a kétoldalt nagyra nővő fák koronái összeértek és jó hűvöset adtak az idő közben igen csak melegen sütő napocska sugarai ellen.
Én most láttam először ezt a kis birodalmat, ami sok rendezvénynek adott már otthont és még fog is minden                                                         bizonnyal. Ezen a helyen is szeretettel fogadták a felvonulás minden résztvevőjét és kedves, mosolygós lányok kínáltak pogácsával, pálinkával, üdítővel, borral stb. Én körbe jártam, ahol csak lehetett és láttam kacsákat egy kis szökőkutas tó mellett.  Kíváncsian néztek rám, mikor köszöntem nekik. Mintha értették volna. De lehet csak azért néztek, mert azt gondolták, hogy – Ki ez a dilis, aki hozzánk beszél? - Pedig talán én voltam az egyetlen, aki nem ittam semmit, ja csak a vizemet. Van egy nagy tó is, de sajnos nem sikerült megnéznem, mert pont most tisztítás alatt volt és üresen állt. Mire vissza értem, nagyban zajlott a népi tánc és ezt követően a Dani apuka  a két aranyos fiával ügyesen táncoltak. Az emelkedett hangulat már érződött az embereken.
Lassan indultunk vissza a városba. A négy polgárőr eltűnt a szemünk elől, pedig egész úton ők biztosították az utat. Lehet a pálinka erősebb volt és kidőltek valahol? Nélkülük sincs gond, a körforgónál Szandi, a szép szőke lovaslány fehér pej lovával, és Martin „Reménnyel” kiállt és leállították a forgalmat. Mikor mind átjutottunk Martin pár jó hangos ostorcsattogtatással köszönte meg a már összegyűlt autósoknak a türelmét. Haladtunk tovább, be a városba. Azt hittük most már minden rendben, de nem! Visszafelé nem tudom hányadikok voltunk a sorban, szépen a belső sávban mentünk, mikor érzem, hogy kisorolunk a külső sávba. Vajon mi ez? Egyre hangosabban csattognak a lovak patái az aszfalton és gyorsulunk! Már minden előttünk lévő kocsit megelőztünk. Atya világ – gondoltam, nem is én lennék, ha nem történne pont most valami! Brutális volt a tudat, hogy pont a mi lovaink vadultak meg és nem tudta őket megfékezni a kocsis! Hiába próbálta a másik lovat, nem sikerült. Az egész konvoj érzékelte a bajt és megálltak, mi meg mint az őrült robogunk!  Nagy nehezen sikerült kicsit lassítani a száguldó lovakat, de nem álltak meg. Láttam az ijedt arcokat a utas társaimon, mind csendben volt és kivételesen elakadt a szavuk.
Majd azt láttam, hogy valahonnét hátulról fut előre egy fiatal fiú talán 16- 20 éves lehetett és megfogta a lovat! Nem tudom hogy, de megfogta! Itt megint az összetartásról tett tanúbizonyságot ez a kis csapat, akik lehet alig ismerik egymást, de ha érzékelik a bajt, azonnal ott vannak egymásnak és segítenek.
Összességében le a kalappal a szervezők előtt, akik ennyire szépen és fegyelmezetten tudták levezetni ezt a három órás túrát.
Miután megérkeztünk a kiindulópontra, mindenki tele élményekkel indult haza. Jó kis nap volt.  Remélem jövőre a táncos esti vacsorára is meghívást kapok és arról is írhatok majd

*****************************************

 20. VÉGHELYI JÓZSEF: ÜRES SZOBA 

      (novella)

 
Márton ötven évig minden reggel ugyanarra az ismerős neszre ébredt. Ilonka a konyhában kávét főzött, aztán résnyire nyitotta az ablakot, még télen is.
– Kell egy kis friss levegő – mondogatta.
Márton ilyenkor morgott a hidegről, de titokban azért szerette ezeket a reggeleket.

*

Aztán egy januári napon Ilona nem nyitotta ki többé az ablakot.
Ötven év házasság után Márton egyedül maradt. Két gyermekük

 külföldön telepedett le. Telefonáltak, hívták magukhoz, de ő 

mindig azt felelte:

Véghelyi József

– Nekem itt van az otthonom.
Nem mondta ki, hogy Ilonka is itt van vele.
Minden délután kisétált a temetőbe. Fájó térde miatt egyre lassabban haladt, és a szívére is gyógyszert szedett. Megigazította a virágokat, majd leült Ilonka sírja mellé és 

beszélt hozzá:
– Ma megint két csészét tettem az asztalra, Ilonkám. Ötven év nagy úr, nehéz leszokni rólad.
Máskor a gyerekekről mesélt, vagy csak annyit mondott:
– Tudod, nem is a haláltól félek. Attól félek inkább, hogy

 egyszer rosszul leszek, és nem lesz senki, aki rám nyissa az ajtót.

*

Nem figyelte eddig, nem tűnt fel neki, hogy néhány sírral arrébb gyakran áll egy asszony, aki három éve veszítette el a férjét. Anna is egyedül élt. Magas vérnyomása volt, néha megszédült, és egyre gyakrabban gondolt arra: mi történne, ha egyszer elesne otthon?
Halottak napján találkoztak először a temetőben.
Márton gyufáját elfújta a szél.
– Várjon, segítek – lépett mellé Anna, és tenyerével óvta a mécses lángját.
Attól kezdve köszöntek egymásnak. Később együtt indultak hazafelé. Hónapok alatt a néhány mondatból hosszú beszélgetések lettek.
Egy hideg délután Márton megkérdezte:
– Meginna nálam egy teát? Olyan hosszúak az esték.
Anna elmosolyodott.
– Nálam is.
Aznap este két csésze került az asztalra.
Beszéltek a betegségeikről is. Arról a félelemről, amelyet egyikük sem mert elmondani a gyerekeinek.
– Nem akarok teher lenni – mondta Anna.
– Én sem. De talán ketten kevésbé félünk – felelte Márton.
Másnap Márton ismét kiment Ilonka sírjához.
– Ne haragudj, Ilonkám. Tegnap nem volt üres a szoba.
A szél megmozdította a síron levő krizantém szirmait…
Aznap éjjel Márton mellkasi fájdalomra ébredt. Alig kapott levegőt. Reszkető kézzel nyúlt a telefonért, de az kiesett a kezéből.
Hosszúnak tűnő percek után rövidesen megszólalt a csengő.
Anna állt az ajtóban.
– Nem tudom, miért – mondta később –, de rossz érzésem támadt. Átjöttem.
A mentők szerint néhány perc is számít ilyenkor.

*

Hetekkel később együtt mentek ki a temetőbe. Márton Ilonka sírjára tette a kezét.
– Most már értem, miért küldted őt.
Anna nem kérdezte, mire gondol. Csendben megfogta Márton karját.
Hazafelé lassan mentek. Két idős ember, két beteg szív, két hosszú élet emlékeivel.
Aznap este Márton ismét két csészét tett az asztalra.
Aztán odalépett az ablakhoz, és résnyire kinyitotta.
– Mit csinál? Megfázunk! – szólt Anna.
Márton elmosolyodott.
Ötven éve várt arra, hogy egyszer ő mondhassa:
– Kell egy kis friss levegő.
És abban a pillanatban megértette: Ilonka nem azért maradt az emlékeiben, hogy vele együtt bezárja az élet ajtaját.
Hanem azért, hogy amikor eljön az ideje, legyen ereje újra kinyitni.

*

AI kép

*****************************************

 

 21. VERSEK INNEN – ONNAN 

 
Krivák-Móricz Judit: Majd  csak akkor  lányom

Majd  csak akkor mutasd meg  másoknak
lányom az  írásom.
ha már  nem  leszek.
s  nem bánthatnak már az  emberek.
 
Mutasd meg  másoknak   majd   ha
már  nem bánt  a  szó,  a  megjegyzés
a lenézés,  vagy  a  lebiggyesztett  ajak,
a  ledegradáló  mondat, vagy csupán  a  féltékenység.
mert talán  jó  volt az  amit  írtam.
 

Most még  hadd mehessek kint az utcán
békén, és ismeretlenül.
gúnyolódó  tekintetek nélkül
ne  kelljen még  sötét  szemüveg
hogy  fel  ne  ismerhessenek.
 
Majd  csak akkor mutasd meg  másoknak
lányom az  írásom.
Ha  nem  leszek   közismert
netán  celeb.
s  itt  a  föld  sem  hordja  testem  terhét.
 
Én  nem  leszek  de  talán  az  írásaim élnek
vagy életre kelnek.
Mutatják   meg a  gondolataimat,
vagy azoknak  az  értéket.
 
Már  ha  van  annak a gondolatnak értéke…
s  a minden kornak  szól a  mondandó.
Egyforma erővel  és  akarattal.
S mindenki  azt  az  egyet  gondolja
s  értse  amit az  írás  sugall.
 
Majd  csak akkor mutasd meg  másoknak
lányom az  írásom.
 
2021.  04.  23.

……………………..

 
Pongrácz Aurélia: Almafánk 
 
 Lám már Itt van, bár alig hiszem, komótosan, 

 szomorkásan ébredő, reggel köszönt rám. 
 Felhő alól a nap még mosolyog hamisan, 
 lágy fényében érlelte gyümölcsét ALMAFÁNK.
 
 Mélyvörösre pingálgatva mindet gondosan, 
 és most, hogy törődésem elnyerte jutalmát, 
 ALMAFÁNK terhe nélkül, hajladozik lágyan,
 kiérdemelte az ősz ringató nyugalmát. 
 
 Illatos almákat hoztam be kosaramban. 
 Mint Dédi sütije betölti egész szobánk. 
 Reszelem, liszt, tojás, keverem gyorsan. 
 El is készült a finom, fahéjas ALMAFÁNK. 

……………………….

 
Reményi Tamás: Sötétben hunyorgó szívek
 
Nem mindegy honnan ragyognak a fények!

Nem mindegy mely' égbolt alatt ébredt a lét!
Hol a kiút, vagy lehet, hogy tévedek? Nem! Nem!
Hol a Haza, s hol a Szülőföld, amely' egykor még itt is élt?
A Haza, a Szülőföld fontos lehet, mert
akinek nem egy a kettő, ő vajh'...,
s  jön vagy megy: miért?
A mai nemzedéknek nincs felelet...
Ilyen sors csapása: milliókat ért!
Itthon? Otthon? Hol melegít a családi tűz?
Itt, vagy ott nyugszanak a szeretteink?
Az utódoknak csak a másság jutott!
Sötétségben életéért sok szív küzdött akkor is,
s a napsugarak közt' melyek ma a mieink?
Földi széltolók lihegtek balsorsot! 

*****************************************

 22. GUTI CSABA: A GYEREK BECSÜLETE 

      (novella) 

 
Laci feszengve nézi az órát a padban ülve.
Nem!
Nem a feleléstől fél, hisz megtanult mindent. Nem terhelhettek volna rá semmiféle számonkérést úgy, hogy ne tudta volna a választ. Egészen más miatt tapad oda a tekintete.
Csak nézi az órát, melynek rugója ütemesen löki előre a mutatót.
„Tak-tak-tak-tak!”
Oly halk, mégis elnémítja az osztályfőnök mély baritonját. Végül megszólal a csengő, és az addig oly fegyelmezett társaság hangos üdvrivalgásban tör ki. Eljött a hétvége, két nap az iskola nélkül, tele kalandokkal.
Csak Laci nem örül, rezignáltan mosolyog, mintha tudná, mit éreznek a többiek.
Pedig nem tudja.

Guti Csaba

Fogalma sincs róla.
A tanár szeme megakad rajta. Tudja, a gyereknek ezúttal sem lesz jó hétvégéje. De nem szól semmit, inkább elfordítja a fejét, és hűvös hangon csendre inti, majd hazaküldi a többit. Mintha tekintélye lenne annak a tanárnak, a gyereksereg egyszerre kiömlik az ajtón. Lehet tudni, hangjukat sem hallani hétfőig.
Végül Laci is elmegy.
Utolsóként.
Nem hosszú hazáig az út, mégis, akarva-akaratlanul meg-megáll, ha lehet, a távolabbi közöket koptatja.
Aztán elér a dűlőig, mely szeles időben oly bejárhatatlannak tűnik.
Akkor azonban nem fúj a szél, a gyerek, ahogy a távolba néz, úgy érzi, elég lenne rajta lesiklani, és máris otthon van.
Egy perc, kettő.
Nem akarja ezt.
Ahogy meglátja a távolban az öreg fenyők között nyomorgó viskójukat, nem vágyik oda semmiképp. Soha nem becsmérelte az otthonukat, de nemrég Tomka, megmutatta az apja nemrég született borját, és az éppen olyan viskóban lakott, mint ők hárman.
Odahaza.
Apa, anya, meg ő.
De ezzel talán nem is volna semmi baj, de míg a borjú oly édesen megvolt az anyjával, náluk odahaza, csak megtűrve férhettek el egymás mellett. Nem sok éve van Lacinak, mégis ezt érzi.
Hát csak ül, és könnytől csillogó szemmel nézi a kicsi viskót. Meg aztán nem csak azt, hanem a felé tartozó utat, mely a távoli ismeretlenből vezet hozzá. Onnan, ahonnan apa érkezik nemsokára. Apa, aki mindennap hajnalban kel, és mindennap késő délután érkezik, hogy egy kicsi kenyér, egy kicsi parizer, és néha egyéb más is kerüljön az asztalra. Meg még valami, amit apa nem hoz haza, mert megissza ott, ahol kitöltik neki. Apa azt mondja, jár ez neki, mert másképp nem lehet kibírni. Laci rettentően sajnálja apát, aki kibírja azt a sok mindent, amit másnak nem kell, és hazahozza mégis azokat a kenyereket nap-nap után. Sajnálja azokután is, ha durván szól anyához, aki tűri ezt. Ő tényleg átérez mindent, és próbál segíteni, hogy a két felnőttnek kevesebb dolga legyen, és sokszor szerszámot ragad, hogy a kettejük dolgából lefaragjon. Felsöpröget, gereblyéz, kitakarít, de mégsem jó soha semmi! Mindig azt hallja, hogy menjen arrébb, ő csak láb alatt van!
Hát arrébb megy.
Sír.
Aztán eltökéli, hogy legközelebb jobban csinálja.
Megpróbálja megint, de soha nem hallja azt, hogy jót végzett.
Hogy köszönöm!
Már félve nyúl mindenhez.
Aztán már nem is nyúl.
Elsomfordál.
Úgy, mint most is, amikor ott ül fent, és néz a távolba.
Az apját várja.
Igazából nem is várja, inkább csak annak jöttéből próbálja leszűri, ő maga mikor mehet haza.
Anya és apa nem barátok mostanában.
Régóta nem.
Sokat beszélnek hangosan. De az sem jó, hogyha éppen nem mondanak egymásnak semmit.
Lacinak gombóc van a gyomrában olyankor.
Mindig.
Ezért ül most kint.
November van. Hideg az eső. Először csak szitál, aztán áztat. A gyerek vékony ruházatán hamar átütnek a hideg cseppek. Ő mégis ül még a szabad ég alatt, nézi a viskót, melyben halvány fény dereng. Az anyja már hazaért. Az apa még nem. Az a fontos.
Eltelik még egy kis idő, amkor meglátja a fel-felcsillanó apró fénypászmát. Tekeri az apja a régi drótszamarat, de mintha minduntalan ki akarna hunyni a dinamó táplálta világítás. Darabosan tapossa a pedálokat az apa, miközben ide-oda rágatja a kormányt.
Laci megérti, nem mehet még haza.
Hát csak ül, és hagyja, hogy a hátát áztassa az eső.
Sok idő eltelik így, mire végre úgy látja, tompulni kezdenek a fények a kicsi viskóban.
Apa valószínűleg aludni tért.
Akkor indul le, de nem megy könnyen a rövidnek tűnő út. Elnehezedik rajta a ruha, a bakancs minduntalan megakasztja a lábát, és ő maga is oly gyengének érzi magát.
Félve nyit be.
− Hol voltál eddig?! – csattan rögtön a kérdés, de ahogy ránéz az anyja a csuromvizes kicsi fiúra, bármily zilált is volt az elmúlt órákban, megenyhül. Halkabbra fogja. Utálattal a másik szoba felé fordul, ahonnan a sírmély hortyogás hallatszódik.
− Gyere! – mondja az anya ismét. De most valahogy máshogy érződnek a szavai. Úgy, mint az első napon. Amikor ők ketten először találkoztak. S akkor az anya karjaiban újra kisded a gyermek.
Megfürdik.
Halkan, nem csapkod, apa fel ne kelljen, de élvezi a csaknem forró vizet. Mégis minden olyan csalóka. Minden olyan nehéz önmagában, szúr a levegővétel, mint a tőr.
Végül kuporogva, egymásba ölelkezve lefekszenek a kiságyba.
Ő és anya.
Sok jó ember kis helyen is elfér.
Másnap későn ébred a gyerek. Soha nem is aludt még addig. Talán babakorában, de arra már senki nem emlékezik. Az első kép, amit meglát, az anyja alakja. Riadt a nő tekintete.
Aggódó.
− Hogy vagy, gyermek? – kérdezi mindjárt.
Az anyák ilyenek.
Rögvest megérzik a gyerek rezdülését.
S Laci elmondja, hogy jól van, csak fáradt.
A teste lázban ég, de erről hallgat. Nem akarja elkeseríteni anyát.
S akkor meglátja a lázmérőt anya kezében. Már tudja, hogy nincs miért hazudni. Átfut az agyán, hogy tegnap csúnyán elverte az eső. Hogy ő maga hagyta mindezt. Hogy megint nem volt jó semmire.
Bocsánatot kérne, amiért ilyen botor volt.
Egy ilyen semmi.
De nem jön ki hang a száján, mert feléje tornyosul az apja termete.
Csak nézi a nagy ember, el nem mosolyodik.
Apa soha nem mosolyog.
Hanem lassan felé emeli az öklét.
Laci szeme megrebben.
Úgy véli, bármi következik, megérdemli.
S akkor apa gépolajos tenyeréből egy narancs gurul ki.
Egyenesen Laci elé.
Szép.
Nagy.
Illatos.
Laci csöndesen sír.
Halkan szepeg.
Vasárnap este van, a hétvége sírásója.
Ő mégis mindent a legnagyobb rendben talál.
A láz meg, majd elmúlik…
Csak ők hárman maradjanak meg így!

*

AI kép a novellához

*****************************************

   23. WESSELY GÁBOR: A TÖRÖTT KEZŰ LÁTNOK 

     (pamflet)

 
Pityu, az autodidakta természetgyógyász ismerte az örök élet titkát, csak sajnos magával vitte a sírba.
A szellemvilággal kapcsolatban álló tenyérjós és kártyavető nő, Manci, egy faluszéli, kopott kis házban él. Mindenkinek káprázatos jövőt vizionál, de rá sosem  mosolyog a szerencse. Nem egy jó referencia.

Wessely Gábor

*

Az asztrológusok boldogtalan emberek. Ezt a csillagászatban és a számmisztikában is jártas  - tanfolyamokat végzett – háziasszony, Nagyné fejtette ki, akit arról kérdeztem: miért van begipszelve a keze. Nem látta előre, hogy baj lesz? 
De, látta, mégsem kerülhette el a sorsát. Ami a csillagokban megíratott, annak be kell teljesednie! Mindig! A jövendőmondó sem teheti meg, hogy a vészterhes napokon nem megy ki a forgalmas utcára, nem mászik fel a létrára, nem dugja be a kávéfőzőt a zárlatos konnektorba. 
Olyan, mint a vásott kölyök, aki a baljós előjelek dacára is megteszi, amit elvileg nem lenne szabad. Mert nem teheti meg, hogy ne tegye meg. Még el se követte a csínyt, máris nyomasztják a következmények.
Ezért boldogtalan.

*****************************************

 24. SZERKESZTŐI ÜZENETEK 

 

Kedves szerzőtársaink!

Fontosnak tartom, hogy a Magazin mindig a megfelelő időben kerüljön az olvasókhoz. Számomra ez azt jelenti, hogy „biztonsági okokból” több lapot szerkesszek

egyszerre. Ezért azt a gyakorlatot vezettem be magam számára, hogy egy – két hónappal előrébb tartsak, mint a tényleges dátum.

Itt jönnek be a szerzőtársak! Arra kérek mindenkit – ha lehet - , hogy ne az aktuális hónapban gondolkodjanak, hanem egy – két hónappal előrébb.

Sajnos ebből az is következik, hogy nehéz – néha lehetetlen – aktualizálnom a Magazin tartalmát. Megértem, hogy a külső munkatársaink mindig az adott hónap

eseményeire reagálnak, ám addigra a lapot már feltettem a Netre. Persze utólag is be lehet szerkeszteni  a beküldött műveket, no, de akkor sohasem lesz vége

a processzusnak…!

Természetesen mi nem vagyunk „hatóság”, ahol szoros határidők vannak. Ha valakinek az előre dolgozásra nincs lehetőség, hát az sem tragédia…!

*

Még egy kérés főleg az alkotó társakhoz: aki már régebben küldött magáról fényképet, de úgy érzi, hogy azóta jelentős mértékben megváltozott a külseje

(természetesen előnyére…!), nos,  azok újabb fotóit várom a Magazin számára! Előre is köszönöm!

…………………….

Csomor Heni segítő munkatársam jelezte, hogy a Magazinnal kapcsolatos észrevételeket, megjegyzéseket az ő e-mail címére küldik/ külditek.

Arra kérek mindenkit, hogy hozzám,. a szerkesztői e-mail címemre ( mailto:veghelyo@t-online.hu) juttassák/juttassátok el ezeket, mert érdemben engem érint, és az én kompetenciám az ezekre való reagálás!

Köszönöm!

……………

 

Ön a Megszólalok Művészeti Magazin legújabb számát olvassa.

Jelentkezését, hozzászólását a következő elérhetőségekre várjuk.

Postacím: Véghelyi József ,  7100 Szekszárd Csapó Dániel utca 27.

…………

E-mail: mailto:veghelyo@t-online.hu

Telefon: 06-74-315-012 – naponta 14:00-tól 17:00 -óráig

illetve: mailto:irodalmimuveszetiujsag@gmail.com

……..

Magazinok küldése

MINDENKI MEGKAPHATJA SAJÁT EMAIL CÍMÉRE.

Kérje a  szerkesztőtől.

A MAGAZIN INGYENES. 

…………………

Továbbá tájékoztatjuk olvasóinkat, hogy a Művészeti Magazint teljes tartalmát feltettük a Netre. Ez az új megjelenési forma a látók számára készült, amely formázott betűket, színeket és képeket is tartalmaz. Ennek elérhetősége a következő linkeken lehetséges:

http://www.megszolalok.blogspot.com

http://muveszetimagazin.blogspot.com

………………

 

A lap ingyenes, kérje a szerkesztőtől. Írásaink tartalmáért az adott írás szerzője felelős.

Köszönjük a külső munkatársak közreműködését.

A szerzői jogokat fenntartjuk.

Kérjük jelezze, ha megkapta, vagy azt is, ha nem kapta meg az újságot. Ha elmenti, megmenti, bármikor elő veheti.

Az oldal akadálymentes, olvasó programmal a vakok is elolvashatják.

Az esetleges sajtóhubákért elnézést kérünk.

………………

Kedves olvasóink !

Néhány operatív információt kell megosztani Önökkel. Sokan jelezték, hogy a színes magazin blogoldalán mindig csak a legújabban feltett újság jelenik meg, pedig a régebbieket is szeretnék olvasni. Ennek semmi akadálya nincs, ugyanis ugyanazon az oldalon elérhető az utolsó 20 Magazin!

A megoldás a következő: a képernyő jobb felső részén látható a "Blogarchívum" felírat. Ez alatt különböző dátumok és hónapok vannak, amelyek mellett láthatók kis fekete háromszögek. Ezek tartalmazzák a régebbi számokat. A háromszögekre kattintva "legördülnek" azok az újságok, amelyeket abban a hónapban tettünk fel. Most már csak ki kell választani kattintással a kívánt újságpéldányt. A háromszögre újból rákattintva bezáródik az az év, vagy hónap, s újabb újságot lehet kiválasztani olvasásra!

 *

Mindenkinek jó olvasást, és kellemes szórakozást kívánunk a Magazin külső és belsőmunkatársai..                                                   

…..............................… 

VÉGE