Megszólalok Művészeti Magazin

 

   MEGSZÓLALOK MŰVÉSZETI MAGAZIN 

 

 Nagy Vendel szellemében 

 XVI. évfolyam, június 

 

Kulturális és szórakoztató folyóirat
Független, és ingyenes havi lap
Alapította Nagy Vendel 2011 - ben

Szerkesztő: Véghelyi József 
 

*****************************************************
A Magazin kérhető saját e-mail címre is.
Fekete – fehér, és színes változatban is megtalálható a Facebookon és a blogoldalakon.
Magazinunk vakok számára is olvasható beszélő programmal, akadálymentes változatban.
A hangos versek meghallgathatók a YouTube oldalon.
*
A két link közül valamelyiket kell betenni a keresőbe:
 http://www.megszolalok.blogspot.com
 http://muveszetimagazin.blogspot.com
 Mindkét elérhetőségnél a tartalom azonos, csak a forma kissé eltérő.
*
Nagy Vendel művei archiválva megtalálhatók a Magyar Elektronikus Könyvtárban:
https://mek.oszk.hu/hu/search/elfull/#sealist
(A szerző neve rubrikába be kell írni: Nagy Vendel)
*
A Megszólalok Művészeti Magazin 2013-2024 közötti számai megtalálhatók az Elektronikus Periodika Adatbázisban:
https://epa.oszk.hu/02600/02676
 A  Magazin versei rádióban is rendszeresen hallhatók:
Radio Mozaik Sydney – Ausztralia
*
A szerkesztőség címe:7100. Szekszárd, Csapó Dániel utca 27
E-mail cím: veghelyo@t-online.hu
Telefon: 06-74-315-012 naponta 14:00 órától 17:00 óráig
*****************************

 

 MOTTÓ: TÖREDÉKEKBŐL ÁLL ÖSSZE AZ ÉLET EGÉSZE 

*****************************************

 TARTALOMJEGYZÉK 

 
  1. LECTORI SALUTEM! ÜDVÖZLET AZ OLVASÓNAK!
  2. FELLNER ISTVÁN JÚNIUSI GONDOLATAI (elmélkedés-vers)
  3. ÁRVAY MÁRIA:- SZÓKÉPEK (életérzés)
  4. AURORA AMELIA JOPLIN:: A NAP PUSZIJA  (novella)
  5. VERSES TERMÉSZET- SZERETET
      Bognár Papp Irén
      Horváth Edina Anna
      Kalocsa Zsuzsa
      Aurora Amelia Joplin
  6. ZSIGMOND ISTVÁN: (MÉG MA IS) INDUL A BAKTERHÁZ
      (Bendegúz elbeszélésében, folytatás napjainkban, novella)
  7. ANTOLÓGIA A MAGAZINBAN
      Krivák-Móricz Judit ( elbeszélés)
      Kis Pál István (vers)
      Hegyaljai Tünde (belső ima…)
      Tóth Lászlóné (novella)
      Lovag Dáma Nagy Cynthia (video-vers)
      Véghelyi József (elbeszélés)
      Tarrcsay Béla (festmény)
  8. ANGYALI TALÁLKOZÁSOK
      Véghelyi Péterné dr. - Lélekemelő: Hazádnak rendületlenül
  9. VERSEK. FILOZÓFIKUS HANGULATBAN
      Felső tamás
      Gerencsér Hajnalka
      Horváth Edina Anna
      Reményi Tamás
      Krivák-Móricz Judit
10. KONRÁD VIKTÓRIA: EMLÉKMORZSÁK (elbeszélés)
11. ZSIGMOND ISTVÁN : PÜNKÖSDI TÖRTÉNET (novella, festmény)
12. AUSZTRÁL KAPCSOLATOK
13. NAGY VENDEL ÉLETE VERSEKBEN
      (huszonnyolcadik rész)
14. A.K. ANDRÁS. A KISKUTYA  (novella)
15. VERSES MEDITÁCIÓK
      Kálmán Ágnes
      Márkus Kata
      Ézsiás László
      Vincze D. Jutka
16. AURORA AMELIA JOPLIN: EGY ÉJSZAKAI ÉNEKES MADÁR 
      (novella)
17. PÜNKÖSDI  VERSEK
      Aurora Amelia Joplin
      Poór Edit
      Szilágyi Anita
      Tóth Enikő Enci

      Póth-Vecsei  Mária: Pünkösdi rózsák (festmény)
18. KURUCZ ÁRPÁD: RAFAEL (novella)
19. GARAJSZKI ROZIKA: KÜLÖNBÖZŐ TALÁLKOZÁSOK  (novella)   
20. GUTI CSABA : SZEMFESTÉS  (novella)
21. WESSELY GÁBOR: EGYSZERŰ RUTINELLENŐRZÉS (elbeszélés)
22. SZERKESZTŐI ÜZENETEK

*****************************************

  

 1. LECTORI SALUTEM! ÜDVÖZLET AZ OLVASÓNAK!  

 
Talán észre sem vesszük a rohanó életünkben, hogy június van, és hogy lassan már eltelt egy félév.
Az idő nem siet, mégis mindig megelőz minket. Nem halljuk a lépteit, nem látjuk az arcát, mégis ott van minden változásban: egy halk ráncban a szem körül, egy megkopott tárgy felületén, egy emlék halványuló színeiben.

Véghelyi József szerkesztő

Néha úgy tűnik, mintha megállna - egy hosszú nyári délutánban, egy nevetés közepén, egy pillanatban, amit szeretnénk örökre megőrizni. De mire észbe kapunk, már tovább is lépett, és csak a nyoma marad bennünk.
Az idő furcsa módon egyszerre vesz el és ad. Elveszi a tegnapot, de helyet csinál a holnapnak. Elhalványítja a fájdalmat, de vele együtt a részleteket is. És miközben múlik, csendben formál minket - anélkül, hogy észre vennénk.
Talán nem az a kérdés, hogyan állítsuk meg, mert azt nem lehet. Inkább az, hogy megtanulunk-e vele együtt haladni - úgy, hogy közben észrevesszük mindazt, ami éppen most történik.
Nem rég volt szilveszter, farsang, szagolhattuk az oly kedves ibolyát, s íme lám itt a nyár. S hogy milyen lesz, csak jósolni lehetne. Egy valami azonban bizonyos: a hőség most sem fog elmaradni…!
A kalendárium szerint „Szent István hava”.
Az év minden 365 napjára jut valami kitűzött alkalom, amiről illenék megemlékezni. Nos, úgy gondolom, hogy csak a számunkra fontosabb, érdekesebb napokat fogom megemlíteni.
Itt van mindjárt június 8-a Medárd napja. Közismert időjárásjósló nap. A közhiedelem úgy tartja, hogy ha ezen a napon esik az eső, akkor negyven napig esni fog, ellenkező esetben pedig ugyanennyi ideig szárazság lesz.
A jelenlegi tanévben a tanítás várhatóan június 15-én (hétfőn) ér véget az általános és középiskolák többségében. Ezután kezdődik a nyári szünet. A családok elkezdhetik szervezni a szabadságokat.
Június 24. Keresztelő Szent János Napja, vagy Szent Iván-nap. Ez a nap a nyári napforduló ünnepe, a szertartásos tűzgyújtás egyik jeles napja.
Június 29.Péter-Pál napja. A magyar nyelvterületen általában úgy tartották, hogy a búza töve ezen a napon megszakad, kezdődhet az aratás.
 
Bárhogy is alakul a sorsunk, soha se feledjük, hogy a jókedv, a vidámság igenis gyógyító hatású. Fogadjátok el egy idős ember tapasztalaton alapuló megállapítását: mindig keressük a szépet, a jót, a vidámabb megoldásokat! És még egy nagyon fontos megállapítás: a napi dolgainkat, cselekedeteinket próbáljuk meg úgy irányítani, hogy nyugodt lélekkel hajtsuk álomra fejünket…Állandóan figyelj a lelkiismereted hangjára, mert az biztos iránytűje életednek!

 *

Nagy Vendel: Év végi gyónás 1999-ben
(Tíz évvel a rendszerváltás után)

Gyónom neked, uram!
Én, aki jólelkű és szelíd
Ember voltam: - Megváltoztam!
Utolsó gyónásom óta: (1989)
Loptam, csaltam, hazudtam és káromkodtam.
Szidtam a rendszert és téged,

Most, mikor megérted a kétezredik évet.
Irigykedtem a jobbakra.
Haragudtam a rosszakra.
Lenéztem a kisebbeket.
Utáltam a kevélyeket.
A pénz rabja voltam.
Mindig másokat utánoztam.
Gondolatban paráználkodtam.
Más házát és feleségét megkívántam.
Nekem sosem lesz olyan házam...
S politizáltam - politizáltam.
Azt hittem, hogy jobb lesz neked,
S akkor jobb lesz nekem is.
De csalódtam benned is.
„Te tetted ezt, király!”
Ródd ki, mi bűnömért kijár,
S bocsásd meg a vétkeimet.
Én mindenért vezekelek,
Bár minderről nem csak én tehetek!
 

*****************************************

  

 2. FELLNER ISTVÁN JÚNIUSI GONDOLATAI 

 

Fellner István: HULLÓ CSILLAG…
 
nézem az eget a csillogó ,
fényfüzérrel hintett eget,
hol egy futó?
hol egy hulló?

nézem e csillagfüzért ,
gyönyörűek szépek.
kell nekem közülük, egy hulló,
kérdem?
nem, nem kell,
hisz így szépek, egyben egészen.
kívánok én igen,
de csillaghalál nélkül,
neked kedveset szépet,
bánat arcodat ne felhőzze soha -
lábad alatt még az út is mosolyogjon -
szemed bánat könnye sose járja -
s ha kérsz, számomra -
mindig parancs lesz.
egy csillag ha kihuny, egy élet
távozik.
nem, nem kívánom,
semmi, senki halálát.
csak egy csillag mondanák -
s ha tényleg egy élet?...

 *

Az igazi mesterek a "korosabb" hangszereken szeretnek játszani. Ők tudják, hogy ide kell a tudás, az érzelem és a szeretet...s így maradandót lehet alkotni! /fellner

*

Az igaz szavak adnak ruhát tetteinknek.../fellner

*

A szépség "hazugság" – az érték a lélek. A mondat közti szünet, a folytatást erősíti. Légy bátor, ha kérsz, alázattal, ha adsz, minden ki nem mondott szó...hazugságnak tűnhet.../fellner
 

 *****************************************

  3. ÁRVAY MÁRIA:- SZÓKÉPEK 

(életérzés)

 

Hangulatok, érzések, szóképekkel ábrázolva - egyes szám, első személyben

 

Megmérettetés
 
Ez a szó, megmérettetés, nekem versengést jelent.
Valami fajta tudáspróba ez.
Valaki jobb nálam.
Valaki rosszabb.
Egymás ellen játszunk.
Itt nincs együttműködés.
Megy a törtetés előre, mindig csak előre.
Ha akad sikerélmény, tovább ösztönöz.
Ha nincs, elkenődök.
Ha kitartó vagyok, újra próbálkozom.
 *

Egy emlék jut most eszembe.
Ki Mit Tud?
Jól hangzik.
Habozok kicsit.
Indulnék is, meg nem is.
Lámpalázas típus vagyok.
Közönség elé kiállni nem könnyű dolog.
Átgondolom, miben vagyok jó.
Itt több kategória is szóba jöhet.
Megvan!
Egy rövid kis írásomat fogom felolvasni.
Talán ez erőt ad a szerepléshez.
Megosztani azt, ami bennem van.
Kis történetem vidám, humoros.
Legalább szórakozik majd a közönség.
Jelentkezem a Ki Mit Tudra.
Barátaim biztatnak.
Sokat gyakorlom a felolvasást.
Kívülről nem tudnám megtanulni.
Ahhoz kicsit hosszú.
A lámpaláz sem engedné.
Sok részt tudok belőle.
A felolvasás mégis biztosabb.
Elérkezik a nagy nap.
A verseny délután lesz.
Addig még nehezen vánszorog az idő.
Jó lenne elsők között túllenni rajta.
A rendezvényteremben egyre többen gyülekeznek.
Izgatott, suttogó beszélgetések foszlánya mindenütt.
Már alig van üres hely.
Lassan teltház lesz.
A Ki Mit Tud szervezője köszönt bennünket.
Bemutatja a három tagú zsűrit.
Egyre feszültebb vagyok.
A szívem gyorsabban ver.
Úgy érzem, más is hallja.
Megkezdődik tehát a megmérettetés.
Szép szavalatokat hallani.
Gyönyörű zongorajáték is felcsendül.
Valaki szépen csellózik, zongorakísérettel.
Jön a paródia.
Valaki ismert hírességeket utánoz.
Mindenki önfeledten nevet.
A könnyem is kicsordul.
Mégis, nyugtalan vagyok.
Várom, mikor kerülök már sorra.
Még mindig nem én következem.
Nagyot sóhajtok.
Izzad a tenyerem.
A szám szélét nyalogatom.
A papírjaimat szorongatom.
Végre, bemondják a nevem.
Kissé remegő térdekkel felmegyek a színpadra.
Bemutatkozom.
Elmondom, hogy hobbiszinten írok.
Kérem, fogadják szeretettel humoros történetemet.
Kezemben megremeg a papír.
Szemem előtt összefolynak a betűk.
Elkezdem a felolvasást.
Egyre jobban élvezem.
Beleélem magam a mű hangulatába.
Most már sínen vagyok.
Sikerül átadnom, amit szeretnék.
A közönség nevetését hallom.
De jó!
A végén elég hosszan meg is tapsolnak.
A verseny hátralévő részét már mosolyogva nézem.
Jön a legizgalmasabb rész.
Az eredményhirdetés.
Különdíjat nyerek.
Egy ajándékkosarat.
Mindhárom zsűritag kezet fog velem.
Szeretettel gratulálnak.
Jó érzés fog el.
Érdemes volt.
Jót tett az önbizalmamnak.
Egy szép élménnyel lettem gazdagabb.
 

*****************************************

 4. AURORA AMELIA JOPLIN: A NAP PUSZIJA 

     (novella)

 
Lili hatéves volt, amikor először indult versenyre. Nem tudta pontosan, mit is jelent ez – csak azt, hogy sok idegen lesz, zsűri, taps, meg az anyukája könnyei, amiket mindig gyorsan letöröl. Pedig Lili nem félt. Ő inkább érezte a világot, nem méricskélte.
A hajába belekapott a szél, miközben kilépett a házuk kis udvarára. A fű még harmatos volt, mezítláb futott végig rajta, ahogy szokott. A kert sarkában egyetlen fehér margaréta bólogatott – pontosan úgy, ahogyan Lili is szokott, amikor megköszöni a Napnak a reggelt. Letépte a szirmot, finoman, mintha egy titkot tartana a kezében.
– Téged elviszlek – suttogta a virágnak.

Aurora Amelia Jiplin
alias 
Nagy Éva

Szeplős kis arcán megcsillant a fény, mintha a Nap puszijai lennének a sok pici szeplő. A gödröcske a mosolyában olyan volt, mintha a Nap is belé akart volna bújni. A virágot a kis táskájába rejtette, mintha talizmán lenne – vagy egy barát, aki nem hagyja magára.
Mire az iskolába ért, a terem már zsibongott. Rajzverseny volt aznap, az országos döntő. A többiek színes ceruzákat, új festékkészleteket hoztak. Lili egy fakó, régi tolltartót szorongatott – de a színei még lélegeztek. Nem volt benne piros. Az előző héten elveszett. A feladat egyszerű volt:
Rajzold le, ami a szívedben van.
A többiek házakat, állatokat, nyaralásokat rajzoltak. Lili viszont lehunyta a szemét, és emlékezni kezdett. Arra a napra, amikor a nagymamája elment.
A lapra finom, puha vonalakkal kezdett rajzolni: egy rétet, közepén egy öreg fát. A fa alatt egy kislány ült, virággal a kezében. A szeme könnyes volt, de mosolygott. A felhők fölött pedig egy arc jelent meg – napsugárból szőve.
Amikor letette a ceruzát, halkan kimondta:
– Szeretlek, Nagyi!

*****************************************

   5. VERSES TERMÉSZET - SZERETET 

 
Bognár Papp Irén: A hársfa
 
Éjfél volt.
A hárs a dombon szundikált.

Csúcsán egy csillag tündökölt,
vigyázta tavaszi álmát.
Hajnalodott.
Aranyban zendült rá a Nap,
s lombjában bolondul énekeltek
a dalos madarak.
Már délre járt.
A hárs kibontotta ezüsthaját.
Mézédes illatával
egy szerelmes szellő erre járt.
Esteledett.
Alig vártam az éjjelt.
És láss csodát!
Millió csillag szállt le a hársra,
s ölelte őt egy éjen át.

…………………..

 

Horváth Edina Anna: NEM VÉLETLEN
 
A tavasz nem kérdezte,
mit vett el tőlem a múlt,
csupán megérkezett,
beborítva a szobát fénnyel,
mintha mindig ilyen lett volna.
 
Majd a szellő hirtelen,
félrevonta a függönyt,
olyan festőien
megmutatva a kinti tájat,
ahogy a fény a réten táncol.
 

A fák nem felejtenek,
a rügyek kizöldellnek,
menesztve a múltat,
hogy helyet adjanak mindannak,
ami újjászületni akar.
 
A tavasz reményt hozott,
bizakodón jött felém,
elküldte a telet,
és amit a fény beborított,
az élettelivé változott.
 
Hozott egy belső csendet,
ahol elcsitult a vágy,
és elfogadtam azt,
amit nekem rendelt a végzet,
amit a teremtő nekem szánt.
 
Hiszem, hogy nem véletlen,
a holnap hoz új esélyt.
A bú szürke egén
a nap elsöpri a felleget,
s meggyógyítja lelkemet a fény.
 
2026. január 23. - Szerzői jog fenntartva!)

……………………

 
Kalocsa Zsuzsa: Hangja lágyan muzsikáló
 
Napfényes reggelre ébredtem,
szelíd sugara rám nevetett.
Árnyas helyről, teraszról néztem,

hogy úsznak a felhők az égen.
Oly békésnek tűnt a mai nap,
kíváncsi vagyok, mit ígér ma?
Piros és sárga rózsa-csodák,
az illatos lila orgonák
illata simogatta orcám,
s gyógyították a fájó sebem.
Közben átölelt egy szelíd árny,
mint rég szerető Édesanyám.
Hiánya még itt van velem,
simogatott jóságos keze,
nehéz életét elmesélte,
távolba révedt tekintete.
Hangja derűs, s oly muzsikáló,
fülemben cseng ma is, elvarázsol

……………………….

 
Aurora Amelia Joplin: Csak úgy…
 

Néha meg kell állni
csak úgy magunkba szállni,
belerepülni a saját szívünkbe.
Néha mély levegőt kell venni,
a természetben elmerülni,
meglátni azt, ami kincset ér,
a Teremtő gyönyörű festményét.
Néha le kell vetni a cipőt,
mezítláb a földhöz érni,
Földanyát magunkba szívni.
Hiszen az élet nem csak rohanás,
az élet nem csak egyetlen egy szívdobbanás.

*****************************************

 6. ZSIGMOND ISTNÁN: 

 (MÉG MA IS) INDUL A BAKTERHÁZ 

     (Bendegúz elbeszélésében, folytatás napjainkban novella)

 
Az úgy történt, hogy mire felnőttem, a világ körülöttem hirtelen nagyon modern lett. A bakterház körül lakópark nőtt ki a földből, mint eső után a gomba, csak ezeknek nem volt kalapjuk, hanem erkélyük. Azt mondták rájuk, hogy „prémium”. Én meg azt mondtam rájuk, hogy sokemeletes tyúkól, csak a lakók nem kotkodácsolnak, hanem telefonálnak.

Zsigmond István

A bakterház viszont maradt a régi.
Ott állt rendületlenül, mint a királyi bakter szobra, akit mintha maga Mócsing Zsiga vályogvető mester mintázott volna meg. A bakterom még mindig ugyanazzal az arccal nézett, mintha a világ dolga az volna, hogy őt bosszantsa. A banya is megvolt, sőt, még jobban megvolt, mint régen, mert most már nemcsak ráncos volt, hanem digitálisan is gyanús. A tehenek meg legeltek, ahogy kell, és nem érdekelte őket se az internet, se a nagyváros.
Egy reggel arra ébredtem, hogy csöngetnek. Nem úgy csöngettek, mint régen, hogy „hé, Bendegúz!”, hanem úgy, hogy ding-dong, mintha templomá lett volna a bakterház. A kapuban egy ember állt, öltönyben, mosollyal, meg egy mappával.
– Jó napot kívánok, ingatlanfejlesztés!
– Nekem meg rossz – mondtam –, mert én már itt lakom.
Azt mondta, hogy ez itt „kiemelt fejlesztési övezet”. Mondtam neki, hogy az lehet, de a banya kiemelten mérges, ha valaki a kertjében méricskél. A bakter meg addig hallgatta, míg végül csak annyit szólt:
– Fiam, itt a vonat áll meg, nem az ész.
Az öltönyös nem értette, de bólogatott, mert azt tanították neki, hogy az őslakosság szemében az őszinte bólogatás fél siker. Azt is mondta, hogy a tehenek „zavarják a panorámát”. Erre az egyik tehén odabőgött, hogy mú, ami annyit jelentett, hogy „te meg az enyémet”.
Délután megjelentek a lakóparkbeliek sétálni. Kutyát hoztak, amit babakocsiban toltak. A kutya napszemüveget viselt, a gazda meg bűntudatot, mert nem tudta, miért van itt. A banya kinézett a kerítés mögül, és megkérdezte:
– Ezek meg miféle jószágok?
– Városiak – mondtam. – Ritka fajta.
– Akkor ne etesd őket – felelte –, mert elszaporodnak.
Este a bakter leült a kis sámlira, nézte a lakópark fényeit, mintha karácsony lenne, csak ajándék nélkül.
– Bendegúz – mondta –, látod, mennyit fejlődött a világ?
– Látom – feleltem. – Csak kár, hogy rossz irányba.
Ő bólintott. A vonat elrobogott, ahogy mindig, a tehén bőgött, ahogy mindig, a banya szitkozódott, ahogy mindig. Csak a világ lett körülöttünk más. Mi meg maradtunk régiek, mint a jó káromkodás: nem szép, de legalább pontos.
És akkor rájöttem, hogy hiába nőnek körénk lakóparkok, meg okosotthonok, meg mindenféle modern csoda: a bakterház nem korszerűtlen.
Csak a világ nem tud vele mit kezdeni.

*

Második rész: „Smart city” kontra tehéntrágya  (Bendegúz elbeszélésében)

Aznap reggel furcsa zajra ébredtem. Nem vonat volt, mert az megszokott. Nem is a banya káromkodott, mert az is menetrendszerű. Ez valami zümmögés volt, mint amikor egy szúnyog diplomát szerez.
Kimentem az udvarra, és láttam, hogy a levegőben lebeg valami. Egy fekete bogár, csak nem csípett, hanem kamerája volt. A bakter felnézett rá, hunyorogva.
– Ez meg miféle madár?
– Városi – mondtam. – Drón.
– Akkor lődd le – felelte. – Ami repül és nem kakukkol, az gyanús.
Mire azonban puskát kerestünk volna, megjelent három ember a lakópark felől. Mindegyiknek volt egy tabletje, és olyan cipőjük, amiben trágyába lépni bűncselekmény. Az egyik azt mondta:
– Jó napot! Smart city projekt. Környezeti felmérés.
– Itt környezet van – szólt a banya a kerítés mögül. – Felmérni nem kell, csak beleszagolni.
A legokosabb ember az orrához kapott.
– Ez… ez mi?
– Vidék – mondta a bakter. – Frissen.
Elmagyarázták, hogy érzékelőket szerelnek fel. Azt mondták: levegőminőség, zajszint, fenntarthatóság. A banya megkérdezte, hogy az ehető-e. Mondták, hogy nem. Akkor már nem érdekelte tovább a lehetőség.
A drón közben lejjebb ereszkedett, pont a tehén fölé. A tehén felnézett rá, megfontolta a dolgot, és tett egy olyan természetes mozdulatot, amit még az okosváros sem tudott volna modellezni.
A következő pillanatban a drón nem volt többé drón. Csak egy technológiai emlék, barna színben.
– Jaj! – kiáltott fel az egyik okos. – Ez több millió forint!
– Akkor legközelebb ne parkoljon a tehén fölé – válaszolt a banya.
A tabletet nyomkodó férfi ideges lett.
– Ez környezetszennyezés!
– Az lehet – felelte a bakter –, de legalább lebomlik.

Jegyzőkönyvet akartak felvenni. Azt kérdezték, ki a felelős. A tehén rágott tovább. A bakter a már tovább száguldott vonatra figyelt. A banya köpött egyet.
– Írják azt – mondtam –, hogy természetes ellenállás.
Végül elmentek. A drón maradványait zacskóba tették, mintha megsérült volna az ész. A lakópark felől valaki posztolt róla, hogy „vidéki incidens”. Mi meg vacsoráztunk.
Este a bakter megveregette a Riska oldalát.
– Látod, Bendegúz – mondta –, ez se nem okos, se nem város.
– Akkor mi?
– Élet.
A tehén bőgött egyet, mintha helyeselne. A lakópark fényei villogtak, az alkalmazások frissültek, de nálunk minden rendesen működött tovább. Kézzel. Szaggal. Józan ésszel.
És ekkor megértettem:
a smart city tudja, hogy mikor fog esni az eső,
de a Riska tudja, mikor kell esnie...
Budapest, 2026.

*

Zsigmond István festménye: 40×60 cm, vászon, digitális festmény, művészi nyomat.

*****************************************

 7. ANTOLÓGIA A MAGAZINBAN 

 

Krivák-Móricz Judit: A 22 liba
(elbeszélés)
 
Róza 1888.-ban született Székelyországban, Nagykárolytól egy kicsit odébb egy kisfaluban,  Dobrán a Kraszna patak mellett.
A család 10 gyerekes volt 3 fiú,7 lány. Ebben a  családban ismeretlen volt a  pazarlás. A 7 lányból 4 a székes fővárosba került, A  fiúk meghaltak az I világháborúban, Egy sem jött haza.
Róza l919.-be szülte a fiát. Férje egy tisztes foglalkozású mesterember volt, Jól keresett, de ez nem változtatta meg Róza életvitelét, és gondolkodását. Spórolt, mert ez tanította meg neki az Élet, Aztán férje beteg lett és az összespórolt pénz apadt rendesen, vitte az orvos és a  betegség.

Krivák-Móricz Judit

Aztán meg kellett hogy élje a  II, világháborút is. Erre ugyan nem számított, de nem érte felkészületlenül ez a  megpróbáltatás sem. Összespórolt kis pénzén vett 22 db 10 literes zsíros bödönt, meg 22 libát, Ezeket a libákat lesütötte és elrakta a 22 bödönbe, a zsírral együtt, Azon gondolkodott, hogy rejtse el a féltett kincset?
Fogta magát, - és a házhoz tartozó játszótér homokozórája  gondolva - ásóval egy hatalmas gödröt ásott, és ott temette el a 22 db bödönt. Még alaposan le is döngölte, hogy ne legyen senkinek sem feltűnő.
Teltek múltak a napok és élték az életüket, ahogy tudták, Az élelemiszer persze egyre fogyott.
A házban 109 család élt. Pince rejtekén próbálták túlélni a  rettenetet. Éjszaka jöttek az angol bombázók és szétbombázták Budapestet. Rózáék házát is találat érte, a ház elejét elvitte egy bomba, Ott állt a 6 emeletes ház csonkán, bénán.
Ahol találatot kapott az épület, ott egy a pincébe menekült családnak, volt a műhelye is, ahol tollat tisztítottak. Szerencsétlenek a tollukba fulladva haltak meg. Majd jöttek a németek, és utána  az oroszok is. Mindkettő élelem után  kutatott a  házban, de élelem nem volt, csak emberek  félelemmel teli szívvel. Egyedül Róza tudta a titkot: van élelem! Alaposan elrejtette, védte, óvta, és várta az időt, amikor elő kell venni, mert itt a nagy szükség!
Jöhetett itt német, meg orosz, mehetett az lakásba, pincébe, nem talált az ennivalót, de nem ám! Nem született olyan Einstein a 190.-es IQ.-jával, vagy olyan firnyákos, minden hájjal megkent hadtápos, akinek az jutott volna  az eszébe, hogy egy hatalmas ház helyett egy játszótéren, egy homokozóban keressen húst!  Amikor a környéken még kenyér is alig volt, akkor a  székes főváros kellős közepén - a Sztálin orgonák kíséretével - egy házban 109 család liba zsíros kenyeret és húst evett! Aki  kenyeret ad életet ad,! Az életnél pedig nincs drágább! A legnagyobb kincset adtad Róza! Ó, Te 6 általánost végzett, de hat Nóbel díjat érdemlő Rózám!
Légy áldott! Ez az írás állítson neked emléket örökre! Ma halottak napja van, Emlékezünk Rózára, aki a  legnagyobb szükség idején sem esett kétségbe és Gondolt a jövőre. Arra a jövőre, ami a mostani jelenünk, és ezt csak is neked köszönhetjük Róza! Azért hogy lehetünk és létezhetünk.....
Általad......

……………………….

 
Kis Pál István:... Noe...
 
Az esőt egyébként se szerette soha,
és ez a feneketlen égi ömlés,
ez a teremtés belein átfutó beöntés,
na nem, ez már azért több a soknál.
 

Merthogy így esik már harminckilenc napja,
az állatokat persze semmi nem zavarja,
csak önfeledten üzekednek,
a növények meg konok
burjánzássá lesznek,
s már a bárka szűk a mindenségnek,
recsegnek ropognak mind az eresztékek.
 
Mert azt elfeledte mondani az Úr,
hogy ez a sok barom közben szaporul,
s neki végig kell nézni e féktelen nemzést,
mintha e látványtól jönne meg a kedv... és...
hogy az asszony is majd azzal gyötri egyre,
faját megmentendő buzgóbban ölelje
s míg lázasan missziót kodácsol,
le se fog szállni a fészket lelt tojásról.
 
(Mintha a bárkán bizony ott se volna
három fia s menye, kinek ez a dolga.)
Merthogy az esőt se szerette soha,
néki ez a feneketlen égi ömlés,
ez a teremtés belein átfutó beöntés,
ez bizony bőven több a soknál!
Úgy érzi már, mintha hatszáz éves volna.

…………………….

 
Hegyaljai Tünde: Itt állok előtted…
(belső ima)

Hegyaljai Tünde

Uram, itt állok előtted, nem szépen, nem erősen, csak úgy, ahogy maradtam.
Nem tudom, merre van az út, és nincs bennem már hangos ima.
Nem kérek sokat, csak annyit, hogy ne vesszek el teljesen önmagam elől.
Mosolygok néha, mert így könnyebb túlélni, de belül minden mozdulat egy búcsú gyakorlása.
Mintha lassan kopna ki belőlem az, aki voltam, és csak a helye maradna itt csendben, kérdőn.
Gyújts egy apró fényt valahol bennem ami élni akar, mert most túl mélyre húzódott, hogy elérjem egyedül.
 

*

Hegyaljai Tünde- festmény – olaj (80x60 cm)

……………………

 

Tóth Lászlóné: A kagyló

(novella)

 
A férfi rosszkedvűen sétált a tengerparton. Lábával bele-bele rúgott a kagylókba. Egyszer csak meglepődve vette észre, hogy egy zárt hever előtte. Biztos üres. - gondolta. Tovább ballagott, de már nem tudott nem gondolni rá. Kezdte érdekelni, hogy vajon mit rejt magában? Visszament. Felvette, majd zsebre tette. Nem akarta senkinek se megmutatni, mert félt, hogy gyerekesnek tartják, akár ki is nevethetik, ha üres, vagy egy mumifikálódott tetem van benne. De mi van akkor, ha gyöngy? Ha igazgyöngyöt talált? Nem merte felnyitni, mert nem akart csalódni. Nem akarta saját magát becsapni, mert valójában mégiscsak igazgyöngyre vágyott. Jobb dédelgetni a gondolatot, mint mindjárt megtudni a valóságot. Igaz, gyerekes dolog, de mindenkiben ott van a lelke mélyén a kíváncsi gyermek. Talán takargatja, talán szégyelli és magának sem akarja bevallani, de az láthatatlan és észrevétlen akkor is ott van. El kell rejteni. Igen, de hová? Megvan! A könyvek közé teszem – határozta el. Egy ideig megnyugodott, de aztán eszébe jutott, hogy a polcról bármikor levehetnek egy könyvet, és akkor kiderül, hogy kagylót rejteget. Kezdett benne kialakulni egyfajta bűntudat. Maga sem értette, hogy miért, hiszen mi rossz van abban, hogy talált egy kagylót és - mint egy kisgyerek a kedvenc játékát - el akarta rejteni, hogy más ne tudjon vele játszani?
Leemelte a polcról és az ágy alá dugta. Ismét megnyugodott, de a békessége nem tartott sokáig, hiszen, ha netán valami leesik és begurul az ágy alá, akkor keresni kezdik, és előkerül a kagyló. Az lesz a legjobb, ha megválok tőle. Ez is megnyugvást adott egy ideig a lelkének, de nem tudta megtenni. Amikor senki se látta elővette, forgatta, simogatta, nézegette és ilyenkor mindig arról ábrándozott, hogy hátha gyöngy van benne. Restellte a naivságát és ismét elrejtette. Ezúttal elásta a kertben. Jó ötlet volt - gondolta, mígnem felsejlett benne, hogy ilyenkor nem szokott ásni. Mindenkinek feltűnhet az a friss földkupac. Mielőtt még bárki megláthatta volna, gyorsan kikaparta, zsebre tette és a földet a lábával jól bedöngölte. Na jó, ezzel meglennék, de ott vagyok, ahol a part szakad. A kagyló a zsebemben lapul. Mit csináljak vele? Legjobb lesz, ha visszaviszem a tengerpartra és bedobom a vízbe. Már esteledett, ilyenkor nem szokott elmenni otthonról, feltűnő lenne, ha megtenné, ráadásul a tenger messze van. Annak idején reggel találta, épp akkor, amikor felkelt a nap. Ismét támadt egy ötlete, beteszi a párnája alá. Így is tett, de eszébe jutott, hogy mennyit forgolódik, különösen mióta ezt a kagylót rejtegeti. Jobb, ha az a takarója alatt lesz a pizsamájában. Már-már azon kezdett aggódni, hogy ez az egész nem normális, vagy ő nem az. Nehezen bár, de elaludt. A kagylóról álmodott, arról, hogy igazgyöngy lapul benne. Riadtan ébredt fel. Kiverte a verejték a homlokát, úgy érezte magát, mint egy kisdiák, aki rossz fát tett a tűzre. Nem hagyom, hogy ez a nyomorult kagyló kikészítse az idegeim, hogy rámenjen az egészségem! Nincs tovább! Hátralevő napjaim, vagy éveim nyugodtan szeretném leélni, nem pedig titkolózva, egy vacak kagyló miatt. Ismét a kezébe vette és láss csudát a kagyló kinyílt és ott lapult benne a gyöngy. Nagyon megörült neki, még a lelke is beleremegett, aztán ismét aggódni kezdett. Most mit mondjon, hogy került hozzá? Igazgyöngyöt az ember nem talál az utcán. Nem is ott volt, hanem a csodás tengerparton egy kagylóban elrejtve. Lehet, hogy a gyöngyhalász túl sokáig kereste és mire felhozta, ő maga már nem élvezhette a fáradtságos munkája eredményét. Kiejtette a kezéből, a víz pedig elsodorta mellőle. Másnap csak őt találta meg kihűlve. Egyre rosszabbul érezte magát. Mi a csudának kellett neki egyáltalán felvenni, magával vinni, rejtegetni, igazgyöngyről álmodozni? Most itt van, de mit kezdjen vele? Rövid ideig titokban még dédelgette, simogatta, nézegette, aztán elsétált a tengerpartra és vízbe vetette. Megkönnyebbülve ment haza. Nincs titok, nincs kagyló és nincs gyöngy, úgy folydogálnak a napjaim, mint korábban- gondolta, mert akkor még nem tudta, hogy az igazgyöngyöt nem lehet elfelejteni.
 

 .................................

Lovag Dáma Nagy Cynthia

Lovag Dáma nagy Cynthia video-verse

Aranyosi Ervin: A szívek szabója

Megtekinthető itt: 
https://www.facebook.com/reel/27122004660718268

………………….

 

Véghelyi József: Bevallom...

(elbeszélés)

 
   Bevallom, hogy idősödő koromra érzelgős vén bolond lettem!  Jaj, dehogy is voltam én ilyen fiatalabb koromban. Sőt túlságosan is racionálisan teltek fiatal éveim. A műszaki emberek hidegfejű számításaival jártam-keltem a világban. Akkoriban nagyon meg voltam elégedve magammal. A sírást, pityergést a gyengeség jelének tekintettem: nem férfiembernek való dolog az...!

Véghelyi József

A ráció, az elektronika kitöltötte életemet: amit matematikailag le lehetett írni az létezett, a többi csak érzelgős nyavalygás, megfoghatatlan, kezelhetetlen sirámok sorozata volt - legalább is akkoriban számomra.
   Óh, az idős ember más, nagyon más! Pontosan tudja, hogy a racionalitás kell az ember életében, de az emóció az idő múlásával fontos lesz, sőt fontosabb, mint akármi más. Különösen akkor, ha gyerekei, unokái lesznek. Együtt élni valakikkel, aggódni értük, gondoskodni róluk, felelőséget érezni irántuk, ezek bizony pallérozzák az ember lelkét. Életünkben a dolgok többsége pedig nem kezelhető a matematika eszközeivel ugyebár?!
   Megtanulunk odafigyelni mások gondjára, bajára is a magunké mellett. Empátiával figyeljük a környezetünket, sőt tárgyainkat is. Ki ne ismerné azt az érzést, amikor valamilyen lim-lomot ki kéne már dobni - bár értéktelen - mégsem tesszük, mert egy emlék, egy érzés fűződik hozzá...Legyen az illat, mosoly, vagy egy szempár csábos pillantásának emléke...

*

Szakmám lényegéhez tartozik, hogy nagyon sokféle műszer kell a műveléséhez, a hibák megállapításához, és a javításhoz. Az évtizedek során magam is összevásároltam mindenféle típust, bőven többet, mint amennyire szükségem lett volna egyáltalán. Persze vannak az embernek kedvencei: nekem a műszereim, szerszámaim azok. A hölgyeknél a kedvencek többnyire ruhát, cipőt, stb. jelentenek... A férfiak alapvetően mások, ahogy a szakma mondja: másképp vagyunk bekötve...!
   Nemrégen egy mikrohullámú sütő transzformátorát hozták hozzám javítani. Senkit sem akarok ezzel untatni, csak megemlítem, hogy az elkészülte után mérni kell, hogy jól működik-e. A szerkezet természetesen működött, de a korrektség azt kívánja, hogy műszerrel ellenőrizzem a paramétereit.
A gondok pedig itt kezdődtek: hogy mérjek én ilyen nagy feszültséget? "Vigyázzba" állítottam a szóba jöhető mérőműszereket, amelyek között szép számmal voltak digitálisak is, de bizony megrekedtem a maximális ezer voltos értéknél: nem voltak képesek magasabb tartományban mérni. A legkorszerűbb csoda-műszereim kézfeltartással megadták magukat, pedig egyik-másik még azzal is dicsekedhetett, hogy az eredménye számítógépes feldolgozásra is alkalmas...
   Némi töprengés után eszembe jutott, hogy 60 (!) évvel ezelőtt vásároltam egy UNIVEKA nevű magyar gyártmányú kézi műszert, amelyről már azt sem tudtam, hogy hol van! Végül megtaláltam a padláson ujjnyi porral betakarva. Legalább 40 éve nem használtam már, de tudtam róla, hogy képes mérni ötezer voltig.
Igen, ez az ami kell nekem!

UNIVEKA -ma már matuzsálem...

Időskori érzelgősségemtől vezérelve "bocsánatot kértem" öreg műszeremtől a feledékenységem, és a hűtlenségem miatt. Csodálatos módon meg tudtam mérni a transzformátor kimeneti feszültségét. És akkor - szégyen ide, szégyen oda - elmorzsoltam egy könnycseppet a szemem sarkában...Meghatott öreg szolgám szakmai hűsége, megbízhatósága!
  Igen, megfeledkeztem műszer-barátomról, kenyeres pajtásomról, aki tanúja volt fiatalságomnak, aki segített a szakmai előre haladásomban, akinek segítségével annyi dicsőséget szereztem az évek során...! Nem volt ő csillogó-villogó magamutogató valami, csak tette a dolgát becsülettel, ahogy egy szakmai baráttól ez elvárható. Hagyományos analóg szerkezetének megbízhatósága, stabilitása messze felülmúlja mind a mai napig a digitális műszerek hivalkodó konstrukcióját.
Nem vagyok már korszerű?
Lehet, hogy így van. Bár én is használok digitális "csodaeszközöket", számítógépet, stb., mégis az a tapasztalatom, hogy ezen utóbbiak néhány év múlva szinte maguktól is tönkre mennek, meg sem közelítve UNIVEKÁM életkorát.
   Szakmai gondomon tehát egy 60 éves műszer segített. Műszerek családfájában matuzsálemnek, sőt múzeumi tárgynak  számít már. A fenti tapasztalatomon elmélkedve talán át kéne értékelni az idős emberekhez való társadalmi beidegződés rendszerét. Bölcsességükre igenis szüksége van hazánknak. Olyant tudnak, amiket csak hosszú évek munkatapasztalata adhat valakinek. Persze tisztában vannak azzal is, hogy ők már nem váltják meg a világot. Gyengék ők már az ilyen harcok megvívásához, de a megszerzett bölcsességük igenis időtálló!
Lehet, hogy az én "korszerűtlenségem" egészen odáig is elmegy, hogy nem fogom lecserélni "öregecskedő" feleségemet, mert hátha előfordulhat egy olyan élethelyzet, amikor egy fiatal menyecske tudománya megáll a gondok láttán,  ám a velem együtt megőszült feleségem még akkor is tudni fogja, hogy mi a teendő problémák esetén, bár nem ért a számítógéphez, és okos telefonja sincs..., ezért valószínűleg posztolni sem fog!

……………………….

 

Tarcsay Béla : Lemenőben – festmény (16x16 cm, pasztell, .papír)

*****************************************

  

 8. ANGYALI TALÁLKOZÁSOK 

 

Véghelyi Péterné dr. - Lélekemelő: Hazádnak rendületlenül

 
Kéretlenül is elmegyünk néha helyekre, s szembesülünk a hamis ünneplések áruló, lelket romboló szellemtelenségével. A széllel erőtlenül kardoskodó tavasz első napjaiban március idusának ünnepi, lélekemelő pompájával a lelkemben készültem egy hivatalos ülésre. Tudtam, hogy az alkalom a nemzeti ünneppel egybekötött ünneplés lesz. Évekkel ezelőtt horgolt barátném nekem egy keblet beborító, élő virághoz hasonlító szép kokárdát. Előző héten kimostam, keményítve átvasaltam, hogy szívem fölé rakhassam. Ezzel a tudattal könnyebb volt készületem, a nemzet ünneplése, magyarságom diadala csábítóbb volt, mint maga a hivatalos alkalom.

Véghelyi Péterné dr.

Protokolláris bevezetők, felesleges regisztrációk után foglaltuk el helyünket a díszteremben, ahol a Himnusz éneklését követően turbulenciás korunkat fejtegető, globalista beszédeket hallgathattunk meg. Néha bizony forgattam a szemeimet, hiányzott a tűz, a hév, a tisztelet, de keblemen virágba borult az apró hurkokból összekapaszkodó kokárda. Az üres derecselést hallgatva elmerengtem e szó jelentésén: a mára már nemzetközivé lett kokárda francia eredetű kifejezés, eredetileg a francia cocarde (színes szalagjelvény a katonasapkán) nyomán, amely az ófrancia cocquartcoq (kakas) taréjára emlékeztető alakja miatt alakult ki. A XIX. században a tarajka magyarosított változat is elterjedt, mely a kakastaréj képével való hasonlóságon alapult, ebbe a francia jelentése már nem zavart be.
Fagyossá únult lelkemet mégis felmelegítette a szívemen viselt bokréta, s mintha fűtött szánkán siklottam volna ki a hazafiatlan beszédektől eljegesült szellemi lejtmenetből, melyet nagyhírű professzor hitetlen ajkai közül sajtolt ki a pokol dilettáns nunciatúrája. Vártam a Szózatot, amikor majd a szívembe sűrűsödött levegőmet illőn kipréselhetem, ráfújva a kéretlen követre. Lelkem a várakozástól a levegőégbe emelkedett, ám a csalódás ráfagyasztotta égő keblemre a tarajkámat. A nemzetrontó követ bejelentette, hogy az „ünnepség” az Európai Unió „himnuszával” zárul, melyet állva kell meghallgatnunk.
Alig hittem a fülemnek, ám „A Levegőégnek felsőbb Országából, mindent pontról pontra láttam a szánkából…” (Csokonai) Üres karókként egyenesedtek fel körülöttem az emberek; én a nagy sokaságban ülve maradtam, háborgó lelkem jajkiáltásainak kitörését a szívemet letapasztó peckes tarajkám némította csak. „Óh vajha Behemot, vajha Leviáthán Hanggal dördűlhetnék végig a föld hátán, Szózatom villámi erővel bírhatna” (Csokonai) milyen aljas hazaáruló szózata volt ez a sátánnak! Száraz könnyekkel csak belül buggyant ki belőlem lelkem hamis Szózat hangja, de én rendületlenül ülve maradtam a globalistává lett tömeg megvető pillantásaiban.
Himnusza hogyan lehet egy nem létező államnak? Hohó, ilyen volt az Internacionálé is, gyermekkorom ünnepségeinek fényes záróakkordja. Istent, a szenteket vagy eszmét dicsőítő ének; megzenésített költemény mint egy állam zenei emblémája, amelyet ünnepélyes alkalmakkor játszanak, énekelnek, ez volna a himnusz. Kiváló tanárom könyvet ajánlott, mely Európa történeti régióiról értekezik; pár óra múlva már táskámban lapult, éjjel studíroztam belőle. Európa geográfiai keretben jelent meg a közbeszédben, majd a puszta geográfiai keretből a kereszténység szinonimájává vált, sőt, idővel kulturális, strukturális identitássá lett.
Sebastian Münster ábrázolta először Európát 1588-ban – akit Zeusz bika képében rabolt el! – királynőként (Europa Regina koronás főként) Ez az unió mára a Nyugatot jelenti, s minden nemzet, mely keleti, vagy közép-keleti, ezen keresztül kíván nyugatosodni. A kereszténység sem akadály már, hiszen a Nyugat az Egyházat is túszul ejtette, igaz, éppen most történik a felszabadítása.

*

A bolsevizmusnak nem sikerült az Egyházat elpusztítania, pedig mindent megtett ezért. Forradalmi lázzal árasztotta el a világot, Lenin egyenesen vízióban látta, hogy a nemzetek megszűnnek, mert mindenhol elterjed a forradalom, s akkor megvalósul a kommunizmus. Írásaiban a körösdi egyik kedvelt kifejezése, ennek kiirtását tűzte ki célul párton és a halálra ítélt nemzeteken belül is. Vagyis a helyi érdekek kérdéseit tárgyaló csoportok működésének, szervezett gondolatközösségeinek kiirtására törekedett abból a célból, hogy csak a párt egyetlen, világegyesítő internacionalista eszméje legyen a gondolkodás tárgya és az önértelmezés kerete. Ezért üldöztek mindent, ami nemzeti, népi, ami Isten és vallás, ami Egyház.
Valami ilyesmit képvisel az Európai Unió is, egy olyan nemzetek felettiséget, amire csak Isten jogosult, akinek tervében azonban a nemzetek megléte a világ végéig megvan, ezt nem lehet megváltoztatni, hiszen aki által utoljára szólt, az a Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké. Az állam és a társadalom szétválasztása szembe megy Isten akaratával. Ennek eszköze a felforgatás, egy univerzális eszme alá gyűrés, a nemzeti gyökerek felszámolása, a forradalmi áradat. Lenin kiváló iskolapéldáját adta a nemzetfeladásnak az I. világháború végén, amikor bolsevista puccsal külföldről pénzelt forradalommal megdöntötte az orosz államhatalmat, majd önjelölt vezetőként lemondott országa jelentős területeiről, de nem bánta, mert hitt abban, hogy a forradalom úgyis el fog terjedni mindenütt, így mindenki a proletárvilág egyetemes polgára lesz.

*

Királygyilkosság, felségárulás, hazaárulás és nemzetrontás. Ezekre építkezett kérészéletű kártyavár-impériuma, mely mohón Európába harapott a második világégést követően. Sajnos a nemzetek szövetnékében helyrehozhatatlannak tűnő hasadások keletkeztek, melyeket a rendszerváltozásokkal, a fogyasztói jólét sodoratlan cérnáival nem lehetett már megölteni.
A történelem alapos elemzése elvezetett engem is annak a ténynek a belátására, hogy a forradalom és a demokrácia egyfelől összetartozik, másfelől a forradalom feltétele is a demokráciának. A bolsevik államfejlődési eszme hamis, mert evolúciót feltételez az államok fokozatos fejlődésében. Érthetetlen, hogy egy biológiai fejlődéselmélet miként válhatott a kulturális és társadalmi szerveződések univerzális törvényévé? A társadalmi cselekmények ugyanis nem a vak véletlen művei, hanem a mindenkori szereplők személyes és szabad döntéseinek a következménye. A politikai demokrácia eszköz, de intézményei követelik az emberek gondolkodását.

*

Korunk nagy forradalmi eszméje az uniós politika egy kozmopolita állampolgárság identitásformáló eszméjére tart igényt. Ezért mer himnusszal, dicsőítő szózattal fellépni, s ígéri, hogy egymás után vonja rabszolgaságba a világszabadság hatalmas szimfóniájának dalának eléneklésébe az önfeladó nemzeteket. De vajon milyen idegen tarajkából kifeslett cérna köti gúzsba a honszeretetre hangolt kebleket?
Szent Ágoston életművét a De civitate Dei (Isten városáról) vaskos kötetével koronázta meg, melyben világosan leírja, hogy az ókortól kezdve hőn áhított tökéletes államforma itt a földön nem megvalósítható. „Ágoston szerint az Isten civitásának a földi sorsban kiváltkép az Egyház a képviselője, ám az örök nyugalom helye az Isten civitásának végső formája az Isten országa, melyet a Miatyánkban kérünk. Ágoston civitásában azonban nem a földi törvény képviseli az összefűző kapcsot, hanem a hit, s az Isten törvényei szerint való élet, tehát nem egy társaság jogi szervezete, azaz ez nem kapcsolható semmi különösebb államrendhez, pláne nem államfejlődési elmélethez. Ágoston azonban a kis államoknak előnyt ad a nagy birodalmakkal szemben éppen arra való hivatkozással, hogy a világ békéjét legtöbbször a földi javakért és dicsőségért való versengés zavarta meg. Ágostonnál a civitas szó nem politikai kapcsolatra utal az Isten és ember között. Nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy az antik bölcselet kifejezéseiből kialakuló teológiai identitás semmiféle antik szervezeti elemet nem vett fel soha magába annak fogalmi és tartalmi átalakítása nélkül. Így a civitas sem nem állam, sem nem város sem a régi, sem a modern értelemben. Az Isten városa civitasa nincsen valamely város vagy állam helyéhez kötve, hiszen angyalokat is foglal magában és olyan embereket, akik Isten törvényei szerint élnek és az örök üdvösség reményében formálják az életüket. A civitas latin szó polgárságot, népet, várost és államot egyaránt jelent. Ezért nehéz ma értelmezni, amikor szétválasztották az államot és a társadalmat, nem lehet e kifejezést a mai idők közkeletű jogi fogalmaival fordítani. Ha államnak fordítjuk, sohasem politikai értelemben veendő. A két civitas azonban metafizikailag különbözik egymástól. Az egyiknek alapelve az igazság (veritas), a másiké a hiúság (vanitas). Polgáraik az Istenhez való viszonyulásukban vagy tisztelők, vagy megvetők.” (Kiss Albin: A De civitate Dei méltatása) „A nem hitből élő emberek családja a földi élet mulandó dolgaitól várja a békét, míg a hitből élők családja a jövendőre és örökként ígért javakat várja, a múlandó dolgokat pedig úgy használja, mint jövevény: nem úgy, hogy fogságban tartsa magát, és könnyebben viselje a romlandó, s ezért lelket elnehezítő test terheit, és a legkevésbé súlyosbítsa azokat. Ezért mind a kétfajta ember egyaránt használja a halandó élethez szükséges dolgokat, e használat célja azonban erősen eltér a két esetben.” (Civ Dei, XLIX.XVII.)
Forradalmi áradástól hangosak ma a magyar utcák, lenini izgatás hangjai ordítanak a fülünkbe, s nem létező – a bolsevik imperialista eszméhez nagyon hasonló – szellem-állam képében rabolnák le a magyar szívekről a trikolór tarajkákat, hogy semleges, világbékét és jólétet ígérő gyökértelenségbe taszítsák a magyar nemzetet a földi tökéletes állam-képzet hamis illúziójával. Szűz Mária (az igazi királynő) tulajdona elleni merénylet ez, mely felségárulásra izgat. Ki a mi örök királynőnk? Szűz Mária vagy Európa?
Itt a földön a felforgató ígérgetők, az elárasztani akarók az emberek hitetlenségre tudnak építeni, mert a tökéletes államszervezetben csak az bízik, aki önmagát bűn nélkül valónak gondolja. Mert aki tudja, hogy bűnös, az nem gondolja, az államot sem bűn nélkül valónak, hiszen azt is csak emberek formálják. A magát tökéletesnek, bűntelennek tartó, hiúság uralta földi állam öntudatától vezérelt polgára mindig feljogosítva érzi magát arra, hogy a másik bűnöst elpusztítsa, akár fizikai megsemmisítéssel is, s ezáltal jogot formál arra is, hogy megítélje a másikat. Így próbál az Isten helyébe lépni, aki egyedül ítélheti meg az embert.
Ágoston figyelmeztetését szívlelje meg nemzetem! „Igaz és teljes boldogság van ott (Isten városában), ami nem valami istennő, hanem Isten ajándéka. Innen kaptuk a hitünk zálogát, hogy vándorlásunk alatt e város szépsége után vágyakozzunk… Ott nem lesz nehéz az államkincstárt csekély magánvagyonnal gazdagítani, ahol az igazság kincse közös.” (Civ Dei V.XVI)

 *

*****************************************

 9. VERSEK. FILOZÓFIKUS HANGULATBAN 

 
Felső Tamás: Lidércek osonnak
 
Hol éjjel fátyol lebben,
s csillagok szórt fénye rebben,
osonnak lágyan, nesztelen,
lidércek a halvány éjjelen.
 

Nincs földi léptüknek nyoma,
csak ha csillagport hint lábukhoz
a holdfény ezüst lova.
 
Titkos suttogásuk hallatszik a széllel,
mikor eljönnek hozzám minden éjjel.
 
Szárnyuk nincs,
de mégis szállnak,
álmok szélén halkan járnak.
 
Elveszett vágyak, régi mesék,
a csillagok közt lebegnek már szerteszét.
 
Egy-egy szikra hull alá léptükben,
s bennem emlékek ébrednek
hozzám megtértükben.
 
Nem bántanak,
csak emlékeztetnek arra,
ami elmúlt, de bennünk rejtezik,
s álmainkat ők meg is fejthetik.
 
Rejtélyesek, mint az éjszakák,
csillagporon osonnak is majd tovább.
Mikor a hajnal felragyog,
s a csillagfény lassan elhagyott,
a lidércek is eltűntek halkan,
de emlékük szívemben,
hogy visszatérhessenek hozzám,
szép gondosan betakartam.

………………….

 
Gerencsér Hajnalka: A SORSTÁRS...
 
A sorstársban gyakran magunkat látjuk,
Szenvedő lelkét szívünkbe zárjuk,
Tudjuk mit érez ... ott mélyen belül,
S tudjuk, hogy ezzel nincs egyedül.
 

A sorstárs az, aki megérthet minket,

Állapota révén mellénk sodorta az élet.
A sorstárs hiteles tanáccsal segíthet,
Nem könyvből ismeri ő e betegséget.
 
Mit érzünk, ha egy sorstársnak menni kell?
Hosszú útra, ahol ember embert nem ölel?
Vele meghal a lelkünk egy kicsike darabja,
De. bennünk él a sorstárs emléke, dala.
 
Fájdalom tépázza a szívünket belül,
S ettől az érzéstől a lélek menekül...
A gyászt az érzi át mélyen, igazán,
Aki ismerte a sorstárs lelkének dalát.
 
Aki tudta, hogy mennyire szeretett élni,
Aki e betegséget a saját bőrén érzi...
Aki tudja, s maga is harcol ellene,
Hogy ne győzzön még... e betegség...ne!

……………………

 
Horváth Edina Anna: A gyűlöletet temessétek el...

Nem a föld kéri a vért.
Nem a fák akarják azt,
hogy gyökereik közé
a szilánkok hulljanak.
 

A folyók nem kérdik, hogy
milyen a zászlók színe.
Csak viszik magukkal
a hamut, és nem tudják,
ki gyújtotta fel az eget.
 
A háború nem egy hős,
csak üres tekintet, mely
a gyermek arcát sem nézi,
csak pusztít maga körül.
 
Elítélem a kezet, mely
a rettegőnek fegyvert ad,
és a szót, mely gyűlöletet
igazságnak nevez.
 
Mert nincs olyan győzelem,
amely visszaadja az
apát a családnak,
az anyát a gyermeknek,
a testvért a testvérnek.
 
A romok alatt ember fekszik.
Nem ellenség, nem vetélytárs,
csak valaki, akit hazavárnak.
 
Ne a földet temessétek
és ne az álmokat.
A gyűlöletet temessétek el,
amíg még nem nő belőle újabb sír.
 
2026. -Szerzői jog fenntartva!)

…………………….

 
Reményi Tamás: Az én békém 

(részlet, szonettkoszorú: 11. vers)
 

Sok szerelem elfolyatta már vérét,
ez a háború nem kivételezett!
Irtják hazám hontalan testvérnépét,
közben ajkuk honvédelmet hirdetett!
 
Mosolygó Nap gyászba küldi a fényét,
csalárd fortélyokkal bevégeztetett
a soknemzeti programozott kérdés:
így e problémakör végleg elvetett!
 
E rémálom nem az élet világa,
a békés egymás mellett élés halott:
embert itt élhető való` nem traktál!
 
Vétlen utódoknak nem ez volt álma,
sokára lesz lét, hol a halál tarolt:
égből vérben úszó könnyek hulltak ránk...

…………………..

 
Krivák-Móricz Judit: Eljött..
 
És  eljött…
Vártad???
Hát  megkaptad…
 
Íme  az  Antikrisztus!
 
Magasra  tartván a zászlaját.
harsányan  üvölt
Én mondom az igazat !
S  te ezt  elakarod hinni!
 

Szájából  mézes  mákony  dől.
S  te iszod  a levet,
Keserű  és  méreg,
de  te  édesnek érzed!
hisz ez a lényeg!
 
Hinni,  hinni
minden áron!
Hisz istent látod!
mert  őt  várod!
 
A  negédes  szavak
a  megváltást  ígérik!
Egy  új jövőt!
S  meg is kapod!
De  nem  úgy ahogy  te  gondolod!
 
Mire  magadhoz térsz.
már késő.
Beszippantott, megrontott.
Az elméd  az  ígéret  rabja lett!
 
Majd  ha jön a kijózanodás.
mert jönni  fog!
életed  a rabszolgák
életénél is rosszabb lesz!
 
A  talmi jelen  után
jövőtlen lesz a léted!
nem  csak  a  jelen nemzedékét
tetted  tönkre, ami   önmagad,
 
Gyermekeid,  s  talán unokáid,
már ha lesznek..
gyűlölve mondják ki a neved!
 
EZT TETTED!
 
Visszaút már nincsen..
S  eljött  neked  az ANTIKRISZTUS.
NESZE  ITT  VAN, IMÁDD!
 
2026-04-15

*****************************************

 10. KONRÁD VIKTÓRIA: EMLÉKMORZSÁK 

      (elbeszélés)

 
Gyönyörű, égszínkék szemeket látok. Derűs mosoly sugárzik az egész arcról. Ahogy fölém hajol, hosszú, hullámos, mézszőke haja megcsiklandozza a nyakamat. Behunyom a szemem, és szívből jövően kacagok. Újra fölnézek, de a kedves arc eltűnt. Helyette vakítóan sugárzó fénynyalábokat látok, melyek perzselik a bőrömet. Ekkor felébredek. Mindig ugyanaz az álom ismétlődik az anyámról. Hogy szerettem őt! Mégis keserédes érzéseket kelt bennem az emlékfoszlány, hiszen nem szoríthatom többé magamhoz, és sokáig nagyon fájt, hogy a halál korán elragadta tőlem. Haragudtam is rá, amiért könnyelműen megvált az életétől, és utána pokollá vált az enyém. Apámmal külföldre kellett költöznöm, s Anglia egy széllel bélelt kisvárosában tengettem gyermekkorom nagy részét. Az egyetlen szülőm a bányában dolgozott, hogy engem fölneveljen, de bánatomra munka után mindig a pohár után nyúlt.

Konrád Viktória

Megfogadtam, ha anya leszek, mindent másként csinálok. Mindent megadok a gyermekeimnek, végtelen szeretetet, figyelmet, törődést. Miután felnőttem, teljesült az álmom. Sokat dolgoztunk a férjemmel, hogy a gyerekek semmiben se szenvedjenek hiányt. Próbáltunk sok közös élményt szerezni kirándulásokkal, meseolvasással, játékokkal. Magyarországot csak hébe-hóba említettem nekik, nem is igazán kérdezősködtek. Azonban az unokám, Beni sokkal érdeklődőbb volt bárkinél.
- Mama, szeretném, ha most a magyar dédmamámról mesélnél! 
  Éreztem, hogy egy ütemet kihagy a szívem. Mélyen eltemettem magamban az emlékét, és csak a visszatérő álmom emlékeztetett arra, hogy valaha nekem is volt édesanyám. Fájt a szívem, ugyanis nehezteltem rá, így igyekeztem kitérni a válasz alól. Inkább egy közös biciklizésre invitáltam az unokámat.
  Kerékpárt béreltünk, és bebarangoltuk a környéket Benivel. Hazafelé az egyik belvárosi, kacskaringós utcán jártunk már, amikor egy éles kanyarban egy autó megelőzött egy másikat, ám a lassabb jármű a bicikliútra kényszerült, és elsodort engem! Csak az éles fájdalomra emlékszem, melyet akkor éreztem, mikor a kulcscsontomra estem a nyirkos járdán. Mozdulatlanul feküdtem, körülöttem kisebb vértócsa terült szét, Beni ijedt jajgatása csengett a fülemben. A járókelők körbeálltak, valaki telefonált. Egyszer csak fülsiketítő zajra lettem figyelmes: a mentő megérkezett. Beni végig fogta a kezemet, míg bevittek a kórházba. A sürgősségin kiderült: a kulcscsontom eltörött. Zsongott a fejem a nap történései és a kimerültség miatt, és egyszer csak mély álomba szenderültem.
  Gyönyörű, égszínkék szemek ragyogtak rám. Nyugalom sugárzott a szép arcról. Ahogy fölém hajolt, hosszú, hullámos, mézszőke haja megérintette a vállamat. Szívből jövően mosolyogtam! Újra behunytam a szemem, majd kinyitottam. Nem tűnt el a kedves arc, és nem is álmodtam.
- Mama, a doktornő szerint holnap hazamehetsz! – cirógatott meg kedvesen Benikém.
  Zavart mosollyal köszöntem meg a kezelőorvosom munkáját. Miután a fehér köpenyesek távoztak, mély levegőt vettem, megszorítottam az unokám kezét, a szemébe néztem, és mesélni kezdtem az édesanyámról meg a visszatérő álmomról.
 Beni okosan nézett, nagyon figyelt, majd elmélázva azt mondta:
 - Mama, menjünk Budapestre, és keressük fel a még élő rokonokat!
 Évtizedek óta nem jártam Magyarországon, de szöget ütött a fejemben az unokám kívánsága. Hajtott a kíváncsiság is, így otthon első dolgom volt, hogy felvegyem a kapcsolatot egy magyar családkutató céggel, és rögvest foglaljak két helyet a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtéren landoló járatra. Izgalommal a szívünkben vártuk Benivel az indulás napját. 
 November volt érkezésünkkor. Ahogy kinyílt a kabin ajtaja, és én kiléptem, megcsapta az arcomat a fagypont körüli hideg, párás, ködös levegő, ami annyira Angliára emlékeztetett. De közben magamba szívtam a magyar öntudatot is – újra. Benivel összenéztünk, és boldogan mosolyogtam. Éreztem, régen látott kis hazámba végre hazaérkeztem! Az anyanyelvemen csacsogó utasok beszéde vonta el a figyelmemet. Gyorsan pörgő nyelvvel hangosan üdvözölték családtagjaikat, hol könnyekben törtek ki, hol egymás nyakába ugrottak az ismerősök. Elszoktam már az érzelmek ilyen nyílt kifejezésétől. Egyszer csak a látképem fenekestül felfordult. Az emberek arca helyett gyorsított felvételben észleltem a felrebbenő madarakat, a kezeket, ahogyan utánam nyúlnak, majd a nedves betonutat. Figyelmetlenségem következtében hatalmasat estem a csúszóssá vált jeges úton, és az aszfalton feküdtem a hátamon. Mindenki megijedt. Mozdulni sem bírtam. Egyszer csak egy fiatal lány kék szemeinek ragyogására lettem figyelmes. Nyugodt arcáról derű sugárzott. Ahogy fölém hajolt, hosszú, hullámos, mézszőke haja megérintette az államat, és én elmosolyodtam. Behunytam a szemem, majd félve hunyorogtam, de ő nem tűnt el, sőt, a kezét nyújtotta! Bizonytalanul utánanyúltam, ő megragadta a karomat, és felsegített.
 - Álmodom?
 - Nem, drága nagyi. Ő itt Violetta. Édesanyád testvére az ő dédmamája, így szegről-végről rokonok vagyunk – magyarázta lelkesen az unokám.
 - Beni vette fel velem a kapcsolatot, megkeresett Instagramon – szólalt meg vékony hangon a lány. – Nagyon örültem, hogy az elveszettnek hitt rokonaink megkerültek! Megbeszéltük, hogy kijövök Önök elé a reptérre. Meglepetésnek szántam.
  Az első ijedtség ellenére a rokonlátogatás nagyon jól sikerült, a lelkem csak úgy szárnyalt! Azóta is nagy szeretettel utazunk Benivel Budapestre. Külön öröm, hogy a kisfiú szépen tanulja a magyar nyelvet, és Violettával nagyon szoros barátságot ápol.
  A visszatérő álmomat azóta is látom magam előtt alkalomadtán. Azonban most már nem tűnik el az anyám a fényben, hanem a kezét nyújtja felém, és a képzelet világában végre magához ölel. Azt hiszem, vénségemre megleltem a lelki békémet, és végre megbocsátottam neki. 

*****************************************

 11. ZSIGMOND ISTVÁN: PÜNKÖSDI TÖRTÉNET 

(novella)

Aznap reggel ugyanolyan volt az ég. Ugyanaz a por ült az ablak réseiben, ugyanaz a félelem az emberek tekintetében, amit napok óta hordtunk magunkban. Együtt voltunk egy házban, szorosan egymás mellett, mintha a közelség megvédhetne attól, amit nem értünk. Beszélgettünk halkan, aztán hallgattunk. Sok volt bennünk a kérdés, kevés a válasz.

Én az ajtó közelében ültem. Emlékszem, a kezemet ökölbe szorítottam, aztán lazítottam utána újra és újra. Arra gondoltam, ha most minden így marad, lassan elfelejtem a reményt. Elfelejtem a hangját is annak, akit követtünk.

Aztán egyszerre történt valami.

Zsigmond István

Először csak zúgást hallottam. Nem odakintről jött. Nem olyan volt, mint amikor vihar készülődik a hegyek fölött. Ez a hang mintha az ég mélyéből szakadt volna ki, és áthaladt volna rajtunk. A falak megremegtek. A levegő megnehezedett.

Felpillantottam, és megláttam.

Mintha tűz lett volna, de nem égetett. Fény, de nem olyan, mint a nap. Apró lángok jelentek meg előttünk, éltek, mozogtak, majd szétváltak, és egyenként megálltak mindnyájunk fölött.

Fölöttem is

Abban a pillanatban megijedtem. Nem a pusztulástól féltem — inkább attól, hogy valami végtelenül nagy érint meg. Olyan volt, mintha egész életemben zárt ajtók mögött éltem volna, és egyszerre minden kitárult. Láttam magamban a gyávaságot, a kételyt, a hallgatásaimat… és mégsem éreztem ítéletet.

Csak a szeretetet éreztem.

Erős, meghatározhatatlan szeretetet.

Valami átáradt rajtam, mint mikor a kiszáradt földre végre eső hullik. Sírni kezdtem, de nem a bánattól. A könnyek maguktól jöttek, és közben nevetni is tudtam volna. Mintha egyszerre hordoznám az egész világ súlyát és könnyűségét.

Aztán megszólaltam.

Nem tudom, milyen nyelven. Olyan szavak hagyták el a számat, amelyeket soha nem tanultam. Mégis értettem őket belül. Nem az eszemmel — mélyebben. A többiek is beszéltek. A szoba megtelt hangokkal, különböző nyelveken, mégsem volt zűrzavar. Inkább olyan volt, mint amikor egy folyó sok ággal ugyanabba a tengerbe fut.

És abban a pillanatban megértettem, hogy nem maradtunk egyedül…

A félelem, amely napok óta a mellkasomban volt, lassan eltűnt. Nem azért, mert veszély többé nem létezett, hanem mert valami erősebb lett bennem a félelemnél.

Később, amikor kiléptem az utcára, ugyanazok a kövek feküdtek a lábam alatt. Ugyanaz a város volt. Ugyanazok az emberek.

Csak én nem voltam már ugyanaz.

Azóta is, ha lehunyom a szemem, néha újra hallom azt a zúgást. Nem a fülemmel. Belül.

És tudom: azon a napon nem csak egy házat töltött be a szentlélek.

Engem is…

................................

Zsigmond István: Pünkösdi történet - festmény

*****************************************

 12. AUSZTRÁL KAPCSOLATOK 

      Ilosvay Gusztáv levelei

Adásnap:  2026.05.03

 
A mai napon a Magyar országi édesanyákra emlékeztünk sok szép dallal és igyekeztünk olyan riport alanyokat választani, akik életük nagy részét mint édesanyák élték meg vagy épp most kezdik csak az igazi gyermeknevelést. És még a neheze a tini évek még gyermekeik előtt vannak ami meg egy valódi kihívás. Ezt a részét mint apa magam is megtapasztaltam. Lényeg a lényeg, hogy mai korunkban talán hatványozottabban oda kell figyelni, mert a társadalom az állam a szomszéd az iskola, a filmek, a Tv és a szociális platformok akkora hatással vannak az egyénekre, családra gyermekekre, hogy asszony legyen a talpén megbirkózik. A mai édesanyának nagyon ott kell, hogy legyen az esze, hogy mi az ami megfelel az ö gyermekének, s mi az amit mindenképp el kell hárítani. Sajnos egyre nehezebb. Mondom, soha nem volt könnyű de manapság mikor a társadalom ennyire megosztott szociálisan, anyagilag és erkölcsileg. Megtalálni a megfelelő egyensúlyt, nem egy egyszerű feladat. Ugyan akkor beszéltünk a család szerepe egy betegségnél. Andrejné Edit Csatlós esetén látjuk igazán, mit jelentett egy összetartó család akik tűzön vízen át mindent megpróbált, hogy megmentsék a lányukat az Enerexia súlyos szorításából. (most az elsö részt hallhatod, a következő részt az jövő héti adásban hallhatod meg). Ja míg el nem felejtem, egy új programmal jelentkezünk Helló Ausztrália Román Emese programja. Nem mondom el miről szol, hallgass bele élvezi fogod. Ne feledd a „ Megszólalok „ online irodalmi és művészeti magazin, barátunk és támogatjuk öket. Nézz bele. Amennyiben tetszett az adás ne feledd szétszórni a nagyvilágban, hadd terjedjen a szép magyar szó. Köszönjük!
www.radiomozaiksydney.com.au  
 

Ilosvay Gusztáv a stúdióban

*

Adásnap: 2026.05.10

 
Azon szerencsések közé tartozom, akik két Anyák Napját ünnepelnek, hiszen az Európai anyák napja múlt vasárnap volt, de az angolszász világban Anyák napja ma van. Ez alkalomra írtam egy kis novellát, ami arról szól, hogy az anyaság mint íratlan, de ugyan akkor mint valós intézmény létezik az emberiség gondolatában. Az Isteni gondviselés tette lehetővé, hogy van édesanya és ezt a csodát mindig

is tiszteltük, védtük és támogattuk. Anyák napját csak az elmúlt 100 valahány évben ünnepelik a fejlett társadalmakban. Így Magyarországon 1928 március 8-án ünnepelték először, aztán a dátumot áttették május első vasárnapjára. Megjegyzem, hogy a akkori magyar férfi lakosság nem tiltakozott. Mai napig is az egyik legkedvesebb ünnepünk, amit az ország apraja nagyja boldogan megünnepel. Ezen kívül még mit érdemes megemlíteni? Kiss Ági írta és olvasta fel az Útravalót, ami nagyon is aktuális volt. Ne feledj belenézni a „ Megszólalok” Internetes Irodalmi és művészeti magazinba, csodára találsz. Ha tetszett az adás kérlek osszad meg másokkal is. Köszönjük!
www.radiomozaiksydney.com.au
 

*

Adásnap: 2026.05.17

 
 Ma a „ Szabó családot” szólítottam meg Szabó Gábort, Szabó Attilát és dr Szabó Győzőt, természetesen nem egymás után, hanem szétterítve, hogy mindenhová jusson egy egy Szabó. A viccet félretéve hozták a formájukat, amit megszoktunk tőlük. Az adásban meghallgathatod miről beszélnek. Román Emesével a „Helló Auszrtrália” podcast szerkesztőjével egy érdekes témát jártunk körbe. Mennyire reálisak azok az elképzelések, hogy  "A  NYUGAT"  maga a Kánaán és a biztos boldogság. Érdekes volt hallani Emese gondolatait. Neked , aki ezt az oldalt elolvasod mi a véleményed, mi a te tapasztalatod? Nekem 53 év tapasztalatom van és már nagyon másképp látom ezt a kérdést. Egy nap talán ezt is fel fogjuk dolgozni, ha másért nem, de a magam lelki nyugalmáért feltétlen. Úgy, hogy hajrá, ne tartsd vissza magad. Sok sok hallgatónk van s gondolom te is megetted a kenyered javát. Az Omega együttes énekese, Kóbor János ma ünnepelné születés napját. Bevallom nem voltam Omega rajongó, de aztán itt a „vadnyugaton” beleszerettem a számaikba. Párat hallhatsz mint zenei betét. Többen kérdeztétek miért nem játszok külföldi zenét, hiszen jobbnál jobb zenéket csinálnak a nagyvilágban, talán igazad is van, de ez egy magyar adás, magyar lélekkel és magyar csökönyösséggel, hogy bemutassuk, hogy a magyar tánczene, rock zene és népzene s bármilyen zene, amihez hozzányúlunk legalább akkora érték, mint amit itt írnak. Csak és kizárólag a pénz hiányzik az alkotások mögül. Ne feledd a Megszólalok internetes müvészeti magazint! Hónapról hónapra megújul. Ha tetszett az adás kérlek osszad meg. Köszönjük!
 www.radiomozaiksydney.com.au

 *

Adásnap:2026.05.24.

 
Kis videó klippben már beharangoztam, hogy részben mi lesz az adásban és láss csodát. Boldogan jöttünk le az adásból, mert jó hangulatú volt és értéket hoztunk. Tóth Mundrusz Anett-tel elkezdődött „Hétköznapi népviselet„ sorozatunk szerintem nagy érdeklődésre számíthat. Anett egy kiváló képviselője és tudója népviseletünknek, minden szegmensét remekül ismeri és ami a lényeg, hogy el is tudja mondani. A cél valóban az, amit egyébként elmondtam az adásban is, hogy ne legyen ciki megjelenni népviseletben, legyen az ing vagy blúz és ugyan akkor csinos és modern legyél. Ma már elérhető árban meg lehet ezt oldani, s ezzel, nem csak a kultúrádat támogatod, hanem azt is aki ezt megcsinálja, megtervezi. S ők köztünk élnek. Mint ahogy mondtam az Útravalót ezen a héten én írtam és majd jövő héten valamelyik másik szerkesztő fogja megalkotni. Itt szeretnék GRATULÁLNI  Dr Tanka Lászlónak a Pannoráma Világklub elnökének és egy fél tucat könyv irójának az ÉL(E)TEM önéletrajzi könyve megjelenésének alkalmából. A többit a riportban. Érdekes, s főleg őszinte lett. Persze még nagyon sok minden volt az adásban, kattints rá s rögvest meghallgathatod. Ne feledj a „Megszólalok” internetes művészeti magazinba belenézni mi is benne vagyunk valahol. Ha tetszett az adás kérlek osszad meg barátaiddal. Köszönjük!
www.radiomozaiksydney.com.au
 

*

 

Adásnap: 2026.05.31

 
Ugyan a műsor végére került de magyar ember számára felejthetetlen dátum 1920 06 04 amikor Magyarország elvesztette több mint 2/3-át. Nagyszüleink, szüleink sokat meséltek, emlékeztek és sírtak, hogy az élet kegyetlenül elbánt a nemzettel. Az én generációm, aki más korban, más ideológiai háttérben nevelkedett fel, szerintem sokan küszködnek azzal a ténnyel, hogyan értékeljék TRIANONt, a „ béke diktátumot”. Sokunknak, akiknek megbízható családi háttere van, ahol a magyarságtudat egyenlő volt a nemzet egységével, könnyebben megbirkózott az úgymond béke diktátummal, de sokan vannak, aki elfelejtenék az egészet. Erre mondta Deák Ferenc, hogy„ Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják. De miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz, s mindig kétséges. ” Tehát ez csak rajtunk múlik mit kezdünk ezzel a történelmi valósággal. Természetesen más témákkal is foglalkoztunk így Helló Ausztrália Román Emese is bejelentkezett és Dr Szabó Győző politika egy humanista szemével. Ne felejts el a „ Megszólalok” internetes művészeti magazinba belenézni. Ha tetszett az adás kérlek osszad meg másokkal. Köszönjük!
www.radiomozaiksydney.com.au

 

*****************************************

 13. NAGY VENDEL ÉLETE VERSEKBEN 

      (Huszunnyolcadik rész)

 

Faddi virrasztó

Hegyen-völgyön siralom,

Halott van a ravatalon.
András bácsi virrasztja,
Torkát borral locsolja.
Elfogyott sok flaska bor,
Egyre hangosabb a tor.
A dalnok mind vadabbul rikolt,
Ujját csettintve ugrik fel,
Kis termete így nőtt öt centivel.
- Óh borzalom -
„Halál ellen, sej-de
Nincs oltalom”
 

*

Bartinatánc

 

Templom előtt zsibongva

Gyűlik össze a nép.

Sok színes szoknya,

Tarka a kép.

És jönnek a lányok, a szemrevalók,

Sárközi lányok, asszonykoszorúk.

S ropják a táncot, a fergetegest,

Talpuk alatt porzik az út.

Pattog a ritmus, a víg zene szól,

Brummog a bőgő, pendül a húr.

Koppan a csizma, toppan a láb,

Perdül a szoknya, nem adja alább.

Messzire hallik a csujjogató,

Eltompítja a víg dudaszó.

Párta helyett menyasszonykoszorú.

Félre a bánat, félre a bú.

Táncra is perdül a sok ifjú pár,

Vidám a kedvük, tombol a nyár.

Roppan a deszka, nem bírja soká,

Hangosan jajdul, nyomja sok láb.

Énekszó csendül, ne búsulj tovább!

*

Álom

Kárörvendő vigalom

Egy halotti toron.

Én vagyok a ravatalon,

Magamat is sirathatom.

Megruskósodott

Számban a borom.

Az ördög hegedűse

Csikordul a véső

A kemény fában,

S hull a forgács

Az asztal alá...

Perceg a szú magában

- S ha vés a szobrász -

Reszket az odvában.

A gyökér szívja

Az éltető nedvet

- Mint kút szivattyúja -

A leveleknek.

S ha kidől a fa,

Tovább élhet

Az isteni ér,

A gyökér:

Ha van, ki kifaragja!

Tudni kell a görcsben

Meglátni a szépet,

Az egyikből életfa lesz,

A másikból hallik

Az ördög vonóján a zene.

Igazi Paganini:

„Az ördög hegedűse”.

Nehezen adja

A bodza a formát.

Meg kell látni

A szellem szobrát...

Sikolt a fűrész,

Csusszan a gyalu,

Csendül a muzsika,

Szobor lesz a fából,

Nem pedig tüzifa

 

*

Anyánk

Szűk kicsi utcán

Görbe anyóka

Fiait várja

Éhes a szóra.

Hol? Merre járnak?

Tékozló vággyal,

Korgó gyomorral,

Üres iszákkal.

Cipőjük elnyűtt

Ép-e a testük?

Idő viharában

Megtört-e lelkük?

Kimegy minden este

Utca elejére,

Anyai szíve

Bánattal telítve.

Sok éve várja,

Kapuja tárva,

Minden bűnük

Rég megbocsátva.

Vétkük megbánva,

De mindhiába,

Sírva borulnak

Sötét sírjára.

 

*

Királyok 1000-től 2000-ig

Az udvarról,

- Az ajtó kárpitján át -

Behallik a tompa zuhanás,

S hogy valami elgurul

A vérpadon.

István parancsa ez!

- Hisz tudod a törvényt... -

Fejével fizet, ki

Istent, s királyát káromolja,

S nem az új hitért buzgólkodik.

Csupán csak jobb kezét veszíti

Az, ki éhében

Lopni kényszerül.

S ha már király az Istenadta,

- Isten kegyelméből -

Akkor jóságos és igazságos

S kegyes is legyen népéhez.

Az erény így akarja.

Bár hamis az illúzió...

Igaz, kapu- és füstadóval,

Robottal sanyargatja híveit

Mátyás, az Igazságos,

Háromszáz török fejet lövet be

Egy várba a humanista nyomatékul.

Budavárban pedig kutyát vesz

Minden nemes, magának ajándékul.

S a kiskirályok?...

Senki nem szegülhet ellenük.

Télen, ha fázik a kezük,

Egy hirtelen megölt szolga

Vérével melegítik azt.

Állatot és embert ölni

Úri kiváltság, ősi törvény.

A törvény rájuk le nem sújthat,

Hisz ítélőszékben csak

Kiváltságos ülhet.

Nincs bennük hazájukkal

Szemben semmi alázat.

Az urak még mindig vadásznak

 

*

Kocsmadal

Brazil illatú kocsmában

Iszom az olcsó konyakot.

Mindennap más az íze,

Rossz a város vize.

Ezután csak rumot iszok,

Mert ikes ige,

De attól meg megvakulok.

*

Népszámlálás

Hivatalnok a lakosságot összeírva

Eljutott több helyre is.

Lábát térdig lejárva

Elfáradt testben és lélekben is.

Egész nap kérdezi:

„Neve, foglalkozása, volt-e katona?”

Ezekből a strófákból

Van már nagy rutinja.

Későre jár az idő.

Még egy nénihez betér.

Gyakorlottan kérdez előre:

„Neve, foglalkozása”, meg efféle.

Az utolsó rubrikán a mamának

Ráncos lett a homloka.

Vallatja az ifjú:

„Volt-e katona?”

A néni szemlesütve mondja,

Válasza utolsó:

„Volt kérem kettő,

Meg egy 

 

*

 Periférián

Csapos vére fröccsen a pultra

Az úri közönség imígyen mulat.

Bambulva bámul a vendég,

Megakad szájában a falat.

Pénzével kérkedik a gazdag,

Fizetés előtt megszökik a szegény,

Azt egyik ezért nem merész,

A másik azért nagylegény.

Az ingyen konyhán

Ha zörög az edény,

Felkapod a fejed, mint

Trombitaszóra a csatamén.

Ha elveszik a pénzed,

Kacagj a szemükbe,

Húszasért döfték a kést

Behorpadt melledbe.

Seblázas, meztelen testedet

Takarja szűzi lepel,

Bokorban születtél,

Árokban földelnek el.

*

Reinkarnáció

Akarattal beléd kötnek,

Fagyos földdel meg elfödnek.

Hiába várod a riadót,

A feltámasztó harsonaszót,

Hiába a vasakarat,

Hóhér szegi a nyakadat.

Kérés-e vagy parancsolat,

Hogy lásd előre a sorsodat.

Más életedben kígyó leszel,

Egeret és békát eszel.

A csúszó-mászó létet

Emberként is végigélted.

Az új élet mire való?

Úgyis beléd szakad a szó.

Hamis, csalfa illúzió.

*

Szerelem

Szeretlek magzatodban,

Szeretlek bájos gyermekkorodban,

Szeretlek diadalmas ifjan,

Boldog felnőttként, nyíltan,

Szeretlek, ha megöregedtél,

Szeretlek akkor is, miután

Ráfátyolosodott szemedre

A halál.

*****************************************

 14. A.K. ANDRÁS: A KISKUTYA 

     (novella)

.
Miklós a verandán üldögél, karján a nyomkövetős óra. Amivel segítséget is tud kérni, ha szükséges. Nem ő akarta, unokái, gyermekei ragaszkodtak hozzá, ha már az erdő közepén él egyedül. Neki esze ágában sincs bárkire is ráakaszkodni, még akkor se, ha tényleg szüksége lenne rá. Mondják többen is, súlyos demenciával küzd és nagyon nem kéne neki az erdő közepén egyedül élnie. Ebből ő nem sokat vesz észre. Igen, elfelejt néha dolgokat. Na jó, már nem csak néha és alkalmanként, hanem állandó jelleggel. Igazából semmit sem felejtett el, mindenre tökéletesen emlékszik. Nem, nem ezzel van problémája. Hanem a rendszerezéssel. Valahogy olyan érzés, mint mikor a garázsban mindenhez van külön szerszáma, viszont valaki elvitte volna a polcokat. Az összes cucc a garázs közepén egy kupacban, teljes káoszban. Nos, gondolatai, emlékei valahogy pontosan így vesznek el koponyájában. Ha ránéz egy szerszámra, pontosan tudja mire való, mit kell kezdeni vele ha az orra elött van. Valahogy így működik agya is. Azt mondják okos emberek, ez nála súlyos fokú demencia. Pedig ezt ő nem így érzi. Valamikor híres volt hihetetlen memóriájáról. Nos, ez már sajnos a múlté. Elvitte öregsége láthatatlan szele. Ha látja mit akart csinálni, akkor azonnal beugrik neki mit is kell csinálnia, nem felejti el, akkor teljes a funkcionalitása. Most látja a felemelkedő füstöt a hatezer hektáros erdőben, látja a majd húsz méteres lángokat. Kimondja hangosan az első szót, ami eszébe jut.

A.K.András

– Tűzvihar!
Nyugalmazott tűzoltóként pontosan tudja ez mit jelent. A fejében a köd felszállt. Tudja jól, ezt ő nem élheti túl. Öreg már, felszerelése nincs és a tűzvihar rendkívül gyors. Megnyalta ujját és felfelé tartva megnézte a szélirányt, majd a felfelé szálló füstöt. Negyedóra és ide ér a pokol maga. Elővette műholdas mobiltelefonját, majd a tűzoltóságot hívta. Bemutatkozott, Krasznán Miklós nyugalmazott tűzoltóparancsnoként, majd szakemberként célirányosan megadta a szükséges adatokat, információkat. A vonal másik végén lévő diszpécser egy pillanat alatt levette, aki telefonált valóban igen tapasztalt tűzrendészeti szakember lehet. Ám de nem tűnt neki fel Miklós mentális betegsége, valóban súlyos fokú demenciája. Miklós éppen csak be tudta fejezni, mikor a vonal megszakadt. Akkor a veranda elött álló nagy teljesítményű terep motorbiciklire nézett. Két sisak van rajta. Igen, ez nem az övé! A fejében a káosz kezdett kitisztulni. Unokája és barátja látogatták meg őt, itt a vadon közepén. Ám de ők nincsenek sehol! Hangosan kimondta a nevüket, ez szinte mindig segít neki rendet teremteni koponyáján belül.
– Ivettke és Peti. Szeptemberben lesz az esküvőjük!
Ismét felszállt egy ködfátyol szakasz agyáról. Igen, Ivettke és Peti meglátogatták őt ma és lementek a vízeséshez. Veszélyben az életük! Jött a felismerés. Azonnal adrenalinnal teltek meg öreg tagjai. Újra kimondta hangosan az első gondolatát.
– Segítenem kell nekik! Ők a jövő és én a múlt. Én a múlt, az erős múlt! Ellen tűz! Menekülés! Már csak tíz percük van!
És az agyában lévő káoszból katonás rendbe állt egy információ csomag. Igen, ő a park tűzoltó parancsnoka volt évekkel ezelőtt. Ellentüzet kell gyújtania és értük menni. Ám de autóval szó se lehet mert arra nincs erdei út. Elővette unokája fényképét, amit a fiatal pár az eljegyzéskor adott neki. Megint hangosan kimondta és ez megint segített. Egy másik emlékcsomagra tisztán emlékezett, mintha csak ott lenne.
– Eljegyzés, igen. Ivett állapotos. Ki kell hoznom őket onnan, ellentüzet kell gyújtanom! Demencia! Beteg vagyok! Kell valami, ami segít nem felejteni! A kép! A képre ránézek segít emlékezni.
Ránézet a kezében tartott fényképre, majd a veranda elött álló nagy teljesítményű terepmotorra. Újabb emlék került elméjébe, képzeletbeli szemeivel látta a futamot. Igen, valamikor ő részt vett az Európa bajnokságon, igen! Bajas European Championship (Bajas Eb) bajnokságon elindult, a FIM EUROPE szervezésében volt és ő versenyzőként részt vett rajta. Nem, nem ért el helyezést. Ám de végig csinálta azt az Enduró szakosztályban, úgy negyven éve! Igen, már látta is az unokája ezeregyszáz köbcentis Triumpfjának minden előnyét, amit a modern technika vívmányai mára elértek.
– Értük mész Miklós! Erős vagy és nem fogod elfelejteni! Az unokádért, a jövőjükért, a babájukért!
Miklós magának is hazudott, tudta jól. Ám de azt is tudta, az igazságot el fogja pillanatokon belül felejteni. A gyerekek fényképével a kezében lépet a terepmotorhoz, a kulcs a zárban, csak el kell fordítania. Fogy az idő, menni kell! Kimondja megint hangosan, nehogy elfelejtse.
– Értük mész te vén trottyos! Szükségük van rád! Csapdába esnek a vízesésnél! Onnan nincs menekvés. Ellen tűz kell! Most.
Miklós küzdött akadozva működő elméjével. Gyufát gyújtott és a puskapor szárazságú fenyőtűvel borított avarba dobta. Belekapott a szél és pillanatok alatt két méteres láng indult a vízesés felé, amerre a szél fujt. Ekkor vörös helikopter repült el a háza felett, hatalmas vízzel teli ponyvát szállítva a tűzfészek felé repült. Miklós gyermeteg mosollyal nézte a felette elhúzó dübörgő masinát.
– Tűzoltó parancsnok voltam.
Mondta ki hangosan. Elfelejtve egész eddigi tervét. Majd csodálkozva nézet a távolban felszálló egyre közeledő füstoszlopra. Akkor vette észre, tőle pár méterre is ég minden, a vízesés felé tart. A helikopter úton van, tehát tudnak a tűzről, neki azt nem kell bejelentenie. Már nem tűzoltóparancsnok, nyugalmazták. A betegség, igen amiatt. Mindent elfelejt. Azt mondják demencia, pedig egy fenét. Ő igenis mindenre emlékszik. De mit keres itt ez a terepmotor?! Miért ég a háza melletti avar?! Akkor a kezében lévő fényképre nézet! Az unokái! Igen, a vízesésnél vannak. Ivett állapotos, a második hónapban van! Veszélyben vannak! Ellen tűz, igen ellentüzet kell gyújtania. Nem, nem kell mert már ég és már meggyújtotta. Megint a képre nézet és hangosan kimondta.
– Értük kell mennem, de autó nem jó, mert nincs oda út.
Igen, kimondta hangosan és ez segített, felturbózta agyát. A fényképet a motor műszer falára rögzítette, és hangosan beszélni kezdett.
– A gyerekek veszélyben vannak. A motor pont jó lesz odáig, csak a kulcsot kell elfordítanom.
A tűzvihar sebesen közeledett, már hallani lehetett az ágak robbanását, ahogyan szétveti őket a felhevült gyanta a lángok hatására.
– Enduró szakosztály! A mindenkori Bajasi pálya csúcs az enyém! A gyerekek, a vízesésnél.
Az egyik sisakot leakasztotta és a fejére húzta, üresbe tette a hatalmas majd kétszázötven kilós gépszörnyet és indított. Az emlékei szinte azonnal a helyükre ugrottak. Ránézet a gyerekek fényképére. Sebességbe tette a terepmotort és szinte kilőtt az erdei avaron. Meglepően könnyedén tudva irányitani ezt a hatalmas járművet. Hiába no, negyven év terepmotorozást az ember nem felejt csak úgy el. Pillanatok alatt utolérte ellentüzét, gázt adott és a hatalmas Triumpf egykerékre emelkedve szinte átrepült a két méteres lángokon, azokat szinte azonnal maga mögött hagyva. Teltek a percek és ő repült a vadonban, érezte tagjaiban a motor rezgéseit, a nem létező út és a vastag avar huppanásait. Gyakran a fényképre nézet, ne felejtse el hová is megy, ilyenkor ki is mondta, mert az segít. Segít nem elfelejteni.
– Vízesés, a vízeséshez kell mennem. A gyerekek ott vannak, Ivett babát vár! Menni kell, menni kell!
Mire eljutott a szakadékig, már az ő öreg kis faháza is lángokban állt. Mögötte az erdő életre kellve emésztett fel mindent, ami él! Az egyik alkalommal, mikor a fényképre nézet, lassabban reagált egy éles kanyarra, nem vissza véve a gázt és a Triumpf hátulja kitört. Kirobbant a centripetális erőktől és ő elesett, métereket csúszva az avarban állt meg. Mögötte az erdőtűz közeledett és ő hiába próbálta felállítani a terepmotort, az nehéz volt és ő túl öreg és gyenge.
– Enduró szakosztály! Te vén troty, a tied a mindenkori Bajasi pálya csúcs!
Igen, már tudja mit kell csinálnia. Fekve indította a motort, sebeségbe téve a kormányt balra meghúzva gázfröcsöt adott neki és a hatalmas gépszörny maga állt fel fektéből. Újra száguld, de hová is?! Vajon miért megy a vízesés felé? Tekintete a fényképre tévedt. A gyerekek, igen a gyerekek ott vannak.
– Ivett babát vár. A második hónapban van! Igen, tűz van és ki kell hozni őket onnét. Ellentűz, igen, már úton van. Sietni kell.
A háta mögött hangos robajjal égő erdő zaja egyre közeledett. Már mindenfelől körbe véve őket, őt is, a vízesést is, és unokáját, a gyerekeket is. Miklós csak az egyes és kettes fokozatokat használta, másra se szükség se lehetőség nem volt. Kezdi érezni, nem akarnak izmai engedelmeskedni. Igen, ez érthető. Hiszen tavaly volt hetvenéves. Nem, ez most nem megengedhető!
– Miklós te vén szar, te tartod a Bajasi pálya csúcsot mind a mai napig. Te vagy az enduro király!
Igen, ez hatott. Elmélye elfelejtette fáradságát, fejben már megint A Bajasi krosszpályán volt. Igen, újabb pályacsúcsot kell döntenie! De mit keres itt ez a sok fa?! Hát senki sem tartja karban a pályát? Akkor a távolban meglátta a gyerekeket ahogyan a vízesésnél a szakadék szélén álltak, csapdába esve. Mögötte a lángoló erdő. El is felejtette azonnal Bajast és a pályáját is. Megint beszélni kezdett, hangosan, az segít nem felejteni.
– A gyerekek, ki kell innen vinni őket. Tűzoltóparancsnok voltam! Én túl tudom élni! Ők nem.
Miklós magának is hazudott, ám de így volt ez jól. A fiatalok mellet állt meg, átadta a sisakot unokájának. Leakasztva a másikat, kezébe nyomva azt Ivettnek.
– Húzzátok fel! A kunyhó felé menjetek, majd száz méterrel előtte álljatok meg és várjatok a segítségre. Ellentüzet gyújtottam.
Szíjazta rá Ivett csuklójára a nyom követős óráját.
– Papi! Mit csinálsz?!
– Ezzel tudtok segítséget hívni. A motoron csak az egyes és a kettes fokozatott használd! Ahol a legmagasabbak a lángok, ott menjetek keresztül! Az ellen tűz segít, az mögött már nem ég semmi sem.
– Papi, te is gyere!
– Nem! Ez a gép csak kettőtöknek elég és én tűzoltó parancsnokként túl tudom élni a tűzvihart, ti nem.
– Nélküled nem papi!
– Induljatok! Én megleszek, de csak magamra tudok vigyázni. Amikor elérsz a tűzig, forró lesz, de csak egy pillanatra. Nagygázzal menj bele, át a lángokon. A motor köhögni és akadozni fog, de ha elegendő lendülettel mész akkor átérsz. Induljatok! Most mert késő lesz!
Miklós megint hazudott, mégis elégedetten nézett a két fiatal után a szakadék peremén állva. A tűz ropogva egy gyorsvonat sebeségével közeledett és a gyerekek egyszerűen átszáguldottak rajta, pont úgy ahogyan azt meghagyta nekik. Igen az ellen tűz jó ötlet volt, de most hogyan tovább. Sehogy, hisz ő is tudja, jól tudja, itt a vége! Piros helikopter el szállt a feje felett és tett egy kört, észrevették az öreget. És Miklós szinte azonnal elfelejtette az erdőtüzet, az unokáit, a kis erdei házat. Helikopter, igen. Látott egyszer egy ilyet ugyanígy körözni a feje felett Görögországban. Mikor azok a fiatalok a sziklaugrást csinálták és a tévések helikopterről vették kamerára az egészet. De ő mit keres itt?! Mit keres itt a helikopter? Akkor látta a szakadékot és a vízesést. Elmélye különös játékot játszva, magáénak tudta a valamikor látott emlékeit. Hangosan kimondta, mert az segít, mindig segít.
– Igen, ez a Vouliagmeni-tó és én sziklaugró vagyok. Ez az ugrás bátorságpróba és én nem félek!
Ott és akkor Miklós Görög fiatalember volt fejben, aki a halált megvető ugrása elött integet a kameráknak és a mélybe veti magát, hogy aztán a Görög lányok őt ünnepeljék. Most is ezt tette, integetett a vörös helikopternek és a mélybe vetette magát. Pont akkor mikor a tűz vihar odaért és ingjébe kapott. Egyenesen a harminc méteres mélységbe vetve magát. Csukafejest ugorva a fentről csupán zsebkendőnyinek látszó vízfelületbe, ami viszont annál mélyebb volt.

*

A hatalmas erdőtüzet három nappal később sikerült eloltania a nemzeti gárdának, irgalmatlan nagy erőket megmozdítva. A gyerekeket megtalálták a nyom követő segítségével és kutya bajuk sem volt, csak a motor ment teljesen tönkre. Miklós viskója porig éget. Igazából el is könyvelték volna, hogy bennéget, ha nem látta volna egy tűzoltóhelikopter teljes legénysége, ahogyan a tűz vihar elől az öreg a szakadékba veti magát. Fejest ugorva a vízesés alatti tóba. Hatalmas médiavisszhangot vert a történet. Az öreget egy hétig keresték önkéntesek, de nem találták meg sem őt, sem a holtestét. Egyáltalán nem fűztek semmi túlélési esélyt sem a hetvenéves súlyosan demens öregemberhez. Már a keresés első napjaiban a holtestét keresték. Kilenc nappal később egy állatorvosi rendelőbe egy törött lábú kutyát vittek be az eset helyszínétől negyven kilométerre.
– Értem, tehát nem az ön kutyája. Nagyon szépen sínbe van téve a lába. Ezt ön csinálta? Netán egészségügyi végzetsége van?
– Nem, tűzoltóparancsnok voltam a nemzeti parkban.
– Mit is mondott, hogy hívják.
– Nem tudom, mondtam már nem az én kutyám. Én csak megmentettem. Vagy ő engem? Nem is tudom.
– Nem a kutyát, magát.
– Miklósnak, de szólíthat nyugodtan Miki bácsinak is.
– Miklós bátyám, szerintem ez már az ön kutyája.
 
Vége.

*****************************************

 15. VERSES MEDITÁCIÓK 

Kálmán Ágnes: Istenemért lángoló nyár!
 
Elfáradtam, hosszú volt utam,
Egyedül jártam, néha megálltam
Görnyedt hátam a súlyok alatt,
A pompázó rétek illata, ébren tart
 

Mily jó így, lassan bandukolva,
Társam az éretlen délibáb,
Melyet oly sok éven át kergettem,
Mégse jutott szivárvány nyaláb
 
Társam a végtelen ég ereje,
Mi ott volt mindig velem,
Vigaszt, reményt adott,
Ha már feladni készültem
 
Óh, mily hálás vagyok!
Istenem ezer csodádért,
Mit adtál jóságodból,
Ha csüggedni láttál a bajtól
 
Mégis mennyi üres száj csépelt,
Élte volna, amit én,
Megváltozna nyomban benne,
A rólam alkotott hamis kép
 
Jöjjetek hát, szép természet!
Ölelném egybe mindahány!
Mert ez éltet szívemben,
Az Istenemért lángoló nyár!
 
2022. 09. 18.

……………………

Márkus Kata: Angyal anyám
/ Evokáció József Attila Mama című versére /
 
Szülőházam felé félúton,
egy emlékem eszembe jutott,

láttam Őt dolgozni kertjében,
hajlott háttal kapált keményen.
Kicsi voltam, mögötte jártam,
néha hagymákat taposott lábam,
sírva vártam, hogy megpihenjen,
anyai szeretettel átöleljen.
Vágyódtam gyengéd ölelésére,
arcomat simító meleg kezére,
de Ő csak kapált néma csendben,
vetemény virult fű nélkül, frissen.
Kapun belépve emlék illan,
anyám alakja tűnőben van,
kéklő égből angyal száll felém,
karját kitárja, itt vagyok, ne félj!
 
2026.

……………………

 
Ézsiás László: Én nem akartam soha rosszat
 
Én nem akartam soha rosszat,
Csak egy kis fényt sötét ablakokba,
Szikkadt mellkasokba jó szívet...
Cserébe a sors majd megfizet.

Én nem akartam soha rosszat,
Csak meghúzódni egy sarokban,
Megtanulni olvasni és írni,
Szeretni, nevetni és sírni.
 
Én nem akartam soha rosszat,
Csak szót fogadni a nagyoknak,
Hatalmas nyomaikban járni,
S alkonyatkor csókra várni...
 
Én nem akartam soha rosszat,
Csak szerepelni a lapokban,
Nekem legyen legnagyobb szívem,
És tudjak adni mindenkinek.

……………….

 
Vincze D. Jutka: Külön utakon

Ha külön utakon járok,
mert ott boldogabb,
ahol nem kötnek a szabályok
szabad az érzés,
és minden gondolat.
Különleges, légies kapcsolat,
ha felemel és elragad,

soha ne szóljatok rám,
hogy nekem nem szabad…
ti, akik érzéseim húrjain
hamis akkordokat pendítettetek,
már csak mosolygok újra
színjátszó erőfeszítéseteken.
Köszönöm jól vagyok.
Még mindig, igen.
Mindenkinek, mint nekem is,
egy az életem,
amit láttam és magamban érzek
azt elhiszem.
Most kivételesen játsszátok el
az igazat.
Jól tudom, annyi hazugság után,
ez nehéz feladat.
Szeretek, gyűlölők,
szabadon,
nem láncol önző érdek,
sem földi hatalom.
Nem vagyok szentkép a falon.
Ember és érző nő vagyok.
Ezen a gondolatomon, jól tudom,
még a Nap is csendesen mosolyog.

*****************************************

 16. AURORA AMELIA JOPLIN: 

 EGY ÉJSZAKAI ÉNEKES MADÁR 

      (novella)

 
Éjszaka van.
A házban lassan minden elcsendesedik. A nappal zaja lecsúszik rólam, akár egy nehéz kendő a vállról. Odakint hűvös levegő ül a kert fölött, az ágak mozdulatlanul tartják magukat a sötétben. A fák között egy apró éjszakai madár énekel.
Hallgatom.

Nagy Éva
alias
Aurora Amelia Joplin

Tiszta, kitartó hangja van. Apró teste talán alig látszik az ágak között, mégis betölti dallal a kertet. A hűvös éjszaka sem veszi el a kedvét. Énekel, mert nem tud másként jelen lenni. Amit magában hordoz, dallá válik az éjszakában.
Én pedig ott ülök a hűvös éjszakában, a madárdal közelében, és az életemre gondolok.
Az életemből egész regény születhetne. Talán több kötet is, tele olyan oldalakkal, amelyeket néha magam is nehezen merek újra olvasni. Nehéz fejezetekkel, megsárgult lapokkal, elhallgatott mondatokkal, hosszú küzdelmekkel, váratlan erővel, derűs pillanatokkal, örömmel, szeretettel, apró csodákkal, és olyan napokkal, amelyek megtanítottak értékelni mindazt, ami igazán fontos.
Az élet sok mindenre megtanított. Láttam mélységeket, jártam 

magaslatok közelében, vittem terheket akkor is, amikor elfáradt a lelkem.
De nem csak a fájdalom formált. Formált a szeretet is. A gyermekeim nevetése, egy-egy jó szó, egy madárdalos hajnal, egy megírt vers, egy mese születése, egy pillanat, amikor éreztem, hogy még mindig képes vagyok örülni.
Megtanultam figyelni az embereket. A szavaik mögé is látok. Érzem a fáradt mosolyokat, a visszatartott könnyeket, a tekintetekben megbújó történeteket. Sokszor képekben érkezik hozzám mások sorsa. Egy mozdulatban, egy arcvonásban, egy elharapott mondatban.
Az írás ezért lett nekem menedék, társ és belső út.
Amikor írok, megnyílik bennem egy belső ajtó. A mondatok lassan előlépnek, helyet keresnek maguknak, aztán egymás mellé simulnak. Érkezhet mese, vers, novella vagy vallomás; én pedig engedem, hogy utat találjon bennem. Ilyenkor az alkotás körém hajol, és átvezet egy olyan állapotba, ahol végre elmondhatóvá válik mindaz, amit a hétköznapok gyakran elhallgattatnak.
Anyaként, nőként sokszor nehéz a nap. Feladatok sorakoznak egymás után: főzés, mosás, gondoskodás, felelősség, aggódás, újrakezdés. Egy anya gyakran úgy fogja össze a család életét, hogy közben önmagából is ad. Időt, erőt, figyelmet, szívet. A napok sokszor másokról szólnak.
Az éjszaka mégis más.
Szelíden, halkan ölel körbe, minden sürgetés nélkül. Hagyja, hogy letegyem a nappal súlyát. Ilyenkor lehetek fáradt, érzékeny és sebezhető. Ülhetek a halk éjszakában, hallgathatom a madár hangját, és engedhetem, hogy bennem is megszólaljon valami. Aztán lassan érkeznek a mondatok. Én pedig írok.
Van, hogy szomorúsággal ülök le. Van, hogy fájdalommal. Van, hogy fáradtan, mégis különös belső erővel. Van, hogy hálával. Van, hogy egyetlen kép indít el bennem egész történeteket.
Törékenység, makacsság, érzékenység, erő, seb és szeretet együtt formál bennem valamit, amit talán csak az írás tud igazán megmutatni.
Néha megkérdezem magamtól: lát engem valaki igazán?
Azt a nőt, aki a hétköznapok mögött él. Aki elvégzi a dolgát, gondoskodik, összeszedi magát, mosolyog fáradt arccal is. Aki mögött ott vannak az évek, a terhek, a veszteségek, a győzelmek, a néma erőfeszítések. Aki poklot járt, mégis őszinte maradt. Aki annyi teher után is képes szeretni. Aki ma már óvatosabban ad, mert megtanulta, hogy a szív érték, és csak tiszta kézbe való.
Szeretek adni. Mindig is szerettem. Figyelmet, szavakat, törődést, időt, szeretetet. Régen könnyebben nyitottam ajtót mások felé. Ma már jobban vigyázok arra, kit engedek közel. A sok rossz helyre adott jóság megtanítja az embert a határokra. Ez önvédelem. Annak felismerése, hogy a léleknek is jár kímélet.
Sokáig erősnek kellett lennem. Négy gyermek mellett az ember összefogja a napokat, óvja a házat, figyeli a szíveket, és újra meg újra előkészíti a holnapot. Megy tovább akkor is, amikor belül már megállna egy pillanatra. Elpakolja a fáradtságát, félreteszi a könnyeit, és teszi, amit tennie kell. Mert anya. Mert nő. Mert felelős. Mert szeret.
Mára eljutottam oda, hogy levehetem a páncélt. Lehetek gyenge. Sírhatok. Elfáradhatok. Kimondhatom, ha elég. Mondhatok nemet. Ez is egyfajta felszabadulás. Halk, csendes, mégis mélyen az enyém.
Néha elképzelem, hogy egy finom kávé mellett ülök valakivel, aki ráér. Aki hagyja, hogy a szavaim a saját tempójukban érkezzenek. Aki alakítás helyett megérteni szeretne. Aki hallja a kimondott mondatokat, és érzi mögöttük azt is, amit az ember csak nehezen tud megfogalmazni.
Szívesen beszélgetnék valakivel, aki maga is járt már rögös utakon, ezért óvatosabban bánik mások lelkével. Aki tudja, hogyan válik értékké a nyugalom, hogyan lesz kincs az őszinteség, és milyen ritka ajándék, amikor két ember között valódi figyelem születik.
Kávé mellett. Lassú szavakkal. Halk mosollyal. Valakivel, aki egyszerre látja bennem az anyát, az alkotót, a túlélőt és a nőt. Mindazt, amiből összeállok. Aki mellett nem fogyok, hanem megpihenek.
Mert ma már erre vágyom.
Szeretetre. Megbecsülésre. Őszinte figyelemre. Olyan életre, ahol az alkotásomnak helye van, ahol a szívemet nem kell rejtegetnem, ahol az éjszakai madár hangja nem a magányt erősíti, hanem emlékeztet arra, hogy a lélek a sötétben is képes dalolni.
Talán én is ilyen vagyok.
Egy éjszakai énekes madár.
Sok mindenen átmentem, mégis megszólal bennem a dal.

*****************************************

17. PÜNKÖSDI  VERSEK

 
Aurora Amelia Joplin: pünkösdi lehelet

A csendben lágy szél ébred –
Isten Lelke útra kel.
Végigsuhan a nyitott szíveken,

s ott marad, ahol béke terem.
Tűz lobban, mely nem perzsel,
lángja tisztít, nem éget,
könnyet csal a szemekbe,
s feloldja a régi terheket.
Ott állsz, ahol már nincs beszéd,
csak a csend imádkozik benned.
Ahol a Lélek szárnyra kel,
ott minden seb gyógyulásra lelhet.
Pünkösd nem csupán ünnep –
hanem szíved mélyén születő ébredés.
Egy pillanat, mikor megérted:
nem vagy egyedül – Isten benned él.

……………………

 
Poór Edit – Nagy Károly : PÜNKÖSD
 

Ébredj ember, nyisd ki szíved!
A leáradó fényével,
Most Szentlélek tisztít téged!
Imádkozzál kegyelemért,
A földön élő lelkekért,
Bűneink bocsánatáért!
A fénnyel kísért égi tűz,
Feltisztít, perzsel, bűnt elűz,
Így fogad minket Istenünk!
 
Debrecen, 2016.

…………………….

 
Szilágyi Anita: Szentlélek kiáradása
 
Tárd ki tiszta fényre szíved,
Fogadd a szétáramló Szentlelket,

Béke szállja be egész lényed,
Megújulás körforgását kell érezned,
Süvítő szélben lángnyelvek nyíltak,
Harangok egyszerre visszhangoztak,
Virágba borult az összes tubarózsa,
Tövis nélküli annak minden szára,
Nincs tüskéje Pünkösd jelképének,
Sem szürke szárnya a fehér gerlének,
Reppent a mennyből földi világunkra,
Igaz hitet árasztott számunkra,
Apostolokat betöltötte a Szentlélek,
Egyszerre különféle nyelven beszéltek,
Tüzes lángrózsák jelentek meg az égen,
Lebegő parázsfelhők összeégtek.

……………………

 
Tóth Enikő Enci: Pünkösd
 
Áradj ki, Szentlélek,
itt kik várnak téged,
nagy folyók közt kis hazában,

megfáradtan élnek!
Sokan erre-arra,
néznek a magyarra.
Miért hagytad el szép hazádat,
szentlélek galambja?
Mindig igaz voltál,
Mária hangján szóltál,
régi lapos imakönyvből,
szól érted a zsoltár!
Indulj el, új élet,
segítsd őt, Szentlélek,
hogy a gyermek boldog legyen,
értük szól az ének.
Így a nyári napban,
sok kis madárdalban,
felcsendül az Isten hangja:
Bízok a magyarban!

......................

Póth-Vecsei Mária: Pünkösdi rózsák (50x40 cm, akril-vászon)

*****************************************

18.  KURUCZ ÁRPÁD: RAFAEL 

                                       (novella)                                           

 
A védőnő sokáig ácsorgott a rozsdás kapu előtt. Tarka keverék kutya kitartóan ugatott, rajta kívül más mozgás nem volt látható, a limlommal telehordott udvaron. Már harmadszor jött hiába, pedig a buszmegállótól sokat kellett gyalogolni fájós lábaival, ráadásul a hideg, apró szemű őszi eső is eleredt.
– Talán rossz a csengő – gondolta.
Keresett a követ, azzal verte a kaput, közben kiabált: Rózsáék! A kutya dühödten ugrott a kapunak, az asszony ijedten hátra hőkölt.
– Nyughass te! Hol a gazdád?

Kurucz Árpád

Kis ideig még ácsorgott, aztán enyhén sántítva visszaindult a megállóba. Alacsony vályogházak mellett bandukolva kerülgette a pocsolyákat. Sok helyen kerítés sem volt, a kutyák egészen közelről acsarkodtak. Olyankor, védekezésül, az esernyőjét fordította feléjük. Félt. Megszaporázta lépteit, s elhatározta, hogy többet nem jön ide egyedül.
Rózsáék megkönnyebbülve figyelték a behúzott függöny mögül, ahogy a védőnő elindul a buszmegálló felé.
– Már azt hittem, sose megy el, ez a banya! – morogta rekedten a negyvenes, borostás férfi.
Apró, szénfekete szeme ravaszul villogott, vaskos orra bántón ugrott elő széles arcából. Rágyújtott, közben megpróbálta tréningfelsőjét összehúzni jókora hasán.
– Hideg van itt! Miért nem fűtesz be!? – förmedt ráncos, fogatlan feleségére.
– Mivel!? A fa, amit tegnap hoztál az erdőről, csurom víz. De amúgy se ér egy pipa bagót.
– Micsinájjak? Az erdészt pont odaette a fene. Hanem a legjobbkor jött ez a gyerek. Ha jól csináljuk, utána még sokáig jár majd az emelt támogatás.
– Ühüm – fésülgette az asszony elmélyülten hosszú, fekete haját.
Rózsa Gábor elgondolkodva dörzsölgette borostás arcát.
– A Szojka Pisti mondta, Pesten most az csinálják, hogy eltörik a gyerek lábát, dongalábú lesz, így egész életére megvan a bevétele.
Az asszony kezében megállt a hajkefe.
– Meg ne próbáld! Ha hozzáérsz Rafaelhez, álmodban elvágom a torkod. Ahhoz tartsd magad amit megbeszéltünk!
– Jól van, csak mondtam – morogta a férfi.
Tudta, felesége gondolkodás nélkül beváltaná a fenyegetést.
Jó darabig csendben ültek egymás mellett, telefonjaikon görgették a bejegyzéseket.
– Átmegyek a Pistihez – nyújtózott nagyot Rózsa egy órával később. – Szerzett egy kocsit, megnézem lehet-e valami pénzt csinálni belőle.
– Négyre legyél itthon, és ne rúgj be. Vinnünk kell Rafaelt a kötelező oltásra.
– Addig csinálj itt meleget és készíts valami kaját! – szólt vissza az ajtóból a férfi, hogy övé legyen az utolsó szó.
Ketten voltak előttük a rendelőben. A másik két baba sírt, Rafael jól viselkedett. Kíváncsian nézelődött, fekete szemében ragyogott az értelem.
– Holnap lesz négy hónapos ugye? – nézte számítógépét a doktornő. – Korát kissé megelőzve, szépen fejlődik, súlya is rendben van. Az oltástól hőemelkedése lehet, a karját borogassák.
Hazafelé, végig sírta az utat, fájt az oltás helye. Anyja otthon se próbálta vigasztalni, bevitte a lesötétített belső szobába, belerakta a rácsos ágyba és kiment. A csupasz, fehérre meszelt falak halványan derengtek a félhomályban. Rafael kétségbeesetten, rémülten üvöltött, azt hitte, magára hagyták. A házaspár kintről hallgatta. Végül, Rózsa megelégelte, vette a kabátját és elment otthonról. Az asszony bekapcsolta a televíziót, kezdődött kedvenc brazil sorozata. Közben nyugtalanul tekingetett a belső szoba felé. Legszívesebben felugrott volna beszalad, s ölbe véve csitítgatja gyermekét. Legyűrve anyai ösztönét ülve maradt, bár úgy érezte, a szíve ketté hasad. Egy óra múlva idegesíteni kezdte a gyereksírás, dühösen hangosította fel a TV-t. Vissza kellett magát tartania, hogy ne tegyen kárt Rafaelben.
A gyermek lassan elfáradt, elaludt. Mikor vége lett a filmnek, anyja elkészítette tápszerét és cumisüvegből megetette. Rózsa Gábor késő este ért haza, részegen. Valamit morgott és lefeküdt.
Az asszony hajnal felé arra ébredt, hogy férje rázza a vállát.
– Megint sír! Csinálj vele valamit.
Rózsáné tápszert készített, de Rafael nem kérte. Az szeretetet hiányolta. Anyja bőségesen meglocsolt egy szelet kenyeret pálinkával, abból csípett kis darabokat. A gyermek először köhögött  tőle, majd hatni kezdett az alkohol, s elaludt.
Így teltek a napok egymásra torlódva, míg egyszer csak megérkeztek a fecskék. Csettegésük behallatszott Rafaelhez, ahogy gondosan nevelgették fiókáikat.
A kisfiú nem látott mást a világból, mint sivár falakat, a lesötétített szobában. Játékai nem voltak, anyján kívül mást nem ment a közelébe. Ő is, csak ha etetni kellett, de akkor sem szólt hozzá. Rafael olyankor bizalommal, szeretettel bújt az asszonyhoz. Rózsánénak eleinte fájt, hogy nem ölelheti magához gyermekét, de egy idő után kihunytak benne az anyai érzések, úgy tekintett a kisfiúra, mint egy munkadarabra.
Forró nyári délután toppant be Pál Miklós, Rózsáné bátyja. Az ötven év körüli, sovány, szíjas férfin meglátszott a nehéz fizikai munka. A helyi malomban cipelte naphosszat a gabonás-zsákokat. Szemüveget viselt, mely folyton lecsúszott jókora orra hegyére. Már a kapuban szabadkozott.
– Ne haragudj, Vali, hogy csak most jöttem meglátogatni a kis jövevényt, de sok a túlóra, sok az éhes száj – nyújtotta át az ajándékba hozott csörgőt, és kicsi képeskönyvet.
Az asszony nem tudta lebeszélni róla, hogy megnézze Rafaelt. Pál elszörnyedve állt a sivár elsötétített szobában.
– Mit műveltek ezzel a gyerekkel!? – fordult a húga felé. Sógorával nem kedvelték egymást.
– Közöd!? Te nyárimikulás! – vakkantotta Rózsa.
– Ezért fel foglak jelenteni!
– Feljelentelek én téged! Fenyegetsz a saját házamban!? – ugrott fel a férfi.
Pálhoz sietett és ököllel az arcába vágott. Annak eleredt az orra vére, szemüvege a sarokba repült, de meg se tántorodott.
– Az a legény, aki állja... – morogta.
Rózsa úgy érezte, kalapáccsal vágták pofon. Feldöntötte az asztalt és három széket. Négykézláb tápászkodott, kezét felemelve jelezte, elég. Rafael megijedt, sírni kezdett. Az asszony sivalkodott, nem tudva kinek a pártjára álljon. Pál Miklós szó nélkül felvette a szemüvegét, megnézte nem törött-e el és kiment.
– Ne gyere ide többet – szólt utána húga.
A következő kötelező oltás a gyermek egy éves korában volt esedékes.
– Súlya megfelelő – mondta a doktornő. – De a szellemi fejlődése jócskán elmarad az átlagtól.
Fejlesztő programokra küldte Rafaelt, de Rózsáék egyszer sem vitték.
Még egy évig tartották a gyermeket lesötétített, üres szobában, elzárva minden külső ingertől. Akkor úgy gondolták már eléggé visszamaradott ahhoz, hogy tartósan betegnek minősítsék.
A hónapok egymást kergették, de Rafael értelme alig-alig fejlődött. Három éves volt mikor elkezdett járni. Hosszadalmas, alapos vizsgálatoknak vetették alá, végül megszületett a döntés: Rózsa Rafael tartósan beteg, jár utána az emelt összegű támogatás.
Szülei elégedetten vitték haza. A félhomályban töltött idő alatt elromlott a látása, erősen kancsalított. Kiságyában alig fért el a rengeteg játéktól, nézhette a TV-t, de különben nem törődtek vele. A kisfiú ült a játékok között, de nem játszott semmivel. Szája sarkán kicsordult a nyál, vastag, leragasztott lencséjű szemüvege mögül egy szemmel bámulta a képernyőn a színes villódzást. Alig fogott fel valamit a látottakból.
Mikor óvodába került, még pelenkázni kellett, nem tudta használni a kanalat és egy szót sem beszélt. Társai eleinte hívták játszani, de ő többnyire csak ült a szőnyegen, jobbra-balra billegve.
Hét éves korára úgy ahogy megtanult beszélni, jórészt a televízióból.
Kisegítő iskolába került, de ott is nehezen vette az akadályokat. Két év alatt megtanult csúnya, szálkás betűkkel írni és akadozva olvasni.
Tanítás után szülei mentek érte az iskolába, de gyakran ottfelejtették. A tanító néni szerette a szelíd, jóindulatú kisfiút ilyenkor ő vitte haza.
Egy derűs, májusi napon csak a kapuig kísérte Rafaelt, utána sietett ő is az óvodába a kislányáért. A fiú belépve látta, hogy szülei részegen alszanak. Apja keze lelóg az ágyról, ujjai között cigaretta füstölög. Odaosont, elvette. Kíváncsian forgatta, majd ahogy a felnőttektől látta, beleszívott. Köhögni kezdett, szeme könnybe lábadt.
– Pfuj! Büdös! – dobta el a csikket.
A cigi, papírdobozban tárolt újságok közé esett. Először szürke füstkígyók emelkedtek föl, majd előbukkant az első óvatos lángnyelv. Utána átterjedt a tűz a függönyre. Rafael megbűvölten nézte a lángokat. Mikor a bútorok is lángra kaptak, köhögni kezdett, és már perzselte a forróság. Csak akkor ijedt meg, mikor már elviselhetetlen lett a hőség. Az ajtóhoz szaladt, próbálta kinyitni. Rémületében rossz irányba rángatta. A tűz égette a hátát, úgy érezte meggyulladt rajta a ruha. Az ajtó hirtelen kitárult és egy erős kéz kirántotta a gyermeket. A friss levegőtől a tűz robbanás-szerűen felerősödött. A férfi megpróbált bejutni a házba, de a lángok meghátrálásra kényszerítették. Mikor a tűzoltók átvizsgálták az üszkös romokat, két elszenesedett holttestet találtak.
Aznap délután, Pál Miklós és Rafael egymás mellett ültek Pálék udvarán, a körtefa alatt.
– Ezentúl ez az otthonod. Lesz öt testvéred, három fiú és két lány, soha nem fogsz unatkozni. Majd megismered őket. Nagy szerencse, hogy ma átmentem hozzátok – tette hozzá Pál. – Ki akartam békülni anyáddal. Elvégre nem lehet örökké haragudni, igaz?
A fiú nem mindent értett meg a hallottakból, de soha nem tapasztalt biztonságban érezte magát nagybátyja közelében.
A család befogadta, új testvérei, főként a két lány, féltő türelemmel tanítgatták.
Rafaelnek nyolc évet kellett várnia, hogy megtudja, milyen igazi családban élni.
A tűzvészt gyorsan elfelejtette, a szerető gondoskodás hatására lassan nyiladozni kezdett az értelme. Bár soha nem tudta teljesen behozni a lemaradást, jó szándékú, becsületes ember lett belőle.

*****************************************

 19. GARAJSZKINÉ ROZIKA: 

 KÜLÖNBÖZŐ  TALÁLKOZÁSOK 

      (novella)      

 
A huszonötéves Gréti egy bárban üldögél. Egyedül. Már hetek óta ez a szokásos esti elfoglaltsága. Egészen pontosan azóta, mióta a három éve tartó kapcsolata viharos véget ért. Egy délután arra ment haza, a szerelme nem egyedül tartja délutáni sziesztáját a közös fekhelyükön. Éppen egy Gréti számára ismeretlen hiányos öltözetű szőkeséget cirógat. Pedig nem sokkal ezelőtt húzott gyűrűt az ő ujjára, és esküvőt tervezgettek. Gréti természetesen kiborult, és szörnyű lelkiállapotban elrohant. Gergő hiába száguldott utána, szerette volna visszaszerezni, mert azért érzett valamit Gréta iránt. Meg hát a lakás is a lányé. Ő azonban nem tudott megbocsájtani, már csak a lehúzott gyűrűt vágta az arcába. A nő azóta szeretne felejteni, de képtelen rá. Meló után minden nap beül a bárba. Eleinte csak a koktélokra számított búfelejtőként, de hatástalannak bizonyultak. Később egy- egy férfi karjában ébredt hajnalban mámorosan, de fájó szívére ez se volt megfelelő gyógyír. Már nem szeretne senki ágymelegítőjeként szolgálni. Így már csak üldögélt a koktélja mellett, és egykedvűen bámulta a többi unatkozó vagy jól szórakozó vendéget. Csak azért jár be ide, mert otthon, abban a lakásban, ahol az incidens történt, nem képes felejteni. Azóta csak aludni jár haza, bár az is nehezen megy abban az ágyban, ami csak a rossz emlékeket erősíti benne. Megcsalták, pedig ő hűséges, szerető feleségnek készült.                                  

Garajszkiné Rozika

Armand harmincnyolc éves vállalkozó. Az estéit az 

egyedüllét helyett a bárban tölti. Nem volt ez mindig így. Volt az életében feleség. Egészen addig, míg az egyik tisztességtelen kártyákkal játszó üzletfele, Félix el nem vette tőle. Igaz a cégét szeretné, de hát az nem olyan egyszerű, ezért hát ott tesz keresztbe Armandnak, ahol tud. Először a titkárnőjét csábította át jelentősebb fizetésért. Majd a mérnökeire vetett szemet, de azok nem voltak megvehetőek, ismerték az ellenfél hírét. Az asszony egy gyenge pont volt, hát őt vitte, mert tudta, hogy ez jelentős fájdalommal jár majd a férfinak, és hátha összezuhan annyira, hogy a céget is eladja. A nő gyönyörű volt, Arnold nagyon szerette, de a nőt a luxust jobban értékelte. Arnold mellett is meg volt mindene, gyengédséget is kapott bőven, és még az önállóságát se korlátozta a férje. Ennek ellenére, vagy talán pont ezért, mert minden az ölébe hullott, veszélyesebb vizekre vágyott. Elcsábult és Arnold egyedül maradt. Őt nem érdekelték a bárban páciensre utazó könnyű vérű nőcskék. Ő már egy ideje Grétit figyelte. Szemet szúrt neki a szépsége és a lehangolt, szomorú tekintete. Azt is látta, amikor a lány férfi társaságában hagyta el a szórakozóhelyet. Meg azt is, hogy már jó ideje csak magában üldögél, és visszautasítja a hozzá közeledő hímnemű egyedeket. Elérkezettnek látta hát a helyzetet, hogy mellé üljön. Nem akarta mindjárt haza vinni, inkább csak beszélgetni vele. Megismerni, ápolni a lelkét, hátha cserébe az ő keserű bensője is változik valamelyest. Az esténkénti találkozások eljutottak arra a szintre, már az elsőnek érkező várta, mikor jön a másik. Összebarátkoztak, majd egyre több lett a barátságból. Szépen lassan kölcsönös vonzalom lett a találkozókból. Szerelem. Közös lakásba költözés. Sok mindent tudnak egymásról, de Armand egyet nem mondott el. Azt, hogy a felesége hogyan és miért került egy másik férfi mellé. Ezt nem tartotta fontosnak. Boldogok voltak, és ez sokkal többet ért számára. Jól alakult ez a találkozás. Viszont nagyon rosszul a következő.
Mikor Félix tudomására jutott, hogy Armand ismét boldog, hát úgy érezte van egy újabb esélye. Úgy szervezte az üzleti megbeszélésüket, (Chipeket szállított Félix, melyet Armand cége autókba épített be.) ne az irodában találkozzanak, hanem egy parti keretében Félixnél. Ide Armand nem mehetett egyedül, hát kénytelen volt bemutatni új barátnőjét. Félix csak erre várt. Egész este a nőt és Armandot figyelte. Látta közöttük a vibrálást, a mozdulataikban benne volt a kölcsönös vonzalom. Több se kellett Félixnek. Elkezdett a nő körül legyeskedni. Míg Armandra ráküldött pár jó barátnőt, hogy feltartsák, addig táncolni vitte, udvarolt Grétinek. Miután kinyomozta mennyit jelent a nőnek Armand, és elhódítani nincs esélye, a parti végén kereken megzsarolta. Akkor szállít üzletfelének az új chipekből, ha a nő hajlandó legalább hetente egy-egy alkalommal őt is különleges kényeztetésben részesíteni. Gréti erről hallani se akart. Borzasztóan érezte magát, és nem tudta mit tegyen. Szereti Armandot. Végre jól alakulna az élete, és ekkora választás elé állítják. Ha nem teszi meg, nincs üzlet. Armandnak szüksége van az alkatrészekre. Ha megteszi, soha többé nem tudna a párja szemébe nézni. Négy napot kapott a válaszra, és titoktartást ígért Félix. Azt mondta, soha nem juthat Armand tudomására, miért is kapott az új chipekből. De hihet e neki? Képes e egy ilyen tisztességtelen ajánlatot tévő férfi tartani az ígéretét. De ha még képes is, ő akkor se kívánja azt a férfit. Sőt utálja. Rámenős, vad és arrogáns. Pont az ellentéte Armandnak, aki mindig kedves, aranyos, és érzi, mennyire szereti őt. Mi a francot csináljon most. Ha nem teszi meg, tönkre teheti Armand cégét. Ha megteszi, a kapcsolatukat teszi tönkre. Olyan a lelkiállapota, hogy már a párjának is feltűnt.
- Kincsem! Mi van veled? Olyan zaklatott vagy a parti óta! - Mit mondjon most. Ebből hogyan vágja ki magát. Őt is megcsalták. Most ő is tegye meg ugyanezt? Armand az ölelésébe vonja, a szemébe néz. Várja a választ. Itt most nincs jó döntés. Egy valamit tud. Nem szeretne Félix szeretője lenni. Soha. Kérdésre kérdést tesz fel.
- Mond Drágám. Mi ér neked többet? A céged, vagy én?
- Ezt meg miért kérdezed? Nem vagyok veled elég időt? Vagy … egyszerűen nem értem. Szeretlek! -Lehel finom csókot Gréti ajkaira, és továbbra is értetlenül néz. De mivel Gréta is kérdően néz, válaszra várva, csak a csönd képez köteléket közöttük. A nő érzi a lehetetlen kérdésből fakadó helyzetet, és átformálja a kérdést. Egyértelműbbé teszi.
- Melyiktől vállnál meg inkább. A cégtől, vagy tőlem.
- Megtartanám mindkettőt. De azt hiszem te vagy a fontosabb. - Megint magához szorítja a nőt, és újra megcsókolja. - Sokkal fontosabb! Bízzam a céget egy helyettesre, és többet legyek veled?
- Nem. Ha engem választasz, nem fogsz alkatrészt kapni Félixtől. - Borul Gréti szipogva Armand nyakába.
- A rohadt szemét állat! - Kel ki magából Armand. – Értem már a helyzetedet! Szegénykém. … Ezt mindenképp orvosolni kell. Nem hagyom, hogy téged is elvegyen tőlem. Inkább a céget adom fel! Vagy el! De nem neki. Már kérte egy amerikai vállalat is, és pont a duplájáért, mint Félix. Hát hadakozzon azokkal. Mi meg belefogunk valami egészen másba. Olyanba, amihez még csak véletlenül sincs köze az én régi jó haveromnak, Félixnek

*****************************************

 20. GUTI CSABA : SZEMFESTÉS  

      (novella)

Alig aludt, aztán izgatottan kelt. Fáradt volt, tompa, mégis tettre kész.
Tettre.
Pedig éppen nem volt semmi dolga, ha csak annyi nem, hogy szépen felöltözzön, és nézzen ki valahogy.
És hogy mosolyogjon.
Igen!
Az volt a legnehezebb, de a legfontosabb. A mosoly. Abból látszik, miként áll az ember a másikhoz, főleg, ha első ízben találkoznak. Hogy örül a pillanatnak, kimutatja szerencséjét, megnyitja lelkét a másik felé.
Mindez sokszor oly természetes, de nem neki!
Másnak talán.

Guti Csaba

Neki mindez mérhetetlen stresszt jelentett, próbatételt.
Egész héten próbált könnyed lenni, voltak pillanatok, amikor mindez sikerült is. Elfeledte az elmúlt évtizedek gyötrelmeit, a magára hagyatottak keserű sorsát, a kitaszítottságot, a megaláztatásokat, a tűpontos, célirányos bántalmakat mind fizikailag, mind lelkileg.
A régmúlt idők…
Százszor, de ezerszer kérte, hogy egyszer kiszabadulhasson onnan.
S most, amikor mindez valamilyen csoda folytán megtörténhetett, szinte nyüszítve kucorodott volna vissza régi, nyirkos kotorékába, ahol csak egy volt a sok megtűrt közül, céltábla az erősek asztalánál.
De azt már ismerte.
Bármilyen sanyarú, kegyetlen és kilátástalan volt az a közeg, de legalább ismerte. Viszont ez most egy új világ, mely nem tudta, miként fogja megsebezni. Nem járt még olyan helyen, ahol ne történt volna meg ez vele.
Ezúttal azonban semmi nem utalt arra, hogy most is ez fog történni.
Szép volt itt, jó.
Szerették.
El sem hitte.
Soha nem érezte ezt máshol.
Pedig ezúttal biztosan érezte, mégis el nem hihette.
Pedig…szerették.
Be kellett illeszkednie, de talán még azt sem, mert akit elfogadnak, befogadnak, és a szívükbe zárnak, annak ott már nem kell semmit bizonyítani, nem kell semmit megmutatni, nem kell minek megfelelnie tovább. Ő azonban soha nem kapott semmit ingyen. Igazából soha semmit nem kapott. Így hát most, amikor az ölébe pottyant egy szerelem, egy otthon és egy család, reszketett minden ízében. Egyszerűen nem tudta elfogadni, hogy ilyen lehet, hogyan szolgálhatott rá erre? A legrosszabb, amitől rettegett, hogy nem tud ennek eleget tenni.
Mit is adhatna cserébe, hisz neki semmilye nincs?
A csókok csak addig nyugtatták meg, amíg el nem csattantak. Az ölkelésekben addig pihenhetett, míg a karok el nem engedték egymást. Aztán újra marni kezdték a kételyek.
Aztán már itt is volt ez a nap, amikor el kellett menni a család elé, bemutatkozni, megmérettetni magát a kedves famíliája előtt.
Utóbbit csak maga gondolta.
Nem számított, eljött a nap, és ő ijedten nézett az órára. Alig egy óra, és a kedves érte jön. így mondta.
Lefürdött kétszer, mert egyszer úgy érezte, nem elég. Nem lett volna elég az egész addigi életének mocskát levakarni magáról. Amikor megtörölközött, megszagolta a bőrét. Illatosnak találta. Halványan, de illatosnak. Mindez csak egy pillanatig tartotta biztonságban, aztán az jutott eszébe, hogy mindez elillan róla majd addig, mire odaér. Reszkető kezekkel öltözködött fel, a cipzárt majdnem elszakította. Passzolt rá a ruha, éppen a mérete volt. Ha máson látja, azt is mondhatta volna; csodás!
Megint az órájára nézett, volt még húsz perce.
Nem tudta, mit tehetne még, de nagyon akart valamit.
Szemfestéket vett elő. Alig használta életében, egyszer, talán kétszer. Gondolta, most megint. Remegő ujjakkal ragadta meg, hogy aztán megkontúrozza az amúgy is szép szemeit. Nehezen kezdett hozzá a mozdulathoz, aztán, amikor végül elvette a ceruzát, és szemrevételezte az eredményt, meg volt elégedve. Egy pillanatig elhitte, aznap nem lehet semmi baj.
S akkor már csöngettek is.
A szíve hatalmasat dobbant.
Kilesett, a kedves az ajtó előtt állt. Még egyszer belenézett a tükörbe, immáron egy sokkal bátortalanabb lány nézett onnan szembe vele.
Elöntötte a bizonytalanság. Nem tudta, mit tegyen.
A csengő immáron másodjára szólalt meg.
Sokáig szorongatta a kilincset, míg végül ajtót nyitott. Aztán, mintha soha meg nem akartak volna állni, a lábai úgy vitték előre, hogy aztán nagy lendülettel beletemetkezzen a kedves ölelésébe.
A szíve zakatolt, szinte megremegtették a teret.
− Minden jó lesz, meglásd! – búgta a kedves olyan hangon, hogy el lehetett azt hinni.
Az út mégis hosszú volt, azt hitte, soha nem érnek oda.
Nem volt az azonban több fél óránál.
Megérkeztek.
Szép volt a ház. Nem nagy, de takaros. Az ő szemében akkor azonban minden felsokszorozódott. Palotának tetszett neki. Nem tudta, miként állna itt helyt, egyáltalán, miként léphetne oda be?
Nem is a lába vitte akkor már, a kedves karja húzta be.
S akkor odabent megjelentek a szülők, akik kedvesek voltak, aranyosak, pártját fogták. Szavakkal dédelgették, gesztusokkal, meleg pillantásokkal.
Az idő telt, és neki oly jólesett mindez. Az ő szíve mégis megnyugtathatatlanul robogott. Olyannyira szerette volna, hogy az este, a bemutatkozás, meg úgy általában minden nagyon, de nagyon sikerüljön, de nem tudott megbirkózni a rázúduló töménytelen szeretettel, megértéssel, elfogadással.
Hogyan is tudott volna, hisz soha nem volt ebben része.
Oly sokáig volt magányos, oly sokáig volt árva.
Végül a sűrű könnyei lemosták a szemfestéket, és megmutatták szemének őszinte tündöklését.

*

Az illusztráció elkészítéséhez a Chat GPT segítségét kértem.

*****************************************

 21.  WESSELY GÁBOR: EGYSZERŰ RUTINELLENŐRZÉS 

       (elbeszélés)

 
A pénztáros hölgy megkér, hogy emeljem fel a kosaramat. A vesszőkosár a bevásárlókocsiban van, s ő a futószalagos pulttól nem látja rendesen, hogy nincs-e még valami alatta, mögötte. Minden megvenni kívánt cuccot felraktam már a szalagra, de biztos, ami biztos; megnézi, hátha „véletlenül” ott maradt tíz deka parizer a kosár takarásában.

Wessely Gábor

Kicsit zavar a dolog, mert még sosem néztek bolti szarkának, a hölgy viszont nem érti, hogy miért kell ezen fennakadni. Sose lehet tudni, hogy melyik vevőben mi lakik. Olykor angyalarcú az ördög is. Ő résen van, én meg fogadjam el, hogy ez a dolga. Nem több ez, mint egyszerű rutinellenőrzés.
Oké, túlteszem magam rajta, pakolok s fizetek: 5120 forint. Itt az ötezres, és van a zsebemben egy fél marék apró, odatartom a hölgy orra elé, hogy vegyen ki belőle 120 forintot, mert a másik kezem foglalt. Kiveszi, én meg megkérem: mutassa meg, hogy valóban annyit vett-e el, s nem többet. Meglepett arcot vág, én viszont nem értem, hogy miért kell ezen fennakadni. Egyszerű rutinellenőrzés. Avagy: bizalmatlanságért bizalmatlanságot.
 

*****************************************

 22. SZERKESZTŐI ÜZENETEK 

 
Kedves szerzőtársaink!
Fontosnak tartom, hogy a Magazin mindig a megfelelő időben kerüljön az olvasókhoz. Számomra ez azt jelenti, hogy „biztonsági okokból” több lapot szerkesszek
egyszerre. Ezért azt a gyakorlatot vezettem be magam számára, hogy egy – két hónappal előrébb tartsak, mint a tényleges dátum.
Itt jönnek be a szerzőtársak! Arra kérek mindenkit – ha lehet - , hogy ne az aktuális hónapban gondolkodjanak, hanem egy – két hónappal előrébb.
Sajnos ebből az is következik, hogy nehéz – néha lehetetlen – aktualizálnom a Magazin tartalmát. Megértem, hogy a külső munkatársaink mindig az adott hónap
eseményeire reagálnak, ám addigra a lapot már feltettem a Netre. Persze utólag is be lehet szerkeszteni  a beküldött műveket, no, de akkor sohasem lesz vége
a processzusnak…!
Természetesen mi nem vagyunk „hatóság”, ahol szoros határidők vannak. Ha valakinek az előre dolgozásra nincs lehetőség, hát az sem tragédia…!

*

Még egy kérés főleg az alkotó társakhoz: aki már régebben küldött magáról fényképet, de úgy érzi, hogy azóta jelentős mértékben megváltozott a külseje
(természetesen előnyére…!), nos,  azok újabb fotóit várom a Magazin számára! Előre is köszönöm!

…………………….

Csomor Heni segítő munkatársam jelezte, hogy a Magazinnal kapcsolatos észrevételeket, megjegyzéseket az ő e-mail címére küldik/ külditek.
Arra kérek mindenkit, hogy hozzám, a szerkesztői e-mail címemre ( mailto:veghelyo@t-online.hu) juttassák/juttassátok el ezeket, mert érdemben engem érint, és az én kompetenciám az ezekre való reagálás!
Köszönöm!

………….....…

 
Ön a Megszólalok Művészeti Magazin legújabb számát olvassa.
Jelentkezését, hozzászólását a következő elérhetőségekre várjuk.
Postacím: Véghelyi József ,  7100 Szekszárd Csapó Dániel utca 27.

E-mail: veghelyo@t-online.hu
Telefon: 06-74-315-012 – naponta 14:00-tól 17:00 -óráig

……...............................

Magazinok küldése
MINDENKI MEGKAPHATJA SAJÁT EMAIL CÍMÉRE.
Kérje a  szerkesztőtől.
A MAGAZIN INGYENES. 

…………………

Továbbá tájékoztatjuk olvasóinkat, hogy a Művészeti Magazint teljes tartalmát feltettük a Netre. Ez az új megjelenési forma a látók számára készült, amely formázott betűket, színeket és képeket is tartalmaz. Ennek elérhetősége a következő linkeken lehetséges:
http://www.megszolalok.blogspot.com
http://muveszetimagazin.blogspot.com

………………

 
A lap ingyenes, kérje a szerkesztőtől. Írásaink tartalmáért az adott írás szerzője felelős.
Köszönjük a külső munkatársak közreműködését.
A szerzői jogokat fenntartjuk.
Kérjük jelezze, ha megkapta, vagy azt is, ha nem kapta meg az újságot. 
Az oldal akadálymentes, olvasó programmal a vakok is elolvashatják.
Az esetleges sajtóhubákért elnézést kérünk.

………………

Kedves olvasóink !
Néhány operatív információt kell megosztani Önökkel. Sokan jelezték, hogy a színes magazin blogoldalán mindig csak a legújabban feltett újság jelenik meg, pedig a régebbieket is szeretnék olvasni. Ennek semmi akadálya nincs, ugyanis ugyanazon az oldalon elérhető az utolsó 20 Magazin!
A megoldás a következő: a képernyő jobb felső részén látható a "Blogarchívum" felírat. Ez alatt különböző dátumok és hónapok vannak, amelyek mellett láthatók kis fekete háromszögek. Ezek tartalmazzák a régebbi számokat. A háromszögekre kattintva "legördülnek" azok az újságok, amelyeket abban a hónapban tettünk fel. Most már csak ki kell választani kattintással a kívánt újságpéldányt. A háromszögre újból rákattintva bezáródik az az év, vagy hónap, s újabb újságot lehet kiválasztani olvasásra!
 
Mindenkinek jó olvasást, és kellemes szórakozást kívánunk a Magazin külső és belső munkatársai..                                                   

…..............................…

 

VÉGE