Megszólalok Művészeti Magazin

 

 MEGSZÓLALOK MŰVÉSZETI MAGAZIN 

 

 Nagy Vendel szellemében 

 XVI. évfolyam, február 

 

Kulturális és szórakoztató folyóirat
Független, és ingyenes havi lap
Alapította Nagy Vendel 2011 - ben

Szerkesztő: Véghelyi József 
 
*****************************************************

A Magazin kérhető saját e-mail címre is.
Fekete – fehér, és színes változatban is megtalálható a Facebookon és a blogoldalakon.
Magazinunk vakok számára is olvasható beszélő programmal, akadálymentes változatban.
A hangos versek meghallgathatók a YouTube oldalon.
*
A két link közül valamelyiket kell betenni a keresőbe:
 http://www.megszolalok.blogspot.com
 http://muveszetimagazin.blogspot.com
 Mindkét elérhetőségnél a tartalom azonos, csak a forma kissé eltérő.
*
Nagy Vendel művei archiválva megtalálhatók a Magyar Elektronikus Könyvtárban:
https://mek.oszk.hu/hu/search/elfull/#sealist
(A szerző neve rubrikába be kell írni: Nagy Vendel)
*
A Megszólalok Művészeti Magazin 2013-2024 közötti számai megtalálhatók az Elektronikus Periodika Adatbázisban:
https://epa.oszk.hu/02600/02676
 A  Magazin versei rádióban is rendszeresen hallhatók:
Radio Mozaik Sydney – Ausztralia
*
A szerkesztőség címe:7100. Szekszárd, Csapó Dániel utca 27
E-mail cím: veghelyo@t-online.hu
Telefon: 06-74-315-012 naponta 14:00 órától 17:00 óráig

*****************************

 

MOTTÓ: TÖREDÉKEKBŐL ÁLL ÖSSZE AZ ÉLET EGÉSZE

 

*****************************************

 TARTALOMJEGYZÉK 

 
  1. LECTORI SALUTEM! ÜDVÖZLET AZ OLVASÓNAK!
  2. FELLNER ISTVÁN:  ÉDESANYÁK, NAGYMAMÁK…(elbeszélés)
  3. ÁRVAY MÁRIA: SZÓKÉPEK  (életérzés)
  4. AURORA AMELIA JOPLIN: AZ ÉRME ÜZENETE  (novella)
  5. KISS PÁL ISTVÁN: VALLOMÁS EGY FÜLSZÖVEG MELLÉ…
      (Szakolczay Lajosnak barátsággal)
  6. FODOR GYÖNGYI: BÍNO, AZ ÉLETMENTŐ  (novella) 
  7. ANTOLÓGIA A MAGAZNBAN
      Zsigmond István – novella
      Horváth Edina Anna – vers
      Stekly zsuzsa – Tűzzománc – kép
      Lovag Dáma Nagy Cynthia  - vers
      Zsigmond István – elmélkedés
      Kálmán Ágnes – vers
      Vincze D. Jutka – novella
      Tarcsay Béla – festmény
      Zsigmond István – novella
  8. VERSEK ÚJ ÉVI – TÉLI HANGULATBAN
      Engel Csaba
      Felső Tamás
      Tóth Enikő Enci
      Krivák-Móricz Judit
      W. Ábrahám Erzsébet
  9. A.K. ANDRÁS : A TOLVAJ – novella
10. AUSZTRÁL KAPCSOLATOK
      Ilosvay Gusztáv levelei
11. ANGYALI TALÁLKOZÁSOK
      VÉGHELYI PÉTERNÉ dr.: AZ INTEGETŐ KENDŐ TÖRTÉNETE
      Neveléselméleti gondolatok (első rész)
12. NAGY VENDEL ÉLETE VERSEKBEN
      Sorozat (huszonnegyedik rész)
13. BEMUTATJUK REMÉNYI TAMÁS ÍRÓT, KÖLTŐT
14. GUTI CSABA: SZILÁNKOSRA TÖRT ÉVEK – novella
15. HURRÁ! ITT A FARSANG IDEJE…
      Szilágyi Anita – két vers
      Vincze D. Jutka
16. ZSIGMOND ISTVÁN: A CSEND MÉRTÉKEGYSÉGE

       - GONDOLATOK A KÓRHÁZI  ÁGYON - elbeszélés
17. VERSEK SZERELEMRE HANGSZERELVE…
      Reményi Tamás
      Lovag Dáma Nagy Cynthia
      Horváth Edina Anna
      Szauer Gertrúd
      Aurora Amelia Joplin
      Szőcs Éva
18. KRIVÁK-MÓRICZ JUDIT:  VASS – VILLA  (első rész – novella)
19. GARAJSZKI ROZIKA: A MEGCSALT NŐ CSAPDÁJA – novella
20. VERSEK FILOZÓFIKUS HANGULATBAN
      Bihari Enikő
      Kuchta csilla
      Vincze D. Jutka
      Szőcs Éva
21. KURUCZ ÁRPÁD: ASZTEROIDA - fantázia novella
22. VERSVÁLOGTÁSOK
      Poór Edit
      Bognár Papp Irén
      Kalocsa Zsuzsa
23. VÉGHELYI  JÓZSEF: KÖZÖS ÚTON  - novella
24. WESSELY GÁBOR – ANEKDOTÁK
25. SZERKESZTŐI ÜZENETEK

****************************************

1. LECTORI SALUTEM! ÜDVÖZLET AZ OLVASÓNAK!

 
Úgy tűnik, hogy az idén már volt olyan „térdig hóban járó” telünk!  Valójában szükségünk van a régi időket idézendő komoly hómennyiségre, főleg a mezőgazdaságunk miatt, és a mínusz 5 – 10 fokos hidegre, amely a gombás és rovarkártevők jó részét elpusztítaná. Ugye senki sem szeretne agyonpermetezett élelmiszereket enni? Hát pont ezért…!

Véghelyi József
szerkesztő

*

A december végi egyházi és világi ünnepeket még ki sem hevertük, s lám tolakodik előre február a farsangi eseményeivel
Január, február, itt a  nyár, tartja a  közmondás, és ha ismét kimarad a tavasz, akkor így is lesz. Még a  kertek alatt őgyeleg a  tél, de a  főbejáraton kopogtat a  kikelet.
Talán  a  medvének sikerült megjósolnia a szép időt, és a  busóknak is sikerült elzavarni a  rossz szellemeket, minden esetre  beindult a farsangi, és báli szezon.
Népi hagyományok, és számos névnap is jelzi, a  február is jelentős hónap. Kezdve a  Balázsolással, a  gyertyaszenteléssel, Karolina, a  vénkisasszony Dorottyával és a  kissé lemaradt Bálint nappal, az Arankákkal, és Juliannákkal, valamint a  Zsuzsannákkal, s  majd bevégezve a  jégtörő Mátyásokkal.  Bocsánat, ha valaki kimaradt…
A  mostani vágtató világban alig győzzük a  fejünkben tartani a sok  jeles napot, nem is beszélve arról, hogy mindezekhez még sok hagyomány, és történet is járul, ami némi utánajárást igényel azoktól akiket egyáltalán érdekel.
Mindenkinek kellemes időtöltést , és jó farsangolást kívánunk!
 
Szerkesztő

……………………..

 
NAGY VENDEL: ITT VAN FÁRSÁNGNAK GYÖNYÖRŰ IDEJE

Ezen esztendőnek
Tündöklő eleje.
Vízkereszttől Húshagyóig
Áll a bál.
Ez újév farsangján is
Vigadni muszáj.

Talán ismét
Pártában maradtak
A mai Dorottyák
Az idei fársángon?
Azért mégis
Édesen csordult
A sárgabarackos íz
A szalagos fánkon.
S jelmezzé szelídült
Anyám becses kalapja
És puccos ruhája
Az esti bálon.
Vidáman vonulsz  benne
A karneválon.
Ragyogó arcod
Áttündököl

Az aranyos álarcon.

****************************************

 2. FELLNER ISTVÁN:  ÉDESANYÁK, NAGYMAMÁK… 

   (elbeszélés)

 
...gondoltál arra így, hogy nagyot készülsz…miként. s hogyan éled meg az ünnepeket?
Kit fogadsz, kire gondolsz, s kit halmozol el ajándékaiddal? Hogy futnak majd a gyerekek a fa alá, az ablakhoz cipőt mustrálni, vagy az unokákat ölelni, rájuk nézve boldognak lenni.....

Fellner István

S Veled…hogy s mint lesz?
Odaállsz a tükör elé, mikor az ünnepi fáradság a kezébe vesz?.
Lesz – e, aki elsimítsa ráncaid és a szemedbe nézve boldogan nevet?..
S vajon hogyan mondják köszönöm, hogy vagy, csak futtában?..
Mert illik.., vagy kicsit megállva, mélyen gondolva? Rohannak az évek...és már nem tudni visszahozni…azt, mikor nem volt tiszta az öröm a szeretet…
Te akkor voltál...Olykor gondolj magadra, légy önző...tedd ajkadra a szót! Én is szeretném.. ha lenne egy kis pillanat, mikor vagyok...nektek…én is vagyok nap - mint nap…értetek....
Csendes az éjszaka valahol ...felsír egy gyerek…rohanok, hogy még ... tán odaérek…gondold...mert ez a Te életed!
Elfújta haragját a hirtelen jött tél, előloccsan, s melege lett e nagy erőlködés.
Békésen szunnyad paplanán a fáradt kéz. Álmában is vigyáz, óv...ezért született…ezért él.
S én bárgyún csak nézem, szememre köd fátyol hull...egyszer biztosan elmondom...éjszaka mit elfeledtem...mama köszönöm…NEKED...

****************************************

 3. ÁRVAY MÁRIA: SZÓKÉPEK 

    (életérzés)

 
Hangulatok, érzések, szóképekkel ábrázolva - egyes szám, első személyben
 

Búcsúznunk kell

 
Búcsú.
Nincs ennél torokszorítóbb érzés.
Összefacsarodik a szív.
Megindulnak szemekből a könnyek.
Hosszan tartó ölelés következik.
Nem könnyű ilyenkor szavakat találni.

Ha mégis sikerül:
Ígéretek hangzanak.
A szeretet különböző megnyilvánulásai.
Nehéz pillanatok ezek.
Az elválás sohasem egyszerű.
Kérdés, mennyi időre szól:
Pár napos kiruccanás,
Elutazás hosszú távra,
Üres az osztály, elballagnak a diákok,
Munkahelyi elbocsátások,
Menekülés családi konfliktusok elől,
Nyugdíjba vonulás.
 
A búcsú nagyon fáj, ha:
Szoros volt előzőleg a kapocs,
Ha igazi baráti kapcsolat alakult ki,
Sok az együtt töltött élmény,
Közös emlék.
 
Búcsú közeledtével minden megváltozik.
Ilyenkor gyorsan repül az idő.
Pedig olyan jó lenne tartóztatni!
Mégis, eljön a szomorú pillanat.
Nem akarom, hogy elmenjen!
Valóban muszáj?
 
Mondhatjuk, nem ilyen tragikus a helyzet.
Ma, amikor a technika segít.
Lehet videóhívást kezdeményezni.
Egyre másra tudunk képeket megosztani.
Nem szakad meg a kapcsolat.
Talán, nincs vége teljesen.
A személyes jellegét azonban elveszíti.
Hiányoznak a közelséget jelző gesztusok.
Az ölelések.
Baráti lapogatások.
Kézszorítások.
Arcunk mindkét oldalán egy-egy puszi.
Csókok.
Kellenek az érintések.

****************************************

 4. AURORA AMELIA JOPLIN: AZ ÉRME ÜZENETE 

    (novella)

 

Senki sem tudta pontosan, mikor került oda; a falu szélén, a régi híd alatt egyszer csak ott feküdt egy arannyal teli zsák, mintha valaki odatette volna, vagy mintha mindig is ott lett volna, csak eddig nem vették észre. Az emberek megálltak előtte, de hamar tovább mentek: volt, aki félt tőle, volt, aki nem hitt benne, és volt, aki csak annyit gondolt: „Nem az enyém.”

Aurora Amelia Joplin

Egy nap arra járt egy nő - fáradtan, csöndesen, gondolatokkal tele. Nem gazdagságot keresett, igazából semmit sem keresett már; csak menekült a napjai elől, ahol mindenki tőle várt valamit. Megállt a zsák előtt, nem nyúlt érte, nem csodálkozott, csak nézte. A zsákban aranypénzek csillogtak, a fény megérintette az arcát.
– Tudod… – suttogta a nő a zsák felé, bár nem volt kinek mondania. – A szerencse mindig elkerült engem.
A szava visszhang nélkül hullott a csendbe, aztán enyhe szél támadt, és az egyik érme legördült a zsák tetejéről, épp a lába elé, megállt ott, fényben ragyogva. A nő lassan lehajolt, és felemelte. A pénzen nem számok voltak, nem érték, nem évszám, csak egyetlen vésett mondat: „A szerencse ott kezdődik, ahol megérted és elfogadod önmagad.”A nő keze megremegett, a levegő körülötte valahogy melegebb lett, és hirtelen megértett valamit - nem szavakban, nem mondatban, hanem felismerésben. Nem az arany számít, nem a zsák, nem a „megkapni” vagy „elveszíteni”, hanem az a pillanat, amikor rájössz: minden, amit kerestél, már benned volt.
A zsák hirtelen megmozdult, majd lassan összeesett, mintha sosem lett volna tele semmivel. Nem tűnt el - csak visszaváltozott egyszerű, régi vászonná. A nő tenyerében még ott volt az érme; halkan megszorította, aztán elmosolyodott.
Aznap hazament. Nem változott meg egyetlen külső körülmény sem - nem jött váratlan ajándék, telefon, csoda. És mégis minden más lett. Mert először érezte azt, hogy a szerencse sosem hagyta el - csak ő felejtette el  észre venni.

*

****************************************

 5. KIS PÁL ISTVÁN 

 VALLOMÁS EGY FÜLSZÖVEG MELLÉ… 

   (Szakolczay Lajosnak barátsággal)
 
Szülőházam? Hát olyan igazi sose volt...
tehetsz jelet, táblát házra bármelyikre.
Szülőotthonnak hívta a köznép,
ahova akkortájt az asszonyt szülni vitte.
Attól az a jel még persze ott lehetne,
de ki tenne ma jelet egy gyerekgyár telepre?
A szülői ház? Inkább kaszárnya volt,
szigorú szürkeség a gyári kolónián,
hol a család egy szobában lakott,
nem a tulaj, csak a bérlő jogán.
Rajta, ha még állna, lehetne a jel,
de elmodernizálta egy vasbetonpanel!
Szülőhelyem? Csepel, vörösnek mondták!
Gyárkerület volt, füstös, mocskos, ronda.
Konok népét, ki nagyfröccsel ünnepelt,
a nekivadult Rend szanaszéjjel szórta.
 
Hej, pedig valahol, ott, azon a helyen,
még együtt snúroztak fiakkal az apák,
a sakk meg az ulti, a fűzősfoci dívott,
mozi a lányokkal, s csókért vívott csaták.
Amit ott látok, csak panel, kősivatag-katlan,
láthatnám Megyeren, Miskolcon vagy Dunaújvárosban!
Szülőföldem? Mint annyi sokunkét,
kereshetnéd öt szomszéd hazában,
s ha szolgaföldön nem nyughattam,
akárhol lehettem bujdosó, hazátlan.
Mert itthon is, hol hiába a többség,
már a gyerek bőrén ott égett a bélyeg;
bűnösök vagyunk, csahos-csatlósnépek,
akkor is, ha nem más, csak a juss a vétek!
Az akkori térképről eltűnt néhány ország,
de lettek, kik az „örökséget” újraporciózzák!
Azt mondják, nem számít, itt van Európa!
 
Végre tán befogad, kit puszta karddal védtünk,
s mi nem gondolunk már nyolszáznegyvennyolcra,
elhallgatva Trianont és Poznant, tán még beleférünk!
Európa nekem Szókratész és Bruno,
kitett méregpohár, s eretnek a tűzben.
Csoda, ha fontosabb Kölcsey, Kazinczy
és az, hogy a szavam, milyen módra fűzzem?
Mert Hazám az még van, de lesz-e Európám?
A legkisebb királyfi nincs még túl a próbán!
Csábítja a fény, a Net,
az online póker meg a tőzsde,
drogot látva sincs a dolgon
nagyon megütődve,
GPS-e navigálja Sztambulba,
a nagy bazárba,
s mobilon kér küretet,
ha bajba került szíve párja.
Tudja minden márka nevét,
az inglisben ő a király,
tanul hozzá néhány igét,
ragoznia sem kell,
ha ügyesen bizniszt csinál,
vagy gázolajjal seftel.
Hovatovább ez a jövő, ez a nyelvi s kommunális szemét,
mért bántaná, ha globális, mért bántaná bárkinek is szemét?
Elnézem az ország népét, fogyó ifjúságát,
aki elmegy, ott fog sírni, ahol éppen bántják.
Aki marad, itt veszti el, nyelvét, házát, hitét,
lesz, ki buzgón lépre csalja, kollaboráns pribék!
Szülőházam soha nem volt,
nem óv féltve szülőhelyem,
szülőföldem persze az van,
s lakott házam, viselt nevem...
Szülőház, szülőföld, szülőhely,
akár az anyatej, anyaszív, anyaföld,
egyszerű adattá kopnak majd idővel,
adattá, mint az: hogy szemednek színe zöld
 

Ha írogatok néha, csak üzenetet küldök,

remélve, hogy célhoz ér, s jelentése még lesz!

Több mint táblaadat, hogy a hazám magyar;

a magyar nyelv az anyanyelvem, s mint a hazám, édes!

****************************************

 6. FODOR GYÖNGYI: BÍNO, AZ ÉLETMENTŐ 

   (novella)  

 
Az orvosok azt mondták, egy csodának köszönhetem, hogy még élek. Tévednek, mert nem csoda volt, hanem a kutyám, Bíno. Ő mentette meg az életemet, pedig azért vezettem a hóban, mert az állatorvoshoz vittem, hogy altassák el örökre.
A nevem Elio. Tegnap a benzinkútnál csak egy öregember voltam kifakult flanelingben, aki dízelt tankolt egy fáradt furgonba. Senki sem vette észre a remegő kezeimet, a vörös szemeimet, vagy az aranyszínű kutyát az anyósülésen. Senki sem tudta, hogy utolsó útjára viszem, csak én.

Fodor Gyöngyi

Több, mint húsz évig fuvarozó voltam, kamionokat vezettem Olaszországban, északról délre, délről északra. Dolgoztam, adót fizettem, és nem gondoltam arra, hogy egy napon majd megöregszem. Többet voltam úton, mint odahaza. Aztán a feleségem, Lucia megbetegedett. A megtakarításaink elfogytak a drága gyógyszerek, orvosi vizsgálatok és a kórházban töltött hónapok alatt. De mintha mindez nem lett volna elég, én is lerobbantam, s miután csípőprotézist kaptam, megszűnt a munkám, csak a nyugdíj maradt, ami már kevésnek bizonyult a lakbérre, rezsire és az élelemre. Amíg csak tudtam, ellenálltam. Aztán jött a kilakoltatási értesítés. A szociális munkás talált nekem helyet egy idősek otthonában a hegyekben. Ez volt az egyetlen alternatíva a téli kisbuszban alváshoz képest. Azonban a nagybetűs szabályok előírták, hogy tilos a háziállatok bevitele.
Megpróbáltam elmagyarázni, hogy Bínó már idős, hogy ne aggódjon, nem fog senkit zavarni, de az öregotthon vezetője szomorúan nézett rám.
– Sajnálom, Mr. Elio, nem tudom megváltoztatni a szabályokat, és nem tehetek kivételt senkivel sem.
Bínó tizenkét éves, ízületi gyulladása van, és gyenge a szíve. Megkérdeztem a környéken lévő kutyamenhelyeket, de beteg kutyát nem vállaltak el, azt mondták, beszéljem meg az állatorvossal a végleges elaltatását. Száz euró volt a pénztárcámban, benzinre, és az altatásra éppen elég lesz, s folyton azt mondogattam a kutyának, hogy bocsásson meg, de nincs más választásom.
Reggel hatkor indultunk, mert időjárás-előrejelzés komoly havazást jósolt. Rettenetesen hideg volt, látszott a leheletünk, úgy éreztem, odafagynak a kezeim a kormányhoz. Bínót betakartam egy puha pléddel, jólesően bújt bele. Néhány km megtétele után már elkezdett fehéredni a táj. Egy óra múlva megálltam egy kis boltnál, vettem két szendvicset.
– Nekied és a kollégádnak? – kérdezte a boltos, fejével az ócska furgon felé intett, ahol Bínó várakozóan nézett az ablakon át.
– A kollégának – válaszoltam.
A parkolóban odaadtam neki a szendvicseket, boldogan befalta, majd a karomra hajtotta a fejét, és lenyalt egy könnycseppet a szememből. Tudta, hogy szomorú vagyok.
– Bocsáss meg nekem, öreg pajtás – suttogtam.
Visszatértünk a főútra, a hó egyre hevesebben esett, a világ fehérré és határtalanná vált. A jövőre gondoltam, milyen lesz nélküle, alig láttam már az utat. Egy pillanat alatt történt. Egy szarvas kiugrott az erdőből, erősen fékeztem, a furgon megcsúszott a jégen, le az útról, majd a töltés éles csapódása. Csend. Csak a hó.
– Bínó – ziháltam, amikor felfogtam, mi történt. Az ülés üres volt mellettem. – Bínó – kiáltottam, vagy legalábbis megpróbáltam. Egy távoli vakkantás, majd egy aranyló fej jelent meg a szélvédő lyukában. Visszajött hozzám, holott mehetett volna az út felé is. – Menj el, fuss!
Bínó azonban ahelyett, hogy elment volna, bebújt a törött szélvédő lyukán át, felmászott a mellkasomra és rám feküdt. Éreztem a teste melegét, forró leheletét a nyakamon.
– Így mindketten megfagyunk – suttogtam, de ő maradt. Minden alkalommal, amikor lehunytam a szemem, mert kerülgetett az elalvás, megnyalta az arcomat, halkan nyüszített, hogy ébren tartson. Egy kicsi, élő tűzhely volt, ami az utolsó energiáját fogyasztotta, hogy engem életben tartson.
A többit később tudtam meg.
Egy kenyérszállító furgon vezetője észrevette a meggörbült, és kitört korlátokat, s emlékezett rá, hogy hajnalban, amikor arra járt, még minden rendben volt. Kiszállt, lenézett a mélyebbi töltésre, de nem látott mást, csak a nagy fehérséget, viszont többször is kutyaugatást hallott, ezért segítséget hívott. A közlekedési rendőrök sem látták a furgont, de a hőkamera két hőfoltot mutatott: egy gyengét, és egy kicsit erősebbet, egymás felett.
Amikor felébredtem a kórházban, egy rendőr állt az ágyam mellett.
– A kutya… hol van a kutya? – kérdeztem mormolva.
– Ne aggódjon, állatorvoshoz vittük – mondta. – Van néhány fagyás a mancsain és a fülein, de minden rendben van. Kemény fából faragták. Ha ő nem lett volna, soha nem találtuk volna meg – tette hozzá. Az állatorvos szerint közel voltak a teljes megfagyáshoz.
Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. A kezemre néztem. Ugyanazokra, amelyekkel a kormánykereket fogtam, hogy elvigyem őt a végső altatásra.
– Nem tarthatom meg – suttogtam. – Nem akarnak állatot az idősek otthonában.
A rendőr kezébe vette a telefonját.
– A története már elérte a várost, és valaki megosztotta a közösségi médiában. Elindult egy adománygyűjtés önnek és Bínónak. Nézze!
A képernyőn olyan nevek voltak, amelyeket nem is ismertem. Kis összegek ugyan, de nagyon sokan adakoztak.
– Egy ismerősömnek van egy kis vidéki háza, kicsike ugyan, de van egy kis udvar, kert is hozzá. Azt mondta, odaköltözhetnek a kutyával – folytatta a rendőr. – Minden rendben lesz! Most pihenjen, később megbeszéljük a többit.
Amikor elment, észrevettem, hogy az ágy melletti éjjeliszekrényen ott van a kilakoltatási értesítés, és az öregotthon lakhatási kérelme, melyek a kabátom zsebében voltak. Összetéptem mindegyiket. Megértettem, hogy egy szabályozás nem ölel át. A számok nem tartanak életben. Egy aláírás nem melegít fel. Csak a szeretet teszi ezt. Bínó a szeretetével megmentett, és amíg élek, ő mindig mellettem lesz. Velem.

****************************************

 7. ANTOLÓGIA  A  MAGAZINBAN 

Zsigmond István: Háború gyermeke

-  Reflexió Tarca László és a Pokolgép együttes dalára -

 
Nem ringatta bölcső, csak omló fal,
első szava robbanás volt, nem dal.
Anyja karján vér ült meg és por,
apja neve: hiány, születésihelye: a pokol.
Nem tanulta meg, mire jó a csend,

csak azt, mikor kell hasra feküdni odalent.
Altató helyett sziréna szólt,
és az álmaiban mindig volt valaki holt.
Játéka hüvely, rozsdás vasdarab,
ujjaira vérszagú por tapadt.
Ha rajzolna, fekete ég lenne,
nap helyén kráter, jövő helyén pedig semmi se.
Nem kérdezte: miért van gyűlölet,
mert előbb tanulta meg, mint a betűket.
Nevetni próbált — idegen hang,
mintha más torkából szólna a hang.
És mikor felnőtt, nem lett nagyobb,
csak a sebe mélyült, a szíve hallgatott.
Nem lett szörnyeteg, nem lett hős,
csak túlélő egy rossz időből itt hagyott.
Most ott áll, ahol új sír nyílik,
és tudja már, mit jelent az ígéret:
hogy a háború nem akkor ér véget,
amikor elhallgat —
hanem akkor, amikor már nincs
aki megszületik bele.
És ha egyszer majd végre csend lesz:
ne ünnepeljétek nagyon.
A háború győzött —
mert újra megszületett ezen a hajnalon.
 
Budapest 2025
Minden jog fenntartva.

*

Háborús kép Zsigmond Istvántól

……………………

 
 

Horváth Edina Anna: NEM HAGYTAK MAGAMRA

(novella)

 
Tizennégy éves vagyok. Zsolt a nevem. Nem szeretek feltűnést kelteni, de hát így is elég feltűnő vagyok. Így születtem, és a lábaim nem úgy működnek, ahogy kellene. Sajnos mindenki rám figyel. Eleinte rossz volt. A tekintetek, a suttogások, az a furcsa csend, amikor bementem a terembe. A padlón csúszkáltam, és úgy éreztem, minden egyes nyikkanás azt kiáltja: más vagyok.

Horváth Edina Anna

Az első nap után azt hittem, nem fog menni. Úgy éreztem, mintha egyedül lennék egy ismeretlen világban. Aztán jöttek a lányok: Évi, Anna.
– Szia, segítsünk a táskáddal? – kérdezték, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Egyikük fogta a kezem, másikuk a táskámat cipelte.

_

Az idő teltével már a társak nem úgy tekintettek rám, mint egy betegre. Egyszerűen csak… mint valakire, aki az osztály része.
Aztán Pityu is odajött.
– Ha gondolod, mi minden nap hazakísérünk, mondta teljes természetességgel.

 _

És onnantól valami megváltozott. A fiúk megosztották a feladatokat. Hétfőn Andris vitte a táskámat, kedden Pityu segített, szerdán a lányok, majd csütörtökön Gábor, majd pénteken, aki épp ráért. Sokszor felolvasták az írást, ha nem láttam jól a táblát, és sokszor mellém ültek. Néha még túl sok is volt a figyelem, de megtanultam: van különbség a szánalom és a törődés között.
A legnehezebb mégis az énekóra volt.
Ági néni, egy kedves, de szigorú tanár volt, nem akart kivételt tenni. Mindenkinek egyenként kellett elénekelnie a dalokat. Amikor rám került a sor, kiszáradt a szám. A szívem úgy dobogott, mintha ki akarna ugrani.
– Zsolt, most te jössz! – mondta, és hirtelen minden szem rám szegeződött.
– Nem szeretném – motyogtam. Sokszor sírtam is.
– Ez bátorságkérdés, Zsolti – felelte a tanárnő. – Ne félj, csak egy dal.
És akkor Évi halkan megszólalt:
– Szerintem nem az a bátorság, ha valakit rákényszerítünk valamire. Zsolt minden nap elég bátor ahhoz, hogy itt legyen közöttünk.
– Igen – tette hozzá Pityu, és ha Zsolti nem akar énekelni egyedül, akkor ne énekeljen.
 
Nem is kellett több. Elszabadult a „pokol”, mindenki hangoskodott, a fiúk direkt kiabáltak, hogy eltereljék Zsoltiról a tanár figyelmét. Majd Gábor elkezdte a dalt. A többiek nevetve csatlakoztak. Én csak ültem ott, megilletődve. Az osztályom énekelt, nekem, velem, helyettem. És én… én halkan velük dúdoltam.

 _

Az iskolánk nem volt akadálymentes. Minden nap suli után a fiúk lesegítettek a lépcsőn.
De a legszebb az volt, amikor szóba került a kirándulás. A tanárnő megemlítette, hogy az útvonal sajnos nem lesz túl ideális nekem. Hirtelen csend lett. Aztán megszólalt Jani:
– Akkor válasszunk másik helyet. Olyat, ahol Zsolti is velünk lehet!
 A többiek egy emberként bólintottak. Még csak nem is volt vita.
Végül egy olyan kirándulásra mentünk, ahova én is velük mehettem. A nap végére porosak, fáradtak voltunk, de én még soha nem éreztem magam ennyire szabadnak.
Mert az osztályom nem sajnált. Ők befogadtak.
És én most már tudom: nem a lábaim tesznek emberré. Hanem az, hogy ha elakadok, valaki mellém áll, és azt mondja: gyere, együtt megoldjuk.

…………………………..

 

Stekly Zsuzsa tűzzománc képe

 

Stekly Zsuzsa

Rózsák és gerberák

        24x12 cm

Rekeszzománc technológia

……………………….

Lovag Dáma Nagy Cynthia: Elmúlás és szerelem

 
Mily gyönyörű az illatosan nyíló rózsa,
de már a nyílásában ott van a szirmok hullásának pora!
A feléledt élet és az elmúlás természetes körforgásának örökös folyamata!
 
Olyan ez mint a nagy dumás, ígérgetős ember,

aki szépeket mond és elhiteti, hogy segítségével jobb lesz,
kihasználva a másik gyengeségét,
feléleszti annak szerelmét és reménységét.
 
De becsapja, s ha megkapta máris száll egy másikra,
mint a pillangó mely virágról virágra száll,
de nyugalmat sehol se talál !!
Kietlen pusztaság az ilyen ember lelke,
csak a pénzt hajszolja ,az a menedéke!
Magára hagyatva fog menni a reménytelenségbe.

…………………………

 

Zsigmond László: Vízkereszt -" Íme, az én szolgám, akiben kedvem telik."

(elmélkedés)

 

Jézus

Amikor a Jordánhoz értem, a por még rajtam volt az útról. A nap már magasan állt, a víz felszíne szinte fehérlett a fénytől, mintha az ég egy darabja ereszkedett volna le közénk. Hallottam a hangokat: kérdések, vallomások, megtört mondatok. Az emberek sorban álltak, mindegyikükben ott feszült valami kimondatlan súly. Tudtam, miért jöttek.
János hangja messziről felismerhető volt. Nem kiabált, mégis áthatolt mindenen. Szavai nem hízelegtek, nem simogattak – inkább úgy hasítottak, mint a kés a kenyérbe. Amikor meglátott, elhallgatott egy pillanatra. A tekintetében egyszerre volt bizonytalanság és felismerés, mintha olyasmit látna bennem, amit még ő sem mert volna kimondani.
Beléptem a vízbe. A Jordán hűvös volt, körém zárult, és abban a pillanatban minden zaj tompább lett. Mintha a világ visszatartotta volna a lélegzetét. János közelebb lépett, és azt mondta: nekem kellene tőled megkeresztelkednem. Éreztem a szavainak igazságát, mégis tudtam, hogy most fordítva kell történnie. Nem magamért, hanem mindazokért, akik mögöttem álltak, és mindazokért, akik még el sem indultak.
Amikor alámerített, a víz eltakarta a fényt. Egy szívdobbanásnyi időre minden megszűnt: múlt, jövő, kérdések. Csak a csend volt, mély és tiszta. Abban a csendben nem hangot hallottam, hanem bizonyosságot. Tudtam, ki vagyok, és tudtam, mi vár rám – nem részleteiben, hanem súlyában.
Amikor feljöttem a vízből, a levegő élesebbnek tűnt, mintha újra tanulnám a lélegzetet. Az ég megnyílt – nem úgy, ahogy az emberek elképzelik, nem repedéssel vagy zajjal, hanem belül. Mint amikor egy zárt ajtó mögött egyszer csak fény gyullad. A Lélek úgy ereszkedett rám, mint egy szelíd mozdulat, amely nem nyom, csak megérint. És akkor tudtam: nem egyedül fogok járni ezen az úton.
Az emberek arcát néztem. Nem mind értették, mi történt, de sokukban valami megmozdult. Egy kérdés, egy remény, egy halvány igen. A víz csöpögött rólam, a ruha nehéz volt, de a szívem könnyű. Nem diadal volt ez, hanem kezdet. Nem koronázás, hanem elindulás.
Kiléptem a partra. A Jordán mögöttem folyt tovább, mintha mi sem történt volna, mégis tudtam: attól a pillanattól kezdve sem a víz, sem én nem voltunk egészen ugyanazok.

*

János

A Jordán vize aznap lassabban mozdult, mintha figyelne. Sokakat megmerítettem már benne: bűnöket, könnyeket, megtört ígéreteket láttam. Az emberek jöttek hozzám a pusztából, a városból, a saját életük szűk sikátoraiból. Én csak a hang voltam, amely kiált a sivatagban – ezt tudtam magamról. És tudtam azt is, ki az, akire várok.
Amikor megláttam őt, még nem mondott semmit. Nem kellett. A tekintetében nem volt sürgetés, sem védekezés. Úgy állt előttem, mint aki már régen döntött, és most csak megérkezett. Akkor megértettem: az, amit eddig tettem, mind csak előkészítés volt.
Megszólaltam volna, de a hangom megtorpant bennem. Hogy én kereszteljem meg őt? A kezem, amely annyi embert tartott már a víz alatt, hirtelen nehézzé vált. Ő azonban rám nézett, és abban a pillantásban nem volt parancs, csak csendes szükség. Engedj most. Így helyes.
Amikor belépett a Jordánba, a víz köré simult. Mintha felismerte volna. Megmerítettem – óvatosabban, mint bárki mást –, és ahogy aláhajolt, bennem minden elhallgatott. Nem volt már prófétai tűz, nem volt szó, csak várakozás. Egyetlen szívdobbanásig tartott, mégis örökkévalónak tűnt.
Amikor felemelkedett a vízből, az ég nem szakadt meg, mégis megnyílt. Nem szemmel láthatóan, hanem belül. A Lélek leszállt, mint egy jel, amely nem magyarázkodik. Akkor tudtam biztosan: ő az. Nem az, aki utánam jön időben, hanem aki előttem volt mindig is.
A hang… nem mind hallották ugyanúgy. Én nem füllel hallottam, hanem a csontjaimban. Szeretet volt benne és kijelölés. Mintha a világ kimondta volna azt, amit én csak dadogva mertem: beteljesedett az idő.
Ő kilépett a partra, én pedig ott maradtam a vízben. A Jordán újra folyt, az emberek suttogni kezdtek, kérdeztek, vitatkoztak. Én azonban már tudtam: az én szavam innen halkulni fog. Nem eltűnni – csak hátrébb lépni.
Mert akire mutattam, most elindult. És én örömmel lettem kevesebb, hogy ő több lehessen.
 
2026 január 06. Budapest
Minden jog fenntartva.

*

Zsigmond István: Vízkereszt -festmény

Jézus és János

………………......…….

 
Kálmán Ágnes: Múzsám
 
S, mily fájdalommal hinti,

Múzsám ajkaimra cseppjeit
Mind hiú ábránd volt csupán,
S, most hozza csúfságait
Ölelkező vállába lanyhult erő,
Tekintete egyre gyengülő
Mázsás súlyokat gördített,
Utamba tépett virágokat tett
Gondolatait, szavakba formálta,
Hazugságok gyűjtött halmazába
Feljegyezték talán ott fent,
Mi majdan elenyész az örök időbe.
 
2025. 12. 01.
Minden jog fenntartva!

……………………………

 

Vincze D. Jutka: Elképzelt beszélgetés…

(novella)

 
- Mit zajong, kopogtat itt éjnek idején? Meg van maga őrülve?
Nem tudnak magától aludni
- Kérem nekem muszáj jönni.

Vincze D. Jutka

- Ilyenkor?
- Na jó, jöjjön be. Már úgy is kiverte az álmot a szememből, de maradjon az előszobában, ha megkérhetem. Hogy hívják? Még olyan fiatalnak látszik az éjszakázáshoz. Mikor született?
- Engedje meg, hogy bemutatkozzak. Új év vagyok.
- Értem. Új Évi.
- Rosszul tettszett hallani,” i” nélkül.
Születési dátumom, 2025-2026, december és január között, pont az éjfél utáni másodpercben.
- De hiszen maga még meg se született! Na ne humorizáljon itt nekem. Ivott, vagy mi van magával? Mondja gyorsan, hogy mit akar? Talán állást keres? De itt van még ugye a Régi Évink is, talán megakarja fúrni?
- Dehogy, de maga is látja, hogy a végét járja. Megvárom szépen, amig elmúlik.
Magamról annyit: ha én elindulok, nem tudok egy állásban állni.
- Melyek az elképzelései, tervei, ha természetesen az érdemi elismerése mellett, leváltjuk a régit? /Most borítsunk fátylat a hibáira. /
- Elnézést, ma levagyok kicsit fagyva, de ígérem, hogy gyorsan kinyitogatom a téltemetőt a hóvirágokat, az ibolyákat.
- Óh! Gyönyörű, már érzem is a tavasz illatát. Megújulás, újra kezdés, szerelem, csicsergés, szabadszárnyalás. Csak nehogy újra lefagyon nekem. Maguk mind olyan szeszélyesek. Aztán nem lehet megfizetni a gyümölcsök árát. De jó, haladjunk tovább.
- Április! Az már valódi tavasz. Április 12. Választás.
- Akkor is szeszélyeskedni fog, tudom. Maga tudja, hogy mi lesz?
- Honnan is tudnám, nem rajtam múlik. Én kérem nem politizálok.
- Na jó, hagyjuk. Azt mondja meg kedves Új Év, maga boldog lesz?
- Kérem én mindent megteszek. Tudja a tavasz…Khm.
- Na ne vigyorogjon! Több komolyságot, ha kérhetem.
- Csak annyit mondhatok, remélem érti: Isten tervez, ember végez és ez fordítva is igaz.
További terveim: forró nyár, a gyönyörű ősz, mint mindig és tél…
- Igen és az elmúlás.
- Mit gondol, maga boldog lesz? - teszi fel ő is nekem a kérdést.
- Nem tudom, az ember néha észre se veszi a boldogságot, talán azért, mert a boldogság lenne a természetes lelkiállapotunk, de a veszteségek, a bánat a bajok…
- Mennem kell, most már én következem. - szól.
 „Sok szerencsét és sok boldogságot!” - kívántam még neki, amikor átlépte a küszöböt.

………………………….

 

Tarcsay Béla: Új év reggelén – festmény (34x48 cm, pasztell, plakátkarton)

………………………..

 

Zsigmond István: A Divatház árnyékában

(novella)

Amikor este lett, és a város lámpái ködös fényfoltokká váltak az aszfalton, az asszony leült egy elhagyott kapualjban. A szatyrot maga mellé tette, a kabátját jobban magára húzta. A kabát régi volt, de ismerős – mintha a múltból maradt volna rá. S valóban: valaha ő varrta.
A Divatházban dolgozott, abban az épületben, amely előtt most újra megállt. Akkoriban az volt a város egyik büszkesége. A kirakatban finom szövetek, külföldi magazinokból másolt szabásminták, és nők, akik tükör előtt forogtak, nevetve, illatosan, fényben. Ő, a fiatal varrónő, hajnalban jött, késő este távozott, kezében tű, cérna, szabásminta és szívében remény. A keze alatt születtek meg azok a kabátok, amelyek a kirakatban csillogtak.
Aztán változott minden. A rendszerek, a fizetések, a divatház, az emberek. A Divatházat bezárták, az épületet eladták, a varrónőket elbocsátották. Azt mondták, a világ új irányt vesz, „globalizálódik”, meg „modernizálódik”.
Ő pedig csak annyit tudott mondani: „Én meg megöregedem.”
Azóta másképp telt az idő. A napok összemosódtak, a tél és a nyár már nem különbözött. Csak az eső volt mindig ismerős - ahogy a kabátját verte, amelyet valaha büszkén szabott, most pedig rongyként óvta őt.
Az este hidegbe fordult. A szatyorban összekuporodott macska dorombolt halkan, mintha a város egyetlen élő szíve volna. Az asszony a falnak dőlt, szemét lehunyta, és fejében újra hallotta az egykori varrógépek zakatolását.
Látta maga előtt a régi műhelyt: a nevető lányokat, a kávéillatot, az ablakon beszűrődő fényt, s hallotta, ahogy az üzletvezető hangja messziről szól:
- Mária, a kirakati kabát gyönyörű lett!
Az asszony ajka megremegett. Mária. Ezen a néven már régen nem szólította senki.
Felnézett a Divatház feliratára. A betűk fakók voltak, de a múlt fényét még visszaverték. Aztán halkan, alig hallhatóan megszólalt:
- Igen, szép volt az a kabát…
És ahogy a szél végigfutott az üres utcán, mintha válaszul a régi varrógépek zaja tért volna vissza egy pillanatra - aztán elhalt, végleg.
Mária lassan elaludt a kapualjban. Arcán nyugalom ült, mintha álmában újra fiatal lett volna, újra varrónő, s újra élt volna az a város, amely valaha hitt a szépségben.
Budapest 2025.
Minden jog fenntartva

*

Zsigmond István festménye a novellához

****************************************

 8. VERSEK ÚJ ÉVI – TÉLI HANGULATBAN 

Engel Csaba: Január örömében részesít
 
Az új esztendő első napjaiban
havat szórt ránk az ég.
Szívünkben a szeretet csíráját
féltve gondozzuk melegén.
 

Gondolataink még ott járnak
a karácsony fényében,
s a remény szikrája
szilveszteri estén.
 
Az ablakon át tetszeleg
a hófehér táj,
némely szürkeséget hó borít,
s elénk tárul egy egészen más,
új világ.
 
Ugye ti is érzitek azt,
amire én szeretve gondolok?
Takarjuk be a régieket,
s kezdjünk egy tiszta
új esztendővel.
 
Erdély, 2026.01.04

…………………..

 
Felső tamás: Az örök fény születése

Ezüst palástot ölt a néma erdő,

a táj fehér selyembe burkolózott,
s a szél arcomba vág,
olyan, mint tiszta lap, mit nem mocskolt be felhő,
s hol fagyos szélben alszik minden ág.
A szívünk most, mint egy kiszáradt, vén jászol,
mely portól szürke, s hideg fújja át,
de mélyén mégis halk remény parázsol,
s dacolva várja égi otthonát.
Mert nem a dísz, s az üvegcsillogás az,
mi átmossa az éj sötét falát,
a szeretet az egyetlen igaz válasz,
mi, mint hajnal, az éjt úgy töri át,
hogy minden árnyat aranyfénnyé váltson,
s az ember kapjon, fenn a téli égből, egy hatalmas csodát.

……………………….

 

Tóth Enikő Enci: Januári ének

fényes a távol,
így januárról,
szóljon az ének, indul az év!

Tisztul a jellem,
Rossz ne kövessen,
új a reményed, éled a kép!
Hó mikor elfed,
jég repedezget,
élheted újra a téli csodát!
Benned a vágytól,
titka varázsol,
gyermeki éned az égre kiált!
Eljön a béke,
hogyha az évben,
bölcsesség lesz, szép felelet!
Nézd a hazádat,
nemzet imákat,
Isten fogja meg itt kezedet...

……………………..

 
Krivák-Móricz Judit: Tél

A  fa  ága zöld  levelét
mind  elhullatta.
Csupasz  testét
 ködpaplannal  beborítja.
Fázik,

Álomba  ringatja  magát.
PIHEN.
Álmodik egy  napsugárról.
Élhetőbb  meleg  világról.
a  rügyfakadásról.
Tavaszi  langy  melegről.
Éltető  esőpermetről.
Dalos madárfüttyről.
Az  első  virágok  illatáról.
Színes  ruhácskájuk
látványáról-
Egy  dalos  pacsirta  trillájáról.
Aludd  hát  át  a  telet,
Ne  lásd a  havat  és a  fergeteget.
Álmod  legyen  szép.
mint  a  majdani  kikelet.

…………………….

Kálmán Ágnes: Tél
 
Hirtelen tört be hidege,
Régen volt telek szele
Csipkésre festette a tájat,
Ágakon madár se járat
 

Előttem terülő pusztaság,
Buckáira takarta pelyheit
Csillogó szikrázó virágait,
Hideg lehelettel lépteit
 
Messze távolban ködös homály,
Szerteszét szitálja permetét
Alamizsnára váró madársereg,
Apró termetén süvít a fagy
 
Hová bújik ilyenkor a kinti világ?
Vastag hó fedi az elemózsiát
Nem látni életet a földeken,
Nem hallatja hangját a végtelen
 
Talpam alatt morog a hó,
Ha bandukolni hív a táj
De mily szomorú most e világ,
Fagyot lehel az ablakvirág
 
Hideg van, nagy hideg,
Régen lehelt ilyet a tél
Szálkás hófedte csúcsait,
Még tornyozza a szél
 
Mindent ölelő tisztaságban,
Elfedi csúfságát a földnek
Megmosdatja erővel fejét,
Ember nyomát most takarja
 
Csillag kristályok ülepedtek,
Fák ágain ringatni hívja a szél
Összekoccannak ráfagyott cseppek,
Mik lógnak hosszan, egymásra ülve
 
A köd, fojtós levegőt alkot,
Utak termetes testére száll
Jégpáncéllá változtatja nyomban,
Rá, fagyot lehet a néma táj
 
Szeretném én e zord időt,
A telet is még talán,
Ha nem lenne ily hideg,
Megyek. Vár meleg szobám.
 
2026. 01. 15.
Minden jog fenntartva!

..................................

 

W. Ábrahám Erzsébet: JÁTÉK ÉS DRÁMA

A vers lélek,
meg nem értett álom,
és sivatagi homok,
melyen mezítláb járok.
Felüdít, majd ledob,
- koldus szerencse -
összegyűjtött csillagok,

melyeket őriz egy szelence.
És írhatnék még sok jót,
mert sohasem lesz vége,
s a parányi szépből
bomlik ki a béke.
S lám nem gyűjtök már semmit,
csak figyelemmel nézek,
és szépséges lomjaimat,
a szél viszi az égbe.
Mert angyalok fúrnak és faragnak,
az égi tanműhelyekben,
s tekintetükben láttam, a semmiért szeretnek.
Hát jöjj el Istenem,
hó szitál feletted,
s ami bűnöm volt, lehet elfeledted,
majd szikrázó havat,
taposs együtt vélem,
mert játék és dráma e gyönyörű élet.

****************************************

 9. A.K. ANDRÁS : A TOLVAJ 

   (novella)

 
Győző napfelkelte előtt kelt három órával. Nyár volt, a kellemesen hűs éjszakai levegő simogatta bőrét. Nem sokat vackolódott magával, mert cipője amúgy sem volt. Abban, amiben aludt indult el. Alig fél órával később megérkezett a kis tanyára. A kutyák ugattak ugyan, ám de ő tudta senki sincs odahaza, mert a gazda kórházban van. Győző lopni jött. Egy benzines lánc fűrészt kell ellopnia. Amit, ha leszállít még ma reggel, akkor kap érte húszezer forintot. Igen, Győzőt halmozottan hátrányos helyzetű, mélyszegénységben élő gyermekként tartották számon. Tizenhárom évesen, még gyermeknek számított a rendszerben. Húszezer forint! Ebből tud magának venni egy doboz cigit, majd a többit odaadja édesanyjának. Hogy legyen mit ennie testvéreinek. Hogy a tizenhat éves nővérének ne keljen megint eladnia a testét, ha enni akarnak.

A.K. András

– Gyújtasz? – Kérdezte Balázs őt, feléje nyújtva egy a dobozából kilógó dohányrudat. Győző gyanakodva nézet rá, ez biztosan csapda lesz.
– Még kiskorú vagyok.
– Nem azt kérdeztem. Hanem hogy kérsz egy staubot?
Győző kissé kétkedve, mégis a doboz felé nyúlt. Balázs törzszászlós nem húzta vissza a kezét, hagyta elvenni azt az egy száll cigarettát. Majd öngyújtót is adott hozzá. Az halkan kattant és a gyerek mélyet szívott a sűrű füstből. Láthatólag kissé megnyugtatva őt.
– Mit akar?
– Tudod te azt nagyon jól.
– Ingyen menetet a nővéremtől?
– Eszemben sincs dokihoz járni az elkövetkezendő fél évben.
– Én nem! Nem vagyok homokos!
– Én sem. Viszont lenne itt valami más?
– Nem értem.
– Dehogynem.
Győző tényleg nem értette. Nem akarja a nővérét megdugni, se őt. Akkor mégis mit akar? Már korán hozzászokott, hogy mindenki kihasználja helyzetüket, akkor mégis miért lenne másképpen ezzel a zsaruval? Balázs törzszászlós elővett egy papírt, amin tizennyolc cím és név volt. Győző rémülten nézett a papírra, mert mind a tizennyolc címet igen jól ismerte. Rövid, alig egy éves pályafutásának teljes leltára volt az. Minden olyan hely, ahová ez idő alatt betört, vagy beosont lopni. Balázs törzszászlós mélyen a szemébe nézett és úgy folytatta.
– Ezt a listát olvasd végig.
– Ez most azért van, mert cigány vagyok?!
– Velem ne! Jó? Velem még csak ne is próbáld ezt a kártyát kijátszani.
– Akkor mégis miért? Mit akar tőlem?
– Hangod kicsit vedd vissza édes fiam! Nos. Tudom, hogy mindet te csináltad. Azt meg te tudod, hová is vitted a szajrét. Szépen mellé írod és azt is mit kaptál érte. Holnap végzek úgy fél hat felé az őrsön. Szépen eljössz és hozod magaddal a listát. A többit akkor megbeszéljük.
– És ha nem?
– Ismertem ükapádat és ükanyádat. Ők is cigányok voltak. Ükapád büszke ember volt. Ő volt a falú kovácsa és megbecsült tagja a közösségnek. Minden vasárnap templomban voltak Ükanyáddal és a teljes pereputtyal.
– Egy balek volt, hallottam már róla.
– Több tiszteletet neki te taknyos! Becsületes ember volt. Istenem, mekkora, de mekkora pofont tudott adni! Még a mai napig is emlékszem rá.
Erre már Győző is felkapta a fejét. Hallotta ugyan, ükapája legendásan erős ember hírében állt, ám de arról nem tudott, hogy ezt a körzeti megbízott is megtapasztalhatta.
– Igen. Én is voltam gyerek és én is csináltam ostobaságokat. Aztán egy nap az öregedhez lógtunk be körtét lopni. Mert hát cigány az. Az meg nem ember, tehát szabad. Nos, legyen elég röviden annyi, ükapád elmagyarázta mi is az a tisztesség, az alázat és a becsület.
– Megverte magát? – Kérdezte Győző kisé kárörvendően elvigyorodva.
– Nem. Csak egy pofont kaptam tőle. Aztán leült velünk és elmagyarázott néhány dolgot, amit mi másként ismertünk.
– Aztán mi történt? – Győző teljesen elfelejtette miért is van most itt és miért ül a mocskos betonon.
– Aztán? Aztán odahaza a szüleinknek el kellett mondanunk mit is csináltunk és mi is történt.
– A szülei is elverték odahaza?
– Igen. Engem nadrágszíjjal az apám. Ám de nem ez volt az, ami rossz volt. Nem. Közel sem.
– Akkor mégis mi? Mi lehet rosszabb egy verésnél?
– Nagyanyám tekintete.
Győzővel hirtelen megfordult a világ. Belegondolt, az ő nagymamája mit mondana neki, majd meg is rémült ettől. Mert már tudja, nem lesz ennyire egyszerű megúszni ezt a kis botlását. Ezt a tizennyolc alkalmat, ami az ő számláján van.
– Akkor nekem is?
– Igen, neked is el kell mondanod otthon. Mindenkinek. Nem csak anyádnak.
Közben elfogyott a cigarettája mindkettőjüknek és Balázs újra megkínálta egy szállal.
– Erről szokj le amig teheted, nagyon rossz szokás!
– És ha nem jövök holnap? – Vette el Győző a második szál cigarettát.
– Az a te dolgod. Nekem ahhoz semmi közöm. Én megfizettem most a kölcsönt kamatostól, amit anno ükapádtól felvettem. Ne hidd, hogy nem tudlak a kiskorúak börtönébe záratni téged. Előbb vagy utóbb hibázol és akkor mindent a listáról rád verek.
– A mait is?
– Nem, a mai húzásod benne van a kölcsönben, amit letudtam. Innentől a sorsod a te kezedben van.
– Ez akkor is így lesz, ha holnap nem leszek ott? Ha nem mondom el nagyapáméknak?
– Igen, akkor is. És mielőtt megkérdeznéd, én se fogom nekik elmondani ezt a mait, hacsak nem kérdeznek rá mi is történt.
– Miből gondolja megteszem, amit mondott nekem?
– Nem érdekel megteszed e vagy sem. Én megtettem, ami a restanciám volt. Ennyi. A te életed, nekem semmi közöm hozzá. De ne felejtsd el, a javítóintézetben senkit sem fog érdekelni, hogy te nem vagy buzi. Többet leszel a hantúrléc rosszabb végén, mint a prosti nővéred.
Balázs törzszászlós második cigije is elfogyott. Egy hang nélkül felállt, visszatette a széket a helyére és maga után becsukva az ajtót elment, otthagyva a még mindig a betonon ülő fiút és a betonra ejtett bűnlajstromát is. Győző szeme ismét a lánc fűrészre tévedt és újra eszébe jutott neki a beígért húszezer forint. Átgondolta az idáig történteket és rendkívül csábította a lehetőség, hogy pénzt kereshessen. Hamarosan megjelent az égen a felkelő nap első fénysugara és akkor Győző felugrott a betonról.
*
Aznap reggel, sem egész nap Balázs nem kapott telefont egy ellopott lánc fűrész miatt. Elmúlt este hét és a fiú még sehol sem volt. Ezen kissé elszomorodott, de hát az élet ilyen. Ő nem szólhat bele más sorsába. Így aztán elindult haza. Legnagyobb meglepetésére a fiú az erdőszéli kis házánál várt rá. Egy törékeny vékony öregembert támogatva. Amikor kiszállt szolgálati autójából, Győző és nagyapja köszöntek neki. Az öreg megemelte kalapját és biccentett felé, míg a szemmel láthatóan alaposan elvert unokája halkan a földet nézte.
– Adjon Isten Bangó bátyám.
– Neked is fiam, neked is. Az unokám akar valamit mondani.
Győző bocsánatot kért viselt dolgaiért és átadta a tegnap a betonon hagyott, mostanra már kitöltött listát is. Kis falú ez ahol élnek, és hamar szájára veszi a nép azokat, akik nem tartják be az együttélés szabályait. Balázs jól tudja, ez talán az utolsó hely az országban, ahol még így régimódian el lehet rendezni a dolgokat. Mielőtt elmentek, Győző nagyapja még visszafordult Balázs felé.
– Tudod fiam, apámnak akkor ott igaza volt. Mindenki megérdemel egy esélyt. Az öregebb Bangó, most igazán büszkén tekint le rád az égből.
*
Két nappal később Balázs szolgálati autója megállt a Bangó porta előtt.
– Adjisten. Az ifjú Bangó Győzőért jöttem.
A tizenhárom éves fiú kezén kattant a bilincs, majd a szolgálati autóba ültette őt Balázs törzszászlós. A fiúnak fogalma sem volt miért és hová viszi őt a körzeti megbízott. A Jánosi portára mentek egyenesen, amit nem igazán értett a fiú. Hiszen itt egy éve járt utoljára. Az is igaz, akkor egy kapálógéppel távozott. Amikor megálltak, akkor Győző bilincsben szállt ki, amit a Jánosi család feje szenvtelenül nézet végig. Majd levette Győzőről a bilincset Balázs.
– Adjisten Jánosi bátyám.
– Neked is Balázs fiam. Mi szél hozott?
– Valaki, vissza akar magának adni valamit és szeretne mondani hozzá egy pár szót is.
Győző egy szót sem értett mindaddig, míg a szolgálati kombi csomagtartója fel nem nyílt. Ott volt annak a kapálógépnek a szakasztott mása amit akkor megrendelésre lopott el, ám de most vadonat újonnan. Igen, Balázs végig járta azokat, akik megbízták a lopással ezt a tizenhárom éves fiút. Azok meg önként és dalolva szolgáltatták vissza az ellopott javakat, fizették ki az okozott kárt. Győzőnek neki magának kellett azt egyedül kivennie és visszaadnia a jogos tulajdonosának. Jánosi úrtól bocsánatot kért és az bólintott, egy rendben vagyunk főhajtással. Majd Balázs folytatta.
– Úgy hallottam Jánosi bátyám, van hasogatni való fája.
– Van biza, úgy harminc köbméter.
– És hogy áll vele?
– Egyelőre a hátam jobban hasogat, mint ahogyan én a tuskókat. Kéne valaki, aki fiatalabb.
– Én tudnék valakit, akinek nem fáj a háta. Mit ér meg magának egy kis segítség?
– Hmm. Adnék köbméteréért akár ezer forintot is.
– Jó lesz az háromnak is!
– Nem addig a! Abban nekem mi az üzlet?
– Hát amíg a fiatalság teszi a dolgát, addig sem a maga háta hasogat.
– Az mán igaz! Na jó. Legyen kettő!
– Kettő, koszt és kútvíz hozzá!
– Legyen!
Győző szeme felcsillant. Életében először kapott munkát és bizalmat is. Azon a nyáron tizennyolc portára vitte el Balázs. Mindben bilincsben, és mindenhonnan munkával és becsülettel távozott. Eltelt húsz év, akárcsak egy szempillantás. Megrendülve nézi egykori pártfogója ébenfekete koporsóját, ahogyan leeresztik azt a végső nyughelyére. Most ő a körzeti megbízott. Büszkén feszít díszegyenruhájában, amit ma húzott fel először erre a szomorú, mégis jeles alkalomra. Mostanra nagyot változott a világ, őbenne mégis megmaradt az, amit attól az embertől tanult, akitől éppen végső búcsút vesznek. Bangó Győző büszke rá, hogy ükapja itt volt kovács, ebben a faluban a régi időkben. Büszke nagyapjára, aki anno alaposan elverte. És büszke rá, hogy ismerhette Balázst, az egykori körzeti megbízottat. Aki ember tudott maradni akkor is, mikor minden hatalom a kezében volt. Most, újra felidézi szavait, amit az első keresete átvételekor mondott neki.
„Nem te voltál fiam a tolvaj! Hanem az, aki elhitette veled, megéri élni becsület és tisztesség nélkül. Az, aki rávett arra, hogy te lopj neki pár mocskos forintért. Kihasználva szorult helyzetedet. Az, aki mikor bajba kerültél, letagadta, hogy ismer. Az a tolvaj. Mert az, az életedet akarta ellopni.”Halkan nyitotta a fészer ajtaját és úgy osont be rajta, hogy még a holdfénye se tört meg vékonyka kis testén. Ahogyan belépet, már látta is a sejtelmesen tompa fényben, mi az ablakon szűrődött be, a szinte vadonatúj Stihl lánc fűrészt. Ahogyan megfogta azt, a fészerajtó bevágódott mögötte. Rémülten fordult meg, ám de csak egyetlen pillanatra láthatott a körzeti megbízott egyenruháján valami fényeset megvillanni. A következő pillanatban akkora pofont kapott tőle, hogy átrepült a fészer másik oldalába és a falon csattant a feje. Hirtelen rideg fény árasztotta el a kis helyiséget, ahogyan felkapcsolta egy kéz a villanyt. Balázs törzszászlós egy széket húzott maga alá és nyugodtan leült, elő véve a cigarettáját rágyújtott. Győző próbált felállni, de még mindig szédelgett a hatalmas pofontól, amit Balázs törzszászlós utalt neki ki hivatalból önkéntes jelleggel. Nem tudott felállni mert annyira szédült még mindig, így aztán ülve maradt a hideg, agyon repedezett ki tudja hány éves betonpadlón. Vágyakozva nézte a cigaretta parázsló végét és a kacskaringósan felfelé szálló füstöt.

****************************************

 10. AUSZTRÁL KAPCSOLATOK 

 Ilosvay Gusztáv levelei

Adásnap: 2026.01.04
 
Az év első adása. Megdöbbentő, hogy lassan 34 éve csináljuk ezt a rádiót, számtalan riport, esemény, tragédia, győzelem és minden ami történt e közben, s mégis bele izzad a tenyerem amikor kinyitom a mikrofont az első bejelentkezésnél. Ezt vagy nem lehet megszokni, vagy az adrenalin dolgozik keményen, hogy megint itt ülök és a világgal fogok beszélni. Nem tudom de észreveszem és valahol ennyi év után sem tudom félvállról venni azt a fellelőséget, ami a rádiózással együtt jár. Érdekes. Remélem ebből semmi nem hallatszik ki? Egyébként egy remek adás ment le. A XVIII. Ausztráliai Magyar Kulturális Találkozó zajlott le az év utolsó eseményeként Melbourne-ben és erről hoztunk beszámolókat, rengeteg dicséretet és őszinte elismerést a szervezőknek, akik amatőr csapatként profi munkát végeztek. Nagyon sok mosolygós arc távozott a találkozóról, Gratulálok a szervezőknek. Vörös Gábor beszámolt az Újvidéki Szilveszterről. Sándor Krisztina jelentkezett be a kis vendéglőjéből. Kedves kis fogadó. Egy nap felkeresem és egy Erdélyi fatányérost rendelek, amit ott helyben egy sör mellett befalatozok. Csoda kis hely lehet. Ne feledd barátunkat a „Megszólalok” Internetes irodalmi magazint felkeresni, remek dolgokat találsz benne. Ha tetszett az adás kérlek osszad meg akivel csak tudod.
Köszönjük!

Ilosvay Gusztáv

www.radiomozaiksydney.com.au
 
*
 Adásnap: 2026.01.11
 
Csendesen indult de aztán nagyon élőn végeztünk. Köszönet Szathmáry Nórának, aki hozott három verset és egy csodás 20 percet, amit őszintén élveztem. Meg kell állapítani, hogy aki tud Az tud. Nóra egy színésznő, énekes előadó művész és ami talán még jobban értékelendő, nyitott szeretni való teremtés. Őszintén örülök, hogy elfogadtad a meghívást az adásra, s remélem a jövőben is számíthatunk rád. Ugyan akkor egy szomorú hírrel kezdtünk, hiszen most kaptuk a hírt, hogy Dr. Vámos Lászlóné az Illik, nem illik sikeres programunk volt szerkesztője elhunyt és most már a mennyországban tanítja az illemet. Gondolom ott is fontos, hogy sáros lábbal nem megyünk be a szentélybe. Katalin hiányozni fogsz s emléked a rádió honlapján és az emlékeinkben örökké élni fog. Itt jegyzem meg, hogy egyre többen vannak, akik eltávoztak a rádióból az örök életbe , a megnyugvásba, az igazi békébe. Kiss Ágnes hozott egy remek beszélgetést Dr. Börcsök Gizellával az Oltári Múlt projektről. Ne feledd vannak barátaink így a MEGSZÓLALOK Internetes irodalmi magazin, ami tele van szebbnél szebb alkotással, versekkel, novellákkal. kattints rá, legyél részese. Ha tetszett az adás kérlek osszad meg szeretteiddel. Köszönjük!
www.radiomozaiksydney.com.au
 
*

Adásnap: 2026.01.18
Nem véletlen, hogy annyi éven át megmaradtunk a történelem színpadán, mert tehetségesek vagyunk, tudunk dolgozni és a magyar nyelv, a magyar kultúra oly erősen él bennünk, hogy minden nehézségen átsegít s a végén eléri célját. Két ilyen embert is megszólaltattunk ma műsorunkban. Kascsák Dórát Perth-ből, Nyugat Ausztráliából és Füzi Csillát Sátoraljaújhelyről Magyarországon. Mind a ketten magas szinten művelik hivatásukat. Dóra színésznő, Csilla bábszínház vezető, bábos és báb készítő. Tehetségek, akik éjt nappallá téve hirdetik kultúránk szépségét. Mindig jó ilyen emberekkel beszélgetni. Van mire büszkék lennünk. Emlékezünk Dr. Vámos Lászlóné Katalinra, rádiónk volt munkatársára aki a múlt héten adta vissza lelkét a teremtőnek. Jó volt hallani hangját újra és felidézni szavait, amelyek mai napig érvényesek. - A jó modor az fél győzelem. Egyébként élveztük az adást. Remek lett. Köszönjük a telefonokat. Az mindig jól jön. Ne felejtsd el felkeresni a „Megszólalok” Művészeti Magazint, amit Véghelyi József szerkeszt. Hálás köszönetem minden kollégámnak, aki a mai napon szerepelt, remek volt folyt. köv. jövő héten. Ha tetszett kérlek osszad meg barátaid között. Köszönjük!!
www.radiomozaiksydney.com.au  

 
*
2026.01.25
 
Egy nagyon érdekes turmix programra sikerült ez a mai adás. Volt itt kultúra, irodalom, egy csipetnyi politika, egy jó adag mély gondolat és természetesen ha mutatóban is de zenéltünk egy picit. Bede Fazekas Zsolttal a Torontói magyar rádió főszerkesztőjével már évek óta jó a kapcsolatunk. Felvett egy remek interjút Veres Zsolttal, aki ott volt a Strasbourgi gazda tüntetésen, beszámolt élményeiről, a hangulatról. Nagyon érdekes volt. Kormányos Ildikó Csilla egy Melbourneben élő írónő, aki már több könyvet is kiadott, s keres érdeklődőket, akik szeretik az irodalmat, esetleg maguk is írnak. Egy irodalmi kört szeretne összehozni, ahol egymást meghallgatják, megbeszélik amit írtak, esetleg ötleteket cserélnek ki. Amennyiben érdekel téged keresd meg Ildikót ,örömmel venné. Ami a szellemi mélységet illeti azt Garamhegyi Edit hozta az Útravaló keretén belül. Remek lett. Összességében élveztük mint mindig, sajnáltam, hogy csak két órás a műsorunk, de lesz egy jövő hét és azután még egy hét és ez így fog menni amíg ki nem bukunk a mikrofon mögül. Ne felejts a „ Megszólalok” internetes művészeti magazinra rákattintani. Csodát találsz benne. Ha tetszett az adás kérlek osszad meg barátaiddal, ismerőseiddel, de legfőképp azzal aki esetleg nem szeret. Hadd kapjon olyan értéket ami nemes és jó. Köszönjük!
www.radiomozaiksydney.com.au  

****************************************

 11. ANGYALI TALÁLKOZÁSOK 

    VÉGHELYI PÉTERNÉ dr.: AZ INTEGETŐ KENDŐ TÖRTÉNETE

   

  ( neveléselméleti diskurzus - első rész)

 
Emberi világunk berendezkedése folyton változik, s az Istentől elszakadó ember, mint az örvénybe pottyan bele nap mint nap, s találkozik a
folyamatosan változásban lévő világi berendezkedés kaméleonként át meg átalakuló megmérettetéseinek kényszerével. El kell fogadnunk, hogy a császárnak is meg kell adnunk azt, ami a császáré, hogy Istennek szolgálhassunk. Gyakran mulasztásaink terhelhetik lelkiismeretünket akkor, amikor önérzetesen meghátrálunk a démoni valóság megmérettetéseitől, mondván, ebbe a mocsokba nem tudunk belemenni; de hát, mégis itt, ebben az emberi időben van feladatunk és küldetésünk. Értelmetlen dolog más, szebbnek, jobbnak vélt korba visszavágyódnunk, s azzal áltatni magunkat, hogy ott és akkor eredményesen tudnánk az igazságot szolgálni. Valójában az akadálytalanságra vágyunk, s helytelenül a világi berendezkedés sima útjaitól várjuk ezt a teljesíthetetlen feltételt. A baj nem a világgal van, az köszöni szépen, remek strukturális felépítettségben amióta világ a világ, megvan. De ez nem paradicsom, azzal az állapottal maga az ember szakított, amikor a bűnt választotta: ennek nyoma van, mert az emberi természet megromlott.

Véghelyi Péterné dr.

Egész földi életünk minden küszködése ennek a sebzettségnek a helyreállítására irányul, de ebben követnünk kell azt az úticélt, aki
– amint Ágoston mondja – saját magából készített utat a számunkra. Tanulunk, iskolákat járunk ki, elfoglaljuk a nekünk felkínálkozó helyeket, gondolván, hogy amit megtanultunk, azzal ellehetünk és szolgálhatunk. Ez már régen nem így van. Az emberiség történetében akkora szellemi anyag halmozódott fel, hogy azt lehetetlen emberi értelemmel befogni, s nem bővíteni a tudásanyagot, hiszen minden korszellem újabbnál újabb értelmezéseket alakít ki. S eközben sok a veszteség, az értelmezések mára kiestek az isteni keretből, s pontosan látjuk, hogy milyenek lettek az olyan elméletek, gyakorlatok, amelyek nélkülözik az értelmi megismerés változatlan alapját, az isteni törvényeket.
Most ezeket kell védeni, vagyis a kultúrát, ami a hagyományokban áll fenn. Védeni kell a kultúrát, ami az embernek adatott szép világ művelésére kapott parancsából adódóan kialakult, mert jelenleg a civilizáció támadja e kultúrát. Igazi kultúra csak ott van, ahol Isten is van, valódi kultúra Isten nélkül nem lehetséges. A civilizáció az ember istenítéséből alakult ki, aki az új formák kitalálásán túl már a mértékelések isteni alapját is meg kívánja határozni. Ma itt tartunk, ezért már a normális és nem normális keretei is megkérdőjeleződnek, minden parttalanná vált.
Követni kell a megmérettetéseket, tanulni kell, szinte mindhalálig, de ebben nincsen semmi rossz. A tanári munkámban a hitátadás során azzal találkoztam, hogy a fiatalok nem szeretik a történelmet, nem ismerik a szívbe írt magyarság eszméit, s hamar részévé vált munkámnak a hazaszeretet, nemzettudat tanításának szükséglete. Felmértem azonban azt is, hogy illő ehhez képesítéssel is rendelkezni, ezért újra tanulni kezdtem, s a történelemtanár szakot is elkezdtem, nagy örömömre az ország kiemelt katolikus egyetemén. Azonban már a múlt évben megtapasztaltam, hogy itt gond lesz, mert amikor úgy köszöntem az universitas falai között, hogy Dicsértessék a Jézus Krisztus!, bizony nemigen kaptam erre választ. Hamarosan azt is észrevettem, hogy néhányan összenevetnek a hátam mögött, s nem telt el sok idő, de az előadások reflexióiban is más válaszokat adtak, mint én. Hamar megmutatkozott különállásom, melyet tetézett az is, hogy komolyan vettem a készületet.
Tudomásul vettem, s erősítettem magamat abban, hogy nem ezért vagyok ott, hogy barátkozzam. Nagyszerű, világlátást formáló, magyarság tudatomat erősítő ismereteket kaptam, melyeket szinte azonnal tovább is adtam tanítványaimnak, kik között hazafiak és honleányok egyaránt vannak. Számomra ők a reménység jelei, akik majd másképpen gondolkodnak, mint a mai közfelfogást negatívan befolyásolók, akik azt mondják, hogy ez élhetetlen ország, innen el kell menni. Ők majd építő, nemzetépítő munkát fognak végezni úgy, hogy katolikus alapú családi életet élnek. Ma is vannak ilyen családok, de ők sosem hőbörögnek.
Ősztől csatlakozhattam a Szent Ágoston Kollégium munkájához, ahol nagyszerű tanárt ismerhettem meg. Olyan embert, aki páratlan műveltséggel, kiváló emberismerettel, s épületes bánni tudással rendelkezik ifjú tanítványai klasszikus műveltségének pallérozási munkájában. Tudós ember, akit nem ragadott magával a címhajkurászás örvénye, hanem ott van, helyt áll, s bár látja ő is, hogy silányul mindenütt a szellemi színvonal, melyet a változó rendszerek elismerésekért vívott küzdelmei óhatatlanul felerősítenek, küldetését biztosan világító eszmék tündöklése alatt töretlenül folytatja. Nagy példa, ebből magam is töltekeztem, s kitarásra sarkalt példája, mert az általa is tapasztalt silányosodás ellenére is hisz abban, hogy mindig lesznek olyan gondolkodni akarók, akik a klasszikus műveltség alapjaiból akarják az emberi kultúra igényes gondolkodását folytatni, azaz az elődök tiszteletére építkezni.
Úgy vélem, hogy az ilyen állhatatos szellemek köré szerveződtek az ókorban a bölcseleti iskolák. Persze ehhez a tanítványi kör alázata is szükségeltetik, az, hogy a nagy tanítót ne a saját becsvágyuk ugródeszkájának tekintsék, hiszen egy tanítvány nem a tanító saját korában haladja meg a mesterét. A Mester voltaképpen tekintélye által védőburkot képez a tanítvány kiteljesedéséhez. A híres ókori mondás, az O tempora, o mores – ó idők, ó erkölcsök mindig időszerű megállapításával Cicero, a híres szónok a romló erkölcs és széteső rend fölötti sajnálatát fejezte ki e felkiáltással; ez minden korban aktuális.
Kell, hogy bizonyos erkölcsöket minden időben, minden korszellem hatása ellenére megőrizzen az ember; s a megőrzőket rendszerint nem ideológiák, hanem eszmék mozgatják. Eszmék éltetője mindig a változatlanság, ahhoz Istennek köze van, s ő mindig gondoskodik arról, hogy ha összeomlanak az emberek által kitalált együttélési struktúrák, ne tűnjenek el a romok között a valódi kultúrák. Istennek dolgozó, kultúraőrzők, s erkölcsóvók a nehéz munkaterephez azonban mindig megkapják a megbízótól a tekintélyt, melyre a fiataloknak nagy igényük van.
Az egyetemi képzésben egy módszertani megmérettetés előtt álltam, gyakorlati órán szimulációs mikró-tanítást kellett bemutatni, melynek kidomborítani valója az lett volna, hogy érdekes, izgalmas, játékos történelemtanítási módszerrel hogyan lehet valamennyi diák érdeklődését felkelteni, fenntartani, s eközben számukra élményt adni úgy, hogy még ismereteik is gyarapodjanak. De mindegyiké, kivétel nélkül, azaz az óra módszere akkor megfelelő, ha ezen eredményességi mutatók maximális teljesültségéről a jelen lévő tanárokat meg lehet győzni. Nagy kihívás, hisz aki tanított már, tudhatja, hogy a pedagógiában az eredmény nem azonnal látható, s sosem tudhatjuk, hogy miből lesz a cserebogár. Erre magam is egy rossz példa vagyok, hiszen gimnáziumban egyik évben öt tantárgyból évismétlésre megbuktam. Fabatkát sem adtak volna a tanáraim a szellemi előmenetelemért, ám később kiderült, hogy egy meleg szívű, engem értő Tanárnő szelíd szeretete elég volt ahhoz, hogy elinduljak azon az úton, mely oda vezetett, hogy mára a hatodik diplomámért tanulok, s közben neveléstudományból ledoktoráltam. Ergo, nincs helye a pedagógiában a valószínűség számításnak, azaz aki neveléssel, tanítással foglalkozik, annak tartózkodnia kell a sorsjóslásoktól.
Nem a tanáré az eredmény, ebben ő Isten tervében munkálkodik, s ha Isten törvényei vezetik, akkor sosem vét, hiszen a tanítványé a felelősség, hogy akare tanulni. De miért akarnának a tanítványok a tanáraikkal játszani? Előre kívánom bocsátani, hogy a következő sorokban senki személyes bírálata nem fogalmazódik meg, ennek az ismertetése kizárólag az alkalmazott módszerek általam történő értékelésére terjed ki, amit azonban meggyőződéssel vállalok.
A mikro-tanítási gyakorlaton elképedve hallgattam és idegenkedve néztem, ahogyan számítógépes, lilarózsaszín hátteres, engedélyezett tanítási szoftver alkalmazásával olyan játékos óra szimulációja történt meg, amihez a tanulók párban dolgoztak, s mobilinternettel rendelkező okostelefont használtak. A programokban azonban minden formát készen kapnak, azaz semmit nem kell elképzelniük, nem keletkeznek elméjükben hasonlóság általi ismeretösszerakások, azaz az értelmi ítéletek begyakorlására nem lesz lehetőségük, hiszen semmit nem kell elképzelniük.
Éveken keresztül végeztem kutatásokat, magam is kipróbáltam, hogy ilyen mechanikus programokkal begyakorlással meg lehet csinálni egy idegen nyelvi vizsgát anélkül, hogy a nyelvvizsgát bíró nyelvi kifejező-készséggel, tehát beszélni tudással rendelkezne. Veszélyes dolgok ezek, nem beszélve arról, hogy a lélek értékfelfogásához el sem érnek. Eszméket ugyanis csak a szív érintésével lehet átadni, oly fontos ez minden időben, bármiképp is változzanak az erkölcsök.
Olyan óratervvel készültem, mely a történelem értelmezésében fontos rendszer megértéséhez kívánt hozzájárulni. A katolikus Egyház felépítése és rendszere a királyság államformájának értelmezésében, a jogfolytonosság, öröklés és uralkodói értékrendszer megértésében. Ehhez csak képeket vetítettem. Ám előrebocsátottam, hogy a módszer, melyet itt alkalmazok és bemutatok, az nem játékos, nem szórakoztató, de a dialógus eszközét alkalmazza, ugyanis azt méri fel, hogy az egyes magyar kifejezésekhez milyen képek társulnak a tanulói gondolkodásban, s ezek összefoglalására építem fel az új ismereteket. A tanítási mód a szó felfogásának nyomon követésével, a megértéssel foglalkozik: lesz-e képe az ismeretnek a tanuló elméjében, azaz felfogja-e, s mit tanul belőle.
A tekintély tudatos lerombolását a történelmemben mindig a rend felbontására használták, mondhatni igen eredményesen. A tekintély lerombolása a kapaszkodók likvidálását jelenti. Ezért a trianoni nemzetfeldarabolás idején a románok célzottan alkalmazták a magyar törvények által korábban szigorúan megtiltott nyilvános botozást a megbecsültségnek örvendő, nagy tisztelettel övezett személyek ellen. Így a tanítók, papok vagy más, műveltséghez kötött tisztviselők megbotozásával – akiket szidni sem mert senki, mivel a közösség érdeke volt a rend, aminek őrei és felelősei voltak a nyilvánosan megszégyenített emberek –, a közösséget verték szét, ami szükségszerűen anarchiát, rablást, fosztogatást eredményezett. Mindig a gondolatvezéreket likvidálták, mert tudták, hogy szellemi vezetés, tekintély nélkül engedelmesség, mértéktartás, viselkedés sem lesz. A pásztor nélküli nyájak féktelenné, vagy megfélemlíthetővé lesznek.
Ma a fiatalokat kárhoztatják az erkölcstelenség, a tingli-tangli életforma miatt, ugyanakkor törekvéseink szinte kizárólag arra irányulnak, hogy mindig, minden körülmények között jól érezzék magukat. A tanítás
– bocsátottam az órám elé – nem szórakoztatás, az az emberré nevelés műhelye, ahol a mester nem véthet. Meg kell mutatni, hogy a felhasznált nyersanyagokat milyen sorrendben, mely technikákkal lehet használható termékekké alakítani. A munkára való képességhez kell a gyakorlatozta-tás, meg kell tanulniuk kitartókká, lelkes kísérletezőkké válni, akik a kezdeti sikertelenségek ellenére is dolgoznak, fáradtsággal, szorgalommal képezik magukat. Ha valaki nem akar figyelni, akkor lemarad, ezt nem lehet szórakoztatással elkerülni, mert ezáltal súlytalanná válnak az eszmék, erre a fiatalok egyébként nagyon is fogékonyak.
Mi a történelemtanítás célja?
Erre a kérdésre válaszolnia kell mindenkinek, s ehhez mérten kell a módszereket és eszközöket megválasztani.
A pedagógiai diskurzusokban második évtizede folyamatos annak hangsúlyozása, hogy a digitális eszközöktől való függés lesilányítja a szellemi működéseket. Több folyóméteres irodalma van már, ám ennek dacára a modern tanításban mégis egyre nagyobb arányban alkalmazzák ezeket. Valójában egyedül az iskolai színtér lehetne az a terep, ahol a tiszta, szellemi gondolkodás pallérozása megtörténhetne, de nem élünk vele, mert nem akarunk lemaradni. Pedig ennek a butításnak világosan látható, mérhető, ábrázolható következményei vannak, melyekről nem veszünk tudomást.
Az ismeret a szó meghallása által válik tudássá, de a szó képe a megismerő elméjében jelenik meg. A módszerem ismertetése során erre fókuszáltam, a tanulói kérdések megpiszkálásának hangsúlyozásával. Olyan légkört kell a tanárnak teremtenie, ahol fel merik tenni a kérdéseket, s ez a légkör a szereteten alapszik. Banálisan hangzik, hogy a gyerekeket egyszerűen szeretni kell, elfogadni olyannak, amilyenek, s egyre jobbak lesznek. Ez befektetés, türelem és a gyerekek nem gyarapodnak egyformán ismereteikben, de egymás által is gazdagodhatnak.
Az eszmékről beszélni meggyőződéssel mindig veszélyes, ám általában szívesen hallgatják az ilyen témákat, mert a szíve mélyén mindenki vágyik az örök idők örök erkölcsére, de a változásokban nehéz. Egy darabig engem is szívesen hallgattak, majd jöttek a kétkedő, s a provokatív kérdések:
– Jó, de mi van, ha a tanuló nem kérdez?
– Mi lenne? Akkor megpiszkálom szeretettel.
– De lesz, aki nem kérdez, akkor ő hogy érzi magát?
– Nem fog mindenki kérdezni, ilyen helyzetekben én sem szeretek kérdezni, de kapok elgondolnivalót, s később visszatérhetek rá.
– Jó, de ezt nem tudod megcsinálni egy 30 fős osztályban!
Hogyan tudja ezt bárki is állítani? Nem mondtam el, hogy volt egyszer egy nagyon zajos, izgő-mozgó, állandóan duruzsoló második osztályom, és egy harmadik, akikkel nehéz volt. Vettem egy csengettyűt, az volt a módszerem, hogy csengetni kezdtem akkor, amikor már nem hallottam a saját hangomat. Mindig adódott eszköz: humor, feladat, dicséret, buzdítás, példaállítás. Ami eszembe jutott, ahogy azokat a gyerekeket ismertem, annak megfelelően. Tanárként én sosem kiabáltam, mindig arra kérdeztem rá, hogy mi van most benned? Te mit gondolsz? Engem ott szinte szétszedtek a kollégáim, nem túlzás azt állítani, hogy agresszívak voltak velem. A tanárnő is, aki azt kérdezte:
– De mit csinál akkor, ha a gyerekek nem kérdeznek?
– Hát mit csinálnék – válaszoltam – tanítok, mondom azt, amit tanítanom kell, amiért ott vagyok. De őszintén szólva provokatívnak érzem ezt a kérdését.
A tanárnő erre azt válaszolta:
– Annak is szántam, ez provokáció! – miközben elém állt, én az első sorban ültem. Ekkor felálltam és úgy válaszoltam neki:
– És mi célból akar provokálni? Ha ennek a kurzusnak az a célja, hogy kreatív, mások által mintának hozott, egyéni szabadsággal kiválasztott tanítási módszereket mutassunk be, s e feladat nem úgy szólt, hogy digitális technika alkalmazása elengedhetetlen, akkor hogyan valósítja meg e kurzus a célkitűzését akkor, hogy egy más elvi alapra állított tanári metódus és annak eszköze itt helyet és elfogadást nem kaphat? Hiszen itt, az eddig bemutatott szimulációs gyakorlatban ismertetett módszer eredményes alkalmazhatóságát mások esetében senki nem kérdőjelezte meg. Az enyémet pedig mindenki, s ezt megtetézve, amikor már szemlátomást ingerült és agresszív légkör is kialakult, akkor a tanári szerepében még Ön is? Hogyan lehetséges ez? Ha valaki kijelenti azt, hogy a digitális mérgezést tovább nem tetézendő, egy ilyen komoly tantárgyi ismeretkör tanítása során a klasszikus tanítási módszerhez nyúl vissza (mely módszer egyébként a filozófia atyjaként tisztelt ókori Platónhoz kapcsolódik), és a gondolkodási műveletek pallérozását vállalja fel, akkor azt, mivel meggyőződéssel nemet mond a mások által választott digitális és játékos módszerekre, akkor azt hiteltelenséggel lehet vállalni? Én ezzel tanárként sem értek egyet, de hallgatóként sem. Egyébként egy újdonsággal való találkozás esetén veszem a fáradtságot ahhoz, hogy utánanézek annak, amiről most hallok először. Ez az igény itt még az Ön részéről sem merült fel. A feladatot mindenesetre teljesítettem, ugyan a többség által választott módszertől eltérő módszert mutattam be, amit mások nem fogadnak el, sőt, úgy kérdőjeleznek meg, hogy azt sugallják, hogy én nem rendelkezem tapasztalattal a mai gyerekeket illetően. Ezt a vádat én itt visszautasítom. Amit le kell írni, azt határidőre elküldöm, s őszintén bízom abban, hogy alkalmunk lesz majd egyszer egy diskurzusra, ahol a pedagógiai álláspontjainkat tanárhoz méltó módon meg tudjuk vitatni. Ez az alkalom egy mikro-tanítás bemutatásáról szólt annak rövid értékelésével. Ez, ami most van, ez nem értékelés, hanem bírálat.
Egy férfi kolléga közbe szólt:
– Figyelj (én egyébként nem tegeződöm vele), ez, amiről te beszélsz, ez magas szintű, ez egyetemen esetleg.
– Egyetemen vagyunk, nem? – csattantam fel. Éreztem, hogy ildomos mennem, ezért elköszöntem a „tanárnőtől”:
– Nézze, most szünetben elmegyek. Ami a teljesítéshez kell, jelen voltam a tanítást bemutattam, ezért bizonyára értékelhető. Tovább azonban elvi okok miatt nem tudok maradni, szinte menekülök innen.
– Igen, azt látom – állapította meg a tanárnő.
A zúgolódás körülöttem nem csendesült, egy kollégám kifele menet kéretlenül is elkísért, s tovább szajkózta fenntartásait, ismételten arra utalva, hogy ez a módszer csak kis létszám esetén lehet eredményes, és tudomásul kellene vennem azt, hogy a mai gyerekekhez nem lehet másképpen szólni, csak az ő nyelvükön, mert őket nem köti le más. Ekkor betelt a pohár, s az egyetem kapuján kifele jövet a lépcsőn járva ezt mondtam neki.
– Nézd, én nem tudom, hogy honnan veszed a bátorságot ahhoz, hogy engem anélkül hogy a tanári munkámat, a tanítványaimat ismernéd, ilyen módon meg-bírálj, én ilyen bírálatra nem vetemednék a te munkáddal kapcsolatosan, mivel nem ismerjük egymást. Azt azonban kikérem a gyerekek nevében, hogy az én elvi álláspontomat és gyakorlatomat abból a célból vedd, vagy vegyétek támadás alá, hogy azt igazoljátok, hogy helyes az, hogy a gyerekek butításához mi is hozzá kell hogy járuljunk. Ezt az általam ismert és bármikor tanított, vagy a jövőben tanítványommá levő gyermekek és fiatalok nevében kérlelhetetlenül visszautasítom! Mert nekik is kijár a minőség, mert ők vágynak a tekintélyre és a rendre, ők a tanárokkal nem játszani akarnak, hanem követni a komolyan tanítókat azon az úton, ami az igazsághoz, a szép családi élethez, a hazaszeretethez, a hőssé váláshoz vezet. Tudod, én meg vagyok győződve arról, hogy ennek az oktalanságnak az ideje véget ért, és elérkezett a felemelkedés ideje, aminek én is részese kívánok lenni, most is ezért tanulok, mert hiszem azt, hogy a fiatalokért érdemes, mert ők megérdemelnek egy szellemileg értékesebb világot. S ha ehhez a munkámmal bármi módon hozzá tudok járulni, akkor mindenféle támadás ellenére ezen az úton ki fogok tartani, mert tudom, hogy nem vagyok egyedül, s mert hiszem, hogy egyre többen leszünk. Ezt biztosan tudom, mert egyik tanítványom ezzel a szívvel már bent van a tanítóképzésben. De nem a köztéri, ordenáré tiltakozásokon, hanem a gondolkodás pallérozásában, az eszmék által, mert csak komolyan vett dolgok hoznak felemelkedést. Ez eredményezhet időleges különállást és támadásokat, de én állok elébe a szakmai beszélgetéseknek. Ilyet azonban csak azokkal lehet lefolytatni, akik nem vonják kétségbe a szavaimat és a szakmai tapasztalataimat. Most ilyen emberekkel itt nem találkoztam.
Nem voltam ingerült mint ő, aki mintha mentegetőzött volna, de nagyon igyekeztem kiérni az épületből, lefele indultunk a lépcsőn, s ő csak kételyeit ismételgette tovább, amikor nekem a sötétben a táskám lelógó váll-pántjába beleakadt a lában, s hatalmas erővel zuhantam, gurultam le a lépcsőn; hárman segítettek fel. Forgott velem a világ, zakatolt bennem a düh és a szégyen, s nem éreztem a lábamat, csak fájdalmas, hasogató lüktetést. Felálltam, s próbálgattam, hogy megbírja-e súlyomat, vajon eltört-e, vagy futhatok, menekülhetek el, el innen a vádaskodóktól. Talpon tudok-e maradni, vagy végleg elbuktam… ez volt a kérdés… csak pár percig tartott amíg meglett a válasz…
 
(folytatása következik)

****************************************

 12. NAGY VENDEL ÉLETE VERSEKBEN 

      Sorozat (huszonnegyedik rész)

 

FELÖLTÖZTETEM SZÍVEMET...
- Új évi látogatás -

Felöltöztetem szívemet,
Tiszta új ruhába,
S kívülre is
Szép ruhát veszek.
Ez évben is legelőször
A temetőbe megyek.
Együtt eltölteni
Az ünnepeket.
A sírkertnek csendje vár

Itt nyugszik Apám, s Anyám,
S öcsém is immár.
Tizedik éve.
Első utam idevezet
Minden esztendőben.
Köszöntöm Őket
Fedetlen fővel.
Számomra nem haltak meg,
Csak ide kiköltöztek.
Én csupán emlékezni,
Megpihenni jöttem ide.
Karácsonykor kis fát hoztam,
Szilveszterkor koccintottam
A zord márványkővel.
Megköszönöm, hogy őrzitek
Nekem e helyet,
De én még egyszer
Haza megyek.
Süvít a metsző szél,
Fagyosak a rögök,
Itt hagyom most még
E sírgödröt.
Az arcomon érzem
Hideg van nagyon,
A kutya is fázik
Kint az udvaron.
Az ajtót résnyire nyitom ki,
Úgy engedem be a melegbe.
Duruzsol a kályha,
Jobb neki, ha bent van,
A meleg szobában.
Csak Titeket hagylak kint,
- Kedveseim -
A hideg kriptában.
Szorítsatok helyet,
Nemsokára Veletek leszek.
 
2021. 01. 01.
 

*

ÁRVIN BARABÁS

MEGSZÜLETŐ KÖSZÖNTŐ

 

Másképpen kelt fel a Nap

Mintha tudná

Történelmi ez a mai

Őszi virradat.

Hajnal táján felragyogott a Nap.

S szaladgáltak serényen

Hatalmas Góliátok,

Pusztítók erejét taszítva

Féltők rémálmaival.

S felhangzottak a harsonák,

Hé! Valaki!

Itt vagyok!

Figyeljetek énrám:

Hogyha szeretni akartok,

Egyel több

A létszám.

Megszületett egy fiúcska,

Árvin Barabás,

A kisunokánk,

Akit mindenki várt,

Hogy övé legyen a világ.

Koccintsunk érte kupát,

Mi végre?

Egészségére!

 

2020. szeptember 17.

 

*

MIUTÁN VÉGLEG ELKOPPANTOTTAD

 

Söthenyes szoba asztalán

ezüst gyertyatartó áll,

valaha vidám láng égett

leolvadt viaszcsonkján.

Sárguló papíron

szálkás betűkön ül

egy rövid testámentum,

alul tintapaca,

és gyűrött szamárfül,

hogyan kerülhetett oda?

folyott az írnok tolla,

nincs aláírva a brossura,

pecsétjéről hiányzik a plomba.

Öreges, dohos szag árad

a benti levegőben,

megszáradt rég a mész

a nyeles meszelőn,

néha érzel ilyent,

kint a temetőn.

Felejteti a múltad,

elővetíti a jövőd.

Végezetül előkotrod

aranyos gyertyakoppantódat,

miután végleg elkoppintod

életed utolsó gyertyáját,

két ujjaddal elmorzsolod

kanóca izzó zsarátnokát,

halványkék füstcsík száll felfelé az égbe,

vezeti a tekinteted,

mutatja, merre örök a világ.

Nincs már olyan lágy szellő,

amelyik ismét fellobbantaná

életed kihunyó parazsát,

visszatért újra az örök körforgás,

születés és elmúlás,

lángcsóvát húzva maga után

egy örök üstökös

a Nap felé zuhan,

s ha majd az is

szupernovaként felrobban,

mindketten egyesülnek

a nagy Univerzummal.

 

Szekszárd, 2021. január 12.

Ez évi első írásom.

 

*

 

FÉNY ÉS ÁRNYÉK

 

Magas dombtetőkön

És hűs völgyeken át,

Száguld a széllel

A didergő hajnal.

Előtte nyargal

A szélfútta éj.

Útjukat állja

Délhez közeledvén

Fényben tündöklő

Aranyos meredély.

Délután szendergő

Megnyúló árnyék

Omlik a fákról,

Kúszik a fény.

Puhapihe párnákon

Oson az este,

Feltámad álmából

Újra a szél.

Átveszi birodalmát

A langymeleg éj.

Fáradt lelkemnek

Ad nyugodalmat

Egy puha levél.

Messziről halk zenét hoz

A kóborgó szél.

Álomra hajtja fejét

A holnapi remény.

A körforgás véget ért,

egymást követi folyton,

az árnyék és a fény.

 

2021. január 20.

 

*

ELMÉLKEDÉS A KULTÚRA NAPJÁN

- sajátos filozófiám - 

 

A múlt századnak

Közepén születtem,

Hol itt, hol ott

De felnevelkedtem.

Villany sem volt,

Ahol laktam,

Faggyúból volt

Ott a szappan.

A petróleum lámpa

Tompa fénysugára

Hívogatón hatott

Sok buta bogárra.

S a forró cilindertől

Többeknek lett ott

Szörnyű halála.

De e lámpavilágnál

Nyílott ki a könyvek

Szellemi sugara

S bennem az értelem

Fénylő világossága.

A huszadik században

Ceruzával kezemben

Szavaim papírra vetettem

Öregapám látta még

Ferencz Jóskát a tizenkilencedik század végén,

A Millennium ünnepén,

S unokáim születtek

A huszonegyedik század elején.

Három évszázad ölel át,

Így megy előre a világ.

Néha reám is sütött

A Tüzes Nap sugára,

Könyvem felolvashattam

Petőfi szobájában.

S hallhatta verseimet

Az aki akarta.

Kezét fogtam, s érintettem

Illyés Gyula lányát,

S általa átöleltem

Édesapját, Babitsot,

És József Attilát.

Megérthettem Flórát,

Megismerhettem szellemük világát.

Később nekem is

Nyílott itt virág,

Számomra is kinyílott

E csodálatos világ.

Ha számvetést kell adni

Majd legutoljára

Büszkén vallhatom, hogy

Nem éltem hiába.

Nekem is illatozott a

Költészet virága.

De vajon mi marad

Egy költő után?

Semmi más, csupán

Néhány könyv,

És egy-két örök érvényűnek

Vélt gondolat.

Az alkotásnak addig neki se láss,

amíg te sem hiszed el hogy világszám

kerül ki kezeid közül.

meg akarjuk mutatni magunk,

mert hát ripacsok vagyunk.

a Mona Lisa is csak egy picike kép.

mégis milyen gyönyörűség.

Michelangelo is csupán kalapáccsal dolgozott

mint akárki más, ki faragott,

s levéste a kőtömbről a felesleget.

Az anyag szoborrá vetkezett.

Én is ecsetet és vésőt veszek,

majd nekiveselkedek.

Ha valakit megkergetek,

elfelejtem, miért teszem,

mire utolérem.

Ő is csak a látszatért fut,

nehogy rosszéletűnek higgyék,

gondolja magában,

már eleget futottam,

akkor inkább megbotlom.

Ez talán maradi szemlélet,

nem röhög, együttérez.

Küzdök, ha már rádühödök.

talán halad felfelé is

az a síkos lejtő.

lefele életveszélyesen lejt ő.

Mikor iskolába jártam

örökre megtanultam,

egy szabad országban,

szabad sajtóban,

azt szabad írni,

amit a többség akar.

S ha bántanak a kritikusok,

csak azért is legyél jobb.

Éhes volt a farkas,

Szomjas volt a bárány.

Megette őt

A patak partján.

Báránybőrbe bújt

A farkas,

Farkasbőrbe bújt

A bárány.

S ha már nem tudják a nevedet,

te leszel a hallja-e kend.

Néha leöblíted torkodról a port,

iszod a jó szekszárdi bort.

s viszel magaddal a diófa alá

egy NAGY VENDEL könyvet.

S ha elérted az öregkort,

nem csinálhatsz magadnak létrásbort.

az egyik szemed sír,

a másik meg üveg.

Szórhatod fejedre a port.

Ki kellett volna szedni a meggymagot.

nem mérgezné a ciánkáli a gyomrod.

titkaim nem mondom el senkinek,

csak nagy ritkán gyónok meg,

szinte minden másnap teszem,

karácsony és húsvét másnapján.

Utcavégén templom,

bemegyek-e nemtom.

Minden topega az ajtónak vezet,

bent nézegetheted a kazettás mennyezetet.

Minden út Rómába vezet.

De mikor is van egy akaraton a magyar?

ha a templomból egyenest a kocsmába tart.

Ripacsoknak és csepűrágóknak ott áll

az utca másik oldalán az ispotály.

S elkönyvelheted magadban ad akta..

mindenki maradjon annál a fánál,

amelyiket kapta.

Gondolataim a költészet napján,

Nem légből kapottak tán.

Nem kétszáz,

nem négyszáz,

nem ezer,

csak hétszáz csupán

verseimnek száma.

ne gondolja senki bután,

nem vagyok szószátyár,

csak költők sokadalmának

alázatos követője talán.

nem tudom hogy mi az oka,

csak sejtem mint vad a vihart,

ennyien nem írtak még verset soha.

ha nem tömegekhez szólsz,

versed lóg a levegőben,

ha fiókodnak írsz,

sohasem jutsz előre.

mindenképpen várj a vevőre,

ki megjön előbb, vagy utóbb,

de ne igyál előre

senkinek a bőrére.

kell bele paprika só,

hadd eméssze az olvasó.

csípje száját és szemét

hívja fel a figyelmet és figyelmét.

egy gatyám egy ingem

a vers számomra csaknem minden,

dolgozom folyton ingyen.

meg kell győzni a sok bohót,

kikkel döngölni lehetne a földet,

meg kell tudniuk a valót.

a költő mind koldus,

az írások szerint,

de mégis több Párizsban tanult.

hogy is van ez?

lámpásod tartsd magasra,

ne kezdj munkádhoz sután.

de vajon mi marad egy költő után?

pár olcsókönyv,

s néhány örökérvényűnek vélt

őszinte gondolat.

a dolgokon elmerengve mondja,

nahát,

ejha,

azta,

hűha,

jé,

nocsak

hetedszerre azt mondja,

hm,

mert ő a kuka.

a hét vezér, a hét törpe,

és a hét gonosz,

s a hétszáz vers,

a hét szűk esztendő,

egyre megy.

ne törekedj a tökéletesre,

sohasem érheted el.

elégedjél meg

csupán csak a jóval.

a mákostésztában is ott a hangya,

de a többi az mák,

meghintve jó erősen

fekete borssal.

azanyja..

írom verseimet egy papírra,

igazságokat halomra.

az idő barázdákat szánt homlokomra.

mindenre odafigyelni,

dicsérni és fenekedni,

ez a költő dolga.

sohase hallgasson el

a Múzsa.

 

2021. január 22.

A Kultúra Napjára ajánlva

 

*

 

A HÁZASSÁG HETE

2021 FEBRUÁRJÁN, A HÁZASSÁG HETÉN

AZ EGYSÉG, AZ EGÉSZ, ÉS A FELESÉG

 

A templomban, színed előtt

Könnyű kimondani az "Igent".

De nehéz a Te követednek

Lenni Uram!

Gyónni pedig nem fogok,

Titkaimat, bűneimet, vágyaimat

Nem árulom el senkinek.

Adott az Isten

Szép füvellő mezőt,

Bort érlelő szőlőt,

Tarkáló rétet,

Óbort rejtő pincemélyet,

Hű szolgát,

Szép feleséget.

Így alkotunk

Egységet és egészet.

Mert a félbevágott

Almával

Könnyebben elbánik

A féreg.

Az asszony és a család,

egybe tartozó egység,

összetart, ahogy a pánt,

összefog, akár a hordón az abroncs,

mint pincék alján

dongák közé a bort

szorítja szertelen,

ha van, ki összefogja,

rendes asszony dolga,

materiális jussa.

Házasság hete van most,

hitet vallok újra,

ennyi év után,

Drága violám.

Kezem indul sután,

vakon és bután,

s feléd integetek,

fogd meg szépen most is,

reszkető kezeimet.

Emlékszem, mikor megkértem,

s Te odaadtad nekem,

remegőn, szertelen.

Azóta is fogjuk

egymás kezét boldogan,

néha gondok között,

de leginkább gondtalan.

Köszönöm, hogy életünk

legfontosabb percei

nem gurultak szerte-szét,

őrizted életünk

összetartó szeretetét,

a tűzhely melegét.

Boldogan megköszönöm

gyermekeink életét,

hogy örömmel fogadtad

unokáink kedvességét,

éltünk minden szép percét,

hogy segítetted nekem

bús vakságom tíz évét.

Átvállaltad

Anyámtól a sírást.

Béna kezemtől

Vaksi szememtől

Az írást.

karolva segíted

nekem a járást.

Szomorú lelkemtől

Lassuló szívemtől

A bízást.

fahasábokat

fagyos időben

rakva a tűzre,

hogy meg ne fagyjak élve,

Testemet, lelkemet

Féltve,

Az Isten áldjon meg

Érte.

A házasság illatos kenyér,

jóféle óbor,

örökös szövetség,

minél idősebb,

annál értékesebb.

 

Szekszárd, 2021. február 08. A házasság hetén

****************************************

 13. BEMUTATJUK REMÉNYI TAMÁS ÍRÓT, KÖLTŐT 

 

Nevem: Reményi Tamás;
Születési adatok: Budapest, 1946.07.17.
Lakcím: 2370 Dabas, Semmelweis u. 10/G. f. 2.

Reményi Tamás

Iskolai tanulmányok:
- gépipari érettségi;
- ifjúságpolitika tanszak.
Családi életem: nős vagyok, saját- és nevelt gyermekeim s unokáim összlétszáma (menyek és vők nélkül) 30 fő.
Politikai helyzetem: pártokon kívüli vagyok, szeretem a hazámat, népemet. Mérsékelten, mindig, mindenről kialakított sajátos, egyéni véleményem van, amelyet magánügyként kezelek.
Elérhetőségeim: telefon /06-70 775 6472/; Email /tamas196407@gmail.com/
Irodalmi tevékenység:
2017.-ben Feleségem (Reményiné Maricza Adrienn nyugdíjas bölcsész, gimnáziumi magyar-és angol nyelv-és irodalom szakos tanár) ösztönzésére írtam életem első versét!
A kezdeti alkotói hiányosságaimat Feleségem tanításával küzdöttem le, majd önszorgalomból elmélyülten tanulmányoztam Hegedűs Géza és Alföldy Jenő irodalomelméleti írásait.
Az alkotásaimban elsődlegesen az élettel, a nemléttel, a szeretettel, szerelemmel, a természettel, a magyarság sorskérdéseivel, az emberszeretettel foglalkozok.
Az irodalom berkein belül főképp a lírai verselés a kedvelt, választott műfajom.
A leggyakoribban alkalmazott műfajok: szonettek, szonett-koszorúk, a Whitman- féle szabadverselési forma mai korra vetített és egyéniesített változata, prózavers, Makáma, óda.
A mindennapok során nemigen említem meg az alkotásaim kapcsán a kapott díjaimat. Itt, most kivételt teszek, megemlítek néhányat:Krúdy Örökség Díj; Krúdy-bronz emlékérem;
Cserhát Művészeti Lírai Díj; MANE Aranylant Díj; MANE Nívó Díj; 
 

*

Reményi Tamás: A sors különös, egyedi szimfóniája

.

"...kopogtat a sors az ajtón."

Fájdalmat, keserűséget hozott,

maga után megtört emberi szíveket hagyott,

majd - ki munkáját jól végezte - eltávozott a fuvallaton.

Sötét felhők gyülekeznek.

Az ég, ijesztő sötét fátyla kiterebélyesedik,

minden fény az árnyékával incselkedik,

a gyötrelem villámai csapkodnak, léttel kergetőznek.

Égi harsona szélvihart ébreszt,

harci üstdob dörrenve, halovány ábrándokat riaszt,

lepergeti a szemekről a viaszt,

látomást megjelenít: szikrázik a magasban az égi feszültség.

Az elégedetlenség hangja fülsüketítően ordít a tétlenségnek:

felvilágosult lámpásokra van itt most szükség!

A kifosztott nincstelenség nem tudja, hogy mi a bőség:

legyen vége a szenvedésnek!

Olykor keserves tud lenni az élet,

bút, boldogtalanságot is tarsolyában hordoz,

egyszer-egyszer kevés boldogsággal foltoz,

majd újból lesújt, és apró remény-sugarakkal hiteget.

Tanakodással mulatják a felbőszült érzelmek az időt,

a percek, órák, napok: látszólag a végtelenbe futnak,

a javasolt legjobb megoldások értelembe jutnak:

meg kell semmisíteni a fölöttük tornyosuló, gonosz viharfelhőt.

A képzelet határtalan, de az élet a természeti erők kiszolgáltatottja.

Cselekedni kell! Az elégedetlenség már oly háborgó,

mint trópusi viharban a bőszült tenger. Megalkuvó,

aki önként a saját és mások lelkét az ördögnek felajánlja.

Csatára szólítanak ismét a dobok és kürtök:

lángol az ég és föld. Elemek harca ez!

A csatában senki sem kegyelmez,

s a sors, már csak a legyőzött temetése fölött mondott köszöntőt.

Véget ért az égi háború,

vörös vérrel íródott a kotta,

emberi nyelvre lefordította:

aki a történtek miatt igen szomorú.

 

*

Megújulás

(E versem a 2025-2026. év reményének jegyében született!)

.

A hajnal bíbor lelke meghasad,

A Nap szívéből sok fénysugár kiszakad,

Felcsillan egy gyönyörű új nap reménye,

Az égi világ sugarait szétszórja a szeretet végtelenségébe.

.

Reggelre az éj fátylán elszállnak az álmok,

Felébrednek a mindennapi ábrándok.

Megdermed a képzelet, s felsír:

A békés egymás mellett élés egy közös sírban alszik...!

.

Megőszült a fej, ám ifjúi még a szív,

Repkednek az évek, s a szeretet egy jobb világba hív.

Ünnepre ébreszt minden gyertya illata,

Vágyakat serkent a remény tavasza.

.

Égi sugár, amely a szívünkben lakik:

Tőle a kortalan szeretet tüze elvakít.

Lángol bennem a vágyak sóhaja:

Üszkös romok közt szunnyad a lét fintora!

.

Gondolattal elsurran a sok-sok képzelet,

Karácsonykor élni embereknek élvezet.

Simogató, gyengéd, szeretetteljes szavak,

S az asztalon illatos bor és megannyi ínyenc falat.

.

Szeretet- pehely hull a magas ég fellegéből,

Boldogság szórja fényét az Úr kegyelméből.

Volt aki egykor ezért az életét feláldozta,

A hűtlen gonoszság mára ezt meggyalázza!

.

Fagyott vörös harmatcseppek ragyognak a fákon,

Az élet szépsége tündököl az átfestett tájon,

Lelkünk már fényt űz nemes vágyakkal,

A hajnal megérkezett újévi jó kívánságokkal.

.

Szárnyal az óév, virul egy újabb meghitt talány,

Örökké felizzik bennünk milliónyi új szabály.

Jégvirág- szőnyeg színezi a téli tájat,

Közeleg a tavasz, s a hóban bukdácsoló ellenszél is fárad.

.

Kora tavasz elhullajtja télnek átláthatatlan ködét,

Nappal és éjszaka világos, de inkább sötét.

Az új évszakkal jő’ majd a feledés,

A napsugarak szívünkben éltetik a Nap melegét.

.

Számtalan szerény gondolat kereng már egy-egy éjen,

Sok-sok apró szemecske felragyog a magas égen.

Szeretet simogat mindenkit, aki várja,

Szívből jő’ bája, olykor még kísért a lét rémálma.

.

Mennyek országában fény ragyog,

Virágos fákon csalogány dalol:

Gyönyörűsége a lelkemig hatol,

Szerelem a szeretetbe karol.

.

Boldogság árja kiönt a tájra,

Békét, barátságot sok-sok ember várja.

Jövőt építeni nemes cselekedet:

Erre neveljük a gyermekeket!

.

Töretlen elszántság lakozik bennem,

Áldom a sorsot, mert tollam még békésen serceg,

Fények világába vágyódik lelkem,

Ahol szeretet van, s már nincs békétlen ember.

.

Szeretetben a szerelem oly’ nemes,

Álmom: minden nép tán egyszer otthont teremt,

Békés baráti ölelés nyújt védő kezet,

A Föld, rombolás után majd ismét vonzóan szép lehet.

.

Timpanonon leng a magyar trikolór:

A testvériség örök harcában igaz létet áldozott…

Lesz szőlő és lágy kenyér minden asztalon,

A világi béke kopogtat az ajtókon.

.

Amikor a szeretet átöleli a földgolyót,

S ha a békességet nem a pénzzel mérik…

Megújuló létben lesz-e tartalom,

Az emberi szívből eltávozik-e a fájdalom?

.

Egy békés új világban másként kell már élni.

A szeretetet nem lehet zsákba mérni!

Légy hű önmagadhoz,

Ne harácsolj, hanem alkoss!

 

Fontold meg szavaidat,

Átérzéssel olvasd soraimat!

****************************************

 14. GUTI CSABA: SZILÁNKOSRA TÖRT ÉVEK 

     (novella) 

 
Szép nyári nap volt, meleg, szikrázó. Olyan, amilyenben csak boldog lehet az ember. Volt ugyan a levegőben valami fanyar, valami, amiről régóta beszéltek az emberek, de úgy éreztem, hogy az tőlem messze van. Tőlem, falusi asszonytól, aki csak a családjának és a munkának élt.
Aztán egy csapásra megváltozott minden. Valahol távol eldördült egy lövés, és azzal az egyetlen pillanattal milliók sorsa pecsételődött meg. Régóta csavarta már az az emberek orrát.

Guti Csaba

Megbolydult a világ. Hamarosan hírek kergették egymást. Mi végeztük, amit kellett, sosem ártottuk bele magunkat idegen dolgokba. A férjemmel minderről csak annyit hallottunk, amit az utazók lekiabáltak nekünk a szekérről, amikor elmentek mellettünk, miközben mi a földet túrtuk az utak mellett. Az asszonyok toldották még meg a fizetséget egy-két szóval, amikor a tojást árultam nekik a vásárban. Én nem akartam odafigyelni rájuk, mert féltem azoktól a szavaktól. Hittem abban, hogy nem lehetnek igazak, mert amiről azok a beszédek szóltak, úgy gondoltam, hogy azokat az Isten nem engedné megtörténni.
Idővel kiderült, hogy mindezt rosszul gondoltam. Talán, mert nem is értettem az elejétől fogva az egészet. A lényeg, hogy nem lett igazam, mert a háborút egyszer csak kikiáltották.
De akkor már nekem is fontos lett az az egész, annyira, hogy a férjemmel esténként bekéredzkedtünk egy családhoz, hogy meghallgathassuk a városban járt emberek híreit.
Szörnyűek voltak azok a hírek. Alig hittem nekik. Számomra az is hihetetlen volt, ahogy az emberek a háborút éltették. Olyan emberek, mint amilyen én voltam, vagy a férjem. Mégis talán csak mi sápadtunk bele abba az egészbe.
Nagy emberek ragadták meg a tömeget, és a háború dicsőségéről beszéltek. Kalapok röppentek a magasba, fiatal lányok visítottak az utcákon. Megint csak nem értettem semmit. Én úgy tudtam, hogy a háború halállal jár, vérrel jár, gyásszal jár. Mégis oly sokan üdvözölték akkor az eljöttét! Én némán a férjemre néztem, a szemében a saját érzéseimet láttam tükröződni.
Mikor eleget hallgattuk a híreket, felálltunk, megköszöntük a szíveslátást, és elindultunk hazafelé. Soha olyan szótlan nem volt még nekünk az éjszaka. A csönd ráült a mellkasunkra, és összenyomta a lelkeket. Csak a szívünk koppanása hallatszott, ahogy odabent a nagy ürességben kalapált.
Másnap a férjem elment dolgozni. Vele ment a nyolcéves fiunk is, én meg otthon maradtam az asszonyi gondokkal, meg a kétéves lányunkkal, mert bizony a lelkecském nagyon gyönge teremtés volt születésétől kezdve, és igen hamar megbetegedett. Tettük a dolgunk. Férjem a földön, a poros rögök között kereste meg a kenyeret, én meg elláttam a házat, csirkét neveltem, disznót, ha úgy volt pénzünk. Közben a lányka homlokát borogattam, ha annak felszökött a láza.
Gyakran megesett az olyan.
Valahogy nem úgy ment a munka, mint máskor. Szüntelenül az utat lestük, a kaput néztük, mikor toppan be rajta egy ismeretlen ember, hogy a rossz hírt elhozza nekünk. Úgy voltunk, mint amikor az ember a vihar előtt a felhőket kémleli. A nagy, sötét felhőket, amik villámmal járnak, és lecsapnak oda, ahová éppen ők akarnak.
Sokáig nem történt semmi, napok teltek el, talán hetek. Aztán megérkeztek a mi falucskánk fölé is a magunk fellegei, amik eltakarták előlünk a napot. Az erős férjeinknek, fiainknak megjött a behívó. A férjem is letette a munkát, megtisztítva lerakta az ekét, gondolta, ha vége lesz a nagy fölfordulásnak, folytatja ott, ahol abbahagyta. Nem is szólt, némán elindult, hogy felszerelkezzen. Vissza már katonaruhában jött. Nagyon jól állt neki az egyenruha, fess ember volt az uram, jó volt végignéznem rajta. Csak a szeme nem csillogott úgy, mint ahogyan a paraszti gúnyában tette azt korábban. Tompa volt az, és szomorú.
Egymásra néztünk, és én tudtam, hogy csak búcsúzni jött vissza. Megölelt, megcsókolt, ugyanígy a gyermekeit is, majd elindult a házból kifele. Én még csak ki sem kísérhettem, nem hagyhattam ott a lányunk, mert annak megint lángolt a homloka. A férjem azt mondta, jobb is, ha maradok, mert nem olyanoknak való a búcsúzás, akik szeretik egymást. A könnyektől félt, amik feltartóztathatatlanul kigurultak volna mindannyiunk szeméből, ha az a vonat elindul. Az ajtó jajgatva zárult be utána, majd magával ragadta a csöndet.
Fájt hallani azt.
A fiunk lelkesen az ablakhoz sietett, és nézte a felöltözött katonákat, akik a széles úton vonultak fölfelé. Az ő szemében mindez másként hatott. Büszke volt az apjára, aki a többi katona mellett masírozott, és egy hosszú puska húzta a vállát. Mindent csak sokkal később értett meg. Néha én is felpillantottam, a menetet néztem, de nem tudtam sokáig rajta tartani a szemem. Az jutott eszembe, miközben a kislányunkat borogattam, hogy milyen védtelenek lettünk mi, itthon maradt asszonyok és gyerekek, mert ezek az erős férfiak most mind itt hagytak bennünket. Ilyenekre gondoltam, és ettől csak nagyon sokára lett este. Az első igazi este, egymagunkban.
A falu kongott, mint a temetőkert éjjel.
Másnap azonnal ránk szakadtak a gondok. Mi, asszonyok lettünk a családfők, de ugyanúgy anyáknak is megmaradtunk. Nehéz idők jöttek számunkra is, nemcsak a férfiakra, akik odakint a fronton harcoltak. Nehezen éltünk meg, mindenki kitartott abból, amit félretett, de valójában felhalmozni senki nem tudott. Én sem hagyhattam meg a tyúkokat, hamarosan levágtam őket, és azt ettük, amíg mindez el nem kopott.
Telt-múlt az idő, beleköhögött a naptárba az ősz, és mi magyar asszonyok nem azokat a híreket kaptuk, amiket megígértek nekünk. A villámháború nem sikerült, az egésznek még korántsem volt vége. Mindenhonnan az szólt mégis, hogy a fronton lévőket támogatni kell, hogy megnyerjék nekünk a háborút.
Hamarosan drágaság lett, és mindent csak egy darab cetliért lehetett megkapni. Mi nők, el kellett mennünk dolgozni, hogy a gyermekeinket el tudjuk tartani, és hogy támogassuk a háborút. Mi, akik a régi világban oly kevésre voltunk jók, most szenet lapátoltunk, lőszert töltöttünk meg, vagy akár repülőgép alkatrészeket hegesztettünk össze.
Az új világban jók kellett, hogy legyünk mindenre.
Én szenet vagoníroztam. Kemény volt a munka és piszkos. A folyamatosan felszálló szénpor lassan megült a tüdőmben. Mégsem vállalhattam mást, mert azt tudtam éjjel csinálni.
A kislányomat kellett ápolnom, jobb, ha nappal voltam mellette.
Aggódtam miatta. Sokat, megállás nélkül. Sehogyan sem lett jobb színe, és akkor beköszöntött a tél. Mifelénk a januári hideg mindig keményen beleharapott a csontokba. Sokat is éheztünk akkoriban, de próbáltam előteremteni a gyerekeimnek a mindennapi betevőt. Sokszor a magamét adtam oda. De nincs, mit panaszkodjak! Egy anya így jár el.
Ezt tudja mindenki, akinek gyereke van.
A fiam szeméből csak akkor köszöntött vissza a háború, amikor először húztam be rájuk az ajtót, és hagytam őket egyedül a sötét szobában a pislákoló tűznél. Azelőtt a fiú csak a kalandokat látta a háborúban, és ha meglátott egy pisztoly alakú ágat, azt hunyorogva fogta rá egy távoli, láthatatlan ellenségre, és mélyen a szeme közé lőtt vele. Az első ilyen este után azonban soha nem hajolt le egy ilyen ágért sem. Azon az első estén, egy kicsit felnőtt ő is. Nagy segítségemre volt azután. Mellette a szobácska soha nem hűlt ki, a tűzifa nem kopott el, és a húga el volt látva a fiam ereje szerint.
Ez adott erőt nekem; hogy otthon várnak, és a remény, hogy egyszer csak vége lesz az egésznek, újra teljes család lehetünk. Élhetünk akkor megint úgy, ahogyan addig éltünk. Mindennap arra kértem az Urat, hogy mindez így legyen.
A harcok csak folytatódtak tovább, tudtam, hogy nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan szerették volna a magyar urak. Mélyen benne voltunk akkor már a háborúban. Mi, itthon maradottak olvastuk a postát, a híreket, és amit lehetett belőle, azt továbbadtuk a másiknak, hogy mindenki tudjon valamit a maga emberéről.
Én is kaptam levelet az uramtól. Nem voltak szomorúak azok a sorok, mintha nem is lett volna körülötte semmi baj. Nem írt sűrűn, de én ismertem az uramat. Sosem hazudott jól, és sosem hazudott szívesen, de azért mindig teleírta a lapokat, és próbálta elhitetni velünk, hogy jól van.
Aztán másféle leveleket is osztottak a faluban. Először a szomszédasszony kapott olyat. Szomorú volt az a levél és kegyetlen. Egy pillanat alatt összeroppantotta azt az erős lelkű nőt. Az állt abban a levélben, hogy a férje hőssé vált a harcmezőn, mert a haza védelmezése közben utolérte a halál. Amikor azt a zokogó nőt figyeltem, arra gondoltam, hogy az a hős valahol jeltelenül fekszik véresen egy temetetlen sírban, és a családja még megemlékezni sem tud majd róla a hantja mellett sohasem. Megnéztem magamnak azt a levelet távolról, és azt kértem az Úrtól, hogy én soha ne kapjak olyat.
Ezért is imádkoztam azontúl.
Imádkoztam folyton, amikor csak eszembe jutott, és hadartam a szent szavakat egymás után. Ennyit tudtam tenni a családomért azon kívül, hogy elláttam a gyerekeimet, és eljártam szenet lapátolni, hogy a férjemnek a fronton lőszere legyen, amivel az ellent lövi.
Sok idő telt el, nagyon sok.
Egy nap hazajött a férjem. No, nem lett vége a háborúnak, csak egy hét eltávozást kapott, mert régóta harcolt, és család várta idehaza. Nagyon örültem, amikor megláttam. Hogy nem ugyanaz az ember volt már, mint aki elment korábban, azt akkor észre sem vettem. Segítettem neki levetkőzni, mert az egykoron oly daliás ember mérhetetlenül fáradt volt. Arca beesett volt, mint a keszegnek, a katonaruha lógott rajta, borostája deresedni látszott. Hogy nem beszélt sokat, azt megértettem, mert olyat látott és halott, amit elmondani nem lehetett. Csak ült szótlanul, és meredt maga elé.
Akkor vettem észre a háttérben a fiunkat, aki olyan szemekkel nézett az apjára, mintha csak egy idegent látott volna. Az apjára, akit korábban még hősnek könyvelt el magában, amikor fess katonaként elvonult. Napok múltával egy kicsit javult minden, a férjem sokat pihent, és az egy kis színt hozott az arcára. Aztán újra mennie kellett, mert a vonat már ott fütyült az állomáson.
Nekünk ismét nem maradt más hátra, csak az üres ház és a várakozás.
A vigasztalan, kegyetlen várakozás.
A férjem többször is hazajött, amíg tartott a háború, de mindig úgy láttam, hogy az utolsó találkozásunk óta a harcok egy darabot lezabáltak a lelkéből. Egy ízben nagyon sokáig maradt oda. Ősz vége volt már, és rebesgették, hogy hamarosan vége lesz a háborúnak, de mégis sokan szomorúak voltak, mert a harcokat elvesztettük.
Én már nagyon fáradt voltam akkor. Alig bírtam a munkát és az anyaságot is egyszerre. Tüzelőnk nem sok maradt, a kis szoba sokszor fűtetlenül vacogott. Enni is alig volt mit. A kislányom újra beteg volt. Nagyon beteg. Éreztem, hogy nem tudok már rajta segíteni. Ezúttal azért szóltam az Istenhez, hogy a férjem még egyszer életben találhassa. Hívattam a doktort, de annak sok dolga volt, mert a hazatérő hadirokkantak lefoglalták minden idejét, valamint az éhségtől, nyomortól járványok mocskolták be a házakat, és azokat ki kellett kezelnie.
Hajnalban ért csak oda hozzánk, de akkor már nem volt mit tenni. A gyönge kis test örökre elszenderült. Már zokogni is fáradt voltam, csak leborultam mellé és elájultam.
Amikor magamhoz tértem, elküldtem a fiút a papért, és eltemettük a kislányomat. Méltón, ahogy akkor lehetett. Azután sem hagyhattam el magamat, mert nem maradtam egyedül. Emiatt vagyok még mindig életben. Máskülönben lefeküdtem volna az apró fejfa alá, és fel sem kelek többé.
A háborúnak hamarosan vége lett, de a vért nagyon lassan itták be a földek, és a gyászleplek soha nem koptak le az arcokról.
Mégis vége lett.
A bakák lassan hazaszállingóztak a frontról. Nagyon sokan azonban örökre kint maradtak. Én csak vártam, és néztem, ahogy a falubeli férfiak hazatalálnak a családjukhoz.
Irigy voltam.
Aztán, néhány hét után hazajött az én emberem is. Soha nem láttam még annyira törtnek, annyira roskatagnak. Mintha az öregapját küldte volna maga helyett, ő pedig ott maradt volna helyette az árnyékvilágban. Mégis az én emberem volt. Úgy is, és én nagyon boldog voltam, hogy hazajött hozzánk.
Emlékszek, egyszerűen benyitott, és az ajtó mellett körbenézett a házon. Tekintete lassú volt, teste bódult a fáradtságtól, a kimerültségtől. Még szólni sem volt ereje, csak nézett, közben kapaszkodott az ajtófélfába, hogy el ne essen. Nekem sem jött meg a szavam, nem tudtam, hogy mondjam el a lányunkat. Odaléptem, és megfogtam a kezét, mely olyan kérges volt, hogy szinte belevágott az enyémbe.
Vezetni kezdtem.
Lassan baktattunk, a lépéseink beleütődtek a hajnalba. Pár lépés volt az egész, de mégis olyannak tűnt, mintha a világból mennénk kifelé. Aztán egy apró hant mellett megálltunk, amin egy kis fakereszt volt. Nem mondtam akkor se semmit, csak álltunk ott, és vártunk. Mikor eleget álltunk, egymásra néztünk. Mindkettőnk szemében ott hullámzott egy vaskos könny. Megöleltük egymást, és akkor azok a könnycseppek kizuhantak.
Zokogni kezdtünk.
Minden bánatunk, fájdalmunk és félelmünk benne volt azokban a könnyekben, amit az évek alatt tett velünk a háború. Csak sokára engedtük el egymást, amikor már a föld átnedvesedett a talpunk alatt.
Aztán valami meleget éreztünk.
A nap óvatosan kitekintett borús fátylai mögül. Arca vörös lett, ahogy a földre lenézett.
„Sok dolgom lesz!” – gondolhatta, és felszárította az első könnycseppeket.

*

AI kép a hazatérő katonáról

****************************************

 15. HURRÁ! ITT A FARSANG IDEJE! 

 

Szilágyi Anita: Jelmezbál

Nem ér a nevem,
Elbújtattam szemem,
Találd ki, hogy ki vagyok,
Ipiapacs, ipiapacs, ragyogok,
 

Tündérlány vagy királylány,
Tűzről pattant mindahány,
Vonzó Gésa, festett szem,
Megismerhetne szerelmem,
 
Elrejtettem jól arcomat,
Kifestettem a hajamat,
Felhúztam a lakkcipőt,
Hagyj játsszam az úrinőt,
 
Sütöttem egy nagy tál fánkot,
Íziben kínálom, kitalálod,
Ki lehetek valójában,
Rám találhatsz álruhában,
 
Hogyha nem, hát az sem baj,
Hacacárés macskajaj,
Táncolok a tigrissel,
No meg a szolid vőlegénnyel,
 
Elégetjük a kiszebábot,
Járjuk a tavasztáncot,
Szerelmem majd rám talál,
Nekem ahhoz nem kell bál.

 

*

Szilágyi Anita: Farsangi láz

 

Vegyük elő maskaránkat,

Mellé jó nagy kolompunkat,

Készüljünk a farsangi bálra,

Elijesztjük a telet nemsokára,

 

Kezünkbe kerül habverő,

Ujjaink alatt forog a tésztatekerő,

Süssünk fánkot, habrolót,

Szemnek, szájnak ínycsiklandót,

 

Ma nem lehet senki durcás,

mert kötényén elnyújtjuk a sodrófát,

Vigadjunk egy jó nagyot,

Ne szőjük tovább a gondot,

 

Bújjunk bele jelmezünkbe,

Színesen csillogó, flitteresbe,

Rejtsük el az arcunkat,

Csinosítsuk ki magunkat,

 

Titkos varázslat a farsangi bál,

Itt mindenki párra talál,

Nem látjuk, ki rejtőzik az álarc mögött,

Fürge táncunkban szoknyánk kipörgött,

 

Átmulatjuk az éjszakát,

Hajnalra lehullatjuk a jelmezruhát,

Akkor jön a meglepetésláz,

Meglátjuk farsangi párunk igazi arcát,

 

Pironkodunk, örülünk,

Szemérmesen szemünk lesütjük,

Farsang egy nagy komika,

Érezzük, hogy jó móka,

 

Jövőre újra maskarát veszünk,

Egy éjszakára elvarázsoltak leszünk,

Táncolunk és dobolunk,

Telet messze náspángoljuk.

……………………

 
Vincze D. Jutka: Farsang /haikuk/
 
vízkereszt napján
díszét veszti a fenyő-
Jordán vizében…
 

húshagyókeddtől
farsangfarkig karnevál-
mind maskarában
 
bús telet űzzük
lángol a szalmabábu-.
tél búcsúztató
 
lehetsz ma király
vagy a király bolondja-
vidám maszkabál
 
járjuk a táncot
zord télből új tavaszba-
egyre csak körbe
 
állarcban járjuk
eltemetjük a telet-
szalagos a fánk
 
kereplőt rázva
busók járják Mohácson-
fűzfavigyorgás
 
alakoskodás
népszokásunk bánhatjuk-
hamvazószerdán
 
öröm az ólban
majd hamvazószerdától-
negyven napos böjt

****************************************

16. ZSIGMOND ISTVÁN 

A CSEND MÉRTÉKEGYSÉGE 

 - GONDOLATOK A KÓRHÁZI ÁGYON - 

      (elbeszélés)

A kórházi ágy nem ágy.
Inkább egy szűk parcellája a testnek, ahol már nem én döntöm el, mikor fordulok meg, mikor csukom be a szemem, mikor hallgatok. A fémkorlát hideg, akkor is, ha hozzá sem érek. Tudja, hogy itt vagyok.
A mennyezet fehér. Nem tiszta, csak fehér. Tele hajszálrepedésekkel, amik úgy futnak rajta, mint térképen az utak. Néha követem őket a szememmel, mintha elvezetnének valahova, ahol nem csipog a monitor, nem szorít a 

mandzsetta, nem kérdeznek, amikor válaszolni sincs erőm.

Zsigmond István

A testem idegen.
Mozdulatai nem kérnek engedélyt tőlem. Fáj, amikor nem kellene, és nem reagál, amikor kérem. Egy nővér jön, felhúzza a takarót, lejjebb igazítja, megint feljebb. Úgy beszél hozzám, mintha gyerek lennék, vagy csomag, amit nem szabad elejteni. Mosolyog. A mosolya gyakorlott, mint egy mozdulat, amit ezerszer ismételt már el előttem másokon.
– Mindjárt jobb lesz – mondja.
Nem kérdezem meg: mikor.
Nem kérdezem meg: mi.
A szobában más is van. Valaki lélegzik a függöny túloldalán. Néha köhög. Néha nyög. Néha hosszú ideig nem hallani semmit, és akkor félek, mert a csend itt nem megnyugtató. A csend itt gyanús.
Az idő nem halad.
Csöpög.
Infúziócseppekben mérik, vizitekkel, műszakváltásokkal. Az éjszaka nem sötétebb, csak halkabb. A fény akkor is beszűrődik, amikor aludni próbálok. Mintha mindig figyelnének. Mintha nem lenne jogom eltűnni egy kicsit.
Eszembe jut, hogy odakint valószínűleg süt a nap. Vagy esik. Vagy történik valami egészen jelentéktelen: valaki kenyeret vesz, valaki elkésik a buszról. És ez a gondolat majdnem elviselhetetlen. Hogy a világ megy tovább, miközben én itt fekszem, csövekkel, számokkal, diagnózisokkal körülírva.
A legrosszabb nem a fájdalom.
Hanem az, hogy kérnem kell.
Vizet.
Segítséget.
Időt.
Hogy valaki más dönt arról, mikor ehetek, mikor kelhetek fel, mikor tudhatok meg valamit magamról. A nevem ott van a kórlapon, mégis gyakran „a hármas ágyon fekvő beteg” vagyok. Egy eset. Egy adat. Egy sor a rendszerben.
És mégis:
néha, egy pillanatra, amikor valaki megáll az ágyamnál, és nem siet tovább azonnal, amikor a hangja nem szakmai, csak emberi, akkor visszakapok valamit. Egy apró darabot magamból. Egy lélegzetnyi méltóságot.
Aztán elmegy.
A függöny visszazárul.
A gépek maradnak.
És én itt fekszem, kiszolgáltatva,
de még élve,
még gondolkodva,
még emlékezve arra, milyen volt, amikor a testem az enyém volt...

2025 december - Budapest - Szent Imre Kórház
Minden jog fenntartva

*

Zsigmond István festménye

****************************************

 17. VERSEK SZERELEMRE HANGSZERELVE… 

 

Reményi Tamás: Boldog első év (2021.07.04.)
 
Álomba szenderült a csillagos éj,
Halovány rőt világgal ébred a Nap,
Hófehér fátyol alatt egy boldog lét
Kezdésre kész, szenvedélye megmaradt.
 

Emlékként, falon lóg egy bizonyos kép,
Előhozza az ottani vágyakat:
Varázslatos csúcsok és magasztos fény...
Szívünk, lelkünk egymásra találhattak.
 
Egyéves évfordulónkon köszöntünk
Ó, létet szépítő, érett szerelem:
Éljük a mindennapok boldogságát!
 
Mindörökre maradj velünk, élj köztünk,
Hagy tiszteljük csodaszép fenségedet:
Általad osztjuk a lét igazságát!

………………………

 
Lovag Dáma Nagy Cynthia: Napraforgó
 
A napraforgó nem fordul már a nap után,
nem jár már a lábnyomai nyomdokán...

Fejét búsan lehajtja, Ő már a fejlődés rabja!
Nem lehet a maga ura, hisz az ember gondoskodott róla!!
Mintha az Ő bűne lenne, röstelkedik szégyenkezve
s már nem nézhet semerre!
Én sem nézem, hogy mikor mész, vagy érkezel...
A számomra Te már nem is létezel!
Megölted a lelkemben a szépet,..
melyben most könyörtelen dér lett...
S a hókristályok csilingelnek szüntelen elvarázsolt szívemen!!
A jégcsapok most éles tőrként döfnek a lelkembe,
nem tudhatod soha meg, mit okoztál szerelmes lényembe!
Picit most sodródom a lélek fájdalmán...
de mint a Főnix madár, testem újraéled az élet minden oltárán!
Hisz tudom, hogy nekem is kijár a boldogság!!
Az lesz csak az igaz varázs, ha egyszer rám tálalsz,
s felébreszted testem minden rejtett bársonyos kis zugát!

……………………….

 
Horváth Edina Anna : Az idő nyomában

Az idő nyomát követem,
s nyomában bolyong a lelkem,
minden fényben őt keresem,
az emlékből élek csendben.
Fájdalom növekszik bennem,
vágyból épül törékeny út,
léptek közt reszket a tegnap,

míg bennem dobban minden múlt.
A kétség szövi félelmem,
a magány tart engem ébren,
álmaim lassan elmúlnak,
nem találom már a fényt sem.
Emlékké vált a pillanat,
hiánya most lelkembe mar,
ha megtalál a kedvesem,
szívem újra erőre kap.
Sétálok az álom partján,
és megérint egy másik szív,
elhajlik az idő síkja,
a vágy újra feléje hív.
 
(2025. december 20.)

……………………….

 
Szauer Gertrúd: Határon át
 
Sóhajom száll,
Határon át,
Nem kell annak,
Útlevél,
Sas madárként,
Suhan halkan,
Hogy te mindig,
Jól legyél!
 

Elfúj minden,
Friss hópihét,
Felszárít sok,
Pocsolyát,
Óvja lépted,
Vigyáz téged,
Völgyön, hegyen,
Falun át.
 
Hogy amikor,
Majd hazaérsz,
Szép mosolyod,
Add nekem,
És az érzés,
Boldogságát,
Hogy óvhatlak,
Kedvesem.

……………………….

 
Aurora Amelia Joplin.  A lelkek tánca

Nem érint a kéz, mégis remeg a bőr,
ahogy egymásba simul a csendem és a csended.
Az idő megáll — nem kérdez, nem dönt,
csak nézi, ahogy két lélek felismeri önmagát a másikban.
Te ott állsz — nem testtel, hanem emlékkel,

árnyék nélkül, fényből, hangtalan sóvárgással.
Én pedig közelebb hajolok, s te engeded —
csak lélek tud ennyire közel menni,
mert ha nem érlek el, szomorú lelkem sírni kezd.
Arcod nem érinti az arcom,
mégis minden csókod rajtam marad;
szempillád egy sóhaj, amely elém hull,
és én elkapom, mielőtt a földre érne —
mert ami a tiéd, az az enyém elveszni nem tud.
Két tollpihe tánca vagyunk a szélben —
egymáshoz simulunk, majd elrebbenünk,
de akármerre sodor a sors kegyelme vagy kegyetlensége,
úgy térünk vissza egymáshoz, mint a fény a hajnalhoz.
Nem lehetünk — mégis vagyunk.
Nem érhetünk össze — mégis összeérünk.
És ha elválaszt is ezer élet, ezer test, ezer név,
a tánc újra elkezdődik,
valahányszor a lelkünk megérzi a másik lélegzetét.
Mert ami egyszer felismerte önmagát a másikban,
az soha többé nem felejti el.
Ez a mi igazunk.
Ez a mi végzetünk.
Ez — a lelkek tánca.

…………………….

 
Szőcs Éva: Engedd
 
Engedd szivárvány szívemnek, 
álmaimban felkeressen,

holdfényes éjjeleken, 
csillagok alatt szeressen. 
 
Engedd, testem égő vágyban 
testedhez érjen az ágyban, 
csóktól éhes szám keressen, 
szenvedély mámorba essen. 
 
Engedd, gyémánt lelkem vágyni, 
álmodozva hozzád járni, 
fénysugaras ébredésben, 
lelkem a lelkedhez érjen. 

****************************************

18. KRIVÁK-MÓRICZ JUDIT: VASS-VILLA

    (első rész – novella)

 

Ezt az írást már oly  rég  tervezem. Minden  ott  van  a  fejemben. Csupán le kellett volna ülni és elkezdeni írni ,Aztán hol  ez,  hol  meg a miatt  maradt”  el  a  dolog. A tavalyi évben azt terveztem, hogy jön  a tél,  a  hosszú  sötét  délutánok,  ide  leülök  és  kihasználom  a lehetőséget,  a jó  meleg  szobát,  és írok.
Szilveszter után 2013. jan. 3-án baleset ért és egy évembe került, hogy felépüljek. Nem mentegetőzni akarok, ugyan már! El kellett ismernem a saját restségem is benne van, hogy most kezdek.

Krivák-Móricz Judit

De elkezdem!

*

Ennek az írásnak meg kell születnie
Meg kell lennie, hogy a lelkem is rendbe jöjjön.
S azt szeretném, hogy a sok hazugság, amiben élünk a történelemnek hazudott ténymeghamisítás  tovább ne rombolhassa a  lelkeket, S az igazság  az igazság  legyen.
Nézzük hát a tényeket kissé regényes alakban.

 *

Róza a  történelemi Magyarország  területén,  Erdélyben született. Egy 10 gyermekes gazdálkodó második lányaként 1882-ben. Aztán még három lánytestvérével felkerült  a székes  fővárosba. Tanult lányként szakmával is rendelkezett. Így került egy gróf alkalmazásába belső  szakácsnőként. Megismerkedett  Károllyal,  aki asztalos-mester volt.
Összeházasodtak.
Egy év múlva  fiúgyermekük született:  László. A  két szorgos  ember viszonylagos jólétben élt. Róza nagyon spórolós  fajta  lévén gyűjtötte  a pénzüket  a jövő  számára. A gróf úr is nem a mának élt ,  hanem  a jövőnek, s bérpalotákat  épített. Utcahossznyi házak épültek. A  Damjanich u.-tól  (akkori  nevét  nem tudom)  az Andrássy úton  keresztül vissza az  eredeti  első házig.  Mivel igen kedvelte gróf Kasselik  Rózáékat,  felajánlotta, ha elkészülnek a házak,  ill. a  42.-es számú ház,  abban  ők  lehetnek  a házmesterek. A  házmesterség az azt jelentette hogy  állami  állásuk  lesz, ami biztos  megélhetést  és  nyugdíjat jelentett, mint  a postás, vagy a MÁV  alkalmazotti  státus. Nagy megtiszteltetés  volt. Hátul a  telken  egy  kis szoba - konyhás ház  állt,  azt használhatták  szolgálati lakásnak, amíg a nagy ház  épült.  Abban is  készült  szolgálati  lakás:. 2 szoba konyha, kamrás. Szinte palota az  akkori  fogalmak szerint. Károly  emellett még  tovább dolgozott mint  asztalos,  és  besegített  Rózának, hogy megosszák  a munkát  és  a  feladatokat. A  két  munkából  adódó  pénzt pedig Róza a  bankba  vitte. Később a pénzt befektették. Vidéken  kertes házakat,  vásároltak maguknak, meg  a  fiúk  részére is. Gondoltak  a jövőre, ha majd  megérik  a nyugdíjat,  lesz fedél a  fejük  felett. S a fiúk is ott fog a  közelükben lakni.
Az idő öt házat hozott össze nekik.
Károly  abbahagyta  az  asztalos munkát, s  a  30  évek  válsága miatt inkább  a  felesége  mellé  állt  a munkában. Szinte éjjel nappal  dolgoztak. A  gróf  úr is  nagyon  megszerette  és tisztelte  a  két  dolgos, szorgos  munkás kezet. Az  egyik  nap  valami  nagy  baj  történt.  Károly  követ  tört…,  egy  rossz mozdulat  és  az addig egészséges  ember nyaktól lebénult. (Beszéltem  orvossal,  aki  azt mondta, hogy  az  történhetett hogy  a nyaki  csigolyák közötti központi idegvezeték  elszakadhatott ) Az  akkori orvostudomány  sajnos segíteni  nem tudott. S  ezen a mai  sem! 
Károly  tolószékbe kényszerült. Az  orvosok küldték őket ide - meg oda.  Megjárták még  Karsbadot is (Ez  a  jelenlegi Karlovy Vary).  Az  orvos  meg  a kezelések  vitték  a pénzt.
Három ház ára  lett  a kezelések  fizetsége. Ki  tudták fizetni, Isten  velük  volt még  a  nagy szükség idején is. Bár akárhogy is nézem, volt értelme a  sok munkának  és spórolásnak. Ezt pedig  reménynek  nevezik,  
Remény hogy talán  talpra   áll Károly.
Sajnos  nem  így  lett.
A  munkát  pedig  el  kellett látni,  a házmesterség az  egy embert  teljesen  lefoglalt. Laci a  fiúk is már  nagy legény volt,  segített amit  csak  tudott  a szüleinek.
Ő is beállt inasnak 13  évesen. Szűcsnek  tanult, és kesztyűszabásznak. Róza - Jusztina  húga lányát, aki  egyben  a keresztlány is volt -  Rózsikát  vette  maga  mellé,  hogy  segítse,  és  lássa  el Károlyt. Ingyenes lakhatás, teljes koszt  és  rendes  fizetség is  járt  az ápolásért. Rózsika nagyon  szeretett itt lenni, s  nemcsak azért,  mert  rendesen bántak  vele, Ez  volt  a  családja,  s  Károlyt mint  a  pót  papáját  szerette. A  két embere között igen bensőséges különleges  kapcsolat alakult ki. Így lett  Rózáéknak  László  fiúk mellé  egy  leányuk  is.
Vérzivataros idők következtek, jött  a második  világháború. Lacit elvitte  a háború  két  évre katonának…Otthon maradt édesanyja,  Rózsika és  a béna  édesapja…
Amikor már bombázások is voltak, azt  a házat, amiben laktak  találat érte. A  ház elejét  elvitte egy angol bomba.  Szörnyűségeket  éltek  át! 
De  túlélték !
Mindenki,  és  Laci is hazajött.
A  háború után alig maradt ház épségben.
Az ő két házuk, ami  a jövőt jelentette hibátlanul átvészelte a bombázásokat.
 
2014.03.04

****************************************

19. GARAJSZKI ROZIKA: A MEGCSALT NŐ CSAPDÁJA

      (novella)

 

Dühös vagyok. Elsősorban magamra. Még mindig nem vagyok képes felfogni, mi történt velem, hogy ez idáig nem vettem észre semmit. Bár azt mondják, a szerelem vak, meg amíg jó nekem, azt hiszem a másik is ugyan úgy érez. A tegnapi napon a barátommal, Zsomborral komoly beszélgetésen vettem részt. A közös ágyunkba egy női fehérneműt találtam, ami csak méretileg passzolt rám, de bizony valaki más hordhatta, míg le nem került róla. Pont a mi hálónkba és pont az én fekhelyemen. A számonkérésemre először csak habogott és tagadott, de mivel teljesen egyértelmű volt, utána milliónyi bocsánatkérés közepette bevallotta, néha 

szüksége van

Garajszki Rozika

 változatosságra, a mi nemi életünk már nem olyan heves, mint a kezdetekben. Először meg se bírtam szólalni. A fájdalom, majd a keserűség tett zárat az ajkaimra, de pár perc hallgatás után megkérdeztem, miért nem szólt, hogy ő másként szeretné, hogy neki ez kevés. Nem válaszolt, én pedig tomboltam magamban. Nem vele, mert ezek után nem adom meg neki, hogy egy hisztis tyúknak tartson. Csak annyit mondtam magamat visszafogva, rövid időn belül lelépek, adjon pár napot. Ő szemlesütve próbált maradásra bírni, nem szeretne elveszíteni, de én csak a fejemet csóváltam, és igyekeztem a jelenlétében visszatartani a könnyeim. Megcsalt, átvert, nem tudok többé bízni benne.
Másnap elmeséltem a barátnőmnek, Zsuzsinak, mi történt közöttünk, és el szeretnék költözni Zsombortól, segítsen nekem albérletet keresni. Természetesen az ő vállán sírtam ki magam. Jó barátnő, készséggel ajánlotta a segítségét. Igaz én találtam előbb kiadó lakást, de tőle kaptam egy szép vörös macskát, hogy ne egyedül költözzem az új kecóba. Legyen társam, amíg nem találok egy kétlábon járó megbízható egyedet.
Első dolgom volt a cicusnak bolhanyakörvet beszerezni. Nem is tudom miért, hisz még sose voltam cicatulajdonos, de talán mert másoknál is ezt láttam. Igazi okom nem volt rá, mert a cicus szép és ápolt volt, nem feltételeztem benne albérlőket. A cicussal a hordozóban beléptem a boltba, ahol egy korombéli jóképű fickó vásárolt előttem a kutyusának, szintén bolhanyakörvet. Közben a két házi kedvenc szorosabb ismerkedésbe fogott. A kutyus ahelyett, hogy haragudott volna a cicámra, a ketrecén keresztül nyalogatni kezdte. Az én kis vöröském se fújtatott, hanem közelebb húzódott a kutyushoz. A férfi tőlem elnézést kért, az eladótól pedig nyakörvet. Megkérte, hogy a leghatékonyabbat adja, mert igencsak elszaporodtak az élősködők a kedvencébe, amíg az az egyik ismerősénél nyert elhelyezést, mert ő kiküldetésben volt egy távoli országban. És ekkor támadt egy igazán jó ötletem. Kölcsönkértem a kutyust a fickótól egyetlen napra a cicusom mellé. Pont az elköltözésem napjára. Megbeszéltük, és a kiskutyust ő hozta a házhoz, mert nem akarta elhinni, hogy tényleg jó helye lesz. Mikor a lakásba beengedtem, meggyőződött az elhelyezéséről, meg a feladatáról, csak mosolygott, és azt mondta, kettőre jön érte.
Amíg én csomagoltam a holmimat, addig az idegen férfi kis kedvencét és a cicámat befektettem abba a franciaágyba, ami a közös fekhelyünk volt a barátommal, és ahol a megcsalásom történt. A kutyusnak tetszett a helyzet, vidáman fetrengett a frissen áthúzott ágyneműben, miközben folyton vakarózott, és a cicámmal ugrándozott a paplan tetején, sőt néha még alá is bújtak. Órák teltek el, mire összepakoltam, addig nekik volt idejük kivakarni magukból az élősködőik tetemes részét. Kettőkor csengettek, a kutyus távozott a gazdájával, én pedig az összepakolt holmimmal, meg a megfürdetett cicusommal, amit az idegen férfi készséges segítségével vittem le a kocsimba. A kulcsomat a volt barátommal megbeszéltek szerint bedobtam a postaládába. Többé már találkozni se szerettem volna vele.
Mikor már kényelmesen berendezkedtem az új lakásomban, megbeszéltem Zsuzsival egy találkát, megünnepelni az új kéglit és a szingli létemet. A cukrászdában, míg a kávét és a sütit ettük, a barátnőm állandóan vakarózott, én pedig csak mosolyogtam. Sajnos igaz volt a megérzésem. A volt barátom komolyan vette, mikor azt mondtam neki a telefonba, foglalja le Zsuzsit, mert picit később érek haza a csúcsforgalom miatt. Én csak beszélgetésre gondoltam. Tudtam, Zsuzsi már nem sokáig lesz a barátnőm.  Vigyorogva meséltem el neki, hogyan bosszultam meg a barátom félrelépését, ő pedig felpattant, és csak annyit mondott, „Te szemét!” 

****************************************

 20. VERSEK FILOZÓFIKUS HANGULATBAN 

 

Bihari Enikő: Útra keltem a múltból a fényre

Még itt maradt a Kígyó éve velem,
a föld alatt lélegzik a csendben.
Emlékek mentén tekergőzik bennem,
régi bőrök bezárt redőiben.
Még itt a Kígyó, halkan figyel,

teret ad a változásnak, nem siet el.
Ő tudja jól: bőrünk alatt a régi történetek,
mik egykor óvtak, ma már túl nehezek.
Finoman már feszítenek,
mint egy ruha, amit kinőtt a lélek.
És ahol egykor biztonság élt,
most szorítás lett, nem menedék.
Hagyom, hogy a Kígyó végezzen,
bennem rendet, csendet tegyen.
Egy halk mondatot súg, mit nem vitatok:
„Ezt a bőrt most leválthatod.”
A bölcsessége most suttogás,
nem fény, hanem finom nyomás.
Nem törlöm ki a múlt koszorúját,
ami volt, az vitt, de nem viszem tovább.
Két világ közt csak lélegzet voltam,
de nem leszek többé már a múltam.
Megköszönöm a sorstól amit adott nekem,
mint hulló levelet a szélben elengedem.
Nem akarom már bizonyítani senkinek,
hogy adtam magamból mindenkinek.
Önmagam darabjait, időt és türelmet,
nem cipelek többet rám mért szerepeket.
A vedlésem belső munka, nem látvány,
elengedem a fájót, anélkül, hogy tagadnám.
Megbecsülök mindent mielőtt búcsút intek,
mert a Kígyó bennem lezár mindent végleg.
Mert jön a Ló, ki nem cipeli tovább,
nem viszi magával a régi félelmeim súlyát.
A mások által írt elvárásokat, a belső csatát,
az elavult és széthullott történetek zaját.
És mikor lehull a földre a múlt nehéz súlya,
felülök én a száguldó tüzes Lóra.
Nem bizonygatva semmit, nem menekülve,
szabadon vágtatok vele előre a fénybe.
Nem leszek se halkabb, se kisebb többet,
erőt viszek tovább, s nem múltbéli sebeket.
A Ló hátán, saját utamon csakis én leszek,
rég elfelejtett önmagamhoz vissza térek.
Még itt a Kígyó, de lóra ültem már,
nem bizonyítok többé, szabad vagyok már.
Lehullt a régi bőr, a teher messze jár,
rátaláltam végre, ki is vagyok igazán.
2026. 01.01

………………………..

 
Kuchta Csilla: MA  ÁLMOMBAN FIATAL VOLTAM

Ma álmomban fiatalként szólok,
éreztem, ez az érzés csak boldog.
Visszagondolva most álmodozom,
újra látva szépeket arcomon.
 

Sok szép régi emlékek cikáznak,
átélt múltam s jelenem hintáznak.
Kicsi gyermekkorom kis labdája,
ez első fotóm kislányos bája.
 
Ma álmomban fiatalos voltam,
esőben, napsütésben táncoltam.
Anyaságot átélhettem jobban,
fiaim kis orcáját csókoltam.
 
Boldogság múlt éveim jósága,
a gondtalan gyermekkor látványa.
Elkopott kék szemem szivárványa,
hisz öregedett szívem hártyája.
 
Ma álmomban fiatalos voltam,
ez lelkemet simogatta jobban.
Nyugodt volt otthonom éji álma,
ma is görbevonal szállt orcámra.

……………………….

 
Vincze D. Jutka: Amikor
 
...rábízod magad
a mindenhatóra,
hirtelen helyre áll a rend.

Nem tudjuk miféle erő
lakozik a világunkban,
ami meghallja
a kéréseidet.
Talán döntésedet is
ő sugallja,
de rád hagyja, ha ellenkezel.
Véletlennek, csodának mondod,
és hálás leszel. 
Van olyan áldott pillanat,
amire örökre emlékezel,
és lelked háborgását is
felváltja a csend,
amikor benned és körül,
recseg, ropog, de végül
helyre áll a rend.

……………………….

 
Szőcs Éva: Néha
 
Néha -néha 
megkellene állni
figyelni a neszre,
hallgatni tücsök dalát
alkonyati csendben. 
 

Néha-néha 
megpihenni 
fának árnyékában, 
figyelni bárány felhők
égi játékára.
 
Néha-néha 
jó volna
felkelni hajnalban, 
csak úgy rácsodálkozni
a felbukkanó napra.
 
Megkellene néha állni,
egymásra figyelve,
átölelni a világot
csendben, szeretettel. 
 
Így élni az életet,
csendes boldogságban,
észre venni minden nap 
a rejtett csodákat.

****************************************

 21. KURUCZ ÁRPÁD: ASZTEROIDA 

      (sci-fi novella)

 
Kun Attila amatőr csillagász elkerekedett szemmel nézett teleszkópjába.
– Felfedeztem egy új kisbolygót – suttogta.
Leült íróasztalához, számolni kezdett. Három órával később elképedve nézte az eredményt, majd újra átszámolta az egészet.
– Ez lehetetlen – motyogta.
Összekapkodta papírjait, autóba ült és berohant az Amatőr Csillagászok Egyesületébe, ahol elnökségi tag volt.
– Nézzétek meg! Az égitest távolságát, pályáját figyelembe véve, pontosan két év és tizennyolc nap múlva fog a Földnek csapódni a Szaharai-sivatagban.
– Ha ott, akkor nem baj nem fog károkat okozni – szólalt meg valaki.
– A méretét még nem mondtam – tolta homlokára a szemüvegét Kun. – Körülbelül százhetven kilométer a legnagyobb kiterjedése. Csak viszonyításként, az a szikla, ami kipusztította a dinoszauruszokat, nagyjából tizenöt kilométeres volt.
Közben a legmodernebb űrteleszkóp is érzékelte a közeledő aszteroidát. A vezetők úgy döntöttek, nem tájékoztatják a tömegeket a veszélyről. Attól tartottak, kitör a pánik, az emberek nem akarnak majd dolgozni, és ez a gazdaság összeomlásához vezet. Létrehoztak egy nemzetközi bizottságot. Hosszú vita után két megoldás látszott célravezetőnek. Az egyik szerint, egy óriási repülő tárggyal kell ütköztetni az aszteroidát mely az ütközés következtében letér a pályájáról, és elkerüli a Földet. A másik elképzelés szerint két hatalmas űrhajót kell építeni. Az egyik a politikai és gazdasági elitet elviszi a nemrég felfedezett, viszonylag közeli, tizennyolc fényévnyi távolságra lévő lakható bolygóra. A másik ugyanoda szállítja a kiszolgáló személyzetet. A terv szerint ők építik fel az új világot az elit számára. A nagy befolyással rendelkező politikusok nyomására a második elgondolást fogadták el. Azzal érveltek, hogy nincs lehetőség kísérletezni, ha nem sikerül az első megoldás, már nem marad idő befejezni a mentőhajókat.

Kurucz Árpád

Nekiláttak a tervezésnek. A legkiválóbb mérnökökből álló csapatot egy Aarav nevű negyven év körüli indiai irányította. Csontos, barna arcában okosan ragyogtak fekete szemei. Úgy kötöttek vele szerződést, hogy a minden luxussal felszerelt Viktoria 1 kapitánya lesz, s családja helyet kap a Viktoria 2 fedélzetén.
Az egyik problémát az jelentette, hogy a több mint öt kilométer hosszú hajót, miként lássák el üzemanyaggal. Miután közölte megbízóival a problémát a legnagyobb olajkonszern tulajdonosához, John Oilyhez irányították. Oily leereszkedő mosollyal fogadta. Fogai vakító fehérek, frizuráját, egy hurrikán se tudná összekócolni.
– Jöjjön barátom. Mutatok magának valamit.
Páncélszekrényéből egy közepes méretű, gyűrött, pecsétes, kék mappát vett elő. A foltok gyanúsan vérre hasonlítottak.
– Megtarthatja. Nekem már nem kell.
Aarav egy zseniális találmány dokumentációját találta a mappában. A viszonylag egyszerű szerkezettel a vákuumból lehet végtelen, tiszta energiát nyerni. A mérnöknek ismerős volt a rajzokon található név, rákeresett az interneten. Néhány rövid cikket talált egy őrült tudósról, aki tizenöt évvel korábban kizuhant tizedik emeleti lakása ablakán.
Megépítették a készüléket, ezzel elhárult az egyik probléma. A másik, megoldhatatlanak látszó nehézséget az okozta, hogy az utazás hozzávetőleg ötvennégy évig tart. Ez alatt kell életben tartani az utasokat. A megoldás a gyógyszeripar leghatalmasabb moguljának a széfjéből került elő. A hibernáció tökéletesen biztonságos technológiája. Aarav megkérdezte, miért tartották titokban?
– Azért, mert ha az emberek hibernáltatnák magukat súlyos betegségek esetén arra várva, hogy elkészüljön a gyógymód, kevesebb lenne a gyógyszergyárak bevétele. Egyébként még számos találmányt rejt a páncélszekrényem. Többek között a rák ellenszerét. Jegyezze meg, fiam! Nekünk nem az az érdekünk, hogy az emberek meggyógyuljanak, hanem az, hogy minél tovább legyenek betegek. Az jelenti a profitot. Abból tudunk ilyen szép, nagy hajókat építeni.
Az indiai elhűlve hallgatta, a másik könnyeden folytatta:
– De ennek már nincs jelentősége, igaz? Egyébként is egy hajóban evezünk, hogy stílszerű legyek – nevetett saját tréfáján a gyógyszermogul.
Aarav előtt felködlött nyomorúságos, Gangesz menti faluja, a szomszéd kislány fakó arca, könyörgő szemei, mielőtt meghalt leukémiában.
Míg a hajók épültek elküldték a Viktoria 1 utasainak a meghívókat a világ minden tájára. Ez a  húszezer család birtokolta a Föld javainak kilencven százalékát. Voltak köztük magas rangú politikusok, üzletemberek, maffiavezérek. A Viktoria 2-re negyvenötezer családot toboroztak rendkívül gondosan válogatva. Ők úgy tudták, telepesek lesznek egy közeli lakható bolygón. Azt, hogy a felfedezőjéről elnevezett, Kun kisbolygó, másodpercenként harminc kilométert megtéve hozza a világvégét, még mindig titokban tartották.
Közben elkészültek a hajók. Az egyikben hatalmas kristálycsillárok világították meg az aranyból készült berendezési tárgyakat. A báltermek, uszodák, kaszinók, golf- és teniszpályák között elektromos autókkal közlekedhettek az utasok. S ha elfáradtak, minden kényelemmel berendezett luxus lakosztályokban térhettek nyugovóra. A Viktoria 2 a célszerűség és a helytakarékosság jegyében lett tervezve, a kényelem nem volt szempont. A családok kabinokban éltek az utazás alatt, melyhez zuhanyzó is tartozott. Közös ebédlőkben étkezhettek, meghatározott rendszer szerint.
Elérkezett az indulás napja. Szürke, ködös november végi idővel búcsúztatta a Föld az utazókat. Az ütközésig, még pontosan négy hónap volt hátra.
A Viktoria 2 startolt elsőként Kovalsky kapitány irányításával. Miután elhagyták a Föld légkörét, beállították a pontos koordinátákat, s takarékosságból mindenkit hibernáltak a fedélzeten. Csupán  egy ügyeletes maradt ébren, őket a terv szerint évente váltották.
A másik hajó néhány órával később indult. Az új energiaforrásnak köszönhetően könnyedén, teljes csendben emelkedett. Hála a gondosan megtervezett kényelmi berendezéseknek, az utasokra semmilyen hatással sem volt a gyorsulás, a súlytalanság. A báltermekben, nagy ovális ablakokon közösen csodálhatták a távolodó Földet. Egymás után durrantak a pezsgők, harsant fel egy-egy csoportban az éljenzés. Nem volt kötelező hibernálás, csak a személyzetnek. Ők a szerződésük szerint tizennyolc évente váltották egymást, hogy mindig legyen, aki az utasok rendelkezésére áll.
Aaravnak, mint kapitánynak illett részt vennie a társadalmi eseményeken. Idegennek érezte magát az utasok között. Többen arra akarták rávenni, hogy lassítson, mert ha túl távolra kerülnek a Földtől, nem fogják látni a tűzijátékot. Ilyenkor utálkozott, s ha tehette behúzódott a kabinjába. Egyedül ő gondolt az otthon maradottakra.
Két hónap elteltével, már egészen közelről látszott a Kun kisbolygó. Szinte teljesen betöltötte az ovális ablakot. Aarav unatkozva ténfergett a legnagyobb bálteremben pezsgőző utasok között. Rekedt hangot hallott jobb oldalról.
– Hálásak lehetünk ennek a nagy sziklának. A Föld már leszálló ágban van, mindenféle szempontból kimerítettük. Ideje volt új lehetőségeket keresni, de ha nincs ez az aszteroida aligha szánom rá magam egy ilyen hosszú, fárasztó utazásra.
– Teljesen igazad van, drágám – búgta egy mély női hang.
Aarav megdermedt. Letette poharát és fölment a kapitányi hídra. Leült a székébe, hosszú percekig mereven bámult maga elé. Végül felsóhajtott.
– Legyen, hát!
Begépelt egy nyolcjegyű kódot, belenézett egy lencsébe. Az azonosítás sikeres volt. Pontosan kiszámította a becsapódás szögét, sebességét, és megváltoztatta a betáplált irányt. Nagyot sóhajtott, s elküldte a parancsot. A módosítás hatására a hajó kissé megbillent. Néhány perc múlva Oily, az olajkirály rontott be kopogtatás nélkül.
– Részeg maga!? Vagy hülye!? – förmedt az indiaira. – Magamra öntöttem a pezsgőmet. Ez az öltöny többe került, mint a maga egy évi fizetése!
– Nem vagyok hülye – pillantott rá nyugodtan Aarav. – Sőt ennél okosabb még soha nem voltam.
Oily összehúzott szemmel, gyanakodva fürkészte a kapitányt.
– Mit művelt!?
– Egy perc múlva megtudja.
Az egész nem tartott tovább három másodpercnél. A Viktoria 1 különleges ötvözetből készült orra hosszú, mély szakadékot vágott a Kun kisbolygó felszínére. Az ovális ablakok betörtek, sziklák zúdultak a báltermekbe. A kristálycsillárok lezuhantak. Egyetlen sikolyra maradt idő, aztán halálos csend. A levegő tizedmásodpercek alatt elillant. Aranyból készült berendezési tárgyak, emberi maradványok lebegtek súlytalanul az űrben. A hajótest nem robbant fel. Összeroncsolódva beleakadt egy kiálló hegyes sziklába, úgy száguldott vissza, a Föld irányába.
A Viktoria 2 ügyeletese ébresztésre állította Kovalsky kapitány hibernáló készülékét.
– Mi történt? – kérdezte a kapitány kissé kótyagosan.
– Elvesztettük a kapcsolatot a Viktoria 1-gyel.
A kapitány elgondolkodva babrálta a szakállát, óráján megnézte a dátumot, számolt.
– Hívja a Földet talán ők tudnak valamit.
A válaszra hét percet kellett várni a távolság miatt. A két férfi egykedvűen nézett maga elé saját gondolataikba mélyedve. A képernyő sötét némaságba burkolózott. A műszerek néha egy-egy megnyugtató csipogással jelezték, a hajón minden rendben. A kijelző végre életre kelt. Fiatal, tragikus arcú férfi jelent meg rajta. Jobb szeme erősen tikkelt.
– Még nem tudjuk mi történt, annyi bizonyos, hogy a Kun kisbolygó letért pályájáról, és körülbelül százezer kilométerrel elkerüli a Földet. Térjenek vissza, a küldetés leállítva!
A Vitoria 2 két hónappal később biztonságosan landolt a Góbi sivatagban. A hajót biztonsági okokra hivatkozva elzárták a nyilvánosság elől, senki sem mehetett a közelébe. Szétszerelték, a hajtóművet és az energiaforrást megsemmisítették. Az utasok megtudták, hogy a Viktoria 1-en hősök utaztak. Életük árán megmentették a Földet.
A bolygó fellélegzett, akár egy ember, aki, bár csak rövid időre, súlyos, bűzlő fekélytől szabadult meg.
Néhány héttel később egy szeplős, elálló fülű egyetemista furcsa, gyűrött, pecsétes, kék mappát vásárolt a városi bolhapiacon, fillérekért...

****************************************

 22. VERSVÁLOGTÁSOK 

 
Poór Edit: ÉGI KAPU
 
Tisztán, fényesen ragyog,

Oly fenséges, magasztos.
Aki előtte megáll,
Lelkét e fény járja át.
S ha visszatér létébe,
Az Úr szavát nem feledve,
Szívében küldetése,
Szolgálat lesz élete.
Hálás minden pillanatért,
Hálás az új életéért!

Debrecen, 2025. 11. 26.
Szerzői jog védett

………………………

 

Bognár Papp Irén: Kamaszkori vágyak
 
Szeretném, ha sokan szeretnének,

s nem zárna kősziklájába a magány.
Szeretnék nyári estéket zajosan
végig mulatni, szilaj énekkel,
dús illatú fák alatt.
Öcsém húzná a harmonikát nevetve,
s mind, aranybarna mázas tálból
ennénk a cukrozott szamócát,
s a nyári tornácon üldögélve,
még csak a jövőről társalognánk.
Szeretném, ha nem volna esküvésem,
sem súlyos küldetés az életem,
jó volna mindig kamasz-szívvel élni
s nem bánni semmit, egyetlen percre sem.

……………………….

 
Kalocsa Zsuzsa: Kitárnánk szívünk

Emlékszem még a régi házra,

ültünk s vártunk egy játszótársra,
ház őrzi a gyerekes tettet,
zsivajtól a föld szinte rengett.
Pajkos csínytevés volt a múltunk,
sosem volt egyenes az utunk.
Labda is a szomszédba gurult,
fenyítés a fejünkre zúdult.
Ludak az ég felé merengtek,
még a kutya is összerezzent.
Fecske csicsergett póznán ülve
tavaszt, szebb időket zengte.
Lesz majd hova berepüljenek,
hol nyugodtan megpihenhetnek.
A régi fészek várja őket,
fájón itt hagytak az ősszel.
Fogadnánk mi is a csicsergő népet,
kitárnánk szívünk s lelnének melegséget.

…………………….

 
Márkus Katalin: Kóbor kutya

Semmit sem értve, reszketve ült egy sarokban,
nézte amikor becsukták a ház ajtaját,
kirúgták, hiába futott vissza azonnal,
szokatlan volt neki, e durva bántalmazás.

Fájdalom és szomorúság bujkált szemében,
mit csinálhatott rosszul, hisz nem járt tilosban,
most nem jött gazdája, sétálni az estében,
hogy mellette ugráljon, vidáman trappolva.

Jaj, szegény kutya! Gazdája álma már örök,
fiának nem kellett, így került ki az útra,
nem lesz több finom falat, simogatás, öröm,
lesz majd sok éhezés, kopott szőrét szél fújja.

Bizony érthetetlen a fiú gonoszsága.
Miért tette, bánat szőtte tán gondolatát?
Hisz a kiskutya volt egykor kedvenc pajtása,
"Nem volt számára egy zug a gazda udvarán"

Hosszú, és félelmetes volt az éjszakája,
hajnali harmattól fázott, szőre csatakos,
szomszéd néni könnyezett, mikor őt meglátta,
nála otthonra lelt, szőre fénylik, nem vacog.
 
2023.

****************************************

 23. VÉGHELYI  JÓZSEF: KÖZÖS ÚTON 

      (novella)

 
A téli szünet utolsó napján a város még vastag hótakaró alatt pihent. A járdákon ropogott a jég, a kéményekből lassan szállt fel a füst, és minden olyan békésnek tűnt, mintha a világ egy pillanatra megállt volna. Csak Peti szobájában nem volt nyugalom. A tizenhét éves fiú az ágyán feküdt, bal lába vastag gipszben, mellette gyógyszerek, jeges

borogatások, és egy csomó papír a közelgő műtétekről.

Véghelyi József

Néhány nappal korábban elektromos rollerével szenvedett súlyos balesetet. Egy rossz mozdulat, egy megcsúszott kerék, és máris a földön találta magát, éles fájdalommal a lábában. Az orvosok szerint hosszú út áll előtte: több műtét, hónapokig tartó rehabilitáció, és csak reménykedhetett benne, hogy újra járni fog.

*

A téli vakáció épp véget ért, de Peti nem mehetett vissza az iskolába. A baj nem jár egyedül, mert a mobilja az eséskor összetört, és így senkit sem tudott beszélni. Osztálytársai még semmit sem tudtak a történtekről. A fiú szíve összeszorult, valahányszor arra gondolt, hogy ők most épp a folyosón nevetgélnek, vagy a padok között mesélik egymásnak a szünet élményeit. Ő pedig itt fekszik, egyedül, fájdalommal és bizonytalansággal körülvéve.
De volt valaki, aki miatt minden reggel mégis megpróbált felülni, és odavánszorogni az ablakhoz.
Ő Lívia volt.
A csinos, kedves lány az alatta lévő évfolyamból, aki néhány utcával arrébb lakott. Peti már hónapok óta titokban figyelte őt. Nem tolakodóan, csak annyira, amennyire egy félénk fiú meg meri engedni magának. Reggelenként úgy időzítette indulását, hogy a lány épp akkor haladjon el a házuk előtt. Ő pedig néhány lépéssel mögötte sétált, mintha véletlenül ugyanarra menne.
Most azonban csak az ablakból nézhette. A hideg üveghez tapasztotta homlokát, és várta, hogy a lány feltűnjön a hóval borított utcán. Amikor meglátta a jól ismert kabátot és a lendületes lépteket, valami melegség öntötte el a mellkasát. Plátói szerelem volt ez, tiszta és törékeny, mint a hópelyhek, amelyek hangtalanul hullottak a járdára. Peti sosem mert közelebb lépni hozzá, sosem szólította meg. Csak figyelte, és remélte, hogy egyszer talán lesz bátorsága.
A napok lassan teltek. A barátai hiányoztak, és rosszul esett neki, hogy senki sem látogatta a balesete óta. Mintha a világ megfeledkezett volna róla. De ő nem adta fel. A műtétek sorra követték egymást, és bár fájdalmasak voltak, minden apró javulás új reményt adott.
Néhány hét elteltével végre eljött a nap, amikor az orvosok megengedték, hogy mankóval megpróbáljon járni. A mozdulatok bizonytalanok voltak, minden lépésnél  fájdalom hasított a lábába, de Peti elszánt volt. Tudta, mit akar. Vagy inkább kit.
Amikor először kimerészkedett az utcára, gondosan időzítette a pillanatot. Figyelte, hogy mikor indul Lívia az iskolába. A kapuhoz állt, mankóval a kezében, kissé bizonytalanul, de eltökélten. Amikor a lány meglátta őt, megtorpant.
– Peti? Mi történt veled? – kérdezte döbbenten.
A fiú elpirult, és zavartan lesütötte a szemét.
– Baleset… a szünetben… – motyogta.
Lívia arcán őszinte aggodalom tükröződött. Közelebb lépett, és óvatosan megérintette a fiú karját.
– Segíthetek neked bejutni az iskolába?
Peti szíve hevesen vert. Csak bólintani tudott.
 
Ettől a naptól kezdve Lívia minden reggel elkísérte őt. Lassan, türelmesen lépkedtek egymás mellett. A lány mesélt az iskoláról, a tanárokról, a barátairól, és Peti úgy érezte, mintha újra része lenne a világnak. Minden nap ajándék volt számára. A lány közelsége, kedvessége, mosolya olyan erőt adott neki, amit semmilyen gyógyszer nem pótolhatott volna.
Ám néhány hét múlva Lívia arca megváltozott. Szomorúbb lett, feszültebb. Egy reggel megállt Peti előtt, és lesütötte a szemét.
– Peti… nem kísérhetlek tovább – mondta halkan.
A fiú szíve összeszorult.
– Miért? – kérdezte remegő hangon.
– A… a barátom… felelősségre vont. Azt mondta, hogy… hogy nem kéne egy… nyomorékot kísérgetnem. Hogy vele kéne foglalkoznom.
A szó, késként vágott Peti szívébe. Nem a sértés fájt a legjobban, hanem az, hogy elveszíti Líviát. A lány szemében könny csillant, majd sietve elfordult és elsietett.

*

A következő napokban Peti hiába várta őt. Lívia más útvonalon ment, kerülte őt, mintha szégyellné magát. A fiú minden reggel reménykedve állt a kapuban, de a lány sosem tűnt fel. A magány újra rátelepedett, még nehezebben, mint korábban.
De Lívia sem volt nyugodt. Minden lépésnél, amit másfelé tett, valami szorította a mellkasát. Nem tudta elviselni a gondolatot, hogy cserbenhagyta Petit. Hogy engedett egy önző, lelketlen fiú nyomásának. Egy este, amikor a barátja újra számon kérte, valami eltört benne.
– Elég volt – mondta határozottan. – Nem akarok veled lenni. Nem bírom a gőgödet, az önzésedet. És nem fogod megmondani, kinek segíthetek és kinek nem.
A fiú értetlenül nézett rá, de Lívia már hátat fordított neki. Könnyebbnek érezte magát, mint hetek óta bármikor.
Másnap reggel Peti a kapuban állt, mankóval, kissé reményvesztetten. Aztán meglátta őt. Lívia lassan közeledett, mosolyogva.
– Ha szeretnéd… újra elkísérlek – mondta halkan.
Peti szeme megtelt könnyel, Csak bólintani tudott.
Ettől kezdve újra együtt jártak az iskolába. A lépéseik lassúak voltak, de biztosak. A beszélgetéseik őszinték, a mosolyaik tiszták. Peti úgy érezte, mintha a baleset nem elvett volna tőle, hanem adott valamit. Valami fontosat.
Valakit.

 *

AI kép

****************************************

 24. WESSELY GÁBOR – ANEKDOTÁK 

 

Falvak népe
 
Megismertük az egyszerű emberek gondolkodásmódját, lelkivilágát. Köztük éltünk a falvakban, velük kocsmáztunk, közülük vettünk fel sofőröket, segédmunkásokat, szakácsot, éjjeliőrt, takarítót. Többségüket, alapvetően három dolog érdekelte: kaja, pia, pina. De azért jól elvoltunk. Az egész napos összezártság, egymásra utaltság – elakadásnál, jelépítésnél, tehén odébb pányvázásánál, mérést akadályozó fa kivágásánál – kollegiálissá, barátivá érlelte a kapcsolatot főnök és beosztott között.
Nem sokat meditáltak, a nyulakat, fácánokat, ha sikerült levadászták – egy utánuk hajított fejszével –, a szexet ígérő alkalmakat megragadták – kapás menyecskével az árokparti bodzásban –, az egereket agyoncsapták, a bogarakat eltaposták.
A falvak népe nem hívő, de hiszékeny. (A rendszerváltás után ezt ki is használták a demagóg politikusok.) Talán leginkább a babonás félelem jellemzi őket.
Amikor Gál Mikiék egy kisközség főterén mértek, hirtelen jött vihar kapta el őket. A műszert, jeltárcsát, prizmát gyorsan berakták egy elárusító asztal alá a piacon, hogy ne ázzanak, ők meg bemenekültek a közeli bisztróba. Ahogy elállt az eső, látják ám – az ivó ablakából –, hogy két helybeli egy saroglyán óvatosan visz valamit a tanácsháza felé. A teodolit volt az (búra alakú fémtokjában), amit le akartak adni az elöljáróságnak, mert bombának vélték.

Wessely Gábor

*
Családi adomák…
Aki maga elé sorolt
 
Egy lány kézen fogott, és elvitt a Nemzeti Galériába. Elmondta, hogy mit nem lehet látni a festményeken. Másokkal is játszottam kézfogósdit meg másfogósdit azokban a hónapokban. A legtöbben áruházakba vittek el. Vagy olcsó, de ronda ruhák divatbemutatójára. Vagy egy kávézaccból jósló boszihoz, aki előtt nyitott könyv volt a holnap. Aki mindent előre megmondott, kivéve a jövő heti lottószámokat.
Ez a lány azonban többre becsülte a képeket a képtelenségeknél. Azt ecsetelte, amit a festő nem. Hogy mi az, amit csak érzékeltetnek a művészek azokkal, akik többet látnak a világból, mint amennyi látszik.
Az én fantáziámat mindig foglalkoztatták a dolgok mögötti dolgok. Akár baby-doll akár csillagpor takarta őket. De eddig teljesen magányosan közlekedtem rejtélyfejtő utamon. Akkor is, ha cimborákban nem szenvedtem hiányt.
Anne Frank, a nácik elől bujkáló zsidó kislány írta a naplójában, hogy egy ember olyankor is egyedül lehet, amikor sokan szeretik, ha senki nincs, akinek ő a legkedvesebb. Anyám toplistáján a biztos második helyet foglaltam el. Közvetlenül őutána. S most jött valaki, aki maga elé sorolt. Erzsi szeretett. S életemben először nem megérteni, megváltoztatni vagy megmagyarázni próbáltam valamit, hanem elfogadni. Érzelmet,  érzelemmel viszonozni.

****************************************

  25. SZERKESZTŐI ÜZENETEK 

 

Kedves szerzőtársaink! Fontosnak tartom, hogy a Magazin mindig a megfelelő időben kerüljön az olvasókhoz. Számomra ez azt jelenti, hogy „biztonsági okokból” több lapot szerkesszek egyszerre. Ezért azt a gyakorlatot vezettem be magam számára, hogy egy – két hónappal előrébb tartsak, mint a tényleges dátum.
Itt jönnek be a szerzőtársak! Arra kérek mindenkit – ha lehet - , hogy ne az aktuális hónapban gondolkodjanak, hanem egy – két hónappal előrébb.
Természetesen mi nem vagyunk „hatóság”, ahol szoros határidők vannak. Ha valakinek az előre dolgozásra nincs lehetőség, hát az sem tragédia…!

*

Még egy kérés főleg az alkotó társakhoz: aki már régebben küldött magáról fényképet, de úgy érzi, hogy azóta jelentős mértékben megváltozott a külsője
(természetesen előnyére…!), nos,  azok újabb fotóit várom a Magazin számára! Előre is köszönöm!
A szerkesztő.

…………………….

Csomor Heni segítő munkatársam jelezte, hogy a Magazinnal kapcsolatos észrevételeket, megjegyzéseket az ő e-mail címére küldik/ külditek.
Arra kérek mindenkit, hogy hozzám, a szerkesztői e-mail címemre ( veghelyo@t-online.hu) juttassák/juttassátok el ezeket, mert érdemben engem érint, és az én kompetenciám az ezekre való reagálás!
Köszönöm! A szerkesztő.

………….........…

Ön a Megszólalok Művészeti Magazin legújabb számát olvassa.
Jelentkezését, hozzászólását a következő elérhetőségekre várjuk.
Címünk: Véghelyi József -  MMM szerkesztősége,  
7100 Szekszárd Csapó Dániel utca 27.
E-mail: veghelyo@t-online.hu

...................................

Jelen vagyunk a Facebookon is:
https://www.facebook.com/profile.php?id=100093636735452

..........................

Magazinok küldése:
MINDENKI MEGKAPHATJA SAJÁT E-MAIL CÍMÉRE.
Kérje a  szerkesztőtől. A MAGAZIN INGYENES.  

…………………

 
Továbbá tájékoztatjuk olvasóinkat, hogy a Művészeti Magazint teljes tartalmát feltettük a Netre. Ez az új megjelenési forma a látók számára készült, amely formázott betűket, színeket és képeket is tartalmaz. Ennek elérhetősége a következő linkeken lehetséges:

http://megszolalok.blogspot.hu
http://www.muveszetimagazin.blogspot.com

………………

A lap ingyenes, kérje a szerkesztőtől. Írásaink tartalmáért az adott írás szerzője felelős.
Köszönjük a külső munkatársak közreműködését.
A szerzői jogokat fenntartjuk.
Van olyan olvasó, aki kinyomtatta több oldalra a szöveget, és összekapcsolva, lapozható olvasmányt kapott.  Így sem rossz!
Az oldal akadálymentes, olvasó programmal a vakok is elolvashatják.
Az esetleges sajtóhubákért elnézést kérünk.

………………

Kedves olvasóink !
Néhány operatív információt kell megosztani Önökkel. Sokan jelezték, hogy a színes magazin blogoldalán mindig csak a legújabban feltett újság jelenik meg, pedig a régebbieket is szeretnék olvasni. Ennek semmi akadálya nincs, ugyanis ugyanazon az oldalon elérhető az utolsó 20 Magazin!
A megoldás a következő: a képernyő jobb felső részén látható a "Blogarchívum" felírat. Ez alatt különböző dátumok és hónapok vannak, amelyek mellett láthatók kis fekete háromszögek. Ezek tartalmazzák a régebbi számokat. A háromszögekre kattintva "legördülnek" azok az újságok, amelyeket abban a hónapban tettünk fel. Most már csak ki kell választani kattintással a kívánt újságpéldányt. A háromszögre újból rákattintva bezáródik az az év, vagy hónap, s újabb újságot lehet kiválasztani olvasásra!
 

Mindenkinek jó olvasást, és kellemes szórakozást kívánunk az újság külső és belső                                                      munkatársai.. !                                                   

.............................

Megszólalok Művészeti Magazin 1602 lapszám - 2026. február

…................................

VÉGE