MEGSZÓLALOK
*************************************************
Kegyeletből, és az iránta érzett tiszteletből ezt az általa szerkesztett
utolsó Magazint változtatás nélkül közlöm.
Hiányzik a szó, melyet keresek. Perben állok a sorssal számon kérve azt,
hogy miért vette el tőlünk Vendit?! Egy kicsit mindnyájan irodalmi
szürke harcosok vagyunk, de Vendi tábornok volt a kulturában!
A továbbiakban nem tudom, hogy mi lesz, hogy alakul a Magazin sorsa.
Egyenlőre csak arra merek vállalkozni, hogy ha valaki szeretne Tőle
elbúcsúzni, akkor erre lehetőséget adok ezen a blogon!
Személyesen hozzám kell eljuttatni az írásokat a következő címre:
veghelyo@t-online.hu
Ahogy Vendi szokta írni: egyebet nem mondhatok - Véghelyi József
1. LECTORI SALUTEM! ÜDVÖZLET AZ OLVASÓNAK!
De előkerülnek a felszín alól az őskövületek is. Könyvtárnyi írás jelent meg már a trianoni diktátumról, de az elmúlt száz év sem hozott változást. Voltak akiket megróttak, Kárpáti Piroskát,
a tanítónőt felakasztották. Az inkvizíció még ma is dolgozik akárhogy is hívják! Manapság a fegyverek ismét szólnak a környező országokban, jogosnak vélt gondokat meg nem oldva!
Álljatok meg emberek, ez hova vezet?
A tűzhelyre ismét fát rakok, hogy meg ne fázzatok…
Egyebet nem mondhatok: a szerkesztő.
Érsekújvár
SzékesfehérvárNándorfehérvár
Pétervárad
Segesvár
Temesvár
Gyulafehérvár
Arad
Várad
Kolozsvár
Visegrád
Belgrád
vadul vicsorít reád,
Kassa, Pozsony, Komárom, meg Eperjes,
Fiume is elveszett, de miénk lesz?
Világos?
Fegyverek lerakva halomba,
senki nem emlékszik
már a dalomra?
Gondolj Veszprémre és Esztergomra,
ahol élt Sarolta és Bajor Gizella.
Kőszegre és Komáromra.
Siklós nagyasszonya,
mohácsi hősök eltemetője,
ország urainak nem jutott eszébe.
Zenta, Zombor, Újvidék, és Csantavér,
nem tudom, hogy áll-e még.
örökké él,
akár Rozgonyi Cicelle
ősi története.
Rákócziak öröke hordozója,
Munkács hős védője,
gyepűink őrzője.
némi nemű nimbusz,
dicsőn, mint a Murányi Vénusz.
Magyar város volt,
Ma már máshol áll
Az országhatár.
Hazánk mindenfelől
Önmagával határos.
Csonka Magyarország
nem ország,
nagy Magyarország
mennyország.
téptek ki testéből
véres falatot.
1920-ban volt e gyászos alkalom,
azóta hallik ajkunkon siralom,
veszekedtek a koncon,
S mégse teszünk semmit!
Ki az, aki mit is akar?
Maradhat-e ez így?
Nem, nem, soha!
Csitul a fájdalom.
Vajh mikor lesz szívünkben
Újra vigadalom?
Tinódi, Balassi és Petőfi
lantján hősök dala száll.
Éljen a szabadság.
Vesszen Trianon!
Száz éve e gyászos napon,
átok ül a diktátumon.
De a dolgok lassan már
olyan időtlennek tűnnek,
akár a sivatagban
az őskövületek.
Gondolatim ködbe vesznek,
ez a csődje a történetnek.
Ügyvédbojtárunk még perére várat,
vége a diplomáciának.
Harcaink nem csatákban,
asztaloknál dőlnek el,
Hamarosan betakar
minket a sáros ár,
tolvaj népek keze jár,
az ellopott ország
mindvégig visszajár.
mi eleve összenőtt,
örök egységet ad,
amit a Szent korona
óvó lepelként letakart.
mindenkiért szóljon
a szent harangzúgás,
az talán költői túlzás,
sokan be akarják tiltatni
a déli harangozást.
https://www.youtube.com/watch?v=6VZsAl7PSYs&feature=youtu.be
2020. MÁJUS 31. PÜNKÖSDJÉN,
A TRIANONI DÖNTÉS SZÁZADIK ÉVFORDULÓJÁN.
1. LECTORI SALUTEM, ÜDVÖZLET AZ OLVASÓNAK
TRIANONSZAURUSZ - INDÚLJ, HA MENNED KELL
2. VERSEK A NAGYVILÁGBÓL - KORTÁRSAINKTÓL
SZEGZÁRDI NAGY VENDEL, ENGEL CSABA (ERDÉLY), TÓTH ENIKŐ,
3. ÉLETRAJZ - III. RÉSZ
KELEMEN GYÖRGYNÉ EDIT: A KISLÁNY KI NEM KELLETT SENKINEK
HALLGASSÁTOK HANGOS MESÉIMET
4. ÖNSEGÍTŐ KÖNYV
ÖRÖM AZ ÜRÖMBEN, ENYHÍTSÜK KÖZÖSEN SÉRELMEINKET
ÍRTA ÁRVAY MÁRIA, XIV. RÉSZ
5. NOVELLA XV. KURUCZ ÁRPÁD: ANNAMÁRIA
6. REGÉNY FOLYTATÁSOKBAN. KÁLMÁN ÁGNES, ÍRÓ KÖLTŐ:
RÉSZLET A JÉGBEZÁRT SZERELEM C. REGÉNYEMBŐL (VI. RÉSZ)
7. ANGYALI TALÁLKOZÁSOK
VÉGHELYI PÉTERNÉ: NÉPTANÍTÓ TÜNDÉR ILONA
8. HAZAI TÁJAKRÓL - SZEGZÁRDI NAGY VENDEL IRODALMI MÜINTÉZETÉBŐL
KÖSZÖNÖM NEKED HATVANKILENCSZER, MÁJUSI FAGYOSSZENTEK,
PÜNKÖSDI RÓZSAFA, HIÁNYZOL
9. TÚL AZ ÓPERENCIÁN - KOLOZSI ERZSÉBET - AUSZTRÁLIA
TÓTÁGAS PODCAST - XVII. RÉSZ
10. BEMUTATJUK ILOSVAY GUSZTÁV SZOBRAIT - III. RÉSZ
A TALICSKÁS EMBER, GULÁG
11. ÉLETTÖRTÉNETEIMBŐL. VÉGHELYI JÓZSEF: KRITIKUS SZEMMEL
12. MAGASABB SZINTEN…
VÉGHELYI PÉTER ÉS VÉGHELYI PÉTERNÉ : ANYANYELVI TÁBOR
13. LÁTLELET RIPORTKÖTET II. RÉSZ
WESSELY GÁBOR: AZ ATOMENERGETIKAI MÚZEUM KÖLTÖZNI KÉSZÜL
14. MESEREGÉNY FOLYTATÁSOKBAN
VÁRKONYI KITTI: VARJUCKÓ - VI. RÉSZ
A KÖNYVET ILLUSZTRÁLTA, KALMÁR ZSUZSA
SZÁJJAL, ÉS LÁBBAL FESTŐ MÜVÉSZ
15. JÉZUS TANÍTÁSAI
A HEGYI BESZÉDRŐL - SZELLEMI MAGYARÁZAT ÁLTAL
ÍRTA POÓR EDIT - XXI. RÉSZ
16. VERSRŐL VERSRE - KORTÁRSAINKTÓL
CSOMOR HENRIETT, KOVÁCS TIBOR, SZILÁGYI ANITA
SZEGZÁRDI NAGY VENDEL: NAGY BANDÓ ANDRÁS SZEGEDI KIÁLLÍTÁSÁRA,
PITTER GYÖRGYNÉ ENIKŐ
17. NOVELLÁK 01.
MÁRKUS KATALIN: VERA TÖRTÉNETEI
NOVELLÁK 02.
GRUBER MIKLÓS: BRIGITTA NÉNI
NOVELLÁK 03.
NOVELLA FOLYTATÁSOKBAN. BUDAI ORSOLYA:
18. VÁLOGATÁS ÍRÁSAIMBÓL
KRIVÁK MÓRICZ JUDIT ILONA: MAJD ELFELEJTED
19. MESÉS TÖRTÉNET. ENGEL CSABA (ERDÉLY): A VÖRÖS KAKAS TÖRTÉNETE
20. TERMÉSZETGYÓGYÁSZAT
CSOMOR HENRIETT: A CSALÁN HATÁSAI
21. SZERKESZTŐI ÜZENETEK
*************************************************
A réten bólogató virágokat,
Éneklő madarak dalárdája,
Ékes hangja lelkem elárasztja.
S a virágok üdítő illata,
Együtt lebeg a tavaszi szélben,
Az élénk tarka lepkék szárnyaival.
A virágzó fák ágairól lefut a harmat,
Gyöngyszem formájában hullnak homlokomra,
S végig gördülnek arcomon, csókos ajkadra.
Én bőrödbe itatom a tavasznak illatát,
Ha te is úgy akarod, égi áldás hull majd ránk,
S szívünkben sosem lesz tél, csak örökké nyár.
Illatos ajkad szirmai érjenek hozzám
S a tavasz gyönyörét fesd az én ajkamra,
Legyen édes vörös rózsás arcod gyöngyharmatja.
/Nem kis áthallással!/
Én nem mentem sehová,
én maradtam ,
eszembe sem jutott hasonló.
Én maradtam és végeztem dolgomat .
Vállaltam a szegénységet, a nélkülözést,
senki sem kényszerített. Így volt jó.
Alapítottam családot,
teremtettem házat, hazát.
Ne oszd az észt Amerikából.
Hivatkoztál sok mindenre,
de ez nem több mint önámítás.
Több pénz, lehetőség, jobb élet.
Hamis illúzió csupán.
Rabszolga vagy,
önön nézeted rabja .
Ha élted véded értem ,
de nem erről szól az élet.
A pénz talmi varázsa, vonz??
Én itt maradok, nevelek gyermeket,
egy új nemzedéket, melynek
hazája e hon.
Hiszen nem mehet el
mindenki, vagy sokan
Hisz kell egy haza, kell egy föld ,
mely mienk, csak magyaroké !
Mely anya-föld, s e földet
édes hazánknak,
Magyarországnak hívják.
S nem másnak !
Hát ne oszd az észt
Amerikából
2013.07. 27
Feletted már az életnek fája hull,
mert a lélek végig fiatal marad,
hiába, hogy hozzá sok élmény tapad,
mindig kitartóan csodákat meglátva,
járjál az utadon, létedben a fáklya,
ihlettel élve a tiszta költészet,
melyből a gondolat mindig útra léphet...
az éj sötétje közeleg,még a fénycsóvák is fáznak
a hőforrás is didereg.
fénykirályság büszke ura,
eljött hát a sötét herceg
rajta éjfekete csuha.
nyögik zsarnokság keservét,
börtönbe zárt ős Titánok
nyitnak ki bűnös szelencét.
letépni csak úgy lehetne,
ha víg nászban egyesülne
a pirkadat és az este.
Ködfoszlány száll,
dereng félve ,álmos hold
búcsúzik végre.
Sziporkázó égbolt tárul,
madár röppen, fészke ágból.
dallal köszönti a reggelt,
harmat csillan gyémántfénybe.
Szellő suhan, lepke szárnyán
virágszirmot visz a hátán ,
zsong a mező, ébred a rét
patak vízbe napsugár néz.
(Enikő – szócseppek)
fénye halvány,
nem melegíti a földet,
éppen csak érinti.
Erőtlenül hanyatlik le karja,
ahogyan a vizespoharat visszaadja,
szemében törékeny a fény.
Most nem melenget mosolya,
éppen csak jelen van.
de én mit tehetek Ő érte?
Talán egy jó kávé élénkítené.
Csendesen lépek,
mert mire mindezt kigondolnám,
már alszik, keze takaróján.
Ujján jegygyűrűjét megcirógatja
a szobánkba beleső, későmájusi
bágyadt napfény.
3. ÉLETRAJZ - III. RÉSZ
KELEMEN GYÖRGYNÉ EDIT: A KISLÁNY, KI NEM KELLETT SENKINEK
Anyu írt.
Pontosan nem
tudom mit, mert kicsi vagyok és nem tartozik rám. Amúgy is nem tehetem róla de
amit az iskolába tanultam vagy otthon egyet aludtam és sok mindent
elfelejtettem. Semmi nem tudtam meg egyébként sem a leveleiből.
Mondta nagymama
írjak neki, írtam, de minek. A következő levélben leszidott, hogy nem tudok
helyesen írni és tele van hibával. Én még csak másodikos voltam, hogy is lett
volna tökéletes a helyesírásom. Viszont jól leszidott a levélben és amit én
írtam kijavítva visszaküldte. Hogy vagyok, vagy mi van velem, nem érdekelte.
Így hát mikor kérdezte nagyanyám akarok írni neki a válasz csak annyi volt,
nem!Soha meg nem
látogatott, nekem ritkán írt. Nagy csalódás volt ő semmi más. Úgy éreztem nem
kellek senkinek, nem foglalkozik, törődik velem senki.Égetés, de
miért?
Egy nap ámulva
néztem nagy teherautó jött. rajta a bútorainkkal. Mi történt? Itt a szekrényünk
az ágyunk. Min fogunk aludni, hová tesszük a ruháinkat? A bácsik miért dobálják
le az autóról?Jaj eltört ,
szétesett anyukám sírni fog ha meglátja . Annyira vigyázott hogy meg se karcolódjon.- Mi történt , miért ? - kérdezgetem , de ők csak pakoltak .
Dobáltak le, mindent tört eset szétesett a bútor .- Miért, kel
ezt csinálni?- sírok . Senki nem
figyel rám . Nagymama megfogja a kezem bevisz.- Miért hozták
el a bútorunkat? Miért hajigálják ?Nagymama a
szemét törli . - Jaj gyerekem
, nincs semmi baj .A bútorokat azért dobálják mert el lesz égetve. Nagypapa
elégeti .- De miért?- Sokkal szebb
lesz majd, azért . Kimentem,
nagypapa kérdezte nagymamától:- Meg mondtad?- Nem az anyja
majd elmondja.- De mit? Hogy
el lesz égetve a bútor? Azt nagymama megmondta , mit fog megmondani anya?
Nagymama mért sír? Sajnálja a bútorokat? Nem értem.- Nem a
bútorokat sajnálom, téged sajnállak.- Engem? De azt
mondta lesz új ágyam, meg bútor, miért? Még sem lesz? Nagypapa
hatalmas máglyát rakott . Recsegve-ropogva égtek a bútorok . Szinte sírtak,
ahogy a láng nyaldosta őket .Én még mindig
az kérdezettem, de miért? Éreztem a levegőben nagy titok lappang.Nagymama sír,
nagypapa az orrát törli . Miért , vajon mit titkolnak?Másnap újabb
kocsi jött felpakolva a maradék bútorunkkal . Juj, rajta van a macikám. Én édes
szép kis mackóm . De jó tudok vele játszani ! Húzom ki a kupacból és robogok el
vele, jaj macikám megjöttél itt vagy ,de jó. Nagyszüleim rám szolnak. - Nem vehetsz
el semmit a kupacból! Titkolom a
macikámat, nehogy elégessék , dugom . Sutyiba játszom vele . Aztán dugom az
üres kutyaólba .- Ugye nem
vettél el semmit, mert tudod nem szabad ?- Nem - nem nem bántottam semmit. Titkoltam a
kis macimat. Másnap reggel
osontam a kutyaházhoz. Csak egy kicsit játszom a macimmal, aztán visszarakom ,
csak egy picit. Jaj nem találom, eltűnt . Oda a macikám az én kedves mackóm,megtalálták,
biztos elégették . Jaj! Hogy lehettek
ennyire gonoszak, az én macikám. Mit ártott nekik ? Miért baj ha kicsit játszom
vele ? Miért? Hullanak a könnyeim hisz játékom alig van .Tulajdon képen
a 2 macim meg a papír babák . A papír babák , papírból lettek kivágva, színes
újságból. Jaj a macim a macikám! Folynak könnyeim. Bemegyek, arcom törölgetem. - Megmondtad
neki? - kérdi nagypapa nagymamától .- Nem majd, az
anyja . Biztos a maci miatt sír . Hát
megtaláltátok, és elégettétek, de mit kell anyunak megmondani , nem értem? Telnek a napok
Nagyszüleim szomorúan néznek rám . Szegény gyerek, mondják. Hát igen
elégettétek a macikámat , most sajnáltok mi? Nem kellet volna elégetni, és most
nem kéne sajnálni . Hagyhattatok volna vele játszani . Most meg bánt benneteket
a bűntudat. Tudom, hogy ti voltatok. Játékom nem volt, csak misi cica.Nagyon
szerettem a kis cirmos cicát, hívtam jött és vele játszottam. *Mütyi Unokatestvérem
Mütyi, az anyu nővérének lánya. Nagyon pici volt, mikor az árvaházból örökbe
fogadta nagynéném. Tetszett neki a kislány és érdekes módon ugyan az volt a veretékneve
mint a fiának.Szőke közép
hosszú hajú, kék szemű, nálam három évvel idősebb, amolyan rossz gyerek, inkább
csibész.Ő is
nagymamáékhoz jött lakni.- Mondtam neki, rosszul jár, itt még enni sem
adnak, nem jó hely.- Na majd meglátjuk, nem úgy van az. Ne félj
amig engem látsz. Ebéd idő. - Nagyanyám kijelentette – aki nem eszi meg a
levest nem jár neki második.- Jól van, öreglány – mondta Mütyi
nagyanyámnak.- Öreglány, talán nagymama! – háborodott fel
nagymama.- Akkor viselkedj úgy, hogy úgy hívjalak
.- mondta Mütyi. Na, akkor hol
az a leves. Nagymama szedett nekem.Ne már, majd mi
szedünk magunknak, ezt vidd vissza nem kell!Nagymama vissza
vitte és kirakta elénk a levest, meg külön a tésztát. - Na igy már jó, igaz Ditke. Mindig Ditkének
szólított. Egy kanál levest kivett és megkóstolta. Fúj, ez moslék, ennél meg én
is jobban főzök! Fogta a tésztát és megfelezte velem.- Van valami lekvár, vagy kakaó por?- Nincs, vágta rá nagymama.- Na jó, öreglány! Felpattant és nyargalt be a
kamrába. Kis idő múlva kijött egy üveg lekvárral. Na nézd, mit találtam, jó
lesz a tésztára. Mindjárt finomabb, tett az övére és az enyémre is.- Nem tolsz ki velünk, boszorkány. Ne félj míg
engem látsz Ditke, éhen nem maradunk!- Szemtelen – üvöltött nagymamám! Én azt
máshová akartam felhasználni!- Nem érdekel, ha nem adsz rendes kaját, majd
én szerzek! - Nagypapa csak a bajusza alatt mosolygott. Ügyes kislány, ez még a
jég hátán is megél! Jó étvággyal
ettünk. Tele lett a pocakunk. - Na akkor itt a második. -mondta nagymama.- Nekünk az már nem kell, jól laktunk az
elsővel. Igaz, Ditke?- Akkor most mi lesz a másodikkal, megromlik!- Kit érdekel, edd meg, te akartad! Egyáltalán
az elsőt megetted, öreglány? kérdezte Mütyi.- Viszont ezt már nem bírtam ki nevetés nélkül. Mütyi, az anyu
testvérének a lánya, korán arra kényszerült, hogy ellássa magát és a családját.
Meg kellett tanulnia főzni, bevásárolni, tulajdonképen ő volt otthon a
háziasszony. Anyu nővére ugyanis gyermekparalízises volt, mind a két lába
lebénult. A kicsi lány meggyújtotta a
gázt és kisszékre állva főzőtt. Hozzá szokott, hogy önállóan döntsön és
mindenkiről gondoskodjon. Kicsit
fura volt, nem igen volt lányos. A
fiúkkal szeretett játszani, főleg focizni, a viselkedése is inkább fiús volt.
Soha nem láttam szoknyába, nem is volt neki. Mondta, az nem jó, nem lehet benne
rúgni a bőrt. A frizurám tetszett neki, pedig én utáltam, szerinte klassz, jó
rövid.Nagymama, hogy
visszabeszélt, mindig el akarta fenekelni, de nem tudta elkapni. Egyszer
sikerült neki és nagyon kikapott. Sírt nagyon, vígasztaltam. Ő az orrát
törölgette – ezt még vissza kapod, öreglány!Iskola előtt
Mütyi korán kelt, mire fent voltam, nagyot néztem. Ő már volt a boltba és
bevásárolt. Vett friss kenyeret, zsemlét és tejet. Kész volt a reggeli és az
uzsonnám az iskolába. Nagyon meglepődtem, ilyen még soha nem volt.Egyél, utána
megyünk a suliba. Csodálkozva néztem. - Mondtam neked, ha más nem, én majd
gondoskodom rólad, na meg magamról is.Nagymama
felháborodott- Te hozzá
mertél nyúlni a pénztárcámhoz! Van bőr a képeden, nem szégyelled magad!- Ne pattogj öreglány, ez a te dolgod lett
volna, nagyi! Inkább köszönd meg!- Nagypapa csak azt mondta – tudod mit, igaza
van, ezt tényleg neked kellett volna megtenned.- Nem szóltak, hogy kell!- Ő még is tudta. Szégyelld magad, a kislánynak
több esze van. Mi ketten
Mütyivel a tiszta szobába laktunk, fűtés benne nem volt. Dunnával takaróztunk,
a toll benne két oldalra csúszott és felül csak a huzat volt. Nagyon hideg volt
bent, a vizet egy vödörbe hozta be nagypapa, tudjunk inni. A víz teteje
befagyott, egy bádog bögrével vertük be a jeget, hogy tudjunk inni. Pizsamába
aludtunk, a fejünkön papison. A papison puha anyagból volt varrva, egy téglalap
alakú anyag, aminek a két oldala be volt varrva, be volt szegve, az egyik
oldalába szalag húzva, így raktuk a fejünkre. Néha, hogy ne fázzunk annyira,
nagymama forró téglát hozott a lábunkhoz. Kinyújtottam a lábam, a tégla
megégette, különben majd meg fagytam. Eredmény,
megfáztunk és lázasak lettünk. Nagymama hívta az orvost.Jött is, le
akarta venni a kabátját, viszont hamar rájött ne tegye, mert nagyon hideg van.
A levegőbe és lehelete meglátszott.Szemével fűtést
kereset, de nem volt. - Mi ez itt, szabad marha tartás! Egy gyerek
nem volt elég, hogy gyötörje, már kettő van? Mit isznak a gyerekek?- Ott a vizesvödör, friss víz van benne. –
mondta nagymama.- Arra gondol, ami be van fagyva? Odament a
vödörhöz és próbálta feltörni a jeget a bögrével. Nem sikerült neki.- Lázas gyerekek fűtetlen szobába, víz nélkül!
Maguk hol alszanak?- A konyhában – mondta nagyanyám.- Szóval maguk a fűtött meleg konyhában
vannak, a gyerekek meg itt! Azonnal hozzanak be kályhát. A gyerekek meg
kapjanak forró teát!- Azt nem lehet! Ez tiszta szoba, itt nem
lehet fűteni, hogy gondolja?- Na akkor tisztázzuk, vagy lesz itt fűtés,
vagy most azonnal gyámság alá helyezem a két gyereket és viszem őket magammal!- De hát ez tiszta szoba, mégis hogy gondolja,
én három gyereket felneveltem, nem viheti el őket!- Nem gondolom sehogy asszonyom, rendőrrel
jövök vissza és viszem a gyerekeket!- Ne, ne, máris hozza a férjem a kályhát és
begyújtunk!- Megvizsgálom a gyerekeket, de addig el nem
megyek, míg meleg nem lesz itt. Gyerekeknek ilyen körülmények közt nem szabad
lenni! Megvizsgált
minket, a receptet odaadta. Megvárta, bent legyen a kályha és jó meleg legyen. - Vegyék tudomásul! Bármikor jöhetek
ellenőrizni, és ha nem lesz minden rendbe, én nem szólok, csak viszem őket!Elment, de
valóban jött, hol délelőtt, hol délután vagy este. Mindig ellenőrzött minket és
megvizsgált. Elégedett volt. *Mütyi hazament Vége az
iskolának, Mütyi hazament, én is vártam, mikor mehetek már haza. Nem szerettem
mamánál lenni. Mütyi, hogy nem volt ott, nagymama kivitette a kályhát.
Elégedett volt, kályha tiszta szóbába, megáll az eszem.Enni sem kaptam
rendesen. Nem volt ott Mütyi, hogy megfenyegesse a nagyanyám kibeszéli mit
csinál. Rákaptam a papsajtra azt ettem. Viszont nagyon rájártam és fogytán
volt. Egyre messzebb kellett mennem, hogy találjak. Nagyszüleim egyeltalán nem
foglalkoztak velem. Kinőttem a ruhám, az úja már a könyökömnél volt, a nadrág
szára is fent harangozott igencsak. A cipő is alig jött a lábamra, nyomott
nagyon. Már be kellett hajtanom a lábamúját, hogy valahogy beleférjek. Mütyi
látogatóba jött.Rám
nézett. - Hogy nézel
ki, már megint nem add enni a boszorka és a ruhád, kicsi. Nem baj, segítek!
Nézd mit hoztam, buszjegyek. Haza tudsz menni? Haza találsz?- Igen!- Akkor menny,
én fedezlek, viszont este nekem is haza kell mennem. *Szökés Három
kilométerre volt a buszmegálló nagymamáéktól. Irány a busz, szívem a torkomba
dobogott. Iparkodtam, közbe hátra néztem, nagypapa nem jön vajon utánam. Tudtam
Mütyi fedez, huncut lány, kitalál valamit, hol vagyok.Végre
félszálltam a buszra, most már biztonságban vagyok, nem talál meg. Többször is
átszálltam, mire az utolsó buszra ültem, sötét volt. A sofőr bácsi megkérdezte
– egyedül vagy? Tudod. hol kell leszállni?- Igen tudom, a Honvéd kórháznál. viszont nem
látom, mert sötét van.- Ülj le, majd szólok, hol szállj le – mondta
kedvesen. Mikor oda
értünk szólt – itt szállj le kislány.- Megköszöntem szépen és iparkodtam haza. * Végre otthon. Haza értem,
boldog voltam, már rég nem voltam otthon. Kopogtam az ajtón. Anyu nyitott
ajtót. Meglepődött nagyon – ki hozott haza? - Senki, egyedül jöttem, megszöktem.- Nem tudják hogy itt vagy?- Nem, szerintem észre se vették.- Mindjárt telefonálok, hogy itt vagy, ne
aggódjanak. Nem tudom, hogy
kit hívott, de végül is beszélt velük. Nem tudták, hogy nem vagyok ott. Meglepődtem, a
konyha olyan volt mint régen, viszont a szoba teljesen más. Új bútor, ágy,
szekrénysor, szőnyeg, mi történt? - Mi történt itt, apa már látta? Nem itta el az
árát? - nem értem. Miért van két
ágy? Engem már nem vártak haza? Nekem már nem is kellett volna hazajönni? Mert
egyik ágy anyué, a másik apué, nekem nincs is ágyam. Jött a gyors felismerés,
nekem nincs is otthonom. Én nem is kellek senkinek.- goboltam magamban. - Jó, megvárom apát, elbúcsúzom és elmegyek. –
mondtam.- Miért, itt nem érzed jól magad? - kérdezte
anyu.- De, csak én nem itt lakom.- Miért, hol?- Még én azt nem tudom, nekem nincs otthon. Vártam, apám
nem jött. - Apa hol van?- Túlórázik.- Nem baj, én már nem tudok várni, megyek!
Nekem dolgom van.- Micsoda?- Kell keresnem egy helyet, ahol alhatok
éjszaka, ahol meghúzhatom magam.- De hát miért, itt laksz.- Már nem. Most már nem várok, megyek. Mond meg
apunak, itt voltam. Szia anyu- Nem mégy te sehová, a kabátod úgy sem éred el
a fogason.- Nem baj tartsd meg magadnak, nekem már kicsi.
Bár nem tudom, mit kezdel vele, mikor te nagyobb vagy, még kisebb rád. Biztos
megtartod emléknek, hogy volt egy lányod.- Még mindig nem értem.- mondta anyu.- Nem baj, én értem. Szia. Kinyitottam az
ajtót és kimentem. Sírtam, most hová menjek, merre? Le a lépcsökön, ki a
házból, bele az éjszakába. Most merre? Buszjegyem már nincs, el, minél messzebb
gyalog. El kell felejtenem a vezeték nevem, hogy hol is lakom, az anyám nevét,
hogy soha többet ne találjanak meg! Mentem előre, amerre vitt a lábam. Keresek
egy kapu aljat és ott meghúzom magam a kukáknál, hátha találok valami takaró
szerűséget. Aztán holnap keresek magamnak anyukát. Egy szimpatikus nénihez
odamegyek és megkérdezem, kellek-e neki, lenne-e az anyukám. Talán sikerül és
lesz egy jó családom, mert most nem kellek senkinek.Hirtelen
kiabált valaki a hátam mögött, anyu volt az. - Ne csináld, gyere haza!- Ne félj, én nem árulom el hogy ismerlek,
letagadlak, nem vagy az anyám!- Hát, ki vagyok?- Egy néni, én nem ismerlek téged!- Én az anyád vagyok!- Már nem, csak egy néni és hagyjál békén!- De hát én vagyok az anyád!- Nem! Nem vagy az anyám! Keresek magamnak
másikat! Anyu, te nem vagy az anyum! Ne félj nem buktatlak le, én nem ismerlek
soha többet!- Elhoztam a kabátod, búj bele, megfázol!- Mondtam, tartsd meg magadnak, nekem úgy is
kicsi. A hideget már megszoktam nagymamánál, tiszta szoba, nem volt fűtés. Az
éhséget is megszoktam, ma még nem is ettem semmit, de nem is vagyok éhes. Éhes
leszek, keresek magamnak valamit, hagyjál békén, menj haza! Te ehhez nem vagy hozzá szokva, mint én,
neked jó sorod van. Én meg megyek az utamra.- Hová akarsz menni?- Nem tudom, csak el tőled!- Ne csináld, gyere haza!- Nekem nincs haza, csak neked van. Én nem ott
lakom, még ágyam sincs ott. Egyszer sem jöttél el mamához, hogy megnézz!Nem érdekelt,
mi van velem! Maradjon így, te sem érdekelsz! Menj haza és élvezd a szép
otthonod.- Értsd meg, nem csak az én otthonom, a tiéd
is.- Igazad van a tied és apáé, nem az enyém.
Kérlek, hagy engem békén elmenni, ne gyere utánam, felesleges.- Ne csináld, az egyik ágy az enyém, a másik a
tiéd.- Értem, apa meg a konyhaasztalon alszik
megint, akarom mondani, mindig. Inkább várd haza, nemsokára otthon lesz, mond
meg neki, puszilom. Bár még mindig félek tőle, talán jobb is, hogy nem
találkozunk. Na szia anyu, menjél!- Nélküled nem! Jössz velem! – elkezdet cibálni
vissza.- Ne csináld, úgy is a legelső alkalommal
megszököm tőletek! Nem kelessz, nem érted!- Sok veszély leselkedik rád kint az utcán.- Ugyan mi, itt sokkal világosabb van, mint
Gyálon, ott semmi fény nem volt. Ne hogy már itt féljek. Mi rosszat tudnának
még velem tenni, amit ti nem tettetek meg? Csak néz rám, hogy nézek ki.- Gyere haza, szúr a szívem, rosszul vagyok!
Segíts! Segíts légy szíves! Persze
segítettem rám támaszkódot és mentünk haza. *Kiderül az
igazság Mikor haza értünk
és anyu jobban lett, elkezdett mesélni. Korházban mikor volt, beállt nála a
klinikai halál. Majdnem meghalt, apa annyira kikészítette idegileg. A korházból
hazaküldték meghalni. A testvérénél Vali néninél húzta meg magát. Ott egy idős
orvos, aki a házba lakott, vette szárnyai alá. Kijelentette, hogy ő bizony nem
hagyja meghalni, túl fiatal még a halálhoz. Nagy tudásának köszönhetően anyu
nem halt meg, hanem gyógyulni kezdet.Viszont apám ne
várjam haza, mert soha többet nem fog hazajönni. - Mi történt? Miért nem jön haza?- Meghalt.- Hogy- hogy, miért?- Szívbeteg volt.- Az nem lehet, szívbeteg te vagy, apának nem
volt baj a szívével.- Na jó, igazad van, agyvérzést kapott.- Még mindig hitetlenkedve néztem,- Hát az az igaz, öngyilkos lett. Bevett egy
csomó gyógyszert, altatót, meg ki tudja mit. Kifojt a vére és napokig bent volt
a lakásba. A szomszédoknak az tűnt fel, nagyon büdös van, szóltak a
rendöröknek, ők törték fel a lakást és holtan találták. Viszont ezt ne
mond el senkinek, mert nagy szégyen, hogy megölte magát. Apa harminchat évesen
meghalt. Sokáig volt holtan a lakásba, mindent fertőtleníteni kellett, el
kellett égetni ami a szobában volt.Sírni nem
tudtam, most már tudtam miért van csak két ágy. Most már nem kell félnem, nem
akar megfojtani senki sem és többet a kocsmába se kell lemennem, hogy
felrimánkodjam. Talán jobb is így. Viszont hiányozni fognak a séták, és mikor
józan volt, tudott aranyos is lenni. *Új élet. Anyu gyakran
elájult, nekem elmondta, mit kell csinálni. Vizes ruha a mellkasára, egy pohár
víz és emeljem fel a lábát. Eleinte nagyon megijedtem, őt is elveszítem, aztán
belejöttem.Mikor jól volt,
elmentünk ruhát vásárolni, mert minden kicsi volt rám. Nagyon így sem volt jó,
mert mindenből nagy lett véve. Fel lett hajtva a nadrág szára, a felsők és a
cipőbe vatta lett dugva. hogy ne legyen olyan nagy.Gyerek igazán
már megint nem lehettem, hiszen észnél kellett lennem, hogy anyut eltudjam
látni. Jöttek a részeg nénik, bácsik, akiket el kellett kergetni.A rendőrségre
is be kellett mennem tanúskodnom. Furcsálták, hogy egyedül mentem, anyu nem
jött velem. Ott egy nagyon kedves rendőr bácsi fogadott, játékot adott. - Mondtam, nekem nem kell játék, kérdezzen
nyugodtan.- Apa halálával kapcsolatban kérdezett. Viszont
én mondtam, nem tudok semmit sem, nem voltam otthon. Nagyszüleimnél voltam és
utólag tudtam meg, hogy nem él.- A beszélgetés közben már megállapította a
rendőr - tudod, tartottam tőled egy kicsit.- Miért? - kérdeztem kíváncsin.- Mert még gyerek vagy és gyereket még nem
hallgattam ki, viszont, ha nem látnálak, azt hinném felnőttel beszélgetek. Úgy
beszélsz, mint egy nagy. Nem csodálom, hogy anyád nem jött veled. Mindent
megbeszéltünk. A végén a rendőr megköszönte, és én eljöttem. Furcsa volt, hogy
ilyenre kellett mennem. Később, mikor találkoztam a rendőr bácsival tisztelgett
nekem, én meg vissza.Krumpli, én
igazán szeretem, viszont mikor megláttam a tányéromon, már sírva fakadtam. - Már megint, más nincs?- Tudod, nincs
pénzünk, most ez a legolcsóbb, valamit meg ennünk kell. Télen én
hordtam fel a szenet a pincéből, kicsi voltam, de cipeltem, pedig csak egy
német brikett volt a vödrömbe. Irigyeltem az erős bácsikat, ők teli vödröket
cipeltek, nekem meg sokszor kellett fordulni, míg annyit felvittem. Viszont,
egy sem jött segíteni nekünk. Anyu lent rakta a szenet a vödörbe, én meg
vittem, volt fent egy nagy láda, abba borítottam. A végén, mikor már nagyon
elfáradtunk, anyu az ágyban, én a fotelban lihegtem.A nyugalom, a
biztonság megtette hatását, elkezdtem hízni. Anyu azzal cukkolt, ha nem látnák
kis lány vagyok átadnák a helyet a buszom, mert azt hinnék, terhes vagyok.
Ahogy egyre erősebb lett anyu, nekem annál rosszabb lett. Egy évig feketében
járt. *Mit is mondjak? Kicsi voltam,
anyunak viszont fontos intézni valója támadt. Este van, de neki el kell menni. - Feküdj le aludni, mire felébredsz, már itt
leszek.- Nem örültem neki, de hát ha muszáj. Nagyon sokáig
oda volt, már untam a tv-t, jó film nem bolt benne, már adás sem volt, nekem
nem jött állom a szememre. Már izgultam, vajon hol lehet, miért nem jött még
haza és ha valahol rosszul lett. Leselkedtem ki a konyha ajtón. Viszont sehol,
nem jön.Hajnalban
megjött. - Te még fent vagy? Miért leselkedsz, más is
észre veheti! Jól leszidott! Viszont a titkot, hol is volt, elárulta. A
szomszéd néni férjével volt. Az szeret száguldozni és este a kihalt utakon
száguldoztak, kocsival. Hú, de jó volt, de klassz!- Nekem nem volt jó, én féltem!- Egy kis
szórakozás nekem is jár, háborodott fel!- Nekem nem
jár? Különben is a bácsinak felesége és gyereke is van, miért veled szórakozik?- Semmi közöd
hozzá, kis taknyos! Elmered másnak mesélni, hol voltam, szíjat hasitok a
hátadból. Senkinek nem
mondtam el, de haragudtam anyura, nagyot csalódtam benne. *Új iskola. Ötödikben az
osztály szét lett választva. Vagy is az oktatás az iskolámban csak negyedik
osztályig maradt. Így átkerültem a Csata utcai iskolába, pár régi osztály
társammal együtt.Anyu nem
értette meg, az iskolába nincs wc papír. Rőfölök és kiszedte az iskola köpenyem
zsebéből, nem akarta megérteni, ne tegye. Erre nagyon figyelnem kellett, hogy
mindig legyen nálam.Viszont
megjegyzésekből nem fogyott ki.- Elefánt a porcelán boltba. Ki nem fogyott a
megalázásból. Egy fiataloknak
kialakított börtön, vagy mi épült a közelünkben. Mindig azzal fenyegetőzött,
oda berak.Nagyon elegem
lett.- Figyelj anyu,
legyünk túl rajta és tegyél be. Utána viszont ne látogass és azt is felejtsd
el, hogy vagyok, ahogy én is elfogom. Már nagyon elegem van, legyen vége!
Legyünk túl rajta és kész!Többet ezzel
nem fenyegetőzött. *Gyuszi. Lent az
ablakunk alatt volt a hűtőgép gyár. Anyunak nagyon tetszett egy ott dolgozó.
Össze is jöttek. Viszont kiderült, két gyerekes család apa, van két kislánya. - Kérdeztem anyut, nem zavarja, neki már
családja van. Nem szép dolog ijedt tenni.- Nem csinálnak ezzel semmi rosszat. - volt a
válasz.- Nekem ez nem igazán tetszett. Mivel Gyuszinak
már volt két lánya, egyből tudta, hogy kell velem báni és lett apa pótlék.
Nagyon megszeretem és úgy vettem mint egy kedves apukát. Sajnáltam, hogy nem az
én apukám, csak sutyi apuka. Egyszer egy játszótéren találkoztunk, hogy
megismerjem a lányait. Anyu azt találta ki, hogy ne tudják az eredeti nevem
legyek Zsuzsi. Nagyon jó volt velük játszani, csak néha nem figyeltem mikor
szóltak, hát igen nem volta Zsuzsika. Két aranyos kedves lányt ismertem meg. Gyuszinak az is
a feladata volt, hogy elmenjen az ebédért. Egy három
kerékű biciklivel hozta az ebédet elöl volt két kerék és a platója ahová a nagy
ételhordókat rakták. Odafele ott ültem elöl a platón és nagyon tetszett a
dolog. Visszafelé sétáltam mellette, akkor nagyon nehéz volt tekerni. Én is
megpróbáltam, meg sem mozdult a pedál, pedig két lábal álltam rajta, mikor
hátulról megindított pár méter után megállt velem a tricikli. Gyuszi nagyon jó
erőben volt de látszót rajta ő is tiszta erőből tekeri. Mindegy viszont jól
szórakoztunNyáron a nyári
tábor után nagyon rosszul voltam. Átmentem a szomszédba és hívtam anyut siessen
haza mert nem vagyok jól. Később éreztem lázas vagyok harmincnyolc volt a
lázam. Újra átmentem telefonálni, a szomszédbácsi csodálkozót. - Anyád még nincs itthon? Pedig hívtad.- Nem még nem jött meg. Telefonálhatok, lázas
vagyok?- Hát persze, nyugodtan.- Anyu kérlek gyere haza nagyon rosszul vagyok,
lázam van.- Nem lehet túlóráznom kell, értsd meg.- Nem érted, nagyon rosszul vagyok, segíts!- Majd iparkodom! Többet nem
mentem át telefonálni, nem bírtam. Anyu viszont nem jött. Nagy szerencsémre
viszont Gyuszi jött. Látta mi a baj, rögtön megmérte a lázam negyvenegy volt. - Hívtad anyádat?- Igen, de az
már rég volt, nem tudok átmenni a szomszédba.- Nem csodálom. Mit mondott?- Majd siet, de már rég itt kéne lennie.- Máskor is hívtad?- Nem most először. Gyuszi tudta
mit kell tenni, gyógyszert adott és hideg vizes borogatást tett rám. Aggódva
nézet, mentőt kéne hívni, nagyon rosszul vagy. - Az tényleg jó lenne, mert nagyon nem vagyok
jól.- Viszont mit mondok a mentőnek, ki vagyok és
mit keresek itt.- Ne törődj vele csak hívd!- Várjunk hátha jobban leszel. Szép lassan
elkezdet lemenni a lázam és jóbban lettem. Anyu nagy jókedvűen megjött. Gyuszi
meg nézet rá! - Most kell hazajönnöd, jókedvűen vidáman?- Miért mi történt?- Ne add az ártatlant, tudom, hogy hívott a
lányod, hogy rosszul van.- Nem igaz, nem hívót senki sem.- Na akkor menjünk át a szomszédba, a lányod
onnan hívott, miért hazudsz! Nem szégyelled magad, a lányod hív, hogy segíts te
meg nem jössz! Milyen anya vagy te! Mi lett volna, ha nem jövök a lányodnak
negyvenegy volt a láza! Szégyelld magad,
te nem vagy anya! Túlóráztál, azért jöttél ilyen vidáman, nem is
érdekkelt mi van a lányoddal! Hívjál hozzá orvost, most azonnal! Nekem most el
kell mennem.Persze anyu nem
hívott hozzám orvost és el sem vitt. Majd kialszod magad és rendbe jössz jelszóval.* Majdnem
testvérem Este én már
lefeküdtem anyu még nem. Nem értettem, hogy miért nem jön aludni? Kimentem a
konyhába anyu sírva, zokogott - Mi a baj -
kérdeztem aggódva, miután megláttam milyen kétségbe esve sír.- Jaj nagy a
baj!- Micsoda?- Pénz kéne, de
nincs.- Mennyi?- Ötszáz
forint, de te úgy sem tudsz segíteni.- Dehogy nem, nekem pont annyi van.- Tényleg? Hogyan, hogyhogy?- Spóroltam, valami szépet akartam venni a
szülinapodra.- Komoly?- Igen - és hoztam a pénzt. Sok kis apró,
rengeteg lemondás. A fagyi a kis gömb csak ötven fillér volt. sok-sok fagyi,
reggeli iskolatej erről mind lemondtam, hogy valami szépet vehessek anyunak.- Anyu hitetlenkedve nézet, ez annyi?- Igen pont annyi.- Anyu lelkesen számolta a sok kis aprót.
Tényleg annyi.- Én mondtam. Viszont mire kell ennyire, hogy
ennyire kétségbe estél?- Terhes vagyok. Ötszáz forint kell, hogy
elvegyék. Nem szülhetek, még egy gyereket, nem tudnánk megélni, így is nehéz.- Nekem testvérem lehetne? Én mindent megtennék
érte.- Értsd meg nem lehet, nem tudnánk megélni, nem
keresek annyit.- Igazad van de nagyon sajnálom. Pár nap múlva
mondta, túl van rajta. Kisfiú lett volna, az orvos leszidta mert már nem
vetethette volna el, mert túl volt az időn. Ott maradhatott volna a műtő ágyon.
Lelkiismeret furdalásom volt, ha nem adom oda a pénzt lehetne egy kis öcsém.
Megöltem a testvérem. *A sors
iróniája Nemsokára
Gyuszi újságolta, terhes a felesége. Egy szép kisfiúk született. Gyuszi boldog
volt a két lány után lett egy fia is. Mutatta a képeket a szép kisfiúról, anyu
sírva fakadt, neki is lehetne egy ilyen szép kisfia. Mint kiderült Gyuszi nem
is tudott anyu terheségéröl.Gyuszi egyre
ritkábban járt hozzánk, el volt foglalva a családjával. *Anyu új
munkahelye Anyu új
munkahelyre ment dolgozni, műszergyárban lett könyvelő. A főnöke kikezdet vele.
Én utáltam, nagyon. Járt hozzánk és akkor vitatkoztunk, a kis szótlan
kislányból, nagy pofájú lett. A szomszédnéni albérlője is elkezdte neki csapni
a szelet. Az albérlő csak ritkán jött, mert buszozott, turistákat vitt
külföldre kirándulni.Hirtelen megnőt
nálunk a forgalom, persze úgy kellett, hogy senki ne tudjon a másikról.Lett bérletem
és buszoztam, villamosoztam, ne legyek otthon ez a lényeg. Télen viszont nem
volt jó, mikor azt mondta anyu menj még egy kört. - Engedj be légy szíves már nagyon átfáztam.- Most nem lehet, értsd meg. Folytatjuk......................................
15.
https://youtu.be/vjeFMBrvMyw
Kedves Vendi
Hófehér cicalány. Itt a vége az utolsó rész.
Hófehér cicalány története
Felolvasó Szabó Lajos színművész
Kérlek szépen tedd be a magazinba ha lehet
Szeretettel: Edit és Gyuri
Mellékletek terület
YouTube-videó (Kelemen Györgyné Edit: Hófehér cicalány hófehér története | Felolvasó: Szabó Lajos) előnézete.
16.
https://youtu.be/yQqNtsluJPw
Kedves Vendi
Megjelent legújabb kis novellám, vagy inkább mese:
Jövő mai szemmel
Felolvasó Veselényi Orsolya kedves színművésznő
Milyenek képzelem el a jövőt? Talán ilyen lesz.
Szeretettel: Edit és Gyuri
Mellékletek terület
YouTube-videó (Kelemen Györgyné Edit: Jövő mai szemmel mese másként | Felolvasó: Veselényi Orsolya) előnézete.
17.
https://youtu.be/fgXnz_R7ceM
Kedves Vendi
Legújabb kis mesém. Mezecske király lány. Felolvasó Csomos Lajos kedves színművész
Kérlek szépen tedd be a magazinba ha lehet.
Előre is köszönöm szépen
Szeretettel: Edit és Gyuri
Mellékletek terület
YouTube-videó (Kelemen Györgyné Edit: Mézecske király lány | Felolvasó: Csomós Lajos) előnézete.
18.
https://youtu.be/OZBJAgJ0Ol8
Kedves Vendi
Megjelent legújabb kis novellám: Margit sziget
Felolvasó Csomos Lajos kedves színművész
Kérlek szépen tedd be a magazinba ha lehet.
Előre is köszönöm szépen.
Szeretettel: Edit és Gyuri
Mellékletek terület
YouTube-videó (Kelemen Györgyné Edit: Margit sziget | Felolvasó: Csomós Lajos) előnézete.
19.
https://youtu.be/X8NBMw22d7o
Kedves Vendi
Legújabb kis történetem
Klári bácsi. Felolvasó Liszi Melinda kedves színésznő. Vicces, humoros történet. Jó nevetést szórakozás kívánok hozzá.
Szeretettel: Edit és Gyuri
Mellékletek terület
YouTube-videó (Kelemen Györgyné Edit: Klári bácsi | Felolvasó: Liszi Melinda) előnézete.
25. Olvasói levél – Unalmas hétköznapok
Árvay Mária |
Kedves Derűlátó!
A levelem elolvasása után, lehet, azt fogod mondani, én tehetek az egész helyzetről, mármint arról, hogy hétköznapjaimat unom. Az egyhangúságból, monoton ismétlődésekből van elegem. Semmi érdekes nem történik velem, minden folyton ismétlődik és ugyanaz a mókuskerék. Karrier, otthoni teendők, egyik hét telik a másik után. Még leírni is rossz!
Mi ebben a jó dolog?
Üdvözlettel: Mókuskerék
Kedves Mókuskerék!
Időnként engem is elfog a monoton érzés furcsa hangulata, baj csak akkor van, ha ez sokáig, hosszú ideig nem változik.
Ebből a pár sorból nem tudom megítélni, hogy te tehetsz-e az egészről, vagy sem. Tudod, az ember lehet már olyan fáradt, hogy nincs kedve semmihez, mert kimerült.
Egy jó dolog van az egyhangúságban, mégpedig az, hogy eddig nem történt komolyabb baj veled, vagy szeretteiddel. Mert, ha valami nagyobb gond támad, még az egyhangúság is jobb, visszasírnád, bizony!
Egyfajta biztonságot is ad a monotónia – én pl. nem szeretem a váratlan helyzeteket, a sok változást.
Lehet egy kicsit színesíteni ezen a mókuskeréken! Lepd meg magad valami finomsággal, egy-egy alkalommal, sétálj egy nagyot, esetleg, ha pénztárcád engedi, menj el egy-egy színházi előadásra, vagy valahova kirándulni, esetleg múzeumba. Nem naponta, csak időközönként.
Hátha a munkahelyeden is tudsz valakivel közelebbi ismeretséget kötni, ha jön új munkatárs, s tudnátok közös programot csinálni. Nem írok ide listát, fölösleges, de van megoldás az unalmas hétköznapok leküzdésére.
Még valami: sokan munkanélküliek, örülnének, ha munkájuk lenne, neked pedig van! Ne feledd!
Üdvözlettel: Derűlátó
Gyógyító gondolatok
"A legjobb dolgok boldogtalan vagy kilátástalan időszakban születnek."
(Leiner Laura)
"A legjobb dolgok mindig a közelünkben vannak - a lélegzet az orrunkban, a fény a szemeinkben, a virágok a lábunknál, a munka a kezünkben, az Igazság ösvénye előttünk.
Ne kapaszkodjunk a csillagok felé, de becsüljük meg hétköznapi feladatainkat abban a biztos tudatban, hogy a mindennapi kötelesség és a mindennapi kenyér a legédesebb dolog az életünkben." (Robert Louis Stevenson)
"A változatosság nem csak az élet sója, hanem a működésének a lelke is."
(John Gribbin)
26. Olvasói levél – Kötelező
Kedves Derűlátó!
Elegem van ebből a szóból, kötelező! Sok mindent meg kell csinálni, de nálam most a kötelező olvasmányok tették be a kaput! Még olvasni sem lehet azt, amit szeretnénk? Előírják, mit kell és ebből nincs kiút? Még a nyári szünetből is elrabolnak heteket, mivel olyan sok olvasnivalót adnak fel! Elegem van! Segíts!
Üdvözlettel: Kötelező
Kedves Kötelező!
A szó valóban nem kellemes, tudom. Mégis, azt szeretném tanácsolni neked, hogy ne gondolj bele a jelentésébe! A sok-sok olvasnivalót kiadják ugyan, de ne a kötelező jellegét nézd, hanem a témáját. A szerelem, ugye, szinte mindig előjön, irodalomban, zenében, művészetekben, a mindennapokban. A kijelölt olvasmányok között is esik szó a szerelemről bőven, az érzés is ismerős lehet számodra, akkor így indulj neki, máris nem olyan borzasztó!
Egy jó dolgot lehet megfigyelni a kötelezőnél, hogy esetleg megszeretsz egy szerzőt, s további könyveket olvasol tőle. Ha a tanárod nem hívja fel rá a figyelmed, akkor rá sem néztél volna! Ha érdekelnek a háborús, hazafias történetek, a természetről szóló könyvek, szintén találsz érdekességeket a kötelezőknél is.
Sőt, ha kilépsz a nagybetűs életbe, nem lesznek többé kötelező olvasmányok, kedved szerint olvasgathatsz! Csak addig tarts ki, nehogy elrettentsenek az olvasástól a kötelezők!
Név- és szülinapodra, karácsonyra stb. kérj olyan könyveket ajándékba, melyekre már régóta vágysz. Hétvégénként, estefelé nyugodtan olvasgathatod őket, s már elemlámpa, gyertya sem kell, mint a régi, szép időkben, a villany eleve segít!
Kívánom, hogy légy sokat és jó, minőségi könyveket olvasó felnőtt!
Üdvözlettel: Derűlátó
Gyógyító gondolatok
"Az embernek mindig az okozza a legnagyobb örömöt, ami nem kötelező."
(Kunfalvi Rezső)
"Feladni azt, amit akarsz, valamiért, amit nem: ez az áldozat.
Sohasem kötelező!" (Richard Bach)
"Az olyan ember, aki könyvet olvas, soha sincs egyedül."
(Carlo Goldoni)
Folytatjuk.
5. NOVELLA (XV).
Becsöngettek az utolsó órára. A hatodik A osztályban, csendben, fegyelmezetten várták a gyerekek a tanárt. Irigykedve hallgatták, a B-sek terméből
Kurucz Árpád |
Nyílt az ajtó, s osztályfőnökük, egyben matektanáruk,
– Mielőtt munkához látnánk, a tegnapi kirándulásra akarok kitérni. Laki Annamária! – kezdte nagyon halkan.
Bájos, szőke lány állt fel a harmadik padban.
– Maga tegnap elveszett a kiránduláson, és a másik hatodikból hozta haza egy gyerek – folytatta Sav.
Az ablakhoz sétált, kezét hátul összekulcsolva szónokolt.
– Ez méltatlan magához. Ez itt, az elit társaság, maguk nem keveredhetnek ilyen dolgokba. Ide nehéz bejutni, viszont, könnyen át lehet kerülni a másik hatodikba. Bár nem mondjuk ki, mind tudjuk, a B, a selejt osztály. Itt ez a Tárnoki is, aki magát hazasegítette.
Annamária, csúnya grimaszt vágott a tanár háta mögött.
– Nálam biztosan meg fog bukni, történelemből talán megkegyelmez neki Margit néni. Leülhet – fejezte be Magor bácsi.
Annamária is hazafelé indult, két barátnőjével, a duci, vörös Andreával és fekete, vékony arcú Ildivel, mikor az ablakból meglátta Tárnokit az iskolaudvaron.
– Menjetek, még van egy kis elintéznivalóm – mondta a lányoknak.
A szeplős, rosszcsont-arcú fiú, nagy buzgalommal farigcsálta az egyik padot. A lány, mögé lopakodott, és rákiáltott.
– Te, meg mit csinálsz?
– Semmit! – vágta rá a fiú, kezét gyorsan a faragásra téve.
– Mutasd.
– Ki fogsz nevetni.
– Az biztos.
A lány addig feszegette Tárnoki ujjait, míg előkerült a mű. Elpirult, s ledobta magát mellé a padra.
– Van rágód? – kérdezte.
– Csak ez – mutatta nyitott száját a fiú.
– Adsz belőle?
– Nem fogsz hányni?
– Dehogy! Barátok között ez így szokás. Nem?
– De igen.
Ültek egymás mellett, arcukat a barátságos, május végi napfénybe merítették, harangoztak a lábukkal, hallgattak.
– Mi volt nálatok az a lárma az utolsó óra előtt? – kérdezte kis idő múlva a kislány.
– Semmi különös. A Blaskó végig akart ugrálni a termen, egy lábon. Közben a Gelencsér meg a Kalner Zsófi krétával dobálta.
– Az király. Amúgy, tudod, hogy Sav el fog vágni matekból?
– Tudom – húzta el a száját Tárnoki. – Mit szóltak tegnap, hogy olyan későn, koszosan mentél haza?
– Örültek, hogy megkerültem. Téged, hogy fogadtak.
– Anya nem is tudta. Túlórázott – vont vállat a fiú.
– Mit melózik?
– Toronydarut irányít. Van egy sárga sisakja, és belátja az egész várost.
– Az csúcs! Az enyém, csak ügyvéd. Dögunalom.
– Te, Noki! Akarod, hogy segítsek felkészülni a pótvizsgára? – ajánlotta Annamária, bár ő is csak gyenge közepes volt.
– Persze. De, azon kívül is lóghatnánk együtt a szünetben.
A szünet első napján Annamária már reggel csöngetett Tárnokiéknál, matekkönyvvel a hóna alatt. A tanulás abból állt, hogy fél órát foglalkoztak a törtekkel, azután Noki, megtanította a lányt csúzlival lőni a Ligetben. Így teltek napjaik, közben Annamária olyan dolgokat tanult, próbált ki, amiről azelőtt nem is álmodott. Fára mászni, belógni az Állatkertbe, hídról köpködni a vonatokat…
Egy héttel később a lány reggel összetalálkozott a két barátnőjével.
– Hova tűntél? – kérdezte Andrea.
– Nokival matekozunk.
– A Tárnokival? Miért állsz vele szóba? Tök gáz az a gyerek. Egy hülye. Hogy néz ki! És a haja is milyen már! – vihogott Ildi. – Strandra megyünk, gyere te is.
– De, vár.
– Mit törődsz vele? Hadd várjon! Majd megunja – rángatta a vállát, Andrea.
A két lány közrefogta Annamáriát, s erővel magukkal húzták. Ő ellenkezett egy kicsit, aztán már önszántából ment velük. Andrea és Ildi addig duruzsolt, míg szégyellni kezdte a fiút.
Noki, egész délelőtt várta a lányt. Délutánra már azt gondolta, valami baj történt, és elindult hozzájuk. A sarkon befordulva látta, hogy Annamária beszalad a kapun, szőke copfja vidáman táncol. Becsöngetett. Aztán újra. Egy ideig leforrázva ácsorgott, majd hazakullogott.
Másnap, egyedül ment ki a strandra. Jegyet váltott, nem volt érdemes bemászni, a pénztárnál karszalagot adtak. Alig telepedett le, mikor meglátta a három lányt. A tűző napon feküdtek, körülöttük chips-es zacskók, üdítők. Hangosan csiviteltek, vihorásztak.
– Sziasztok – huppant le melléjük Noki.
A lányok elhallgattak, egyik se köszönt vissza. Pár perc fagyos csönd után Ildi megszólalt.
– Gyerünk csajok, rossz itt a levegő. Büdös van.
Noki szeme megrebbent, Annamária elvörösödött, s félre fordította a fejét. A lányok szedelőzködtek, fiú ugyanúgy ült magában. Mikor a Nap égetni kezdte a tarkóját, ő is elindult. Céltalanul kószált a forró utcákon. Szandálja, néhol nyomokat hagyott a megolvadt, puha aszfaltban.
– Hé, Tárnoki! – harsant kiáltás a háta mögül.
Furcsa hármas közeledett, labdát pattogtatva. A nyakigláb Blaskó, a mackó Gelencser, köztük, mint egy harmadikos, az apró, pisze, rövid hajú Kalner Zsófi. Hatalmas, lencsibaba-szemével olyan ártatlanul pislogott, mint aki azt se tudja mi fán terem a rosszalkodás.
– Belógunk a Stadionba – szólt, meglepően mély hangon. – Focizunk egyet a füves pályán. A Gelencsér tudja, hol hiányzik két rúd a rácsból. Jössz?
– Ők legalább még szóba állnak velem – gondolta Noki.
– Jöhetek.
Útjuk egy cukrászda jókora ablaka előtt vezetett. Bent két pocakos férfi fagylaltot evett, közben az utcára bámult.
– Várjatok! – állt meg Zsófi, s arcát nekiszorította az üvegnek.
A következő pillanatban, bentről az látszott, hogy négy torz pofa forgatja szemeit. Az egyik férfi először megdöbbent, aztán elvigyorodott. A másik a pulthoz sietett. Tagbaszakadt fickó szaladt ki.
– Takarodjatok!
A gyerekek röhögve eliszkoltak.
Nokinak egyik pillanatról a másikra elszállt a jó hangulata.
– Nincs kedvem most focizni. Talán, majd holnap. Szevasztok.
– Oksi. Szevasz.
Haza menni, az üres lakásba, nem akart, tovább kóborolt a városban. Egy budai villanegyedben baktatott, kavicsot rugdalva, mikor ismerős hangok ütötték meg a fülét. Harminc körüli, napbarnított, sötétszőke férfi, Annamária, és a másik két lány szállt ki egy autóból.
– Nem kéne, ezt. Így beállítanunk – hallotta, Andrea megszeppent hangját.
– Ugyan már! Ne rinyálj!
Bementek az egyik hatalmas házba.
Noki odament, belesett a kerítésen. Szépen nyírt pázsitot, tujákat, napozóágyakat, medencét látott. Máskülönben az udvar üres volt.
Hirtelen felhő takarta el a Napot, szellő támadt. A forróság enyhült, Noki mégis jobban izzadt, mint előtte. Szája kiszáradt az izgalomtól, nyelve, vattaként tapadt ínyéhez. Maga előtt látta a lányokat, amint megkötözve fekszenek a sötét pincében. Keresett egy öklömnyi követ és behajította az egyik ablakon. A csörömpölésre az előbbi férfi rohant ki. Noki hátrált néhány lépést és ráfogta a csúzlit.
– Már hívtam a rendőrséget! Azonnal engedje ki a lányokat, maga rohadt pedrovics! – ordított torkaszakadtából. A hangerőből remélt bátorságot meríteni.
– Talán pedofil – vigyorgott a férfi, s közelebb lépett.
– Álljon meg, mert lövök!
A másik nem hallgatott rá. A fiú megfeszítette a fegyvert amennyire csak tudta és combon lőtte ellenfelét. Az felordított, s a lábán, húszforintos nagyságú véraláfutás keletkezett.
A lármára kiszaladt a házból a három lány.
– Mi történt? – kérdezte Ildi.
– Ez a hülye kölyök meglőtt csúzlival! Azt hitte, valami leánykereskedő vagyok. Ismeritek?!
– Igen – szólalt meg halkan Annamária.
– Idióta! Ő a nagybátyám – vihogott Ildi.
Noki, értetlenül pislogott rájuk.
– Gyere, béküljünk ki – nyújtotta kezét a nagybácsi mosolyogva.
Ahogy a fiú közel lépett, hirtelen, visszakézből egy hatalmas pofont adott neki. A gyűrűje felsértette a gyerek arcát. Tárnoki, szemében a szégyen könnyeivel eloldalgott. Annamária döbbenten állt, s szívét melegség töltötte el. A másik két lány hangosan hahotázott.
– Íme, Noki a hős lovag!
– A lányok dicső megmentője!
– Szemetek vagytok! – kiabált rájuk Annamária, s dühösen elrohant.
– És a matek?
– Esetleg délután – vigyorodott el Noki. – Blaskóék már várnak a Ligetben, focizni. Ha akarsz, te is jöhetsz.
Fél óra múlva, Annamária akkora kiflit rúgott, hogy a labda a háta mögött kötött ki. Nem nevette ki senki.
– Hűha! – tátotta el száját Gelencsér. Ő mindenen nagyszerűen tudott csodálkozni.
– Nem baj! – kacsintott Kalner Zsófi. – Én is így kezdtem.
Folytatjuk.
- Minek mentem volna, búsulni, hogy nem vagy itt. – felelte a férfi.
Kálmán Ágnes |
A férfi nem kapott munkát így június elején hazaérkezett a hazájába. Telefonon tartották napi szinten a kapcsolatot. Május elején a nő alkalmi munkát kapott. Egy idős beteg asszony üzent neki, hogy vállalná e, hogy vezeti a háztartást. Elvállalta. Kellett a pénz. Mosott, főzött, takarított. Nem tudott sokat adni az asszony, de az is sokat jelentett anyagi szempontból. Ételre nem volt gondja, mert azt
A nénivel jókat beszélgettek. Régóta ismerték egymást, szinte gyerekkoruktól kezdve, csak a nő fiatalabb volt néhány évvel.
A néni, amikor elmesélte a nő tudta, hogy igaz, mert egy évvel a megismerkedésük előtt álmodott a férfival és a férfi is a nővel ugyanazon az éjjel. Ott találkozott a lelkük először álmukban.
33
A nő elhitte, de nem gondolta akkor még, hogy hosszú évek telnek el addig és mégse történik meg.
Mondta a néni, hogy menjen el a férfihoz pár napra, mert látta mennyire szomorú a nő. Másnap utazott.
A ház ajtaja nyitva volt. Amikor belépett egy férfit látott a tévé előtt ülni a széken.
- Igen, jó helyen jársz, én a bátyja vagyok. – felelte kedves hangon.
- Tudod, én ki vagyok? – kérdezte tőle a nő.
- Igen tudom. Te vagy az öcsém nagy szerelme. Már sokat hallottam rólad, mert az öcsém másról sem tud beszélni csak rólad. Nagyon szeret téged.
- Jöttem meglátogatni benneteket, ha nem baj.- mondta a nő.
- Nem baj. Örülök, hogy itt vagy. Isten hozott! Az öcsém fél óra múlva jön. Taxizik. Most az a munkája. Édesanyám már alszik, vele holnap fogsz találkozni. Korán lefekszik, idős már.
Hirtelen sunggal jött a férfi, de amikor a küszöbre tette a lábát és meglátta a nőt, olyan meglepődött arcot vágott, hogy tátva maradt a szája. Pár másodperc múlva, hirtelen kifordult az ajtón és telefonált.
A nő köszönt neki, de nem is fogadta a köszönését. A nő kiment hozzá az ajtó elé és próbálta átölelni, de a férfi kitért az ölelése elől.
- Nem jókor jöttél. –szólalt meg a férfi, mikor befejezte a telefonálást.
34
- Most már maradj, ha itt vagy! – felelte. Készíts össze a legszükségesebb tisztálkodási dolgokat, megyünk szállodába. Ott alszunk, az egyik olasz barátom itt van és több ágyas a szoba, amit kivett.
Az olasz már várta őket. Bemutatta egymásnak őket a férfi. Nagyon késő volt. Aludni tértek.
A férfi még oda szólt a nőnek.
A férfiak hamar elaludtak. A nő nehezen tudott elaludni. Nem ilyen fogadtatásra számított. Azt hitte a férfinak is hiányzik. Azt gondolta ez a férfi nem is szereti, ha ennyire nem örült az érkezésének. Rettenetesen fájt a lelke. Mardosta a szerelem fájdalma. Szinte elviselhetetlenül. A szíve majd kettészakadt, úgy feszítette a mellkasát.
Három óra elteltével a férfi kereste és meglátta a teraszon.
Egymással szemben álltak, pár méterrel arrébb a férfi.
- Most taxival elmegyünk a kávézóba. Megkávézunk. – közölte a férfi.
Elindultak. Kiszálltak a kávézónál. Az olasz bement kikérni a kávét.
A férfi még mindig nagyon ideges volt.
- Hívok neked taxit és haza mész anyámékhoz. Most nekem el kell menni, munkát intézünk az olasszal.
- Te nem szeretsz engem. – mondta a nő. Nézzél bele a tükörbe és köpd szembe magad, amiért annyi mocskot megtettél velem eddig. A pénzem az jó volt. Az kellett.
35
Nem válaszolt semmit. Megitták a kávét. Taxit hívott a nőnek. A taxissal közölte a címet, a taxit nem fizette ki, mert ő is ott dolgozott. A nőnek nem mondott semmit. A nő beszállt a taxiba. Visszaérkezett a házhoz.
A háziak felébredtek. A férfi anyját kedvesen köszöntötte a nő.
- A fiam nagyon szeret téged, csak nem tudja kimutatni az érzéseit, sohasem tudta. Meg egyedül van húsz éve és nehéz neki megszokni, hogy tartozik valakihez. Meg látod olyan szegény körülmények között élünk. A fiam szégyelli előtted.
- Pihenj! Aludj egy nagyot, látom eltörődtél az úton és keveset aludtál. Aludd ki magad! Ha kipihent leszel, beszélgetünk.
A szívével voltak ritmus problémák. Egyszer olaszban is rosszul lett, akkor is a lelkifájdalomtól, ami a szívére nem tett jó hatást. A férfi megijedt. De azt mondta nem hív mentőt, mert akkor az albérletet elveszítik. Vizet adott neki és kinyitotta az ajtót. Így lett jobban. De magában megjegyezte, hogy milyen ember a férfi, ha most olyan baja lett volna, hogy meghal, amiatt, hogy nem kerül kórházba. Lehetett volna nagyobb baj is belőle. Még másik alkalommal is rosszul lett szintén a lelkifájdalom hatott a szívére, akkor már tudta a férfi mit tegyen, de ezúttal is megijedt.
A bátty azonnal telefonált az öccsének, mert megijedt nehogy baja legyen a nőnek.
- Mikor jössz haza? – kérdezte az öccsét.
- Még nem tudom. – válaszolta.
- Ne hívjál mentőt!- szólt a nő. Jobban vagyok.
A háziak még aludtak. Tíz órakor ébredtek. A mama tett fel kávét, sütött szalonnát és tojást.
36
A konyha valamikori fehérre festett falát szürkeség fedte a kályha és dohányfüsttől. A mennyezete feketére volt kenve. Azon nem látszott. Régi szereltségű, jó minőségű fából készült szerkezete volt.
A rekamié végében kis asztal állt. mellette két szék. Konyha asztal nem volt. Az ágy előtt perzsaszőnyeg, kellemes halvány zöld színekkel. Modern fehér járólapot raktak le, csak a kályha előtt tört össze néhány darab. Jelezve, hogy fát vágtak rajta. Kis szőnyeggel borították ne lássák.
A szegényes lakrész egy nagy hosszú ház első lakása volt. A hosszú épületben még három lakás kapott helyet. A ház nemrég még a férfi családjának tulajdona volt, de az apja halála után el kellett adniuk, mert nehéz anyagi helyzetbe kerültek.
A férfi évekig olaszban zenélt. Amióta hazajöttek ő is hazakényszerült.
Az épület után állt még egy külön álló ház, szembe pedig egy ház volt még. Zsákutca volt. Kevés szomszéddal.
Ritka jó szomszédság alakult ki közöttük. Mind egyforma szegény ember. Mindenben segítettek egymáson. Jó emberek voltak. A nő később megismerte, megszerette őket, ők is őt.
37
Addig, amíg el nem ment a szaga, a kertben ültek le a fatuskókra a mamával és beszélgettek.
A bátty elment a barátjához. Este későn keveredett haza, részegen.
Annak ellenére intelligens embernek tűnt. Különbözött a két testvér. Beszédje is kedves, jó lelkű embert mutatott. Tisztelettel beszélt a nőhöz. Elmesélte az életét, hogy elrontotta, mert nem tudott leszokni az italról, pedig nagyon szerette a szép feleségét és a kislányát.
Akkor is sírt mikor mesélte a nőnek. Még azt is hozzá tette, hogy ne higgyen az öccsének, mert hazudik, és főleg ne adjon neki pénzt.
Sok nőt becsapott már és azért vágtak bele karddal a lábába és lőttek bele, mert az egyik asszony beleszeretett és a fia elégtételt vett, mert az asszony összes pénzét kicsalta. Akkor majdnem meghalt a férfi, kevésen múlt az élete.
Munka után beült a kávézóba és megevett egy süteményt és kávét ivott. Ennyi öröme jutott. Festeni is dacból kezdte magát, mert nem tetszett a nagymamának. Neki örömet adott, hogy jól nézett ki.
Nyolcvan évesen is festette magát és lakkozta a kezén, lábán a körmeit. Szinte két naponta megtette. Mindig más színűre, mint előzőleg kente. A nő nézte a megszokott mozdulatokat.
Bementek a házba. A mama megmosta a húst és feltette főni pörköltnek. Rizsát főzött hozzá.
A nő hamar megszerette. A mama is őt. Amikor kész lett az ebéd, megebédeltek. Olyan félve, szinte suttogva szólt a nőhöz.
De a fiamnak ne mond, mert nagyon nem szereti, ha jósolok, mert nagyon, de nagyon babonás.
38
- Várj, főzök kicsi kávét, zaccosat.
- Jó.
- Itt a kávé, idd le kicsi levet a zaccról.
- Na, most már jó lesz! – nyugtázta.
Felvette a kistányérról a csészét és fogvájót húzgálva a zaccban nézte, hogy mit lát benne. Ekképp kezdte a mondókáját.
- Szerelem van köztetek. Az Isten egymásnak teremtett benneteket. Válaszút elé érkezel. Egyik úton áll egy férfi, ha azt választod, akkor a fiammal maradtok barátok. Ha a fiamat választod, együtt mentek hosszú útra. Te egyszer még ide vissza fogsz jönni. Látok egy házat, ami az új otthonod lesz, a tied lesz. Pénzforrás több felől jön. Egy folyamatos és kisebb összegek. Hamarosan elmész innen, mert el kell menned, sors akarata. Könnyeket látok. A fiam sírni szokott a hiányod miatt, de nem mutatja ki az érzéseit, pedig szenved. Szeret téged, mélyek az érzései, de visszafojtja. Nem akar csalódni. Sokat csalódott az életben. Bezárta a szívét.
Ezután a nő elmosta a csészét és ült az ágyon és átgondolta, amit hallott. Érezte holnap megérkezik a férfi délelőtt tizenegy órakor. Megemlítette a mamának.
- Én érzem, holnapra itt lesz, délelőtt tizenegy órakor jön. Nagyon érezték a férfival egymást. Erős volt a kapocs, ami összekötötte őket.
Este nézték a tévét. A nő nem is figyelt oda, a férfi járt az eszébe, várta a holnapi napot megérkezzen.
A nő is hamar elaludt. Reggel kipihenten ébredt. Nyoma se volt a fáradtságnak. A háziak kicsit később ébredtek. Mama kávét főzött. Elszívtak egy cigarettát és előkészült az ebédhez. Felkészítette. Mesélte a fiatal éveit, akkor még milyen jó, boldog élete volt.
A nő az órájára pillantott. Tizenegy órát mutatott. Felnézett és látta a férfit nagy sunggal eljönni az ablak alatt. Rögtön félrecsapta az ajtóra felrakott függönyt. Tódultak a legyek is utána. Odalépett a mennyezetre szerelt zsinóron lógó villanyégőhöz és a zsinórra erősítette a ragacsos légyfogó szalagot.
Nem köszönt senkinek. Leült az ágyra és onnan osztotta a parancsokat.
39
A nő odament a férfihoz, elé guggolt. A férfi kezébe vette a nő arcát és megpuszilta.
Meghozta a sört az anyja. Megebédeltek. Beszélgettek egész délután, közben a férfi kortyolgatta a sört. A bátyja elment a barátjához és mondta ne várják, mert nem jön haza pár napig. A mama korán aludni tért.
- Igen észre vettem. – felelte a nő.
A nő az illemhelyről jött vissza a házhoz, amikor egy fűcsomóba beleakadt a papucsa és kishíján elesett. Lejtett az út a házig az illemhelytől. Alig tudott megállni. A ház falát érintette, így nem esett el.
A mamával felkészítették az ebédet. A férfi is beérkezett a kertből.
Kimentek a kertbe és a férfi mutatta, hogy minden gyomot kiszedett. Ott is, ahol a nő papucsa beleakadt a fűcsomó hosszú szárában.
- Igen, jó lesz! Köszönöm, drága vagy! – mondta és megölelte a férfit. A férfi magához szorította és megcsókolta. Finom és puha volt az ajka.
- Gyere, öltözzünk fel, bemegyünk a városba. –szólt a férfi. Vennünk kell húsokat, mert délután jön a nagybátyám, meg akar ismerni téged.
Taxival mentek. Kicsit sétáltak az utcákon. A nő ismerkedett a várossal. Szép erdélyi város, ősrégi épületekkel, mindenünnen a történelem tekintett vissza rá.
40
Szép érzéssel töltötték el a nőt. Valamikor magyar városként működött, de a történelem a jelenlegi helyzetre terelte az útját, csak Isten tudja a miérteket, hogy minek miért kell történnie, és miért úgy, ahogy történt.
Bementek a marketbe és bevásároltak. Különböző félig kész húsokat vettek, ami be volt fűszerezve. Vettek még néhány dolgot és fizettek. Taxival mentek haza.
Hamarosan megérkezett a nagybácsi. Az ajtóban feltűnt kicsi, töpörödött alakja. Hajlott háta, kemény hátrahagyott évek súlyát mutatta. Fehér haját kalap fedte. Kedvesen köszöntött mindenkit. Letette az asztalra a bort, amit saját maga készített, az otthonában termesztett szőlőtökékről, otelló szőlőből.
A férfi bemutatta a nőt.
- Köszönöm szépen! Örülök, hogy megismerhetem. – válaszolt a nő.
- Rendben, de tényleg ne legyen több, mert nem lesz jó, ha sokat iszol. – felelte a nő.
Beszélgetést a nagybácsi és a mama emlékezése adta a régmúlt időkbe mentek vissza. Közben a bátyja is hazaért a férfinak. Furcsa mód nem részegedett le. Lehet tudta, hogy itthon is lesz itóka. Rögtön le is húzott egy kétdeci bort. A mama is szerette a bort. Mindenki borozott csak a nő nem. Ő nem ivott semmit ott sem és máskor sem. Nem szerette az italt. Még a szagát is utálta.
Megeredt a nyelve. Jó kedvvel kért figyelmet a családtól.
- Ezt a nőt feleségül veszem. Jövő ősszel esküdünk. Addig a következő újborból tegyen el ilyen finomat, mint amit most hozott. A családból mindenki itt lesz. Sütünk húsokat, főzünk tyúkhúslevest. Tortát rendelünk. Mulatunk három napig.
41
Észre sem vették úgy elszaladt az idő. Este elköszönt a nagybácsi. Taxit hívott és távozott.
Mama odament a nagybácsi asztalán hagyott kávéhoz és meg akarta inni.
- Hozzá sem nyúlt! – felelte az anyja.
- Na és? Nincs elég kávé? Főzzél frisset, ne a más kávéját idd meg, akkor sem illő, ha nem nyúlt hozzá. Dobd ki! – mondta indulatosan a férfi.
A nő félve szólalt meg, hogy nincs víz. Szeretne megmosakodni.
A szomszédból hozta a férfi a vizet, mert az udvarra nem volt bevezetve a rendszer.
- Jó. Csak megkérdeztem, hogy lehetne – e vizet hozni, mosakodni. – felelt bátortalanul a nő.
- Nekem, Te ne mond meg, mit tegyek! – förmedt rá a férfi.
Aztán nyúlt a telefonja után és telefonált. Kis idő múlva a rendőrség lépett be az ajtón. Kérték a nő iratait. Rendben találtak mindent. A férfi közben súgta a nőnek.
A rendőrök elmentek.
- Bejelentettelek erre a címre. – mondta a férfi.
Tovább iszogatott. A nő lefeküdt az ágyra. A férfi ekkor újra kezdte a szidalmazást.
- Menj el innen! Nem akarom, hogy itt legyél! Nem akarok veled élni. Mindennek elmondta csak jónak nem.
42
Kis idő elteltével a mama ment ki hozzá.
- Nem megyek. Nincs, értelme újra halljam a szidalmazását. – válaszolta a nő elkeseredetten.
- Gyere be én miattam. Nem tudom elszívlelni, hogy itt vagy kint éjjel az utcán. Gyere és feküdjünk le aludni, mert fáradtak vagyunk. Reggel beszélünk.
- Bántotta magát? – kérdezte a rendőr, aki olaszul tudott.
- Nem, csak a karomat szorította meg.
- Szedje össze a csomagjait és bevisszük. Magát akarjuk védeni, mert látom, a barátja be van rúgva és nem szeretnénk már itt hagyni magát, mert külföldi.
Bejött az a rendőr, akivel olaszul tudtak beszélni. A nő keveset tudott olaszul, de megértették egymást mutogatással egybekötve.
- Szüksége van valamire? Tudok hozni, ami kell.
- Igen, köszönöm. Cigarettát, ha hozna és papírzsebkendőt. – kérte a nő.
- Nagyon köszönöm. – mondta a nő hálásan.
- Reggel itt lesz a parancsnok, már telefonáltam neki és elmondtam mi történt magával. Ő magyar és érteni fogja, amit elmond majd. Addig próbáljon kicsit aludni. Aludt egy keveset.
43
Kis idő múlva a parancsnok hozott péksüteményeket és ásványvizet az útra.
Megbeszélte a parancsnok a nagynénjével, aki a határ melletti városban lakott, hogy küld egy magyar nőt, akit haza kell vinnie kocsival Magyarországra.
Lefényképezte a nőt és átküldte a nagynénjének, hogy felismerje, ha megérkezik.
Kikísérte a buszhoz, felültette rá. A sofőrnek mondta figyeljen rá, nehogy baja essék, mert fáradt és a szívével is gond van. A sofőrnek kifizette a jegyet és a járatot. A busz Kolozsvárra a járatig vitte. Ott kellett átszállnia a járatra, ami Nagyváradig ment.
A parancsnok megadta a telefonszámát a nőnek. Lelkére kötötte, hogy hívja fel, ha hazaért. Tudni szeretné rendben hazaért e.
A parancsnok pénzt adott a nőnek, ha valamire szüksége van, vegye meg.
A buszon végig bóbiskolt az úton. A sofőr az első ülésre ültette, hogy lássa, mi van vele. Párszor kérdezte, hogy jól van – e. Félúton rosszul lett. Hányingere volt a fáradtságtól. A sofőr adott neki frissítő kendőt és mentes ásványvizet.
Megérkeztek Nagyvárad vasút állomására. Ott várta a nagynéni, ki rögtön megismerte. A vejével és a lányával érkezett. A nagynéni vejének kocsijával jöttek. A nő odaadta a pénzt benzinre, amit a parancsnoktól kapott. Nem akarta elvenni, de a nő erősködött, így elfogadta.
Az utat végig aludta a hátsó ülésre ültették. Két várossal voltak a szülőföldje előtt, mikor megcsörrent a telefon. A nő kinyomta, mert a férfi volt és nem akart vele beszélni.
A férfi addig csörgette, amíg fel nem vette.
- Mindjárt otthon vagyok.
- Miért mentél el?
- Nem emlékszel? Elküldtél és kétszer hívtad ki a rendőrséget. De ne hívjál többet, mert nem vagyok rád kíváncsi. – felelte a nő.
- Semmire nem emlékszem. Anyám mondta, hogy csúnyán viselkedtem veled. Sajnálom, ne haragudj!
Haza érkezett. Az anyja a kapuban várta őket. Megköszönte nekik, hogy hazahozták a lányát. Telefonszámot cserélt a nő és a nagynéni. Párszor hívták egymást, de azután abba maradt. A nő mindig hálás szívvel gondolt rájuk.
Véghelyi Péterné |
összhangját nagy lelki együtt járás is követi. Tanárok sétája, amikor kart karba öltve lépegetünk a hosszú folyosókon az ebédlő, vagy a kápolna messzeségébe. A nagy intézet földi erkölcstelenségeken túl is átragyogó impozáns, jó hírű, előkelő iskolává nemesül, ahol rangos, jelent megjobbító, s jövőt megalapozó növendékek testi fülekkel nem hallható, ám lélekben visszhangzó folyosóbeli zsibongása tölt meg. E növendékek elhallgatnak, fejüket biccentve köszöntik a nagy tekintélyű tanítónőt, aki mosolyogva elhalad mellettük, s aki mindenik életét ismeri, jellemét követi, s gondja van ügyesbajos dolgaikra. Délceg alakját csak a kápolnába belépve látom meghajolni, amikor teljes felsőtestét megdönti az aranyszínűre festett tabernákulum irányába, s ilyenkor beszélgetésünk hirtelen megtörik.
– Dicsértessék és áldassék a legméltóságosabb Oltáriszentség most, és mindörökkön örökké Ámen.
Lassan ágyára ül, kifárasztotta a sok beszéd, mohó kíváncsisággal beszéltettem, hogy halljam, hogy tanítson, formáljon, értsen, hogy taníthasson. Beszélgetéseink során sokat kérdez, ez talán tanári jelleméből fakadó beszédvezére, mert hozzám formálja válaszait, amiben mesterien illeszti össze a mondatokat, fűzi ékes magyar nyelven egymásra a szavakat, melyeket nem fárad meg keresni. Gyakran gondolkodnia kell, s ilyenkor mentegetőzve mondja:
– Nem mindent, hiszen volt olyan, amivel ő nem értett egyet, de nem vallásilag, vagy erkölcsileg. Mi közéleti emberek voltunk, nagyon tevékenyek. Párttag én
soha nem voltam, de közéleti ember mindig, ami kötelességem volt, ahogyan a kalocsai nővérektől megtanultam. Az emberekért dolgoztunk. Akkoriban nem volt ilyen pályázati rendszer, mint most, hanem olyan kunyeráló rendszernek mondanám – kuncog a kifejezésen maga is. – No, inkább könyörgő – keresi nevetve a szebb szót a korrajz kontúrjához. – Amikor lakást akartunk építeni, rendszeresen jártam és kértem a tanácselnöktől, s amikor megelégelte, kifáradva annyit mondott.
– Elvtársnő, hagyjanak már békét nekem evvel a lakással, meg házzal. – De én úgy gondoltam, ha meg lehet szerezni kitartással, akkor miért ne, hiszen csak állhatatosan kell kérnem. Minden ügyet ilyen lelkülettel képviseltem, legyen az a sajátom, vagy másé, az iskoláé, a tanítványoké, egyszóval az embereké, akik hozzám fordultak. Ezzel telt az egész életem.
– Ilonka néni, akkor képzelje el, hogy amikor majd Isten előtt áll, akkor mi lesz majd az a dolog, amit felhoz minden helytelensége eltörlésére? Mire a legbüszkébb az életében? – teszem fel a kérdést, s szavaim kimondásának pillanatában már meg is bántam, ó, mennyire nagy kutatást kértem most a Tanárnőtől, mennyi sok mindent kell hirtelen átfutnia, szinte fel kell emelkednie élete fölé, hogy letekintve meglelje a legtündöklőbb részletet. Nos, tapasztalatlan, a bölcsülés iskolájában lemaradó, szekundázó eszem tévedett, mert Ilonka néni azonnal odavetette büszke, erős tekintettel.
– Hát, hogy megalapítottam a Karitászt.
– Ilonka néni, az emberek ilyenek, nem tudják az önzetlen jóságot sokáig elviselni, mert az sok mindennel szembesíti őket. Valahol minden tartós jóságot művelőnek ez a sorsa, ezt tapasztalatból tudom magam is. – próbálom vigasztalni saját rosszakaróimra gondolva, és arra az erőre, ami mégis képessé teszi az embert arra, hogy a kalocsai nővérekkel mondja és tegye, akár névtelenül is, minden emberi elismerés nélkül is tovább, egészen a sírig úgy, hogy senkinek ne ártson, senkinek ne rója fel a gonoszságot sem. Bárha tudná a Tanárnő, hogy most is leckét ad, s hogy újsütetű növendékeként szorgalmasan jegyzetelek és felszántják szavainak láthatatlan betűi a lelkemet, s úgy érzem, mintha több énem lenne, akik mindig perlekednek velem, de nekik nem én válaszolok, mert aki választ ad, az most Ilonka néni hangján tesz rendet e feleselgetés zűrzavarában, beszüntetve ezt a belső vitálódást a lelkemben. Tudom, hogy így igaz, úgy jó, és helyes, ahogyan ő mondja. Erről ismerszik meg a jó és hiteles Tanító, mint amilyen Ilonka néni is.
Mellkasa megemelkedik, mintha a szívét szabaddá akarná tenni arra, hogy onnan teljesen kimondhassa azt, ami benne ég, mert zsarátnokát nyugalmasabb éveiben is őrzi, ám bármikor képes arra lehelve újra lángra lobbanni. Most szavait kimondva engem lobbantott lángra, mint egy jó tanár.
– … tablón?
– Igen, a tablón. Nem volt az osztályunk tündöklő osztály, de hát szép csöndesen dolgoztunk.
A levél feladóját Rózsának hívják.
– Én örömömben sírok – mentegetőzik Tündér Ilona néni. – Gyerekkoromban is nagy síró voltam… – nevetve mondja – mindenért tudtam sírni.
– Látja, ezek a menetjegyei a Mennyországba, nem a földi kitüntetések műrózsája. – Fájó pont, az odaítélt, de mégis ellopott Szent Erzsébet rózsája. – Ugye, már nem bántja az a másik rózsa, hiszen ez élő, nem ellopható, nem elirigyelhető, mint amaz.
– Az bánt, hogy azok, akik körülöttem voltak, irigyek, hogy így mondjam és nem értem, mert ők is ugyanabban a korban éltek, mint én.
– Ilonka néni, de hát Szent Erzsébettel is ugyanez történt. A jósága a közvetlen környezetének irigységét váltotta ki. Irigyelték tőle azt, hogy mert jó lenni. A
bátorság, az hiányzik az emberekből, mert a szívében mindenki jót akar, ám aki tevékenyen és kitartóan cselekszi a jót, nem csak akció szerűen, annak előbb-utóbb életformájává válik, ahogyan Tündér Ilona is megtündérült az állandó jótettek által. A Tündérek pedig világítanak a sötétségben.
Nézem Ilonka nénit, a Tündér Ilonát és sután vigasztalni próbálom.
– Gondolod?
– Gondolom és tapasztalom a saját bőrömön magam is. – most már kacagunk és hangunkat szürkíti egy kis kajánság is
– Én meg azt tapasztalom, hogy gonoszabb lett.
„Ki vehet el tőlem valamit? És szegényebbé ki tehet engem? Mindenemet magammal hordom, Ha nem vesztem el a tiszta lelkem, és szeretetemet. Jézus szívé-be zár születésed napján szerető lélekkel: Ilonka.”
Azt mondják, hogy a régi idők elmúltak, és az egy más világ volt, és megváltoztak az emberek is. Magam ezt úgy látom, hogy nekünk kell a változásokkal szemben ellenállóbbakká lennünk és ennek egyedüli útja az lehet, ha visszaszerezzük újra a tiszta lelkünket, mert az az emberi formánk, és megtanuljuk a tiszta szeretetet, amihez jó és igaz Tanítók kellenek. Iparkodnunk kell, mert ők hamarosan elköszönnek, s mi piszkos lelkű és szeretetlen világban maradhatunk, ahol nem lesz értelme semminek.
8. HAZAI
TÁJAKRÓL
SZEGZÁRDI NAGY
VENDEL IRODALMI MÜINTÉZETÉBŐL
SZEGZÁRDI NAGY
VENDEL : KÖSZÖNÖM NEKED HATVANKILENCSZER KEDVES
FACEBOOKOZÓ LISTATÁRSAK, ÍRÓ ÉS OLVASÓ BARÁTAIM, ÉS MINDNYÁJAN ....KIK ÍRTOK NEKEM!
Hálás szívvel
megköszönöm mindenkinek a kedves gratulációkat,
zenés linkeket, verseket, videokat, és képeslapokat, amelyeket születés napomra
kaptam Tőletek. Olyan sokan felkerestetek akár telefonon, skypen, e-mailekben ,
vagy személyesen, hogy elnézést kérek mindenkitől, csak így, egyben tudom mindegyikőtöknek
megköszönni a kedvességét, és az
odafigyelését. Köszönöm szépen.
Nagyon jól
esett.
Ez
számomra egy tükör volt, hogy mennyien szeretnek, és nincs egy
rosszakaróm , haragosom sem, hiszen ők nem írtak , tehát nincsenek.
Még a kritikusok is csendben maradtak.
Sokan bíztattak
a további írásra, és megígérhetem, hogy
mindaddig olvashatjátok írásaimat, míg a
teremtő megengedi hogy értelmes gondolatokat tudjak leírni a kezemmel.
Hálás vagyok mindenkinek, majd megadózok érte.
Írásaimat továbbra is megtalálhatjátok a facebookokon, a „megszolalok.blogszpot”-on és a
MEK oldalain mint e - könyvek.
Mindenkinek jó
olvasást kívánok, és várom a
visszajelzéseket, mivel ezekből táplálkozom, és építkezem.
Hálás
tisztelettel, kézcsókom a hölgyeknek, baráti kézfogás az uraknak.
Szeretettel
: Vendi.
A ROSSEB
SAROKBÓL, egyebet nem mondhatok.
..............................
HATVANKILENCSZER
megköszönöm Neked,hogy számon
tartottad a számot,misztikumát e
számmisztériának,s az egész
hisztériának,és, hogy számon
tartottad a szádat,s csókkal
köszöntötted orcámat,legszebbik
napján e világnak,orgonanyitogató
felsíró éjszakának 2023. Május
tavaszának, elcsendesült hajnalán. Köszönöm
édesanyám,azt, hogy
megszülettem,az új élet
Neked fájt,nem pedig
nekem.HATVANKILENC évet megéltem,nem vagyok rá
büszke,fájón emlékezemidő előtt
elhunytiker
testvéremre,még ma is
élhetne. Sokfélét
megértem,sok mindent
elértem,sok mindent nem
értek,életemben
többszörörültem és
féltem,köszöntsél rám
kupát,még jónéhány
évben. Azt gondolod
rólam,jól
megöregedtem,öreg
fateknőkéntde
megrepedeztem,haszontalan
lettem. Külsőmre
tekintve,arcom vonásaimélyre
bevésődtek,gerincem
meghajolt,mindenki előtt,hajam deres
lett, fogam mint a cirkusz kerítése,szemem fénye
kihült,de itt legbelülmég dobog meleg
szívem,rendíthetetlenül. Vannak akik már
régen elhagytak,akaratukon
kívül, Rúzsamájban , a temetőben laknak,magukban régen
eltemettek,akadnak olyanok
is, kik már elfeledtek,de sok- sok barátom
van,akik
köszöntenek. Ez azévforduló
arra is jó, hogy előhozza azokat, kik nem minden nap velem foglalkoznak.Holnap már
munkanap lesz, és rám telepedhet a műemlék felügyelet. nekirugaszkodom
újra az éveknek,nem fejezem be
addig,míg oly sokan
szeretnek. Többek
csodálkoznak,hát ez még él?hagy talán időt
nekem a teremtő,hogy befejezzem
mi kiróva van,penitenciámmal
együtt élvemegtisztítom
magamtól magam magam,hogy tisztán
élhessek,s ilyenkor
teljes búcsút nyerek. csak akkor
hagyom abba,ha én mondom,
elég volt.Felnézek az
égre,bocsánatot
kérve,tudom ekkor
apámharagudna érte. S akkor dobok egy rézpénzt,ezért vigyen át
a túlsó partra,az ügyesen
ravasz révész. Ekkor
elindulhatokmagamnak előre,a másik
oldalon,örökké tartómagányos
utamon.
SZEKSZÁRD,
2023. 05.07. SZÜLETÉSEM NAPJÁNAK
HATVANKILENCEDIK ÉVFORDULÓJÁN. HÁLÁSAN
KÖSZÖNÖM A KEDVES KÖSZÖNTÉSEDET!
VENDI, MAGÁNZÓ,
A ROSSEB SAROKBÓL
Arcom kerek,SZÍVEM RAGYOG,ha keresnél,én még itthon
vagyok.
Várlak benneteket
a diófám alatt, vigyetek egy vendi könyvet a javából, hadd terjedjen, ne
maradjanak egy helyen.
E- mail:
nagy.vendi54@gmail.com
............................
MÁJUS 7. LEGFONTOSABB NAPOM SZEGZÁRDI NAGY
VENDEL: 1954 05 07 Édesanyánk,Kicsiny,
törékeny asszony,Éppen
hatvankilenc éve,Felnézett az
égre,Enyhülést
remélve,A szenvedésre.S a szerelemnekLegszebbik
havábanOrgona
nyitogatóLangyos
májusábanCsendes
éjszakánakFelsíró zajábanKettő fiat
szültMaga, és az
IstenDicsőségére.HasonlatosanSaját képére.AZ ISTEN ÁLDJA
MEG ÉRTE. 2023. május
7.-én.
A VERS HANGOS LINKJE ...
ELMONDJA: ILOSVAY EGYED KATALIN
https://www.youtube.com/watch?v=dtjzNW7o8Eo
..........................................
SZEGZÁRDI NAGY
VENDEL :MÁJUSI
FAGYOSSZENTEK SZERVÁC, PONGRÁC,
BONIFÁC,Fagyoskodik a
világ,fázik a
barackvirág,reszket a
cseresznyeág,szirmokat ráz
le a szél,visszajőni akar
a tél,repdesni vágy a
potrohos méh,bibékre szállni
remél,kék színű a
tavi béka,nászra vált a
tavaszi éj,Májusi eső
aranyat ér,fagyos
szenteket elűzi a szél. SZEKSZÁRD,
MÁJUS 11...................................
SZEGZÁRDI NAGY
VENDEL : PÜNKÖSDI
RÓZSAFA A Pünkösdi
rózsafagircses -
görcsös ága,vastagja,
soványakihajt az
utcára,bimbót hozó
ága. Büszke legény
látja,felé nyúl az ága,levágja
bicskája,lesz belőle tán
majd,papoknak
pipája. Gömbölyödve
hajlik,egy vaskosabb
szára,alakja
hasonlít,sánta
öregasszony,sétáló botjára,vak
öregembernek,kopogtató fája. Mégis a
legszebb tán,bimbózó virága,Pünkösdkor
kinyíló,piros
rózsaszála,ajándékba
kerül,babája hajába. Rózsafa
asztalkán,barnállik egy
váza,üresen vágyik
egy,nagy csokor
rózsára,vár az este
jövő,dalos
szerenádra. Elhalkul a
zápor,elcsitul az
árok,messziről
hallik már,jönnek a
barátok,fénylőholdfény
alól,csak egy legény
dalol,cigánybanda
húzza,álljunk meg egy
szóra,faluvégi
háznak,pislog az
ablaka,a mögött
megbújva,lesi a babája,reszkető
kezében,égő
gyertyaszála,szerelmes
szívével,várja a
kedvese,pünkösdi
királylány,lehet most
belőle. 2023. május
Pünkösdjén.... IRONIKUS
GLOSSZA SZEGZÁRDI NAGY
VENDEL: HIÁNYZOL Hiányzol,mint Katolikus
templomból a pompa,miséző pap
nyakából a stóla,Reformátusgyülekezetből
a puritán forma,Zsinagógából a
felolvasni való tóra,fehérre meszelt
falakról az utálatos kép,amelyik ott
lógott sokidők óta,Jézus vére
fröccsent elárvult keresztjére,hitbuzgó
keresztények erekjéje,hiányzol,mint Pilátus
páncélja alól a tóga,mi felmenthetne
a vádak alól,ezt ígérte a
hatalmas Róma,a vádak
sora álnok hazugság,a féligazság
gazság,az ígéret
beváltása adósság,hiányzol,mint maró lúg,
spiritusz, a vitriol,erő a
spirituálékbólbili az ágy
alól,boroshordó
dugója a lyukból,mi is hiányzik
végül is leginkább?ki vannak rakva
mustrára a szavak, tetszés szerint
válogathatsz,erre kanálszám
szedhetnénk a ciánt,az igazság,hiányzol,mint éltünk
éltetően szükséges léte,BÉKE! 2023. 04. 28.................................
01.
Szegzárdi Nagy
Vendel Hiányzol című versét elmondja: Ilosvay Gusztáv
https://www.youtube.com/watch?v=0upylgt-eos
Mellékletek
terület:
YouTube-videó
(Szegzárdi Nagy Vendel Hiányzol című versét elmondja Ilosvay Gusztáv) előnézete
ELHANGZOTT,
2023. MÁJUS 14. RÁDIÓ MOZAIK SYDNEY,
AUSZTRÁLIAMOTTÓ, KÉRTEK
RÁ DIÓT? TÖREDÉKEKBŐL ÁLL ÖSSZE AZ ÉLET
EGÉSZE!
************************************************* 9. TÚL AZ ÓPERENCIÁN
KOLOZSI
ERZSÉBET - AUSZTRÁLIA :AUSZTRÁLIA
KORAI TÖRTÉNELME, CSEVEGŐ STÍLUSBAN
TÓTÁGAS
PODCAST - XVII. RÉSZ Podcast 33.
Aranyláz Victoriában - Walhalla
https://youtu.be/FyfI2VxuC28
Kinek mi jut
eszébe, ha ezt a szót hallja Walhalla?
Aki
operakedvelő, vagy aki esetleg szereti a
germán mondákat, az tudja, hogy Walhalla a halhatatlan hősök lakhelye. Ezek után járt e valaki
Walhallában? Élőkre gondolok, nem
csatában elhunyt hősökre természetesen.
Mi köze van
mind ennek a Victoria-i aranylázhoz? Nagyon is
sok!
Kolozsi Erzsébet
Tehát szép
sorjában:
Hallom én a kritikát, miért mindig csak a NSW
aranyásással foglalkozom, mikor sokkal nagyobb
mennyiségű és sokkal több helyen
találták Viktoriában. Sőt, az aranyláz,
valamint az erre érkező
szerencsevadászok, a sokféle nemzetiség,
köztük rengeteg kínai, de magyarok is
alkották, és sajátosan
átformálta az egész államot.
185o-es években
Beeachworth, Castlemain, Bendigo, Ballarat, Daylesford, Walhalla voltak a fő lelőhelyek. A csúcsidőben hetente
mintegy 2 tonna, nem tévedés, 2 tonna arany
került a Melbourne-i pénzügyminisztériumhoz, ahonnan aztán exportálták
Britanniába. Jól jött ez ott nekik,
naná, mindenkinek jól jönne. Kifizettek belőle államadósságot és a19-ik század második felének kereskedelmi sikerének
ez is egyik alapja volt .
A podcast logója
1851-ben egy
német sebész-orvos, - igen orvos - aki
egyébként ásványkutató is volt, Dr
George Bruhn, útnak indult Melbourne-ből hogy a kolónia ásványi kincseit
felmérje. Ugye a németek alapos emberek
Ő volt az első aki a kvarc üledékben
annyi aranyat fedezett fel, amit érdemes
kitermelni. Útjáról és felfedezéséről nyilvánosan tudósított, így
elindult a lavina, özönlöttek az
emberek. Melbourne lakossága mintegy 10 év alatt 10 ezerről 123 ezerre nőtt! Az
akkori várostól délre létrejött egy
sátorváros, canvas citynek titulálták.
Csak
érdekesség, hogy maga Bruhn végül nem
Victoriában, hanem NSW - ben
telepedett le. A jó rend kedvéért
azért ott is talált még egy kis aranyat Braidwoodnál.
Arany
hírére a települések, városok
elnéptelenedtek, hajók teljes legénysége, ügyvédek, orvosok,
hajcsárok, tisztviselők mind - mind vándoroltak az arany felé mint molylepkék a
fényre.
Gondolhatjuk ez
a hirtelen nőtt embertömeg mennyi gondot jelentett, ellátás, lakhatás, közlekedés de ezzel
egyidejűleg adó gyanánt hatalmas összegek folytak be. Erre az időszakra tehető
az un aranyvárosok fénykora, ekkor emelték a presztízst sugalló ma a turisták által megcsodált épületeket.
Azért hozzá
kell tegyem, hogy doktorunk előtt is voltak akik aranyat találtak Victoriában,
pl. William Campbell, James Esmond vagy
Thomas Hiscock, de az általuk felfedezett
lelőhelyek kezdetben nem
kecsegtettek bányászásra alkalmas hozammal.
Ne gondoljuk,
hogy a bányászok békésen kapirgáltak egymás mellett. Azám! Nagy feszültségek keletkeztek, itt is,
mint ahogy a Lambing Flat zendülésről már előzőekben beszéltem. A legnagyobb
talán az Eureka stockade néven ismert, erről bővebben majd a következőkben
mesélek.
*Most inkább
egyik személyes élményünket osztom meg:
Utazásaink
során elvetődtünk Walhallába,- no ugye bár nem vagyunk hallhatatlanok -, mégpedig úgy, hogy, igazából nem készültünk
oda. Én is csak Wagner operából
hallottam róla előzőleg. Melbourne felé
igyekezve látom a térképen, - igen, én még szeretek papírtérkép alapján navigálni - hogy nem
messze az utunktól van egy Walhalla
település Mit keres a Victoria Gippslanden egy ilyen nevű
település? Nosza nézzük meg, kik laknak
ott ? Kicsit furcsa volt, hogy nem
hegynek fel hanem völgynek kellett menjünk,
de oda aztán jó kacskaringósan!
Az út végén elénk tárult egy nagyon kedves városka. Egy patak és egy
hegy, hegy közé van szorítva, az emberek
kénytelenek voltak domboldalra,
fecskefészek szerűen szinte egymás fölé építkezni. Engem egy picit az ausztriai Hallstatt-ra
emlékeztetett. Igaz itt nem só, hanem aranybánya volt anno.
Fénykorában
4000 embernek adott otthont, ma talán ha 20-an lakják. A temető
maga is érdekesség, úgy tűnik, mintha az embereket állva temették volna,
a helyszűke miatt. Ha van időnk, a
feliratokat böngészni, igazi nehéz sorsok tárulnak elénk.
Anélkül, hogy
turista csalogatónak hangzana, van még
egy pár érdekesség.
Pl. van egy
aranyos kisvasút, keskeny nyomtávú, lelkes önkéntesek tartják fenn, egész 2 mérföld, 3.2 km hosszúságban közlekedik.
Csodás a táj ahol zakatol. Műszaki érdeklődésűek - lásd férjem - ki nem hagynák a bánya túrát, ahol egy 8 km hosszú, majd
1000 m mélyen fekvő alagútba kalauzolják az embert és közben a korabeli gépeket
is meg lehet nézni. A városka közepén egy rotunda- körpavillon
áll, ahol a helyi zenekarok, mert volt
több, szórakoztatták a pihenőket. Korzózni nem
nagyon lehetett, sok út nincs, csak körbe ülni, hallgatni és csevegni.
Nekem a tűzoltóság
volt a kedvencem! Miután nincs akkora
talpalatnyi hely, ahova egy egész épületet a tűzoltókocsival be lehetne tenni, úgy
oldották meg, hogy a patakon pallókat fektettek át és erre építették a tűzoltóságot. Képzeljétek, egész 1961-ig működött, 12
tűzoltó látott el ott szolgálatot! Ma
persze múzeum.
Megigérem,
következőkben részletesen foglalkozom a
többi aranylelőhellyel, elsősorban Ballarat-al, ami az egyik fő aranyásó
központ volt, és a híres-hírhedt Eureka
stockade színhelye.
……........................…
Podcast 34
Mi a csoda köze
van Archimedesnek az aranylázhoz?
https://youtu.be/YDeJzfN5kAg
Aki kíváncsi,
annak elmondom, de igazából azt a címet is adhattam volna, hogy Eureka
stockade.
Az meg aztán
pláne mi fán terem?
Kicsit a végén
kezdem, igazából egy felkelésről van szó, de mégis a stockade ami cölöperőd, néven emlegeti
mindenki.
Mit emlegetnek?
Egy felkelést
aminek a demokrácia megalapozását tekintik itt Ausztráliában.
Kezdjük
sorjában:
Arról már volt
szó, hogy Victoriában sok helyen és sok
aranyat találtak. Jelenlegi téma a Thomas Hiscock által a mai Ballarat
környékén talált arany. Történt ez
1851-ben a Yarrowee völgyében Melbourne- től kb. 115 km re van észak nyugatra.
Olyan magas hozam volt már az első
lelőhelyeken, hogy ide is özönlöttek az emberek, zömében írek és kínaiak. A befolyó adó árán nagyszabású építkezés
folyt Melbourne-ben, abban az időben marvelllous csodálatos Melbournenek
titulálták. No igen, ezek után
képzelhetjük, mekkora felháborodás kísérte, amikor az amerikai filmcsillag Ava Gardner aki így 100 év múlva Melbourneben forgatott az
1950-es évek végén úgy jellemezte, hogy a tökéletes helyszín a világ vége
megfilmesítésére.
Bezzeg mikor
ott volt a sok arany ! Mindenki részesülni akart, természetes, de itt is voltak
akik keresték, voltak akik találták, voltak akik elvették, lefölözték vagy
akarták. Ezért tört ki a bányászlázadás.
Az akkori
kormány, két intézkedése is nagy ellenszenvet, finoman fogalmalmazva, valójában inkább elkeseredett dühöt váltott
ki. Az egyik, hogy megtiltották az
alkohol árusitást a területen. Képzelhetjük, ez ma sem lenne túl népszerű A
felzúdulálás azt eredményezte, hogy
megengedték ugyan az árusitást,
de engedélyhez kötötték, ami persze
pénzbe került. A kocsmárosok erre
megemelték a szesz árát . Ezt a bányászok
megint nem szerették, virágoztak az illegális szeszfőzdék.
Ami pedig
tényleg kiverte a biztosítékot, pedig
az, hogy aranyásó engedélyek árát
háromszorosára akarták emelni. És
ráadásul az eddigi havi ellenőrzést kétheti majd heti váltotta fel. Gondolom az
ellenőrzést végzők szintén kértek némi
részesedést ha az engedély közel volt a lejárathoz. Érett egy összecsapás a hatóságokkal.
A zúgolódók
először el kezdtek fegyvereket gyűjteni,
szerezni, majd vezért választottak maguknak, Peter Lalor
személyében és egy sebtében tákolt
erődítményt létesítettek a Eureka lelőhelynél.
Itt lép be a képbe Archimedes, ugyanis a szó, mint Heuréka jobban ismerős nekünk, azt jelenti, megtaláltam, állítólag ezt kiabálta, mikor kiugrott a fürdőkádból. De az
egy másik történet. Viszont elég
stílusos név egy aranylelő helynek.
Itt
létesítették a rönkökből, felfordított
szekerekből készült erődítményt, ennek neve
volt a Eureka stockade.
A zúgolódók
elégették az engedély cédulákat , egy új
zászlót kreáltak maguknak, mint a koronától való függetlenségi jelkép. Erre
esküdtek fel. A zászlót ma is látni néha szakszervezeti tüntetéseken, kék
alapon fehér stilizált dél keresztje van
rajta. A rendőrség némi katonasággal erősítve persze rendet
akart csinálni, de a felkelőknél volt
fegyver és bizony használták is. Az
összecsapás során a vezér, Lalor is megsebesült, később amputálni is kellett a
karját. Nem tudni ki lőtt először, de a
túlerővel szemben nem sok esélyük volt,
le is verték ezt a lázadást. Nem tudni igazán a lázadók közül hányan haltak
meg, 27 a hivatalos adat, valamint 6 hivatalos személy. Sok volt a sebesült, a
zendülőkből kb. 120-t letartóztattak, de csak 13 került bíróság elé. Ott pedig mindegyik ártatlannak vallotta
magát és a zsűri, hogy a további politikai feszültséget elkerülje, mindegyiket felmentette. Az érdekesség az, hogy a hatóság elleni felkelést vezető radikális forradalmi Lalor később maga is hatóság, politikus lett. Egy időben
Ballarat polgármestere volt. A törvényt pedig úgy módosították, hogy a
kecske is jól lakjon de a káposzta is megmaradjon. Az engedély rendszert megszüntették és éves bányászati jog váltotta
fel.
Sőt, a
bányászok még szavazati jogot is kaptak.
Mark Twain
szavaival, a csatát ugyan elvesztették, de mégis győztek.
Én igazán csak
dióhéjban meséltem erről a felkelésről, de Ballarat mellet egy egész
tájékoztatási központot létesítettek és szenteltek neki. Úgy tartják, hogy ez a
történet rakta le a ma is érvényes
demokrácia alapját Ausztráliában. Eureka
Center a neve, nagyjából az eredeti helyen létesítették, hisz a tákolt
erődítményből nem sok minden maradt a nagy felfordulásban .
Érdekes módon a
zászló használata körül néha felcsapnak az indulatok. Az eredeti ott van a
Centerben de a másolatot különböző tüntetések alkalmával lobogtatják. A
rebellióban résztvevők leszármazottai nem nézik jó szemmel, ha olyan tüntetésre
használják, ami nem egyezik esetleg az eredeti célokkal. Egy ideig a most
használatos ausztrál zászlót akarták helyettesíteni vele ez nem ment át a parlamenten.
Én pedig
Ballarattal kapcsolatos másik
élményemről számolok be legközelebb, és megtudhatjuk, voltak e ott magyarok?.
Mellékletek
terület
YouTube-videó
(Podcast 33 Aranyláz Walhalla) előnézete
YouTube-videó
(podcast 34 Euraka stockade) előnézete
Folytatjuk.
************************************************* 10. BEMUTATJUK ILOSVAY GUSZTÁV
SZOBRAIT - (III. RÉSZ) : A TALICSKÁS
EMBER, GULÁG.
Ilosvay Gusztáv
Nagyon sok
esetben ( nálam ) legalább is amikor elkezdek egy szobron gondolkodni ott egy
élmény vagy épp egy bevillanó ötlet ami elkezdi az alkotást. Néha megálmodok
dolgokat vagy látok valamit ami megragadja a figyelmemet és érdekesnek vagy
izgalmasnak találok. Pl.: ez a talicskás ember vagy ahogy Kati a feleségem
mondta a „Gulág” ( vagyis a Szovjetunióba elhurcolt kényszermunkások rabszolgamunkáját
A talicskás ember
hívták ennek). Már régen szerettem volna valamit alkotni ami
emléket állít annak a sok millió embernek kiket elhurcoltak sokuk odaveszett és
mostoha körülmények között dolgoztattak élten szomjan hőségben vagy épp mínusz
40 fokban. Számomra semmi nem fejezi ki jobban a munkát mozdulatban mint a
kaszálás, vagy az ekevas szarvát fogó ember vagy egy talicskát toló alak
mozdulata. Pár évvel ezelőtt láttam egy filmet ahol ezrek dolgozta egy bányában
valahol Szibériában és ott láttam, hogy púpozottan megpakolt talicskát tolt egy
nekifeszült ember és egy másik egy kötélen húzta ugyan ezt felfele a lejtőn.
Elképzelhetetlen lehetett a szenvedésük és a kiszolgáltatottságuk olyan mostoha
körülmények között. Álljon itt ez a kis plasztika az ö emlékükre. A szobor
hegesztett vasból van és a talicska fém lemezből készült amit aztán
berozsdásítottam, a kontraszt az szembetűnő az alak és a szerszám között.
************************************************* 11.
ÉLETTÖRTÉNETEIMBŐL
VÉGHELYI JÓZSEF
: Kritikus szemmel…
Közel két
emberöltő óta színházba- és hangversenyre
járó vagyok. Megszámlálhatatlan előadáson vettem részt az idők során. Régebben
főleg Pesti produkciókat néztem meg, mert akkoriban az „úgynevezett vidéken” -
s főleg Szekszárdon – nemigazán voltak elterjedve ezek a művelődési események.
Véghelyi József
Mindig is kellő
kritikai szemmel néztem a színészi és a zenekari színvonalat. Természetesen előfordult
kifejezetten nívós előadás, de belefér a statisztikába az ettől eltérő élmény
is.
Kifejezetten
zavar, ha az aktorok művészileg alul teljesítenek. Szereztem már akkora
tapasztalatot, hogy megtudom ítélni az egyes színészek és zenészek felkészültségét,
viszonyát a műhöz és a közönséghez.
*A komolyabb
egyéni alakítások általában a nehezebb fajsúlyú műveknél szoktak előfordulni,
ezek a történelmi drámák, vagy mélyebb filozófiai elmélkedések, esetleg
moralizáló indíttatásúak. Az ilyen
színházi előadásokban testileg-lelkileg alaposan felkészült komoly
művészek szerepeltek.
Alaposan
kidolgozott karaktereket látunk megfelelő orgánummal felvértezve. Még azt is
megengedem, hogy nem is mindenki alkalmas ilyen szerepek megformálására.
A mai
harmincsasok, negyvenesek talán már nem is találkozhattak ilyen kaliberű
színészóriásokkal, legfeljebb felvételről. Ezek a színészek működtették igazán
a „Thália Szentéjét”.
Nem, egyáltalán
nem arról beszélek, hogy itt valamiféle generációs ellentétek húzódnának a
fiatalok és az idősebbek között.
Visszaemlékezésem
szerint ezek a neves színészek a negyvenes, ötvenes években voltak pályakezdők
és valódi sikereket csak valódi művészeti teljesítménnyel lehetett kiérdemelni!
Oktatásukat megfellebbezhetetlen szakmai és emberi tulajdonságokkal rendelkező
színész-tanárok végezték.
Érdemes
megemlíteni azt is, hogy a nézőközönség magatartása, öltözködése ennek a
szellemi jelenségnek volt megfelelő. Anyagi helyzettől függően igyekeztek a
hely méltóságához igazodó ruhában megjelenni.
Száz szónak is
egy a vége: egy színházi előadás esemény volt, amire lelkileg és testileg
illett megfelelően felkészülni! Aki komolyan vette a hely szellemiségét, az úgy
ment oda, mint egy templomba.
*A századforduló
tájékán - esetleg még egy kicsit előbb is - engem kezdett valami zavarni.
Kezdetben nem tudtam még megfogalmazni magamban, hogy mit is érzek bizonyos
előadások után…? Ám az évek múlásával kezdett összeállni a kép.
Lassacskán
megérlelődött bennem a felismerés, hogy valami nagy baj van a magyar színészek
képzésével. Köztudott, hogy a színészek mozgatását, szerepeik kiosztását a
rendezők végzik. A Színművészeti Főiskolán (ma már egyetemi rangot kapott -
SZFE) a rendezőknek is külön szakuk van, ahol elsajátíthatják ezen munka
fortélyait. Itt szoktak gyökeret verni a különböző művészeti irányzatok,
művészi innovációk. Tehát alapvetően a rendezőktől függ a színészi munka
színvonala. Általában velük nem szoktunk találkozni (ha csak nem része színészként
a produkciónak), tehát ami a szemünk elé kerül, az bizony a rendező felelősége.
Tőlük kellene szamon kérni a színpadon történteket. Minden esetre a hanyatlás
szembetűnő! Mi csak az okozatot látjuk, az okokat nem! Tehát, ha valamivel nem vagyunk kibékülve a
rendezőnél reklamáljunk.
*Egyre romlik a
produkciók színvonala, és a szerepek
alakítása. A karakterek kidolgozatlanok, felületesen lettek. Néha olyan érzésem
támadt, hogy a színészek nem tudtak magukkal mit kezdeni. Csak úgy kóvályogtak
a színpadon…, vagy minden cél nélkül össze-vissza rohangáltak! No és a
hanghordozásukí: katasztrofális lett.
Nyafogtak,
nyüszítettek, suttogtak és a mi a legborzalmasabb az, hogy minden átmenet
nélkül ordítozni kezdtek olyan artikulálatlanul, hogy semmit sem lehetett érteni
belőle. Pár éve már alkalmaznak úgynevezett „mikroportokat”, amelyek lehetővé
teszik, hogy normális színészi hangerővel is lehessen hallani a beszédet még a
hátsó sorokban is. Ám ez csak egy technikai eszköz csupán, amely hangosabbá
teszi a mondani valót. A katasztrofális „művészi munkát” ez sem teszi
elfogadottabbá.
No és a
beszédstílus?
Azt
állapítottam meg, hogy ha egy műnek nincs igazi hitelesnek tekinthető
mondanivalója, hát akkor jöhet a trágárság, a mocskos beszéd, az öncélú
káromkodás! Egyébként ugyanezt lehet
tapasztalni nagyon sok „humoristánál”
is. Figyeljük meg a „Showder Klub művészeit”: ha nincs valódi mondani valójuk,
vagy ha nem sikerült eléggé a poénokat elsütni, akkor előhozzák mi lényegük: az
ocsmány beszédet! S a közönségnél ez mindig bejön - persze csak a kevés
intellektussal rendelkezőknél.
Szinte egy
kézen meg lehetne számolni azokat a fellépőket, akik finoman fogalmazott,
megfelelően kidolgozott valódi humorral rendelkeznek!
Megítélésem
szerint az igazi művészetnek fel kellene emelni magasabb szintre a közönségét,
erre mi történik: maga is lesüllyed egy bizonyos szint alá. Nem nevel szépre,
jóra, hanem egyszerűen csak röhögtetni akar a „magasabb művészet szent
nevében”. Thália Szentéjéből gyakran útszéli kocsmát csinál, mert hát kell a
bevétel ugyebár.
Nem vagyok
prűd. Elismerem, hogy lehetnek olyan karakterek, ahol az „életszerűség”
megengedhet egy-egy ilyen szót! No, de ami a mai előadásokban már- már kötelező
az a cél nélküli trágárkodás. Azt hiszem, hogy ez a „művelt” nyugatról
szivárgott be, és persze a trendiség miatt nálunk is illett meghonosítani a
liberális színészképzés legnagyobb gyönyörűségére!
*Miképpen az
előadások színvonala csökkent, azonképpen is a színházba járók hozzáállása is
jelentősen visszaesett. Egyik másik ember olyan öltözékben jelenik meg, ahogy
éppen beesett az utcáról. Elvétve fordul csak elő az alkalomhoz illő ruházat.
Pedig a megjelenésünk ki kell, hogy fejezze a látogatott hely szellemét.
No, de amilyen
az adj Isten, olyan a fogadj Isten!
Ám van ennél
szomorúbb tapasztalatom a közönséggel kapcsolatban! Az, hogy a színész
arcpirítóan ocsmánykodik, hát ráfoghatjuk: úgymond „munkaköri kötelességre”.
No, de muszáj ezen beszédek hallatára a tisztelt nagyérdeműnek jókat nevetni,
és még tapsolni is hozzá? Azt gondolhatja a nagyérdemű, hogy milyen jópofának
tetszik lenni a művészúrnak/művésznőnek! – hát ha így van, akkor jót
szórakozunk rajta!
Azt mondják,
hogy a férfiak szájából hamarabb kicsúszik egy illetlen szó!
Ez sem szép, de
elismerem.
Viszont azt is
megállapítottam, hogy a közönség legalább kétharmada/ három negyede nő, és ezek
a „hölgyek” jókat vihorásznak az ocsmány beszédeken. Hová tűnt a szemérem, a
szép beszéd iránti elfogultság.
József Attila
Dunánál című örökérvényű verssoraiból idézve:…Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.. Az édes étel itt szinonima, és minden szépre,
jóra értelmezhető, amelyet egy nő, egy anya adhat e gyermekének! Normális
esetben ez a trágár-ocsmány beszédre nem szokott vonatkozni! Hát akkor miért
nem kérik ki maguknak az ilyen beszédet akár a színházban is? Ráadásul még
nevetnek is jókat és persze tapsolnak is hozzá a drágáim!
Ahogy a latin
mondás tartja: oh tempora, oh mores, vagyis micsoda idők micsoda erkölcsök.
Ennek a kérdésnek a megválaszolására Madách Imre Az ember tragédiájából kapunk
választ a nyolcadik színből:
A nő, méregből
s mézből összeszűrve. Mégis miért
vonz?mert a jó
sajátja,Míg bűne a
koré, mely szülte őt.
Igen Hölgyeim,
sajnos így van! Alapvetően aranyosak, kedvesek, szépek, és jók vagytok!
Csak hát a kor
szelleme ugyebár..? Izgató engedni a kor csábításának, haladni a trendi
áramlattal, és ha a gonosz
úgy kívánja, akkor tapsikolunk a mocsoknak is!
*Pár hete
Szekszárdon szerepelt a Liliom Produkció az Öreglányok című darabbal.
Bevallottan olyan női színházi struktúrát képzel el, amely nem csak nőknek
szól. A darab négy egymástól nagyon eltérő idősebb női sorsot szeretne
bemutatni. A szerző szándéka szerint viccesen előadott karakterek segítségével
ismerhettük meg az egyéni tragédiájukat. A megismert sorsok alapján egyáltalán
nem voltak viccesek. Valójában a darab kemény dráma volt. Másként kifejezve:
vígjátéknak dráma, drámának vígjáték
Még ez sem lett
volna számomra elutasítandó. Nem is lett volna baj, ha a librettó szövege, és
főleg a színésznők teljesítménye nem
lett volna alul múlhatatlan legalább is számomra. Librettót írtam, mert
gyakorlatilag egy zenés drámát volt szerencsém végig szenvedni.
Az első pár
perc után odafordultam a feleségemhez és csak annyit mondtam neki: ez
borzalmas!
És nem a
témaválasztás miatt, mert az alapvetően érdekes volt. A négy nő sorsán
keresztül érezhettük meg mindegyik figura élet-drámáját.
Csak hát megint
a színészi teljesítmény!
Furcsa világ
uralkodik a médiákban. Ha úgy tetszik, akkor képes akár egy tehetségtelen
színészt is trónra emelni, vagy megint más tehetségeseket sárba taposni.
Parádés szereposztást ígértek a plakátok, országosan ismert szereplőkkel.
Amikor elindult
a műsor hamar rájöttem, hogy szó sincs itt semmiféle magasabb szintű színészi
teljesítményről, csak szokásos össze-vissza rohangálásról, és normális érthető
beszéd helyett artikulátlan ordibálást hallottam időnként. Ezt csak erősítette
a túl hangosra állított nézőtéri hangfal.
Nem túlzok, ha
azt állítom, hogy a szövegek felét lehetett csak érteni egyrészt a színésznők
beszédstílusa, másrészt a rosszul beállított hangerő miatt. Keményen hangzik,
de a színészi játék súrolta a ripacskodás határát.
Legnagyobb
csalódásom Oszvald Marika volt. Szerepe szerint egy hajléktalan prostit
alakított. Hát akinek van rá fantáziája az azt is gondolhatta, hogy ezt a nőt
valaki egyáltalán megkívánhatta? Ez a szerep egyáltalán nem az ő testi
adottságaira lett kitalálva: amióta csak ismerem sohasem volt egy karcsú,
kívánatos nő, és szerepe szerint pedig egy párzó mozdulatokat bemutató gusztustalan gömböccé vált.
Magasabb szintű
művészi jelenlétnek a nyomát sem láttam.
-Talán még
Papadimitriu Athina volt a leghitelesebb. A testi- lelki adottságainak szerepe
szerint megfelelt egy cigányasszonynak. Nem játszotta túl a szerpét, ám
artikulátlanul ő is tudott visongani veszekedés közben. Görög származása sokat
segített a megfelelő átéléshez.
-Kováts Kriszta
számára egy vallásos aggszűz szerepe jutott. Ahogy a színpadon megjelent, hát
nehezen volt hihető, hogy ilyen testi adottságokkal rendelkező nő ne kötött
volna ki már régebben valaki ágyában…Alakítása inkább szürkének volt mondható,
hasonlatosan a színpadon viselt öltözetéhez.
-Bede-Fazekas
Anna egy árván maradt zsidó asszony szerepét vitte középszerű alakítással.
Valódi tragédiája csak a darab közepe felé bontakozott ki. Erőlködött szegény,
hogy jól megfeleljen a karakternek, ám messze volt tőle.
* A zene is
szerepet játszott a darabban: énekeltek ismert, közkedvelt darabokat
elfogadtató minőségben. A trágárság momentuma itt nem szavakban artikulálódott,
sokkal inkább mutogatással jelentkezett.
Figyeltem a
közönség reakcióját ezekre a mozdulatokra, hát tetszett nekik. Ó a nép, az
Isten adta nép önfeledten szórakozott. mindig bejön a régi római mondás: panem
et circenses, azaz kenyeret és cirkuszt. Kenyérrel ma már el vagyunk látva, a
cirkuszról pedig a „művészvilág” gondoskodik.
A szemem már
ösztönösen ráállt a nézőközönség öltözködésére is. Nagyon vegyes kép alakult
bennem. Üdítő jelenségnek értékeltem azt, ha valaki az alkalomnak megfelelően
jelent meg. A többség stílus nélküli össze-vissza válogatott, gyakran egymáshoz
nem illő ruhadarabokat aggatott magára.
Számomra elrettentő megjelenéssel is találkoztam: melegítő alsó és
felső, kiegészítve sportcipővel…No comment!
Folytatjuk a
sorozatot.
************************************************* 12. MAGASABB
SZINTEN: ANYANYELVI TÁBOR
Tisztelt
olvasóink!
Széchenyinek
Istvánnak tulajdonítják a következő sorokat: „Az
egészséges nemzetiségnek pedig egy fő kísérője a nemzeti nyelv, mert míg az
fennmarad, a nemzet is él”.
Ám sajnálatosan
keveset tudunk nyelvünk kialakulásáról, struktúrájáról, szavaink létrejöttéről,
jelentéseinek igazi tartalmáról.
Még szomorúbb
azonban az, hogy főiskoláinkon, egyetemeinken sem kerül megfelelő szintre ennek
az oktatása.
*Rendhagyó módon magazinunk
lehetőséget adott egy magasabb szintű anyanyelvi tábor propagálására.
Javasoljuk nyelvtanároknak, főiskolai-
és egyetemista hallgatóknak, és egyébként pedig
mindenkinek, akik érdemben szeretnének elmélyedni nyelvünk szépségeiben,
egyedülálló szerkezetének a megismerésében.
…………………………A nyelvi tábor
célját a két fő előadó hitvallását, szándékát a következő sorok teszik ismerté:
Véghelyi Péter és Véghelyi Péterné: Néhány gondolat a
táborokról
A hittel, erkölccsel,
magyarságunkkal kapcsolatos tudatlanság állapota félelmetes, különösen a
mediatizált fiatalok körében. A mai neveléstudományi tudományos élet rendkívül
silány és kifejezetten magyarellenes. Mára már világos, hogy minden a magyar
nyelv és sajátos gondolkodási többlet bemutatását szorgalmazó kezdeményezés elé
akadályt gördít a nyelvtudomány.
A ma 80-90 éves emberekkel
folytatott beszélgetésekből érthető meg, hogy az ő hitük nem csak az életük egy
szegmense volt, hanem a hitük az életük. Általuk nyerthetők olyan szavak,
nyelvi kifejezéseket, amelyek már teljesen kikoptak a használatból és
jelentésük homályos. A Czuczor-Fogarasi szótárban azonban legtöbbje
megtalálható, vagy gyöke alapján kinyomozható, esetleg néprajzi adatokkal
megfejthető. Néhány példa: virgolódik, bajmolódik, kallóz, pilinkézik, fondorkodik, bokafántoskodás, nyüg… Vajon mi lesz
aztán, ha ők elmennek ebből a világból? Ki fogja ezeket megtanítani,
megmagyarázni összekötni a jelölőt a jelölttel, és kimondani a jelentést? És
hogyan fogjuk fel, ha nem lesznek hozzá képek, amit emlékezetünk eltárol?
A mennyegző szó erkölcsi tartalmát például a mai
gyerekek már nem értik és nem ismerik. Hogyan töltjük meg jelentéssel és
képekkel, ha ők már csak olyan esküvőkön vesznek részt, amiket nyugati,
elamerikanizált konzumcikk mintájára kiüresített a külső máz és a
kulturálatlan, gyakran ízléstelen szórakozás? Ezek kapcsán fórumokon gyakran
elhangzik az a kifejezés, hogy a „kor bűnei”. Álságos
szókapcsolat, nem lehet jelentése, mert a kornak nincsenek bűnei, csak az egyes
embernek lehetnek bűnei. Az ilyen kifejezések csak azért gyártatnak, hogy
felmenthessük magunkat az egyéni hibák, vétkek és súlyos bűnök alól. Nem érv
az, hogy a mai világban nem lehet úgy kereszténynek lenni, mint régen, hiszen
mindig is a fennálló erkölcstelenségekkel való szembenállást jelentette a
keresztény életformát. Egy kor pedig attól lesz dicső vagy aljas, hogy mekkora
a szembenálláshoz való bátorság mértéke az egyes emberek lelkében. Éltes korú
visszaemlékezőink azonban abba a lelkiállapotba emelhetnek bennünket, amiből
forrásozik ez a bátorság. Ez a szellemiség, a gondolkodásmód átadható ilyen
formában is, amiben a magyar nyelvi többletnek is óriási szerepe van.
A magyar nyelv, valamint
a benne rejlő gondolkodási többlet, lényeglátás és bölcseleti, teológiai
összefüggések kutatása, boncolgatása képezi életünk minden pillanatát.
Meglátásunk szerint ma az jelenti a legnagyobb gondot, hogy a tanítók a
befektetett munka gyümölcsét is szeretnék megkapni, kérik az elismerést, amit
azonban azok a körök adhatnak, melyek a szellemi megrontást is fenntartják.
Most értéket, hagyományt kell menteni, ezt a tudást kell átadni, ehhez a
kútfőhöz kell a nyitott elméjű fiatalokat elvezetni. Ennek a munkának most
gyümölcse nem lesz, és ezért a munkáért most csak mellőzöttség, üldöztetés, és
méltatlanság lesz a fizetség. Ezek a fiatalok azonban 20-30 év múlva e tudást
bírva kerülhetnek döntéshozó helyzetbe, pozíciókba, amit majd akkor fel tudnak
használni, tudnak változtatni.
Az egy nyelvet beszélők
közössége a legszélesebb értelemben vett gondolatközösség. Magyar nyelvünk
sajátos, egyedülálló szellemi többletét hordozó kincseit ki kell aknázni. Mária
országaként nemzetünk léte nagy mértékben függ a nyelv állapotán, és ismeretén,
mert igen szoros kapcsolatban áll a gondolkodással és kivált alkalmas arra,
hogy a nyelv fejtegetése révén felszabadítsa az embert a saját szellemi
létmódjára, ami az ember lényege.
---------------Minden amit e táborról
tudni kell a következő linken megtalálható:----------------A feltett kérdésekre a nyelvi táborban
lehet választ kapni!
************************************
A nyelvi struktúránk nagyon eltér az európai nyelvektől.
Teljesen más az egyedülálló logikája
************************************************* 13. LÁTLELET
RIPORTKÖTET, II. RÉSZ
WESSELY GÁBOR:
Az Atomenergetikai Múzeum költözni készül
Összegyűjtötték
az atomenergetika hőskorának írásos és tárgyi emlékeit. Nagy szerepe volt a
múzeum létrehozásában Beregnyei Miklós üzemtörténésznek. De, ha megépül Paks
II., akkor a gyűjteményt új helyre kell költöztetni.
Kevesen tudják,
hogy Paks II. megépítése nem új keletű elképzelés. Már a nyolcvanas évek
derekán előkészületek történtek a folytatásra, s akkoriban úgy emlegették az
átadott, máig üzemelő négy blokkot, mint az I. ütemet. Ám a folytatás, a
rendszerváltó zűrök és zavarok közepette elmaradt.Wessely Gábor
A 20. század
legnagyobb magyarországi beruházása kereken harminc éve fejeződött be, a IV-es
blokk üzembe helyezésével: 1987. augusztus 16-án. Az évforduló kapcsán
beszélgettünk Beregnyei Miklós üzemtörténésszel.
*– A megbízatást
1992-ben kaptam az akkori vezérigazgatótól, dr. Petz Ernőtől, mondja.
– Létrehoztuk
az üzemtörténeti gyűjteményt, melynek anyaga aztán, a 2012. március 7-én
megnyitott Atomenergetikai Múzeumba került.
A múzeum első
vezetője, 2013-ig Beregnyei Miklós volt. S az értékteremtő és értékmegőrző
emberekre jellemző módon, számos más területen is összegyűjtött, létrehozott
maradandó dolgokat. Alapító elnöke az 1988 óta működő, kulturális és
településtörténeti kutatást, dokumentálást végző Jámbor Pál Társaságnak.
Szerkesztője az 1994-től negyedévente megjelenő, szépirodalmi és helytörténeti
kiadványnak, a Paksi Tükörnek. És nem utolsósorban a városi lap, a Paksi Hírnök
alapító főszerkesztője is ő volt, az első szám 1989. szeptember 26-ai
megjelenésétől, két éven keresztül.
– Na, az egy
érdekes sztori volt - emlékszik vissza -, korábban a Paksi Mozaikot
szerkesztettem, amit 1987-ben betiltott a pártbizottság. Három cikket ki
akartak vetetni, amihez nem járultam hozzá. Főleg amiatt a novella miatt
problémáztak, amit az egyik tanár, Kaszás Zoltán írt, megtörtént eset alapján,
az 1968-as csehszlovákiai bevonulásról. Szóval volt vakaródzás, amikor azzal
álltunk elő 1988-ban, a Jámbor Pál Társaság részéről, lakossági támogatást is
élvezve, hogy újságot akarunk indítani.
*De elindult a
lap, jelentek meg helytörténeti könyvek, kerültek a házfalakra emléktáblák, s
elkészült a pap-költő Jámbor Pál szobra is, Beregnyei Miklósnak és a vele egy
hajóban evezőknek köszönhetően. A 73 éves helytörténész nyugdíjasként is
dolgozik. Bejár az Atomenergetikai Múzeumba. A könyvtárhelyiség sarkában áll az
íróasztala, a munkájához szükséges forrásanyagok karnyújtásnyira vannak tőle. A
háromezer kötet többsége szakkönyv, közülük mintegy ötszáz az USA-ban elhunyt,
magyar származású mérnök, dr. John E. Kenton hagyatékából való. A nukleáris
energiával kapcsolatos angol nyelvű szakirodalom olyan darabjai is
megtalálhatók itt, amelyek az Országos Széchenyi Könyvtárban sincsenek meg. És
ez csak a könyvtár. Van egy nagy fotóarchívum, őriznek öt-hatezer dokumentumot
az adattárban (a műszaki leírásoktól a hivatalos levelezésig), s ami a
nagyközönség számára a legérdekesebb: összegyűjtöttek mintegy háromezer tárgyi
emléket az atomenergetika hőskorából. Ezeket részben raktározzák, részben
bemutatják a tárlókban, illetve a múzeumépület előtti szabad területen.
Apróságokat és méretes cuccokat: az I-es blokk indításának 10. évfordulójára
kiadott emlékéremtől a kétmázsás csavarok megszorítására alkalmas, húsztonnás
csavarhúzó gépig.
-
Magyarországon az ötvenes évek közepétől van jelen az atomenergetika -
tájékoztat az üzemtörténész -, de
sehol nem őriztek ezzel kapcsolatos írásos és tárgyi emlékeket. Hát mi
összegyűjtöttük, amit csak lehetett, s azon voltunk, hogy mihamarabb megkapjuk
a múzeumi rangot. Mert amíg csak üzemtörténeti gyűjteményről beszélünk, addig
szabadon mozgathatók a tárgyak. A szebb darabok kiemelhetők, s akár külföldre
is kivihetők. Ez történt több gyár privatizálásánál. A Szerencsi Cukorgyárnak
világhírű üzemtörténeti gyűjteménye volt, s mára semmivé lett. Ám a múzeumi
tárgyak műtárgynak minősülnek, és csak minisztériumi engedéllyel vihetők
máshova.
A paksi helytörténet, az atomerőműves
üzemtörténet minden fontosabb dátumát napra pontosan tudja Beregnyei Miklós.
Már arra is felkészült, hogy egy újabb időpontot memorizáljon: a költözését.
Ugyanis Paks II. építését bontások fogják megelőzni. Raktárépületek és
üzemépületek mellett a múzeum is útban van. Új helyet kap majd a
városközpontban, az egykori konzervgyár területé.
************************************************* 14. MESEREGÉNY
FOLYTATÁSOKBAN
VÁRKONYI KITTI
: VARJUCKÓ
A KÖNYVET
ILLUSZTRÁLTA, KALMÁR ZSUZSA SZÁJJAL, ÉS
LÁBBAL FESTŐ MÜVÉSZ………………………… HATODIK RÉSZVarjuckó – Csakazértis
Visszaútban
csak a csalódott keserűség szította bennem haragomat. Nem érdekelt az
egyensúlyozás se, meg a látnivaló se, de még Meme csacsogása se, amitől
egyébként már jó ideje csak derűs hangulat szokta felváltani szomorkodásomat.
- Nézd, Memci
ez a madár nem is örül nekünk.Várkonyi Kitti
- Miért, anya,
már nem szeret minket? Mert mi a Balatonon voltunk, ő meg nem?
- Csudákat
beszéltek itt! - vetettem oda fél csőrrel. De ők csupán azt hallották: kááár.
- Kár, bizony!
- szólt apa, akit Hercegnő Kutyának szólít.
De Puli már
résen volt. Megérezte rosszkedvemet és figyelt. Kedvetlenségem jogosságát beláthatod,
hiszen alig vártam már, hogy szabadon tehessek meg néhány lépést. Mi a baj
ezzel? És… talán ha repülni is próbálhattam volna… Legalább egyszer! Puli
belátta, de tekintetét egy pillanatra sem vette le rólam.
- Akkor nem
kéri a lisztkukacokat se apa? - érdeklődött Meme újra.
- Lisztkukac?
Hol van? - toporogtam Hercegnő vállán, akinek a lisztkukac említésére égnek
állt karján az összes apró tolla. Hogy miért kell ennyire viszolyogni azoktól a
pinduri csemegéktől? Hercegnő ki nem állhatja őket. A látványuktól meg
egyenesen átalakul. Lehet, hogy ő tud valamit, amit én nem? Na, jó. Inkább
lemondok a kukackáimról, csak hadd szaladgáljak végre cipő nélkül szabadon,
kukac nélkül, egyedül.
Amint ezeket
végig gondoltam, elhatározásra jutottam. Megnyugodott árva madár lelkem, s
vártam az alkalmat.
Az alkalom
akkor jött, amikor már ülőfám magasából szembe vigyorgott rám a nyitott
konyhaablak. Edzeni kezdtem azonnal. Szárnyak hátra; egy, előre; kettő. Helyben
járás: egy, kettő, három, négy, térd roggyantás: egy, szárnyak fel; kettő.
Egyenes láb; három, szárnyak le; négy. Bal láb hátra; egy, vissza; kettő. Jobb
láb hátra; egy, vissza, kettő.
Közben
megjöttek a kukacok. Ládikám papírjára halmozva nyüzsögtek.
- Leszoktam -
vetettem oda apának, akit Hercegnő Kutyának hív, aki épp a hosszú kékcsövekből
húzta ki a lábait. De ő csak azt értette;
- Káár! Kár!
- Mi van,
Varjuckó?! Nem vagy éhes? Befaltad a cseresznyefát?
- Ó, te ostoba
Kutya, te! Menj, inkább keresd meg a Hercegnődet, addig úgyse jön ki, amíg itt
vannak a férgek!
- Miattam nem
eszel? Kimenjek? - kérdezte, immáron majdnem ruha nélkül.
Erre aztán
leugráltam ülőfámról, egy- kettő- három; ládikaszél.
Belehabzsoltam
a fehér pondrókba és szépen szórni kezdtem kifelé. Még a lábammal is kotortam
rajtuk. Csak úgy röpködtek szárny nélkül, aztán másztak tízen húsz felé.
- Jó, jó!
Megyek már! - fordult ki konyhámból Kutya.
Nekem se
kellett egyéb! Ülőfa; hopp felfelé, egy, kettő, kisszekrény, széktámla, hopp az
asztal, hopp az ablakráma.
- Hűha! Jó
három méter a föld. Nosza lássuk, hátha megy az a repülés? Gyorsan kellett
döntenem, mert Puli már kezdte a vircsaftot. Még a végén idevernyog mindenkit!
Kitártam szárnyaimat, elrugaszkodtam és… lezuhantam.
Kétségbeesésem
határtalan volt. Szóval tényleg és soha és végérvényesen nem fogok repülni már!
Ó, te magasságos varjútanács! Mi lesz így velem, fogyatékos kis Varjuckóval? Mi
tévő legyek? Kissé kóvályogtam még az esés hatása után, de acélos erővel
rohantam az ismeretlen felé. Hátha mégis lesz egy virágerdő, vagy legalább
varjúköröm, ami persze csak a hegyekben terem. De talán lesz egy iciri - piciri
kis erdő, ahol varjútövis terem és alá bújhatok. Vagy talán a sárga varjúháj porzói
közt lesz vigaszt nyújtó darázs, lepke, vagy méhecske.
Ezek a növények
megedzették erőmet, kitartásomat, és már gondolatukra is vidámabban futottam át
az úton, ahol a hatalmas gépek közlekedtek. Aztán mint aki jól végezte dolgát
sétálósra fogtam a dolgot. Élveztem a magas füvet ahogy a lábamat nyaldosta.
Istenem, mennyivel másabb, mint a cipő! Nem tudom mennyi idő telt el így a
szabadság mámorában, de egyszer csak apa, akit Hercegnő Kutyának hív hangját
hallottam magam mögött:
- Na végre
megvagy te kis szökevény!
- Kááár! Kááár!
Hogy bírtál ilyen gyorsan belebújni a csöveidbe újra? Mikor eljöttem, már nem
volt rajtad!
Azt se tudtam
hova szaladjak hirtelen, csak futottam billegve előre. Bárcsak tudnék repülni,
most egyetlen jó nekiiramodás és te nem tehetnél semmit Kutya! Ugráltam,
féloldalasan, mókásan, ahogy Hercegnő jellemezte mozgásomat és játéknak
tekintve a fogócskát, kacskaringós menekülésbe kezdtem.
Hirtelen egy
kerítésnél találtam magam, melyen én könnyen átjutottam, de apa nem; az arca,
látnod kellett volna, egy tanulmány volt!
A rács
túloldalán nincs fű, csak szürke simaság. Kicsit fellélegezve körülnéztem;
korlát mindenfelé; de csak neked Kutya, mert én könnyen kibújok a vasrudak
között! Peckesen sétáltam a bekerített tér közepe felé. Néha még ugráltam is,
akár egy bakkecske. Élveztem a szabadságot. De apa nem élvezte és nem adta fel,
talált egy rést ahol ő is befért. Hoppá, szaladjunk csak; sutty ki a rácson, te
meg Kutya bent maradtál! Kááár! Vagyis dehogy. Kutya egészen közeljött én pedig
riadtan tekintettem fel rá. Köztünk meg ott volt az a jótékony rudazat. A
kerítés, amin az ember számára csupán egyetlen a bejárat. Apa, akit Hercegnő
Kutyának szólít megfordult és lassan megindult a túloldalon lévő általa is
átjárható rés felé. Már azt hittem feladta, amikor nekiiramodott. A mindenét,
vissza! Úgy nekilódultam, hogy hátra se néztem, egészen a körbezárt tér
közepéig szaladtam - na ezt nem kellett volna! Kutya szélsebesen berontott a
szürke simaságra és egyenesen felém tartott. Futás, futás! Kááár, kááárrr - de
már késő volt, apa elkapott. A szívem a csőrömben dobogott, Kutya meg csak állt
és várt.
Aztán bizonyára
érezte, hogy kezdek megnyugodni, mert kisvártatva elindult velem hazafelé.
-Te aztán rá
tudod hozni a rémületet az emberre Varjuckó! - mondta apa, de a hangjában nem
volt semmi bántó és még mosolyogni is tudott - velem ellentétben.
- Ej, ej,
Jucóka, ilyet nem szabad! - mondta melegen. -Nehogy azt hidd, hogy minden
ebféle olyan, mint a mi Pulink! Ha egy vadabbal összetalálkozol széttép, nem
tudsz megszökni előle! Mikor érted már meg?!
A szerencsétlen
ugrásomra gondoltam az ablakból, arra, ahogy a szökésem indult és bizony be
kellett látnom, hogy igaza van. Most kezdtem csak érezni, hogy milyen jó is az
a két Apakutya-kéz, mely oly óvatosan borította be tollas testemet. Közben
közeledtünk a két széles szürke simasághoz, amin hatalmas szerkezetek
szaladgáltak. Menekülésem kezdetén pont itt szaladt el mögöttem egy emberekkel
teli óriási gép, épp, hogy nem érte a farktollacskám. De a szele hatalmas
lendületet adott, már-már azt gondoltam, repülök újra…
- Valóságos
csoda Varjuckó, hogy senki nem ütött el, amikor átjöttél itt az úton. Nagy
szerencséd volt!
Miután
hazaértünk, a szokásosnál is óvatosabban tett a helyemre.
- Hol sikerült
elkapnod? - érdeklődött Hercegnő. Örömmel telített aggódó hangja kedvesen
simogatta zaklatott lelkem. - Na mesélj már, mesélj, mesélj! Olyan ügyes vagy!
- mondta Kutyának türelmetlenül.
- Nem fogod
elhinni! A focipályán, tudod a kutya-futtató mellett.
- Ó, te kis ostoba
madár! Csak nem focirajongó vagy? -kérdezte nevetve Hercegnő. De nem
válaszoltam semmit. Fölényes öntudattal emeltem magasba csőrömet és hirtelen
kitátva majd összecsapva tettem pontot az események tárgyalására.
Kis lakóhelyem
biztonsággal töltött el veszélyes kalandom után. Már nem kívánkoztam egyedül
lenni és semmi sem okozott nagyobb örömöt, mint nyüzsgő kukackáim élvezete.
A szabadság
veszélyes tudata megfontolásra késztetett az iránta érzett egyre csökkenő
sóvárgásomban.
..................................
HETEDIK RÉSZ Varjuckó
–Kalandjaim
Ettől a naptól
fogva mindenáron bizonyítani szerettem volna családomnak, hogy valóban közéjük
tartozónak tekintem magam. Ezért reggelente, a szokásos aerobik órám előtt
beiktattam napirendembe a mesereggelt. Ébredésem után rögtön nekiláttam, hogy
tudassam velük életemet, elgondolásaimat, csodálatomat a gólya iránt,
tudományomat és persze köszönetem, amiért befogadtak engem. Számukra mindez így
hangzik;
- Kelep, kelep,
kelep, kelep, kelep, gurgyula, gurgyula, gurgyula, káááááár, kááááár, káááár,
kááár, kár, kár, kár, hep, hep! - kicsi szünet, csak a hatás kedvéért, majd:
- Gurgyula,
gurgyula, gurgyula, vau, vau, háp, háp, kár, kár, kár, hep, hep.
Nem is
gondoltam, hogy mekkora örömet szerzek beszámolómmal! Meme könnyezésig neveti
magát, apa, akit Hercegnő Kutyának hív hahotázik, Hercegnő pedig kuncog. Szóval
derűssé válik a hangulat, ezért aztán eszembe sincs lemondani róla.
Pulinál ugyanis
nem értem el elsöprő sikereket. Mondhatnám, picurkát se élvezi. A vaus résznél
szőrét felborzolja és morogni kezd.?
Nekem elég
mókásnak tűnik, ahogy kis barátom ugrásra kész testtartásban mutogatja fogait
és morog. Teljesen bizonyos, hogy engem soha nem bántana. Miért is tenné?
Mostanában már én látom el őt bőséges eleséggel. Ha átugrálok az asztalra,
mindig találok valami ottfelejtett finomságot. Rögtön leszórom Pulinak, aki
hálásan kapkodja fel, eltüntetve ténykedésem nyomait. Az abrosszal pedig
csínján bánok, mert jó ideje rájöttem; pottyantani azt ott nem szabad. Hercegnő
mostanság nem is emlegeti a kloákámat… Így aztán sűrűbben látogatok az
asztalra…Mint most is.
Hercegnő már tele pakolta a terítéket edényekkel. Mindegyik rejteget magában
valami finom falatot. A nagy tál teteje nyitva, a konyhában éppen senki.
Megtekintem. Hopp, hopp, hopp, már itt is lennék. No lássuk csak! Ez itt leves.
*Megismerem,
mert merengetővel szoktak kínálni belőle, szép nagy etetőkanállal. Megvárják,
amíg kiszürcsölöm a levét és már kapom is újra. Szóval leves. Felugrok a tál
szélére, kicsinykét talán belekeverek a csőrömmel… Halászok…
- Nézd, Puli!
Csirkeláb. Kéred? - Puli figyelmesen felemeli a fejét, lassanként csóválni
kezdi a farkát és várakozásteli tekintettel mered rám.
- Kicsit
megkóstolom, várj. - A csirketenyérből vájtam keveset, majd Pulinak pöcköltem
tovább. Az oktondi állatja! Olyan hangosan ropogtatja, hogy még a hálószobába
is behallatszik, pedig az elég távol esik a konyhától.
- Nem
pottyantok, nem pottyantok, nem pottyantok. -ismételgetem, ahogy visszaugrok az
abroszra, majd a szék támlájára, s innen a kisszekrény után már otthon vagyok.
Mire Hercegnő kiért, én unott képpel bámultam a nagyvilágba ülőfámon. Úgy
álltam ott, mintha oda nőttem volna. Mintha soha el se mozdultam volna. De
csőrömet azért gyorsan megtöröltem ülőfácskám oldalán jobbról is, balról is.
-Mit rágtál
Puli? Ki adott csontot neked? Tudod, hogy nem kaphatsz csontot kiskutyám.
Honnan szedted?
Csak a nyelve
lógott ki a fejéből, ahogy felülve nézte gazdasszonyát hűségesen, kedvesen,
farok csóválva.
Úgy néz ki, ezt
megúsztam. Bár számtalanszor előfordult már, hogy keresni kezdték, amit
elcsenegettem innen-onnan. Lett légyen ennivaló, gyűrű, játék mütyür, vagy
miegyéb. Ilyenkor mindig elém állnak - én ettől kissé megrettenve guggolok le -
és nekem szegezik a kérdést: Te loptad el? Mindig és újra eljátszom az ártatlan
kisvarjú szerepét. Topogás, fejforgatás, odébb ugrás, elfordulás, visszanézés,
megfordulás, guggolás, szárnycsapkodás. Ezzel vége. Nem nagy ügy!
A mai étkezés
azért mégiscsak szolgált meglepetéssel. Na nem a csibekéz eltüntetése miatt
lett izgatott a társaság. Étkezés közben jól kitalálták, hogy én fürödni fogok.
- Megyünk a
fürdőbe. - állt elém apa.
Fürdés. Fürdés?
Úgy értsem, az ember esőt is tud hozni? Egyik bűvöletből a másikba esem.
Hirtelen felrémlett régi életem…
Szikkasztó
kánikulák idején sóvárogva tekintgettünk varjútársaimmal az égre. Valahogy
mindig megéreztük, mikor lesz eső. A levegő is nehezebb lett, a szél is másképp
osont a fák közé. A verebek igen alacsony repüléssel, zuhangató szálldosással
jelezték mindenkinek; ők is tudják, eső közeleg. Mi is, már előre vártuk!
Némelyikünk az ágak szélén, kitárt szárnyakkal, néhányunk inkább alant,
pocsétára várva. A tócsák jóságos, hűsítő medenceként viselkedtek ilyenkor,
amiből még kortyolni is lehetett. Beleguggolni, fejünket, szárnyunkat
belemártani… Fenséges érzés volt már csak az eső gondolata is!…
De most nem
érzek a levegőben se záport se vihart. Még a szellő se rebben odakint.
Verőfényes, ragyogó napsütés melengeti az ember építette fészkek falait… l
Kissé
megijedtem, ahogy apa, akit Hercegnő Kutyának szólít átmarkolta zilált
tollaimat. A fürdő egy óriási fehér pocsolyatartóban esett meg. Lám, az ember,
bevitte fészkébe az esőt is! Hosszú szárból induló, napraforgó fejére
emlékeztető kerek tányérkából zuhogott a víz. Először nem értettem az egészet!
Álltam a fehér teknő alján, figyeltem a kerek vízszórót, reméltem, szotyolák is
potyognak majd. De csak a víz spriccelt rendületlenül.
Aláaraszolgattam.
Lassan, óvatosan. Sose lehet tudni…! Eleinte bizonytalanul, bátortalanul, de
hamar rájöttem micsoda örömforrásra leltem!
Picit kitártam
egyik szárnyam a vízsugár alatt, majd a másikat. Egyre merészebben engedtem át
magam a zuhanyozás élvezetének. Csőrömet égnek emelve folyattam begyemre és
lábacskáimra a langyos csordulást. Még a lefolyót is megcsudáltam, ráébredve
minő célt is szolgál az edény alján. Pompásan éreztem magam!
- Na, gyere
Varjuckó! Elég volt már! - nógatott apa.
- Nem jövök. -
válaszoltam, de ő csak azt hallotta; hep, hep!
- Gyere már! Ha
itt lubickolsz, estig se száradsz meg!
- Kár!
- Ha kár, ha
nem kár, vége. - szüntette meg a vízesést apa, s kezét igen határozottan
tartotta elém.
- Akkor se
megyek! - ugrottam félre és reménykedve nézegettem fölfelé, ahonnan eddig a víz
spriccelt felém.
- Jól van, majd
jövünk még máskor is, na! Gyere, gyere szépen! Kérlek Juckó, teljesen
elgémberedett már a hátam.
Az más! Ha
jövünk, akkor megyek, döntöttem hirtelen és engedelmesen átléptem a kádból
Kutya vigyázó kezére. Ha tudom, micsoda merényletre készül, bizonyára tovább
húzom az időt…
Fogalmam se
volt róla, hogy apa, akit Hercegnő Kutyának hív a konyhába fog ma tanyázni!
Ültem ülőfámon és elképedve figyeltem, ahogy Kutya kiszedi ládikámból
újságjaimat, majd kiemeli a ládikát is, széket is és a guanó gyűjtemény felé
veti tekintetét.
Azt már nem!
Egyetlen lendülettel ugrottam a kupac közepére, - jó nagyot estem - hogy
csőrrel-karommal megvédelmezzem Hercegnő tulajdonát!
- Nem
bánthatod! Ez a Hercegnőé! Nem adom neked! - üvöltöztem a potyadékok tetején,
frissen mosdatott szárnyaimmal söpörgetve a mocskot apa elől. De ő nyilván csak
azt hallotta; - Kááár! Kááár! Kááár!
- Menj innen,
Juckó! - akart félretolni Kutya.
De nem hagytam
magam! Futottam egy tiszteletkört a konyhában s rögvest vissza a kupac
tetejére, csőrömmel cibálva ki Kutya kezei közül újságocskáimat.
- Azonnal tedd
vissza!
- Ereszd már
el, te makacs madár! Rendbe teszem a lakásodat. Láthatod micsoda piszoktenger
van már itt!
Csőrömmel odébb
toltam apa kezét. A legszennyesebb papírfecnit sikerült megszereznem és a hátam
mögé vetni.
- Eredj már
innen! Nem kaphatod meg a csörömpölőket! Nem adom a babanyakláncot sem! Nem
viheted el! Ez itt mind az enyém! Hercegnőnek gyűjtöm. Érted már? - Üvöltöztem
teljes erőmből. Jelentőségteljesen koppantottam kettőt a kövön és vártam mi
lesz? De ő biztosan csak azt hallotta;
- Kááár! Kááár!
Kááárrr!
- Na, gyere,
felteszlek az ülőfádra. Onnan is láthatod, csak kitakarítalak - és feltett.
Láttam, hogy nem értett meg. Azon nyomban visszaugrottam. Ezt nem hagyhatom
annyiban! Az eséstől beütöttem csőröm tövét, ahonnan vékony csíkban szivárogni
kezdett a vér. De a villongás tovább folytatódott. Nem adom fel! Körbe-körbe
rohangáltam a konyhában, Puli rémülten hátrált utam elől. Aztán nyújtózkodós
pozitúrából vakkantott rám egyet.
- Kár! -
Hajítottam felé véleményemet. Jobb, ha kimaradsz ebből!
Apa
hajthatatlan volt. Csak pakolt, csak tüsténkedett, csak beszélt. Én,
ellentétben vele, minden szavát értettem.
- Mi a bajod?
Csak tisztába teszlek, ha már fürödtél. Viszont úgy látom akár azonnal
fürödhetünk újra!…
- Megyünk a
szotyicsőhöz? Nem bánom! Elviheted. -eresztettem el Hercegnőnek szánt guanóimat
és az asztal keresztrúdjára kapaszkodva vártam ki, hogy apa, akit Hercegnő
Kutyának szólít betartsa szavát.
Engedékenységemért
bőségesen kárpótolva lettem!
Bár a második
fürdés számomra kielégítő ideig telt, élvezetes volt, mégsem feledkeztem el
sérelmemről. Ahogy visszaérkeztem immár kitakarított kis otthonomba, azon
nyomban nekiláttam a dolgok széthordásának. Ládikámmal hamar végeztem. Apa
csupán egyetlen lapot terített pohárkám alá, így aztán kevés munkámba telt
kiráncigálni és amúgy varjúsan elcsipkedni. Mikor sikerült a konyhakőre
kotornom aprólékos munkám eredményét, azonnal utána ugrottam. Tudod, általában
és úgy komolyan nem szoktam elhagyni ülőfáimat. Ha mégis, akkor látogatásom az
asztalon heverő érdekességeknek szól. De most különösen mérges voltam, amiért
apa, akit Hercegnő Kutyának szólít elbitorolta Hercegnő jussát. Az ülőfák alá
leterített újságok sebes iramban kerültek a ládikabeli lap sorsára. Alig bírtam
kivonszolni a konyha közepére e hatalmas lapokat. Jó ideig vesződtem a
feladattal mire úgy találtam, talán kész van. Akkurátusan szétkotortam
lábaimmal, mindenhova jusson. No és, hogy Hercegnő örüljön, minden
inciri-finciri kis fecnire guanót is ültettem. Roppant boldogan és elégedetten
ugráltam fel helyemre, ahol hangos ˝énekszóval˝, repesve vártam eltűnt
Hercegnőmet:
- Kelep, kelep,
kelep, kelep, kelep, gurgyula, gurgyula, gurgyula, káááááár, kááááár, káááár,
kááár, kár, kár, kár!
A hatás nem
maradt el. Meme kacagott, Kutya hahotázott, Hercegnő nevetett. Mikor beléptek a
konyhába, egymásba kapaszkodva könnyeztek a nevetéstől.
- Menjetek ki
innen! - Szólt Hercegnő, mikor végre levegőhöz jutott. -Többet ne tedd rendbe a
madarat, hallod, Édesem? Soha többé! Láthatod, ez az én dolgom! Ha Meme helyett
én adok neki friss vizet, akkor belepiszkol a pohárba. Tudomásul kell venni,
hogy a más dolgába nem avatkozhatunk bele. Még akkor se, ha segíteni akarunk.
…….......................
NYOLCADIK RÉSZ KalandGyönyörűséggel
vegyes örömmel szemléltem, ahogy Hercegnő mindent, mindent összeszed. Beteszi
egy óriási zsákba és elviszi magának. Elhatalmasodott rajtam a megelégedettség
és fejemen felborzolt tollakkal duruzsoltam kedves barátnőmnek; hep, hep, hep.
Vitathatatlanul
elégedett vagyok sorsommal, bár nem múlik el nap, hogy hátrahagyott életem ne
villanna eszembe. Sokszor gondolok testvéreimre, szüleimre, bensőséges, meleg
fészkünkre.
Ha a szabadban varjak énekelnek, van, hogy válaszolgatok,
üzengetek, kérdezgetek társaimtól.
Többször
előfordult, hogy válaszra se méltattak… Most már nem érzem annyira a szomorúság
magányát. Kismeme folyamatosan gondoskodik jó hangulatom biztosításáról. S
ahogy töprengek úgy találom, hogy én pedig új családom jó közérzetét
biztosítom. Akaratlanul. Vagy mégse?
Egyik este, már
éjszakai gubbasztásomhoz készülődtem, mikor Meme szaladt be konyhámba.
- Szia, Juckó!
- Üdvözölt, mint mindig, ha meglátogat.
- Hep. Hep. -
Válaszoltam és érdeklődve figyeltem, ahogy kitárja a mellettem álló kisszekrény
ajtaját. Hercegnő is szokott oda nyúlkálni. Mindenféle húsokat, sajtot, tojást
varázsol ki belőle. De sajnos mindig visszazárja a fehér ajtót, ezért még soha
nem volt módom bekukucskálni, mit is rejteget előlem lépegetős szekrénykém
ajtaja. Most! Most viszont, most Meme kiemelt egy Túró-Rudit és itt hagyta a
szekrényt nyitott ajtóval. Tüstént az ajtóra ugrottam. Előrehajoltam és
felfedeztem én is a Túró-Rudik lakhelyét. Az ajtó rekeszébe rejtve lapultak
szépen egymásra helyezve.
Felfedezésem nagy örömmel töltött el. Abban a
pillanatban kiemeltem egyet és odadobtam Pulinak.
- Kérsz, Puli?
- Naná, hogy kérte! Nagy bőszen nyomta rá orrát és szagolgatni kezdte. Majd
tuszkolta maga előtt, két mancsával átfogva tolta, tolta, azután segélykérően
rámnézett.
- Segíts,
bontsd ki! Kérlek bontsd ki nekem!
- Várj, előbb
magamnak. - intettem türelemre, azzal kiemeltem még egy Rudit és feltéptem a
papírját. Mivel az ajtó tetején nehéz Túró- Rudit habzsolni, így leugrottam
az ajtó elé.
Itt legalább jól beláthattam annak tartalmát is, fenséges lakomám közben.
Dézsmálásom közepén, váratlanul gurult elém Puli Túró-Rudija. Visszahökkentem
ugyan, de tüstént feltéptem neki.
- Itt van,
eheted! - kotortam elé lábammal.
Viszont mi
lehet még a szekrényben? Torpantam meg, visszadöbbenve saját Rudim felett. Az
ajtó még mindig nyitva állt, mögötte Puli tolta, tolta előre kedvenc
csemegéjét.
- Benézek -
közöltem vele. És benéztem. Egészen beálltam a szekrény elé, majd bedugtam a
fejem és fél lábbal már be is léptem. Egész magasan kuporogtak az érdekes
dolgok.
- Nahát!
Tejföl! - ujjongtam és csőrömmel kilöktem a polcról, csak úgy puffant a
tetején, Puli nagy ámulatára! De ahogy bozontos fejét oldalra kapta, véletlen
meglökte a szekrényke ajtaját. Az pedig hirtelen csukódott, engem meg szépen betessékelt
a szekrény belsejébe. A meglepetéstől még levegőt se kaptam kis ideig. A
döbbenet multával leguggoltam a polcon és figyelni kezdtem, mi lesz. Semmi nem
lett. Amúgy korom sötétség vett körül. Lábaimmal helyezkedni szerettem volna,
ettől aztán kétségbeejtő helyzetbe kerültem. Először az egyik, majd a másik
lábam is leesett a semmibe, hasam pedig két vékonyka pálcika közti résbe
szorult. Bár fejemet tudtam mozgatni, meg se mertem mozdulni, bizony percekig.
Hallottam, ahogy Puli ugat, rohangál és kaparja az ajtót. Csak nem Ő is be akar
szállni mellém?! Ettől a gondolattól összeszedtem magam, csőrömmel hatalmasakat
kopogtatva a sötétség ajtaján. Kisbarátom nyilván rájött, hogy nem
jósszántamból távoztam a szekrény sötétjébe, mert berontott a nappaliba is
segítségért. Oda aztán hívás nélkül még soha be nem tette a lábát. Ahogy
füleltem, hallottam amint beszalad, sír, ugat, rohangál, felugrál a bútorokra
és nyüszít. Teljesen megnyugodtam. Puli okos. Mindjárt rendbeteszi a
dolgainkat…
Bár mindig
melegségre vágytam, kezdtem érezni, milyen dermesztően hideg környezetbe
száműztem magam. Még erőteljesebb kopogtatásba kezdtem! Jöhetne már valaki!
- Varjuckó! -
Tárta ki az ajtót Hercegnő.
Elég hamar rám
talált.
- Kár -
panaszoltam azonnal és boldogan tűrtem, ahogy kiszabadít rabságomból, külön
ügyelve a rácsok közé pottyant lábaimra.
- Ennyire
meleged volt, kismadaram? Fagyit kerestél? Vagy csak egyszerűen hűsölni
húzódtál ide? Mit csinálsz te folyton, te oktondi? Veled mindig történik valami
rendkívüli! - beszélt hozzám kedvesen, és már éreztem, hogy nincs semmi baj. A
melegség újra rám talált, szeretnek, fontos vagyok.
Azért Puliról
se feledkeztem meg.
A vacsorához tálalt sonkát egytől-egyig neki szórtam le
hálám jeléül. Kicsikét meg is nehezteltem családomra, amiért ezt zokon vették
tőlem. De az emberek nem tudhatnak mindent…
……...........................…
KILENCEDIK RÉSZ Varjuckó –
Óvatlanul
Bizonyára
elhiszed nekem, ha mondom, márpedig mondom; nagyon szeretek a konyhában lakni.
Nagyon szeretem új családomat, akik nem varjak és nagyon szeretem vadonatúj
életemet. Ha tudnék szállni, bizonyára visszajárnék hozzájuk, sőt még fiókáimat
is rájuk bíznám, ha tehetném… Viszont tudom, nem lesz kisfiókám soha, mert
társam se lesz soha. A társam helyét felváltotta a kényszerű barátság az
emberrel. Talán még örülnöm is kéne, de persze örülni ennek nem lehet. A minap
éppen reggeli tornám alatt, ablakunk előtt szállt el egy pompás varjú.
Társat
keresett magának, akivel fészket rakhatna, kicsinyeket nevelhetne…
Gyönyörűen
énekelt…
Valósággal
suhantam az ablakhoz. Pillanatnyi tétovázást se engedtem magamnak, azonnal
repülni akartam vele! Ha másért nem is, de legalább elbeszélgetni a varjúélet
dolgairól vagy barátságot kötni. Hiszen oly régen nem volt módom már ilyesmire.
- Kááár! -
kiáltottam neki ahogy még szálltam… estemben a föld felé. Akkor eszméltem rá,
hogy hát én nem tudok már repülni! Hogyan felejthettem el? Ráadásul nincs is
otthon senki. Így nem is vehetik észre, hogy elvesztem. Istenem! Nem szabad
messzire keverednem! Nem szabad távolra mennem!
Csupán a
bizonyosság kedvéért még kis ideig próbálkoztam a felemelkedéssel, de be
kellett látnom; ez nem megy. Csüggedten ballagtam a fűben. Ez legalább
élvezetes. Itt-ott bekapkodtam egy-egy ténfergő rovart, megszagoltam néhány
növényt. A macskát riadtan észleltem, ahogy lopakodva közelít felém.
Na, már csak te
hiányoztál! Rémisztő nagyot üvöltöttem rá. Egy óriási kár! megtette a kellő
hatást… kis időre. De emlékeimből nem sikerült kitörölni a tigris mutációjának
eme példányát s rémülten figyeltem minden mozzanatra, ami körülöttem történhet.
Varjútestvéreim mind elszálltak már, ügyet sem vetve rajongó örömömre, amit már
csak a látásuk során is azonnal érzek. Ösztöneim talán örökre hozzájuk fűznek,
hiába tudom és érzem, az engem gondozó család számára fontosabb lettem, mint
nekik valaha voltam és lehettem.Hiába, én varjúnak születtem, varjú vagyok és
az is maradok.
A céltalan
kószálás örömtelenné vált. A szabadság veszélyei előtörtek emlékeimből és
óvatosság váltotta fel vakmerőségemet. Nem mertem messzire távozni, nehogy
végleg elveszítsem a melegséget, amire mindig is vágytam. A délelőtt viszonylag
hamar eltelt azzal, hogy kerülgettem a macskákat és a szabadon lézengő kutyák
útjából tértem ki. Ez a feladat nem is volt annyira megterhelő és veszélyes se,
mint menekülni ismeretlen emberek elől. Találkoztam egy nagyhatalmas
mélyhangúval, aki köveket dobott felém. Iszkolnom kellett, mégpedig úgy, hogy
ne kerüljek messzire ülőfáimtól…! Egy tüskés bokor alja mentett meg. Itt
találtam pár bogarat is, amit megebédeltem, majd figyelni kezdtem az utat,
hátha felfedezem apa járművét, vagy Hercegnőt. Csak pár kapunyi távolságra
voltam elhagyott konyhaablakomtól. - Hol vagytok? Elvesztem, gyertek!
-kiabáltam később és körbe-körbe futkározva próbáltam felemelkedni.
Károgásommal sikerült felhívni magamra a gyerekek figyelmét, akik valamivel
nagyobbacskák lehettek Meménél. Társaságuk sokáig inkább rossz volt, mint jó.
Hosszasan üldöztek, mire felkapaszkodtam a legmagasabb és legtüskésebb bokor
tetejére. Sűrű lombja eltakart a fürkésző tekintetek elől, én pedig ujjongó
örömmel fedeztem fel apa, akit Hercegnő Kutyának szólít autóját a délutánban.
Milyen szomorú
lesz otthon! - gondoltam azonnal és hatalmas károgásba fogtam. Sokáig semmi nem
történt, de lassacskán kis gyerek csoport gyűlt össze a fa nagyságú bokor alatt
és engem kutattak.
- Nézzétek! Itt
egy varjú! - kiabálták egymásnak. Számukra elérhetetlen magasságban,
biztonságom teljes tudatában ordítoztam, szinte szünet nélkül. Az ágak vékonyan
rezegtek pilicka lábaim alatt. Folyamatos artikulációtól megkopott hangomnak
még testemmel is muszáj volt lendületet adni, hogy meghallják. Meghallják azok,
akiknek szól. Rezgett az ág rendületlenül!
- Puli! Kutya!
Meme! Hárrcágnó! Káááár!
- Figyelj,
Zsuzsi! - szólt az egyik kislány. - Ez a varjú olyan mintha beszélne. - Én csak
egy Memét ismerek.
- Aha, én is.
És nekik van pulijuk is. Tudod, az a fehér! Olyan édes!
Azonnal
újrakezdtem.
- Puli! Meme! Meme!
Kutya!
-Tényleg! -
tűnődött a Zsuzsi. - Nem lehet, hogy ez a Memciék madara? Meg kéne kérdezni,
hátha mégis az övék és haza akar menni. Te csöngess be, én addig figyelem el ne
szálljon.
Még, hogy
elszállok… Nagy várakozással tekintettem a jövőbe, amit a kis szoknyás intézni
tud az érdekemben. Nem kellett sokáig várnom! Láttam, ahogy apa, akit Hercegnő
Kutyának hív szinte rohan a bokor felé, felém.
Még a köztünk
lévő távolságból is érzékeltem bőrén a féltő aggódást és éreztem, igazam volt.
Nagy szomorúságból emelkedik az öröm felé.
- Kár! Kár!
Káár! - lélegeztem fel végre én is. Már lépegettem is lejjebb, s lejjebb a
bokor ágain, hogy könnyebben tudjak kedves barátom kezére ugrani. Szegényt
felsebezték a bokor tüskéi, ahogy bebújt alá, hogy elérhessen. Pedig már
rendesen csörtettem felé. Szinte rohantam!- Gyere kicsi
Varjuckó, gyere! - biztatott. De nem kellett már a bíztatás, jöttem, léptem,
örültem. Nagyon örültem. S ahogy kezén ülve néztem az arcát, a nevető szemét,
megkönnyebbült hálával igazítottam helyére szemöldökének borzas tollait.
Vége.
************************************************* 15. JÉZUS
TANÍTÁSAI
A HEGYI
BESZÉDRŐL - SZELLEMI MAGYARÁZAT ÁLTAL Írta: Poór Edit(XXI. RÉSZ)
VALAKI AZÉRT
HALLJA ÉN TŐLEM E BESZÉDEKET,
ÉS MEGCSELEKSZI
AZOKAT, HASONLÍTOM AZT A BÖLCS
EMBERHEZ, AKI
KŐSZIKLÁRA ÉPÍTETTE AZ Ő HÁZÁT.
ÉS ÖMLÖTT AZ
ESŐ, ÉS ELJÖTT AZ ÁRVÍZ,
ÉS FÚJTAK A
SZELEK ÉS BELEÜTKÖZTEK ABBA A HÁZBA,
DE NEM DŐLT
ÖSSZE, MERT A KŐSZIKLÁRA
ÉPÍTTETETT
Az Úr az Ő
beszédét, mint erősséget,
rendíthetetlen
igazságot mutatja meg
a bűnbe esett
embernek.
A legtöbb ember
nem látja valódi életcélját,
szenved, küzd,
de nem tudja miért.
Vágyai,
reményei csak a testben
elérhetőségig
terjed.
Addig él így,
amíg az Úr fel nem fedi előtte
a jövőt, amíg
meg nem ismeri a magasabb rendű
célját, amíg
fel nem ismeri magában a lelket.
A kereső
lelkeknek mondja az Úr; „Én vagyok az Út,
az Igazság és
az Élet”.
Az élet
beteljesedését, az örökéletet, csak Ő általa
lehetséges
elérni.
Ezzel az
igazsággal a lélek megtisztul, átalakul,
a lélekben a
megvilágosodott erők, világosságot
sugároznak
kifelé és felbontják az árnyakat és tévedéseket.
A bizonytalan,
homályos jövő bizonyossággá válik,
mert az igazság
fénye bevilágítja azt.
A sötétség
hatalma, nagysága olyan az Isteni
igazsággal
szemben, mint az összeomló kártyavár.
Bölcs ember az,
aki hallja ezeket az Isteni igazságokat.
Átlátja azok
értékét és megtartja azokat.
Bölcs ember az,
aki úgy rendezi be életét,
hogy ezek az
igazságok jussanak érvényre
gondolkodásában,
érzéseiben, és cselekedeteiben.
Aki Isteni
igazság szerint látja helyzetét,
az mindenkor
kősziklára épít.
Mert az élet
megpróbáltatásai alatt, nem roskad
össze, tudja,
honnan merítsen erőt.
De, akinek
lelkéből hiányzik a bölcsesség,
aki
tévelygéseiből látja helyzetét,
mindenkor
homokra épít.
Az olyan
emberek képesek csak nagy dolgok
elvégzésére,
akiknek a lelkében Krisztus
igazsága élő,
eleven törvénnyé vált.
Őket magával
ragadja az igazság ereje,
amely alkot,
épít, teremt, munkálkodik a jövőnek.
*
ÉS VALAKI
HALLJA ÉN TŐLEM E BESZÉDEKET, ÉS NEM
CSELEKSZI MEG
AZOKAT, HASONLATOS LESZ A
BOLOND
EMBERHEZ, AKI FÖVENYRE ÉPÍTETTE HÁZÁT.
ÉS ÖMLÖTT AZ
ESŐ, ÉS ELJÖTT AZ ÁRVÍZ, ÉS FÚJTAK
A SZELEK, ÉS
BELEÜTKÖZTEK ABBA A HÁZBA, ÉS
ÖSSZEOMLOTT; ÉS
NAGY LETT ANNAK ROMLÁSA
Nem mindenki
bölcs, aki hallgatja az igét, csak az
aki megtartja
azokat és azok szerint cselekszik.
Akiben az ige
nem tudta a teremtő munkáját
elvégezni, az
hiába tanult, hiába böjtölt,
hiába
cselekedett nagy dolgokat a mulandó
életben, annak
minden nyoma eltöröltetik,
mert
külsőséges, mulandó törvény alapján építkezett.
Aki abban a
tévedésben van,
hogy külsőleges
dolgokkal, bizonyos szokássá
vált
ceremóniákkal megszerezheti az üdvösséget,
az keserű
csalódással tapasztalhatja,
hogy nagyon
messze esett attól.
A könnyelmű
felületes lélek elfogadja, meghallgatja
az igét, de az
első szellő, az első nehézség megingatja,
hitét és
könnyen feladja meggyőződését.
Bár
kívánatosnak és szépnek tartja az igaz Isten
szerint való
életet, de mégis megalkuszik
a föld a test
törvényével és él felemás életet.
Lelkével az
üdvösség felé vonzódva, testével
a világ
törvényét követi.
Sajnos az ilyen
megalkuvó, felemás életet élők
vannak a Földön
legtöbben.
Ezeket
hasonlítja az Úr a bolond, azaz
balga emberhez,
aki a házát a fövenyre építi.
Pedig igen nagy
veszteség éri mindazokat,
akik, halják és
ismerik az Úr törvényét,
de meg nem
tartják.
Nekik
csalódniuk kell, mert be kell látniuk,
hogy a
külsőséges hit, a felületes igazság
nem juttatta
közelebb őket Isten országához.
Változhat a
világ, elmúlhat az élet, összeomolhatik
az ég és a
Föld, de az új ég, az új Föld, az új élet
ezeken az
igazságokon épül fel újra.
Folytatjuk.*************************************************
16. VERSRŐL
VERSRE - KORTÁRSAINKTÓL
Csomor
Henriett: Múló pillanat Mikor nem vagy
velem,csendesen
megszakad a szívem.Szörnyen
keserves a hiányod,kergetném az
időt, desajnos, alig
moccan.amikor nem vagy
velem.Egész testemben
zokogom.Úgy fáj a
hiányod!Talán sosem
láthatlak ebbena cudar és
keserves életben.Mégis te vagy
szívemlegszebb
ajándéka.Nélküled tűnik
el a nyári napa kéklő hegyek
mögött.Szívem majd
meghasad bánatában.Annyira
féltelek, csak reménykedem,hogy jól vagy.Leszállt a
csendes est,fátyolos
fényében ragyog a hold.Fénytelenek a
csillagok, akárcsak én.Hófehér párnám
tiszta könny,s valahol, túl
a sötétségenszívem
gyengédséggel ér szívedhez.Kedves arcod
arcomon pihen.Selymes,
gyönyörű arcodat cirógatom.Gyengéden s
hosszan ölelsz.Oly jó ez az
édes nyugalom, amita múló pillanat
ad nekem.Karjaimmal
óvlak, s őrzömédes álmod
nyugalmát, szép csillagom.Oh, ég, holdas
ég, az egyetlengyönyörű érzést
ne vedd el tőlem. 2016. augusztus
2. *
Csomor
Henriett: Köszönöm Neked
Hálásan köszönöm
nektek,
hogy nem
felejtettetek el
az
ünnepnapomon.
Sok mindent
megéltem már,
jót is rosszat
is.
A legszebb, az
Édesanyám
szeretete.
A kedves
emberek
közé tartoznak
a
gyermekkoromnak
nevelői,
tanárai, akiket
az idő
múlásával
szívembe
zártam,
őszinte örök
barátaim
lettek.
Általatok
gazdagabb lettem,
mert ti
színesebbé
tettétek
életemet.
2023.
.................................
Kovács Tibor :
Az idei nyár
Jössz felém
lassan kecsesen,
A lemenő nap
sugaraiban a sziluetted kibontakozik, előttem,
Lassan
körvonalazódik arcod,
Ahogy elém
jössz,
Hosszú Hullámzó
Hajkoronád
leomlik a
válladon túl,
A derekadhoz
simul lágyan szépségében,
Elindulok Feléd
Kedvesem szelíd Cicusom Vadmacskám,
Félúton
találkozunk,
Át ölelvén
egymást Hevesen Szerelmesen,
S közben csókra
forr Ajkaink,
Egy örökké
valóságig tartó,
Mégis elillant
egy pillanat alatt,
De minden egyes
perc másodperc csakis a miénk,
A csók íze, a
lágy puha ölelés,
Az ezer színben
virágzó természet szépsége,
S benne
egymásnak Mi,
Szeretetben
teljes szerelemben.
2023 Május
.................................
SZILÁGYI ANITA: Pünkösdi
köszöntő
Bordó
lángnyelvekből, Parázsló, tüzes
felhőkbőlSzétsuhant
szárnycsapása,Tiszta tuba
pontos mása,Horizont
pirosan lobogott,Összes
pünkösdirózsa kibomlott,Vakító
fénysugárral ért a földre,Melegséggel
szállt lelkünkre, Repte
tükröződött szemeinkben,Öröménekünk
köszöntötte illendően,Ötven harang
zúgott egyszerre,Észrevétlen
ereszkedett szívünkre, Fehér gerle
békét hozott világunkra,Ne gondoljunk
többé dúló háborúra,Kitisztította
bűnös világunk,Ellenségeinknek
békejobbot nyújtottunk, Szent
galambunkat pünkösdkor érezhetjük,Tűzsugárral
körbe fonta vacogó lelkünk,Újra formálta a
családok egységét,Minden ember
otthonában árasztott békét.
*
Szivárványvarázsló
Gyermekkorban
az élet olyan szépnek látszik,
Borús felhőkből
szivárványvarázslat válik,
Játék, kacagás,
önfeledt vidámság,
Nagyi
konyhájában sül az édes finomság,
Kint a mezőn
pajtásokkal fogócska,
Poén az élet
mindennap egy jó móka,
Bújócska és
ugráló-kötelezés,
Hintalovazás
közben mesenézés,
Élvezzétek ki a
gyermekéveket, gyerekek,
Felnőttkorotokra
okosan felkészüljetek,
Tanuljatok
szorgalmasan,
Sokat
olvassatok folyékonyan,
Tudjátok, az
olvasás szellemi töltekezés,
Rajzolás,
festés, vizuális fejlődés,
Könnyebb lesz
így a tanulás,
Gyorsabb az
oktondi felfogás,
Így válhattok
példás tanulóvá,
Szüleiteknek
büszke nebulóvá,
Makacsok,
durcásak ne legyetek soha,
Felnőttkorotok
könnyen lehet mostoha,
Szorgalmasan
tanulsz, orvos lehetsz,
Vagy kutatással
díjakat nyerhetsz,
Buzgóságodnak
beérik a gyümölcse,
Felnőttkorodnak
meglesz a szépsége,
Amíg
megtehetitek, játsszatok nagyon sokat,
Míg nem terhel
benneteket nehéz feladat,
Építsetek
bunkert vagy homokvárat,
Az égre
fessetek szivárványvarázslókat.
*
Meseország
Gyermeknapon
lett egy titkos ajándék,
Amitől jókedvre
derült minden csenevész,
Szülők
hallottak a varázslatos meseországról,
Gyerkőcöket
elvitték otthonról.
Meseországba
totyogott sok csöppség,
Bogárkáik tágra
nyílnak, "mennyi szépség!"
Tátott szájjal
csodálkoznak,
Cifra palota
láttán elámulnak.
Minden márvány
tükörfényesen csillog,
Gömbölyűen
körbe-körbe villog,
Tapsikolva
forgolódnak,
Hajacskájukon
koronával topognak,
Bekukucskálnak
a királyi szobákba,
Piciny ujjaikat
belesimítják a királyi ruhákba,
Oroszlánnak
aranyból van a sörénye,
Rókakomának
ezüstösen fényes a préme,
Aladdin
varázsol csodalámpával,
Kicsiny
kezecskéiket telerakja cukorkával,
Kalapjából
galambokat reptet a bohóc,
Iramlik utánuk
az összes bátor, vadóc.
Sárkány tűzkarikákat
fúj szájából,
Hófehérke
virágot ad kosarából,
Szorongatják
apró markukban a csokrot,
Anyunak
gagyogva átnyújtják az ajándékot.
Csipkerózsával
hintáznak rózsahintán,
Hemperegnek a
palotakert pázsitján,
Kerekded
arcukon mosoly bodorodik,
Tiszta tekintetükből
öröm sugárzik.
Elfáradva
anyunak, apunak, ölébe kucorodnak,
Varázslatos
kertben békésen álmodoznak,
Nyugalom ringat
minden maszatot,
Álmainkban
araszolják meseországot.
.................................
SZEGZÁRDI NAGY
VENDEL: KIÁLLÍTÁSON
(NAGY BANDÓ
ANDRÁSNAK AJÁNLOM)
Szívem
melegével
Érzem a képet,
Ha átsugárzik
Annak ereje.
Nem jut el
fénye
Kihunyt
szemembe,
Eltompult annak
már
Tengerszín
kékje.
Csak ha igazi tűz
Lobog a képben,
Az sugárzik át,
Lágyan szelíden
Képzeletemig.
GRATULÁLOK,
A Tiéd ilyen.
2023.05.23
NAGY BANDÓ
ANDRÁS SZEGEDI KIÁLLÍTÁSÁRA
................................
PITTER GYÖRGYNÉ
ENIKŐ: Visszaúton (Enikő – haiku
füzér)) nem várok
semmitátléptem a
küszöböta visszaúton megöregedtemde csillagokat
hordokszívem rejtekén félénk ragyogásnem vár már
földi jóranéma suttogás 2023. május 20. ************************************************* 17. NOVELLÁK 01.
Márkus
Katalin: Vera történetei
Vera ráérősen
álldogált a kertkapuban, de nem azért mert dologtalan asszony volt. Sokan
szerették volna, ha fele annyira ügyesek lennének a munkában, mint Ő. Már
nagyon várta, hogy eljöjjenek a nyugdíjas évek, mert fiatal korától kezdve
folyamatosan dolgozott. Mióta otthon volt, minden ház körüli munkát kényelmesen tudott elvégezni.
Csodálatos kertjében pompáztak a virágok, veteményesében sokféle zöldség
növekedett. Ha ideje engedte, bizony kiállt a kertkapuba nézelődni. Már
megtehette. Férje még dolgozni járt, és legtöbbször ott várta, vagy elsétált
elébe, amikor a vonatról leszállva hazafelé ballagott.
Márkus Katalin
Nagy forgalom nem volt az utcájukban, de
tudta, hogy melyik háznál mikor nincsenek otthon, mert vagy dolgozni mentek,
vagy másfelé volt tennivalójuk. Olyankor arrafelé is elment sétálni, mert
bizony, nem árt az óvatosság. Ha észrevette, hogy egy-egy ismeretlen autó
lassan gurul végig az utcán, azt már gyanakvással figyelte.
Ma is a
szokásához híven jobbra-balra nézelődött, de senkit sem látott.
Már indult
volna befelé, amikor jó pár házzal odébb, az utca szemközti oldalán valami
szokatlan dologra lett figyelmes. Egy számára idegen férfi lassan sétált a
járdán, és kíváncsian nézegetett befelé az udvarokba. Időnként megállt,
megfogta a kerítést és úgy figyelt. Ahol volt kutya, és megugatta, onnan nagy
léptekkel tovább ment a következő házig.
Behajtotta a kiskaput,
és a kerítés lécei közt kukucskálva várta, hogy mi fog történni.
Nem volt az a
félős fajta, most is arra gondolt, majd ha úgy látja, hogy nem egyenes
szándékai vannak a férfinak, akkor kimegy hozzá és megkérdezi, hogy kit keres.
Meglepetésében
majdnem felkiáltott, amikor látta, hogy benyitott, és be is ment az egyik ház
kapuján.
Aggódni
kezdett, mert látta, amikor a szülők elmentek hazulról, és a tizenhárom éves
lányuk, az Eszti, egyedül maradt otthon. Ezt biztosan tudta, mert a szülők
autója után a kislány csukta be a nagykaput.
Vajon mit
kereshet náluk az a férfi? Az villany- gáz- vízóra leolvasók, még hónapok múlva
fogják a házakat járni. Tehát, ők nem lehetnek. Itt valaki nem egyenes úton
jár! Lehet, hogy téved, bár úgy lenne! Akkor majd elnézést kér, de ezt akkor
sem nézheti tétlenül.
Telefonját
megtapogatta a zsebében - ki tudja, még szükség lehet rá - és gondolkodás
nélkül elindult Esztiék háza felé.
Egy pillanat
alatt eszébe villant az a régi történet, ami még most is borzongással töltötte
el...*** ...Fiatal házasok voltak, amikor szülőfalujában megvettek egy kicsi tömésházat. Rég nem
laktak benne, udvara elhagyottan gazosodott. A házra is ráfért a sározás, meszelés.
Ők mégis boldogan rendezgették első, saját otthonukat. Sajnos az örömük kevés
ideig tartott, mert egy hatalmas vihar alaposan megtépázta a tetejét. Még ez
lett volna a kisebb baj, de a ház falai is megrepedtek, a hirtelen lezúduló eső, meg alámosta az északi falat, ami egy
helyen megroggyant. Félő volt, hogy hamarosan a többi is követi. Mint később
kiderült, alapja alig, vagy nem volt a háznak. Akitől megvették, szóba sem
álltak velük, elzavarták őket, amikor reklamáltak. Még nekik állt feljebb, hogy
mit képzeltek, kevés pénzért palotát akartak? Mivel
biztosítás nem volt a házon, nagy bajban voltak. Az életveszélyessé vált házban
nem mertek tovább maradni, de nem volt hová menniük. Végül a
szomszéd szánta meg őket, és felajánlotta, hogy a nyári konyhában lakhatnak,
míg rendeződnek a dolgaik. Ők örömmel fogadták el a segítséget.Szabadidejükben
a házukat bontották, segítettek a munkatársak, rokonok is, így pár hét alatt a
ház helyén az üres udvar árválkodott. A helybéli kőműves mester elvállalta,
hogy felépíti az új házat beton alappal, téglából. Először csak egy szoba,
konyhát, aztán majd később bővíthetik. A részletfizetésben is megegyeztek, még
egy kevés kölcsönt is felmertek venni a szövetkezettől. Kettejük fizetéséből
úgy is tudják majd törleszteni...Amikor
kiderült, hogy áldott állapotban van, örült is, meg nem is. A születendő
gyermekének nagyon tudott örülni, de tudta, hogy a ház építése el fog húzódni.
Kisfia születése után nagyon kevés pénzből éltek, minden nélkülözhető forintot
félre tettek. A nyári
konyhában is szűkösen voltak, de nem panaszkodtak. Egy kereset, az csak egy
kereset, és a gyereknek is kell ezt-azt venni. Testvéreitől sok babaruhát
kapott, de örökké nem várhatta, hogy ők ruházzák fel a kisfiát. Férjével sokat
beszélgettek, hogy mitévők legyenek. Sajnos más lehetőségük nem volt, mint
visszamenni a gyárba, ahonnan otthon maradt szülés után.
Hálás szívvel megköszönöm mindenkinek a kedves gratulációkat, zenés linkeket, verseket, videokat, és képeslapokat, amelyeket születés napomra kaptam Tőletek. Olyan sokan felkerestetek akár telefonon, skypen, e-mailekben , vagy személyesen, hogy elnézést kérek mindenkitől, csak így, egyben tudom mindegyikőtöknek megköszönni a kedvességét, és az odafigyelését. Köszönöm szépen.
Nagyon jól esett.
Ez számomra egy tükör volt, hogy mennyien szeretnek, és nincs egy rosszakaróm , haragosom sem, hiszen ők nem írtak , tehát nincsenek.
Még a kritikusok is csendben maradtak.
Sokan bíztattak a további írásra, és megígérhetem, hogy mindaddig olvashatjátok írásaimat, míg a teremtő megengedi hogy értelmes gondolatokat tudjak leírni a kezemmel. Hálás vagyok mindenkinek, majd megadózok érte.
Írásaimat továbbra is megtalálhatjátok a facebookokon, a „megszolalok.blogszpot”-on és a MEK oldalain mint e - könyvek.
Mindenkinek jó olvasást kívánok, és várom a visszajelzéseket, mivel ezekből táplálkozom, és építkezem.
Hálás tisztelettel, kézcsókom a hölgyeknek, baráti kézfogás az uraknak.
Szeretettel : Vendi.
A ROSSEB SAROKBÓL, egyebet nem mondhatok.
SZEKSZÁRD, 2023. 05.07. SZÜLETÉSEM NAPJÁNAK HATVANKILENCEDIK ÉVFORDULÓJÁN. HÁLÁSAN KÖSZÖNÖM A KEDVES KÖSZÖNTÉSEDET!
VENDI, MAGÁNZÓ, A ROSSEB SAROKBÓL
Várlak benneteket a diófám alatt, vigyetek egy vendi könyvet a javából, hadd terjedjen, ne maradjanak egy helyen.
E- mail: nagy.vendi54@gmail.com
A VERS HANGOS LINKJE ...
ELMONDJA: ILOSVAY EGYED KATALIN
https://www.youtube.com/watch?v=dtjzNW7o8Eo
01.
Szegzárdi Nagy Vendel Hiányzol című versét elmondja: Ilosvay Gusztáv
https://www.youtube.com/watch?v=0upylgt-eos
Mellékletek terület:
YouTube-videó (Szegzárdi Nagy Vendel Hiányzol című versét elmondja Ilosvay Gusztáv) előnézete
https://youtu.be/FyfI2VxuC28
Kinek mi jut eszébe, ha ezt a szót hallja Walhalla?
Aki operakedvelő, vagy aki esetleg szereti a germán mondákat, az tudja, hogy Walhalla a halhatatlan hősök lakhelye. Ezek után járt e valaki Walhallában? Élőkre gondolok, nem csatában elhunyt hősökre természetesen.
Mi köze van mind ennek a Victoria-i aranylázhoz? Nagyon is sok!
Kolozsi Erzsébet |
Tehát szép sorjában:
Hallom én a kritikát, miért mindig csak a NSW aranyásással foglalkozom, mikor sokkal nagyobb mennyiségű és sokkal több helyen találták Viktoriában. Sőt, az aranyláz, valamint az erre érkező szerencsevadászok, a sokféle nemzetiség, köztük
185o-es években Beeachworth, Castlemain, Bendigo, Ballarat, Daylesford, Walhalla voltak a fő lelőhelyek. A csúcsidőben
A podcast logója |
1851-ben egy német sebész-orvos, - igen orvos - aki egyébként ásványkutató is volt, Dr George Bruhn, útnak indult Melbourne-ből hogy a kolónia ásványi kincseit felmérje. Ugye a németek alapos emberek Ő volt az első aki a kvarc üledékben annyi aranyat fedezett fel, amit érdemes kitermelni. Útjáról és felfedezéséről nyilvánosan tudósított, így elindult a lavina, özönlöttek az emberek. Melbourne lakossága mintegy 10 év alatt 10 ezerről 123 ezerre nőtt! Az akkori várostól délre létrejött egy sátorváros, canvas citynek titulálták.
Csak érdekesség, hogy maga Bruhn végül nem Victoriában, hanem NSW - ben telepedett le. A jó rend kedvéért azért ott is talált még egy kis aranyat Braidwoodnál.
Arany hírére a települések, városok elnéptelenedtek, hajók teljes legénysége, ügyvédek, orvosok, hajcsárok, tisztviselők mind - mind vándoroltak az arany felé mint molylepkék a fényre.
Gondolhatjuk ez a hirtelen nőtt embertömeg mennyi gondot jelentett, ellátás, lakhatás, közlekedés de ezzel egyidejűleg adó gyanánt hatalmas összegek folytak be. Erre az időszakra tehető az un aranyvárosok fénykora, ekkor emelték a presztízst sugalló ma a turisták által megcsodált épületeket.
Azért hozzá kell tegyem, hogy doktorunk előtt is voltak akik aranyat találtak Victoriában, pl. William Campbell, James Esmond vagy Thomas Hiscock, de az általuk felfedezett lelőhelyek kezdetben nem kecsegtettek bányászásra alkalmas hozammal.
Ne gondoljuk, hogy a bányászok békésen kapirgáltak egymás mellett. Azám! Nagy feszültségek keletkeztek, itt is, mint ahogy a Lambing Flat zendülésről már előzőekben beszéltem. A legnagyobb talán az Eureka stockade néven ismert, erről bővebben majd a következőkben mesélek.
Utazásaink során elvetődtünk Walhallába,- no ugye bár nem vagyunk hallhatatlanok -, mégpedig úgy, hogy, igazából nem készültünk oda. Én is csak Wagner operából hallottam róla előzőleg. Melbourne felé igyekezve látom a térképen, - igen, én még szeretek papírtérkép alapján navigálni - hogy nem messze az utunktól van egy Walhalla település Mit keres a Victoria Gippslanden egy ilyen nevű település? Nosza nézzük meg, kik laknak ott ? Kicsit furcsa volt, hogy nem hegynek fel hanem völgynek kellett menjünk, de oda aztán jó kacskaringósan! Az út végén elénk tárult egy nagyon kedves városka. Egy patak és egy hegy, hegy közé van szorítva, az emberek kénytelenek voltak domboldalra, fecskefészek szerűen szinte egymás fölé építkezni. Engem egy picit az ausztriai Hallstatt-ra emlékeztetett. Igaz itt nem só, hanem aranybánya volt anno.
Fénykorában 4000 embernek adott otthont, ma talán ha 20-an lakják. A temető maga is érdekesség, úgy tűnik, mintha az embereket állva temették volna, a helyszűke miatt. Ha van időnk, a feliratokat böngészni, igazi nehéz sorsok tárulnak elénk.
Anélkül, hogy turista csalogatónak hangzana, van még egy pár érdekesség.
Pl. van egy aranyos kisvasút, keskeny nyomtávú, lelkes önkéntesek tartják fenn, egész 2 mérföld, 3.2 km hosszúságban közlekedik. Csodás a táj ahol zakatol. Műszaki érdeklődésűek - lásd férjem - ki nem hagynák a bánya túrát, ahol egy 8 km hosszú, majd 1000 m mélyen fekvő alagútba kalauzolják az embert és közben a korabeli gépeket is meg lehet nézni. A városka közepén egy rotunda- körpavillon áll, ahol a helyi zenekarok, mert volt több, szórakoztatták a pihenőket. Korzózni nem nagyon lehetett, sok út nincs, csak körbe ülni, hallgatni és csevegni.
Nekem a tűzoltóság volt a kedvencem! Miután nincs akkora talpalatnyi hely, ahova egy egész épületet a tűzoltókocsival be lehetne tenni, úgy oldották meg, hogy a patakon pallókat fektettek át és erre építették a tűzoltóságot. Képzeljétek, egész 1961-ig működött, 12 tűzoltó látott el ott szolgálatot! Ma persze múzeum.
Megigérem, következőkben részletesen foglalkozom a többi aranylelőhellyel, elsősorban Ballarat-al, ami az egyik fő aranyásó központ volt, és a híres-hírhedt Eureka stockade színhelye.
Podcast 34
Mi a csoda köze van Archimedesnek az aranylázhoz?
https://youtu.be/YDeJzfN5kAg
Aki kíváncsi, annak elmondom, de igazából azt a címet is adhattam volna, hogy Eureka stockade.
Az meg aztán pláne mi fán terem?
Kicsit a végén kezdem, igazából egy felkelésről van szó, de mégis a stockade ami cölöperőd, néven emlegeti mindenki.
Mit emlegetnek?
Egy felkelést aminek a demokrácia megalapozását tekintik itt Ausztráliában.
Kezdjük sorjában:
Arról már volt szó, hogy Victoriában sok helyen és sok aranyat találtak. Jelenlegi téma a Thomas Hiscock által a mai Ballarat környékén talált arany. Történt ez 1851-ben a Yarrowee völgyében Melbourne- től kb. 115 km re van észak nyugatra. Olyan magas hozam volt már az első lelőhelyeken, hogy ide is özönlöttek az emberek, zömében írek és kínaiak. A befolyó adó árán nagyszabású építkezés folyt Melbourne-ben, abban az időben marvelllous csodálatos Melbournenek titulálták. No igen, ezek után képzelhetjük, mekkora felháborodás kísérte, amikor az amerikai filmcsillag Ava Gardner aki így 100 év múlva Melbourneben forgatott az 1950-es évek végén úgy jellemezte, hogy a tökéletes helyszín a világ vége megfilmesítésére.
Bezzeg mikor ott volt a sok arany ! Mindenki részesülni akart, természetes, de itt is voltak akik keresték, voltak akik találták, voltak akik elvették, lefölözték vagy akarták. Ezért tört ki a bányászlázadás.
Az akkori kormány, két intézkedése is nagy ellenszenvet, finoman fogalmalmazva, valójában inkább elkeseredett dühöt váltott ki. Az egyik, hogy megtiltották az alkohol árusitást a területen. Képzelhetjük, ez ma sem lenne túl népszerű A felzúdulálás azt eredményezte, hogy megengedték ugyan az árusitást, de engedélyhez kötötték, ami persze pénzbe került. A kocsmárosok erre megemelték a szesz árát . Ezt a bányászok megint nem szerették, virágoztak az illegális szeszfőzdék.
Ami pedig tényleg kiverte a biztosítékot, pedig az, hogy aranyásó engedélyek árát háromszorosára akarták emelni. És ráadásul az eddigi havi ellenőrzést kétheti majd heti váltotta fel. Gondolom az ellenőrzést végzők szintén kértek némi részesedést ha az engedély közel volt a lejárathoz. Érett egy összecsapás a hatóságokkal.
A zúgolódók először el kezdtek fegyvereket gyűjteni, szerezni, majd vezért választottak maguknak, Peter Lalor személyében és egy sebtében tákolt erődítményt létesítettek a Eureka lelőhelynél. Itt lép be a képbe Archimedes, ugyanis a szó, mint Heuréka jobban ismerős nekünk, azt jelenti, megtaláltam, állítólag ezt kiabálta, mikor kiugrott a fürdőkádból. De az egy másik történet. Viszont elég stílusos név egy aranylelő helynek.
Itt létesítették a rönkökből, felfordított szekerekből készült erődítményt, ennek neve volt a Eureka stockade.
A zúgolódók elégették az engedély cédulákat , egy új zászlót kreáltak maguknak, mint a koronától való függetlenségi jelkép. Erre esküdtek fel. A zászlót ma is látni néha szakszervezeti tüntetéseken, kék alapon fehér stilizált dél keresztje van rajta. A rendőrség némi katonasággal erősítve persze rendet akart csinálni, de a felkelőknél volt fegyver és bizony használták is. Az összecsapás során a vezér, Lalor is megsebesült, később amputálni is kellett a karját. Nem tudni ki lőtt először, de a túlerővel szemben nem sok esélyük volt, le is verték ezt a lázadást. Nem tudni igazán a lázadók közül hányan haltak meg, 27 a hivatalos adat, valamint 6 hivatalos személy. Sok volt a sebesült, a zendülőkből kb. 120-t letartóztattak, de csak 13 került bíróság elé. Ott pedig mindegyik ártatlannak vallotta magát és a zsűri, hogy a további politikai feszültséget elkerülje, mindegyiket felmentette. Az érdekesség az, hogy a hatóság elleni felkelést vezető radikális forradalmi Lalor később maga is hatóság, politikus lett. Egy időben Ballarat polgármestere volt. A törvényt pedig úgy módosították, hogy a kecske is jól lakjon de a káposzta is megmaradjon. Az engedély rendszert megszüntették és éves bányászati jog váltotta fel.
Sőt, a bányászok még szavazati jogot is kaptak.
Mark Twain szavaival, a csatát ugyan elvesztették, de mégis győztek.
Én igazán csak dióhéjban meséltem erről a felkelésről, de Ballarat mellet egy egész tájékoztatási központot létesítettek és szenteltek neki. Úgy tartják, hogy ez a történet rakta le a ma is érvényes demokrácia alapját Ausztráliában. Eureka Center a neve, nagyjából az eredeti helyen létesítették, hisz a tákolt erődítményből nem sok minden maradt a nagy felfordulásban .
Érdekes módon a zászló használata körül néha felcsapnak az indulatok. Az eredeti ott van a Centerben de a másolatot különböző tüntetések alkalmával lobogtatják. A rebellióban résztvevők leszármazottai nem nézik jó szemmel, ha olyan tüntetésre használják, ami nem egyezik esetleg az eredeti célokkal. Egy ideig a most használatos ausztrál zászlót akarták helyettesíteni vele ez nem ment át a parlamenten.
Én pedig Ballarattal kapcsolatos másik élményemről számolok be legközelebb, és megtudhatjuk, voltak e ott magyarok?.
Mellékletek terület
YouTube-videó (Podcast 33 Aranyláz Walhalla) előnézete
YouTube-videó (podcast 34 Euraka stockade) előnézete
Folytatjuk.
Ilosvay Gusztáv |
Nagyon sok esetben ( nálam ) legalább is amikor elkezdek egy szobron gondolkodni ott egy élmény vagy épp egy bevillanó ötlet ami elkezdi az alkotást. Néha megálmodok dolgokat vagy látok valamit ami megragadja a figyelmemet és érdekesnek vagy izgalmasnak találok. Pl.: ez a talicskás ember vagy ahogy Kati a feleségem mondta a „Gulág” ( vagyis a Szovjetunióba elhurcolt kényszermunkások rabszolgamunkáját
A talicskás ember |
hívták ennek). Már régen szerettem volna valamit alkotni ami emléket állít annak a sok millió embernek kiket elhurcoltak sokuk odaveszett és mostoha körülmények között dolgoztattak élten szomjan hőségben vagy épp mínusz 40 fokban. Számomra semmi nem fejezi ki jobban a munkát mozdulatban mint a kaszálás, vagy az ekevas szarvát fogó ember vagy egy talicskát toló alak mozdulata. Pár évvel ezelőtt láttam egy filmet ahol ezrek dolgozta egy bányában valahol Szibériában és ott láttam, hogy púpozottan megpakolt talicskát tolt egy nekifeszült ember és egy másik egy kötélen húzta ugyan ezt felfele a lejtőn. Elképzelhetetlen lehetett a szenvedésük és a kiszolgáltatottságuk olyan mostoha körülmények között. Álljon itt ez a kis plasztika az ö emlékükre. A szobor hegesztett vasból van és a talicska fém lemezből készült amit aztán berozsdásítottam, a kontraszt az szembetűnő az alak és a szerszám között.
Véghelyi József |
Kifejezetten zavar, ha az aktorok művészileg alul teljesítenek. Szereztem már akkora tapasztalatot, hogy megtudom ítélni az
Alaposan kidolgozott karaktereket látunk megfelelő orgánummal felvértezve. Még azt is megengedem, hogy nem is mindenki alkalmas ilyen szerepek megformálására.
A mai harmincsasok, negyvenesek talán már nem is találkozhattak ilyen kaliberű színészóriásokkal, legfeljebb felvételről. Ezek a színészek működtették igazán a „Thália Szentéjét”.
Nem, egyáltalán nem arról beszélek, hogy itt valamiféle generációs ellentétek húzódnának a fiatalok és az idősebbek között.
Érdemes megemlíteni azt is, hogy a nézőközönség magatartása, öltözködése ennek a szellemi jelenségnek volt megfelelő. Anyagi helyzettől függően igyekeztek a hely méltóságához igazodó ruhában megjelenni.
Száz szónak is egy a vége: egy színházi előadás esemény volt, amire lelkileg és testileg illett megfelelően felkészülni! Aki komolyan vette a hely szellemiségét, az úgy ment oda, mint egy templomba.
Lassacskán megérlelődött bennem a felismerés, hogy valami nagy baj van a magyar színészek képzésével. Köztudott, hogy a színészek mozgatását, szerepeik kiosztását a rendezők végzik. A Színművészeti Főiskolán (ma már egyetemi rangot kapott - SZFE) a rendezőknek is külön szakuk van, ahol elsajátíthatják ezen munka fortélyait. Itt szoktak gyökeret verni a különböző művészeti irányzatok, művészi innovációk. Tehát alapvetően a rendezőktől függ a színészi munka színvonala. Általában velük nem szoktunk találkozni (ha csak nem része színészként a produkciónak), tehát ami a szemünk elé kerül, az bizony a rendező felelősége. Tőlük kellene szamon kérni a színpadon történteket. Minden esetre a hanyatlás szembetűnő! Mi csak az okozatot látjuk, az okokat nem! Tehát, ha valamivel nem vagyunk kibékülve a rendezőnél reklamáljunk.
Nyafogtak, nyüszítettek, suttogtak és a mi a legborzalmasabb az, hogy minden átmenet nélkül ordítozni kezdtek olyan artikulálatlanul, hogy semmit sem lehetett érteni belőle. Pár éve már alkalmaznak úgynevezett „mikroportokat”, amelyek lehetővé teszik, hogy normális színészi hangerővel is lehessen hallani a beszédet még a hátsó sorokban is. Ám ez csak egy technikai eszköz csupán, amely hangosabbá teszi a mondani valót. A katasztrofális „művészi munkát” ez sem teszi elfogadottabbá.
No és a beszédstílus?
Azt állapítottam meg, hogy ha egy műnek nincs igazi hitelesnek tekinthető mondanivalója, hát akkor jöhet a trágárság, a mocskos beszéd, az öncélú káromkodás! Egyébként ugyanezt lehet tapasztalni nagyon sok „humoristánál” is. Figyeljük meg a „Showder Klub művészeit”: ha nincs valódi mondani valójuk, vagy ha nem sikerült eléggé a poénokat elsütni, akkor előhozzák mi lényegük: az ocsmány beszédet! S a közönségnél ez mindig bejön - persze csak a kevés intellektussal rendelkezőknél.
Megítélésem szerint az igazi művészetnek fel kellene emelni magasabb szintre a közönségét, erre mi történik: maga is lesüllyed egy bizonyos szint alá. Nem nevel szépre, jóra, hanem egyszerűen csak röhögtetni akar a „magasabb művészet szent nevében”. Thália Szentéjéből gyakran útszéli kocsmát csinál, mert hát kell a bevétel ugyebár.
No, de amilyen az adj Isten, olyan a fogadj Isten!
Azt mondják, hogy a férfiak szájából hamarabb kicsúszik egy illetlen szó!
Ez sem szép, de elismerem.
Viszont azt is megállapítottam, hogy a közönség legalább kétharmada/ három negyede nő, és ezek a „hölgyek” jókat vihorásznak az ocsmány beszédeken. Hová tűnt a szemérem, a szép beszéd iránti elfogultság.
József Attila Dunánál című örökérvényű verssoraiból idézve:…Anyám szájából édes volt az étel, apám szájából szép volt az igaz.. Az édes étel itt szinonima, és minden szépre, jóra értelmezhető, amelyet egy nő, egy anya adhat e gyermekének! Normális esetben ez a trágár-ocsmány beszédre nem szokott vonatkozni! Hát akkor miért nem kérik ki maguknak az ilyen beszédet akár a színházban is? Ráadásul még nevetnek is jókat és persze tapsolnak is hozzá a drágáim!
Csak hát a kor szelleme ugyebár..? Izgató engedni a kor csábításának, haladni a trendi áramlattal, és ha a gonosz úgy kívánja, akkor tapsikolunk a mocsoknak is!
Még ez sem lett volna számomra elutasítandó. Nem is lett volna baj, ha a librettó szövege, és főleg a színésznők teljesítménye nem lett volna alul múlhatatlan legalább is számomra. Librettót írtam, mert gyakorlatilag egy zenés drámát volt szerencsém végig szenvedni.
És nem a témaválasztás miatt, mert az alapvetően érdekes volt. A négy nő sorsán keresztül érezhettük meg mindegyik figura élet-drámáját.
Csak hát megint a színészi teljesítmény!
Amikor elindult a műsor hamar rájöttem, hogy szó sincs itt semmiféle magasabb szintű színészi teljesítményről, csak szokásos össze-vissza rohangálásról, és normális érthető beszéd helyett artikulátlan ordibálást hallottam időnként. Ezt csak erősítette a túl hangosra állított nézőtéri hangfal.
Nem túlzok, ha azt állítom, hogy a szövegek felét lehetett csak érteni egyrészt a színésznők beszédstílusa, másrészt a rosszul beállított hangerő miatt. Keményen hangzik, de a színészi játék súrolta a ripacskodás határát.
Magasabb szintű művészi jelenlétnek a nyomát sem láttam.
Figyeltem a közönség reakcióját ezekre a mozdulatokra, hát tetszett nekik. Ó a nép, az Isten adta nép önfeledten szórakozott. mindig bejön a régi római mondás: panem et circenses, azaz kenyeret és cirkuszt. Kenyérrel ma már el vagyunk látva, a cirkuszról pedig a „művészvilág” gondoskodik.
12. MAGASABB
SZINTEN: ANYANYELVI TÁBOR
Tisztelt
olvasóink!
Széchenyinek
Istvánnak tulajdonítják a következő sorokat: „Az
egészséges nemzetiségnek pedig egy fő kísérője a nemzeti nyelv, mert míg az
fennmarad, a nemzet is él”.
Ám sajnálatosan
keveset tudunk nyelvünk kialakulásáról, struktúrájáról, szavaink létrejöttéről,
jelentéseinek igazi tartalmáról.
Még szomorúbb
azonban az, hogy főiskoláinkon, egyetemeinken sem kerül megfelelő szintre ennek
az oktatása.
*Rendhagyó módon magazinunk
lehetőséget adott egy magasabb szintű anyanyelvi tábor propagálására.
Javasoljuk nyelvtanároknak, főiskolai-
és egyetemista hallgatóknak, és egyébként pedig
mindenkinek, akik érdemben szeretnének elmélyedni nyelvünk szépségeiben,
egyedülálló szerkezetének a megismerésében.
…………………………A nyelvi tábor
célját a két fő előadó hitvallását, szándékát a következő sorok teszik ismerté:
Véghelyi Péter és Véghelyi Péterné: Néhány gondolat a
táborokról
A hittel, erkölccsel,
magyarságunkkal kapcsolatos tudatlanság állapota félelmetes, különösen a
mediatizált fiatalok körében. A mai neveléstudományi tudományos élet rendkívül
silány és kifejezetten magyarellenes. Mára már világos, hogy minden a magyar
nyelv és sajátos gondolkodási többlet bemutatását szorgalmazó kezdeményezés elé
akadályt gördít a nyelvtudomány.
A ma 80-90 éves emberekkel
folytatott beszélgetésekből érthető meg, hogy az ő hitük nem csak az életük egy
szegmense volt, hanem a hitük az életük. Általuk nyerthetők olyan szavak,
nyelvi kifejezéseket, amelyek már teljesen kikoptak a használatból és
jelentésük homályos. A Czuczor-Fogarasi szótárban azonban legtöbbje
megtalálható, vagy gyöke alapján kinyomozható, esetleg néprajzi adatokkal
megfejthető. Néhány példa: virgolódik, bajmolódik, kallóz, pilinkézik, fondorkodik, bokafántoskodás, nyüg… Vajon mi lesz
aztán, ha ők elmennek ebből a világból? Ki fogja ezeket megtanítani,
megmagyarázni összekötni a jelölőt a jelölttel, és kimondani a jelentést? És
hogyan fogjuk fel, ha nem lesznek hozzá képek, amit emlékezetünk eltárol?
A mennyegző szó erkölcsi tartalmát például a mai
gyerekek már nem értik és nem ismerik. Hogyan töltjük meg jelentéssel és
képekkel, ha ők már csak olyan esküvőkön vesznek részt, amiket nyugati,
elamerikanizált konzumcikk mintájára kiüresített a külső máz és a
kulturálatlan, gyakran ízléstelen szórakozás? Ezek kapcsán fórumokon gyakran
elhangzik az a kifejezés, hogy a „kor bűnei”. Álságos
szókapcsolat, nem lehet jelentése, mert a kornak nincsenek bűnei, csak az egyes
embernek lehetnek bűnei. Az ilyen kifejezések csak azért gyártatnak, hogy
felmenthessük magunkat az egyéni hibák, vétkek és súlyos bűnök alól. Nem érv
az, hogy a mai világban nem lehet úgy kereszténynek lenni, mint régen, hiszen
mindig is a fennálló erkölcstelenségekkel való szembenállást jelentette a
keresztény életformát. Egy kor pedig attól lesz dicső vagy aljas, hogy mekkora
a szembenálláshoz való bátorság mértéke az egyes emberek lelkében. Éltes korú
visszaemlékezőink azonban abba a lelkiállapotba emelhetnek bennünket, amiből
forrásozik ez a bátorság. Ez a szellemiség, a gondolkodásmód átadható ilyen
formában is, amiben a magyar nyelvi többletnek is óriási szerepe van.
A magyar nyelv, valamint
a benne rejlő gondolkodási többlet, lényeglátás és bölcseleti, teológiai
összefüggések kutatása, boncolgatása képezi életünk minden pillanatát.
Meglátásunk szerint ma az jelenti a legnagyobb gondot, hogy a tanítók a
befektetett munka gyümölcsét is szeretnék megkapni, kérik az elismerést, amit
azonban azok a körök adhatnak, melyek a szellemi megrontást is fenntartják.
Most értéket, hagyományt kell menteni, ezt a tudást kell átadni, ehhez a
kútfőhöz kell a nyitott elméjű fiatalokat elvezetni. Ennek a munkának most
gyümölcse nem lesz, és ezért a munkáért most csak mellőzöttség, üldöztetés, és
méltatlanság lesz a fizetség. Ezek a fiatalok azonban 20-30 év múlva e tudást
bírva kerülhetnek döntéshozó helyzetbe, pozíciókba, amit majd akkor fel tudnak
használni, tudnak változtatni.
Az egy nyelvet beszélők
közössége a legszélesebb értelemben vett gondolatközösség. Magyar nyelvünk
sajátos, egyedülálló szellemi többletét hordozó kincseit ki kell aknázni. Mária
országaként nemzetünk léte nagy mértékben függ a nyelv állapotán, és ismeretén,
mert igen szoros kapcsolatban áll a gondolkodással és kivált alkalmas arra,
hogy a nyelv fejtegetése révén felszabadítsa az embert a saját szellemi
létmódjára, ami az ember lényege.
---------------Minden amit e táborról
tudni kell a következő linken megtalálható:----------------A feltett kérdésekre a nyelvi táborban
lehet választ kapni!
************************************
A nyelvi struktúránk nagyon eltér az európai nyelvektől.
Teljesen más az egyedülálló logikája
************************************************* 13. LÁTLELET
RIPORTKÖTET, II. RÉSZ
WESSELY GÁBOR:
Az Atomenergetikai Múzeum költözni készül
Összegyűjtötték
az atomenergetika hőskorának írásos és tárgyi emlékeit. Nagy szerepe volt a
múzeum létrehozásában Beregnyei Miklós üzemtörténésznek. De, ha megépül Paks
II., akkor a gyűjteményt új helyre kell költöztetni.
Kevesen tudják,
hogy Paks II. megépítése nem új keletű elképzelés. Már a nyolcvanas évek
derekán előkészületek történtek a folytatásra, s akkoriban úgy emlegették az
átadott, máig üzemelő négy blokkot, mint az I. ütemet. Ám a folytatás, a
rendszerváltó zűrök és zavarok közepette elmaradt.Wessely Gábor
A 20. század
legnagyobb magyarországi beruházása kereken harminc éve fejeződött be, a IV-es
blokk üzembe helyezésével: 1987. augusztus 16-án. Az évforduló kapcsán
beszélgettünk Beregnyei Miklós üzemtörténésszel.
*– A megbízatást
1992-ben kaptam az akkori vezérigazgatótól, dr. Petz Ernőtől, mondja.
– Létrehoztuk
az üzemtörténeti gyűjteményt, melynek anyaga aztán, a 2012. március 7-én
megnyitott Atomenergetikai Múzeumba került.
A múzeum első
vezetője, 2013-ig Beregnyei Miklós volt. S az értékteremtő és értékmegőrző
emberekre jellemző módon, számos más területen is összegyűjtött, létrehozott
maradandó dolgokat. Alapító elnöke az 1988 óta működő, kulturális és
településtörténeti kutatást, dokumentálást végző Jámbor Pál Társaságnak.
Szerkesztője az 1994-től negyedévente megjelenő, szépirodalmi és helytörténeti
kiadványnak, a Paksi Tükörnek. És nem utolsósorban a városi lap, a Paksi Hírnök
alapító főszerkesztője is ő volt, az első szám 1989. szeptember 26-ai
megjelenésétől, két éven keresztül.
– Na, az egy
érdekes sztori volt - emlékszik vissza -, korábban a Paksi Mozaikot
szerkesztettem, amit 1987-ben betiltott a pártbizottság. Három cikket ki
akartak vetetni, amihez nem járultam hozzá. Főleg amiatt a novella miatt
problémáztak, amit az egyik tanár, Kaszás Zoltán írt, megtörtént eset alapján,
az 1968-as csehszlovákiai bevonulásról. Szóval volt vakaródzás, amikor azzal
álltunk elő 1988-ban, a Jámbor Pál Társaság részéről, lakossági támogatást is
élvezve, hogy újságot akarunk indítani.
*De elindult a
lap, jelentek meg helytörténeti könyvek, kerültek a házfalakra emléktáblák, s
elkészült a pap-költő Jámbor Pál szobra is, Beregnyei Miklósnak és a vele egy
hajóban evezőknek köszönhetően. A 73 éves helytörténész nyugdíjasként is
dolgozik. Bejár az Atomenergetikai Múzeumba. A könyvtárhelyiség sarkában áll az
íróasztala, a munkájához szükséges forrásanyagok karnyújtásnyira vannak tőle. A
háromezer kötet többsége szakkönyv, közülük mintegy ötszáz az USA-ban elhunyt,
magyar származású mérnök, dr. John E. Kenton hagyatékából való. A nukleáris
energiával kapcsolatos angol nyelvű szakirodalom olyan darabjai is
megtalálhatók itt, amelyek az Országos Széchenyi Könyvtárban sincsenek meg. És
ez csak a könyvtár. Van egy nagy fotóarchívum, őriznek öt-hatezer dokumentumot
az adattárban (a műszaki leírásoktól a hivatalos levelezésig), s ami a
nagyközönség számára a legérdekesebb: összegyűjtöttek mintegy háromezer tárgyi
emléket az atomenergetika hőskorából. Ezeket részben raktározzák, részben
bemutatják a tárlókban, illetve a múzeumépület előtti szabad területen.
Apróságokat és méretes cuccokat: az I-es blokk indításának 10. évfordulójára
kiadott emlékéremtől a kétmázsás csavarok megszorítására alkalmas, húsztonnás
csavarhúzó gépig.
-
Magyarországon az ötvenes évek közepétől van jelen az atomenergetika -
tájékoztat az üzemtörténész -, de
sehol nem őriztek ezzel kapcsolatos írásos és tárgyi emlékeket. Hát mi
összegyűjtöttük, amit csak lehetett, s azon voltunk, hogy mihamarabb megkapjuk
a múzeumi rangot. Mert amíg csak üzemtörténeti gyűjteményről beszélünk, addig
szabadon mozgathatók a tárgyak. A szebb darabok kiemelhetők, s akár külföldre
is kivihetők. Ez történt több gyár privatizálásánál. A Szerencsi Cukorgyárnak
világhírű üzemtörténeti gyűjteménye volt, s mára semmivé lett. Ám a múzeumi
tárgyak műtárgynak minősülnek, és csak minisztériumi engedéllyel vihetők
máshova.
A paksi helytörténet, az atomerőműves
üzemtörténet minden fontosabb dátumát napra pontosan tudja Beregnyei Miklós.
Már arra is felkészült, hogy egy újabb időpontot memorizáljon: a költözését.
Ugyanis Paks II. építését bontások fogják megelőzni. Raktárépületek és
üzemépületek mellett a múzeum is útban van. Új helyet kap majd a
városközpontban, az egykori konzervgyár területé.
************************************************* 14. MESEREGÉNY
FOLYTATÁSOKBAN
VÁRKONYI KITTI
: VARJUCKÓ
A KÖNYVET
ILLUSZTRÁLTA, KALMÁR ZSUZSA SZÁJJAL, ÉS
LÁBBAL FESTŐ MÜVÉSZ………………………… HATODIK RÉSZVarjuckó – Csakazértis
Visszaútban
csak a csalódott keserűség szította bennem haragomat. Nem érdekelt az
egyensúlyozás se, meg a látnivaló se, de még Meme csacsogása se, amitől
egyébként már jó ideje csak derűs hangulat szokta felváltani szomorkodásomat.
- Nézd, Memci
ez a madár nem is örül nekünk.Várkonyi Kitti
- Miért, anya,
már nem szeret minket? Mert mi a Balatonon voltunk, ő meg nem?
- Csudákat
beszéltek itt! - vetettem oda fél csőrrel. De ők csupán azt hallották: kááár.
- Kár, bizony!
- szólt apa, akit Hercegnő Kutyának szólít.
De Puli már
résen volt. Megérezte rosszkedvemet és figyelt. Kedvetlenségem jogosságát beláthatod,
hiszen alig vártam már, hogy szabadon tehessek meg néhány lépést. Mi a baj
ezzel? És… talán ha repülni is próbálhattam volna… Legalább egyszer! Puli
belátta, de tekintetét egy pillanatra sem vette le rólam.
- Akkor nem
kéri a lisztkukacokat se apa? - érdeklődött Meme újra.
- Lisztkukac?
Hol van? - toporogtam Hercegnő vállán, akinek a lisztkukac említésére égnek
állt karján az összes apró tolla. Hogy miért kell ennyire viszolyogni azoktól a
pinduri csemegéktől? Hercegnő ki nem állhatja őket. A látványuktól meg
egyenesen átalakul. Lehet, hogy ő tud valamit, amit én nem? Na, jó. Inkább
lemondok a kukackáimról, csak hadd szaladgáljak végre cipő nélkül szabadon,
kukac nélkül, egyedül.
Amint ezeket
végig gondoltam, elhatározásra jutottam. Megnyugodott árva madár lelkem, s
vártam az alkalmat.
Az alkalom
akkor jött, amikor már ülőfám magasából szembe vigyorgott rám a nyitott
konyhaablak. Edzeni kezdtem azonnal. Szárnyak hátra; egy, előre; kettő. Helyben
járás: egy, kettő, három, négy, térd roggyantás: egy, szárnyak fel; kettő.
Egyenes láb; három, szárnyak le; négy. Bal láb hátra; egy, vissza; kettő. Jobb
láb hátra; egy, vissza, kettő.
Közben
megjöttek a kukacok. Ládikám papírjára halmozva nyüzsögtek.
- Leszoktam -
vetettem oda apának, akit Hercegnő Kutyának hív, aki épp a hosszú kékcsövekből
húzta ki a lábait. De ő csak azt értette;
- Káár! Kár!
- Mi van,
Varjuckó?! Nem vagy éhes? Befaltad a cseresznyefát?
- Ó, te ostoba
Kutya, te! Menj, inkább keresd meg a Hercegnődet, addig úgyse jön ki, amíg itt
vannak a férgek!
- Miattam nem
eszel? Kimenjek? - kérdezte, immáron majdnem ruha nélkül.
Erre aztán
leugráltam ülőfámról, egy- kettő- három; ládikaszél.
Belehabzsoltam
a fehér pondrókba és szépen szórni kezdtem kifelé. Még a lábammal is kotortam
rajtuk. Csak úgy röpködtek szárny nélkül, aztán másztak tízen húsz felé.
- Jó, jó!
Megyek már! - fordult ki konyhámból Kutya.
Nekem se
kellett egyéb! Ülőfa; hopp felfelé, egy, kettő, kisszekrény, széktámla, hopp az
asztal, hopp az ablakráma.
- Hűha! Jó
három méter a föld. Nosza lássuk, hátha megy az a repülés? Gyorsan kellett
döntenem, mert Puli már kezdte a vircsaftot. Még a végén idevernyog mindenkit!
Kitártam szárnyaimat, elrugaszkodtam és… lezuhantam.
Kétségbeesésem
határtalan volt. Szóval tényleg és soha és végérvényesen nem fogok repülni már!
Ó, te magasságos varjútanács! Mi lesz így velem, fogyatékos kis Varjuckóval? Mi
tévő legyek? Kissé kóvályogtam még az esés hatása után, de acélos erővel
rohantam az ismeretlen felé. Hátha mégis lesz egy virágerdő, vagy legalább
varjúköröm, ami persze csak a hegyekben terem. De talán lesz egy iciri - piciri
kis erdő, ahol varjútövis terem és alá bújhatok. Vagy talán a sárga varjúháj porzói
közt lesz vigaszt nyújtó darázs, lepke, vagy méhecske.
Ezek a növények
megedzették erőmet, kitartásomat, és már gondolatukra is vidámabban futottam át
az úton, ahol a hatalmas gépek közlekedtek. Aztán mint aki jól végezte dolgát
sétálósra fogtam a dolgot. Élveztem a magas füvet ahogy a lábamat nyaldosta.
Istenem, mennyivel másabb, mint a cipő! Nem tudom mennyi idő telt el így a
szabadság mámorában, de egyszer csak apa, akit Hercegnő Kutyának hív hangját
hallottam magam mögött:
- Na végre
megvagy te kis szökevény!
- Kááár! Kááár!
Hogy bírtál ilyen gyorsan belebújni a csöveidbe újra? Mikor eljöttem, már nem
volt rajtad!
Azt se tudtam
hova szaladjak hirtelen, csak futottam billegve előre. Bárcsak tudnék repülni,
most egyetlen jó nekiiramodás és te nem tehetnél semmit Kutya! Ugráltam,
féloldalasan, mókásan, ahogy Hercegnő jellemezte mozgásomat és játéknak
tekintve a fogócskát, kacskaringós menekülésbe kezdtem.
Hirtelen egy
kerítésnél találtam magam, melyen én könnyen átjutottam, de apa nem; az arca,
látnod kellett volna, egy tanulmány volt!
A rács
túloldalán nincs fű, csak szürke simaság. Kicsit fellélegezve körülnéztem;
korlát mindenfelé; de csak neked Kutya, mert én könnyen kibújok a vasrudak
között! Peckesen sétáltam a bekerített tér közepe felé. Néha még ugráltam is,
akár egy bakkecske. Élveztem a szabadságot. De apa nem élvezte és nem adta fel,
talált egy rést ahol ő is befért. Hoppá, szaladjunk csak; sutty ki a rácson, te
meg Kutya bent maradtál! Kááár! Vagyis dehogy. Kutya egészen közeljött én pedig
riadtan tekintettem fel rá. Köztünk meg ott volt az a jótékony rudazat. A
kerítés, amin az ember számára csupán egyetlen a bejárat. Apa, akit Hercegnő
Kutyának szólít megfordult és lassan megindult a túloldalon lévő általa is
átjárható rés felé. Már azt hittem feladta, amikor nekiiramodott. A mindenét,
vissza! Úgy nekilódultam, hogy hátra se néztem, egészen a körbezárt tér
közepéig szaladtam - na ezt nem kellett volna! Kutya szélsebesen berontott a
szürke simaságra és egyenesen felém tartott. Futás, futás! Kááár, kááárrr - de
már késő volt, apa elkapott. A szívem a csőrömben dobogott, Kutya meg csak állt
és várt.
Aztán bizonyára
érezte, hogy kezdek megnyugodni, mert kisvártatva elindult velem hazafelé.
-Te aztán rá
tudod hozni a rémületet az emberre Varjuckó! - mondta apa, de a hangjában nem
volt semmi bántó és még mosolyogni is tudott - velem ellentétben.
- Ej, ej,
Jucóka, ilyet nem szabad! - mondta melegen. -Nehogy azt hidd, hogy minden
ebféle olyan, mint a mi Pulink! Ha egy vadabbal összetalálkozol széttép, nem
tudsz megszökni előle! Mikor érted már meg?!
A szerencsétlen
ugrásomra gondoltam az ablakból, arra, ahogy a szökésem indult és bizony be
kellett látnom, hogy igaza van. Most kezdtem csak érezni, hogy milyen jó is az
a két Apakutya-kéz, mely oly óvatosan borította be tollas testemet. Közben
közeledtünk a két széles szürke simasághoz, amin hatalmas szerkezetek
szaladgáltak. Menekülésem kezdetén pont itt szaladt el mögöttem egy emberekkel
teli óriási gép, épp, hogy nem érte a farktollacskám. De a szele hatalmas
lendületet adott, már-már azt gondoltam, repülök újra…
- Valóságos
csoda Varjuckó, hogy senki nem ütött el, amikor átjöttél itt az úton. Nagy
szerencséd volt!
Miután
hazaértünk, a szokásosnál is óvatosabban tett a helyemre.
- Hol sikerült
elkapnod? - érdeklődött Hercegnő. Örömmel telített aggódó hangja kedvesen
simogatta zaklatott lelkem. - Na mesélj már, mesélj, mesélj! Olyan ügyes vagy!
- mondta Kutyának türelmetlenül.
- Nem fogod
elhinni! A focipályán, tudod a kutya-futtató mellett.
- Ó, te kis ostoba
madár! Csak nem focirajongó vagy? -kérdezte nevetve Hercegnő. De nem
válaszoltam semmit. Fölényes öntudattal emeltem magasba csőrömet és hirtelen
kitátva majd összecsapva tettem pontot az események tárgyalására.
Kis lakóhelyem
biztonsággal töltött el veszélyes kalandom után. Már nem kívánkoztam egyedül
lenni és semmi sem okozott nagyobb örömöt, mint nyüzsgő kukackáim élvezete.
A szabadság
veszélyes tudata megfontolásra késztetett az iránta érzett egyre csökkenő
sóvárgásomban.
..................................
HETEDIK RÉSZ Varjuckó
–Kalandjaim
Ettől a naptól
fogva mindenáron bizonyítani szerettem volna családomnak, hogy valóban közéjük
tartozónak tekintem magam. Ezért reggelente, a szokásos aerobik órám előtt
beiktattam napirendembe a mesereggelt. Ébredésem után rögtön nekiláttam, hogy
tudassam velük életemet, elgondolásaimat, csodálatomat a gólya iránt,
tudományomat és persze köszönetem, amiért befogadtak engem. Számukra mindez így
hangzik;
- Kelep, kelep,
kelep, kelep, kelep, gurgyula, gurgyula, gurgyula, káááááár, kááááár, káááár,
kááár, kár, kár, kár, hep, hep! - kicsi szünet, csak a hatás kedvéért, majd:
- Gurgyula,
gurgyula, gurgyula, vau, vau, háp, háp, kár, kár, kár, hep, hep.
Nem is
gondoltam, hogy mekkora örömet szerzek beszámolómmal! Meme könnyezésig neveti
magát, apa, akit Hercegnő Kutyának hív hahotázik, Hercegnő pedig kuncog. Szóval
derűssé válik a hangulat, ezért aztán eszembe sincs lemondani róla.
Pulinál ugyanis
nem értem el elsöprő sikereket. Mondhatnám, picurkát se élvezi. A vaus résznél
szőrét felborzolja és morogni kezd.?
Nekem elég
mókásnak tűnik, ahogy kis barátom ugrásra kész testtartásban mutogatja fogait
és morog. Teljesen bizonyos, hogy engem soha nem bántana. Miért is tenné?
Mostanában már én látom el őt bőséges eleséggel. Ha átugrálok az asztalra,
mindig találok valami ottfelejtett finomságot. Rögtön leszórom Pulinak, aki
hálásan kapkodja fel, eltüntetve ténykedésem nyomait. Az abrosszal pedig
csínján bánok, mert jó ideje rájöttem; pottyantani azt ott nem szabad. Hercegnő
mostanság nem is emlegeti a kloákámat… Így aztán sűrűbben látogatok az
asztalra…Mint most is.
Hercegnő már tele pakolta a terítéket edényekkel. Mindegyik rejteget magában
valami finom falatot. A nagy tál teteje nyitva, a konyhában éppen senki.
Megtekintem. Hopp, hopp, hopp, már itt is lennék. No lássuk csak! Ez itt leves.
*Megismerem,
mert merengetővel szoktak kínálni belőle, szép nagy etetőkanállal. Megvárják,
amíg kiszürcsölöm a levét és már kapom is újra. Szóval leves. Felugrok a tál
szélére, kicsinykét talán belekeverek a csőrömmel… Halászok…
- Nézd, Puli!
Csirkeláb. Kéred? - Puli figyelmesen felemeli a fejét, lassanként csóválni
kezdi a farkát és várakozásteli tekintettel mered rám.
- Kicsit
megkóstolom, várj. - A csirketenyérből vájtam keveset, majd Pulinak pöcköltem
tovább. Az oktondi állatja! Olyan hangosan ropogtatja, hogy még a hálószobába
is behallatszik, pedig az elég távol esik a konyhától.
- Nem
pottyantok, nem pottyantok, nem pottyantok. -ismételgetem, ahogy visszaugrok az
abroszra, majd a szék támlájára, s innen a kisszekrény után már otthon vagyok.
Mire Hercegnő kiért, én unott képpel bámultam a nagyvilágba ülőfámon. Úgy
álltam ott, mintha oda nőttem volna. Mintha soha el se mozdultam volna. De
csőrömet azért gyorsan megtöröltem ülőfácskám oldalán jobbról is, balról is.
-Mit rágtál
Puli? Ki adott csontot neked? Tudod, hogy nem kaphatsz csontot kiskutyám.
Honnan szedted?
Csak a nyelve
lógott ki a fejéből, ahogy felülve nézte gazdasszonyát hűségesen, kedvesen,
farok csóválva.
Úgy néz ki, ezt
megúsztam. Bár számtalanszor előfordult már, hogy keresni kezdték, amit
elcsenegettem innen-onnan. Lett légyen ennivaló, gyűrű, játék mütyür, vagy
miegyéb. Ilyenkor mindig elém állnak - én ettől kissé megrettenve guggolok le -
és nekem szegezik a kérdést: Te loptad el? Mindig és újra eljátszom az ártatlan
kisvarjú szerepét. Topogás, fejforgatás, odébb ugrás, elfordulás, visszanézés,
megfordulás, guggolás, szárnycsapkodás. Ezzel vége. Nem nagy ügy!
A mai étkezés
azért mégiscsak szolgált meglepetéssel. Na nem a csibekéz eltüntetése miatt
lett izgatott a társaság. Étkezés közben jól kitalálták, hogy én fürödni fogok.
- Megyünk a
fürdőbe. - állt elém apa.
Fürdés. Fürdés?
Úgy értsem, az ember esőt is tud hozni? Egyik bűvöletből a másikba esem.
Hirtelen felrémlett régi életem…
Szikkasztó
kánikulák idején sóvárogva tekintgettünk varjútársaimmal az égre. Valahogy
mindig megéreztük, mikor lesz eső. A levegő is nehezebb lett, a szél is másképp
osont a fák közé. A verebek igen alacsony repüléssel, zuhangató szálldosással
jelezték mindenkinek; ők is tudják, eső közeleg. Mi is, már előre vártuk!
Némelyikünk az ágak szélén, kitárt szárnyakkal, néhányunk inkább alant,
pocsétára várva. A tócsák jóságos, hűsítő medenceként viselkedtek ilyenkor,
amiből még kortyolni is lehetett. Beleguggolni, fejünket, szárnyunkat
belemártani… Fenséges érzés volt már csak az eső gondolata is!…
De most nem
érzek a levegőben se záport se vihart. Még a szellő se rebben odakint.
Verőfényes, ragyogó napsütés melengeti az ember építette fészkek falait… l
Kissé
megijedtem, ahogy apa, akit Hercegnő Kutyának szólít átmarkolta zilált
tollaimat. A fürdő egy óriási fehér pocsolyatartóban esett meg. Lám, az ember,
bevitte fészkébe az esőt is! Hosszú szárból induló, napraforgó fejére
emlékeztető kerek tányérkából zuhogott a víz. Először nem értettem az egészet!
Álltam a fehér teknő alján, figyeltem a kerek vízszórót, reméltem, szotyolák is
potyognak majd. De csak a víz spriccelt rendületlenül.
Aláaraszolgattam.
Lassan, óvatosan. Sose lehet tudni…! Eleinte bizonytalanul, bátortalanul, de
hamar rájöttem micsoda örömforrásra leltem!
Picit kitártam
egyik szárnyam a vízsugár alatt, majd a másikat. Egyre merészebben engedtem át
magam a zuhanyozás élvezetének. Csőrömet égnek emelve folyattam begyemre és
lábacskáimra a langyos csordulást. Még a lefolyót is megcsudáltam, ráébredve
minő célt is szolgál az edény alján. Pompásan éreztem magam!
- Na, gyere
Varjuckó! Elég volt már! - nógatott apa.
- Nem jövök. -
válaszoltam, de ő csak azt hallotta; hep, hep!
- Gyere már! Ha
itt lubickolsz, estig se száradsz meg!
- Kár!
- Ha kár, ha
nem kár, vége. - szüntette meg a vízesést apa, s kezét igen határozottan
tartotta elém.
- Akkor se
megyek! - ugrottam félre és reménykedve nézegettem fölfelé, ahonnan eddig a víz
spriccelt felém.
- Jól van, majd
jövünk még máskor is, na! Gyere, gyere szépen! Kérlek Juckó, teljesen
elgémberedett már a hátam.
Az más! Ha
jövünk, akkor megyek, döntöttem hirtelen és engedelmesen átléptem a kádból
Kutya vigyázó kezére. Ha tudom, micsoda merényletre készül, bizonyára tovább
húzom az időt…
Fogalmam se
volt róla, hogy apa, akit Hercegnő Kutyának hív a konyhába fog ma tanyázni!
Ültem ülőfámon és elképedve figyeltem, ahogy Kutya kiszedi ládikámból
újságjaimat, majd kiemeli a ládikát is, széket is és a guanó gyűjtemény felé
veti tekintetét.
Azt már nem!
Egyetlen lendülettel ugrottam a kupac közepére, - jó nagyot estem - hogy
csőrrel-karommal megvédelmezzem Hercegnő tulajdonát!
- Nem
bánthatod! Ez a Hercegnőé! Nem adom neked! - üvöltöztem a potyadékok tetején,
frissen mosdatott szárnyaimmal söpörgetve a mocskot apa elől. De ő nyilván csak
azt hallotta; - Kááár! Kááár! Kááár!
- Menj innen,
Juckó! - akart félretolni Kutya.
De nem hagytam
magam! Futottam egy tiszteletkört a konyhában s rögvest vissza a kupac
tetejére, csőrömmel cibálva ki Kutya kezei közül újságocskáimat.
- Azonnal tedd
vissza!
- Ereszd már
el, te makacs madár! Rendbe teszem a lakásodat. Láthatod micsoda piszoktenger
van már itt!
Csőrömmel odébb
toltam apa kezét. A legszennyesebb papírfecnit sikerült megszereznem és a hátam
mögé vetni.
- Eredj már
innen! Nem kaphatod meg a csörömpölőket! Nem adom a babanyakláncot sem! Nem
viheted el! Ez itt mind az enyém! Hercegnőnek gyűjtöm. Érted már? - Üvöltöztem
teljes erőmből. Jelentőségteljesen koppantottam kettőt a kövön és vártam mi
lesz? De ő biztosan csak azt hallotta;
- Kááár! Kááár!
Kááárrr!
- Na, gyere,
felteszlek az ülőfádra. Onnan is láthatod, csak kitakarítalak - és feltett.
Láttam, hogy nem értett meg. Azon nyomban visszaugrottam. Ezt nem hagyhatom
annyiban! Az eséstől beütöttem csőröm tövét, ahonnan vékony csíkban szivárogni
kezdett a vér. De a villongás tovább folytatódott. Nem adom fel! Körbe-körbe
rohangáltam a konyhában, Puli rémülten hátrált utam elől. Aztán nyújtózkodós
pozitúrából vakkantott rám egyet.
- Kár! -
Hajítottam felé véleményemet. Jobb, ha kimaradsz ebből!
Apa
hajthatatlan volt. Csak pakolt, csak tüsténkedett, csak beszélt. Én,
ellentétben vele, minden szavát értettem.
- Mi a bajod?
Csak tisztába teszlek, ha már fürödtél. Viszont úgy látom akár azonnal
fürödhetünk újra!…
- Megyünk a
szotyicsőhöz? Nem bánom! Elviheted. -eresztettem el Hercegnőnek szánt guanóimat
és az asztal keresztrúdjára kapaszkodva vártam ki, hogy apa, akit Hercegnő
Kutyának szólít betartsa szavát.
Engedékenységemért
bőségesen kárpótolva lettem!
Bár a második
fürdés számomra kielégítő ideig telt, élvezetes volt, mégsem feledkeztem el
sérelmemről. Ahogy visszaérkeztem immár kitakarított kis otthonomba, azon
nyomban nekiláttam a dolgok széthordásának. Ládikámmal hamar végeztem. Apa
csupán egyetlen lapot terített pohárkám alá, így aztán kevés munkámba telt
kiráncigálni és amúgy varjúsan elcsipkedni. Mikor sikerült a konyhakőre
kotornom aprólékos munkám eredményét, azonnal utána ugrottam. Tudod, általában
és úgy komolyan nem szoktam elhagyni ülőfáimat. Ha mégis, akkor látogatásom az
asztalon heverő érdekességeknek szól. De most különösen mérges voltam, amiért
apa, akit Hercegnő Kutyának szólít elbitorolta Hercegnő jussát. Az ülőfák alá
leterített újságok sebes iramban kerültek a ládikabeli lap sorsára. Alig bírtam
kivonszolni a konyha közepére e hatalmas lapokat. Jó ideig vesződtem a
feladattal mire úgy találtam, talán kész van. Akkurátusan szétkotortam
lábaimmal, mindenhova jusson. No és, hogy Hercegnő örüljön, minden
inciri-finciri kis fecnire guanót is ültettem. Roppant boldogan és elégedetten
ugráltam fel helyemre, ahol hangos ˝énekszóval˝, repesve vártam eltűnt
Hercegnőmet:
- Kelep, kelep,
kelep, kelep, kelep, gurgyula, gurgyula, gurgyula, káááááár, kááááár, káááár,
kááár, kár, kár, kár!
A hatás nem
maradt el. Meme kacagott, Kutya hahotázott, Hercegnő nevetett. Mikor beléptek a
konyhába, egymásba kapaszkodva könnyeztek a nevetéstől.
- Menjetek ki
innen! - Szólt Hercegnő, mikor végre levegőhöz jutott. -Többet ne tedd rendbe a
madarat, hallod, Édesem? Soha többé! Láthatod, ez az én dolgom! Ha Meme helyett
én adok neki friss vizet, akkor belepiszkol a pohárba. Tudomásul kell venni,
hogy a más dolgába nem avatkozhatunk bele. Még akkor se, ha segíteni akarunk.
…….......................
NYOLCADIK RÉSZ KalandGyönyörűséggel
vegyes örömmel szemléltem, ahogy Hercegnő mindent, mindent összeszed. Beteszi
egy óriási zsákba és elviszi magának. Elhatalmasodott rajtam a megelégedettség
és fejemen felborzolt tollakkal duruzsoltam kedves barátnőmnek; hep, hep, hep.
Vitathatatlanul
elégedett vagyok sorsommal, bár nem múlik el nap, hogy hátrahagyott életem ne
villanna eszembe. Sokszor gondolok testvéreimre, szüleimre, bensőséges, meleg
fészkünkre.
Ha a szabadban varjak énekelnek, van, hogy válaszolgatok,
üzengetek, kérdezgetek társaimtól.
Többször
előfordult, hogy válaszra se méltattak… Most már nem érzem annyira a szomorúság
magányát. Kismeme folyamatosan gondoskodik jó hangulatom biztosításáról. S
ahogy töprengek úgy találom, hogy én pedig új családom jó közérzetét
biztosítom. Akaratlanul. Vagy mégse?
Egyik este, már
éjszakai gubbasztásomhoz készülődtem, mikor Meme szaladt be konyhámba.
- Szia, Juckó!
- Üdvözölt, mint mindig, ha meglátogat.
- Hep. Hep. -
Válaszoltam és érdeklődve figyeltem, ahogy kitárja a mellettem álló kisszekrény
ajtaját. Hercegnő is szokott oda nyúlkálni. Mindenféle húsokat, sajtot, tojást
varázsol ki belőle. De sajnos mindig visszazárja a fehér ajtót, ezért még soha
nem volt módom bekukucskálni, mit is rejteget előlem lépegetős szekrénykém
ajtaja. Most! Most viszont, most Meme kiemelt egy Túró-Rudit és itt hagyta a
szekrényt nyitott ajtóval. Tüstént az ajtóra ugrottam. Előrehajoltam és
felfedeztem én is a Túró-Rudik lakhelyét. Az ajtó rekeszébe rejtve lapultak
szépen egymásra helyezve.
Felfedezésem nagy örömmel töltött el. Abban a
pillanatban kiemeltem egyet és odadobtam Pulinak.
- Kérsz, Puli?
- Naná, hogy kérte! Nagy bőszen nyomta rá orrát és szagolgatni kezdte. Majd
tuszkolta maga előtt, két mancsával átfogva tolta, tolta, azután segélykérően
rámnézett.
- Segíts,
bontsd ki! Kérlek bontsd ki nekem!
- Várj, előbb
magamnak. - intettem türelemre, azzal kiemeltem még egy Rudit és feltéptem a
papírját. Mivel az ajtó tetején nehéz Túró- Rudit habzsolni, így leugrottam
az ajtó elé.
Itt legalább jól beláthattam annak tartalmát is, fenséges lakomám közben.
Dézsmálásom közepén, váratlanul gurult elém Puli Túró-Rudija. Visszahökkentem
ugyan, de tüstént feltéptem neki.
- Itt van,
eheted! - kotortam elé lábammal.
Viszont mi
lehet még a szekrényben? Torpantam meg, visszadöbbenve saját Rudim felett. Az
ajtó még mindig nyitva állt, mögötte Puli tolta, tolta előre kedvenc
csemegéjét.
- Benézek -
közöltem vele. És benéztem. Egészen beálltam a szekrény elé, majd bedugtam a
fejem és fél lábbal már be is léptem. Egész magasan kuporogtak az érdekes
dolgok.
- Nahát!
Tejföl! - ujjongtam és csőrömmel kilöktem a polcról, csak úgy puffant a
tetején, Puli nagy ámulatára! De ahogy bozontos fejét oldalra kapta, véletlen
meglökte a szekrényke ajtaját. Az pedig hirtelen csukódott, engem meg szépen betessékelt
a szekrény belsejébe. A meglepetéstől még levegőt se kaptam kis ideig. A
döbbenet multával leguggoltam a polcon és figyelni kezdtem, mi lesz. Semmi nem
lett. Amúgy korom sötétség vett körül. Lábaimmal helyezkedni szerettem volna,
ettől aztán kétségbeejtő helyzetbe kerültem. Először az egyik, majd a másik
lábam is leesett a semmibe, hasam pedig két vékonyka pálcika közti résbe
szorult. Bár fejemet tudtam mozgatni, meg se mertem mozdulni, bizony percekig.
Hallottam, ahogy Puli ugat, rohangál és kaparja az ajtót. Csak nem Ő is be akar
szállni mellém?! Ettől a gondolattól összeszedtem magam, csőrömmel hatalmasakat
kopogtatva a sötétség ajtaján. Kisbarátom nyilván rájött, hogy nem
jósszántamból távoztam a szekrény sötétjébe, mert berontott a nappaliba is
segítségért. Oda aztán hívás nélkül még soha be nem tette a lábát. Ahogy
füleltem, hallottam amint beszalad, sír, ugat, rohangál, felugrál a bútorokra
és nyüszít. Teljesen megnyugodtam. Puli okos. Mindjárt rendbeteszi a
dolgainkat…
Bár mindig
melegségre vágytam, kezdtem érezni, milyen dermesztően hideg környezetbe
száműztem magam. Még erőteljesebb kopogtatásba kezdtem! Jöhetne már valaki!
- Varjuckó! -
Tárta ki az ajtót Hercegnő.
Elég hamar rám
talált.
- Kár -
panaszoltam azonnal és boldogan tűrtem, ahogy kiszabadít rabságomból, külön
ügyelve a rácsok közé pottyant lábaimra.
- Ennyire
meleged volt, kismadaram? Fagyit kerestél? Vagy csak egyszerűen hűsölni
húzódtál ide? Mit csinálsz te folyton, te oktondi? Veled mindig történik valami
rendkívüli! - beszélt hozzám kedvesen, és már éreztem, hogy nincs semmi baj. A
melegség újra rám talált, szeretnek, fontos vagyok.
Azért Puliról
se feledkeztem meg.
A vacsorához tálalt sonkát egytől-egyig neki szórtam le
hálám jeléül. Kicsikét meg is nehezteltem családomra, amiért ezt zokon vették
tőlem. De az emberek nem tudhatnak mindent…
……...........................…
KILENCEDIK RÉSZ Varjuckó –
Óvatlanul
Bizonyára
elhiszed nekem, ha mondom, márpedig mondom; nagyon szeretek a konyhában lakni.
Nagyon szeretem új családomat, akik nem varjak és nagyon szeretem vadonatúj
életemet. Ha tudnék szállni, bizonyára visszajárnék hozzájuk, sőt még fiókáimat
is rájuk bíznám, ha tehetném… Viszont tudom, nem lesz kisfiókám soha, mert
társam se lesz soha. A társam helyét felváltotta a kényszerű barátság az
emberrel. Talán még örülnöm is kéne, de persze örülni ennek nem lehet. A minap
éppen reggeli tornám alatt, ablakunk előtt szállt el egy pompás varjú.
Társat
keresett magának, akivel fészket rakhatna, kicsinyeket nevelhetne…
Gyönyörűen
énekelt…
Valósággal
suhantam az ablakhoz. Pillanatnyi tétovázást se engedtem magamnak, azonnal
repülni akartam vele! Ha másért nem is, de legalább elbeszélgetni a varjúélet
dolgairól vagy barátságot kötni. Hiszen oly régen nem volt módom már ilyesmire.
- Kááár! -
kiáltottam neki ahogy még szálltam… estemben a föld felé. Akkor eszméltem rá,
hogy hát én nem tudok már repülni! Hogyan felejthettem el? Ráadásul nincs is
otthon senki. Így nem is vehetik észre, hogy elvesztem. Istenem! Nem szabad
messzire keverednem! Nem szabad távolra mennem!
Csupán a
bizonyosság kedvéért még kis ideig próbálkoztam a felemelkedéssel, de be
kellett látnom; ez nem megy. Csüggedten ballagtam a fűben. Ez legalább
élvezetes. Itt-ott bekapkodtam egy-egy ténfergő rovart, megszagoltam néhány
növényt. A macskát riadtan észleltem, ahogy lopakodva közelít felém.
Na, már csak te
hiányoztál! Rémisztő nagyot üvöltöttem rá. Egy óriási kár! megtette a kellő
hatást… kis időre. De emlékeimből nem sikerült kitörölni a tigris mutációjának
eme példányát s rémülten figyeltem minden mozzanatra, ami körülöttem történhet.
Varjútestvéreim mind elszálltak már, ügyet sem vetve rajongó örömömre, amit már
csak a látásuk során is azonnal érzek. Ösztöneim talán örökre hozzájuk fűznek,
hiába tudom és érzem, az engem gondozó család számára fontosabb lettem, mint
nekik valaha voltam és lehettem.Hiába, én varjúnak születtem, varjú vagyok és
az is maradok.
A céltalan
kószálás örömtelenné vált. A szabadság veszélyei előtörtek emlékeimből és
óvatosság váltotta fel vakmerőségemet. Nem mertem messzire távozni, nehogy
végleg elveszítsem a melegséget, amire mindig is vágytam. A délelőtt viszonylag
hamar eltelt azzal, hogy kerülgettem a macskákat és a szabadon lézengő kutyák
útjából tértem ki. Ez a feladat nem is volt annyira megterhelő és veszélyes se,
mint menekülni ismeretlen emberek elől. Találkoztam egy nagyhatalmas
mélyhangúval, aki köveket dobott felém. Iszkolnom kellett, mégpedig úgy, hogy
ne kerüljek messzire ülőfáimtól…! Egy tüskés bokor alja mentett meg. Itt
találtam pár bogarat is, amit megebédeltem, majd figyelni kezdtem az utat,
hátha felfedezem apa járművét, vagy Hercegnőt. Csak pár kapunyi távolságra
voltam elhagyott konyhaablakomtól. - Hol vagytok? Elvesztem, gyertek!
-kiabáltam később és körbe-körbe futkározva próbáltam felemelkedni.
Károgásommal sikerült felhívni magamra a gyerekek figyelmét, akik valamivel
nagyobbacskák lehettek Meménél. Társaságuk sokáig inkább rossz volt, mint jó.
Hosszasan üldöztek, mire felkapaszkodtam a legmagasabb és legtüskésebb bokor
tetejére. Sűrű lombja eltakart a fürkésző tekintetek elől, én pedig ujjongó
örömmel fedeztem fel apa, akit Hercegnő Kutyának szólít autóját a délutánban.
Milyen szomorú
lesz otthon! - gondoltam azonnal és hatalmas károgásba fogtam. Sokáig semmi nem
történt, de lassacskán kis gyerek csoport gyűlt össze a fa nagyságú bokor alatt
és engem kutattak.
- Nézzétek! Itt
egy varjú! - kiabálták egymásnak. Számukra elérhetetlen magasságban,
biztonságom teljes tudatában ordítoztam, szinte szünet nélkül. Az ágak vékonyan
rezegtek pilicka lábaim alatt. Folyamatos artikulációtól megkopott hangomnak
még testemmel is muszáj volt lendületet adni, hogy meghallják. Meghallják azok,
akiknek szól. Rezgett az ág rendületlenül!
- Puli! Kutya!
Meme! Hárrcágnó! Káááár!
- Figyelj,
Zsuzsi! - szólt az egyik kislány. - Ez a varjú olyan mintha beszélne. - Én csak
egy Memét ismerek.
- Aha, én is.
És nekik van pulijuk is. Tudod, az a fehér! Olyan édes!
Azonnal
újrakezdtem.
- Puli! Meme! Meme!
Kutya!
-Tényleg! -
tűnődött a Zsuzsi. - Nem lehet, hogy ez a Memciék madara? Meg kéne kérdezni,
hátha mégis az övék és haza akar menni. Te csöngess be, én addig figyelem el ne
szálljon.
Még, hogy
elszállok… Nagy várakozással tekintettem a jövőbe, amit a kis szoknyás intézni
tud az érdekemben. Nem kellett sokáig várnom! Láttam, ahogy apa, akit Hercegnő
Kutyának hív szinte rohan a bokor felé, felém.
Még a köztünk
lévő távolságból is érzékeltem bőrén a féltő aggódást és éreztem, igazam volt.
Nagy szomorúságból emelkedik az öröm felé.
- Kár! Kár!
Káár! - lélegeztem fel végre én is. Már lépegettem is lejjebb, s lejjebb a
bokor ágain, hogy könnyebben tudjak kedves barátom kezére ugrani. Szegényt
felsebezték a bokor tüskéi, ahogy bebújt alá, hogy elérhessen. Pedig már
rendesen csörtettem felé. Szinte rohantam!- Gyere kicsi
Varjuckó, gyere! - biztatott. De nem kellett már a bíztatás, jöttem, léptem,
örültem. Nagyon örültem. S ahogy kezén ülve néztem az arcát, a nevető szemét,
megkönnyebbült hálával igazítottam helyére szemöldökének borzas tollait.
Vége.
************************************************* 15. JÉZUS
TANÍTÁSAI
A HEGYI
BESZÉDRŐL - SZELLEMI MAGYARÁZAT ÁLTAL Írta: Poór Edit(XXI. RÉSZ)
VALAKI AZÉRT
HALLJA ÉN TŐLEM E BESZÉDEKET,
ÉS MEGCSELEKSZI
AZOKAT, HASONLÍTOM AZT A BÖLCS
EMBERHEZ, AKI
KŐSZIKLÁRA ÉPÍTETTE AZ Ő HÁZÁT.
ÉS ÖMLÖTT AZ
ESŐ, ÉS ELJÖTT AZ ÁRVÍZ,
ÉS FÚJTAK A
SZELEK ÉS BELEÜTKÖZTEK ABBA A HÁZBA,
DE NEM DŐLT
ÖSSZE, MERT A KŐSZIKLÁRA
ÉPÍTTETETT
Az Úr az Ő
beszédét, mint erősséget,
rendíthetetlen
igazságot mutatja meg
a bűnbe esett
embernek.
A legtöbb ember
nem látja valódi életcélját,
szenved, küzd,
de nem tudja miért.
Vágyai,
reményei csak a testben
elérhetőségig
terjed.
Addig él így,
amíg az Úr fel nem fedi előtte
a jövőt, amíg
meg nem ismeri a magasabb rendű
célját, amíg
fel nem ismeri magában a lelket.
A kereső
lelkeknek mondja az Úr; „Én vagyok az Út,
az Igazság és
az Élet”.
Az élet
beteljesedését, az örökéletet, csak Ő általa
lehetséges
elérni.
Ezzel az
igazsággal a lélek megtisztul, átalakul,
a lélekben a
megvilágosodott erők, világosságot
sugároznak
kifelé és felbontják az árnyakat és tévedéseket.
A bizonytalan,
homályos jövő bizonyossággá válik,
mert az igazság
fénye bevilágítja azt.
A sötétség
hatalma, nagysága olyan az Isteni
igazsággal
szemben, mint az összeomló kártyavár.
Bölcs ember az,
aki hallja ezeket az Isteni igazságokat.
Átlátja azok
értékét és megtartja azokat.
Bölcs ember az,
aki úgy rendezi be életét,
hogy ezek az
igazságok jussanak érvényre
gondolkodásában,
érzéseiben, és cselekedeteiben.
Aki Isteni
igazság szerint látja helyzetét,
az mindenkor
kősziklára épít.
Mert az élet
megpróbáltatásai alatt, nem roskad
össze, tudja,
honnan merítsen erőt.
De, akinek
lelkéből hiányzik a bölcsesség,
aki
tévelygéseiből látja helyzetét,
mindenkor
homokra épít.
Az olyan
emberek képesek csak nagy dolgok
elvégzésére,
akiknek a lelkében Krisztus
igazsága élő,
eleven törvénnyé vált.
Őket magával
ragadja az igazság ereje,
amely alkot,
épít, teremt, munkálkodik a jövőnek.
*
ÉS VALAKI
HALLJA ÉN TŐLEM E BESZÉDEKET, ÉS NEM
CSELEKSZI MEG
AZOKAT, HASONLATOS LESZ A
BOLOND
EMBERHEZ, AKI FÖVENYRE ÉPÍTETTE HÁZÁT.
ÉS ÖMLÖTT AZ
ESŐ, ÉS ELJÖTT AZ ÁRVÍZ, ÉS FÚJTAK
A SZELEK, ÉS
BELEÜTKÖZTEK ABBA A HÁZBA, ÉS
ÖSSZEOMLOTT; ÉS
NAGY LETT ANNAK ROMLÁSA
Nem mindenki
bölcs, aki hallgatja az igét, csak az
aki megtartja
azokat és azok szerint cselekszik.
Akiben az ige
nem tudta a teremtő munkáját
elvégezni, az
hiába tanult, hiába böjtölt,
hiába
cselekedett nagy dolgokat a mulandó
életben, annak
minden nyoma eltöröltetik,
mert
külsőséges, mulandó törvény alapján építkezett.
Aki abban a
tévedésben van,
hogy külsőleges
dolgokkal, bizonyos szokássá
vált
ceremóniákkal megszerezheti az üdvösséget,
az keserű
csalódással tapasztalhatja,
hogy nagyon
messze esett attól.
A könnyelmű
felületes lélek elfogadja, meghallgatja
az igét, de az
első szellő, az első nehézség megingatja,
hitét és
könnyen feladja meggyőződését.
Bár
kívánatosnak és szépnek tartja az igaz Isten
szerint való
életet, de mégis megalkuszik
a föld a test
törvényével és él felemás életet.
Lelkével az
üdvösség felé vonzódva, testével
a világ
törvényét követi.
Sajnos az ilyen
megalkuvó, felemás életet élők
vannak a Földön
legtöbben.
Ezeket
hasonlítja az Úr a bolond, azaz
balga emberhez,
aki a házát a fövenyre építi.
Pedig igen nagy
veszteség éri mindazokat,
akik, halják és
ismerik az Úr törvényét,
de meg nem
tartják.
Nekik
csalódniuk kell, mert be kell látniuk,
hogy a
külsőséges hit, a felületes igazság
nem juttatta
közelebb őket Isten országához.
Változhat a
világ, elmúlhat az élet, összeomolhatik
az ég és a
Föld, de az új ég, az új Föld, az új élet
ezeken az
igazságokon épül fel újra.
Folytatjuk.*************************************************
16. VERSRŐL
VERSRE - KORTÁRSAINKTÓL
Csomor
Henriett: Múló pillanat Mikor nem vagy
velem,csendesen
megszakad a szívem.Szörnyen
keserves a hiányod,kergetném az
időt, desajnos, alig
moccan.amikor nem vagy
velem.Egész testemben
zokogom.Úgy fáj a
hiányod!Talán sosem
láthatlak ebbena cudar és
keserves életben.Mégis te vagy
szívemlegszebb
ajándéka.Nélküled tűnik
el a nyári napa kéklő hegyek
mögött.Szívem majd
meghasad bánatában.Annyira
féltelek, csak reménykedem,hogy jól vagy.Leszállt a
csendes est,fátyolos
fényében ragyog a hold.Fénytelenek a
csillagok, akárcsak én.Hófehér párnám
tiszta könny,s valahol, túl
a sötétségenszívem
gyengédséggel ér szívedhez.Kedves arcod
arcomon pihen.Selymes,
gyönyörű arcodat cirógatom.Gyengéden s
hosszan ölelsz.Oly jó ez az
édes nyugalom, amita múló pillanat
ad nekem.Karjaimmal
óvlak, s őrzömédes álmod
nyugalmát, szép csillagom.Oh, ég, holdas
ég, az egyetlengyönyörű érzést
ne vedd el tőlem. 2016. augusztus
2. *
Csomor
Henriett: Köszönöm Neked
Hálásan köszönöm
nektek,
hogy nem
felejtettetek el
az
ünnepnapomon.
Sok mindent
megéltem már,
jót is rosszat
is.
A legszebb, az
Édesanyám
szeretete.
A kedves
emberek
közé tartoznak
a
gyermekkoromnak
nevelői,
tanárai, akiket
az idő
múlásával
szívembe
zártam,
őszinte örök
barátaim
lettek.
Általatok
gazdagabb lettem,
mert ti
színesebbé
tettétek
életemet.
2023.
.................................
Kovács Tibor :
Az idei nyár
Jössz felém
lassan kecsesen,
A lemenő nap
sugaraiban a sziluetted kibontakozik, előttem,
Lassan
körvonalazódik arcod,
Ahogy elém
jössz,
Hosszú Hullámzó
Hajkoronád
leomlik a
válladon túl,
A derekadhoz
simul lágyan szépségében,
Elindulok Feléd
Kedvesem szelíd Cicusom Vadmacskám,
Félúton
találkozunk,
Át ölelvén
egymást Hevesen Szerelmesen,
S közben csókra
forr Ajkaink,
Egy örökké
valóságig tartó,
Mégis elillant
egy pillanat alatt,
De minden egyes
perc másodperc csakis a miénk,
A csók íze, a
lágy puha ölelés,
Az ezer színben
virágzó természet szépsége,
S benne
egymásnak Mi,
Szeretetben
teljes szerelemben.
2023 Május
.................................
SZILÁGYI ANITA: Pünkösdi
köszöntő
Bordó
lángnyelvekből, Parázsló, tüzes
felhőkbőlSzétsuhant
szárnycsapása,Tiszta tuba
pontos mása,Horizont
pirosan lobogott,Összes
pünkösdirózsa kibomlott,Vakító
fénysugárral ért a földre,Melegséggel
szállt lelkünkre, Repte
tükröződött szemeinkben,Öröménekünk
köszöntötte illendően,Ötven harang
zúgott egyszerre,Észrevétlen
ereszkedett szívünkre, Fehér gerle
békét hozott világunkra,Ne gondoljunk
többé dúló háborúra,Kitisztította
bűnös világunk,Ellenségeinknek
békejobbot nyújtottunk, Szent
galambunkat pünkösdkor érezhetjük,Tűzsugárral
körbe fonta vacogó lelkünk,Újra formálta a
családok egységét,Minden ember
otthonában árasztott békét.
*
Szivárványvarázsló
Gyermekkorban
az élet olyan szépnek látszik,
Borús felhőkből
szivárványvarázslat válik,
Játék, kacagás,
önfeledt vidámság,
Nagyi
konyhájában sül az édes finomság,
Kint a mezőn
pajtásokkal fogócska,
Poén az élet
mindennap egy jó móka,
Bújócska és
ugráló-kötelezés,
Hintalovazás
közben mesenézés,
Élvezzétek ki a
gyermekéveket, gyerekek,
Felnőttkorotokra
okosan felkészüljetek,
Tanuljatok
szorgalmasan,
Sokat
olvassatok folyékonyan,
Tudjátok, az
olvasás szellemi töltekezés,
Rajzolás,
festés, vizuális fejlődés,
Könnyebb lesz
így a tanulás,
Gyorsabb az
oktondi felfogás,
Így válhattok
példás tanulóvá,
Szüleiteknek
büszke nebulóvá,
Makacsok,
durcásak ne legyetek soha,
Felnőttkorotok
könnyen lehet mostoha,
Szorgalmasan
tanulsz, orvos lehetsz,
Vagy kutatással
díjakat nyerhetsz,
Buzgóságodnak
beérik a gyümölcse,
Felnőttkorodnak
meglesz a szépsége,
Amíg
megtehetitek, játsszatok nagyon sokat,
Míg nem terhel
benneteket nehéz feladat,
Építsetek
bunkert vagy homokvárat,
Az égre
fessetek szivárványvarázslókat.
*
Meseország
Gyermeknapon
lett egy titkos ajándék,
Amitől jókedvre
derült minden csenevész,
Szülők
hallottak a varázslatos meseországról,
Gyerkőcöket
elvitték otthonról.
Meseországba
totyogott sok csöppség,
Bogárkáik tágra
nyílnak, "mennyi szépség!"
Tátott szájjal
csodálkoznak,
Cifra palota
láttán elámulnak.
Minden márvány
tükörfényesen csillog,
Gömbölyűen
körbe-körbe villog,
Tapsikolva
forgolódnak,
Hajacskájukon
koronával topognak,
Bekukucskálnak
a királyi szobákba,
Piciny ujjaikat
belesimítják a királyi ruhákba,
Oroszlánnak
aranyból van a sörénye,
Rókakomának
ezüstösen fényes a préme,
Aladdin
varázsol csodalámpával,
Kicsiny
kezecskéiket telerakja cukorkával,
Kalapjából
galambokat reptet a bohóc,
Iramlik utánuk
az összes bátor, vadóc.
Sárkány tűzkarikákat
fúj szájából,
Hófehérke
virágot ad kosarából,
Szorongatják
apró markukban a csokrot,
Anyunak
gagyogva átnyújtják az ajándékot.
Csipkerózsával
hintáznak rózsahintán,
Hemperegnek a
palotakert pázsitján,
Kerekded
arcukon mosoly bodorodik,
Tiszta tekintetükből
öröm sugárzik.
Elfáradva
anyunak, apunak, ölébe kucorodnak,
Varázslatos
kertben békésen álmodoznak,
Nyugalom ringat
minden maszatot,
Álmainkban
araszolják meseországot.
.................................
SZEGZÁRDI NAGY
VENDEL: KIÁLLÍTÁSON
(NAGY BANDÓ
ANDRÁSNAK AJÁNLOM)
Szívem
melegével
Érzem a képet,
Ha átsugárzik
Annak ereje.
Nem jut el
fénye
Kihunyt
szemembe,
Eltompult annak
már
Tengerszín
kékje.
Csak ha igazi tűz
Lobog a képben,
Az sugárzik át,
Lágyan szelíden
Képzeletemig.
GRATULÁLOK,
A Tiéd ilyen.
2023.05.23
NAGY BANDÓ
ANDRÁS SZEGEDI KIÁLLÍTÁSÁRA
................................
PITTER GYÖRGYNÉ
ENIKŐ: Visszaúton (Enikő – haiku
füzér)) nem várok
semmitátléptem a
küszöböta visszaúton megöregedtemde csillagokat
hordokszívem rejtekén félénk ragyogásnem vár már
földi jóranéma suttogás 2023. május 20. ************************************************* 17. NOVELLÁK 01.
Márkus
Katalin: Vera történetei
Vera ráérősen
álldogált a kertkapuban, de nem azért mert dologtalan asszony volt. Sokan
szerették volna, ha fele annyira ügyesek lennének a munkában, mint Ő. Már
nagyon várta, hogy eljöjjenek a nyugdíjas évek, mert fiatal korától kezdve
folyamatosan dolgozott. Mióta otthon volt, minden ház körüli munkát kényelmesen tudott elvégezni.
Csodálatos kertjében pompáztak a virágok, veteményesében sokféle zöldség
növekedett. Ha ideje engedte, bizony kiállt a kertkapuba nézelődni. Már
megtehette. Férje még dolgozni járt, és legtöbbször ott várta, vagy elsétált
elébe, amikor a vonatról leszállva hazafelé ballagott.
Márkus Katalin
Nagy forgalom nem volt az utcájukban, de
tudta, hogy melyik háznál mikor nincsenek otthon, mert vagy dolgozni mentek,
vagy másfelé volt tennivalójuk. Olyankor arrafelé is elment sétálni, mert
bizony, nem árt az óvatosság. Ha észrevette, hogy egy-egy ismeretlen autó
lassan gurul végig az utcán, azt már gyanakvással figyelte.
Ma is a
szokásához híven jobbra-balra nézelődött, de senkit sem látott.
Már indult
volna befelé, amikor jó pár házzal odébb, az utca szemközti oldalán valami
szokatlan dologra lett figyelmes. Egy számára idegen férfi lassan sétált a
járdán, és kíváncsian nézegetett befelé az udvarokba. Időnként megállt,
megfogta a kerítést és úgy figyelt. Ahol volt kutya, és megugatta, onnan nagy
léptekkel tovább ment a következő házig.
Behajtotta a kiskaput,
és a kerítés lécei közt kukucskálva várta, hogy mi fog történni.
Nem volt az a
félős fajta, most is arra gondolt, majd ha úgy látja, hogy nem egyenes
szándékai vannak a férfinak, akkor kimegy hozzá és megkérdezi, hogy kit keres.
Meglepetésében
majdnem felkiáltott, amikor látta, hogy benyitott, és be is ment az egyik ház
kapuján.
Aggódni
kezdett, mert látta, amikor a szülők elmentek hazulról, és a tizenhárom éves
lányuk, az Eszti, egyedül maradt otthon. Ezt biztosan tudta, mert a szülők
autója után a kislány csukta be a nagykaput.
Vajon mit
kereshet náluk az a férfi? Az villany- gáz- vízóra leolvasók, még hónapok múlva
fogják a házakat járni. Tehát, ők nem lehetnek. Itt valaki nem egyenes úton
jár! Lehet, hogy téved, bár úgy lenne! Akkor majd elnézést kér, de ezt akkor
sem nézheti tétlenül.
Telefonját
megtapogatta a zsebében - ki tudja, még szükség lehet rá - és gondolkodás
nélkül elindult Esztiék háza felé.
Egy pillanat
alatt eszébe villant az a régi történet, ami még most is borzongással töltötte
el...*** ...Fiatal házasok voltak, amikor szülőfalujában megvettek egy kicsi tömésházat. Rég nem
laktak benne, udvara elhagyottan gazosodott. A házra is ráfért a sározás, meszelés.
Ők mégis boldogan rendezgették első, saját otthonukat. Sajnos az örömük kevés
ideig tartott, mert egy hatalmas vihar alaposan megtépázta a tetejét. Még ez
lett volna a kisebb baj, de a ház falai is megrepedtek, a hirtelen lezúduló eső, meg alámosta az északi falat, ami egy
helyen megroggyant. Félő volt, hogy hamarosan a többi is követi. Mint később
kiderült, alapja alig, vagy nem volt a háznak. Akitől megvették, szóba sem
álltak velük, elzavarták őket, amikor reklamáltak. Még nekik állt feljebb, hogy
mit képzeltek, kevés pénzért palotát akartak? Mivel
biztosítás nem volt a házon, nagy bajban voltak. Az életveszélyessé vált házban
nem mertek tovább maradni, de nem volt hová menniük. Végül a
szomszéd szánta meg őket, és felajánlotta, hogy a nyári konyhában lakhatnak,
míg rendeződnek a dolgaik. Ők örömmel fogadták el a segítséget.Szabadidejükben
a házukat bontották, segítettek a munkatársak, rokonok is, így pár hét alatt a
ház helyén az üres udvar árválkodott. A helybéli kőműves mester elvállalta,
hogy felépíti az új házat beton alappal, téglából. Először csak egy szoba,
konyhát, aztán majd később bővíthetik. A részletfizetésben is megegyeztek, még
egy kevés kölcsönt is felmertek venni a szövetkezettől. Kettejük fizetéséből
úgy is tudják majd törleszteni...Amikor
kiderült, hogy áldott állapotban van, örült is, meg nem is. A születendő
gyermekének nagyon tudott örülni, de tudta, hogy a ház építése el fog húzódni.
Kisfia születése után nagyon kevés pénzből éltek, minden nélkülözhető forintot
félre tettek. A nyári
konyhában is szűkösen voltak, de nem panaszkodtak. Egy kereset, az csak egy
kereset, és a gyereknek is kell ezt-azt venni. Testvéreitől sok babaruhát
kapott, de örökké nem várhatta, hogy ők ruházzák fel a kisfiát. Férjével sokat
beszélgettek, hogy mitévők legyenek. Sajnos más lehetőségük nem volt, mint
visszamenni a gyárba, ahonnan otthon maradt szülés után.
12. MAGASABB
SZINTEN: ANYANYELVI TÁBOR
Tisztelt
olvasóink!
Széchenyinek
Istvánnak tulajdonítják a következő sorokat: „Az
egészséges nemzetiségnek pedig egy fő kísérője a nemzeti nyelv, mert míg az
fennmarad, a nemzet is él”.
Ám sajnálatosan
keveset tudunk nyelvünk kialakulásáról, struktúrájáról, szavaink létrejöttéről,
jelentéseinek igazi tartalmáról.
Még szomorúbb
azonban az, hogy főiskoláinkon, egyetemeinken sem kerül megfelelő szintre ennek
az oktatása.
*Rendhagyó módon magazinunk
lehetőséget adott egy magasabb szintű anyanyelvi tábor propagálására.
Javasoljuk nyelvtanároknak, főiskolai-
és egyetemista hallgatóknak, és egyébként pedig
mindenkinek, akik érdemben szeretnének elmélyedni nyelvünk szépségeiben,
egyedülálló szerkezetének a megismerésében.
…………………………A nyelvi tábor
célját a két fő előadó hitvallását, szándékát a következő sorok teszik ismerté:
Véghelyi Péter és Véghelyi Péterné: Néhány gondolat a
táborokról
A hittel, erkölccsel,
magyarságunkkal kapcsolatos tudatlanság állapota félelmetes, különösen a
mediatizált fiatalok körében. A mai neveléstudományi tudományos élet rendkívül
silány és kifejezetten magyarellenes. Mára már világos, hogy minden a magyar
nyelv és sajátos gondolkodási többlet bemutatását szorgalmazó kezdeményezés elé
akadályt gördít a nyelvtudomány.
A ma 80-90 éves emberekkel
folytatott beszélgetésekből érthető meg, hogy az ő hitük nem csak az életük egy
szegmense volt, hanem a hitük az életük. Általuk nyerthetők olyan szavak,
nyelvi kifejezéseket, amelyek már teljesen kikoptak a használatból és
jelentésük homályos. A Czuczor-Fogarasi szótárban azonban legtöbbje
megtalálható, vagy gyöke alapján kinyomozható, esetleg néprajzi adatokkal
megfejthető. Néhány példa: virgolódik, bajmolódik, kallóz, pilinkézik, fondorkodik, bokafántoskodás, nyüg… Vajon mi lesz
aztán, ha ők elmennek ebből a világból? Ki fogja ezeket megtanítani,
megmagyarázni összekötni a jelölőt a jelölttel, és kimondani a jelentést? És
hogyan fogjuk fel, ha nem lesznek hozzá képek, amit emlékezetünk eltárol?
A mennyegző szó erkölcsi tartalmát például a mai
gyerekek már nem értik és nem ismerik. Hogyan töltjük meg jelentéssel és
képekkel, ha ők már csak olyan esküvőkön vesznek részt, amiket nyugati,
elamerikanizált konzumcikk mintájára kiüresített a külső máz és a
kulturálatlan, gyakran ízléstelen szórakozás? Ezek kapcsán fórumokon gyakran
elhangzik az a kifejezés, hogy a „kor bűnei”. Álságos
szókapcsolat, nem lehet jelentése, mert a kornak nincsenek bűnei, csak az egyes
embernek lehetnek bűnei. Az ilyen kifejezések csak azért gyártatnak, hogy
felmenthessük magunkat az egyéni hibák, vétkek és súlyos bűnök alól. Nem érv
az, hogy a mai világban nem lehet úgy kereszténynek lenni, mint régen, hiszen
mindig is a fennálló erkölcstelenségekkel való szembenállást jelentette a
keresztény életformát. Egy kor pedig attól lesz dicső vagy aljas, hogy mekkora
a szembenálláshoz való bátorság mértéke az egyes emberek lelkében. Éltes korú
visszaemlékezőink azonban abba a lelkiállapotba emelhetnek bennünket, amiből
forrásozik ez a bátorság. Ez a szellemiség, a gondolkodásmód átadható ilyen
formában is, amiben a magyar nyelvi többletnek is óriási szerepe van.
A magyar nyelv, valamint
a benne rejlő gondolkodási többlet, lényeglátás és bölcseleti, teológiai
összefüggések kutatása, boncolgatása képezi életünk minden pillanatát.
Meglátásunk szerint ma az jelenti a legnagyobb gondot, hogy a tanítók a
befektetett munka gyümölcsét is szeretnék megkapni, kérik az elismerést, amit
azonban azok a körök adhatnak, melyek a szellemi megrontást is fenntartják.
Most értéket, hagyományt kell menteni, ezt a tudást kell átadni, ehhez a
kútfőhöz kell a nyitott elméjű fiatalokat elvezetni. Ennek a munkának most
gyümölcse nem lesz, és ezért a munkáért most csak mellőzöttség, üldöztetés, és
méltatlanság lesz a fizetség. Ezek a fiatalok azonban 20-30 év múlva e tudást
bírva kerülhetnek döntéshozó helyzetbe, pozíciókba, amit majd akkor fel tudnak
használni, tudnak változtatni.
Az egy nyelvet beszélők
közössége a legszélesebb értelemben vett gondolatközösség. Magyar nyelvünk
sajátos, egyedülálló szellemi többletét hordozó kincseit ki kell aknázni. Mária
országaként nemzetünk léte nagy mértékben függ a nyelv állapotán, és ismeretén,
mert igen szoros kapcsolatban áll a gondolkodással és kivált alkalmas arra,
hogy a nyelv fejtegetése révén felszabadítsa az embert a saját szellemi
létmódjára, ami az ember lényege.
---------------Minden amit e táborról
tudni kell a következő linken megtalálható:----------------A feltett kérdésekre a nyelvi táborban
lehet választ kapni!
************************************
A nyelvi struktúránk nagyon eltér az európai nyelvektől.
Teljesen más az egyedülálló logikája
************************************************* 13. LÁTLELET
RIPORTKÖTET, II. RÉSZ
WESSELY GÁBOR:
Az Atomenergetikai Múzeum költözni készül
Összegyűjtötték
az atomenergetika hőskorának írásos és tárgyi emlékeit. Nagy szerepe volt a
múzeum létrehozásában Beregnyei Miklós üzemtörténésznek. De, ha megépül Paks
II., akkor a gyűjteményt új helyre kell költöztetni.
Kevesen tudják,
hogy Paks II. megépítése nem új keletű elképzelés. Már a nyolcvanas évek
derekán előkészületek történtek a folytatásra, s akkoriban úgy emlegették az
átadott, máig üzemelő négy blokkot, mint az I. ütemet. Ám a folytatás, a
rendszerváltó zűrök és zavarok közepette elmaradt.Wessely Gábor
A 20. század
legnagyobb magyarországi beruházása kereken harminc éve fejeződött be, a IV-es
blokk üzembe helyezésével: 1987. augusztus 16-án. Az évforduló kapcsán
beszélgettünk Beregnyei Miklós üzemtörténésszel.
*– A megbízatást
1992-ben kaptam az akkori vezérigazgatótól, dr. Petz Ernőtől, mondja.
– Létrehoztuk
az üzemtörténeti gyűjteményt, melynek anyaga aztán, a 2012. március 7-én
megnyitott Atomenergetikai Múzeumba került.
A múzeum első
vezetője, 2013-ig Beregnyei Miklós volt. S az értékteremtő és értékmegőrző
emberekre jellemző módon, számos más területen is összegyűjtött, létrehozott
maradandó dolgokat. Alapító elnöke az 1988 óta működő, kulturális és
településtörténeti kutatást, dokumentálást végző Jámbor Pál Társaságnak.
Szerkesztője az 1994-től negyedévente megjelenő, szépirodalmi és helytörténeti
kiadványnak, a Paksi Tükörnek. És nem utolsósorban a városi lap, a Paksi Hírnök
alapító főszerkesztője is ő volt, az első szám 1989. szeptember 26-ai
megjelenésétől, két éven keresztül.
– Na, az egy
érdekes sztori volt - emlékszik vissza -, korábban a Paksi Mozaikot
szerkesztettem, amit 1987-ben betiltott a pártbizottság. Három cikket ki
akartak vetetni, amihez nem járultam hozzá. Főleg amiatt a novella miatt
problémáztak, amit az egyik tanár, Kaszás Zoltán írt, megtörtént eset alapján,
az 1968-as csehszlovákiai bevonulásról. Szóval volt vakaródzás, amikor azzal
álltunk elő 1988-ban, a Jámbor Pál Társaság részéről, lakossági támogatást is
élvezve, hogy újságot akarunk indítani.
*De elindult a
lap, jelentek meg helytörténeti könyvek, kerültek a házfalakra emléktáblák, s
elkészült a pap-költő Jámbor Pál szobra is, Beregnyei Miklósnak és a vele egy
hajóban evezőknek köszönhetően. A 73 éves helytörténész nyugdíjasként is
dolgozik. Bejár az Atomenergetikai Múzeumba. A könyvtárhelyiség sarkában áll az
íróasztala, a munkájához szükséges forrásanyagok karnyújtásnyira vannak tőle. A
háromezer kötet többsége szakkönyv, közülük mintegy ötszáz az USA-ban elhunyt,
magyar származású mérnök, dr. John E. Kenton hagyatékából való. A nukleáris
energiával kapcsolatos angol nyelvű szakirodalom olyan darabjai is
megtalálhatók itt, amelyek az Országos Széchenyi Könyvtárban sincsenek meg. És
ez csak a könyvtár. Van egy nagy fotóarchívum, őriznek öt-hatezer dokumentumot
az adattárban (a műszaki leírásoktól a hivatalos levelezésig), s ami a
nagyközönség számára a legérdekesebb: összegyűjtöttek mintegy háromezer tárgyi
emléket az atomenergetika hőskorából. Ezeket részben raktározzák, részben
bemutatják a tárlókban, illetve a múzeumépület előtti szabad területen.
Apróságokat és méretes cuccokat: az I-es blokk indításának 10. évfordulójára
kiadott emlékéremtől a kétmázsás csavarok megszorítására alkalmas, húsztonnás
csavarhúzó gépig.
-
Magyarországon az ötvenes évek közepétől van jelen az atomenergetika -
tájékoztat az üzemtörténész -, de
sehol nem őriztek ezzel kapcsolatos írásos és tárgyi emlékeket. Hát mi
összegyűjtöttük, amit csak lehetett, s azon voltunk, hogy mihamarabb megkapjuk
a múzeumi rangot. Mert amíg csak üzemtörténeti gyűjteményről beszélünk, addig
szabadon mozgathatók a tárgyak. A szebb darabok kiemelhetők, s akár külföldre
is kivihetők. Ez történt több gyár privatizálásánál. A Szerencsi Cukorgyárnak
világhírű üzemtörténeti gyűjteménye volt, s mára semmivé lett. Ám a múzeumi
tárgyak műtárgynak minősülnek, és csak minisztériumi engedéllyel vihetők
máshova.
A paksi helytörténet, az atomerőműves
üzemtörténet minden fontosabb dátumát napra pontosan tudja Beregnyei Miklós.
Már arra is felkészült, hogy egy újabb időpontot memorizáljon: a költözését.
Ugyanis Paks II. építését bontások fogják megelőzni. Raktárépületek és
üzemépületek mellett a múzeum is útban van. Új helyet kap majd a
városközpontban, az egykori konzervgyár területé.
************************************************* 14. MESEREGÉNY
FOLYTATÁSOKBAN
VÁRKONYI KITTI
: VARJUCKÓ
A KÖNYVET
ILLUSZTRÁLTA, KALMÁR ZSUZSA SZÁJJAL, ÉS
LÁBBAL FESTŐ MÜVÉSZ………………………… HATODIK RÉSZVarjuckó – Csakazértis
Visszaútban
csak a csalódott keserűség szította bennem haragomat. Nem érdekelt az
egyensúlyozás se, meg a látnivaló se, de még Meme csacsogása se, amitől
egyébként már jó ideje csak derűs hangulat szokta felváltani szomorkodásomat.
- Nézd, Memci
ez a madár nem is örül nekünk.Várkonyi Kitti
- Miért, anya,
már nem szeret minket? Mert mi a Balatonon voltunk, ő meg nem?
- Csudákat
beszéltek itt! - vetettem oda fél csőrrel. De ők csupán azt hallották: kááár.
- Kár, bizony!
- szólt apa, akit Hercegnő Kutyának szólít.
De Puli már
résen volt. Megérezte rosszkedvemet és figyelt. Kedvetlenségem jogosságát beláthatod,
hiszen alig vártam már, hogy szabadon tehessek meg néhány lépést. Mi a baj
ezzel? És… talán ha repülni is próbálhattam volna… Legalább egyszer! Puli
belátta, de tekintetét egy pillanatra sem vette le rólam.
- Akkor nem
kéri a lisztkukacokat se apa? - érdeklődött Meme újra.
- Lisztkukac?
Hol van? - toporogtam Hercegnő vállán, akinek a lisztkukac említésére égnek
állt karján az összes apró tolla. Hogy miért kell ennyire viszolyogni azoktól a
pinduri csemegéktől? Hercegnő ki nem állhatja őket. A látványuktól meg
egyenesen átalakul. Lehet, hogy ő tud valamit, amit én nem? Na, jó. Inkább
lemondok a kukackáimról, csak hadd szaladgáljak végre cipő nélkül szabadon,
kukac nélkül, egyedül.
Amint ezeket
végig gondoltam, elhatározásra jutottam. Megnyugodott árva madár lelkem, s
vártam az alkalmat.
Az alkalom
akkor jött, amikor már ülőfám magasából szembe vigyorgott rám a nyitott
konyhaablak. Edzeni kezdtem azonnal. Szárnyak hátra; egy, előre; kettő. Helyben
járás: egy, kettő, három, négy, térd roggyantás: egy, szárnyak fel; kettő.
Egyenes láb; három, szárnyak le; négy. Bal láb hátra; egy, vissza; kettő. Jobb
láb hátra; egy, vissza, kettő.
Közben
megjöttek a kukacok. Ládikám papírjára halmozva nyüzsögtek.
- Leszoktam -
vetettem oda apának, akit Hercegnő Kutyának hív, aki épp a hosszú kékcsövekből
húzta ki a lábait. De ő csak azt értette;
- Káár! Kár!
- Mi van,
Varjuckó?! Nem vagy éhes? Befaltad a cseresznyefát?
- Ó, te ostoba
Kutya, te! Menj, inkább keresd meg a Hercegnődet, addig úgyse jön ki, amíg itt
vannak a férgek!
- Miattam nem
eszel? Kimenjek? - kérdezte, immáron majdnem ruha nélkül.
Erre aztán
leugráltam ülőfámról, egy- kettő- három; ládikaszél.
Belehabzsoltam
a fehér pondrókba és szépen szórni kezdtem kifelé. Még a lábammal is kotortam
rajtuk. Csak úgy röpködtek szárny nélkül, aztán másztak tízen húsz felé.
- Jó, jó!
Megyek már! - fordult ki konyhámból Kutya.
Nekem se
kellett egyéb! Ülőfa; hopp felfelé, egy, kettő, kisszekrény, széktámla, hopp az
asztal, hopp az ablakráma.
- Hűha! Jó
három méter a föld. Nosza lássuk, hátha megy az a repülés? Gyorsan kellett
döntenem, mert Puli már kezdte a vircsaftot. Még a végén idevernyog mindenkit!
Kitártam szárnyaimat, elrugaszkodtam és… lezuhantam.
Kétségbeesésem
határtalan volt. Szóval tényleg és soha és végérvényesen nem fogok repülni már!
Ó, te magasságos varjútanács! Mi lesz így velem, fogyatékos kis Varjuckóval? Mi
tévő legyek? Kissé kóvályogtam még az esés hatása után, de acélos erővel
rohantam az ismeretlen felé. Hátha mégis lesz egy virágerdő, vagy legalább
varjúköröm, ami persze csak a hegyekben terem. De talán lesz egy iciri - piciri
kis erdő, ahol varjútövis terem és alá bújhatok. Vagy talán a sárga varjúháj porzói
közt lesz vigaszt nyújtó darázs, lepke, vagy méhecske.
Ezek a növények
megedzették erőmet, kitartásomat, és már gondolatukra is vidámabban futottam át
az úton, ahol a hatalmas gépek közlekedtek. Aztán mint aki jól végezte dolgát
sétálósra fogtam a dolgot. Élveztem a magas füvet ahogy a lábamat nyaldosta.
Istenem, mennyivel másabb, mint a cipő! Nem tudom mennyi idő telt el így a
szabadság mámorában, de egyszer csak apa, akit Hercegnő Kutyának hív hangját
hallottam magam mögött:
- Na végre
megvagy te kis szökevény!
- Kááár! Kááár!
Hogy bírtál ilyen gyorsan belebújni a csöveidbe újra? Mikor eljöttem, már nem
volt rajtad!
Azt se tudtam
hova szaladjak hirtelen, csak futottam billegve előre. Bárcsak tudnék repülni,
most egyetlen jó nekiiramodás és te nem tehetnél semmit Kutya! Ugráltam,
féloldalasan, mókásan, ahogy Hercegnő jellemezte mozgásomat és játéknak
tekintve a fogócskát, kacskaringós menekülésbe kezdtem.
Hirtelen egy
kerítésnél találtam magam, melyen én könnyen átjutottam, de apa nem; az arca,
látnod kellett volna, egy tanulmány volt!
A rács
túloldalán nincs fű, csak szürke simaság. Kicsit fellélegezve körülnéztem;
korlát mindenfelé; de csak neked Kutya, mert én könnyen kibújok a vasrudak
között! Peckesen sétáltam a bekerített tér közepe felé. Néha még ugráltam is,
akár egy bakkecske. Élveztem a szabadságot. De apa nem élvezte és nem adta fel,
talált egy rést ahol ő is befért. Hoppá, szaladjunk csak; sutty ki a rácson, te
meg Kutya bent maradtál! Kááár! Vagyis dehogy. Kutya egészen közeljött én pedig
riadtan tekintettem fel rá. Köztünk meg ott volt az a jótékony rudazat. A
kerítés, amin az ember számára csupán egyetlen a bejárat. Apa, akit Hercegnő
Kutyának szólít megfordult és lassan megindult a túloldalon lévő általa is
átjárható rés felé. Már azt hittem feladta, amikor nekiiramodott. A mindenét,
vissza! Úgy nekilódultam, hogy hátra se néztem, egészen a körbezárt tér
közepéig szaladtam - na ezt nem kellett volna! Kutya szélsebesen berontott a
szürke simaságra és egyenesen felém tartott. Futás, futás! Kááár, kááárrr - de
már késő volt, apa elkapott. A szívem a csőrömben dobogott, Kutya meg csak állt
és várt.
Aztán bizonyára
érezte, hogy kezdek megnyugodni, mert kisvártatva elindult velem hazafelé.
-Te aztán rá
tudod hozni a rémületet az emberre Varjuckó! - mondta apa, de a hangjában nem
volt semmi bántó és még mosolyogni is tudott - velem ellentétben.
- Ej, ej,
Jucóka, ilyet nem szabad! - mondta melegen. -Nehogy azt hidd, hogy minden
ebféle olyan, mint a mi Pulink! Ha egy vadabbal összetalálkozol széttép, nem
tudsz megszökni előle! Mikor érted már meg?!
A szerencsétlen
ugrásomra gondoltam az ablakból, arra, ahogy a szökésem indult és bizony be
kellett látnom, hogy igaza van. Most kezdtem csak érezni, hogy milyen jó is az
a két Apakutya-kéz, mely oly óvatosan borította be tollas testemet. Közben
közeledtünk a két széles szürke simasághoz, amin hatalmas szerkezetek
szaladgáltak. Menekülésem kezdetén pont itt szaladt el mögöttem egy emberekkel
teli óriási gép, épp, hogy nem érte a farktollacskám. De a szele hatalmas
lendületet adott, már-már azt gondoltam, repülök újra…
- Valóságos
csoda Varjuckó, hogy senki nem ütött el, amikor átjöttél itt az úton. Nagy
szerencséd volt!
Miután
hazaértünk, a szokásosnál is óvatosabban tett a helyemre.
- Hol sikerült
elkapnod? - érdeklődött Hercegnő. Örömmel telített aggódó hangja kedvesen
simogatta zaklatott lelkem. - Na mesélj már, mesélj, mesélj! Olyan ügyes vagy!
- mondta Kutyának türelmetlenül.
- Nem fogod
elhinni! A focipályán, tudod a kutya-futtató mellett.
- Ó, te kis ostoba
madár! Csak nem focirajongó vagy? -kérdezte nevetve Hercegnő. De nem
válaszoltam semmit. Fölényes öntudattal emeltem magasba csőrömet és hirtelen
kitátva majd összecsapva tettem pontot az események tárgyalására.
Kis lakóhelyem
biztonsággal töltött el veszélyes kalandom után. Már nem kívánkoztam egyedül
lenni és semmi sem okozott nagyobb örömöt, mint nyüzsgő kukackáim élvezete.
A szabadság
veszélyes tudata megfontolásra késztetett az iránta érzett egyre csökkenő
sóvárgásomban.
..................................
HETEDIK RÉSZ Varjuckó
–Kalandjaim
Ettől a naptól
fogva mindenáron bizonyítani szerettem volna családomnak, hogy valóban közéjük
tartozónak tekintem magam. Ezért reggelente, a szokásos aerobik órám előtt
beiktattam napirendembe a mesereggelt. Ébredésem után rögtön nekiláttam, hogy
tudassam velük életemet, elgondolásaimat, csodálatomat a gólya iránt,
tudományomat és persze köszönetem, amiért befogadtak engem. Számukra mindez így
hangzik;
- Kelep, kelep,
kelep, kelep, kelep, gurgyula, gurgyula, gurgyula, káááááár, kááááár, káááár,
kááár, kár, kár, kár, hep, hep! - kicsi szünet, csak a hatás kedvéért, majd:
- Gurgyula,
gurgyula, gurgyula, vau, vau, háp, háp, kár, kár, kár, hep, hep.
Nem is
gondoltam, hogy mekkora örömet szerzek beszámolómmal! Meme könnyezésig neveti
magát, apa, akit Hercegnő Kutyának hív hahotázik, Hercegnő pedig kuncog. Szóval
derűssé válik a hangulat, ezért aztán eszembe sincs lemondani róla.
Pulinál ugyanis
nem értem el elsöprő sikereket. Mondhatnám, picurkát se élvezi. A vaus résznél
szőrét felborzolja és morogni kezd.?
Nekem elég
mókásnak tűnik, ahogy kis barátom ugrásra kész testtartásban mutogatja fogait
és morog. Teljesen bizonyos, hogy engem soha nem bántana. Miért is tenné?
Mostanában már én látom el őt bőséges eleséggel. Ha átugrálok az asztalra,
mindig találok valami ottfelejtett finomságot. Rögtön leszórom Pulinak, aki
hálásan kapkodja fel, eltüntetve ténykedésem nyomait. Az abrosszal pedig
csínján bánok, mert jó ideje rájöttem; pottyantani azt ott nem szabad. Hercegnő
mostanság nem is emlegeti a kloákámat… Így aztán sűrűbben látogatok az
asztalra…Mint most is.
Hercegnő már tele pakolta a terítéket edényekkel. Mindegyik rejteget magában
valami finom falatot. A nagy tál teteje nyitva, a konyhában éppen senki.
Megtekintem. Hopp, hopp, hopp, már itt is lennék. No lássuk csak! Ez itt leves.
*Megismerem,
mert merengetővel szoktak kínálni belőle, szép nagy etetőkanállal. Megvárják,
amíg kiszürcsölöm a levét és már kapom is újra. Szóval leves. Felugrok a tál
szélére, kicsinykét talán belekeverek a csőrömmel… Halászok…
- Nézd, Puli!
Csirkeláb. Kéred? - Puli figyelmesen felemeli a fejét, lassanként csóválni
kezdi a farkát és várakozásteli tekintettel mered rám.
- Kicsit
megkóstolom, várj. - A csirketenyérből vájtam keveset, majd Pulinak pöcköltem
tovább. Az oktondi állatja! Olyan hangosan ropogtatja, hogy még a hálószobába
is behallatszik, pedig az elég távol esik a konyhától.
- Nem
pottyantok, nem pottyantok, nem pottyantok. -ismételgetem, ahogy visszaugrok az
abroszra, majd a szék támlájára, s innen a kisszekrény után már otthon vagyok.
Mire Hercegnő kiért, én unott képpel bámultam a nagyvilágba ülőfámon. Úgy
álltam ott, mintha oda nőttem volna. Mintha soha el se mozdultam volna. De
csőrömet azért gyorsan megtöröltem ülőfácskám oldalán jobbról is, balról is.
-Mit rágtál
Puli? Ki adott csontot neked? Tudod, hogy nem kaphatsz csontot kiskutyám.
Honnan szedted?
Csak a nyelve
lógott ki a fejéből, ahogy felülve nézte gazdasszonyát hűségesen, kedvesen,
farok csóválva.
Úgy néz ki, ezt
megúsztam. Bár számtalanszor előfordult már, hogy keresni kezdték, amit
elcsenegettem innen-onnan. Lett légyen ennivaló, gyűrű, játék mütyür, vagy
miegyéb. Ilyenkor mindig elém állnak - én ettől kissé megrettenve guggolok le -
és nekem szegezik a kérdést: Te loptad el? Mindig és újra eljátszom az ártatlan
kisvarjú szerepét. Topogás, fejforgatás, odébb ugrás, elfordulás, visszanézés,
megfordulás, guggolás, szárnycsapkodás. Ezzel vége. Nem nagy ügy!
A mai étkezés
azért mégiscsak szolgált meglepetéssel. Na nem a csibekéz eltüntetése miatt
lett izgatott a társaság. Étkezés közben jól kitalálták, hogy én fürödni fogok.
- Megyünk a
fürdőbe. - állt elém apa.
Fürdés. Fürdés?
Úgy értsem, az ember esőt is tud hozni? Egyik bűvöletből a másikba esem.
Hirtelen felrémlett régi életem…
Szikkasztó
kánikulák idején sóvárogva tekintgettünk varjútársaimmal az égre. Valahogy
mindig megéreztük, mikor lesz eső. A levegő is nehezebb lett, a szél is másképp
osont a fák közé. A verebek igen alacsony repüléssel, zuhangató szálldosással
jelezték mindenkinek; ők is tudják, eső közeleg. Mi is, már előre vártuk!
Némelyikünk az ágak szélén, kitárt szárnyakkal, néhányunk inkább alant,
pocsétára várva. A tócsák jóságos, hűsítő medenceként viselkedtek ilyenkor,
amiből még kortyolni is lehetett. Beleguggolni, fejünket, szárnyunkat
belemártani… Fenséges érzés volt már csak az eső gondolata is!…
De most nem
érzek a levegőben se záport se vihart. Még a szellő se rebben odakint.
Verőfényes, ragyogó napsütés melengeti az ember építette fészkek falait… l
Kissé
megijedtem, ahogy apa, akit Hercegnő Kutyának szólít átmarkolta zilált
tollaimat. A fürdő egy óriási fehér pocsolyatartóban esett meg. Lám, az ember,
bevitte fészkébe az esőt is! Hosszú szárból induló, napraforgó fejére
emlékeztető kerek tányérkából zuhogott a víz. Először nem értettem az egészet!
Álltam a fehér teknő alján, figyeltem a kerek vízszórót, reméltem, szotyolák is
potyognak majd. De csak a víz spriccelt rendületlenül.
Aláaraszolgattam.
Lassan, óvatosan. Sose lehet tudni…! Eleinte bizonytalanul, bátortalanul, de
hamar rájöttem micsoda örömforrásra leltem!
Picit kitártam
egyik szárnyam a vízsugár alatt, majd a másikat. Egyre merészebben engedtem át
magam a zuhanyozás élvezetének. Csőrömet égnek emelve folyattam begyemre és
lábacskáimra a langyos csordulást. Még a lefolyót is megcsudáltam, ráébredve
minő célt is szolgál az edény alján. Pompásan éreztem magam!
- Na, gyere
Varjuckó! Elég volt már! - nógatott apa.
- Nem jövök. -
válaszoltam, de ő csak azt hallotta; hep, hep!
- Gyere már! Ha
itt lubickolsz, estig se száradsz meg!
- Kár!
- Ha kár, ha
nem kár, vége. - szüntette meg a vízesést apa, s kezét igen határozottan
tartotta elém.
- Akkor se
megyek! - ugrottam félre és reménykedve nézegettem fölfelé, ahonnan eddig a víz
spriccelt felém.
- Jól van, majd
jövünk még máskor is, na! Gyere, gyere szépen! Kérlek Juckó, teljesen
elgémberedett már a hátam.
Az más! Ha
jövünk, akkor megyek, döntöttem hirtelen és engedelmesen átléptem a kádból
Kutya vigyázó kezére. Ha tudom, micsoda merényletre készül, bizonyára tovább
húzom az időt…
Fogalmam se
volt róla, hogy apa, akit Hercegnő Kutyának hív a konyhába fog ma tanyázni!
Ültem ülőfámon és elképedve figyeltem, ahogy Kutya kiszedi ládikámból
újságjaimat, majd kiemeli a ládikát is, széket is és a guanó gyűjtemény felé
veti tekintetét.
Azt már nem!
Egyetlen lendülettel ugrottam a kupac közepére, - jó nagyot estem - hogy
csőrrel-karommal megvédelmezzem Hercegnő tulajdonát!
- Nem
bánthatod! Ez a Hercegnőé! Nem adom neked! - üvöltöztem a potyadékok tetején,
frissen mosdatott szárnyaimmal söpörgetve a mocskot apa elől. De ő nyilván csak
azt hallotta; - Kááár! Kááár! Kááár!
- Menj innen,
Juckó! - akart félretolni Kutya.
De nem hagytam
magam! Futottam egy tiszteletkört a konyhában s rögvest vissza a kupac
tetejére, csőrömmel cibálva ki Kutya kezei közül újságocskáimat.
- Azonnal tedd
vissza!
- Ereszd már
el, te makacs madár! Rendbe teszem a lakásodat. Láthatod micsoda piszoktenger
van már itt!
Csőrömmel odébb
toltam apa kezét. A legszennyesebb papírfecnit sikerült megszereznem és a hátam
mögé vetni.
- Eredj már
innen! Nem kaphatod meg a csörömpölőket! Nem adom a babanyakláncot sem! Nem
viheted el! Ez itt mind az enyém! Hercegnőnek gyűjtöm. Érted már? - Üvöltöztem
teljes erőmből. Jelentőségteljesen koppantottam kettőt a kövön és vártam mi
lesz? De ő biztosan csak azt hallotta;
- Kááár! Kááár!
Kááárrr!
- Na, gyere,
felteszlek az ülőfádra. Onnan is láthatod, csak kitakarítalak - és feltett.
Láttam, hogy nem értett meg. Azon nyomban visszaugrottam. Ezt nem hagyhatom
annyiban! Az eséstől beütöttem csőröm tövét, ahonnan vékony csíkban szivárogni
kezdett a vér. De a villongás tovább folytatódott. Nem adom fel! Körbe-körbe
rohangáltam a konyhában, Puli rémülten hátrált utam elől. Aztán nyújtózkodós
pozitúrából vakkantott rám egyet.
- Kár! -
Hajítottam felé véleményemet. Jobb, ha kimaradsz ebből!
Apa
hajthatatlan volt. Csak pakolt, csak tüsténkedett, csak beszélt. Én,
ellentétben vele, minden szavát értettem.
- Mi a bajod?
Csak tisztába teszlek, ha már fürödtél. Viszont úgy látom akár azonnal
fürödhetünk újra!…
- Megyünk a
szotyicsőhöz? Nem bánom! Elviheted. -eresztettem el Hercegnőnek szánt guanóimat
és az asztal keresztrúdjára kapaszkodva vártam ki, hogy apa, akit Hercegnő
Kutyának szólít betartsa szavát.
Engedékenységemért
bőségesen kárpótolva lettem!
Bár a második
fürdés számomra kielégítő ideig telt, élvezetes volt, mégsem feledkeztem el
sérelmemről. Ahogy visszaérkeztem immár kitakarított kis otthonomba, azon
nyomban nekiláttam a dolgok széthordásának. Ládikámmal hamar végeztem. Apa
csupán egyetlen lapot terített pohárkám alá, így aztán kevés munkámba telt
kiráncigálni és amúgy varjúsan elcsipkedni. Mikor sikerült a konyhakőre
kotornom aprólékos munkám eredményét, azonnal utána ugrottam. Tudod, általában
és úgy komolyan nem szoktam elhagyni ülőfáimat. Ha mégis, akkor látogatásom az
asztalon heverő érdekességeknek szól. De most különösen mérges voltam, amiért
apa, akit Hercegnő Kutyának szólít elbitorolta Hercegnő jussát. Az ülőfák alá
leterített újságok sebes iramban kerültek a ládikabeli lap sorsára. Alig bírtam
kivonszolni a konyha közepére e hatalmas lapokat. Jó ideig vesződtem a
feladattal mire úgy találtam, talán kész van. Akkurátusan szétkotortam
lábaimmal, mindenhova jusson. No és, hogy Hercegnő örüljön, minden
inciri-finciri kis fecnire guanót is ültettem. Roppant boldogan és elégedetten
ugráltam fel helyemre, ahol hangos ˝énekszóval˝, repesve vártam eltűnt
Hercegnőmet:
- Kelep, kelep,
kelep, kelep, kelep, gurgyula, gurgyula, gurgyula, káááááár, kááááár, káááár,
kááár, kár, kár, kár!
A hatás nem
maradt el. Meme kacagott, Kutya hahotázott, Hercegnő nevetett. Mikor beléptek a
konyhába, egymásba kapaszkodva könnyeztek a nevetéstől.
- Menjetek ki
innen! - Szólt Hercegnő, mikor végre levegőhöz jutott. -Többet ne tedd rendbe a
madarat, hallod, Édesem? Soha többé! Láthatod, ez az én dolgom! Ha Meme helyett
én adok neki friss vizet, akkor belepiszkol a pohárba. Tudomásul kell venni,
hogy a más dolgába nem avatkozhatunk bele. Még akkor se, ha segíteni akarunk.
…….......................
NYOLCADIK RÉSZ KalandGyönyörűséggel
vegyes örömmel szemléltem, ahogy Hercegnő mindent, mindent összeszed. Beteszi
egy óriási zsákba és elviszi magának. Elhatalmasodott rajtam a megelégedettség
és fejemen felborzolt tollakkal duruzsoltam kedves barátnőmnek; hep, hep, hep.
Vitathatatlanul
elégedett vagyok sorsommal, bár nem múlik el nap, hogy hátrahagyott életem ne
villanna eszembe. Sokszor gondolok testvéreimre, szüleimre, bensőséges, meleg
fészkünkre.
Ha a szabadban varjak énekelnek, van, hogy válaszolgatok,
üzengetek, kérdezgetek társaimtól.
Többször
előfordult, hogy válaszra se méltattak… Most már nem érzem annyira a szomorúság
magányát. Kismeme folyamatosan gondoskodik jó hangulatom biztosításáról. S
ahogy töprengek úgy találom, hogy én pedig új családom jó közérzetét
biztosítom. Akaratlanul. Vagy mégse?
Egyik este, már
éjszakai gubbasztásomhoz készülődtem, mikor Meme szaladt be konyhámba.
- Szia, Juckó!
- Üdvözölt, mint mindig, ha meglátogat.
- Hep. Hep. -
Válaszoltam és érdeklődve figyeltem, ahogy kitárja a mellettem álló kisszekrény
ajtaját. Hercegnő is szokott oda nyúlkálni. Mindenféle húsokat, sajtot, tojást
varázsol ki belőle. De sajnos mindig visszazárja a fehér ajtót, ezért még soha
nem volt módom bekukucskálni, mit is rejteget előlem lépegetős szekrénykém
ajtaja. Most! Most viszont, most Meme kiemelt egy Túró-Rudit és itt hagyta a
szekrényt nyitott ajtóval. Tüstént az ajtóra ugrottam. Előrehajoltam és
felfedeztem én is a Túró-Rudik lakhelyét. Az ajtó rekeszébe rejtve lapultak
szépen egymásra helyezve.
Felfedezésem nagy örömmel töltött el. Abban a
pillanatban kiemeltem egyet és odadobtam Pulinak.
- Kérsz, Puli?
- Naná, hogy kérte! Nagy bőszen nyomta rá orrát és szagolgatni kezdte. Majd
tuszkolta maga előtt, két mancsával átfogva tolta, tolta, azután segélykérően
rámnézett.
- Segíts,
bontsd ki! Kérlek bontsd ki nekem!
- Várj, előbb
magamnak. - intettem türelemre, azzal kiemeltem még egy Rudit és feltéptem a
papírját. Mivel az ajtó tetején nehéz Túró- Rudit habzsolni, így leugrottam
az ajtó elé.
Itt legalább jól beláthattam annak tartalmát is, fenséges lakomám közben.
Dézsmálásom közepén, váratlanul gurult elém Puli Túró-Rudija. Visszahökkentem
ugyan, de tüstént feltéptem neki.
- Itt van,
eheted! - kotortam elé lábammal.
Viszont mi
lehet még a szekrényben? Torpantam meg, visszadöbbenve saját Rudim felett. Az
ajtó még mindig nyitva állt, mögötte Puli tolta, tolta előre kedvenc
csemegéjét.
- Benézek -
közöltem vele. És benéztem. Egészen beálltam a szekrény elé, majd bedugtam a
fejem és fél lábbal már be is léptem. Egész magasan kuporogtak az érdekes
dolgok.
- Nahát!
Tejföl! - ujjongtam és csőrömmel kilöktem a polcról, csak úgy puffant a
tetején, Puli nagy ámulatára! De ahogy bozontos fejét oldalra kapta, véletlen
meglökte a szekrényke ajtaját. Az pedig hirtelen csukódott, engem meg szépen betessékelt
a szekrény belsejébe. A meglepetéstől még levegőt se kaptam kis ideig. A
döbbenet multával leguggoltam a polcon és figyelni kezdtem, mi lesz. Semmi nem
lett. Amúgy korom sötétség vett körül. Lábaimmal helyezkedni szerettem volna,
ettől aztán kétségbeejtő helyzetbe kerültem. Először az egyik, majd a másik
lábam is leesett a semmibe, hasam pedig két vékonyka pálcika közti résbe
szorult. Bár fejemet tudtam mozgatni, meg se mertem mozdulni, bizony percekig.
Hallottam, ahogy Puli ugat, rohangál és kaparja az ajtót. Csak nem Ő is be akar
szállni mellém?! Ettől a gondolattól összeszedtem magam, csőrömmel hatalmasakat
kopogtatva a sötétség ajtaján. Kisbarátom nyilván rájött, hogy nem
jósszántamból távoztam a szekrény sötétjébe, mert berontott a nappaliba is
segítségért. Oda aztán hívás nélkül még soha be nem tette a lábát. Ahogy
füleltem, hallottam amint beszalad, sír, ugat, rohangál, felugrál a bútorokra
és nyüszít. Teljesen megnyugodtam. Puli okos. Mindjárt rendbeteszi a
dolgainkat…
Bár mindig
melegségre vágytam, kezdtem érezni, milyen dermesztően hideg környezetbe
száműztem magam. Még erőteljesebb kopogtatásba kezdtem! Jöhetne már valaki!
- Varjuckó! -
Tárta ki az ajtót Hercegnő.
Elég hamar rám
talált.
- Kár -
panaszoltam azonnal és boldogan tűrtem, ahogy kiszabadít rabságomból, külön
ügyelve a rácsok közé pottyant lábaimra.
- Ennyire
meleged volt, kismadaram? Fagyit kerestél? Vagy csak egyszerűen hűsölni
húzódtál ide? Mit csinálsz te folyton, te oktondi? Veled mindig történik valami
rendkívüli! - beszélt hozzám kedvesen, és már éreztem, hogy nincs semmi baj. A
melegség újra rám talált, szeretnek, fontos vagyok.
Azért Puliról
se feledkeztem meg.
A vacsorához tálalt sonkát egytől-egyig neki szórtam le
hálám jeléül. Kicsikét meg is nehezteltem családomra, amiért ezt zokon vették
tőlem. De az emberek nem tudhatnak mindent…
……...........................…
KILENCEDIK RÉSZ Varjuckó –
Óvatlanul
Bizonyára
elhiszed nekem, ha mondom, márpedig mondom; nagyon szeretek a konyhában lakni.
Nagyon szeretem új családomat, akik nem varjak és nagyon szeretem vadonatúj
életemet. Ha tudnék szállni, bizonyára visszajárnék hozzájuk, sőt még fiókáimat
is rájuk bíznám, ha tehetném… Viszont tudom, nem lesz kisfiókám soha, mert
társam se lesz soha. A társam helyét felváltotta a kényszerű barátság az
emberrel. Talán még örülnöm is kéne, de persze örülni ennek nem lehet. A minap
éppen reggeli tornám alatt, ablakunk előtt szállt el egy pompás varjú.
Társat
keresett magának, akivel fészket rakhatna, kicsinyeket nevelhetne…
Gyönyörűen
énekelt…
Valósággal
suhantam az ablakhoz. Pillanatnyi tétovázást se engedtem magamnak, azonnal
repülni akartam vele! Ha másért nem is, de legalább elbeszélgetni a varjúélet
dolgairól vagy barátságot kötni. Hiszen oly régen nem volt módom már ilyesmire.
- Kááár! -
kiáltottam neki ahogy még szálltam… estemben a föld felé. Akkor eszméltem rá,
hogy hát én nem tudok már repülni! Hogyan felejthettem el? Ráadásul nincs is
otthon senki. Így nem is vehetik észre, hogy elvesztem. Istenem! Nem szabad
messzire keverednem! Nem szabad távolra mennem!
Csupán a
bizonyosság kedvéért még kis ideig próbálkoztam a felemelkedéssel, de be
kellett látnom; ez nem megy. Csüggedten ballagtam a fűben. Ez legalább
élvezetes. Itt-ott bekapkodtam egy-egy ténfergő rovart, megszagoltam néhány
növényt. A macskát riadtan észleltem, ahogy lopakodva közelít felém.
Na, már csak te
hiányoztál! Rémisztő nagyot üvöltöttem rá. Egy óriási kár! megtette a kellő
hatást… kis időre. De emlékeimből nem sikerült kitörölni a tigris mutációjának
eme példányát s rémülten figyeltem minden mozzanatra, ami körülöttem történhet.
Varjútestvéreim mind elszálltak már, ügyet sem vetve rajongó örömömre, amit már
csak a látásuk során is azonnal érzek. Ösztöneim talán örökre hozzájuk fűznek,
hiába tudom és érzem, az engem gondozó család számára fontosabb lettem, mint
nekik valaha voltam és lehettem.Hiába, én varjúnak születtem, varjú vagyok és
az is maradok.
A céltalan
kószálás örömtelenné vált. A szabadság veszélyei előtörtek emlékeimből és
óvatosság váltotta fel vakmerőségemet. Nem mertem messzire távozni, nehogy
végleg elveszítsem a melegséget, amire mindig is vágytam. A délelőtt viszonylag
hamar eltelt azzal, hogy kerülgettem a macskákat és a szabadon lézengő kutyák
útjából tértem ki. Ez a feladat nem is volt annyira megterhelő és veszélyes se,
mint menekülni ismeretlen emberek elől. Találkoztam egy nagyhatalmas
mélyhangúval, aki köveket dobott felém. Iszkolnom kellett, mégpedig úgy, hogy
ne kerüljek messzire ülőfáimtól…! Egy tüskés bokor alja mentett meg. Itt
találtam pár bogarat is, amit megebédeltem, majd figyelni kezdtem az utat,
hátha felfedezem apa járművét, vagy Hercegnőt. Csak pár kapunyi távolságra
voltam elhagyott konyhaablakomtól. - Hol vagytok? Elvesztem, gyertek!
-kiabáltam később és körbe-körbe futkározva próbáltam felemelkedni.
Károgásommal sikerült felhívni magamra a gyerekek figyelmét, akik valamivel
nagyobbacskák lehettek Meménél. Társaságuk sokáig inkább rossz volt, mint jó.
Hosszasan üldöztek, mire felkapaszkodtam a legmagasabb és legtüskésebb bokor
tetejére. Sűrű lombja eltakart a fürkésző tekintetek elől, én pedig ujjongó
örömmel fedeztem fel apa, akit Hercegnő Kutyának szólít autóját a délutánban.
Milyen szomorú
lesz otthon! - gondoltam azonnal és hatalmas károgásba fogtam. Sokáig semmi nem
történt, de lassacskán kis gyerek csoport gyűlt össze a fa nagyságú bokor alatt
és engem kutattak.
- Nézzétek! Itt
egy varjú! - kiabálták egymásnak. Számukra elérhetetlen magasságban,
biztonságom teljes tudatában ordítoztam, szinte szünet nélkül. Az ágak vékonyan
rezegtek pilicka lábaim alatt. Folyamatos artikulációtól megkopott hangomnak
még testemmel is muszáj volt lendületet adni, hogy meghallják. Meghallják azok,
akiknek szól. Rezgett az ág rendületlenül!
- Puli! Kutya!
Meme! Hárrcágnó! Káááár!
- Figyelj,
Zsuzsi! - szólt az egyik kislány. - Ez a varjú olyan mintha beszélne. - Én csak
egy Memét ismerek.
- Aha, én is.
És nekik van pulijuk is. Tudod, az a fehér! Olyan édes!
Azonnal
újrakezdtem.
- Puli! Meme! Meme!
Kutya!
-Tényleg! -
tűnődött a Zsuzsi. - Nem lehet, hogy ez a Memciék madara? Meg kéne kérdezni,
hátha mégis az övék és haza akar menni. Te csöngess be, én addig figyelem el ne
szálljon.
Még, hogy
elszállok… Nagy várakozással tekintettem a jövőbe, amit a kis szoknyás intézni
tud az érdekemben. Nem kellett sokáig várnom! Láttam, ahogy apa, akit Hercegnő
Kutyának hív szinte rohan a bokor felé, felém.
Még a köztünk
lévő távolságból is érzékeltem bőrén a féltő aggódást és éreztem, igazam volt.
Nagy szomorúságból emelkedik az öröm felé.
- Kár! Kár!
Káár! - lélegeztem fel végre én is. Már lépegettem is lejjebb, s lejjebb a
bokor ágain, hogy könnyebben tudjak kedves barátom kezére ugrani. Szegényt
felsebezték a bokor tüskéi, ahogy bebújt alá, hogy elérhessen. Pedig már
rendesen csörtettem felé. Szinte rohantam!- Gyere kicsi
Varjuckó, gyere! - biztatott. De nem kellett már a bíztatás, jöttem, léptem,
örültem. Nagyon örültem. S ahogy kezén ülve néztem az arcát, a nevető szemét,
megkönnyebbült hálával igazítottam helyére szemöldökének borzas tollait.
Vége.
************************************************* 15. JÉZUS
TANÍTÁSAI
A HEGYI
BESZÉDRŐL - SZELLEMI MAGYARÁZAT ÁLTAL Írta: Poór Edit(XXI. RÉSZ)
VALAKI AZÉRT
HALLJA ÉN TŐLEM E BESZÉDEKET,
ÉS MEGCSELEKSZI
AZOKAT, HASONLÍTOM AZT A BÖLCS
EMBERHEZ, AKI
KŐSZIKLÁRA ÉPÍTETTE AZ Ő HÁZÁT.
ÉS ÖMLÖTT AZ
ESŐ, ÉS ELJÖTT AZ ÁRVÍZ,
ÉS FÚJTAK A
SZELEK ÉS BELEÜTKÖZTEK ABBA A HÁZBA,
DE NEM DŐLT
ÖSSZE, MERT A KŐSZIKLÁRA
ÉPÍTTETETT
Az Úr az Ő
beszédét, mint erősséget,
rendíthetetlen
igazságot mutatja meg
a bűnbe esett
embernek.
A legtöbb ember
nem látja valódi életcélját,
szenved, küzd,
de nem tudja miért.
Vágyai,
reményei csak a testben
elérhetőségig
terjed.
Addig él így,
amíg az Úr fel nem fedi előtte
a jövőt, amíg
meg nem ismeri a magasabb rendű
célját, amíg
fel nem ismeri magában a lelket.
A kereső
lelkeknek mondja az Úr; „Én vagyok az Út,
az Igazság és
az Élet”.
Az élet
beteljesedését, az örökéletet, csak Ő általa
lehetséges
elérni.
Ezzel az
igazsággal a lélek megtisztul, átalakul,
a lélekben a
megvilágosodott erők, világosságot
sugároznak
kifelé és felbontják az árnyakat és tévedéseket.
A bizonytalan,
homályos jövő bizonyossággá válik,
mert az igazság
fénye bevilágítja azt.
A sötétség
hatalma, nagysága olyan az Isteni
igazsággal
szemben, mint az összeomló kártyavár.
Bölcs ember az,
aki hallja ezeket az Isteni igazságokat.
Átlátja azok
értékét és megtartja azokat.
Bölcs ember az,
aki úgy rendezi be életét,
hogy ezek az
igazságok jussanak érvényre
gondolkodásában,
érzéseiben, és cselekedeteiben.
Aki Isteni
igazság szerint látja helyzetét,
az mindenkor
kősziklára épít.
Mert az élet
megpróbáltatásai alatt, nem roskad
össze, tudja,
honnan merítsen erőt.
De, akinek
lelkéből hiányzik a bölcsesség,
aki
tévelygéseiből látja helyzetét,
mindenkor
homokra épít.
Az olyan
emberek képesek csak nagy dolgok
elvégzésére,
akiknek a lelkében Krisztus
igazsága élő,
eleven törvénnyé vált.
Őket magával
ragadja az igazság ereje,
amely alkot,
épít, teremt, munkálkodik a jövőnek.
*
ÉS VALAKI
HALLJA ÉN TŐLEM E BESZÉDEKET, ÉS NEM
CSELEKSZI MEG
AZOKAT, HASONLATOS LESZ A
BOLOND
EMBERHEZ, AKI FÖVENYRE ÉPÍTETTE HÁZÁT.
ÉS ÖMLÖTT AZ
ESŐ, ÉS ELJÖTT AZ ÁRVÍZ, ÉS FÚJTAK
A SZELEK, ÉS
BELEÜTKÖZTEK ABBA A HÁZBA, ÉS
ÖSSZEOMLOTT; ÉS
NAGY LETT ANNAK ROMLÁSA
Nem mindenki
bölcs, aki hallgatja az igét, csak az
aki megtartja
azokat és azok szerint cselekszik.
Akiben az ige
nem tudta a teremtő munkáját
elvégezni, az
hiába tanult, hiába böjtölt,
hiába
cselekedett nagy dolgokat a mulandó
életben, annak
minden nyoma eltöröltetik,
mert
külsőséges, mulandó törvény alapján építkezett.
Aki abban a
tévedésben van,
hogy külsőleges
dolgokkal, bizonyos szokássá
vált
ceremóniákkal megszerezheti az üdvösséget,
az keserű
csalódással tapasztalhatja,
hogy nagyon
messze esett attól.
A könnyelmű
felületes lélek elfogadja, meghallgatja
az igét, de az
első szellő, az első nehézség megingatja,
hitét és
könnyen feladja meggyőződését.
Bár
kívánatosnak és szépnek tartja az igaz Isten
szerint való
életet, de mégis megalkuszik
a föld a test
törvényével és él felemás életet.
Lelkével az
üdvösség felé vonzódva, testével
a világ
törvényét követi.
Sajnos az ilyen
megalkuvó, felemás életet élők
vannak a Földön
legtöbben.
Ezeket
hasonlítja az Úr a bolond, azaz
balga emberhez,
aki a házát a fövenyre építi.
Pedig igen nagy
veszteség éri mindazokat,
akik, halják és
ismerik az Úr törvényét,
de meg nem
tartják.
Nekik
csalódniuk kell, mert be kell látniuk,
hogy a
külsőséges hit, a felületes igazság
nem juttatta
közelebb őket Isten országához.
Változhat a
világ, elmúlhat az élet, összeomolhatik
az ég és a
Föld, de az új ég, az új Föld, az új élet
ezeken az
igazságokon épül fel újra.
Folytatjuk.*************************************************
16. VERSRŐL
VERSRE - KORTÁRSAINKTÓL
Csomor
Henriett: Múló pillanat Mikor nem vagy
velem,csendesen
megszakad a szívem.Szörnyen
keserves a hiányod,kergetném az
időt, desajnos, alig
moccan.amikor nem vagy
velem.Egész testemben
zokogom.Úgy fáj a
hiányod!Talán sosem
láthatlak ebbena cudar és
keserves életben.Mégis te vagy
szívemlegszebb
ajándéka.Nélküled tűnik
el a nyári napa kéklő hegyek
mögött.Szívem majd
meghasad bánatában.Annyira
féltelek, csak reménykedem,hogy jól vagy.Leszállt a
csendes est,fátyolos
fényében ragyog a hold.Fénytelenek a
csillagok, akárcsak én.Hófehér párnám
tiszta könny,s valahol, túl
a sötétségenszívem
gyengédséggel ér szívedhez.Kedves arcod
arcomon pihen.Selymes,
gyönyörű arcodat cirógatom.Gyengéden s
hosszan ölelsz.Oly jó ez az
édes nyugalom, amita múló pillanat
ad nekem.Karjaimmal
óvlak, s őrzömédes álmod
nyugalmát, szép csillagom.Oh, ég, holdas
ég, az egyetlengyönyörű érzést
ne vedd el tőlem. 2016. augusztus
2. *
Csomor
Henriett: Köszönöm Neked
Hálásan köszönöm
nektek,
hogy nem
felejtettetek el
az
ünnepnapomon.
Sok mindent
megéltem már,
jót is rosszat
is.
A legszebb, az
Édesanyám
szeretete.
A kedves
emberek
közé tartoznak
a
gyermekkoromnak
nevelői,
tanárai, akiket
az idő
múlásával
szívembe
zártam,
őszinte örök
barátaim
lettek.
Általatok
gazdagabb lettem,
mert ti
színesebbé
tettétek
életemet.
2023.
.................................
Kovács Tibor :
Az idei nyár
Jössz felém
lassan kecsesen,
A lemenő nap
sugaraiban a sziluetted kibontakozik, előttem,
Lassan
körvonalazódik arcod,
Ahogy elém
jössz,
Hosszú Hullámzó
Hajkoronád
leomlik a
válladon túl,
A derekadhoz
simul lágyan szépségében,
Elindulok Feléd
Kedvesem szelíd Cicusom Vadmacskám,
Félúton
találkozunk,
Át ölelvén
egymást Hevesen Szerelmesen,
S közben csókra
forr Ajkaink,
Egy örökké
valóságig tartó,
Mégis elillant
egy pillanat alatt,
De minden egyes
perc másodperc csakis a miénk,
A csók íze, a
lágy puha ölelés,
Az ezer színben
virágzó természet szépsége,
S benne
egymásnak Mi,
Szeretetben
teljes szerelemben.
2023 Május
.................................
SZILÁGYI ANITA: Pünkösdi
köszöntő
Bordó
lángnyelvekből, Parázsló, tüzes
felhőkbőlSzétsuhant
szárnycsapása,Tiszta tuba
pontos mása,Horizont
pirosan lobogott,Összes
pünkösdirózsa kibomlott,Vakító
fénysugárral ért a földre,Melegséggel
szállt lelkünkre, Repte
tükröződött szemeinkben,Öröménekünk
köszöntötte illendően,Ötven harang
zúgott egyszerre,Észrevétlen
ereszkedett szívünkre, Fehér gerle
békét hozott világunkra,Ne gondoljunk
többé dúló háborúra,Kitisztította
bűnös világunk,Ellenségeinknek
békejobbot nyújtottunk, Szent
galambunkat pünkösdkor érezhetjük,Tűzsugárral
körbe fonta vacogó lelkünk,Újra formálta a
családok egységét,Minden ember
otthonában árasztott békét.
*
Szivárványvarázsló
Gyermekkorban
az élet olyan szépnek látszik,
Borús felhőkből
szivárványvarázslat válik,
Játék, kacagás,
önfeledt vidámság,
Nagyi
konyhájában sül az édes finomság,
Kint a mezőn
pajtásokkal fogócska,
Poén az élet
mindennap egy jó móka,
Bújócska és
ugráló-kötelezés,
Hintalovazás
közben mesenézés,
Élvezzétek ki a
gyermekéveket, gyerekek,
Felnőttkorotokra
okosan felkészüljetek,
Tanuljatok
szorgalmasan,
Sokat
olvassatok folyékonyan,
Tudjátok, az
olvasás szellemi töltekezés,
Rajzolás,
festés, vizuális fejlődés,
Könnyebb lesz
így a tanulás,
Gyorsabb az
oktondi felfogás,
Így válhattok
példás tanulóvá,
Szüleiteknek
büszke nebulóvá,
Makacsok,
durcásak ne legyetek soha,
Felnőttkorotok
könnyen lehet mostoha,
Szorgalmasan
tanulsz, orvos lehetsz,
Vagy kutatással
díjakat nyerhetsz,
Buzgóságodnak
beérik a gyümölcse,
Felnőttkorodnak
meglesz a szépsége,
Amíg
megtehetitek, játsszatok nagyon sokat,
Míg nem terhel
benneteket nehéz feladat,
Építsetek
bunkert vagy homokvárat,
Az égre
fessetek szivárványvarázslókat.
*
Meseország
Gyermeknapon
lett egy titkos ajándék,
Amitől jókedvre
derült minden csenevész,
Szülők
hallottak a varázslatos meseországról,
Gyerkőcöket
elvitték otthonról.
Meseországba
totyogott sok csöppség,
Bogárkáik tágra
nyílnak, "mennyi szépség!"
Tátott szájjal
csodálkoznak,
Cifra palota
láttán elámulnak.
Minden márvány
tükörfényesen csillog,
Gömbölyűen
körbe-körbe villog,
Tapsikolva
forgolódnak,
Hajacskájukon
koronával topognak,
Bekukucskálnak
a királyi szobákba,
Piciny ujjaikat
belesimítják a királyi ruhákba,
Oroszlánnak
aranyból van a sörénye,
Rókakomának
ezüstösen fényes a préme,
Aladdin
varázsol csodalámpával,
Kicsiny
kezecskéiket telerakja cukorkával,
Kalapjából
galambokat reptet a bohóc,
Iramlik utánuk
az összes bátor, vadóc.
Sárkány tűzkarikákat
fúj szájából,
Hófehérke
virágot ad kosarából,
Szorongatják
apró markukban a csokrot,
Anyunak
gagyogva átnyújtják az ajándékot.
Csipkerózsával
hintáznak rózsahintán,
Hemperegnek a
palotakert pázsitján,
Kerekded
arcukon mosoly bodorodik,
Tiszta tekintetükből
öröm sugárzik.
Elfáradva
anyunak, apunak, ölébe kucorodnak,
Varázslatos
kertben békésen álmodoznak,
Nyugalom ringat
minden maszatot,
Álmainkban
araszolják meseországot.
.................................
SZEGZÁRDI NAGY
VENDEL: KIÁLLÍTÁSON
(NAGY BANDÓ
ANDRÁSNAK AJÁNLOM)
Szívem
melegével
Érzem a képet,
Ha átsugárzik
Annak ereje.
Nem jut el
fénye
Kihunyt
szemembe,
Eltompult annak
már
Tengerszín
kékje.
Csak ha igazi tűz
Lobog a képben,
Az sugárzik át,
Lágyan szelíden
Képzeletemig.
GRATULÁLOK,
A Tiéd ilyen.
2023.05.23
NAGY BANDÓ
ANDRÁS SZEGEDI KIÁLLÍTÁSÁRA
................................
PITTER GYÖRGYNÉ
ENIKŐ: Visszaúton (Enikő – haiku
füzér)) nem várok
semmitátléptem a
küszöböta visszaúton megöregedtemde csillagokat
hordokszívem rejtekén félénk ragyogásnem vár már
földi jóranéma suttogás 2023. május 20. ************************************************* 17. NOVELLÁK 01.
Márkus
Katalin: Vera történetei
Vera ráérősen
álldogált a kertkapuban, de nem azért mert dologtalan asszony volt. Sokan
szerették volna, ha fele annyira ügyesek lennének a munkában, mint Ő. Már
nagyon várta, hogy eljöjjenek a nyugdíjas évek, mert fiatal korától kezdve
folyamatosan dolgozott. Mióta otthon volt, minden ház körüli munkát kényelmesen tudott elvégezni.
Csodálatos kertjében pompáztak a virágok, veteményesében sokféle zöldség
növekedett. Ha ideje engedte, bizony kiállt a kertkapuba nézelődni. Már
megtehette. Férje még dolgozni járt, és legtöbbször ott várta, vagy elsétált
elébe, amikor a vonatról leszállva hazafelé ballagott.
Márkus Katalin
Nagy forgalom nem volt az utcájukban, de
tudta, hogy melyik háznál mikor nincsenek otthon, mert vagy dolgozni mentek,
vagy másfelé volt tennivalójuk. Olyankor arrafelé is elment sétálni, mert
bizony, nem árt az óvatosság. Ha észrevette, hogy egy-egy ismeretlen autó
lassan gurul végig az utcán, azt már gyanakvással figyelte.
Ma is a
szokásához híven jobbra-balra nézelődött, de senkit sem látott.
Már indult
volna befelé, amikor jó pár házzal odébb, az utca szemközti oldalán valami
szokatlan dologra lett figyelmes. Egy számára idegen férfi lassan sétált a
járdán, és kíváncsian nézegetett befelé az udvarokba. Időnként megállt,
megfogta a kerítést és úgy figyelt. Ahol volt kutya, és megugatta, onnan nagy
léptekkel tovább ment a következő házig.
Behajtotta a kiskaput,
és a kerítés lécei közt kukucskálva várta, hogy mi fog történni.
Nem volt az a
félős fajta, most is arra gondolt, majd ha úgy látja, hogy nem egyenes
szándékai vannak a férfinak, akkor kimegy hozzá és megkérdezi, hogy kit keres.
Meglepetésében
majdnem felkiáltott, amikor látta, hogy benyitott, és be is ment az egyik ház
kapuján.
Aggódni
kezdett, mert látta, amikor a szülők elmentek hazulról, és a tizenhárom éves
lányuk, az Eszti, egyedül maradt otthon. Ezt biztosan tudta, mert a szülők
autója után a kislány csukta be a nagykaput.
Vajon mit
kereshet náluk az a férfi? Az villany- gáz- vízóra leolvasók, még hónapok múlva
fogják a házakat járni. Tehát, ők nem lehetnek. Itt valaki nem egyenes úton
jár! Lehet, hogy téved, bár úgy lenne! Akkor majd elnézést kér, de ezt akkor
sem nézheti tétlenül.
Telefonját
megtapogatta a zsebében - ki tudja, még szükség lehet rá - és gondolkodás
nélkül elindult Esztiék háza felé.
Egy pillanat
alatt eszébe villant az a régi történet, ami még most is borzongással töltötte
el...*** ...Fiatal házasok voltak, amikor szülőfalujában megvettek egy kicsi tömésházat. Rég nem
laktak benne, udvara elhagyottan gazosodott. A házra is ráfért a sározás, meszelés.
Ők mégis boldogan rendezgették első, saját otthonukat. Sajnos az örömük kevés
ideig tartott, mert egy hatalmas vihar alaposan megtépázta a tetejét. Még ez
lett volna a kisebb baj, de a ház falai is megrepedtek, a hirtelen lezúduló eső, meg alámosta az északi falat, ami egy
helyen megroggyant. Félő volt, hogy hamarosan a többi is követi. Mint később
kiderült, alapja alig, vagy nem volt a háznak. Akitől megvették, szóba sem
álltak velük, elzavarták őket, amikor reklamáltak. Még nekik állt feljebb, hogy
mit képzeltek, kevés pénzért palotát akartak? Mivel
biztosítás nem volt a házon, nagy bajban voltak. Az életveszélyessé vált házban
nem mertek tovább maradni, de nem volt hová menniük. Végül a
szomszéd szánta meg őket, és felajánlotta, hogy a nyári konyhában lakhatnak,
míg rendeződnek a dolgaik. Ők örömmel fogadták el a segítséget.Szabadidejükben
a házukat bontották, segítettek a munkatársak, rokonok is, így pár hét alatt a
ház helyén az üres udvar árválkodott. A helybéli kőműves mester elvállalta,
hogy felépíti az új házat beton alappal, téglából. Először csak egy szoba,
konyhát, aztán majd később bővíthetik. A részletfizetésben is megegyeztek, még
egy kevés kölcsönt is felmertek venni a szövetkezettől. Kettejük fizetéséből
úgy is tudják majd törleszteni...Amikor
kiderült, hogy áldott állapotban van, örült is, meg nem is. A születendő
gyermekének nagyon tudott örülni, de tudta, hogy a ház építése el fog húzódni.
Kisfia születése után nagyon kevés pénzből éltek, minden nélkülözhető forintot
félre tettek. A nyári
konyhában is szűkösen voltak, de nem panaszkodtak. Egy kereset, az csak egy
kereset, és a gyereknek is kell ezt-azt venni. Testvéreitől sok babaruhát
kapott, de örökké nem várhatta, hogy ők ruházzák fel a kisfiát. Férjével sokat
beszélgettek, hogy mitévők legyenek. Sajnos más lehetőségük nem volt, mint
visszamenni a gyárba, ahonnan otthon maradt szülés után.
Tisztelt olvasóink!
Széchenyinek Istvánnak tulajdonítják a következő sorokat: „Az egészséges nemzetiségnek pedig egy fő kísérője a nemzeti nyelv, mert míg az fennmarad, a nemzet is él”.
Ám sajnálatosan keveset tudunk nyelvünk kialakulásáról, struktúrájáról, szavaink létrejöttéről, jelentéseinek igazi tartalmáról.
Még szomorúbb azonban az, hogy főiskoláinkon, egyetemeinken sem kerül megfelelő szintre ennek az oktatása.
A ma 80-90 éves emberekkel folytatott beszélgetésekből érthető meg, hogy az ő hitük nem csak az életük egy szegmense volt, hanem a hitük az életük. Általuk nyerthetők olyan szavak, nyelvi kifejezéseket, amelyek már teljesen kikoptak a használatból és jelentésük homályos. A Czuczor-Fogarasi szótárban azonban legtöbbje megtalálható, vagy gyöke alapján kinyomozható, esetleg néprajzi adatokkal megfejthető. Néhány példa: virgolódik, bajmolódik, kallóz, pilinkézik, fondorkodik, bokafántoskodás, nyüg… Vajon mi lesz aztán, ha ők elmennek ebből a világból? Ki fogja ezeket megtanítani, megmagyarázni összekötni a jelölőt a jelölttel, és kimondani a jelentést? És hogyan fogjuk fel, ha nem lesznek hozzá képek, amit emlékezetünk eltárol?
A mennyegző szó erkölcsi tartalmát például a mai gyerekek már nem értik és nem ismerik. Hogyan töltjük meg jelentéssel és képekkel, ha ők már csak olyan esküvőkön vesznek részt, amiket nyugati, elamerikanizált konzumcikk mintájára kiüresített a külső máz és a kulturálatlan, gyakran ízléstelen szórakozás? Ezek kapcsán fórumokon gyakran elhangzik az a kifejezés, hogy a „kor bűnei”. Álságos szókapcsolat, nem lehet jelentése, mert a kornak nincsenek bűnei, csak az egyes embernek lehetnek bűnei. Az ilyen kifejezések csak azért gyártatnak, hogy felmenthessük magunkat az egyéni hibák, vétkek és súlyos bűnök alól. Nem érv az, hogy a mai világban nem lehet úgy kereszténynek lenni, mint régen, hiszen mindig is a fennálló erkölcstelenségekkel való szembenállást jelentette a keresztény életformát. Egy kor pedig attól lesz dicső vagy aljas, hogy mekkora a szembenálláshoz való bátorság mértéke az egyes emberek lelkében. Éltes korú visszaemlékezőink azonban abba a lelkiállapotba emelhetnek bennünket, amiből forrásozik ez a bátorság. Ez a szellemiség, a gondolkodásmód átadható ilyen formában is, amiben a magyar nyelvi többletnek is óriási szerepe van.
A magyar nyelv, valamint a benne rejlő gondolkodási többlet, lényeglátás és bölcseleti, teológiai összefüggések kutatása, boncolgatása képezi életünk minden pillanatát. Meglátásunk szerint ma az jelenti a legnagyobb gondot, hogy a tanítók a befektetett munka gyümölcsét is szeretnék megkapni, kérik az elismerést, amit azonban azok a körök adhatnak, melyek a szellemi megrontást is fenntartják. Most értéket, hagyományt kell menteni, ezt a tudást kell átadni, ehhez a kútfőhöz kell a nyitott elméjű fiatalokat elvezetni. Ennek a munkának most gyümölcse nem lesz, és ezért a munkáért most csak mellőzöttség, üldöztetés, és méltatlanság lesz a fizetség. Ezek a fiatalok azonban 20-30 év múlva e tudást bírva kerülhetnek döntéshozó helyzetbe, pozíciókba, amit majd akkor fel tudnak használni, tudnak változtatni.
Az egy nyelvet beszélők közössége a legszélesebb értelemben vett gondolatközösség. Magyar nyelvünk sajátos, egyedülálló szellemi többletét hordozó kincseit ki kell aknázni. Mária országaként nemzetünk léte nagy mértékben függ a nyelv állapotán, és ismeretén, mert igen szoros kapcsolatban áll a gondolkodással és kivált alkalmas arra, hogy a nyelv fejtegetése révén felszabadítsa az embert a saját szellemi létmódjára, ami az ember lényege.
A feltett kérdésekre a nyelvi táborban lehet választ kapni! |
A nyelvi struktúránk nagyon eltér az európai nyelvektől. Teljesen más az egyedülálló logikája |
Kevesen tudják, hogy Paks II. megépítése nem új keletű elképzelés. Már a nyolcvanas évek derekán előkészületek történtek a folytatásra, s akkoriban úgy emlegették az átadott, máig üzemelő négy blokkot, mint az I. ütemet.
Wessely Gábor |
A 20. század legnagyobb magyarországi beruházása kereken harminc éve fejeződött be, a IV-es blokk üzembe helyezésével: 1987. augusztus 16-án. Az évforduló kapcsán beszélgettünk Beregnyei Miklós üzemtörténésszel.
– Létrehoztuk az üzemtörténeti gyűjteményt, melynek anyaga aztán, a 2012. március 7-én megnyitott Atomenergetikai Múzeumba került.
- Nézd, Memci ez a madár nem is örül nekünk.
Várkonyi Kitti |
- Miért, anya, már nem szeret minket? Mert mi a Balatonon voltunk,
- Csudákat beszéltek itt! - vetettem oda fél csőrrel. De ők csupán azt hallották: kááár.
- Kár, bizony! - szólt apa, akit Hercegnő Kutyának szólít.
De Puli már résen volt. Megérezte rosszkedvemet és figyelt. Kedvetlenségem jogosságát beláthatod, hiszen alig vártam már,
- Akkor nem kéri a lisztkukacokat se apa? - érdeklődött Meme újra.
- Lisztkukac? Hol van? - toporogtam Hercegnő vállán, akinek a lisztkukac említésére égnek állt karján az összes apró tolla. Hogy miért kell ennyire viszolyogni azoktól a pinduri csemegéktől? Hercegnő ki nem állhatja őket. A látványuktól meg egyenesen átalakul. Lehet, hogy ő tud valamit, amit én nem? Na, jó. Inkább lemondok a kukackáimról, csak hadd szaladgáljak végre cipő nélkül szabadon, kukac nélkül, egyedül.
Amint ezeket végig gondoltam, elhatározásra jutottam. Megnyugodott árva madár lelkem, s vártam az alkalmat.
Közben megjöttek a kukacok. Ládikám papírjára halmozva nyüzsögtek.
- Leszoktam - vetettem oda apának, akit Hercegnő Kutyának hív, aki épp a hosszú kékcsövekből húzta ki a lábait. De ő csak azt értette;
- Káár! Kár!
- Mi van, Varjuckó?! Nem vagy éhes? Befaltad a cseresznyefát?
- Ó, te ostoba Kutya, te! Menj, inkább keresd meg a Hercegnődet, addig úgyse jön ki, amíg itt vannak a férgek!
- Miattam nem eszel? Kimenjek? - kérdezte, immáron majdnem ruha nélkül.
Erre aztán leugráltam ülőfámról, egy- kettő- három; ládikaszél.
Belehabzsoltam a fehér pondrókba és szépen szórni kezdtem kifelé. Még a lábammal is kotortam rajtuk. Csak úgy röpködtek szárny nélkül, aztán másztak tízen húsz felé.
- Jó, jó! Megyek már! - fordult ki konyhámból Kutya.
Nekem se kellett egyéb! Ülőfa; hopp felfelé, egy, kettő, kisszekrény, széktámla, hopp az asztal, hopp az ablakráma.
- Hűha! Jó három méter a föld. Nosza lássuk, hátha megy az a repülés? Gyorsan kellett döntenem, mert Puli már kezdte a vircsaftot. Még a végén idevernyog mindenkit! Kitártam szárnyaimat, elrugaszkodtam és… lezuhantam.
Kétségbeesésem határtalan volt. Szóval tényleg és soha és végérvényesen nem fogok repülni már! Ó, te magasságos varjútanács! Mi lesz így velem, fogyatékos kis Varjuckóval? Mi tévő legyek? Kissé kóvályogtam még az esés hatása után, de acélos erővel rohantam az ismeretlen felé. Hátha mégis lesz egy virágerdő, vagy legalább varjúköröm, ami persze csak a hegyekben terem. De talán lesz egy iciri - piciri kis erdő, ahol varjútövis terem és alá bújhatok. Vagy talán a sárga varjúháj porzói közt lesz vigaszt nyújtó darázs, lepke, vagy méhecske.
Ezek a növények megedzették erőmet, kitartásomat, és már gondolatukra is vidámabban futottam át az úton, ahol a hatalmas gépek közlekedtek. Aztán mint aki jól végezte dolgát sétálósra fogtam a dolgot. Élveztem a magas füvet ahogy a lábamat nyaldosta. Istenem, mennyivel másabb, mint a cipő! Nem tudom mennyi idő telt el így a szabadság mámorában, de egyszer csak apa, akit Hercegnő Kutyának hív hangját hallottam magam mögött:
- Na végre megvagy te kis szökevény!
- Kááár! Kááár! Hogy bírtál ilyen gyorsan belebújni a csöveidbe újra? Mikor eljöttem, már nem volt rajtad!
Azt se tudtam hova szaladjak hirtelen, csak futottam billegve előre. Bárcsak tudnék repülni, most egyetlen jó nekiiramodás és te nem tehetnél semmit Kutya! Ugráltam, féloldalasan, mókásan, ahogy Hercegnő jellemezte mozgásomat és játéknak tekintve a fogócskát, kacskaringós menekülésbe kezdtem.
Hirtelen egy kerítésnél találtam magam, melyen én könnyen átjutottam, de apa nem; az arca, látnod kellett volna, egy tanulmány volt!
A rács túloldalán nincs fű, csak szürke simaság. Kicsit fellélegezve körülnéztem; korlát mindenfelé; de csak neked Kutya, mert én könnyen kibújok a vasrudak között! Peckesen sétáltam a bekerített tér közepe felé. Néha még ugráltam is, akár egy bakkecske. Élveztem a szabadságot. De apa nem élvezte és nem adta fel, talált egy rést ahol ő is befért. Hoppá, szaladjunk csak; sutty ki a rácson, te meg Kutya bent maradtál! Kááár! Vagyis dehogy. Kutya egészen közeljött én pedig riadtan tekintettem fel rá. Köztünk meg ott volt az a jótékony rudazat. A kerítés, amin az ember számára csupán egyetlen a bejárat. Apa, akit Hercegnő Kutyának szólít megfordult és lassan megindult a túloldalon lévő általa is átjárható rés felé. Már azt hittem feladta, amikor nekiiramodott. A mindenét, vissza! Úgy nekilódultam, hogy hátra se néztem, egészen a körbezárt tér közepéig szaladtam - na ezt nem kellett volna! Kutya szélsebesen berontott a szürke simaságra és egyenesen felém tartott. Futás, futás! Kááár, kááárrr - de már késő volt, apa elkapott. A szívem a csőrömben dobogott, Kutya meg csak állt és várt.
Aztán bizonyára érezte, hogy kezdek megnyugodni, mert kisvártatva elindult velem hazafelé.
-Te aztán rá tudod hozni a rémületet az emberre Varjuckó! - mondta apa, de a hangjában nem volt semmi bántó és még mosolyogni is tudott - velem ellentétben.
- Ej, ej, Jucóka, ilyet nem szabad! - mondta melegen. -Nehogy azt hidd, hogy minden ebféle olyan, mint a mi Pulink! Ha egy vadabbal összetalálkozol széttép, nem tudsz megszökni előle! Mikor érted már meg?!
A szerencsétlen ugrásomra gondoltam az ablakból, arra, ahogy a szökésem indult és bizony be kellett látnom, hogy igaza van. Most kezdtem csak érezni, hogy milyen jó is az a két Apakutya-kéz, mely oly óvatosan borította be tollas testemet. Közben közeledtünk a két széles szürke simasághoz, amin hatalmas szerkezetek szaladgáltak. Menekülésem kezdetén pont itt szaladt el mögöttem egy emberekkel teli óriási gép, épp, hogy nem érte a farktollacskám. De a szele hatalmas lendületet adott, már-már azt gondoltam, repülök újra…
- Valóságos csoda Varjuckó, hogy senki nem ütött el, amikor átjöttél itt az úton. Nagy szerencséd volt!
Miután hazaértünk, a szokásosnál is óvatosabban tett a helyemre.
- Hol sikerült elkapnod? - érdeklődött Hercegnő. Örömmel telített aggódó hangja kedvesen simogatta zaklatott lelkem. - Na mesélj már, mesélj, mesélj! Olyan ügyes vagy! - mondta Kutyának türelmetlenül.
- Nem fogod elhinni! A focipályán, tudod a kutya-futtató mellett.
- Ó, te kis ostoba madár! Csak nem focirajongó vagy? -kérdezte nevetve Hercegnő. De nem válaszoltam semmit. Fölényes öntudattal emeltem magasba csőrömet és hirtelen kitátva majd összecsapva tettem pontot az események tárgyalására.
Kis lakóhelyem biztonsággal töltött el veszélyes kalandom után. Már nem kívánkoztam egyedül lenni és semmi sem okozott nagyobb örömöt, mint nyüzsgő kukackáim élvezete.
A szabadság veszélyes tudata megfontolásra késztetett az iránta érzett egyre csökkenő sóvárgásomban.
- Kelep, kelep, kelep, kelep, kelep, gurgyula, gurgyula, gurgyula, káááááár, kááááár, káááár, kááár, kár, kár, kár, hep, hep! - kicsi szünet, csak a hatás kedvéért, majd:
- Gurgyula, gurgyula, gurgyula, vau, vau, háp, háp, kár, kár, kár, hep, hep.
Nem is gondoltam, hogy mekkora örömet szerzek beszámolómmal! Meme könnyezésig neveti magát, apa, akit Hercegnő Kutyának hív hahotázik, Hercegnő pedig kuncog. Szóval derűssé válik a hangulat, ezért aztán eszembe sincs lemondani róla.
Pulinál ugyanis nem értem el elsöprő sikereket. Mondhatnám, picurkát se élvezi. A vaus résznél szőrét felborzolja és morogni kezd.?
Nekem elég mókásnak tűnik, ahogy kis barátom ugrásra kész testtartásban mutogatja fogait és morog. Teljesen bizonyos, hogy engem soha nem bántana. Miért is tenné? Mostanában már én látom el őt bőséges eleséggel. Ha átugrálok az asztalra, mindig találok valami ottfelejtett finomságot. Rögtön leszórom Pulinak, aki hálásan kapkodja fel, eltüntetve ténykedésem nyomait. Az abrosszal pedig csínján bánok, mert jó ideje rájöttem; pottyantani azt ott nem szabad. Hercegnő mostanság nem is emlegeti a kloákámat… Így aztán sűrűbben látogatok az asztalra…Mint most is. Hercegnő már tele pakolta a terítéket edényekkel. Mindegyik rejteget magában valami finom falatot. A nagy tál teteje nyitva, a konyhában éppen senki. Megtekintem. Hopp, hopp, hopp, már itt is lennék. No lássuk csak! Ez itt leves.
- Nézd, Puli! Csirkeláb. Kéred? - Puli figyelmesen felemeli a fejét, lassanként csóválni kezdi a farkát és várakozásteli tekintettel mered rám.
- Kicsit megkóstolom, várj. - A csirketenyérből vájtam keveset, majd Pulinak pöcköltem tovább. Az oktondi állatja! Olyan hangosan ropogtatja, hogy még a hálószobába is behallatszik, pedig az elég távol esik a konyhától.
- Nem pottyantok, nem pottyantok, nem pottyantok. -ismételgetem, ahogy visszaugrok az abroszra, majd a szék támlájára, s innen a kisszekrény után már otthon vagyok. Mire Hercegnő kiért, én unott képpel bámultam a nagyvilágba ülőfámon. Úgy álltam ott, mintha oda nőttem volna. Mintha soha el se mozdultam volna. De csőrömet azért gyorsan megtöröltem ülőfácskám oldalán jobbról is, balról is.
-Mit rágtál Puli? Ki adott csontot neked? Tudod, hogy nem kaphatsz csontot kiskutyám. Honnan szedted?
Csak a nyelve lógott ki a fejéből, ahogy felülve nézte gazdasszonyát hűségesen, kedvesen, farok csóválva.
Úgy néz ki, ezt megúsztam. Bár számtalanszor előfordult már, hogy keresni kezdték, amit elcsenegettem innen-onnan. Lett légyen ennivaló, gyűrű, játék mütyür, vagy miegyéb. Ilyenkor mindig elém állnak - én ettől kissé megrettenve guggolok le - és nekem szegezik a kérdést: Te loptad el? Mindig és újra eljátszom az ártatlan kisvarjú szerepét. Topogás, fejforgatás, odébb ugrás, elfordulás, visszanézés, megfordulás, guggolás, szárnycsapkodás. Ezzel vége. Nem nagy ügy!
A mai étkezés azért mégiscsak szolgált meglepetéssel. Na nem a csibekéz eltüntetése miatt lett izgatott a társaság. Étkezés közben jól kitalálták, hogy én fürödni fogok.
- Megyünk a fürdőbe. - állt elém apa.
Fürdés. Fürdés? Úgy értsem, az ember esőt is tud hozni? Egyik bűvöletből a másikba esem. Hirtelen felrémlett régi életem…
Szikkasztó kánikulák idején sóvárogva tekintgettünk varjútársaimmal az égre. Valahogy mindig megéreztük, mikor lesz eső. A levegő is nehezebb lett, a szél is másképp osont a fák közé. A verebek igen alacsony repüléssel, zuhangató szálldosással jelezték mindenkinek; ők is tudják, eső közeleg. Mi is, már előre vártuk! Némelyikünk az ágak szélén, kitárt szárnyakkal, néhányunk inkább alant, pocsétára várva. A tócsák jóságos, hűsítő medenceként viselkedtek ilyenkor, amiből még kortyolni is lehetett. Beleguggolni, fejünket, szárnyunkat belemártani… Fenséges érzés volt már csak az eső gondolata is!…
De most nem érzek a levegőben se záport se vihart. Még a szellő se rebben odakint. Verőfényes, ragyogó napsütés melengeti az ember építette fészkek falait… l
Kissé megijedtem, ahogy apa, akit Hercegnő Kutyának szólít átmarkolta zilált tollaimat. A fürdő egy óriási fehér pocsolyatartóban esett meg. Lám, az ember, bevitte fészkébe az esőt is! Hosszú szárból induló, napraforgó fejére emlékeztető kerek tányérkából zuhogott a víz. Először nem értettem az egészet! Álltam a fehér teknő alján, figyeltem a kerek vízszórót, reméltem, szotyolák is potyognak majd. De csak a víz spriccelt rendületlenül.
Aláaraszolgattam. Lassan, óvatosan. Sose lehet tudni…! Eleinte bizonytalanul, bátortalanul, de hamar rájöttem micsoda örömforrásra leltem!
Picit kitártam egyik szárnyam a vízsugár alatt, majd a másikat. Egyre merészebben engedtem át magam a zuhanyozás élvezetének. Csőrömet égnek emelve folyattam begyemre és lábacskáimra a langyos csordulást. Még a lefolyót is megcsudáltam, ráébredve minő célt is szolgál az edény alján. Pompásan éreztem magam!
- Na, gyere Varjuckó! Elég volt már! - nógatott apa.
- Nem jövök. - válaszoltam, de ő csak azt hallotta; hep, hep!
- Gyere már! Ha itt lubickolsz, estig se száradsz meg!
- Kár!
- Ha kár, ha nem kár, vége. - szüntette meg a vízesést apa, s kezét igen határozottan tartotta elém.
- Akkor se megyek! - ugrottam félre és reménykedve nézegettem fölfelé, ahonnan eddig a víz spriccelt felém.
- Jól van, majd jövünk még máskor is, na! Gyere, gyere szépen! Kérlek Juckó, teljesen elgémberedett már a hátam.
Az más! Ha jövünk, akkor megyek, döntöttem hirtelen és engedelmesen átléptem a kádból Kutya vigyázó kezére. Ha tudom, micsoda merényletre készül, bizonyára tovább húzom az időt…
Fogalmam se volt róla, hogy apa, akit Hercegnő Kutyának hív a konyhába fog ma tanyázni! Ültem ülőfámon és elképedve figyeltem, ahogy Kutya kiszedi ládikámból újságjaimat, majd kiemeli a ládikát is, széket is és a guanó gyűjtemény felé veti tekintetét.
Azt már nem! Egyetlen lendülettel ugrottam a kupac közepére, - jó nagyot estem - hogy csőrrel-karommal megvédelmezzem Hercegnő tulajdonát!
- Nem bánthatod! Ez a Hercegnőé! Nem adom neked! - üvöltöztem a potyadékok tetején, frissen mosdatott szárnyaimmal söpörgetve a mocskot apa elől. De ő nyilván csak azt hallotta; - Kááár! Kááár! Kááár!
- Menj innen, Juckó! - akart félretolni Kutya.
De nem hagytam magam! Futottam egy tiszteletkört a konyhában s rögvest vissza a kupac tetejére, csőrömmel cibálva ki Kutya kezei közül újságocskáimat.
- Azonnal tedd vissza!
- Ereszd már el, te makacs madár! Rendbe teszem a lakásodat. Láthatod micsoda piszoktenger van már itt!
Csőrömmel odébb toltam apa kezét. A legszennyesebb papírfecnit sikerült megszereznem és a hátam mögé vetni.
- Eredj már innen! Nem kaphatod meg a csörömpölőket! Nem adom a babanyakláncot sem! Nem viheted el! Ez itt mind az enyém! Hercegnőnek gyűjtöm. Érted már? - Üvöltöztem teljes erőmből. Jelentőségteljesen koppantottam kettőt a kövön és vártam mi lesz? De ő biztosan csak azt hallotta;
- Kááár! Kááár! Kááárrr!
- Na, gyere, felteszlek az ülőfádra. Onnan is láthatod, csak kitakarítalak - és feltett. Láttam, hogy nem értett meg. Azon nyomban visszaugrottam. Ezt nem hagyhatom annyiban! Az eséstől beütöttem csőröm tövét, ahonnan vékony csíkban szivárogni kezdett a vér. De a villongás tovább folytatódott. Nem adom fel! Körbe-körbe rohangáltam a konyhában, Puli rémülten hátrált utam elől. Aztán nyújtózkodós pozitúrából vakkantott rám egyet.
- Kár! - Hajítottam felé véleményemet. Jobb, ha kimaradsz ebből!
Apa hajthatatlan volt. Csak pakolt, csak tüsténkedett, csak beszélt. Én, ellentétben vele, minden szavát értettem.
- Mi a bajod? Csak tisztába teszlek, ha már fürödtél. Viszont úgy látom akár azonnal fürödhetünk újra!…
- Megyünk a szotyicsőhöz? Nem bánom! Elviheted. -eresztettem el Hercegnőnek szánt guanóimat és az asztal keresztrúdjára kapaszkodva vártam ki, hogy apa, akit Hercegnő Kutyának szólít betartsa szavát.
Engedékenységemért bőségesen kárpótolva lettem!
Bár a második fürdés számomra kielégítő ideig telt, élvezetes volt, mégsem feledkeztem el sérelmemről. Ahogy visszaérkeztem immár kitakarított kis otthonomba, azon nyomban nekiláttam a dolgok széthordásának. Ládikámmal hamar végeztem. Apa csupán egyetlen lapot terített pohárkám alá, így aztán kevés munkámba telt kiráncigálni és amúgy varjúsan elcsipkedni. Mikor sikerült a konyhakőre kotornom aprólékos munkám eredményét, azonnal utána ugrottam. Tudod, általában és úgy komolyan nem szoktam elhagyni ülőfáimat. Ha mégis, akkor látogatásom az asztalon heverő érdekességeknek szól. De most különösen mérges voltam, amiért apa, akit Hercegnő Kutyának szólít elbitorolta Hercegnő jussát. Az ülőfák alá leterített újságok sebes iramban kerültek a ládikabeli lap sorsára. Alig bírtam kivonszolni a konyha közepére e hatalmas lapokat. Jó ideig vesződtem a feladattal mire úgy találtam, talán kész van. Akkurátusan szétkotortam lábaimmal, mindenhova jusson. No és, hogy Hercegnő örüljön, minden inciri-finciri kis fecnire guanót is ültettem. Roppant boldogan és elégedetten ugráltam fel helyemre, ahol hangos ˝énekszóval˝, repesve vártam eltűnt Hercegnőmet:
- Kelep, kelep, kelep, kelep, kelep, gurgyula, gurgyula, gurgyula, káááááár, kááááár, káááár, kááár, kár, kár, kár!
A hatás nem maradt el. Meme kacagott, Kutya hahotázott, Hercegnő nevetett. Mikor beléptek a konyhába, egymásba kapaszkodva könnyeztek a nevetéstől.
- Menjetek ki innen! - Szólt Hercegnő, mikor végre levegőhöz jutott. -Többet ne tedd rendbe a madarat, hallod, Édesem? Soha többé! Láthatod, ez az én dolgom! Ha Meme helyett én adok neki friss vizet, akkor belepiszkol a pohárba. Tudomásul kell venni, hogy a más dolgába nem avatkozhatunk bele. Még akkor se, ha segíteni akarunk.
Vitathatatlanul elégedett vagyok sorsommal, bár nem múlik el nap, hogy hátrahagyott életem ne villanna eszembe. Sokszor gondolok testvéreimre, szüleimre, bensőséges, meleg fészkünkre.
Ha a szabadban varjak énekelnek, van, hogy válaszolgatok, üzengetek, kérdezgetek társaimtól.
Egyik este, már éjszakai gubbasztásomhoz készülődtem, mikor Meme szaladt be konyhámba.
- Szia, Juckó! - Üdvözölt, mint mindig, ha meglátogat.
- Hep. Hep. - Válaszoltam és érdeklődve figyeltem, ahogy kitárja a mellettem álló kisszekrény ajtaját. Hercegnő is szokott oda nyúlkálni. Mindenféle húsokat, sajtot, tojást varázsol ki belőle. De sajnos mindig visszazárja a fehér ajtót, ezért még soha nem volt módom bekukucskálni, mit is rejteget előlem lépegetős szekrénykém ajtaja. Most! Most viszont, most Meme kiemelt egy Túró-Rudit és itt hagyta a szekrényt nyitott ajtóval. Tüstént az ajtóra ugrottam. Előrehajoltam és felfedeztem én is a Túró-Rudik lakhelyét. Az ajtó rekeszébe rejtve lapultak szépen egymásra helyezve.
Felfedezésem nagy örömmel töltött el. Abban a pillanatban kiemeltem egyet és odadobtam Pulinak.
- Kérsz, Puli? - Naná, hogy kérte! Nagy bőszen nyomta rá orrát és szagolgatni kezdte. Majd tuszkolta maga előtt, két mancsával átfogva tolta, tolta, azután segélykérően rámnézett.
- Segíts, bontsd ki! Kérlek bontsd ki nekem!
- Várj, előbb magamnak. - intettem türelemre, azzal kiemeltem még egy Rudit és feltéptem a papírját. Mivel az ajtó tetején nehéz Túró- Rudit habzsolni, így leugrottam
az ajtó elé. Itt legalább jól beláthattam annak tartalmát is, fenséges lakomám közben. Dézsmálásom közepén, váratlanul gurult elém Puli Túró-Rudija. Visszahökkentem ugyan, de tüstént feltéptem neki.
- Itt van, eheted! - kotortam elé lábammal.
Viszont mi lehet még a szekrényben? Torpantam meg, visszadöbbenve saját Rudim felett. Az ajtó még mindig nyitva állt, mögötte Puli tolta, tolta előre kedvenc csemegéjét.
- Benézek - közöltem vele. És benéztem. Egészen beálltam a szekrény elé, majd bedugtam a fejem és fél lábbal már be is léptem. Egész magasan kuporogtak az érdekes dolgok.
- Nahát! Tejföl! - ujjongtam és csőrömmel kilöktem a polcról, csak úgy puffant a tetején, Puli nagy ámulatára! De ahogy bozontos fejét oldalra kapta, véletlen meglökte a szekrényke ajtaját. Az pedig hirtelen csukódott, engem meg szépen betessékelt a szekrény belsejébe. A meglepetéstől még levegőt se kaptam kis ideig. A döbbenet multával leguggoltam a polcon és figyelni kezdtem, mi lesz. Semmi nem lett. Amúgy korom sötétség vett körül. Lábaimmal helyezkedni szerettem volna, ettől aztán kétségbeejtő helyzetbe kerültem. Először az egyik, majd a másik lábam is leesett a semmibe, hasam pedig két vékonyka pálcika közti résbe szorult. Bár fejemet tudtam mozgatni, meg se mertem mozdulni, bizony percekig. Hallottam, ahogy Puli ugat, rohangál és kaparja az ajtót. Csak nem Ő is be akar szállni mellém?! Ettől a gondolattól összeszedtem magam, csőrömmel hatalmasakat kopogtatva a sötétség ajtaján. Kisbarátom nyilván rájött, hogy nem jósszántamból távoztam a szekrény sötétjébe, mert berontott a nappaliba is segítségért. Oda aztán hívás nélkül még soha be nem tette a lábát. Ahogy füleltem, hallottam amint beszalad, sír, ugat, rohangál, felugrál a bútorokra és nyüszít. Teljesen megnyugodtam. Puli okos. Mindjárt rendbeteszi a dolgainkat…
Bár mindig melegségre vágytam, kezdtem érezni, milyen dermesztően hideg környezetbe száműztem magam. Még erőteljesebb kopogtatásba kezdtem! Jöhetne már valaki!
- Varjuckó! - Tárta ki az ajtót Hercegnő.
Elég hamar rám talált.
- Kár - panaszoltam azonnal és boldogan tűrtem, ahogy kiszabadít rabságomból, külön ügyelve a rácsok közé pottyant lábaimra.
- Ennyire meleged volt, kismadaram? Fagyit kerestél? Vagy csak egyszerűen hűsölni húzódtál ide? Mit csinálsz te folyton, te oktondi? Veled mindig történik valami rendkívüli! - beszélt hozzám kedvesen, és már éreztem, hogy nincs semmi baj. A melegség újra rám talált, szeretnek, fontos vagyok.
Azért Puliról se feledkeztem meg.
A vacsorához tálalt sonkát egytől-egyig neki szórtam le hálám jeléül. Kicsikét meg is nehezteltem családomra, amiért ezt zokon vették tőlem. De az emberek nem tudhatnak mindent…
Társat keresett magának, akivel fészket rakhatna, kicsinyeket nevelhetne…
Valósággal suhantam az ablakhoz. Pillanatnyi tétovázást se engedtem magamnak, azonnal repülni akartam vele! Ha másért nem is, de legalább elbeszélgetni a varjúélet dolgairól vagy barátságot kötni. Hiszen oly régen nem volt módom már ilyesmire.
- Kááár! - kiáltottam neki ahogy még szálltam… estemben a föld felé. Akkor eszméltem rá, hogy hát én nem tudok már repülni! Hogyan felejthettem el? Ráadásul nincs is otthon senki. Így nem is vehetik észre, hogy elvesztem. Istenem! Nem szabad messzire keverednem! Nem szabad távolra mennem!
Csupán a bizonyosság kedvéért még kis ideig próbálkoztam a felemelkedéssel, de be kellett látnom; ez nem megy. Csüggedten ballagtam a fűben. Ez legalább élvezetes. Itt-ott bekapkodtam egy-egy ténfergő rovart, megszagoltam néhány növényt. A macskát riadtan észleltem, ahogy lopakodva közelít felém.
Na, már csak te hiányoztál! Rémisztő nagyot üvöltöttem rá. Egy óriási kár! megtette a kellő hatást… kis időre. De emlékeimből nem sikerült kitörölni a tigris mutációjának eme példányát s rémülten figyeltem minden mozzanatra, ami körülöttem történhet. Varjútestvéreim mind elszálltak már, ügyet sem vetve rajongó örömömre, amit már csak a látásuk során is azonnal érzek. Ösztöneim talán örökre hozzájuk fűznek, hiába tudom és érzem, az engem gondozó család számára fontosabb lettem, mint nekik valaha voltam és lehettem.Hiába, én varjúnak születtem, varjú vagyok és az is maradok.
Milyen szomorú lesz otthon! - gondoltam azonnal és hatalmas károgásba fogtam. Sokáig semmi nem történt, de lassacskán kis gyerek csoport gyűlt össze a fa nagyságú bokor alatt és engem kutattak.
- Nézzétek! Itt egy varjú! - kiabálták egymásnak. Számukra elérhetetlen magasságban, biztonságom teljes tudatában ordítoztam, szinte szünet nélkül. Az ágak vékonyan rezegtek pilicka lábaim alatt. Folyamatos artikulációtól megkopott hangomnak még testemmel is muszáj volt lendületet adni, hogy meghallják. Meghallják azok, akiknek szól. Rezgett az ág rendületlenül!
- Puli! Kutya! Meme! Hárrcágnó! Káááár!
- Figyelj, Zsuzsi! - szólt az egyik kislány. - Ez a varjú olyan mintha beszélne. - Én csak egy Memét ismerek.
- Aha, én is. És nekik van pulijuk is. Tudod, az a fehér! Olyan édes!
Azonnal újrakezdtem.
- Puli! Meme! Meme! Kutya!
-Tényleg! - tűnődött a Zsuzsi. - Nem lehet, hogy ez a Memciék madara? Meg kéne kérdezni, hátha mégis az övék és haza akar menni. Te csöngess be, én addig figyelem el ne szálljon.
Még, hogy elszállok… Nagy várakozással tekintettem a jövőbe, amit a kis szoknyás intézni tud az érdekemben. Nem kellett sokáig várnom! Láttam, ahogy apa, akit Hercegnő Kutyának hív szinte rohan a bokor felé, felém.
Még a köztünk lévő távolságból is érzékeltem bőrén a féltő aggódást és éreztem, igazam volt. Nagy szomorúságból emelkedik az öröm felé.
- Kár! Kár! Káár! - lélegeztem fel végre én is. Már lépegettem is lejjebb, s lejjebb a bokor ágain, hogy könnyebben tudjak kedves barátom kezére ugrani. Szegényt felsebezték a bokor tüskéi, ahogy bebújt alá, hogy elérhessen. Pedig már rendesen csörtettem felé. Szinte rohantam!- Gyere kicsi Varjuckó, gyere! - biztatott. De nem kellett már a bíztatás, jöttem, léptem, örültem. Nagyon örültem. S ahogy kezén ülve néztem az arcát, a nevető szemét, megkönnyebbült hálával igazítottam helyére szemöldökének borzas tollait.
ÉS MEGCSELEKSZI AZOKAT, HASONLÍTOM AZT A BÖLCS
EMBERHEZ, AKI KŐSZIKLÁRA ÉPÍTETTE AZ Ő HÁZÁT.
ÉS ÖMLÖTT AZ ESŐ, ÉS ELJÖTT AZ ÁRVÍZ,
ÉS FÚJTAK A SZELEK ÉS BELEÜTKÖZTEK ABBA A HÁZBA,
DE NEM DŐLT ÖSSZE, MERT A KŐSZIKLÁRA
ÉPÍTTETETT
rendíthetetlen igazságot mutatja meg
a bűnbe esett embernek.
A legtöbb ember nem látja valódi életcélját,
szenved, küzd, de nem tudja miért.
elérhetőségig terjed.
Addig él így, amíg az Úr fel nem fedi előtte
a jövőt, amíg meg nem ismeri a magasabb rendű
célját, amíg fel nem ismeri magában a lelket.
A kereső lelkeknek mondja az Úr; „Én vagyok az Út,
az Igazság és az Élet”.
Az élet beteljesedését, az örökéletet, csak Ő általa
lehetséges elérni.
a lélekben a megvilágosodott erők, világosságot
sugároznak kifelé és felbontják az árnyakat és tévedéseket.
A bizonytalan, homályos jövő bizonyossággá válik,
mert az igazság fénye bevilágítja azt.
igazsággal szemben, mint az összeomló kártyavár.
Bölcs ember az, aki hallja ezeket az Isteni igazságokat.
Átlátja azok értékét és megtartja azokat.
Bölcs ember az, aki úgy rendezi be életét,
hogy ezek az igazságok jussanak érvényre
gondolkodásában, érzéseiben, és cselekedeteiben.
az mindenkor kősziklára épít.
Mert az élet megpróbáltatásai alatt, nem roskad
össze, tudja, honnan merítsen erőt.
aki tévelygéseiből látja helyzetét,
mindenkor homokra épít.
Az olyan emberek képesek csak nagy dolgok
elvégzésére, akiknek a lelkében Krisztus
igazsága élő, eleven törvénnyé vált.
Őket magával ragadja az igazság ereje,
amely alkot, épít, teremt, munkálkodik a jövőnek.
CSELEKSZI MEG AZOKAT, HASONLATOS LESZ A
BOLOND EMBERHEZ, AKI FÖVENYRE ÉPÍTETTE HÁZÁT.
ÉS ÖMLÖTT AZ ESŐ, ÉS ELJÖTT AZ ÁRVÍZ, ÉS FÚJTAK
A SZELEK, ÉS BELEÜTKÖZTEK ABBA A HÁZBA, ÉS
ÖSSZEOMLOTT; ÉS NAGY LETT ANNAK ROMLÁSA
aki megtartja azokat és azok szerint cselekszik.
Akiben az ige nem tudta a teremtő munkáját
elvégezni, az hiába tanult, hiába böjtölt,
hiába cselekedett nagy dolgokat a mulandó
életben, annak minden nyoma eltöröltetik,
mert külsőséges, mulandó törvény alapján építkezett.
hogy külsőleges dolgokkal, bizonyos szokássá
vált ceremóniákkal megszerezheti az üdvösséget,
az keserű csalódással tapasztalhatja,
hogy nagyon messze esett attól.
az igét, de az első szellő, az első nehézség megingatja,
hitét és könnyen feladja meggyőződését.
Bár kívánatosnak és szépnek tartja az igaz Isten
szerint való életet, de mégis megalkuszik
a föld a test törvényével és él felemás életet.
a világ törvényét követi.
Sajnos az ilyen megalkuvó, felemás életet élők
vannak a Földön legtöbben.
balga emberhez, aki a házát a fövenyre építi.
Pedig igen nagy veszteség éri mindazokat,
akik, halják és ismerik az Úr törvényét,
de meg nem tartják.
hogy a külsőséges hit, a felületes igazság
nem juttatta közelebb őket Isten országához.
Változhat a világ, elmúlhat az élet, összeomolhatik
az ég és a Föld, de az új ég, az új Föld, az új élet
ezeken az igazságokon épül fel újra.
Csomor Henriett: Köszönöm Neked
hogy nem felejtettetek el
az ünnepnapomon.
Sok mindent
megéltem már,
jót is rosszat is.
A legszebb, az
Édesanyám szeretete.
A kedves emberek
közé tartoznak a
gyermekkoromnak nevelői,
tanárai, akiket
az idő múlásával
szívembe zártam,
őszinte örök
barátaim lettek.
Általatok gazdagabb lettem,
mert ti színesebbé
tettétek életemet.
.................................
A lemenő nap sugaraiban a sziluetted kibontakozik, előttem,
Lassan körvonalazódik arcod,
Ahogy elém jössz,
Hosszú Hullámzó Hajkoronád
leomlik a válladon túl,
A derekadhoz simul lágyan szépségében,
Elindulok Feléd Kedvesem szelíd Cicusom Vadmacskám,
Félúton találkozunk,
Át ölelvén egymást Hevesen Szerelmesen,
S közben csókra forr Ajkaink,
Egy örökké valóságig tartó,
Mégis elillant egy pillanat alatt,
De minden egyes perc másodperc csakis a miénk,
A csók íze, a lágy puha ölelés,
Az ezer színben virágzó természet szépsége,
S benne egymásnak Mi,
Szeretetben teljes szerelemben.
Szivárványvarázsló
Borús felhőkből szivárványvarázslat válik,
Játék, kacagás, önfeledt vidámság,
Nagyi konyhájában sül az édes finomság,
Poén az élet mindennap egy jó móka,
Bújócska és ugráló-kötelezés,
Hintalovazás közben mesenézés,
Felnőttkorotokra okosan felkészüljetek,
Tanuljatok szorgalmasan,
Sokat olvassatok folyékonyan,
Rajzolás, festés, vizuális fejlődés,
Könnyebb lesz így a tanulás,
Gyorsabb az oktondi felfogás,
Szüleiteknek büszke nebulóvá,
Makacsok, durcásak ne legyetek soha,
Felnőttkorotok könnyen lehet mostoha,
Vagy kutatással díjakat nyerhetsz,
Buzgóságodnak beérik a gyümölcse,
Felnőttkorodnak meglesz a szépsége,
Míg nem terhel benneteket nehéz feladat,
Építsetek bunkert vagy homokvárat,
Az égre fessetek szivárványvarázslókat.
Meseország
Amitől jókedvre derült minden csenevész,
Szülők hallottak a varázslatos meseországról,
Gyerkőcöket elvitték otthonról.
Bogárkáik tágra nyílnak, "mennyi szépség!"
Tátott szájjal csodálkoznak,
Cifra palota láttán elámulnak.
Gömbölyűen körbe-körbe villog,
Tapsikolva forgolódnak,
Hajacskájukon koronával topognak,
Piciny ujjaikat belesimítják a királyi ruhákba,
Oroszlánnak aranyból van a sörénye,
Rókakomának ezüstösen fényes a préme,
Kicsiny kezecskéiket telerakja cukorkával,
Kalapjából galambokat reptet a bohóc,
Iramlik utánuk az összes bátor, vadóc.
Hófehérke virágot ad kosarából,
Szorongatják apró markukban a csokrot,
Anyunak gagyogva átnyújtják az ajándékot.
Hemperegnek a palotakert pázsitján,
Kerekded arcukon mosoly bodorodik,
Tiszta tekintetükből öröm sugárzik.
Varázslatos kertben békésen álmodoznak,
Nyugalom ringat minden maszatot,
Álmainkban araszolják meseországot.
.................................
SZEGZÁRDI NAGY VENDEL: KIÁLLÍTÁSON
Érzem a képet,
Ha átsugárzik
Annak ereje.
Nem jut el fénye
Kihunyt szemembe,
Eltompult annak már
Tengerszín kékje.
Csak ha igazi tűz
Lobog a képben,
Az sugárzik át,
Lágyan szelíden
Képzeletemig.
GRATULÁLOK,
A Tiéd ilyen.
................................
Márkus Katalin |
Behajtotta a kiskaput, és a kerítés lécei közt kukucskálva várta, hogy mi fog történni.
Nem volt az a félős fajta, most is arra gondolt, majd ha úgy látja, hogy nem egyenes szándékai vannak a férfinak, akkor kimegy hozzá és megkérdezi, hogy kit keres.
Aggódni kezdett, mert látta, amikor a szülők elmentek hazulról, és a tizenhárom éves lányuk, az Eszti, egyedül maradt otthon. Ezt biztosan tudta, mert a szülők autója után a kislány csukta be a nagykaput.
Vajon mit kereshet náluk az a férfi? Az villany- gáz- vízóra leolvasók, még hónapok múlva fogják a házakat járni. Tehát, ők nem lehetnek. Itt valaki nem egyenes úton jár! Lehet, hogy téved, bár úgy lenne! Akkor majd elnézést kér, de ezt akkor sem nézheti tétlenül.
Egy pillanat alatt eszébe villant az a régi történet, ami még most is borzongással töltötte el...
Szívesen ment
volna dolgozni, de nem volt kire hagynia a kisfiút. Így maradt a sóhajtozás, és
pénz híján a házépítés sem úgy haladt, ahogy eltervezték.
Végül anyósa
ajánlotta fel, hogy szívesen viseli unokája gondját. Amúgy is otthon van, eddig
nem volt, és ezután sem lesz munkahelye. Ahogy a vele egykorú asszonyok, Ő is
háztartásbeli volt, de ettől függetlenül nem tétlenkedett. A falusi háztartás
minden nyűgje, gondja az övé volt. Gyerekei már kirepültek, a papával ketten
maradtak. Egészen felvidította őket, hogy talán nemsokára újra kisbaba lesz a
házukban.
Napokig gondolkodott anyósa ajánlatán. Rendes
volt tőle, hogy felajánlotta a segítségét, de mit fognak gondolni róla a
faluban? Nem, nem szabadna ezzel foglalkoznia. A saját házért neki is mindent
meg kell tennie, mert a férje keresetéből nem tudnak élni, és építkezni.
A sok idegességtől teje elapadt, nem tudta
szoptatni a kisfiát. Ekkor végleg elhatározta magát. Egy vasárnapi napon
összepakolta a babaruhákat, és férjével együtt elvitte kisbabájukat a szomszéd
faluban lakó anyósáékhoz. Tudta, hogy jó helyen lesz, mégis a szíve szakadt meg
a kényszer szülte döntése miatt.
Hétfőn reggel
már munkára jelentkezett. Szorgalmasan dolgozott, túlórákat is bevállalt, hogy
szaporodjon a pénzük.
A férje szintén
sokat túlórázott, így előfordult, hogy egyedül volt otthon a szomszédék nyári
konyhájában.
Egy meleg nyári
nap délutánján, mire hazaért a munkából teljesen leizzadt. Meleg volt a gyárban
is, a zsúfolt vonatról hazafelé, meg jobb nem beszélni. Ott aztán keveredett
rendesen az izzadt testek párolgása, a cigarettafüst szagával.
Otthon, már
attól felfrissült, hogy gyorsan levetette izzadt ruháit, és melegítette a
vizet, a mosakodáshoz. Az ajtót nem zárta kulcsra, mert úgy látta hazafelé
jövet, hogy a háziak még nincsenek otthon. Az öreg szomszéd sem üldögélt a
diófa árnyékában, biztosan a hűvös szobában szunyókál. Pár perc és végez. Abban
bízott, hogy addig senki sem jár a nyári konyha felé. Az eszébe sem jutott,
hogy másként is történhet.
Az öreg
szomszéd, aki már pár éve elmúlt hetven éves, nem is volt olyan öreg, amikor
szoknyát látott. Fiatal korában is nagy kujon volt, felesége mellett mindig
volt szeretője.
A valamikor
jóképű férfi, hízelgő beszédével sok nőt levett a lábáról, nem egy
házasság bomlott fel miatta. Arra
viszont senki sem tudott rájönni, hogy felesége miért tűrte el kihágásait.
De, ezek a dolgok rég a múlté voltak. Úgy
tűnt, ebben a korban már lecsendesült a vágya, sármossága is megkopott, és csak
a szemével mustrálgatta az asszonyokat, no meg a szájával, mert arra aztán nem
tett lakatot.
Vera természetesen nem tudta, hogy a vénember
őrá is más szemmel néz. Amióta a nyári konyhába beköltöztek, a köszönésen kívül
nagyon keveset beszéltek egymással. Akkor is a férjével, és nem ővele
beszélgetett. Míg áldott állapotban volt, addig meg olyan közömbösen viselkedett,
már-már feltűnően kerülte.
Az öreg egy alkalommal mégis megleste, amikor
éppen újszülött kisfiát szoptatta, és az óta nem bírt magával. Újra érezte,
hogy ereiben pezsdül a vér, amint a fiatalasszonyt megpillantja. Képes volt még
este is leskelődni az ablakon keresztül, bár sokat nem látott a behúzott
függöny miatt, de fantáziája annál jobban működött. Annyira biztos volt a
dolgában, már csak a kedvező alkalomra várt. Sokat kellett várnia, mert Vera
mindig a férjével jött, s ment.
Aznap is,
udvarra néző szobája ablakából sóvárogva figyelte Verát. Nagyon megörült,
amikor látta, hogy egyedül jött haza, és ez beindította piszkos fantáziáját.
Óvatos léptekkel lopakodott a nyári konyha felé, és belesett annak az ablakán,
melyen nem volt behúzva a sötétítő függöny. Így akadály nélkül láthatta, ahogy
Vera a lavór fölé hajolva mosakodik.
Teljesen
izgalomba került a fiatal test látványától. „Ezt nem lehet kihagyni, most itt a
remek alkalom” - gondolta sóvárogva.
Amennyire csak
lehetett, olyan halkan nyomta le a kilincset, és az ajtó kinyílt. Vera háttal
állt az ajtónak, ezért semmit sem érzékelt a vénember aljas szándékából.
Az öreg, korát
meghazudtolva fürgén, két lépéssel Vera mögé került, és hátulról átölelte a
fiatalasszonyt. Kezével a mellei felé kapkodott, és forró leheletével a fülébe
lihegte:
- Most nem
menekülsz, az enyém leszel.
Vera a meglepetéstől egy pillanatra
ledermedt, de csak egy pillanatra. Szerencsére, mindig helyén volt az esze,
most sem pánikolt be, nem sikítozott torkaszakadtából. Feleslegesen tenné,
úgysem hallaná meg senki.
Amikor combján
érezte az öreg keménységét, arra gondolt, ennek fele sem tréfa, most gyorsan
cselekedni kell, különben baj lesz.
Egy hirtelen
mozdulattal megpróbált felegyenesedni, és közben egy fél fordulattal oldalra
fordult. Kezei szabadok voltak, elmarkolta a melleit tapogató öreg kezeit, és
teljes erőből szétfeszítette őket.
A vénember erre
nem számított, próbált volna hadonászni
kezeivel, de esélye sem volt.
Egy határozott
mozdulattal lenyomta a konyha kövére, és keresetlen szavakkal mindennek
elmondta a tehetetlenül kapálódzó támadóját, aki térdig letolt nadrágjával
szánalmas látványt nyújtott. Testi ereje már elhagyta, de a szájából fröcsögtek
felé a mocskos megjegyzései.
Akkor kapott
észbe, hogy teljesen meztelen, és a vénembert ezzel csak hergeli. Szerencsére
elérte az ágyra kikészített nyári ruháját, és egy gyors mozdulattal magára
rángatta. Nem ment könnyen, mert az rátapadt a vizes testére. Mivel a nyári
konyha elég kicsi volt, a kövön fekvő öreg elérte a lábát, és megpróbálta
magára rántani. Erre Ő sem volt rest, a tűzhely melletti piszkavassal elkezdte
ütni a lábába kapaszkodó kezet. Nem törődött vele, hogy mekkora erővel csap le
vele, a dühtől teljesen kiakadt. A második ütés után szabaddá vált a lába, az
öreg meg egyre hangosabban jajgatott.
- Agyon akarsz
ütni te cafka! - kiabálta. Majd megmondom az uradnak, hogy kikezdtél velem… -
te, te, te könnyűvérű! Jaj, a kezem!
Jaj, a kezem! Hagyd abba te utolsó ribanc, eltörted a kezemet!
Ekkorra már annyira lehiggadt, hogy eljutott
tudatáig az utolsó mondat. Ahogy ránézett a vénember kezére, látta, hogy furán
tartja. Egy pillanatra megijedt, mert mi van, ha valóban eltörte a
piszkavassal. Kinyitotta a konyhaajtót, és lábával kirugdosta az udvarra a
hangosan jajgató támadóját.
Minden
porcikája remegett a félelemtől, és az idegességtől. „Ennek nem jó vége lesz” -
gondolta. Kicsit rendbe szedte magát, majd a konyhát, és leült az ágy szélére.
Most mit csináljanak, tördelte kétségbeesetten a kezeit, mert ezek után nem
maradhatnak itt, meg nem is maradnának.
Közben hazaértek a háziak, akiknek az öreg
elpanaszolta, hogy Vera eltörte a kezét. Hogy miért, arról hallgatott, de a
lányának elég volt ránézni, és tisztában volt vele, hogy az apja megint nem
bírt magával. Szidták is rendesen, de a törött keze miatt orvoshoz kellett
vinni.
Alig mentek el,
amikor hazaért a férje, aki azonnal látta, hogy valami nincs rendben.
Őszintén
elmondta neki, hogy mi történt, mire a férje már indult volna kifelé, hogy
agyonüti a vénembert.
- Hagyd el, nem
ér az annyit, még a végén börtönbe kerülnél miatta - csitítgatta. Inkább azon
gondolkodjunk, hogy hogyan tovább, mert én itt nem maradok!
- De, hová
mehetnénk Verám, a házunkon még tető sincs - sóhajtotta gondterhelten a férje.
- Adjuk el,
talán így is megveszi valaki, mi meg kérjük meg szüleidet, hogy egy ideig
lakhassunk náluk. A kisfiúunkkal is együtt lehetnénk, hisz mindkettőnknek olyan
nagyon hiányzik. Aztán majd csak alakulnak a dolgok. Ha szüleim élnének, ők is
befogadnának bennünket, de így melyik testvérem nyakára menjünk? Örülök, hogy
felneveltek, nem adtak árvaházba - sírta el magát.
- Ne sírj
Verám, még ma este elmegyünk anyámékhoz, és beszélünk velük.
Mire idáig
jutottak, kopogtattak a konyha ajtaján. A háziak jöttek.
- Sajnáljuk,
amit apám csinált - mondta az asszony. Már azt hittük, elég öreg ahhoz, hogy
megnyugodjon, de tévedtünk. Nem bánnánk, ha elmennétek, nem miattunk - miatta.
Tudjuk, hogy nehéz lesz a közelben szállást keresnetek, de jobb lenne
mindenkinek, ha nem itt laktok.
- Mi is erre
gondoltunk, mindjárt indulunk anyámékhoz - válaszolt a férje. Talán még a
készülő házat is eladjuk, ha tudjuk.
- Ti tudjátok.
Sajnálnánk, ha eladnátok, de mi ebbe nem szólhatunk bele. Még egyszer elnézést
kérünk az apánk miatt. Majd szóljatok, mikor költöztök.
Amint elmentek
a háziak, ők is készülődtek, hogy az esti vonattal átmenjenek a szülőkhöz, és
már vissza sem jönnek aludni.
Anyósáék
örömmel befogadták őket, amúgy sem értették miért ragaszkodik a szülőfalujához,
mikor itt a nagy ház.
Akkor nem merte
megmondani, hogy csupán azért, mert a maga asszonya akart lenni. Amíg férjhez
nem ment, mindig alkalmazkodnia kellett hol az egyik, hol a másik testvéréhez,
és családjaikhoz, mert felváltva gondoskodtak róla. Ezt később anyósával is
megbeszélte, aki így már megértette Őt.
Végül sikerült
eladni a félig kész házat, és itt maradtak. Kibővítették, átalakították a
házat, kifizették férje testvéreit, és most már csak ketten laknak a
férjével...
*** ...sietve ért
Esztiék elé. A kertkaput óvatosan megnyitotta, és belesett az udvarba. Senkit
sem látott, és hangokat sem hallott. Már kételkedni kezdett magában, hogy
rosszul látott, mégsem kellett volna idejönnie, amikor a házból kiáltást
hallott. A kislány kiáltott segítségért, de csak egyszer.
- Jaj! Mi
történhet odabent! Akkor mégsem tévedtem, jó volt idejönnöm! Most nem lehet
tétováznom...
A ház sarkához
érve elkezdett jó hangosan kiabálni.
- Esztikém
merre vagy? Jöttem, ahogy megbeszéltük!
Senki sem
válaszolt, amitől nagyon ideges lett. Még a végén baja történik ennek a
kislánynak! Újra kiabálni
kezdett,
- Eszti! Eszti!
Odabent vagy?
Míg kiabált
elért a kútig, amelynek oldalához neki volt támasztva egy gereblye, és egy
kapa. Egy gyors mozdulattal a kezébe fogta a kapát, és már futott a bejárati
ajtóhoz, ami csak be volt hajtva. Amint belökte az ajtót, a látványtól
elöntötte agyát a harag.
Az utcán látott
férfi, a kislánnyal erőszakoskodott, és úgy tűnt, se lát, se hall. Az asztalra
döntve, egyik kezével befogta a lány száját, a másikkal, meg a szoknyája alatt
nyúlkált. Eszti a rémülettől tágra nyílt szemekkel, a kezeivel próbált
vergölődni, de esélye sem volt támadójával szemben.
Nem sokat gondolkodott, a kapával jó nagyot
ütött a férfi hátára, aki meglepetten engedte el a kislányt, és megfordult,
hogy megnézze kitől kapta az ütést. Sok ideje nem maradt a nézelődésre, mert
Vera a kapával újra ütött. Most a férfi vállát találta el, dühösen támadt volna
az asszonyra, aki azonban gyorsabb volt nála. Újra lendült a kapa, de a válla
helyett most a fején koppant egy nagyot, és a férfi ájultan esett össze.
Eszti
sikoltozva és a félelemtől remegve nézte hogyan tette ártalmatlanná támadóját
Vera néni.
Aki szerencsére
nem ijedt meg, a kapa fokával ütött, és meg volt győződve, hogy nem lehetett
halálos. Higgadtan telefonált a rendőrségre, és biztonság kedvéért a mentősöket
is felhívta.
Míg
megérkeztek, a kislányt nyugtatgatta, az ájult férfival nem törődött. Látta,
hogy a tapogatásnál nem jutott tovább a férfi, ettől megnyugodott. Telefonált
Eszti szüleinek is, akik szinte egy időben érkeztek a hatóságiakkal.
A férfit
megvizsgálták a mentősök, lassan magához tért, de a fejére kapott ütés miatt,
kivizsgálásra elvitték a kórházba. Egy rendőr is vele ment, nehogy megszökjön.
A kislány elmondta a rendőröknek, hogy kint
volt az udvaron, és villanyóra leolvasóként mutatkozott be neki a férfi. Nem
engedte volna be a házba, de a villanyóra a zárt előtérben volt, ezért muszáj
volt bemenni vele. A férfi úgy tett, mint aki leírja az óra állást, majd kért
egy pohár vizet. Közben kérdezgette, hogy ki van még itthon náluk. Amikor Eszti
mondta, hogy egyedül van, akkor kezdett vele erőszakoskodni.
A rendőrök
felvették a jegyzőkönyvet, és elkérték Vera
adatait is.
Mielőtt
elmentek, megdicsérték Verát a határozott fellépéséért. Borzasztó dologtól
mentette meg a kislányt, akinek így is nehéz lesz majd feldolgozni a vele
történteket. A szülőknek pedig javasolták, hogy vigyék el orvoshoz,
pszichológushoz.
Eszti szülei nem
győztek hálálkodni Verának. Nagyon örültek, hogy nem esett pánikba. Ha
rágondolnak, mi is történhetett volna...
Az esetnek
hamar híre ment a faluban, de Vera senkinek sem mesélte el mi motiválta, hogy a
férfi után menjen.
Saját
fiatalkori történetéről már csak ketten tudnak a férjével, és ez így is marad.
.........................................
NOVELLÁK 02.
GRUBER MIKLÓS:
Brigitta néni
Imádtuk
Brigitta nénit. Az utolsó házban lakott népes családjával, utánuk már csak a
Rábca folydogált. A környéket belengte a számunkra oly kedves folyó kesernyésen
is édes illat. Ott volt a legelő, ami fölött bíbicek, köröztek és kiabáltak,
pacsirták daloltak trillázva, csodálatosan. A fűben fácán fészkelt, aztán nagy
robajjal felrepült, nyúl szaladt, búbos banka osont sebesen. Bizony azokban az
időkben még kiöntött a Rábca a medréből.
*Itt nőtünk fel.
Itt voltak a homokbányák, a kubikgödrök, volt az. Iskola, tanulás után volt, hogy húszan is
összegyűltünk Brigitta néniék háza előtt. Fociztunk, birkóztunk, olimpiát
játszottunk. Ja és íjászkodtunk, hisz Robin Hood minden fiú példaképe volt.
Vagy az Ihászt agyalta el valaki, mert megint meglopott bennünket, pedig
rettegett rendőr volt Mosonmagyaróváron a nagybátyja. Kertalja, vagy Gúnár tér
volt a neve a területnek. Izzadtak, szutykosak voltunk? Leszaladtunk a
folyóhoz, együtt fürödtünk a „düllellő” tehenekkel. Horgásztunk, gombásztunk,
szedret, szamócát szedtünk. Hogy épp a tehénlepény mellől szedtük? Kit
érdekelt?
Brigitta
néninek három fia és egy lánya volt, Erzsike. Mit mondjak? Tetszett a kis
rüfke, úgy gyerekesen tettem is a szépet neki. Feri, Jani (ő sajnos nincs már
köztünk) és Józsi voltak a fiúk. Ferit és a nagybátyámat, Sanyit
hallgatólagosan elfogadtuk vezérnek.
Este öt óra
körül felhangzott Brigitta néni kiáltása, amit talán a falu másik végén is
meghallottak:
- Gyárték
gyärëkëk! Mëgfejtem a Zsömlét!
És mi
betódultunk, mint éhes siserahad. Brigitta néni felszelte a házilag dagasztott
és sütött három kilós kenyeret, a középső szeleteket kétfelé vágta, megkente
házi szilva vagy meggylekvárral. A vályúnál megmostuk a kezünket és
felsorakoztunk a bögrénkkel – mindenkinek volt saját bögréje – a világ
legfinomabb uzsonnájáért. Lekváros kenyér, tőgymeleg, frissen habzó
tehéntejjel. Helyet kerestünk magunknak szerte az udvaron és néma csendben
falatoztunk.
Ő meg ott állt
köztünk és mosolya tükrözte lelkének tisztaságát és az önzetlen szeretetet.
..........................................
NOVELLÁK 3. NOVELLA
FOLYTATÁSOKBAN
Budai Orsolya :
Szabadulás az elme börtönéből I. rész
A SZÖKÉS
Az aranyló
búzakalászok kecsesen bólogattak a nyári szélben. Wladislaw messziről nézte a
napsütötte gabonatengert, s közben csendesen elmélkedett. Békesség járta át e
pillanatban, majd hirtelen kis remegést kezdett érezni a gyomrában, de
igyekezett a csodaszép tájra koncentrálni. A feszültség azonban fokozódott, és
a képek sorra bukkantak elő elméjének zárt börtönéből.Budai Orsolya
A koromsötét
helységben por, izzadság és piszok szaga feszült. Egy pokróc durva susogása
törte meg a csendet.
- Gyorsan,
fiúk! Nincs sok időnk! Indulás! - suttogta Wladislaw. - Sorakozzatok az
ajtónál! - tette hozzá.
A dohos, nehéz
takarók sorra megmozdultak, majd alig hallható cipőkoppanásokkal, hét alak
indult meg az éj ölelésében.
A barakkok
mellett halkan lopództak. Az utolsó pontig mindent alaposan kiterveltek. Egy
apró hiba, és mindennek lőttek. A kerítésig pontosan nyolc épület mellett
kellett elhaladniuk, kikerülve az őröket. Egy pisszenés nélkül, fegyelmezetten
haladtak a cél felé. Nesztelenül osontak.
- Már csak egy
sarok, és elérjük a drótkerítést. - gondolta Wladislaw.
Ezen a részen
kevésbé volt kivilágítva, ugyanakkor gyakrabban járőröztek a katonák. Egy perc
is számított. A fémvágót
Pawel szerezte. Ügyesen, és okosan tudott üzletelni. Cserébe két embert kellett
magával vinnie.
A legerősebb
közöttük Piotr volt. Rá várt a feladat, hogy gyors és határozott mozdulatokkal
elvágja a dróthálót. Ahogy elérték a kerítést, a többiek meglapultak, majd
Piotr odakúszott a tövébe, és pár kattintással kibontott egy jókora lyukat,
azután intett a társainak.
Wladislaw bújt
először, mert ő ismerte az erdőből kivezető utat. Majd Pawel követte.
Ahogy Piotr
lehajolt, hogy átpréselje hatalmas termetét, hirtelen azt érezte, hogy a
szívverése is megáll, pedig rettenthetetlen ember volt.
- Mit csinálnak
ott maguk? - harsogott egy öblös, mély hang. - Azonnal álljanak meg! Kezeket
fel!
Mindenki
feltett kézzel, halálra válva várta a végső lélegzetvételt. Kerítésen innen, és
túl. Itt őket azon nyomban kivégzik. Vége.
- Mit
gondoltak? Hogy csak ilyen könnyen megszöknek? Nyomás! Visszabújni! - intett a
puskacsővel Wladislawnak és Pawelnek, akik meredt tekintettel bámultak az őrre.
Jól ismerték
Hubertet. Tiszt volt, mint ők ketten. Csupán az ellenkező oldalon. Lengyel
katonaként túl hamar az ellenség kezére jutottak, és egyetlen ember volt, aki a
körülményekhez képest emberségesen bánt velük. Most azonban vérben forgó
szemekkel, és kíméletlenül ordított rájuk.
- Őrség!
Szökevények! - harsogta Hubert.
Piotr és
mellette álló társa, Tomasz, egy másodpercre egymásra pillantottak, és
támadtak. Piotr egyetlen mozdulattal megcsavarta a puskát az őr kezében, majd
hirtelen lövés dördült. Piotr felnyögött, a hasához kapott és a földre zuhant.
- Eltalált.
Menjetek gyorsan! Meneküljetek! - hörögte, s szájából máris forró vére
bugyogott koszos ruhájára.
Tomasz előkapta
a bokájához erősített bökőt és ösztönösen szúrt. Az őr térdre rogyott.
Döbbenten nézett az oldalán lévő sebre, majd ismét ordított.
- Őrség! Gyorsan!
Gyorsan! - majd ő is vértől nedvesen terült el a földön.
A kerítés
túloldalán dermedten figyelte a történéseket a két bajtárs. Pár másodperc volt
csupán.
- Gyorsan fiúk!
Fussatok! - sziszegte Tomasz.
Alighogy
kimondta, odaértek az őrök. Megpillantották a földön heverő társukat, és
gondolkodás nélkül tüzet nyitottak az előttük álló férfiakra.
Négy test
rogyott élettelenül a hideg, sártól lucskos földre. Pawel és Wladislaw minden
erejüket beleadva rohant az életéért. Hátuk mögött azonban hallották a
mészárlást, a kutyák őrjöngő csaholását, és fokozták az iramot.
Hamarosan a
csaholás erősödött. A hatalmas, vérre szomjazó dobermannok és vicsorgó
németjuhászok falták a levegőt a nyomukban. Már szájukban érezték a vér ízét.
- Gyerünk
Pawel! - kapkodta a levegőt Wladislaw - el kell érnünk a mocsaras részt!
Utolsó erejüket
összeszedve csörtettek keresztül az erdőn. Már egészen közel jártak, s bár a
kutyák is a nyomukban lihegtek, sikerült a mocsárig jutni. Wladislaw ismerte az
ilyen vidéket. Édesapja megtanította merre, és hogyan lehet átgázolni a süppedő
részeken.
A kutyák
vinnyogva mártották magukat az ingoványba, de nem tudták követni a két
szökevényt, mert rögtön merülésnek indultak. A sűrű, sötét massza húzta őket a
mélybe.
A két férfi
kicsit megkönnyebbülten haladt tovább. Eközben a katonák is elérték a mocsár
szélét. Pár lövés dördült, de már túl nagy volt a távolság, és a vaksötétben
egyébként sem látták a férfiakat.
- Úgyis
belefulladnak! - legyintett az egyik őr, és intett a többieknek, hogy
vonuljanak vissza.
Dermesztő hideg
volt. A nedves, iszapos víz csak fokozta a hidegérzetet. A páros azonban
kitartóan haladt. Fél óra múlva átjutottak az ingoványos területen.
- Még egy óra
és elérjük a barlangot. - mondta kimerülten Wladislaw.
- Bár már ott
lennénk! - sóhajtott Pawel.
- Ne aggódj!
Most már minden rendben. - nyugtatta Wladislaw.
- Hogy lenne?
Nem hallottad? Mindnyájukat meggyilkolták!
- Persze hogy
hallottam. Sajnos nem tehetünk semmit.
- De az Istenért!
Mind halottak! Mindannyian meghaltak! - ismételgette Pawel.
- Tudom,
barátom! Tudom. És csak annyit tehetünk, hogy mi túléljük. Értük is! Az utolsó
reményüket visszük tovább. - vigasztalta társát Wladislaw, de belül ordított
benne a kín, hogy elveszítették a többieket. Ám erősnek kellett lennie. Neki
kellett tartania mindkettőjükben a lelket. Kell, hogy legyen értelme! Kell,
hogy....
- Menjünk!
Érjük el a barlangot! - tette hozzá halkan.
Pawel
elhallgatott és némán követte barátját. Borzalmasan fáztak, de a gyors mozgás
valamelyest melegítette őket. Jó órányi gyaloglás után a barlang szájához
értek. Besurrantak, és a feketeségben haladtak tapogatózva, mélyen a barlang
gyomrába. Megtanulták az útvonalat. Egy apró cetlin kapták, a térképet. "Egyenesen
50 lépés, majd jobbra 3, aztán 150 lépés előre, ismét 3 lépést fordulj jobbra,
500 lépést lefelé...."
Ahogyan beértek
a szűk járatokon keresztül a végcélhoz, kitapogatták az ott elrejtett tűzgyújtó
szerszámokat. Tüzet csiholtak, kis vizet melegítettek, és ettek pár falat
ételt, amit Pawel barátai rejtettek el számukra. Hetekig szervezte, hogy
eljusson hozzájuk az üzenet. Mindent beszereztek és előkészítettek számukra a
barlangban, hogy kellő ideig életben maradhassanak a bujdosás ideje alatt.
Sajnálatos módon, nem értek ide mindannyian, ahogyan azt eredetileg
eltervezték.
- Az őr két
nyomorult perccel hamarabb ért oda. Vagy ők mentek lassan? Mit számít már! A
barátaik halottak. - merült el gondolataiban Wladislaw.
Két, lassan
melegedő, pokrócokba csavart test meredt némán a barlang falain játszó tűz
fényére.
-
Megmenekültek. Két év után először érezhetik újra a szabadságot. A szabadságot.
De milyen szabadság ez? Barátaik teste a távolban ragadt. Most pedig itt vannak
ebben a barlangban. Mélyen a föld alatt. Igen. Ismét bezárva, bebörtönözve, de
legalább élnek. Ők élnek. Mennyien pusztultak el a hosszú évek alatt ezekben az
elátkozott táborokban. Borzalmas. Felfoghatatlan. Igaza van Wladislawnak.
Muszáj legalább nekik életben maradniuk. Igen! Élniük kell! - pörögtek Pawel
gondolatai is.
*A hajnal
közeledett, s elnyomta őket egy röpke álom, amiben újra szabadon élhettek. Egy
apró álom, amely hamarosan valósággá válik. Ám a jelenlegi helyzet
elviselhetetlennek tűnt. Fel kell dolgozniuk a történteket. Egy ideig itt
meglesznek. Az élelem is több így. Hét helyett ketten maradtak. Két bajtárs.
Két barát, akiknek most együtt kell túlélniük itt, a barlangban, ahol
szabadságot nyertek, és vesztettek egyszerre. A remény éltette őket, hogy újra
láthatják családjukat.
- Apa!
Édesapukám! - kiáltott Léna csengő hangon, ahogy az érett kalászok közül
vidáman rohant apukája felé.
Wladislaw visszatért komor emlékképei közül,
melyek elragadták, és mosolyogva nézett gyönyörű kislányára. Nézte Őt, és a
mögötte lassabban haladó felségét, majd hálát adott a Jóistennek, hogy
megélheti ezt a pillanatot. Az aranyló búzakalászok pedig kecsesen bólogattak,
és hullámzó táncuk messze repítette a kegyetlen emlékeket.
Folytatjuk. ************************************************* 18. VÁLOGATÁS ÍRÁSAIMBÓL
Krivák-Móricz Judit-Ilona: Majd elfelejted Majd
elfelejted.,mondta a nő.Majd
elfelejted.,azt a másikat ,megoldja az
idő. FELEJTENI?Na azt nem
lehet..Hisz a lelkedbe
égett bele,s szíved
híven őrzi az
emléket.MINDET.S azt ami
szép volt,.A hajnali
fénytAz esti alkonyt, az arannyal
hímzettet, Egy csendes
sétát ,az andalgót.A Duna
habjait ,a csónak
ringását. Egy illatos
arcbőrt.egy kacér ruhát.egy
kedélyes vacsorát.Egy meleg
csókotegy simogatást. Az idő csak
homályosít.nem lesz
már éles az a kép.de lám még az
apró részletek is
megmaradnak. Hisz minden oly szép
volt.Egy életre szólt.nem tovább. Parancsra felejtenimeg nem
lehet.Az agy
talán próbálkozik,de a lélek és
a szív ragaszkodik, HÁT NEM
FELEJTED…
2023.04.04.
* Krivák Móricz
Judit-Ilona: A két
lélek.
A két lélek
Csend volt....
csend mélységes mély csend.
Igazándiból ez
még nem volt annyira rossz mit a sötétség, Komor, lehangoló, és
áthatolhatatlan
. Valahol ennek
az állapotnak a közepén létezett Lelkecske. Nem is tudta mióta van ez így.
Egyedül volt,
magányos volt és félt. Reménykedett, reménykedett hogy egyszer,,, valamikor megváltozik
valami.. Bármi csak ez ne legyen.
Nem tudta mérni
az időt mely eltelt, s már soha többet nem jön vissza.
Egyszer csak
valahol jó messze valami halványodott. Enyhe fény szűrődött át a semmiből. Aztán még
messzebbről jött egy rezdülés. Ezt azonnal érzékelte. Furcsa érzés volt, ilyet
még nem tapasztalt. Aztán még egy rezdülés és egy gyenge hangocska valahonnan.
Van ott
valaki? - Kérdezte Lelkecske..
Én vagyok jött
a távolból a válasz Lélek vagyok... Keresek
valakit... valakit aki figyelne rám. Figyelne rám és beszélgetne velem, és
velem lenne..
Egyedül vagy? - kérdezte Lelkecske
Nem(( Tartozom
egy lélekhez , de nem a lelki társam.
Nem? Kérdezte
Lelkecske, ezt nem értem..
Megismertem.
Mellette vagyok de mindent másként látunk. S ő erős, ural... Jó lenne valaki
mellett aki megért.
Beszélgessünk?- kérdte Lelkecske.
Igen .. jó
lenne mondta Lélek.
Elindult egy
beszélgetés és minden jobb lett, mindenkinek minden jobb lett. Ahogy
beszélgettek fény betört a sötétség közé , s minél többet beszélgettek egyre
világosabb lett.
A beszélgetések
közben Lelkecske érezni kezdte Lélek rezdüléseit, és egyre intenzívebben. Bárhol is volt
Lélek ez nem befolyásolta a rezdüléseket. Sajnos ez a dolog egyoldalú volt,
Lélek ezt nem érezte úgy, ahogy Lelkecske..
Lelkecske örült
is meg fájt neki ez a rezdülés, Bár volt, hogy örömöt élt át a rezdülés által.
Telt az idő és egyre szorosabban kötődtek egymáshoz. Megosztották egymással a
gondolataikat. Voltak zökkenők az elején, de utána már gördülékenyebben történt
minden.
Lelkecske
eltelt az örömmel, melyet annyira vágyott. Azt hitte ez már neki nem jár, vagy
legalább is nem fogja megtapasztalni. Időnként ő is megérezte annak a MÁSIK
léleknek a jelenlétét, de nem akart róla tudomást venni. Egyszerűen ÖRÜLNI
akart.
Már minden
körülöttük tündöklő fényben áradt . S Lelkecske azt hitte az öröm akár a
VÉGTELENSÉGBEN is osztályrésze lesz.
Aztán időnként
lettek bajok, de próbálta magát túltenni rajtuk.
KELL , KELL, hogy
elmúljon a rossz gondolta. Volt már bőven részem belőle...Most már készülök a
sok JÓRA. Erősítette magát Lelkecske..
Lélek meg csak
élvezte ahogy Lelkecske körülveszi szeretettel. Neki több idő kellett hogy átérezze mit is
kapott ajándékba. Vagy talán fel sem fogta mekkora KINCS Lelkecske...
A rezdülések
átszelték az időt és a teret. Az öröm az kölcsönös volt. Egy darabig...
Aztán Lélek
beszélni akart Lelkecskével.
Nézd már az
elején mondtam neked hogy nem vagyok egyedül..
Az a MÁSIK
lélek nagyon nem jó szemmel nézi a mi kettőnk boldogságát és együvé tartozását.
Uralni akar és ezt meg is mondta, KIZÁRÓLAGOSSÁGOT akar felettem.
Én gyenge
vagyok, szégyellem, de nincs erőm. Nincs erőm dönteni..
Dönteni és
lépni valamerre...Erőtlen vagyok, gyenge vagyok, gyáva vagyok..
Iszonyatos erős
rezdülések jöttek át az éteren.. rengett minden. A MÁSIK lélek tombolt.
Lelkecske és
Lélek megrettentek. Ill. csak Lélek félt.
Lelkecske
életében először küzdött, Minden energiáját bevetve felvette a küzdelmet a
MÁSIK lélekkel szemben
Hogy lehet egy
lelket uralni? Nem is értem - mormolta hangosan Lelkecske..
A lélek az
önálló és független, vagy én gondolom csak rosszul??
De a küzdelem
értelmetlen volt, értelmetlen. mert Lélek feladta..
Szomorúan, de
elment, elment és nem tudni hogy ÖRÖKRE - E...
Most megint
szürkévé vált minden. Majd kihunyt a fény.
A rezdülések
nagyon megritkultak, majd el is múltak, VÉGLEG..
Megint minden
olyan lett mint amikor Lelkecske egyedül volt,.
EGYEDÜL
MARADT...
Csend volt,
csend mélységes mély csend.
Csend és komoly
feneketlen SÖTÉTSÉG.
2017.. július 22. szombat************************************************* 19. MESÉS
TÖRTÉNET
Engel Csaba (Erdély) :A vöröskakas
története Egyszer volt és
igaz volt.Amikor még a
nadrágom zsebe lyukas volts az ingemről
hiányzott egy gomb,szűk volt és
rövid is volt.A cipőm poros
volt és nyitott,félig-meddig
szandál volts lógtak rajta
a fémcsatok. * Ha jól
visszagondolok, úgy emlékszem mintha csak most lett volna.
Nyár volt és
Erdélyország fölött az ég tiszta
volt s a nap ragyogott.
Messze messze
távol, ott, ahol még
most is a folyó, a Küküllő lefele folyik.
Segesváron egy
magas dombtetőn az erdő szélén, ahol laktak a szászok.
Ott, ahol
reggel korán a vöröskakas kukorékolt. Mindannyi év
eltelte után, még most is hallom azaz őrült vitéz, harcias hangot. Jobb ha rá se
gondolok, mert a hideg is kiráz!
Az erdő alatt,
azon a csendes, nyugodt tájon, lakott egy kedves idős asszony, Vilma és a Nagy
család.
Boldogan éltek
hiszen volt két szép gyermekük az egyik fiú a másik kislány.
Volt ám ott,
egy kis gazdaság annyi, hogy abból jutott másnak is.
Vilma
kertészkedett, az Anyuka otthon dolgozott és a házigazda Árpád kőműves volt.
Jól ismertek
engem és kedveltek.
Ott laktam én
is közel a szomszédban s szinte minden nap együtt voltunk és játszottam a
gyerekeikkel, közben amiben tudtam segítettem. Nem sok dolgom
volt náluk, de mindig azért bőven megjutalmaztak, úgy értve, törődtek és
foglalkoztak velem.
Úgy fogadtak és
szerettek mint saját gyermekeiket. Boldog voltam
és jól éreztem magam, na de közre, közben adódott egy-egy
kis gond.
Az mindig volt, került az ám, s ha nem, akkor csináltam
én, hogy jobb legyen.
Na, de mi az, hogy még ellenségem is került.
A kutya, macska
nem bántott! A házigazda, ő
csak tanított.
A galambok
turbékoltak a tyúkok jó sokat tojtak. Na de ám az a
vöröskakas közelébe menni, én annyira féltem.
Mérges volt és
büszke, ha meglátott, torkaszakadtából
kukorékolt s kidülledt fényes szemekkel nézett rám, majd szárnyával
dühösen csapkodott. A taraja
hatalmas tűzpiros. A csőre mint a
bicska, karmai, sarkantyúja éles a sarlóhoz hasonló volt, félelmetes volt. Úgy kapirgált,
hogy majd elásta magát.
Egyik nap,
amikor átmentem A gyerekek aludtak s a szülők, mint mindig szokás szerint
foglaltak voltak és én akkor benéztem a mamához. Vilma a konyhában valami
finomat készített és megkért szépen, hogy etessem meg a szárnyasokat, minden
elő volt készítve egy lavorban.
Igenis mondtam,
azonnal máris intézkedem.
Hátra mentem a
tyúkudvarba és úgy tettem mint aki jól végzi dolgát és nem fél a kakastól. A kutya láncon
volt és ugatta a haragos kakast, úgy nekem
ugrott a kakas, hogy a szemeimet majd kikaparta.
A lavórt a
fejem fölé tartottam, azzal tudtam megvédeni magam.
Azzal a
hirtelen lendülettel a fejembe borítottam az összes kevertet, rám tapadt
mocskos lettem és a tyúkok rám szöktek és csipkedtek. Ijedtemben a kakast fejbe
rúgtam, röpködött egy ideig majd vergődött a földön.
Amilyen gyorsan
csak tudtam kiszaladtam a tyúk udvarból és visszanéztem a kakas mozdulatlan
hevert a földön.
Hatalmat vett a
félelem rajtam és ijedten magamba motyogtam, most mi lesz? El kell mondanom a
háziaknak, hogy megdöglött a kakas. Attól féltem,
hogy szidás nélkül nem úszom meg ezt az egészet.
Előre szaladtam
és úgy döntöttem elmondom, hogy mi történt. Úgy is volt a házigazda Árpád még
otthon volt a történtek hallatára együtt a helyszínre siettünk, arra meg hát mit
láttak szemeink. A kakas él, semmi baj csak az egyik szeme fityeg.
Mosolyogva rám
nézett Árpád és kacagva kérdezte. Te jól vagy Gopo? Nem esett bajod? Én szótlan ott
álltam és csodáltam a kakast.
Végül én is
halkan kimondtam. Igen, a kakas él! Ezennel
történetem véget ért.
Úgy gondolom
ebből mára elég, de ha nem hiszed el, járj utána, keresd meg a végét, mert én
úgy tudom, hogy azóta a kakast már rég, hogy megették.
2023.04.13************************************************* 20.
TERMÉSZETGYÓGYÁSZAT
Csomor
Henriett: A csalán hatása
Alig vártam
már, hogy legyen csalán. Tavaly ősztől a nyakam vette át az iszonyatos
fájdalmat a kezemtől. Amikor a kezem fájt, az orvostól vártam valami jó
gyógymódot, de az fittyet hányt bajomra. Szárazon csak annyit mondott: ne
számítógépezzen annyit. Pipa lettem, és nem érdekelt a dolog tovább. Ugyanúgy
gépeztem napi szinten reggeltől estig, és örültem, ha az udvarban akad számomra
egy kis munka. A farakás nagyon jól ki szokott lazítani, na persze akkor is
fáj, de enyhébben a felkaromnál és a vállamnál. Néha sok erő kellett, hogy el
tudjam viselni ezt az embert kínzó fájdalmat. Pedig naponta kentük és
tornáztattam is. Aztán végső elkeseredésemben Pécsen a pataknál belemarkoltam a
csalánba. Ahogy a régi öregek mesélték, én is elhittem, hogy a csalán segít.
Azt vettem észre, hogy a fájdalmam enyhébb lett, vagy megszűnt pár órára. Anya
olvasta a Maria Treben könyvben, hogy a csalán jó a különböző gyulladásokra is.
Nagyon szívesen szedtem hazára is. A járókelők bizonyára azt hihetik, hogy
flúgos vagyok, mert kesztyű nélkül szedtem a csalánt. Itthon anya megszárítja,
és leforrázva teaként issza.
Sajnos tettem
egy rossz mozdulatot, és átszaladt a fájdalmam a nyakamra. Néha már komolyan
félek, mert ennél iszonyatosabb fájdalom nincs. Arra gondolok, hogy lelki
eredetű, vagy reuma lehet ez a fránya baj, mert más nem jut eszembe. Ha melegen
van tartva, semmi bajom. Ezért kell bekötnöm mindig a nyakamat, és már most
látom, hogy nagyon kellemetlen lesz a nyáron, amikor anya meleg bordó kendőjét
nem tarthatom a nyakamon. A buszban már most klimáznak, pedig még nincs is
meleg.
*Amikor mindez
elkezdődött, nem bírtam a fejemet oldalra fordítani hetekig .
Nagyon
megörültem, amikor megláttam a friss csalánt. Jól belemarkoltam, hogy átjárja a
kezemet, és elállította a fájdalmat. Visszafelé pedig teleszedtem a szatyromat
és hazatérésemkor megkértem anyut, verjem meg a csalánnal. "Nem érdekel
hogy csíp, csak ne érezzek fájdalmat!" - mondtam neki. Elmentünk sétálni
az erdőbe anya ott is szedett csalánt.
Lefekvés előtt „jól elvert” az erdei csalánnal, amely háromszor annyira csíp,
mint a patak parti.
Csak annyit
szeretnék, ha javulna állapotom és jobb lenne létem.
2023. május 03.*************************************************
Szívesen ment
volna dolgozni, de nem volt kire hagynia a kisfiút. Így maradt a sóhajtozás, és
pénz híján a házépítés sem úgy haladt, ahogy eltervezték.
Végül anyósa
ajánlotta fel, hogy szívesen viseli unokája gondját. Amúgy is otthon van, eddig
nem volt, és ezután sem lesz munkahelye. Ahogy a vele egykorú asszonyok, Ő is
háztartásbeli volt, de ettől függetlenül nem tétlenkedett. A falusi háztartás
minden nyűgje, gondja az övé volt. Gyerekei már kirepültek, a papával ketten
maradtak. Egészen felvidította őket, hogy talán nemsokára újra kisbaba lesz a
házukban.
Napokig gondolkodott anyósa ajánlatán. Rendes
volt tőle, hogy felajánlotta a segítségét, de mit fognak gondolni róla a
faluban? Nem, nem szabadna ezzel foglalkoznia. A saját házért neki is mindent
meg kell tennie, mert a férje keresetéből nem tudnak élni, és építkezni.
A sok idegességtől teje elapadt, nem tudta
szoptatni a kisfiát. Ekkor végleg elhatározta magát. Egy vasárnapi napon
összepakolta a babaruhákat, és férjével együtt elvitte kisbabájukat a szomszéd
faluban lakó anyósáékhoz. Tudta, hogy jó helyen lesz, mégis a szíve szakadt meg
a kényszer szülte döntése miatt.
Hétfőn reggel
már munkára jelentkezett. Szorgalmasan dolgozott, túlórákat is bevállalt, hogy
szaporodjon a pénzük.
A férje szintén
sokat túlórázott, így előfordult, hogy egyedül volt otthon a szomszédék nyári
konyhájában.
Egy meleg nyári
nap délutánján, mire hazaért a munkából teljesen leizzadt. Meleg volt a gyárban
is, a zsúfolt vonatról hazafelé, meg jobb nem beszélni. Ott aztán keveredett
rendesen az izzadt testek párolgása, a cigarettafüst szagával.
Otthon, már
attól felfrissült, hogy gyorsan levetette izzadt ruháit, és melegítette a
vizet, a mosakodáshoz. Az ajtót nem zárta kulcsra, mert úgy látta hazafelé
jövet, hogy a háziak még nincsenek otthon. Az öreg szomszéd sem üldögélt a
diófa árnyékában, biztosan a hűvös szobában szunyókál. Pár perc és végez. Abban
bízott, hogy addig senki sem jár a nyári konyha felé. Az eszébe sem jutott,
hogy másként is történhet.
Az öreg
szomszéd, aki már pár éve elmúlt hetven éves, nem is volt olyan öreg, amikor
szoknyát látott. Fiatal korában is nagy kujon volt, felesége mellett mindig
volt szeretője.
A valamikor
jóképű férfi, hízelgő beszédével sok nőt levett a lábáról, nem egy
házasság bomlott fel miatta. Arra
viszont senki sem tudott rájönni, hogy felesége miért tűrte el kihágásait.
De, ezek a dolgok rég a múlté voltak. Úgy
tűnt, ebben a korban már lecsendesült a vágya, sármossága is megkopott, és csak
a szemével mustrálgatta az asszonyokat, no meg a szájával, mert arra aztán nem
tett lakatot.
Vera természetesen nem tudta, hogy a vénember
őrá is más szemmel néz. Amióta a nyári konyhába beköltöztek, a köszönésen kívül
nagyon keveset beszéltek egymással. Akkor is a férjével, és nem ővele
beszélgetett. Míg áldott állapotban volt, addig meg olyan közömbösen viselkedett,
már-már feltűnően kerülte.
Az öreg egy alkalommal mégis megleste, amikor
éppen újszülött kisfiát szoptatta, és az óta nem bírt magával. Újra érezte,
hogy ereiben pezsdül a vér, amint a fiatalasszonyt megpillantja. Képes volt még
este is leskelődni az ablakon keresztül, bár sokat nem látott a behúzott
függöny miatt, de fantáziája annál jobban működött. Annyira biztos volt a
dolgában, már csak a kedvező alkalomra várt. Sokat kellett várnia, mert Vera
mindig a férjével jött, s ment.
Aznap is,
udvarra néző szobája ablakából sóvárogva figyelte Verát. Nagyon megörült,
amikor látta, hogy egyedül jött haza, és ez beindította piszkos fantáziáját.
Óvatos léptekkel lopakodott a nyári konyha felé, és belesett annak az ablakán,
melyen nem volt behúzva a sötétítő függöny. Így akadály nélkül láthatta, ahogy
Vera a lavór fölé hajolva mosakodik.
Teljesen
izgalomba került a fiatal test látványától. „Ezt nem lehet kihagyni, most itt a
remek alkalom” - gondolta sóvárogva.
Amennyire csak
lehetett, olyan halkan nyomta le a kilincset, és az ajtó kinyílt. Vera háttal
állt az ajtónak, ezért semmit sem érzékelt a vénember aljas szándékából.
Az öreg, korát
meghazudtolva fürgén, két lépéssel Vera mögé került, és hátulról átölelte a
fiatalasszonyt. Kezével a mellei felé kapkodott, és forró leheletével a fülébe
lihegte:
- Most nem
menekülsz, az enyém leszel.
Vera a meglepetéstől egy pillanatra
ledermedt, de csak egy pillanatra. Szerencsére, mindig helyén volt az esze,
most sem pánikolt be, nem sikítozott torkaszakadtából. Feleslegesen tenné,
úgysem hallaná meg senki.
Amikor combján
érezte az öreg keménységét, arra gondolt, ennek fele sem tréfa, most gyorsan
cselekedni kell, különben baj lesz.
Egy hirtelen
mozdulattal megpróbált felegyenesedni, és közben egy fél fordulattal oldalra
fordult. Kezei szabadok voltak, elmarkolta a melleit tapogató öreg kezeit, és
teljes erőből szétfeszítette őket.
A vénember erre
nem számított, próbált volna hadonászni
kezeivel, de esélye sem volt.
Egy határozott
mozdulattal lenyomta a konyha kövére, és keresetlen szavakkal mindennek
elmondta a tehetetlenül kapálódzó támadóját, aki térdig letolt nadrágjával
szánalmas látványt nyújtott. Testi ereje már elhagyta, de a szájából fröcsögtek
felé a mocskos megjegyzései.
Akkor kapott
észbe, hogy teljesen meztelen, és a vénembert ezzel csak hergeli. Szerencsére
elérte az ágyra kikészített nyári ruháját, és egy gyors mozdulattal magára
rángatta. Nem ment könnyen, mert az rátapadt a vizes testére. Mivel a nyári
konyha elég kicsi volt, a kövön fekvő öreg elérte a lábát, és megpróbálta
magára rántani. Erre Ő sem volt rest, a tűzhely melletti piszkavassal elkezdte
ütni a lábába kapaszkodó kezet. Nem törődött vele, hogy mekkora erővel csap le
vele, a dühtől teljesen kiakadt. A második ütés után szabaddá vált a lába, az
öreg meg egyre hangosabban jajgatott.
- Agyon akarsz
ütni te cafka! - kiabálta. Majd megmondom az uradnak, hogy kikezdtél velem… -
te, te, te könnyűvérű! Jaj, a kezem!
Jaj, a kezem! Hagyd abba te utolsó ribanc, eltörted a kezemet!
Ekkorra már annyira lehiggadt, hogy eljutott
tudatáig az utolsó mondat. Ahogy ránézett a vénember kezére, látta, hogy furán
tartja. Egy pillanatra megijedt, mert mi van, ha valóban eltörte a
piszkavassal. Kinyitotta a konyhaajtót, és lábával kirugdosta az udvarra a
hangosan jajgató támadóját.
Minden
porcikája remegett a félelemtől, és az idegességtől. „Ennek nem jó vége lesz” -
gondolta. Kicsit rendbe szedte magát, majd a konyhát, és leült az ágy szélére.
Most mit csináljanak, tördelte kétségbeesetten a kezeit, mert ezek után nem
maradhatnak itt, meg nem is maradnának.
Közben hazaértek a háziak, akiknek az öreg
elpanaszolta, hogy Vera eltörte a kezét. Hogy miért, arról hallgatott, de a
lányának elég volt ránézni, és tisztában volt vele, hogy az apja megint nem
bírt magával. Szidták is rendesen, de a törött keze miatt orvoshoz kellett
vinni.
Alig mentek el,
amikor hazaért a férje, aki azonnal látta, hogy valami nincs rendben.
Őszintén
elmondta neki, hogy mi történt, mire a férje már indult volna kifelé, hogy
agyonüti a vénembert.
- Hagyd el, nem
ér az annyit, még a végén börtönbe kerülnél miatta - csitítgatta. Inkább azon
gondolkodjunk, hogy hogyan tovább, mert én itt nem maradok!
- De, hová
mehetnénk Verám, a házunkon még tető sincs - sóhajtotta gondterhelten a férje.
- Adjuk el,
talán így is megveszi valaki, mi meg kérjük meg szüleidet, hogy egy ideig
lakhassunk náluk. A kisfiúunkkal is együtt lehetnénk, hisz mindkettőnknek olyan
nagyon hiányzik. Aztán majd csak alakulnak a dolgok. Ha szüleim élnének, ők is
befogadnának bennünket, de így melyik testvérem nyakára menjünk? Örülök, hogy
felneveltek, nem adtak árvaházba - sírta el magát.
- Ne sírj
Verám, még ma este elmegyünk anyámékhoz, és beszélünk velük.
Mire idáig
jutottak, kopogtattak a konyha ajtaján. A háziak jöttek.
- Sajnáljuk,
amit apám csinált - mondta az asszony. Már azt hittük, elég öreg ahhoz, hogy
megnyugodjon, de tévedtünk. Nem bánnánk, ha elmennétek, nem miattunk - miatta.
Tudjuk, hogy nehéz lesz a közelben szállást keresnetek, de jobb lenne
mindenkinek, ha nem itt laktok.
- Mi is erre
gondoltunk, mindjárt indulunk anyámékhoz - válaszolt a férje. Talán még a
készülő házat is eladjuk, ha tudjuk.
- Ti tudjátok.
Sajnálnánk, ha eladnátok, de mi ebbe nem szólhatunk bele. Még egyszer elnézést
kérünk az apánk miatt. Majd szóljatok, mikor költöztök.
Amint elmentek
a háziak, ők is készülődtek, hogy az esti vonattal átmenjenek a szülőkhöz, és
már vissza sem jönnek aludni.
Anyósáék
örömmel befogadták őket, amúgy sem értették miért ragaszkodik a szülőfalujához,
mikor itt a nagy ház.
Akkor nem merte
megmondani, hogy csupán azért, mert a maga asszonya akart lenni. Amíg férjhez
nem ment, mindig alkalmazkodnia kellett hol az egyik, hol a másik testvéréhez,
és családjaikhoz, mert felváltva gondoskodtak róla. Ezt később anyósával is
megbeszélte, aki így már megértette Őt.
Végül sikerült
eladni a félig kész házat, és itt maradtak. Kibővítették, átalakították a
házat, kifizették férje testvéreit, és most már csak ketten laknak a
férjével...
*** ...sietve ért
Esztiék elé. A kertkaput óvatosan megnyitotta, és belesett az udvarba. Senkit
sem látott, és hangokat sem hallott. Már kételkedni kezdett magában, hogy
rosszul látott, mégsem kellett volna idejönnie, amikor a házból kiáltást
hallott. A kislány kiáltott segítségért, de csak egyszer.
- Jaj! Mi
történhet odabent! Akkor mégsem tévedtem, jó volt idejönnöm! Most nem lehet
tétováznom...
A ház sarkához
érve elkezdett jó hangosan kiabálni.
- Esztikém
merre vagy? Jöttem, ahogy megbeszéltük!
Senki sem
válaszolt, amitől nagyon ideges lett. Még a végén baja történik ennek a
kislánynak! Újra kiabálni
kezdett,
- Eszti! Eszti!
Odabent vagy?
Míg kiabált
elért a kútig, amelynek oldalához neki volt támasztva egy gereblye, és egy
kapa. Egy gyors mozdulattal a kezébe fogta a kapát, és már futott a bejárati
ajtóhoz, ami csak be volt hajtva. Amint belökte az ajtót, a látványtól
elöntötte agyát a harag.
Az utcán látott
férfi, a kislánnyal erőszakoskodott, és úgy tűnt, se lát, se hall. Az asztalra
döntve, egyik kezével befogta a lány száját, a másikkal, meg a szoknyája alatt
nyúlkált. Eszti a rémülettől tágra nyílt szemekkel, a kezeivel próbált
vergölődni, de esélye sem volt támadójával szemben.
Nem sokat gondolkodott, a kapával jó nagyot
ütött a férfi hátára, aki meglepetten engedte el a kislányt, és megfordult,
hogy megnézze kitől kapta az ütést. Sok ideje nem maradt a nézelődésre, mert
Vera a kapával újra ütött. Most a férfi vállát találta el, dühösen támadt volna
az asszonyra, aki azonban gyorsabb volt nála. Újra lendült a kapa, de a válla
helyett most a fején koppant egy nagyot, és a férfi ájultan esett össze.
Eszti
sikoltozva és a félelemtől remegve nézte hogyan tette ártalmatlanná támadóját
Vera néni.
Aki szerencsére
nem ijedt meg, a kapa fokával ütött, és meg volt győződve, hogy nem lehetett
halálos. Higgadtan telefonált a rendőrségre, és biztonság kedvéért a mentősöket
is felhívta.
Míg
megérkeztek, a kislányt nyugtatgatta, az ájult férfival nem törődött. Látta,
hogy a tapogatásnál nem jutott tovább a férfi, ettől megnyugodott. Telefonált
Eszti szüleinek is, akik szinte egy időben érkeztek a hatóságiakkal.
A férfit
megvizsgálták a mentősök, lassan magához tért, de a fejére kapott ütés miatt,
kivizsgálásra elvitték a kórházba. Egy rendőr is vele ment, nehogy megszökjön.
A kislány elmondta a rendőröknek, hogy kint
volt az udvaron, és villanyóra leolvasóként mutatkozott be neki a férfi. Nem
engedte volna be a házba, de a villanyóra a zárt előtérben volt, ezért muszáj
volt bemenni vele. A férfi úgy tett, mint aki leírja az óra állást, majd kért
egy pohár vizet. Közben kérdezgette, hogy ki van még itthon náluk. Amikor Eszti
mondta, hogy egyedül van, akkor kezdett vele erőszakoskodni.
A rendőrök
felvették a jegyzőkönyvet, és elkérték Vera
adatait is.
Mielőtt
elmentek, megdicsérték Verát a határozott fellépéséért. Borzasztó dologtól
mentette meg a kislányt, akinek így is nehéz lesz majd feldolgozni a vele
történteket. A szülőknek pedig javasolták, hogy vigyék el orvoshoz,
pszichológushoz.
Eszti szülei nem
győztek hálálkodni Verának. Nagyon örültek, hogy nem esett pánikba. Ha
rágondolnak, mi is történhetett volna...
Az esetnek
hamar híre ment a faluban, de Vera senkinek sem mesélte el mi motiválta, hogy a
férfi után menjen.
Saját
fiatalkori történetéről már csak ketten tudnak a férjével, és ez így is marad.
.........................................
NOVELLÁK 02.
GRUBER MIKLÓS:
Brigitta néni
Imádtuk
Brigitta nénit. Az utolsó házban lakott népes családjával, utánuk már csak a
Rábca folydogált. A környéket belengte a számunkra oly kedves folyó kesernyésen
is édes illat. Ott volt a legelő, ami fölött bíbicek, köröztek és kiabáltak,
pacsirták daloltak trillázva, csodálatosan. A fűben fácán fészkelt, aztán nagy
robajjal felrepült, nyúl szaladt, búbos banka osont sebesen. Bizony azokban az
időkben még kiöntött a Rábca a medréből.
*Itt nőtünk fel.
Itt voltak a homokbányák, a kubikgödrök, volt az. Iskola, tanulás után volt, hogy húszan is
összegyűltünk Brigitta néniék háza előtt. Fociztunk, birkóztunk, olimpiát
játszottunk. Ja és íjászkodtunk, hisz Robin Hood minden fiú példaképe volt.
Vagy az Ihászt agyalta el valaki, mert megint meglopott bennünket, pedig
rettegett rendőr volt Mosonmagyaróváron a nagybátyja. Kertalja, vagy Gúnár tér
volt a neve a területnek. Izzadtak, szutykosak voltunk? Leszaladtunk a
folyóhoz, együtt fürödtünk a „düllellő” tehenekkel. Horgásztunk, gombásztunk,
szedret, szamócát szedtünk. Hogy épp a tehénlepény mellől szedtük? Kit
érdekelt?
Brigitta
néninek három fia és egy lánya volt, Erzsike. Mit mondjak? Tetszett a kis
rüfke, úgy gyerekesen tettem is a szépet neki. Feri, Jani (ő sajnos nincs már
köztünk) és Józsi voltak a fiúk. Ferit és a nagybátyámat, Sanyit
hallgatólagosan elfogadtuk vezérnek.
Este öt óra
körül felhangzott Brigitta néni kiáltása, amit talán a falu másik végén is
meghallottak:
- Gyárték
gyärëkëk! Mëgfejtem a Zsömlét!
És mi
betódultunk, mint éhes siserahad. Brigitta néni felszelte a házilag dagasztott
és sütött három kilós kenyeret, a középső szeleteket kétfelé vágta, megkente
házi szilva vagy meggylekvárral. A vályúnál megmostuk a kezünket és
felsorakoztunk a bögrénkkel – mindenkinek volt saját bögréje – a világ
legfinomabb uzsonnájáért. Lekváros kenyér, tőgymeleg, frissen habzó
tehéntejjel. Helyet kerestünk magunknak szerte az udvaron és néma csendben
falatoztunk.
Ő meg ott állt
köztünk és mosolya tükrözte lelkének tisztaságát és az önzetlen szeretetet.
..........................................
NOVELLÁK 3. NOVELLA
FOLYTATÁSOKBAN
Budai Orsolya :
Szabadulás az elme börtönéből I. rész
A SZÖKÉS
Az aranyló
búzakalászok kecsesen bólogattak a nyári szélben. Wladislaw messziről nézte a
napsütötte gabonatengert, s közben csendesen elmélkedett. Békesség járta át e
pillanatban, majd hirtelen kis remegést kezdett érezni a gyomrában, de
igyekezett a csodaszép tájra koncentrálni. A feszültség azonban fokozódott, és
a képek sorra bukkantak elő elméjének zárt börtönéből.Budai Orsolya
A koromsötét
helységben por, izzadság és piszok szaga feszült. Egy pokróc durva susogása
törte meg a csendet.
- Gyorsan,
fiúk! Nincs sok időnk! Indulás! - suttogta Wladislaw. - Sorakozzatok az
ajtónál! - tette hozzá.
A dohos, nehéz
takarók sorra megmozdultak, majd alig hallható cipőkoppanásokkal, hét alak
indult meg az éj ölelésében.
A barakkok
mellett halkan lopództak. Az utolsó pontig mindent alaposan kiterveltek. Egy
apró hiba, és mindennek lőttek. A kerítésig pontosan nyolc épület mellett
kellett elhaladniuk, kikerülve az őröket. Egy pisszenés nélkül, fegyelmezetten
haladtak a cél felé. Nesztelenül osontak.
- Már csak egy
sarok, és elérjük a drótkerítést. - gondolta Wladislaw.
Ezen a részen
kevésbé volt kivilágítva, ugyanakkor gyakrabban járőröztek a katonák. Egy perc
is számított. A fémvágót
Pawel szerezte. Ügyesen, és okosan tudott üzletelni. Cserébe két embert kellett
magával vinnie.
A legerősebb
közöttük Piotr volt. Rá várt a feladat, hogy gyors és határozott mozdulatokkal
elvágja a dróthálót. Ahogy elérték a kerítést, a többiek meglapultak, majd
Piotr odakúszott a tövébe, és pár kattintással kibontott egy jókora lyukat,
azután intett a társainak.
Wladislaw bújt
először, mert ő ismerte az erdőből kivezető utat. Majd Pawel követte.
Ahogy Piotr
lehajolt, hogy átpréselje hatalmas termetét, hirtelen azt érezte, hogy a
szívverése is megáll, pedig rettenthetetlen ember volt.
- Mit csinálnak
ott maguk? - harsogott egy öblös, mély hang. - Azonnal álljanak meg! Kezeket
fel!
Mindenki
feltett kézzel, halálra válva várta a végső lélegzetvételt. Kerítésen innen, és
túl. Itt őket azon nyomban kivégzik. Vége.
- Mit
gondoltak? Hogy csak ilyen könnyen megszöknek? Nyomás! Visszabújni! - intett a
puskacsővel Wladislawnak és Pawelnek, akik meredt tekintettel bámultak az őrre.
Jól ismerték
Hubertet. Tiszt volt, mint ők ketten. Csupán az ellenkező oldalon. Lengyel
katonaként túl hamar az ellenség kezére jutottak, és egyetlen ember volt, aki a
körülményekhez képest emberségesen bánt velük. Most azonban vérben forgó
szemekkel, és kíméletlenül ordított rájuk.
- Őrség!
Szökevények! - harsogta Hubert.
Piotr és
mellette álló társa, Tomasz, egy másodpercre egymásra pillantottak, és
támadtak. Piotr egyetlen mozdulattal megcsavarta a puskát az őr kezében, majd
hirtelen lövés dördült. Piotr felnyögött, a hasához kapott és a földre zuhant.
- Eltalált.
Menjetek gyorsan! Meneküljetek! - hörögte, s szájából máris forró vére
bugyogott koszos ruhájára.
Tomasz előkapta
a bokájához erősített bökőt és ösztönösen szúrt. Az őr térdre rogyott.
Döbbenten nézett az oldalán lévő sebre, majd ismét ordított.
- Őrség! Gyorsan!
Gyorsan! - majd ő is vértől nedvesen terült el a földön.
A kerítés
túloldalán dermedten figyelte a történéseket a két bajtárs. Pár másodperc volt
csupán.
- Gyorsan fiúk!
Fussatok! - sziszegte Tomasz.
Alighogy
kimondta, odaértek az őrök. Megpillantották a földön heverő társukat, és
gondolkodás nélkül tüzet nyitottak az előttük álló férfiakra.
Négy test
rogyott élettelenül a hideg, sártól lucskos földre. Pawel és Wladislaw minden
erejüket beleadva rohant az életéért. Hátuk mögött azonban hallották a
mészárlást, a kutyák őrjöngő csaholását, és fokozták az iramot.
Hamarosan a
csaholás erősödött. A hatalmas, vérre szomjazó dobermannok és vicsorgó
németjuhászok falták a levegőt a nyomukban. Már szájukban érezték a vér ízét.
- Gyerünk
Pawel! - kapkodta a levegőt Wladislaw - el kell érnünk a mocsaras részt!
Utolsó erejüket
összeszedve csörtettek keresztül az erdőn. Már egészen közel jártak, s bár a
kutyák is a nyomukban lihegtek, sikerült a mocsárig jutni. Wladislaw ismerte az
ilyen vidéket. Édesapja megtanította merre, és hogyan lehet átgázolni a süppedő
részeken.
A kutyák
vinnyogva mártották magukat az ingoványba, de nem tudták követni a két
szökevényt, mert rögtön merülésnek indultak. A sűrű, sötét massza húzta őket a
mélybe.
A két férfi
kicsit megkönnyebbülten haladt tovább. Eközben a katonák is elérték a mocsár
szélét. Pár lövés dördült, de már túl nagy volt a távolság, és a vaksötétben
egyébként sem látták a férfiakat.
- Úgyis
belefulladnak! - legyintett az egyik őr, és intett a többieknek, hogy
vonuljanak vissza.
Dermesztő hideg
volt. A nedves, iszapos víz csak fokozta a hidegérzetet. A páros azonban
kitartóan haladt. Fél óra múlva átjutottak az ingoványos területen.
- Még egy óra
és elérjük a barlangot. - mondta kimerülten Wladislaw.
- Bár már ott
lennénk! - sóhajtott Pawel.
- Ne aggódj!
Most már minden rendben. - nyugtatta Wladislaw.
- Hogy lenne?
Nem hallottad? Mindnyájukat meggyilkolták!
- Persze hogy
hallottam. Sajnos nem tehetünk semmit.
- De az Istenért!
Mind halottak! Mindannyian meghaltak! - ismételgette Pawel.
- Tudom,
barátom! Tudom. És csak annyit tehetünk, hogy mi túléljük. Értük is! Az utolsó
reményüket visszük tovább. - vigasztalta társát Wladislaw, de belül ordított
benne a kín, hogy elveszítették a többieket. Ám erősnek kellett lennie. Neki
kellett tartania mindkettőjükben a lelket. Kell, hogy legyen értelme! Kell,
hogy....
- Menjünk!
Érjük el a barlangot! - tette hozzá halkan.
Pawel
elhallgatott és némán követte barátját. Borzalmasan fáztak, de a gyors mozgás
valamelyest melegítette őket. Jó órányi gyaloglás után a barlang szájához
értek. Besurrantak, és a feketeségben haladtak tapogatózva, mélyen a barlang
gyomrába. Megtanulták az útvonalat. Egy apró cetlin kapták, a térképet. "Egyenesen
50 lépés, majd jobbra 3, aztán 150 lépés előre, ismét 3 lépést fordulj jobbra,
500 lépést lefelé...."
Ahogyan beértek
a szűk járatokon keresztül a végcélhoz, kitapogatták az ott elrejtett tűzgyújtó
szerszámokat. Tüzet csiholtak, kis vizet melegítettek, és ettek pár falat
ételt, amit Pawel barátai rejtettek el számukra. Hetekig szervezte, hogy
eljusson hozzájuk az üzenet. Mindent beszereztek és előkészítettek számukra a
barlangban, hogy kellő ideig életben maradhassanak a bujdosás ideje alatt.
Sajnálatos módon, nem értek ide mindannyian, ahogyan azt eredetileg
eltervezték.
- Az őr két
nyomorult perccel hamarabb ért oda. Vagy ők mentek lassan? Mit számít már! A
barátaik halottak. - merült el gondolataiban Wladislaw.
Két, lassan
melegedő, pokrócokba csavart test meredt némán a barlang falain játszó tűz
fényére.
-
Megmenekültek. Két év után először érezhetik újra a szabadságot. A szabadságot.
De milyen szabadság ez? Barátaik teste a távolban ragadt. Most pedig itt vannak
ebben a barlangban. Mélyen a föld alatt. Igen. Ismét bezárva, bebörtönözve, de
legalább élnek. Ők élnek. Mennyien pusztultak el a hosszú évek alatt ezekben az
elátkozott táborokban. Borzalmas. Felfoghatatlan. Igaza van Wladislawnak.
Muszáj legalább nekik életben maradniuk. Igen! Élniük kell! - pörögtek Pawel
gondolatai is.
*A hajnal
közeledett, s elnyomta őket egy röpke álom, amiben újra szabadon élhettek. Egy
apró álom, amely hamarosan valósággá válik. Ám a jelenlegi helyzet
elviselhetetlennek tűnt. Fel kell dolgozniuk a történteket. Egy ideig itt
meglesznek. Az élelem is több így. Hét helyett ketten maradtak. Két bajtárs.
Két barát, akiknek most együtt kell túlélniük itt, a barlangban, ahol
szabadságot nyertek, és vesztettek egyszerre. A remény éltette őket, hogy újra
láthatják családjukat.
- Apa!
Édesapukám! - kiáltott Léna csengő hangon, ahogy az érett kalászok közül
vidáman rohant apukája felé.
Wladislaw visszatért komor emlékképei közül,
melyek elragadták, és mosolyogva nézett gyönyörű kislányára. Nézte Őt, és a
mögötte lassabban haladó felségét, majd hálát adott a Jóistennek, hogy
megélheti ezt a pillanatot. Az aranyló búzakalászok pedig kecsesen bólogattak,
és hullámzó táncuk messze repítette a kegyetlen emlékeket.
Folytatjuk. ************************************************* 18. VÁLOGATÁS ÍRÁSAIMBÓL
Krivák-Móricz Judit-Ilona: Majd elfelejted Majd
elfelejted.,mondta a nő.Majd
elfelejted.,azt a másikat ,megoldja az
idő. FELEJTENI?Na azt nem
lehet..Hisz a lelkedbe
égett bele,s szíved
híven őrzi az
emléket.MINDET.S azt ami
szép volt,.A hajnali
fénytAz esti alkonyt, az arannyal
hímzettet, Egy csendes
sétát ,az andalgót.A Duna
habjait ,a csónak
ringását. Egy illatos
arcbőrt.egy kacér ruhát.egy
kedélyes vacsorát.Egy meleg
csókotegy simogatást. Az idő csak
homályosít.nem lesz
már éles az a kép.de lám még az
apró részletek is
megmaradnak. Hisz minden oly szép
volt.Egy életre szólt.nem tovább. Parancsra felejtenimeg nem
lehet.Az agy
talán próbálkozik,de a lélek és
a szív ragaszkodik, HÁT NEM
FELEJTED…
2023.04.04.
* Krivák Móricz
Judit-Ilona: A két
lélek.
A két lélek
Csend volt....
csend mélységes mély csend.
Igazándiból ez
még nem volt annyira rossz mit a sötétség, Komor, lehangoló, és
áthatolhatatlan
. Valahol ennek
az állapotnak a közepén létezett Lelkecske. Nem is tudta mióta van ez így.
Egyedül volt,
magányos volt és félt. Reménykedett, reménykedett hogy egyszer,,, valamikor megváltozik
valami.. Bármi csak ez ne legyen.
Nem tudta mérni
az időt mely eltelt, s már soha többet nem jön vissza.
Egyszer csak
valahol jó messze valami halványodott. Enyhe fény szűrődött át a semmiből. Aztán még
messzebbről jött egy rezdülés. Ezt azonnal érzékelte. Furcsa érzés volt, ilyet
még nem tapasztalt. Aztán még egy rezdülés és egy gyenge hangocska valahonnan.
Van ott
valaki? - Kérdezte Lelkecske..
Én vagyok jött
a távolból a válasz Lélek vagyok... Keresek
valakit... valakit aki figyelne rám. Figyelne rám és beszélgetne velem, és
velem lenne..
Egyedül vagy? - kérdezte Lelkecske
Nem(( Tartozom
egy lélekhez , de nem a lelki társam.
Nem? Kérdezte
Lelkecske, ezt nem értem..
Megismertem.
Mellette vagyok de mindent másként látunk. S ő erős, ural... Jó lenne valaki
mellett aki megért.
Beszélgessünk?- kérdte Lelkecske.
Igen .. jó
lenne mondta Lélek.
Elindult egy
beszélgetés és minden jobb lett, mindenkinek minden jobb lett. Ahogy
beszélgettek fény betört a sötétség közé , s minél többet beszélgettek egyre
világosabb lett.
A beszélgetések
közben Lelkecske érezni kezdte Lélek rezdüléseit, és egyre intenzívebben. Bárhol is volt
Lélek ez nem befolyásolta a rezdüléseket. Sajnos ez a dolog egyoldalú volt,
Lélek ezt nem érezte úgy, ahogy Lelkecske..
Lelkecske örült
is meg fájt neki ez a rezdülés, Bár volt, hogy örömöt élt át a rezdülés által.
Telt az idő és egyre szorosabban kötődtek egymáshoz. Megosztották egymással a
gondolataikat. Voltak zökkenők az elején, de utána már gördülékenyebben történt
minden.
Lelkecske
eltelt az örömmel, melyet annyira vágyott. Azt hitte ez már neki nem jár, vagy
legalább is nem fogja megtapasztalni. Időnként ő is megérezte annak a MÁSIK
léleknek a jelenlétét, de nem akart róla tudomást venni. Egyszerűen ÖRÜLNI
akart.
Már minden
körülöttük tündöklő fényben áradt . S Lelkecske azt hitte az öröm akár a
VÉGTELENSÉGBEN is osztályrésze lesz.
Aztán időnként
lettek bajok, de próbálta magát túltenni rajtuk.
KELL , KELL, hogy
elmúljon a rossz gondolta. Volt már bőven részem belőle...Most már készülök a
sok JÓRA. Erősítette magát Lelkecske..
Lélek meg csak
élvezte ahogy Lelkecske körülveszi szeretettel. Neki több idő kellett hogy átérezze mit is
kapott ajándékba. Vagy talán fel sem fogta mekkora KINCS Lelkecske...
A rezdülések
átszelték az időt és a teret. Az öröm az kölcsönös volt. Egy darabig...
Aztán Lélek
beszélni akart Lelkecskével.
Nézd már az
elején mondtam neked hogy nem vagyok egyedül..
Az a MÁSIK
lélek nagyon nem jó szemmel nézi a mi kettőnk boldogságát és együvé tartozását.
Uralni akar és ezt meg is mondta, KIZÁRÓLAGOSSÁGOT akar felettem.
Én gyenge
vagyok, szégyellem, de nincs erőm. Nincs erőm dönteni..
Dönteni és
lépni valamerre...Erőtlen vagyok, gyenge vagyok, gyáva vagyok..
Iszonyatos erős
rezdülések jöttek át az éteren.. rengett minden. A MÁSIK lélek tombolt.
Lelkecske és
Lélek megrettentek. Ill. csak Lélek félt.
Lelkecske
életében először küzdött, Minden energiáját bevetve felvette a küzdelmet a
MÁSIK lélekkel szemben
Hogy lehet egy
lelket uralni? Nem is értem - mormolta hangosan Lelkecske..
A lélek az
önálló és független, vagy én gondolom csak rosszul??
De a küzdelem
értelmetlen volt, értelmetlen. mert Lélek feladta..
Szomorúan, de
elment, elment és nem tudni hogy ÖRÖKRE - E...
Most megint
szürkévé vált minden. Majd kihunyt a fény.
A rezdülések
nagyon megritkultak, majd el is múltak, VÉGLEG..
Megint minden
olyan lett mint amikor Lelkecske egyedül volt,.
EGYEDÜL
MARADT...
Csend volt,
csend mélységes mély csend.
Csend és komoly
feneketlen SÖTÉTSÉG.
2017.. július 22. szombat************************************************* 19. MESÉS
TÖRTÉNET
Engel Csaba (Erdély) :A vöröskakas
története Egyszer volt és
igaz volt.Amikor még a
nadrágom zsebe lyukas volts az ingemről
hiányzott egy gomb,szűk volt és
rövid is volt.A cipőm poros
volt és nyitott,félig-meddig
szandál volts lógtak rajta
a fémcsatok. * Ha jól
visszagondolok, úgy emlékszem mintha csak most lett volna.
Nyár volt és
Erdélyország fölött az ég tiszta
volt s a nap ragyogott.
Messze messze
távol, ott, ahol még
most is a folyó, a Küküllő lefele folyik.
Segesváron egy
magas dombtetőn az erdő szélén, ahol laktak a szászok.
Ott, ahol
reggel korán a vöröskakas kukorékolt. Mindannyi év
eltelte után, még most is hallom azaz őrült vitéz, harcias hangot. Jobb ha rá se
gondolok, mert a hideg is kiráz!
Az erdő alatt,
azon a csendes, nyugodt tájon, lakott egy kedves idős asszony, Vilma és a Nagy
család.
Boldogan éltek
hiszen volt két szép gyermekük az egyik fiú a másik kislány.
Volt ám ott,
egy kis gazdaság annyi, hogy abból jutott másnak is.
Vilma
kertészkedett, az Anyuka otthon dolgozott és a házigazda Árpád kőműves volt.
Jól ismertek
engem és kedveltek.
Ott laktam én
is közel a szomszédban s szinte minden nap együtt voltunk és játszottam a
gyerekeikkel, közben amiben tudtam segítettem. Nem sok dolgom
volt náluk, de mindig azért bőven megjutalmaztak, úgy értve, törődtek és
foglalkoztak velem.
Úgy fogadtak és
szerettek mint saját gyermekeiket. Boldog voltam
és jól éreztem magam, na de közre, közben adódott egy-egy
kis gond.
Az mindig volt, került az ám, s ha nem, akkor csináltam
én, hogy jobb legyen.
Na, de mi az, hogy még ellenségem is került.
A kutya, macska
nem bántott! A házigazda, ő
csak tanított.
A galambok
turbékoltak a tyúkok jó sokat tojtak. Na de ám az a
vöröskakas közelébe menni, én annyira féltem.
Mérges volt és
büszke, ha meglátott, torkaszakadtából
kukorékolt s kidülledt fényes szemekkel nézett rám, majd szárnyával
dühösen csapkodott. A taraja
hatalmas tűzpiros. A csőre mint a
bicska, karmai, sarkantyúja éles a sarlóhoz hasonló volt, félelmetes volt. Úgy kapirgált,
hogy majd elásta magát.
Egyik nap,
amikor átmentem A gyerekek aludtak s a szülők, mint mindig szokás szerint
foglaltak voltak és én akkor benéztem a mamához. Vilma a konyhában valami
finomat készített és megkért szépen, hogy etessem meg a szárnyasokat, minden
elő volt készítve egy lavorban.
Igenis mondtam,
azonnal máris intézkedem.
Hátra mentem a
tyúkudvarba és úgy tettem mint aki jól végzi dolgát és nem fél a kakastól. A kutya láncon
volt és ugatta a haragos kakast, úgy nekem
ugrott a kakas, hogy a szemeimet majd kikaparta.
A lavórt a
fejem fölé tartottam, azzal tudtam megvédeni magam.
Azzal a
hirtelen lendülettel a fejembe borítottam az összes kevertet, rám tapadt
mocskos lettem és a tyúkok rám szöktek és csipkedtek. Ijedtemben a kakast fejbe
rúgtam, röpködött egy ideig majd vergődött a földön.
Amilyen gyorsan
csak tudtam kiszaladtam a tyúk udvarból és visszanéztem a kakas mozdulatlan
hevert a földön.
Hatalmat vett a
félelem rajtam és ijedten magamba motyogtam, most mi lesz? El kell mondanom a
háziaknak, hogy megdöglött a kakas. Attól féltem,
hogy szidás nélkül nem úszom meg ezt az egészet.
Előre szaladtam
és úgy döntöttem elmondom, hogy mi történt. Úgy is volt a házigazda Árpád még
otthon volt a történtek hallatára együtt a helyszínre siettünk, arra meg hát mit
láttak szemeink. A kakas él, semmi baj csak az egyik szeme fityeg.
Mosolyogva rám
nézett Árpád és kacagva kérdezte. Te jól vagy Gopo? Nem esett bajod? Én szótlan ott
álltam és csodáltam a kakast.
Végül én is
halkan kimondtam. Igen, a kakas él! Ezennel
történetem véget ért.
Úgy gondolom
ebből mára elég, de ha nem hiszed el, járj utána, keresd meg a végét, mert én
úgy tudom, hogy azóta a kakast már rég, hogy megették.
2023.04.13************************************************* 20.
TERMÉSZETGYÓGYÁSZAT
Csomor
Henriett: A csalán hatása
Alig vártam
már, hogy legyen csalán. Tavaly ősztől a nyakam vette át az iszonyatos
fájdalmat a kezemtől. Amikor a kezem fájt, az orvostól vártam valami jó
gyógymódot, de az fittyet hányt bajomra. Szárazon csak annyit mondott: ne
számítógépezzen annyit. Pipa lettem, és nem érdekelt a dolog tovább. Ugyanúgy
gépeztem napi szinten reggeltől estig, és örültem, ha az udvarban akad számomra
egy kis munka. A farakás nagyon jól ki szokott lazítani, na persze akkor is
fáj, de enyhébben a felkaromnál és a vállamnál. Néha sok erő kellett, hogy el
tudjam viselni ezt az embert kínzó fájdalmat. Pedig naponta kentük és
tornáztattam is. Aztán végső elkeseredésemben Pécsen a pataknál belemarkoltam a
csalánba. Ahogy a régi öregek mesélték, én is elhittem, hogy a csalán segít.
Azt vettem észre, hogy a fájdalmam enyhébb lett, vagy megszűnt pár órára. Anya
olvasta a Maria Treben könyvben, hogy a csalán jó a különböző gyulladásokra is.
Nagyon szívesen szedtem hazára is. A járókelők bizonyára azt hihetik, hogy
flúgos vagyok, mert kesztyű nélkül szedtem a csalánt. Itthon anya megszárítja,
és leforrázva teaként issza.
Sajnos tettem
egy rossz mozdulatot, és átszaladt a fájdalmam a nyakamra. Néha már komolyan
félek, mert ennél iszonyatosabb fájdalom nincs. Arra gondolok, hogy lelki
eredetű, vagy reuma lehet ez a fránya baj, mert más nem jut eszembe. Ha melegen
van tartva, semmi bajom. Ezért kell bekötnöm mindig a nyakamat, és már most
látom, hogy nagyon kellemetlen lesz a nyáron, amikor anya meleg bordó kendőjét
nem tarthatom a nyakamon. A buszban már most klimáznak, pedig még nincs is
meleg.
*Amikor mindez
elkezdődött, nem bírtam a fejemet oldalra fordítani hetekig .
Nagyon
megörültem, amikor megláttam a friss csalánt. Jól belemarkoltam, hogy átjárja a
kezemet, és elállította a fájdalmat. Visszafelé pedig teleszedtem a szatyromat
és hazatérésemkor megkértem anyut, verjem meg a csalánnal. "Nem érdekel
hogy csíp, csak ne érezzek fájdalmat!" - mondtam neki. Elmentünk sétálni
az erdőbe anya ott is szedett csalánt.
Lefekvés előtt „jól elvert” az erdei csalánnal, amely háromszor annyira csíp,
mint a patak parti.
Csak annyit
szeretnék, ha javulna állapotom és jobb lenne létem.
2023. május 03.*************************************************
Szívesen ment
volna dolgozni, de nem volt kire hagynia a kisfiút. Így maradt a sóhajtozás, és
pénz híján a házépítés sem úgy haladt, ahogy eltervezték.
Végül anyósa
ajánlotta fel, hogy szívesen viseli unokája gondját. Amúgy is otthon van, eddig
nem volt, és ezután sem lesz munkahelye. Ahogy a vele egykorú asszonyok, Ő is
háztartásbeli volt, de ettől függetlenül nem tétlenkedett. A falusi háztartás
minden nyűgje, gondja az övé volt. Gyerekei már kirepültek, a papával ketten
maradtak. Egészen felvidította őket, hogy talán nemsokára újra kisbaba lesz a
házukban.
Napokig gondolkodott anyósa ajánlatán. Rendes
volt tőle, hogy felajánlotta a segítségét, de mit fognak gondolni róla a
faluban? Nem, nem szabadna ezzel foglalkoznia. A saját házért neki is mindent
meg kell tennie, mert a férje keresetéből nem tudnak élni, és építkezni.
A sok idegességtől teje elapadt, nem tudta
szoptatni a kisfiát. Ekkor végleg elhatározta magát. Egy vasárnapi napon
összepakolta a babaruhákat, és férjével együtt elvitte kisbabájukat a szomszéd
faluban lakó anyósáékhoz. Tudta, hogy jó helyen lesz, mégis a szíve szakadt meg
a kényszer szülte döntése miatt.
Hétfőn reggel
már munkára jelentkezett. Szorgalmasan dolgozott, túlórákat is bevállalt, hogy
szaporodjon a pénzük.
A férje szintén
sokat túlórázott, így előfordult, hogy egyedül volt otthon a szomszédék nyári
konyhájában.
Egy meleg nyári
nap délutánján, mire hazaért a munkából teljesen leizzadt. Meleg volt a gyárban
is, a zsúfolt vonatról hazafelé, meg jobb nem beszélni. Ott aztán keveredett
rendesen az izzadt testek párolgása, a cigarettafüst szagával.
Otthon, már
attól felfrissült, hogy gyorsan levetette izzadt ruháit, és melegítette a
vizet, a mosakodáshoz. Az ajtót nem zárta kulcsra, mert úgy látta hazafelé
jövet, hogy a háziak még nincsenek otthon. Az öreg szomszéd sem üldögélt a
diófa árnyékában, biztosan a hűvös szobában szunyókál. Pár perc és végez. Abban
bízott, hogy addig senki sem jár a nyári konyha felé. Az eszébe sem jutott,
hogy másként is történhet.
Az öreg
szomszéd, aki már pár éve elmúlt hetven éves, nem is volt olyan öreg, amikor
szoknyát látott. Fiatal korában is nagy kujon volt, felesége mellett mindig
volt szeretője.
A valamikor
jóképű férfi, hízelgő beszédével sok nőt levett a lábáról, nem egy
házasság bomlott fel miatta. Arra
viszont senki sem tudott rájönni, hogy felesége miért tűrte el kihágásait.
De, ezek a dolgok rég a múlté voltak. Úgy
tűnt, ebben a korban már lecsendesült a vágya, sármossága is megkopott, és csak
a szemével mustrálgatta az asszonyokat, no meg a szájával, mert arra aztán nem
tett lakatot.
Vera természetesen nem tudta, hogy a vénember
őrá is más szemmel néz. Amióta a nyári konyhába beköltöztek, a köszönésen kívül
nagyon keveset beszéltek egymással. Akkor is a férjével, és nem ővele
beszélgetett. Míg áldott állapotban volt, addig meg olyan közömbösen viselkedett,
már-már feltűnően kerülte.
Az öreg egy alkalommal mégis megleste, amikor
éppen újszülött kisfiát szoptatta, és az óta nem bírt magával. Újra érezte,
hogy ereiben pezsdül a vér, amint a fiatalasszonyt megpillantja. Képes volt még
este is leskelődni az ablakon keresztül, bár sokat nem látott a behúzott
függöny miatt, de fantáziája annál jobban működött. Annyira biztos volt a
dolgában, már csak a kedvező alkalomra várt. Sokat kellett várnia, mert Vera
mindig a férjével jött, s ment.
Aznap is,
udvarra néző szobája ablakából sóvárogva figyelte Verát. Nagyon megörült,
amikor látta, hogy egyedül jött haza, és ez beindította piszkos fantáziáját.
Óvatos léptekkel lopakodott a nyári konyha felé, és belesett annak az ablakán,
melyen nem volt behúzva a sötétítő függöny. Így akadály nélkül láthatta, ahogy
Vera a lavór fölé hajolva mosakodik.
Teljesen
izgalomba került a fiatal test látványától. „Ezt nem lehet kihagyni, most itt a
remek alkalom” - gondolta sóvárogva.
Amennyire csak
lehetett, olyan halkan nyomta le a kilincset, és az ajtó kinyílt. Vera háttal
állt az ajtónak, ezért semmit sem érzékelt a vénember aljas szándékából.
Az öreg, korát
meghazudtolva fürgén, két lépéssel Vera mögé került, és hátulról átölelte a
fiatalasszonyt. Kezével a mellei felé kapkodott, és forró leheletével a fülébe
lihegte:
- Most nem
menekülsz, az enyém leszel.
Vera a meglepetéstől egy pillanatra
ledermedt, de csak egy pillanatra. Szerencsére, mindig helyén volt az esze,
most sem pánikolt be, nem sikítozott torkaszakadtából. Feleslegesen tenné,
úgysem hallaná meg senki.
Amikor combján
érezte az öreg keménységét, arra gondolt, ennek fele sem tréfa, most gyorsan
cselekedni kell, különben baj lesz.
Egy hirtelen
mozdulattal megpróbált felegyenesedni, és közben egy fél fordulattal oldalra
fordult. Kezei szabadok voltak, elmarkolta a melleit tapogató öreg kezeit, és
teljes erőből szétfeszítette őket.
A vénember erre
nem számított, próbált volna hadonászni
kezeivel, de esélye sem volt.
Egy határozott
mozdulattal lenyomta a konyha kövére, és keresetlen szavakkal mindennek
elmondta a tehetetlenül kapálódzó támadóját, aki térdig letolt nadrágjával
szánalmas látványt nyújtott. Testi ereje már elhagyta, de a szájából fröcsögtek
felé a mocskos megjegyzései.
Akkor kapott
észbe, hogy teljesen meztelen, és a vénembert ezzel csak hergeli. Szerencsére
elérte az ágyra kikészített nyári ruháját, és egy gyors mozdulattal magára
rángatta. Nem ment könnyen, mert az rátapadt a vizes testére. Mivel a nyári
konyha elég kicsi volt, a kövön fekvő öreg elérte a lábát, és megpróbálta
magára rántani. Erre Ő sem volt rest, a tűzhely melletti piszkavassal elkezdte
ütni a lábába kapaszkodó kezet. Nem törődött vele, hogy mekkora erővel csap le
vele, a dühtől teljesen kiakadt. A második ütés után szabaddá vált a lába, az
öreg meg egyre hangosabban jajgatott.
- Agyon akarsz
ütni te cafka! - kiabálta. Majd megmondom az uradnak, hogy kikezdtél velem… -
te, te, te könnyűvérű! Jaj, a kezem!
Jaj, a kezem! Hagyd abba te utolsó ribanc, eltörted a kezemet!
Ekkorra már annyira lehiggadt, hogy eljutott
tudatáig az utolsó mondat. Ahogy ránézett a vénember kezére, látta, hogy furán
tartja. Egy pillanatra megijedt, mert mi van, ha valóban eltörte a
piszkavassal. Kinyitotta a konyhaajtót, és lábával kirugdosta az udvarra a
hangosan jajgató támadóját.
Minden
porcikája remegett a félelemtől, és az idegességtől. „Ennek nem jó vége lesz” -
gondolta. Kicsit rendbe szedte magát, majd a konyhát, és leült az ágy szélére.
Most mit csináljanak, tördelte kétségbeesetten a kezeit, mert ezek után nem
maradhatnak itt, meg nem is maradnának.
Közben hazaértek a háziak, akiknek az öreg
elpanaszolta, hogy Vera eltörte a kezét. Hogy miért, arról hallgatott, de a
lányának elég volt ránézni, és tisztában volt vele, hogy az apja megint nem
bírt magával. Szidták is rendesen, de a törött keze miatt orvoshoz kellett
vinni.
Alig mentek el,
amikor hazaért a férje, aki azonnal látta, hogy valami nincs rendben.
Őszintén
elmondta neki, hogy mi történt, mire a férje már indult volna kifelé, hogy
agyonüti a vénembert.
- Hagyd el, nem
ér az annyit, még a végén börtönbe kerülnél miatta - csitítgatta. Inkább azon
gondolkodjunk, hogy hogyan tovább, mert én itt nem maradok!
- De, hová
mehetnénk Verám, a házunkon még tető sincs - sóhajtotta gondterhelten a férje.
- Adjuk el,
talán így is megveszi valaki, mi meg kérjük meg szüleidet, hogy egy ideig
lakhassunk náluk. A kisfiúunkkal is együtt lehetnénk, hisz mindkettőnknek olyan
nagyon hiányzik. Aztán majd csak alakulnak a dolgok. Ha szüleim élnének, ők is
befogadnának bennünket, de így melyik testvérem nyakára menjünk? Örülök, hogy
felneveltek, nem adtak árvaházba - sírta el magát.
- Ne sírj
Verám, még ma este elmegyünk anyámékhoz, és beszélünk velük.
Mire idáig
jutottak, kopogtattak a konyha ajtaján. A háziak jöttek.
- Sajnáljuk,
amit apám csinált - mondta az asszony. Már azt hittük, elég öreg ahhoz, hogy
megnyugodjon, de tévedtünk. Nem bánnánk, ha elmennétek, nem miattunk - miatta.
Tudjuk, hogy nehéz lesz a közelben szállást keresnetek, de jobb lenne
mindenkinek, ha nem itt laktok.
- Mi is erre
gondoltunk, mindjárt indulunk anyámékhoz - válaszolt a férje. Talán még a
készülő házat is eladjuk, ha tudjuk.
- Ti tudjátok.
Sajnálnánk, ha eladnátok, de mi ebbe nem szólhatunk bele. Még egyszer elnézést
kérünk az apánk miatt. Majd szóljatok, mikor költöztök.
Amint elmentek
a háziak, ők is készülődtek, hogy az esti vonattal átmenjenek a szülőkhöz, és
már vissza sem jönnek aludni.
Anyósáék
örömmel befogadták őket, amúgy sem értették miért ragaszkodik a szülőfalujához,
mikor itt a nagy ház.
Akkor nem merte
megmondani, hogy csupán azért, mert a maga asszonya akart lenni. Amíg férjhez
nem ment, mindig alkalmazkodnia kellett hol az egyik, hol a másik testvéréhez,
és családjaikhoz, mert felváltva gondoskodtak róla. Ezt később anyósával is
megbeszélte, aki így már megértette Őt.
Végül sikerült
eladni a félig kész házat, és itt maradtak. Kibővítették, átalakították a
házat, kifizették férje testvéreit, és most már csak ketten laknak a
férjével...
*** ...sietve ért
Esztiék elé. A kertkaput óvatosan megnyitotta, és belesett az udvarba. Senkit
sem látott, és hangokat sem hallott. Már kételkedni kezdett magában, hogy
rosszul látott, mégsem kellett volna idejönnie, amikor a házból kiáltást
hallott. A kislány kiáltott segítségért, de csak egyszer.
- Jaj! Mi
történhet odabent! Akkor mégsem tévedtem, jó volt idejönnöm! Most nem lehet
tétováznom...
A ház sarkához
érve elkezdett jó hangosan kiabálni.
- Esztikém
merre vagy? Jöttem, ahogy megbeszéltük!
Senki sem
válaszolt, amitől nagyon ideges lett. Még a végén baja történik ennek a
kislánynak! Újra kiabálni
kezdett,
- Eszti! Eszti!
Odabent vagy?
Míg kiabált
elért a kútig, amelynek oldalához neki volt támasztva egy gereblye, és egy
kapa. Egy gyors mozdulattal a kezébe fogta a kapát, és már futott a bejárati
ajtóhoz, ami csak be volt hajtva. Amint belökte az ajtót, a látványtól
elöntötte agyát a harag.
Az utcán látott
férfi, a kislánnyal erőszakoskodott, és úgy tűnt, se lát, se hall. Az asztalra
döntve, egyik kezével befogta a lány száját, a másikkal, meg a szoknyája alatt
nyúlkált. Eszti a rémülettől tágra nyílt szemekkel, a kezeivel próbált
vergölődni, de esélye sem volt támadójával szemben.
Nem sokat gondolkodott, a kapával jó nagyot
ütött a férfi hátára, aki meglepetten engedte el a kislányt, és megfordult,
hogy megnézze kitől kapta az ütést. Sok ideje nem maradt a nézelődésre, mert
Vera a kapával újra ütött. Most a férfi vállát találta el, dühösen támadt volna
az asszonyra, aki azonban gyorsabb volt nála. Újra lendült a kapa, de a válla
helyett most a fején koppant egy nagyot, és a férfi ájultan esett össze.
Eszti
sikoltozva és a félelemtől remegve nézte hogyan tette ártalmatlanná támadóját
Vera néni.
Aki szerencsére
nem ijedt meg, a kapa fokával ütött, és meg volt győződve, hogy nem lehetett
halálos. Higgadtan telefonált a rendőrségre, és biztonság kedvéért a mentősöket
is felhívta.
Míg
megérkeztek, a kislányt nyugtatgatta, az ájult férfival nem törődött. Látta,
hogy a tapogatásnál nem jutott tovább a férfi, ettől megnyugodott. Telefonált
Eszti szüleinek is, akik szinte egy időben érkeztek a hatóságiakkal.
A férfit
megvizsgálták a mentősök, lassan magához tért, de a fejére kapott ütés miatt,
kivizsgálásra elvitték a kórházba. Egy rendőr is vele ment, nehogy megszökjön.
A kislány elmondta a rendőröknek, hogy kint
volt az udvaron, és villanyóra leolvasóként mutatkozott be neki a férfi. Nem
engedte volna be a házba, de a villanyóra a zárt előtérben volt, ezért muszáj
volt bemenni vele. A férfi úgy tett, mint aki leírja az óra állást, majd kért
egy pohár vizet. Közben kérdezgette, hogy ki van még itthon náluk. Amikor Eszti
mondta, hogy egyedül van, akkor kezdett vele erőszakoskodni.
A rendőrök
felvették a jegyzőkönyvet, és elkérték Vera
adatait is.
Mielőtt
elmentek, megdicsérték Verát a határozott fellépéséért. Borzasztó dologtól
mentette meg a kislányt, akinek így is nehéz lesz majd feldolgozni a vele
történteket. A szülőknek pedig javasolták, hogy vigyék el orvoshoz,
pszichológushoz.
Eszti szülei nem
győztek hálálkodni Verának. Nagyon örültek, hogy nem esett pánikba. Ha
rágondolnak, mi is történhetett volna...
Az esetnek
hamar híre ment a faluban, de Vera senkinek sem mesélte el mi motiválta, hogy a
férfi után menjen.
Saját
fiatalkori történetéről már csak ketten tudnak a férjével, és ez így is marad.
.........................................
NOVELLÁK 02.
GRUBER MIKLÓS:
Brigitta néni
Imádtuk
Brigitta nénit. Az utolsó házban lakott népes családjával, utánuk már csak a
Rábca folydogált. A környéket belengte a számunkra oly kedves folyó kesernyésen
is édes illat. Ott volt a legelő, ami fölött bíbicek, köröztek és kiabáltak,
pacsirták daloltak trillázva, csodálatosan. A fűben fácán fészkelt, aztán nagy
robajjal felrepült, nyúl szaladt, búbos banka osont sebesen. Bizony azokban az
időkben még kiöntött a Rábca a medréből.
*Itt nőtünk fel.
Itt voltak a homokbányák, a kubikgödrök, volt az. Iskola, tanulás után volt, hogy húszan is
összegyűltünk Brigitta néniék háza előtt. Fociztunk, birkóztunk, olimpiát
játszottunk. Ja és íjászkodtunk, hisz Robin Hood minden fiú példaképe volt.
Vagy az Ihászt agyalta el valaki, mert megint meglopott bennünket, pedig
rettegett rendőr volt Mosonmagyaróváron a nagybátyja. Kertalja, vagy Gúnár tér
volt a neve a területnek. Izzadtak, szutykosak voltunk? Leszaladtunk a
folyóhoz, együtt fürödtünk a „düllellő” tehenekkel. Horgásztunk, gombásztunk,
szedret, szamócát szedtünk. Hogy épp a tehénlepény mellől szedtük? Kit
érdekelt?
Brigitta
néninek három fia és egy lánya volt, Erzsike. Mit mondjak? Tetszett a kis
rüfke, úgy gyerekesen tettem is a szépet neki. Feri, Jani (ő sajnos nincs már
köztünk) és Józsi voltak a fiúk. Ferit és a nagybátyámat, Sanyit
hallgatólagosan elfogadtuk vezérnek.
Este öt óra
körül felhangzott Brigitta néni kiáltása, amit talán a falu másik végén is
meghallottak:
- Gyárték
gyärëkëk! Mëgfejtem a Zsömlét!
És mi
betódultunk, mint éhes siserahad. Brigitta néni felszelte a házilag dagasztott
és sütött három kilós kenyeret, a középső szeleteket kétfelé vágta, megkente
házi szilva vagy meggylekvárral. A vályúnál megmostuk a kezünket és
felsorakoztunk a bögrénkkel – mindenkinek volt saját bögréje – a világ
legfinomabb uzsonnájáért. Lekváros kenyér, tőgymeleg, frissen habzó
tehéntejjel. Helyet kerestünk magunknak szerte az udvaron és néma csendben
falatoztunk.
Ő meg ott állt
köztünk és mosolya tükrözte lelkének tisztaságát és az önzetlen szeretetet.
..........................................
NOVELLÁK 3. NOVELLA
FOLYTATÁSOKBAN
Budai Orsolya :
Szabadulás az elme börtönéből I. rész
A SZÖKÉS
Az aranyló
búzakalászok kecsesen bólogattak a nyári szélben. Wladislaw messziről nézte a
napsütötte gabonatengert, s közben csendesen elmélkedett. Békesség járta át e
pillanatban, majd hirtelen kis remegést kezdett érezni a gyomrában, de
igyekezett a csodaszép tájra koncentrálni. A feszültség azonban fokozódott, és
a képek sorra bukkantak elő elméjének zárt börtönéből.Budai Orsolya
A koromsötét
helységben por, izzadság és piszok szaga feszült. Egy pokróc durva susogása
törte meg a csendet.
- Gyorsan,
fiúk! Nincs sok időnk! Indulás! - suttogta Wladislaw. - Sorakozzatok az
ajtónál! - tette hozzá.
A dohos, nehéz
takarók sorra megmozdultak, majd alig hallható cipőkoppanásokkal, hét alak
indult meg az éj ölelésében.
A barakkok
mellett halkan lopództak. Az utolsó pontig mindent alaposan kiterveltek. Egy
apró hiba, és mindennek lőttek. A kerítésig pontosan nyolc épület mellett
kellett elhaladniuk, kikerülve az őröket. Egy pisszenés nélkül, fegyelmezetten
haladtak a cél felé. Nesztelenül osontak.
- Már csak egy
sarok, és elérjük a drótkerítést. - gondolta Wladislaw.
Ezen a részen
kevésbé volt kivilágítva, ugyanakkor gyakrabban járőröztek a katonák. Egy perc
is számított. A fémvágót
Pawel szerezte. Ügyesen, és okosan tudott üzletelni. Cserébe két embert kellett
magával vinnie.
A legerősebb
közöttük Piotr volt. Rá várt a feladat, hogy gyors és határozott mozdulatokkal
elvágja a dróthálót. Ahogy elérték a kerítést, a többiek meglapultak, majd
Piotr odakúszott a tövébe, és pár kattintással kibontott egy jókora lyukat,
azután intett a társainak.
Wladislaw bújt
először, mert ő ismerte az erdőből kivezető utat. Majd Pawel követte.
Ahogy Piotr
lehajolt, hogy átpréselje hatalmas termetét, hirtelen azt érezte, hogy a
szívverése is megáll, pedig rettenthetetlen ember volt.
- Mit csinálnak
ott maguk? - harsogott egy öblös, mély hang. - Azonnal álljanak meg! Kezeket
fel!
Mindenki
feltett kézzel, halálra válva várta a végső lélegzetvételt. Kerítésen innen, és
túl. Itt őket azon nyomban kivégzik. Vége.
- Mit
gondoltak? Hogy csak ilyen könnyen megszöknek? Nyomás! Visszabújni! - intett a
puskacsővel Wladislawnak és Pawelnek, akik meredt tekintettel bámultak az őrre.
Jól ismerték
Hubertet. Tiszt volt, mint ők ketten. Csupán az ellenkező oldalon. Lengyel
katonaként túl hamar az ellenség kezére jutottak, és egyetlen ember volt, aki a
körülményekhez képest emberségesen bánt velük. Most azonban vérben forgó
szemekkel, és kíméletlenül ordított rájuk.
- Őrség!
Szökevények! - harsogta Hubert.
Piotr és
mellette álló társa, Tomasz, egy másodpercre egymásra pillantottak, és
támadtak. Piotr egyetlen mozdulattal megcsavarta a puskát az őr kezében, majd
hirtelen lövés dördült. Piotr felnyögött, a hasához kapott és a földre zuhant.
- Eltalált.
Menjetek gyorsan! Meneküljetek! - hörögte, s szájából máris forró vére
bugyogott koszos ruhájára.
Tomasz előkapta
a bokájához erősített bökőt és ösztönösen szúrt. Az őr térdre rogyott.
Döbbenten nézett az oldalán lévő sebre, majd ismét ordított.
- Őrség! Gyorsan!
Gyorsan! - majd ő is vértől nedvesen terült el a földön.
A kerítés
túloldalán dermedten figyelte a történéseket a két bajtárs. Pár másodperc volt
csupán.
- Gyorsan fiúk!
Fussatok! - sziszegte Tomasz.
Alighogy
kimondta, odaértek az őrök. Megpillantották a földön heverő társukat, és
gondolkodás nélkül tüzet nyitottak az előttük álló férfiakra.
Négy test
rogyott élettelenül a hideg, sártól lucskos földre. Pawel és Wladislaw minden
erejüket beleadva rohant az életéért. Hátuk mögött azonban hallották a
mészárlást, a kutyák őrjöngő csaholását, és fokozták az iramot.
Hamarosan a
csaholás erősödött. A hatalmas, vérre szomjazó dobermannok és vicsorgó
németjuhászok falták a levegőt a nyomukban. Már szájukban érezték a vér ízét.
- Gyerünk
Pawel! - kapkodta a levegőt Wladislaw - el kell érnünk a mocsaras részt!
Utolsó erejüket
összeszedve csörtettek keresztül az erdőn. Már egészen közel jártak, s bár a
kutyák is a nyomukban lihegtek, sikerült a mocsárig jutni. Wladislaw ismerte az
ilyen vidéket. Édesapja megtanította merre, és hogyan lehet átgázolni a süppedő
részeken.
A kutyák
vinnyogva mártották magukat az ingoványba, de nem tudták követni a két
szökevényt, mert rögtön merülésnek indultak. A sűrű, sötét massza húzta őket a
mélybe.
A két férfi
kicsit megkönnyebbülten haladt tovább. Eközben a katonák is elérték a mocsár
szélét. Pár lövés dördült, de már túl nagy volt a távolság, és a vaksötétben
egyébként sem látták a férfiakat.
- Úgyis
belefulladnak! - legyintett az egyik őr, és intett a többieknek, hogy
vonuljanak vissza.
Dermesztő hideg
volt. A nedves, iszapos víz csak fokozta a hidegérzetet. A páros azonban
kitartóan haladt. Fél óra múlva átjutottak az ingoványos területen.
- Még egy óra
és elérjük a barlangot. - mondta kimerülten Wladislaw.
- Bár már ott
lennénk! - sóhajtott Pawel.
- Ne aggódj!
Most már minden rendben. - nyugtatta Wladislaw.
- Hogy lenne?
Nem hallottad? Mindnyájukat meggyilkolták!
- Persze hogy
hallottam. Sajnos nem tehetünk semmit.
- De az Istenért!
Mind halottak! Mindannyian meghaltak! - ismételgette Pawel.
- Tudom,
barátom! Tudom. És csak annyit tehetünk, hogy mi túléljük. Értük is! Az utolsó
reményüket visszük tovább. - vigasztalta társát Wladislaw, de belül ordított
benne a kín, hogy elveszítették a többieket. Ám erősnek kellett lennie. Neki
kellett tartania mindkettőjükben a lelket. Kell, hogy legyen értelme! Kell,
hogy....
- Menjünk!
Érjük el a barlangot! - tette hozzá halkan.
Pawel
elhallgatott és némán követte barátját. Borzalmasan fáztak, de a gyors mozgás
valamelyest melegítette őket. Jó órányi gyaloglás után a barlang szájához
értek. Besurrantak, és a feketeségben haladtak tapogatózva, mélyen a barlang
gyomrába. Megtanulták az útvonalat. Egy apró cetlin kapták, a térképet. "Egyenesen
50 lépés, majd jobbra 3, aztán 150 lépés előre, ismét 3 lépést fordulj jobbra,
500 lépést lefelé...."
Ahogyan beértek
a szűk járatokon keresztül a végcélhoz, kitapogatták az ott elrejtett tűzgyújtó
szerszámokat. Tüzet csiholtak, kis vizet melegítettek, és ettek pár falat
ételt, amit Pawel barátai rejtettek el számukra. Hetekig szervezte, hogy
eljusson hozzájuk az üzenet. Mindent beszereztek és előkészítettek számukra a
barlangban, hogy kellő ideig életben maradhassanak a bujdosás ideje alatt.
Sajnálatos módon, nem értek ide mindannyian, ahogyan azt eredetileg
eltervezték.
- Az őr két
nyomorult perccel hamarabb ért oda. Vagy ők mentek lassan? Mit számít már! A
barátaik halottak. - merült el gondolataiban Wladislaw.
Két, lassan
melegedő, pokrócokba csavart test meredt némán a barlang falain játszó tűz
fényére.
-
Megmenekültek. Két év után először érezhetik újra a szabadságot. A szabadságot.
De milyen szabadság ez? Barátaik teste a távolban ragadt. Most pedig itt vannak
ebben a barlangban. Mélyen a föld alatt. Igen. Ismét bezárva, bebörtönözve, de
legalább élnek. Ők élnek. Mennyien pusztultak el a hosszú évek alatt ezekben az
elátkozott táborokban. Borzalmas. Felfoghatatlan. Igaza van Wladislawnak.
Muszáj legalább nekik életben maradniuk. Igen! Élniük kell! - pörögtek Pawel
gondolatai is.
*A hajnal
közeledett, s elnyomta őket egy röpke álom, amiben újra szabadon élhettek. Egy
apró álom, amely hamarosan valósággá válik. Ám a jelenlegi helyzet
elviselhetetlennek tűnt. Fel kell dolgozniuk a történteket. Egy ideig itt
meglesznek. Az élelem is több így. Hét helyett ketten maradtak. Két bajtárs.
Két barát, akiknek most együtt kell túlélniük itt, a barlangban, ahol
szabadságot nyertek, és vesztettek egyszerre. A remény éltette őket, hogy újra
láthatják családjukat.
- Apa!
Édesapukám! - kiáltott Léna csengő hangon, ahogy az érett kalászok közül
vidáman rohant apukája felé.
Wladislaw visszatért komor emlékképei közül,
melyek elragadták, és mosolyogva nézett gyönyörű kislányára. Nézte Őt, és a
mögötte lassabban haladó felségét, majd hálát adott a Jóistennek, hogy
megélheti ezt a pillanatot. Az aranyló búzakalászok pedig kecsesen bólogattak,
és hullámzó táncuk messze repítette a kegyetlen emlékeket.
Folytatjuk. ************************************************* 18. VÁLOGATÁS ÍRÁSAIMBÓL
Krivák-Móricz Judit-Ilona: Majd elfelejted Majd
elfelejted.,mondta a nő.Majd
elfelejted.,azt a másikat ,megoldja az
idő. FELEJTENI?Na azt nem
lehet..Hisz a lelkedbe
égett bele,s szíved
híven őrzi az
emléket.MINDET.S azt ami
szép volt,.A hajnali
fénytAz esti alkonyt, az arannyal
hímzettet, Egy csendes
sétát ,az andalgót.A Duna
habjait ,a csónak
ringását. Egy illatos
arcbőrt.egy kacér ruhát.egy
kedélyes vacsorát.Egy meleg
csókotegy simogatást. Az idő csak
homályosít.nem lesz
már éles az a kép.de lám még az
apró részletek is
megmaradnak. Hisz minden oly szép
volt.Egy életre szólt.nem tovább. Parancsra felejtenimeg nem
lehet.Az agy
talán próbálkozik,de a lélek és
a szív ragaszkodik, HÁT NEM
FELEJTED…
2023.04.04.
* Krivák Móricz
Judit-Ilona: A két
lélek.
A két lélek
Csend volt....
csend mélységes mély csend.
Igazándiból ez
még nem volt annyira rossz mit a sötétség, Komor, lehangoló, és
áthatolhatatlan
. Valahol ennek
az állapotnak a közepén létezett Lelkecske. Nem is tudta mióta van ez így.
Egyedül volt,
magányos volt és félt. Reménykedett, reménykedett hogy egyszer,,, valamikor megváltozik
valami.. Bármi csak ez ne legyen.
Nem tudta mérni
az időt mely eltelt, s már soha többet nem jön vissza.
Egyszer csak
valahol jó messze valami halványodott. Enyhe fény szűrődött át a semmiből. Aztán még
messzebbről jött egy rezdülés. Ezt azonnal érzékelte. Furcsa érzés volt, ilyet
még nem tapasztalt. Aztán még egy rezdülés és egy gyenge hangocska valahonnan.
Van ott
valaki? - Kérdezte Lelkecske..
Én vagyok jött
a távolból a válasz Lélek vagyok... Keresek
valakit... valakit aki figyelne rám. Figyelne rám és beszélgetne velem, és
velem lenne..
Egyedül vagy? - kérdezte Lelkecske
Nem(( Tartozom
egy lélekhez , de nem a lelki társam.
Nem? Kérdezte
Lelkecske, ezt nem értem..
Megismertem.
Mellette vagyok de mindent másként látunk. S ő erős, ural... Jó lenne valaki
mellett aki megért.
Beszélgessünk?- kérdte Lelkecske.
Igen .. jó
lenne mondta Lélek.
Elindult egy
beszélgetés és minden jobb lett, mindenkinek minden jobb lett. Ahogy
beszélgettek fény betört a sötétség közé , s minél többet beszélgettek egyre
világosabb lett.
A beszélgetések
közben Lelkecske érezni kezdte Lélek rezdüléseit, és egyre intenzívebben. Bárhol is volt
Lélek ez nem befolyásolta a rezdüléseket. Sajnos ez a dolog egyoldalú volt,
Lélek ezt nem érezte úgy, ahogy Lelkecske..
Lelkecske örült
is meg fájt neki ez a rezdülés, Bár volt, hogy örömöt élt át a rezdülés által.
Telt az idő és egyre szorosabban kötődtek egymáshoz. Megosztották egymással a
gondolataikat. Voltak zökkenők az elején, de utána már gördülékenyebben történt
minden.
Lelkecske
eltelt az örömmel, melyet annyira vágyott. Azt hitte ez már neki nem jár, vagy
legalább is nem fogja megtapasztalni. Időnként ő is megérezte annak a MÁSIK
léleknek a jelenlétét, de nem akart róla tudomást venni. Egyszerűen ÖRÜLNI
akart.
Már minden
körülöttük tündöklő fényben áradt . S Lelkecske azt hitte az öröm akár a
VÉGTELENSÉGBEN is osztályrésze lesz.
Aztán időnként
lettek bajok, de próbálta magát túltenni rajtuk.
KELL , KELL, hogy
elmúljon a rossz gondolta. Volt már bőven részem belőle...Most már készülök a
sok JÓRA. Erősítette magát Lelkecske..
Lélek meg csak
élvezte ahogy Lelkecske körülveszi szeretettel. Neki több idő kellett hogy átérezze mit is
kapott ajándékba. Vagy talán fel sem fogta mekkora KINCS Lelkecske...
A rezdülések
átszelték az időt és a teret. Az öröm az kölcsönös volt. Egy darabig...
Aztán Lélek
beszélni akart Lelkecskével.
Nézd már az
elején mondtam neked hogy nem vagyok egyedül..
Az a MÁSIK
lélek nagyon nem jó szemmel nézi a mi kettőnk boldogságát és együvé tartozását.
Uralni akar és ezt meg is mondta, KIZÁRÓLAGOSSÁGOT akar felettem.
Én gyenge
vagyok, szégyellem, de nincs erőm. Nincs erőm dönteni..
Dönteni és
lépni valamerre...Erőtlen vagyok, gyenge vagyok, gyáva vagyok..
Iszonyatos erős
rezdülések jöttek át az éteren.. rengett minden. A MÁSIK lélek tombolt.
Lelkecske és
Lélek megrettentek. Ill. csak Lélek félt.
Lelkecske
életében először küzdött, Minden energiáját bevetve felvette a küzdelmet a
MÁSIK lélekkel szemben
Hogy lehet egy
lelket uralni? Nem is értem - mormolta hangosan Lelkecske..
A lélek az
önálló és független, vagy én gondolom csak rosszul??
De a küzdelem
értelmetlen volt, értelmetlen. mert Lélek feladta..
Szomorúan, de
elment, elment és nem tudni hogy ÖRÖKRE - E...
Most megint
szürkévé vált minden. Majd kihunyt a fény.
A rezdülések
nagyon megritkultak, majd el is múltak, VÉGLEG..
Megint minden
olyan lett mint amikor Lelkecske egyedül volt,.
EGYEDÜL
MARADT...
Csend volt,
csend mélységes mély csend.
Csend és komoly
feneketlen SÖTÉTSÉG.
2017.. július 22. szombat************************************************* 19. MESÉS
TÖRTÉNET
Engel Csaba (Erdély) :A vöröskakas
története Egyszer volt és
igaz volt.Amikor még a
nadrágom zsebe lyukas volts az ingemről
hiányzott egy gomb,szűk volt és
rövid is volt.A cipőm poros
volt és nyitott,félig-meddig
szandál volts lógtak rajta
a fémcsatok. * Ha jól
visszagondolok, úgy emlékszem mintha csak most lett volna.
Nyár volt és
Erdélyország fölött az ég tiszta
volt s a nap ragyogott.
Messze messze
távol, ott, ahol még
most is a folyó, a Küküllő lefele folyik.
Segesváron egy
magas dombtetőn az erdő szélén, ahol laktak a szászok.
Ott, ahol
reggel korán a vöröskakas kukorékolt. Mindannyi év
eltelte után, még most is hallom azaz őrült vitéz, harcias hangot. Jobb ha rá se
gondolok, mert a hideg is kiráz!
Az erdő alatt,
azon a csendes, nyugodt tájon, lakott egy kedves idős asszony, Vilma és a Nagy
család.
Boldogan éltek
hiszen volt két szép gyermekük az egyik fiú a másik kislány.
Volt ám ott,
egy kis gazdaság annyi, hogy abból jutott másnak is.
Vilma
kertészkedett, az Anyuka otthon dolgozott és a házigazda Árpád kőműves volt.
Jól ismertek
engem és kedveltek.
Ott laktam én
is közel a szomszédban s szinte minden nap együtt voltunk és játszottam a
gyerekeikkel, közben amiben tudtam segítettem. Nem sok dolgom
volt náluk, de mindig azért bőven megjutalmaztak, úgy értve, törődtek és
foglalkoztak velem.
Úgy fogadtak és
szerettek mint saját gyermekeiket. Boldog voltam
és jól éreztem magam, na de közre, közben adódott egy-egy
kis gond.
Az mindig volt, került az ám, s ha nem, akkor csináltam
én, hogy jobb legyen.
Na, de mi az, hogy még ellenségem is került.
A kutya, macska
nem bántott! A házigazda, ő
csak tanított.
A galambok
turbékoltak a tyúkok jó sokat tojtak. Na de ám az a
vöröskakas közelébe menni, én annyira féltem.
Mérges volt és
büszke, ha meglátott, torkaszakadtából
kukorékolt s kidülledt fényes szemekkel nézett rám, majd szárnyával
dühösen csapkodott. A taraja
hatalmas tűzpiros. A csőre mint a
bicska, karmai, sarkantyúja éles a sarlóhoz hasonló volt, félelmetes volt. Úgy kapirgált,
hogy majd elásta magát.
Egyik nap,
amikor átmentem A gyerekek aludtak s a szülők, mint mindig szokás szerint
foglaltak voltak és én akkor benéztem a mamához. Vilma a konyhában valami
finomat készített és megkért szépen, hogy etessem meg a szárnyasokat, minden
elő volt készítve egy lavorban.
Igenis mondtam,
azonnal máris intézkedem.
Hátra mentem a
tyúkudvarba és úgy tettem mint aki jól végzi dolgát és nem fél a kakastól. A kutya láncon
volt és ugatta a haragos kakast, úgy nekem
ugrott a kakas, hogy a szemeimet majd kikaparta.
A lavórt a
fejem fölé tartottam, azzal tudtam megvédeni magam.
Azzal a
hirtelen lendülettel a fejembe borítottam az összes kevertet, rám tapadt
mocskos lettem és a tyúkok rám szöktek és csipkedtek. Ijedtemben a kakast fejbe
rúgtam, röpködött egy ideig majd vergődött a földön.
Amilyen gyorsan
csak tudtam kiszaladtam a tyúk udvarból és visszanéztem a kakas mozdulatlan
hevert a földön.
Hatalmat vett a
félelem rajtam és ijedten magamba motyogtam, most mi lesz? El kell mondanom a
háziaknak, hogy megdöglött a kakas. Attól féltem,
hogy szidás nélkül nem úszom meg ezt az egészet.
Előre szaladtam
és úgy döntöttem elmondom, hogy mi történt. Úgy is volt a házigazda Árpád még
otthon volt a történtek hallatára együtt a helyszínre siettünk, arra meg hát mit
láttak szemeink. A kakas él, semmi baj csak az egyik szeme fityeg.
Mosolyogva rám
nézett Árpád és kacagva kérdezte. Te jól vagy Gopo? Nem esett bajod? Én szótlan ott
álltam és csodáltam a kakast.
Végül én is
halkan kimondtam. Igen, a kakas él! Ezennel
történetem véget ért.
Úgy gondolom
ebből mára elég, de ha nem hiszed el, járj utána, keresd meg a végét, mert én
úgy tudom, hogy azóta a kakast már rég, hogy megették.
2023.04.13************************************************* 20.
TERMÉSZETGYÓGYÁSZAT
Csomor
Henriett: A csalán hatása
Alig vártam
már, hogy legyen csalán. Tavaly ősztől a nyakam vette át az iszonyatos
fájdalmat a kezemtől. Amikor a kezem fájt, az orvostól vártam valami jó
gyógymódot, de az fittyet hányt bajomra. Szárazon csak annyit mondott: ne
számítógépezzen annyit. Pipa lettem, és nem érdekelt a dolog tovább. Ugyanúgy
gépeztem napi szinten reggeltől estig, és örültem, ha az udvarban akad számomra
egy kis munka. A farakás nagyon jól ki szokott lazítani, na persze akkor is
fáj, de enyhébben a felkaromnál és a vállamnál. Néha sok erő kellett, hogy el
tudjam viselni ezt az embert kínzó fájdalmat. Pedig naponta kentük és
tornáztattam is. Aztán végső elkeseredésemben Pécsen a pataknál belemarkoltam a
csalánba. Ahogy a régi öregek mesélték, én is elhittem, hogy a csalán segít.
Azt vettem észre, hogy a fájdalmam enyhébb lett, vagy megszűnt pár órára. Anya
olvasta a Maria Treben könyvben, hogy a csalán jó a különböző gyulladásokra is.
Nagyon szívesen szedtem hazára is. A járókelők bizonyára azt hihetik, hogy
flúgos vagyok, mert kesztyű nélkül szedtem a csalánt. Itthon anya megszárítja,
és leforrázva teaként issza.
Sajnos tettem
egy rossz mozdulatot, és átszaladt a fájdalmam a nyakamra. Néha már komolyan
félek, mert ennél iszonyatosabb fájdalom nincs. Arra gondolok, hogy lelki
eredetű, vagy reuma lehet ez a fránya baj, mert más nem jut eszembe. Ha melegen
van tartva, semmi bajom. Ezért kell bekötnöm mindig a nyakamat, és már most
látom, hogy nagyon kellemetlen lesz a nyáron, amikor anya meleg bordó kendőjét
nem tarthatom a nyakamon. A buszban már most klimáznak, pedig még nincs is
meleg.
*Amikor mindez
elkezdődött, nem bírtam a fejemet oldalra fordítani hetekig .
Nagyon
megörültem, amikor megláttam a friss csalánt. Jól belemarkoltam, hogy átjárja a
kezemet, és elállította a fájdalmat. Visszafelé pedig teleszedtem a szatyromat
és hazatérésemkor megkértem anyut, verjem meg a csalánnal. "Nem érdekel
hogy csíp, csak ne érezzek fájdalmat!" - mondtam neki. Elmentünk sétálni
az erdőbe anya ott is szedett csalánt.
Lefekvés előtt „jól elvert” az erdei csalánnal, amely háromszor annyira csíp,
mint a patak parti.
Csak annyit
szeretnék, ha javulna állapotom és jobb lenne létem.
2023. május 03.*************************************************
Napokig gondolkodott anyósa ajánlatán. Rendes volt tőle, hogy felajánlotta a segítségét, de mit fognak gondolni róla a faluban? Nem, nem szabadna ezzel foglalkoznia. A saját házért neki is mindent meg kell tennie, mert a férje keresetéből nem tudnak élni, és építkezni.
A sok idegességtől teje elapadt, nem tudta szoptatni a kisfiát. Ekkor végleg elhatározta magát. Egy vasárnapi napon összepakolta a babaruhákat, és férjével együtt elvitte kisbabájukat a szomszéd faluban lakó anyósáékhoz. Tudta, hogy jó helyen lesz, mégis a szíve szakadt meg a kényszer szülte döntése miatt.
A férje szintén sokat túlórázott, így előfordult, hogy egyedül volt otthon a szomszédék nyári konyhájában.
Otthon, már attól felfrissült, hogy gyorsan levetette izzadt ruháit, és melegítette a vizet, a mosakodáshoz. Az ajtót nem zárta kulcsra, mert úgy látta hazafelé jövet, hogy a háziak még nincsenek otthon. Az öreg szomszéd sem üldögélt a diófa árnyékában, biztosan a hűvös szobában szunyókál. Pár perc és végez. Abban bízott, hogy addig senki sem jár a nyári konyha felé. Az eszébe sem jutott, hogy másként is történhet.
A valamikor jóképű férfi, hízelgő beszédével sok nőt levett a lábáról, nem egy házasság bomlott fel miatta. Arra viszont senki sem tudott rájönni, hogy felesége miért tűrte el kihágásait.
De, ezek a dolgok rég a múlté voltak. Úgy tűnt, ebben a korban már lecsendesült a vágya, sármossága is megkopott, és csak a szemével mustrálgatta az asszonyokat, no meg a szájával, mert arra aztán nem tett lakatot.
Vera természetesen nem tudta, hogy a vénember őrá is más szemmel néz. Amióta a nyári konyhába beköltöztek, a köszönésen kívül nagyon keveset beszéltek egymással. Akkor is a férjével, és nem ővele beszélgetett. Míg áldott állapotban volt, addig meg olyan közömbösen viselkedett, már-már feltűnően kerülte.
Az öreg egy alkalommal mégis megleste, amikor éppen újszülött kisfiát szoptatta, és az óta nem bírt magával. Újra érezte, hogy ereiben pezsdül a vér, amint a fiatalasszonyt megpillantja. Képes volt még este is leskelődni az ablakon keresztül, bár sokat nem látott a behúzott függöny miatt, de fantáziája annál jobban működött. Annyira biztos volt a dolgában, már csak a kedvező alkalomra várt. Sokat kellett várnia, mert Vera mindig a férjével jött, s ment.
Teljesen izgalomba került a fiatal test látványától. „Ezt nem lehet kihagyni, most itt a remek alkalom” - gondolta sóvárogva.
Amennyire csak lehetett, olyan halkan nyomta le a kilincset, és az ajtó kinyílt. Vera háttal állt az ajtónak, ezért semmit sem érzékelt a vénember aljas szándékából.
Az öreg, korát meghazudtolva fürgén, két lépéssel Vera mögé került, és hátulról átölelte a fiatalasszonyt. Kezével a mellei felé kapkodott, és forró leheletével a fülébe lihegte:
Amikor combján érezte az öreg keménységét, arra gondolt, ennek fele sem tréfa, most gyorsan cselekedni kell, különben baj lesz.
Egy hirtelen mozdulattal megpróbált felegyenesedni, és közben egy fél fordulattal oldalra fordult. Kezei szabadok voltak, elmarkolta a melleit tapogató öreg kezeit, és teljes erőből szétfeszítette őket.
A vénember erre nem számított, próbált volna hadonászni kezeivel, de esélye sem volt.
Egy határozott mozdulattal lenyomta a konyha kövére, és keresetlen szavakkal mindennek elmondta a tehetetlenül kapálódzó támadóját, aki térdig letolt nadrágjával szánalmas látványt nyújtott. Testi ereje már elhagyta, de a szájából fröcsögtek felé a mocskos megjegyzései.
Akkor kapott észbe, hogy teljesen meztelen, és a vénembert ezzel csak hergeli. Szerencsére elérte az ágyra kikészített nyári ruháját, és egy gyors mozdulattal magára rángatta. Nem ment könnyen, mert az rátapadt a vizes testére. Mivel a nyári konyha elég kicsi volt, a kövön fekvő öreg elérte a lábát, és megpróbálta magára rántani. Erre Ő sem volt rest, a tűzhely melletti piszkavassal elkezdte ütni a lábába kapaszkodó kezet. Nem törődött vele, hogy mekkora erővel csap le vele, a dühtől teljesen kiakadt. A második ütés után szabaddá vált a lába, az öreg meg egyre hangosabban jajgatott.
Minden porcikája remegett a félelemtől, és az idegességtől. „Ennek nem jó vége lesz” - gondolta. Kicsit rendbe szedte magát, majd a konyhát, és leült az ágy szélére. Most mit csináljanak, tördelte kétségbeesetten a kezeit, mert ezek után nem maradhatnak itt, meg nem is maradnának.
Alig mentek el, amikor hazaért a férje, aki azonnal látta, hogy valami nincs rendben.
Őszintén elmondta neki, hogy mi történt, mire a férje már indult volna kifelé, hogy agyonüti a vénembert.
- De, hová mehetnénk Verám, a házunkon még tető sincs - sóhajtotta gondterhelten a férje.
- Adjuk el, talán így is megveszi valaki, mi meg kérjük meg szüleidet, hogy egy ideig lakhassunk náluk. A kisfiúunkkal is együtt lehetnénk, hisz mindkettőnknek olyan nagyon hiányzik. Aztán majd csak alakulnak a dolgok. Ha szüleim élnének, ők is befogadnának bennünket, de így melyik testvérem nyakára menjünk? Örülök, hogy felneveltek, nem adtak árvaházba - sírta el magát.
- Ne sírj Verám, még ma este elmegyünk anyámékhoz, és beszélünk velük.
- Mi is erre gondoltunk, mindjárt indulunk anyámékhoz - válaszolt a férje. Talán még a készülő házat is eladjuk, ha tudjuk.
- Ti tudjátok. Sajnálnánk, ha eladnátok, de mi ebbe nem szólhatunk bele. Még egyszer elnézést kérünk az apánk miatt. Majd szóljatok, mikor költöztök.
Anyósáék örömmel befogadták őket, amúgy sem értették miért ragaszkodik a szülőfalujához, mikor itt a nagy ház.
Akkor nem merte megmondani, hogy csupán azért, mert a maga asszonya akart lenni. Amíg férjhez nem ment, mindig alkalmazkodnia kellett hol az egyik, hol a másik testvéréhez, és családjaikhoz, mert felváltva gondoskodtak róla. Ezt később anyósával is megbeszélte, aki így már megértette Őt.
Végül sikerült eladni a félig kész házat, és itt maradtak. Kibővítették, átalakították a házat, kifizették férje testvéreit, és most már csak ketten laknak a férjével...
- Esztikém merre vagy? Jöttem, ahogy megbeszéltük!
Senki sem válaszolt, amitől nagyon ideges lett. Még a végén baja történik ennek a kislánynak! Újra kiabálni kezdett,
- Eszti! Eszti! Odabent vagy?
Az utcán látott férfi, a kislánnyal erőszakoskodott, és úgy tűnt, se lát, se hall. Az asztalra döntve, egyik kezével befogta a lány száját, a másikkal, meg a szoknyája alatt nyúlkált. Eszti a rémülettől tágra nyílt szemekkel, a kezeivel próbált vergölődni, de esélye sem volt támadójával szemben.
Nem sokat gondolkodott, a kapával jó nagyot ütött a férfi hátára, aki meglepetten engedte el a kislányt, és megfordult, hogy megnézze kitől kapta az ütést. Sok ideje nem maradt a nézelődésre, mert Vera a kapával újra ütött. Most a férfi vállát találta el, dühösen támadt volna az asszonyra, aki azonban gyorsabb volt nála. Újra lendült a kapa, de a válla helyett most a fején koppant egy nagyot, és a férfi ájultan esett össze.
Eszti sikoltozva és a félelemtől remegve nézte hogyan tette ártalmatlanná támadóját Vera néni.
Aki szerencsére nem ijedt meg, a kapa fokával ütött, és meg volt győződve, hogy nem lehetett halálos. Higgadtan telefonált a rendőrségre, és biztonság kedvéért a mentősöket is felhívta.
A férfit megvizsgálták a mentősök, lassan magához tért, de a fejére kapott ütés miatt, kivizsgálásra elvitték a kórházba. Egy rendőr is vele ment, nehogy megszökjön.
A rendőrök felvették a jegyzőkönyvet, és elkérték Vera adatait is.
Mielőtt elmentek, megdicsérték Verát a határozott fellépéséért. Borzasztó dologtól mentette meg a kislányt, akinek így is nehéz lesz majd feldolgozni a vele történteket. A szülőknek pedig javasolták, hogy vigyék el orvoshoz, pszichológushoz.
Eszti szülei nem győztek hálálkodni Verának. Nagyon örültek, hogy nem esett pánikba. Ha rágondolnak, mi is történhetett volna...
Az esetnek hamar híre ment a faluban, de Vera senkinek sem mesélte el mi motiválta, hogy a férfi után menjen.
Saját fiatalkori történetéről már csak ketten tudnak a férjével, és ez így is marad.
Este öt óra körül felhangzott Brigitta néni kiáltása, amit talán a falu másik végén is meghallottak:
Ő meg ott állt köztünk és mosolya tükrözte lelkének tisztaságát és az önzetlen szeretetet.
Budai Orsolya |
A koromsötét helységben por, izzadság és piszok szaga feszült. Egy pokróc durva susogása törte meg a csendet.
A barakkok mellett halkan lopództak. Az utolsó pontig mindent alaposan kiterveltek. Egy apró hiba, és mindennek lőttek. A kerítésig pontosan nyolc épület mellett kellett elhaladniuk, kikerülve az őröket. Egy pisszenés nélkül, fegyelmezetten haladtak a cél felé. Nesztelenül osontak.
A legerősebb közöttük Piotr volt. Rá várt a feladat, hogy gyors és határozott mozdulatokkal elvágja a dróthálót. Ahogy elérték a kerítést, a többiek meglapultak, majd Piotr odakúszott a tövébe, és pár kattintással kibontott egy jókora lyukat, azután intett a társainak.
Wladislaw bújt először, mert ő ismerte az erdőből kivezető utat. Majd Pawel követte.
Ahogy Piotr lehajolt, hogy átpréselje hatalmas termetét, hirtelen azt érezte, hogy a szívverése is megáll, pedig rettenthetetlen ember volt.
Hamarosan a csaholás erősödött. A hatalmas, vérre szomjazó dobermannok és vicsorgó németjuhászok falták a levegőt a nyomukban. Már szájukban érezték a vér ízét.
A kutyák vinnyogva mártották magukat az ingoványba, de nem tudták követni a két szökevényt, mert rögtön merülésnek indultak. A sűrű, sötét massza húzta őket a mélybe.
A két férfi kicsit megkönnyebbülten haladt tovább. Eközben a katonák is elérték a mocsár szélét. Pár lövés dördült, de már túl nagy volt a távolság, és a vaksötétben egyébként sem látták a férfiakat.
- Bár már ott lennénk! - sóhajtott Pawel.
- Ne aggódj! Most már minden rendben. - nyugtatta Wladislaw.
- Hogy lenne? Nem hallottad? Mindnyájukat meggyilkolták!
- Persze hogy hallottam. Sajnos nem tehetünk semmit.
- De az Istenért! Mind halottak! Mindannyian meghaltak! - ismételgette Pawel.
- Tudom, barátom! Tudom. És csak annyit tehetünk, hogy mi túléljük. Értük is! Az utolsó reményüket visszük tovább. - vigasztalta társát Wladislaw, de belül ordított benne a kín, hogy elveszítették a többieket. Ám erősnek kellett lennie. Neki kellett tartania mindkettőjükben a lelket. Kell, hogy legyen értelme! Kell, hogy....
- Menjünk! Érjük el a barlangot! - tette hozzá halkan.
Csend volt.... csend mélységes mély csend.
Igazándiból ez még nem volt annyira rossz mit a sötétség, Komor, lehangoló, és
áthatolhatatlan . Valahol ennek az állapotnak a közepén létezett Lelkecske. Nem is tudta mióta van ez így.
Egyedül volt, magányos volt és félt. Reménykedett, reménykedett hogy egyszer,,, valamikor megváltozik valami.. Bármi csak ez ne legyen.
Nem tudta mérni az időt mely eltelt, s már soha többet nem jön vissza.
Egyszer csak valahol jó messze valami halványodott. Enyhe fény szűrődött át a semmiből. Aztán még messzebbről jött egy rezdülés. Ezt azonnal érzékelte. Furcsa érzés volt, ilyet még nem tapasztalt. Aztán még egy rezdülés és egy gyenge hangocska valahonnan.
Van ott valaki? - Kérdezte Lelkecske..
Én vagyok jött a távolból a válasz Lélek vagyok... Keresek valakit... valakit aki figyelne rám. Figyelne rám és beszélgetne velem, és velem lenne..
Egyedül vagy? - kérdezte Lelkecske
Nem(( Tartozom egy lélekhez , de nem a lelki társam.
Nem? Kérdezte Lelkecske, ezt nem értem..
Megismertem. Mellette vagyok de mindent másként látunk. S ő erős, ural... Jó lenne valaki mellett aki megért.
Beszélgessünk?- kérdte Lelkecske.
Igen .. jó lenne mondta Lélek.
Elindult egy beszélgetés és minden jobb lett, mindenkinek minden jobb lett. Ahogy beszélgettek fény betört a sötétség közé , s minél többet beszélgettek egyre világosabb lett.
A beszélgetések közben Lelkecske érezni kezdte Lélek rezdüléseit, és egyre intenzívebben. Bárhol is volt Lélek ez nem befolyásolta a rezdüléseket. Sajnos ez a dolog egyoldalú volt, Lélek ezt nem érezte úgy, ahogy Lelkecske..
Lelkecske örült is meg fájt neki ez a rezdülés, Bár volt, hogy örömöt élt át a rezdülés által. Telt az idő és egyre szorosabban kötődtek egymáshoz. Megosztották egymással a gondolataikat. Voltak zökkenők az elején, de utána már gördülékenyebben történt minden.
Lelkecske eltelt az örömmel, melyet annyira vágyott. Azt hitte ez már neki nem jár, vagy legalább is nem fogja megtapasztalni. Időnként ő is megérezte annak a MÁSIK léleknek a jelenlétét, de nem akart róla tudomást venni. Egyszerűen ÖRÜLNI akart.
Már minden körülöttük tündöklő fényben áradt . S Lelkecske azt hitte az öröm akár a VÉGTELENSÉGBEN is osztályrésze lesz.
Aztán időnként lettek bajok, de próbálta magát túltenni rajtuk.
KELL , KELL, hogy elmúljon a rossz gondolta. Volt már bőven részem belőle...Most már készülök a sok JÓRA. Erősítette magát Lelkecske..
Lélek meg csak élvezte ahogy Lelkecske körülveszi szeretettel. Neki több idő kellett hogy átérezze mit is kapott ajándékba. Vagy talán fel sem fogta mekkora KINCS Lelkecske...
A rezdülések átszelték az időt és a teret. Az öröm az kölcsönös volt. Egy darabig...
Aztán Lélek beszélni akart Lelkecskével.
Nézd már az elején mondtam neked hogy nem vagyok egyedül..
Az a MÁSIK lélek nagyon nem jó szemmel nézi a mi kettőnk boldogságát és együvé tartozását. Uralni akar és ezt meg is mondta, KIZÁRÓLAGOSSÁGOT akar felettem.
Én gyenge vagyok, szégyellem, de nincs erőm. Nincs erőm dönteni..
Dönteni és lépni valamerre...Erőtlen vagyok, gyenge vagyok, gyáva vagyok..
Iszonyatos erős rezdülések jöttek át az éteren.. rengett minden. A MÁSIK lélek tombolt.
Lelkecske és Lélek megrettentek. Ill. csak Lélek félt.
Lelkecske életében először küzdött, Minden energiáját bevetve felvette a küzdelmet a MÁSIK lélekkel szemben
Hogy lehet egy lelket uralni? Nem is értem - mormolta hangosan Lelkecske..
A lélek az önálló és független, vagy én gondolom csak rosszul??
De a küzdelem értelmetlen volt, értelmetlen. mert Lélek feladta..
Szomorúan, de elment, elment és nem tudni hogy ÖRÖKRE - E...
Most megint szürkévé vált minden. Majd kihunyt a fény.
A rezdülések nagyon megritkultak, majd el is múltak, VÉGLEG..
Megint minden olyan lett mint amikor Lelkecske egyedül volt,.
EGYEDÜL MARADT...
Csend volt, csend mélységes mély csend.
Csend és komoly feneketlen SÖTÉTSÉG.
Messze messze távol, ott, ahol még most is a folyó, a Küküllő lefele folyik.
Segesváron egy magas dombtetőn az erdő szélén, ahol laktak a szászok.
Az erdő alatt, azon a csendes, nyugodt tájon, lakott egy kedves idős asszony, Vilma és a Nagy család.
Boldogan éltek hiszen volt két szép gyermekük az egyik fiú a másik kislány.
Volt ám ott, egy kis gazdaság annyi, hogy abból jutott másnak is.
Vilma kertészkedett, az Anyuka otthon dolgozott és a házigazda Árpád kőműves volt.
Ott laktam én is közel a szomszédban s szinte minden nap együtt voltunk és játszottam a gyerekeikkel, közben amiben tudtam segítettem. Nem sok dolgom volt náluk, de mindig azért bőven megjutalmaztak, úgy értve, törődtek és foglalkoztak velem.
Úgy fogadtak és szerettek mint saját gyermekeiket. Boldog voltam és jól éreztem magam, na de közre, közben adódott egy-egy kis gond.
Az mindig volt, került az ám, s ha nem, akkor csináltam én, hogy jobb legyen.
Na, de mi az, hogy még ellenségem is került.
A kutya, macska nem bántott! A házigazda, ő csak tanított.
A galambok turbékoltak a tyúkok jó sokat tojtak. Na de ám az a vöröskakas közelébe menni, én annyira féltem.
Mérges volt és büszke, ha meglátott, torkaszakadtából kukorékolt s kidülledt fényes szemekkel nézett rám, majd szárnyával dühösen csapkodott. A taraja hatalmas tűzpiros. A csőre mint a bicska, karmai, sarkantyúja éles a sarlóhoz hasonló volt, félelmetes volt. Úgy kapirgált, hogy majd elásta magát.
Egyik nap, amikor átmentem A gyerekek aludtak s a szülők, mint mindig szokás szerint foglaltak voltak és én akkor benéztem a mamához. Vilma a konyhában valami finomat készített és megkért szépen, hogy etessem meg a szárnyasokat, minden elő volt készítve egy lavorban.
Igenis mondtam, azonnal máris intézkedem.
A lavórt a fejem fölé tartottam, azzal tudtam megvédeni magam.
Azzal a hirtelen lendülettel a fejembe borítottam az összes kevertet, rám tapadt mocskos lettem és a tyúkok rám szöktek és csipkedtek. Ijedtemben a kakast fejbe rúgtam, röpködött egy ideig majd vergődött a földön.
Amilyen gyorsan csak tudtam kiszaladtam a tyúk udvarból és visszanéztem a kakas mozdulatlan hevert a földön.
Hatalmat vett a félelem rajtam és ijedten magamba motyogtam, most mi lesz? El kell mondanom a háziaknak, hogy megdöglött a kakas. Attól féltem, hogy szidás nélkül nem úszom meg ezt az egészet.
Előre szaladtam és úgy döntöttem elmondom, hogy mi történt. Úgy is volt a házigazda Árpád még otthon volt a történtek hallatára együtt a helyszínre siettünk, arra meg hát mit láttak szemeink. A kakas él, semmi baj csak az egyik szeme fityeg.
Mosolyogva rám nézett Árpád és kacagva kérdezte. Te jól vagy Gopo? Nem esett bajod? Én szótlan ott álltam és csodáltam a kakast.
Végül én is halkan kimondtam. Igen, a kakas él! Ezennel történetem véget ért.
Nagyon megörültem, amikor megláttam a friss csalánt. Jól belemarkoltam, hogy átjárja a kezemet, és elállította a fájdalmat. Visszafelé pedig teleszedtem a szatyromat és hazatérésemkor megkértem anyut, verjem meg a csalánnal. "Nem érdekel hogy csíp, csak ne érezzek fájdalmat!" - mondtam neki. Elmentünk sétálni az erdőbe anya ott is szedett csalánt. Lefekvés előtt „jól elvert” az erdei csalánnal, amely háromszor annyira csíp, mint a patak parti.
Csak annyit szeretnék, ha javulna állapotom és jobb lenne létem.