Megszólalok Művészeti Magazin

 

 MEGSZÓLALOK 

Nagy Vendel szellemében

 

 MEGSZÓLALOK MŰVÉSZETI MAGAZIN
2024.12. hó – tizennegyedik évfolyam, tizenkettedik szám
Kulturális és szórakoztató folyóirat
Független, és ingyenes havi lap
Alapította Nagy Vendel 2011 - ben , elvi síkon
Szerkesztő: Véghelyi József 
 
*****************************************************
1.Évfolyam: 2011. Alkalmi megjelenések
2.Évfolyam: 2012.  (1-tól a 6. számig)
 3.Évfolyam: 2013.  (1-től a 17. számig)
 4.Évfolyam: 2014.  (1-től a 24. számig)
 5.Évfolyam: 2015.  (1-től a 12. számig)
 6.Évfolyam: 2016.  (1-től a 12. számig)
 7.Évfolyam: 2017.  (1-től a 12. számig)
 8.Évfolyam: 2018.  (1-től a 12. számig)
 9.Évfolyam: 2019.  (1-től a 12. számig)
10.Évfolyam: 2020.  (1-től a 12. számig)
 11.Évfolyam: 2021.  (1-től a 12. számig) 
12.Évfolyam: 2022.  (1-től a 12. számig)
13.Évfolyam: 2023.  (1-től a 12. számig)

14. Évfolyam: 2024. december
 *
A Magazin kérhető saját e-mail címre is.
Fekete – fehér, és színes változatban is megtalálható a Facebookon és a blogoldalakon.
Magazinunk vakok számára is olvasható beszélő programmal, akadálymentes változatban.
A hangos versek meghallgathatók a YouTube oldalon.
A Magazin közvetlen linkje: http://megszolalok.blogspot.hu
*
A  Magazin megtalálható a MEK és az EPA  oldalain az Országos Széchenyi Könyvtár gondozásában a következő linken:
https://mek.oszk.hu/kereses.mhtml?dc_creator=nagy+vendel&dc_title=&dc_subject=&sort=rk_szerzo%2Crk_uniform&id=&Image3.x=0&Image3.y=0
*
Figyelem!
2018. júniustól egy új linken is elérhető a Magazin, azonos, változatlan tartalommal
de megújult külsővel amelynek a linkje:  http://www.muveszetimagazin.blogspot.com
* 
Nagy Vendel eddig megjelent E- könyvei a MEK oldalán kereshetők.
A verses kötetek szintén elérhetők pl.: www.mek.oszk./13500/13542
A  Magazin versei rádióban is rendszeresen hallhatók:
Radio Mozaik Sydney – Ausztralia
*

A szerkesztőség címe:7100. Szekszárd, Csapó Dániel utca 27
E-mail cím: veghelyo@t-online.hu
Telefon: 06-74-315-012 naponta 14:00 órától 17:00 óráig

 *****************************
 MOTTÓ: TÖREDÉKEKBŐL ÁLL ÖSSZE AZ ÉLET EGÉSZE 

 

*****************************************

 SZEMEZGETÉS A TARTALOMBÓL 

 
  1. LECTORI SALUTEM! ÜDVÖZLET AZ OLVASÓNAK!
  2. FELLNER ISTVÁN: KIS EMLÉKEK
  3. ÁRVAY MÁRIA: SZÓKÉPEK
      Megalázás
  4. A VILÁG HÁROM PERCBEN – GONDOLAT MORZSÁK
      Garamhegyi Edit: Múló idő…
  5. VERSEK MIKULÁS ÜNNEPÉRE
      Nagy Vendel  2 vers
      Szilágyi Anita

  6. AUSZTRÁL KAPCSOLATOK

      Ilosvay Gusztáv levelei
  7. ANTOLÓGIA A MAGAZINBAN
      Poór Edit – novella
      Karácsonyfa – fénykép
      Fellner István - vers
      A.K. András – novella
      Resti – fénykép
      Kálmán Ágnes – vers
      Lovag Dáma Nagy Cynthia – video vers
      Demeter Jutka – novella
      Czvitkocics Márta – festmény
      Bognár Papp Irén - vers
  8. BEMUTATJUK  KALOCSA ZSUZSA ÍRÓT
  9. KURUCZ ÁRPÁD: EGY DOBOZ KUTYA
      Novella 
10. ANGYALI TALÁLKOZÁSOK
      Véghelyi Péterné: A jóságról és a jótéteményekről
11. VERSEK KARÁCSONYI HANGULATBAN
      Bartók Ferenc – 2 vers
      Bognár Papp Irén
      Ézsiás László
      Márkus Katalin
      Tóth Enikő Enci
12. BEMUTATJUK SZABÓ ÁGNES FESTŐMŰVÉSZT
13. GUTI CSABA: ÚTON
      Novella
14. NAGY VENDEL ÉLETE VERSEKBEN
      Sorozat (tizenkettedik rész)
      Zsíros Ari - festmény
15. BOGNÁR PAPP IRÉN: RESZELI ISTEN A KÖRMÉT
      Novella
16. VERSVÁLOGATÁSOK
      W. Ábrahám Erzsébet
      Demeter Jutka
      Kálmán Ágnes
      Lovag Dáma Nagy Cynthia
      Szabó Tiborné Gerencsér Hajnalka
      Körmendi Rita
      Bihari Enikő
17. KRIVÁK-MÓRICZ JUDIT: IGAZ MESE LUCIFERRŐL
      Póth Vecsei Mária - festmény
18. GYENGÉD SZERETET RÍMEKBEM
      Bognár Papp Irén - vers
      Demeter Jutka - vers
      Nádas József - festmény
19. MÁRKUS KATALIN: TÉL KOVÁCSOLTA BARÁTSÁG
      Elbeszélés
20. VERSEK INNEN - ONNAN
      Pitter Györgyné Enikő
      Szabó Tiborné Gerencsér Hajnalka
      Szilágyi Anita
      Szőcs Éva
      Krivák - Móricz Judit
21. NAGY VENDEL: PRIVÁT ANGYAL
       Angyal jött a széllel - novella
22. WESSELY GÁBOR. MAGYAR FANYAR 3
      Matricás magyar mese
23. SZERKESZTŐI ÜZENETEK

*****************************************

 SZOLGÁLATI  KÖZLEMÉNY! 

Tisztelt olvasóink, barátaink! Eddig a Magazin minden hónap közepén jelent meg, s ezért a tartalmának aktualitása kb. két hetet csúszott! Például ebben a hónapban a Mikulásról, és egyéb aktualitásokról  szóló versek, cikkek akkor jelentek meg, amikor azok már elmúltak.
Logikusnak tűnik az az elgondolás, hogy a Magazin megjelentetését tegyem át minden hónap elsejére! Tehát 2025 januártól kezdve a lap megjelenését előrébb hozom, hogy ne veszítsen aktualitásából. Egyben kérem az íróinkat, költőinket, hogy
a „Szerkesztői üzenetek” rovatban leírt időpontokat – amennyiben lehet – vegyétek/vegyék figyelembe!
Köszönöm, és tisztelettel: Véghelyi József szerkesztő

*****************************************

 1. LECTORI SALUTEM! ÜDVÖZLET AZ OLVASÓNAK! 

 
Fiatalabb koromban nagyon lassan múlott az idő! Persze sürgettem volna, mert nagyon akartam mihamarabb felnőtt lenni. Idős fejjel már belátom, hogy 

kár volt. Szép

Véghelyi József
szerkesztő

egyenletes tempóban folynak a percek, napok, hónapok, évek és kimondani is szörnyű, de az évtizedek is…! Múlt hónapban tartottuk meg - a még élő osztálytársaimmal - a 60 éves érettségi találkozónkat. Kikérem magamnak! Hiszen nem rég érettségiztünk a Garay Gimiben...!
Már megint december van, szinte egy csettintés és ismét vége van egy évnek.
Amikor még aktív tanár voltam, akkor szoktam mondani néha a szemtelenül fiatal diákjaimnak, hogy: mire vágsz fel? Arra talán, hogy fiatal vagy?
Én is voltam olyan fiatal, mint Te, és leszel olyan idős mint én? No, az már nem biztos! Főleg idősebb korban rohan az idő. Persze tudom, hogy az ing lengési ideje nem változott meg azóta, néha mégis úgy érzem, mintha egyre gyorsuló tempóban rohanna az idő.

 *

Decemberben ha egy kis szerencsénk van, akkor talán hóeséssel is ünnepelhetjük a megszentelt napokat. Ám erre a hektikus időjárásunk miatt  nem mernék nagy tételben fogadni! Az embernek egyszerűen szüksége van a hóesésre, a hóval betakart tájra! A szemet gyönyörköztető látványra, a mindent elborító fehérségre. Az ősz által összehordott enyészet elfedésére. A lélek megtisztulására, a végtelen tisztaságra! A hótakaró alatt ilyenkor a föld is pihen.
Elseje hivatalosan a tél kezdete. Bővelkedik nevezetes eseményekkel, napokkal. Idén december 1-én kezdődik az advent, és 24-én ér véget. December 6-án Szent Miklós püspök liturgikus emléknapját ünnepeljük. A hit védelmezője, a szegények gyámolítója,  évszázadok óta az egyik legnépszerűbb szent. 
A kereskedelmi hálózatok agresszív, hívogató kínálatukkal csábítják a vevőket, meg sem említve a „Mikulás” valódi eredetét. A torzítás már odáig ment, hogy
megalkották a „Télapó” személyét, akinek persze van egy lánya is…( Örök homály fedi, hogy kitől…?). A jó gyerekek csoki – mikulást, a rosszak pedig virgácsot kapnak.
A Krampuszok meg a jóságos Mikulás kísérői, akik elviszik a rossz gyerekeket…, ha vannak ilyenek.
13-án van Luca napja. Igen sok hiedelem és szokás fűződik Luca napjához. A Luca név jelentése latinul fényhozó -  egyébként a Lucifer is azt jelenti!
A Gergely-naptár életbe lépése előtt ez a nap volt a téli napforduló, a világosság kezdete, az év legrövidebb napja és leghosszabb éjszakája, vagyis gonoszjáró nap.
24-én kedden este lesz Szenteste. Utána a Karácsonyi Ünnepek, amely  hivatalosan december 25-e és 26-ára esik.
Előtte sürgés – forgás, egyik boltból ki, a másikba be: kinek milyen ajándékot vegyünk? Sütés, főzés minden mennyiségben. Idegeskedés, kapkodás, hogy az ünnep flottul menjen. Mikor  eljő a Szent Este összeül a család vacsorához, utána ajándékozás.
Sokszor elgondolkodtam azon, ha Jézus születésnapját ünnepeljük, akkor miért magunkat ajándékozzuk meg és nem az ünnepeltet? Számára bizonyára elég volna egy bensőséges, őszinte ima, és hálaadás, azért amit értünk, emberekért tett. Bizonyára azt akarná, hogy szeretetben, békességben töltsük el közösen az estét.
Szomorú, nagyon szomorú, hogy sok embertársunk a karácsony szent ünnepét egyedül, magányosan kénytelen eltölteni. A magány testet, lelket pusztító élethelyzet! Ezekre a kiszolgáltatott emberekre a környezetének fokozottan ügyelni kell, segítsünk feloldani magányuk szomorúságát pár kedves szóval, szimbolikus ajándékkal, és talán egy vacsora meghívás sem lenne felesleges gesztus…
A hónap végén – ha karácsonykor nem ettünk, ittunk  volna eleget – jelentkezik a szilveszter…!
Ám ez már a januári Magazin „hatásköre”!
 

*

Nagy Vendel: KARÁCSONY VAKON...
 
Szenteste fellobban
A gyertyák izzó lángja
Karácsony reggelre is
Kihűl a vaskályha.
Megszületett a Megváltó
Rongyos istállóban.
Jöjj kedvesem,
Ülj az ölembe
Utoljára nézzél a szemembe
Halványuló fényét
Látod-e?
Ezentúl fehér botot veszek a kezembe
Fekete kalapot teszek a fejemre.
 

Szenteste fellobban
A gyertyák izzó lángja
Karácsony reggelre is
Kihűl a vaskályha.
Megszületett a Megváltó
Rongyos istállóban.
Mindkét szemedre megvakultál
Ülsz az ágyon
Várod a karácsonyt
Várod a csodát
Az isteni bárányt,
Hogy újra lásd
Isten szép világát
Akkor majd meglátod
Ki maradt végül a barátod.
 
Szenteste fellobban
A gyertyák izzó lángja
Karácsony reggelre is
Kihűl a vaskályha
Megszületett a Megváltó
Rongyos istállóban.
Kalitkában, hogy enyém maradjon
Legszebbik madaramnak is szárnyát szegem
De ti kedveseim
Drága gyermekeim,
Ha megértetek
Repüljetek
Ti fészket elhagyók
Óvó szárnyaimat kiterítem felettetek.
Az nem sértene
Ha vissza sem néznétek,
De az rosszul esne,
Ha elfelednétek.
 
Szenteste fellobban
A gyertyák izzó lángja
Karácsony reggelre is
Kihűl a vaskályha
Megszületett a Megváltó
Rongyos istállóban
Az ige megtestesült Betlehemben
S a három királyok elindultak,
Fényes csillag vezette őket.
Tömjén füstje lebegett a légben,
Letérdeltek a kis Jézus elébe
Ki elhozta a reményt,
Hitet vesztett embereknek
Az utolsó esélyt.
A mennyben angyalok kara énekel,
Varázsgömböt szorongatsz
Vágyón a kezedben
Csillognak a fények
Álmodozó szemedben.
A megváltás reménye él
Megtisztulni vágyó,
Bűnös lelkedben.
 
Szekszárd, 2016 Karácsonyán...

*****************************************

 2. FELLNER ISTVÁN: KIS EMLÉKEK… 

Amikor gyerek fejjel gondoltam a jövőre, a holnapokra, mindig sütött a nap. Oly egyszerűnek tűnt, csak nyúlni, kívánni kellett. Emlékszem az álmok is édesek, mézzel telítettek, s a reggelek...istenem a tejszagú reggelek...

Fellner István

Elfutott az idő, vagy oly lassú voltam, nem mértem. Csak fogyasztottam? Koptatott padok, első óvatlan lépések. Hol vagytok...s míg keresem…réveteg pillantásom eres kezemre esett.
 - Hess! – mondhatnám, de minek...ül rajtam...nem kér, nem követel, csak jelez. Kinek higgyek, a gyereknek, aki építeni akart? Vagy a kéznek, ami mutat...?
Hmm...emlékezem…az első kézfogásra…Vele…Még most is izzad a tenyerem. Remegtünk, pedig nyár volt...gyermeknyár. Nem felnőttes ...akaró...olyan remegős, félős, kíváncsi...és ártatlan...amilyen soha nem lesz…Egyszer tán, majd ha oltják a lámpásomat...ott  fenn...talán ...
 

Fellner István: Ó TE SZERETET…

válni árvává akkor -

mikor annyian szeretnek

s szeretnének bérbe venni 

- csak kicsit -

leküzdeni mily nehéz

bár lehetnél

ha tehetnéd elszakadva 

e földi jótól 

adni többet többeknek

csendben némán

sokak által kérve...

*****************************************

 3. ÁRVAY MÁRIA: SZÓKÉPEK 

 

Hangulatok, érzések, szóképekkel ábrázolva - egyes szám, első személyben

 

Megalázás

 
Szemtől szemben állok valakivel.
Egy személlyel, akit egy perce sem ismerek.
Orvos az illető.
Kérdéseket tesz fel.

Árvay Mária

Ez természetes.
Igen ám, de faggat, nyaggat.
A magánéletemben vájkál!
Tolakodó.
Tapintatlan.
Mire kíváncsi?
Ami nekem fáj, lehet, másnak nem okoz bánatot.
Megaláz, megszégyenít.
Úgy érzem, eltapos, megtipor!
Magas lóról beszél hozzám.
Példálózik másokkal.
Összehasonlít más ember tetteivel.
Kioktat.
Lekezel.
Felsőbbrendűnek mutatja magát.
Osztja az észt - bőkezűen.
Hol vagyok én hozzá képest?
Valahol lent.
Elbújni volna jó.
Nincs hova!
A Föld sem nyílik meg.

 *

Megszólalni is nehéz.
Leblokkolok.
Az agy nem segít gondolataimat összeszedni.
Tompultságot érzek.
Fáradt vagyok.
Hagyjon már békén!
Elegem van!
Mikor lesz már vége?
Szerencsére, könnyek nem szöknek a szemembe.
Sebeket nyalogatni ráérek otthon, a szobám magányában.
A pofon is tud fájni - de nem azt kaptam.
A szavak is tüskék.
Belém fúródnak, és nehezen jönnek ki.

 *

Ez így nem állapot.
Miért bánt és szégyenít meg?
Ő is csak egy ember a sok közül!
Szerencsére, nem vagyunk egyformák!
Mégis, miért érzem magam ilyen borzasztóan?
Nem tudom kerülni az ilyen helyzeteket.
Akkor mit tegyek?
Később, már nyugodtabban, végig gondolom újra az egészet.
Lejátszódik bennem ismét az egész.
Most is fáj és megrendít.
Mégis, valami megváltozik.
Én is vagyok valaki!
Nem hagyom, hogy fölém kerekedjen!
Azt akarom, hogy emberszámba vegyen!
Tehát?
Nem blokkolok le!
Ráveszem az agyamat, hogy segítsen gondolkodni!
Nem hagyom, hogy a lelki pofonok megbénítsanak!
Kinyitom a számat és kifejezem nemtetszésemet!
Véleményem nem hagyom titokban!
Felveszem a kesztyűt!
Akkor talán később nem fog így fájni!
A tüskék nem szaladnak olyan mélyre!
Elmondom, ha megbánt.
Közlöm vele, mit érzek.
Tudja meg!
Igyekszem, hogy ne sértsem meg, nem ez a cél.
Az érzéseimet, gondolataimat kell közvetítenem - dióhéjban!
Lesz mindehhez erőm?
Remélem.
Utólag könnyen okoskodok!
Mégis, muszáj tovább lépnem!
Bátorság!

*****************************************

 4. A VILÁG HÁROM PERCBEN – GONDOLAT MORZSÁK 

 

 Garamhegyi Edit: Múló idő… 

 
Életünk egyetlen jelenvaló pillanat – írta Karinthy Frigyes. Kell valami különleges alkalom arra, hogy az ember ilyeneken gondolkodjon, az biztos. A vaskos humorú írónak például egy életveszélyes műtét adott erre apropót, és érlelte meg benne a felfedezést, hogy minden, amit maga előtt tologatott, időskor, betegség, halál, bármi, amivel mindannyian számolunk, mindannyian a jövőben számolunk csak vele, de nem akkor lesz.
A jelenben lesz.

Garamhegyi Edit

Mert igeidők csak a nyelvtanban léteznek, a valóság azonban most történik. Mindig most. Legfeljebb amikor magunk mögött hagyjuk, nagyvonalúan múltnak nevezzük. Pedig jelen volt. Trükkös dolog az idő. Életünk egyik tengelye, létünk egyik kiterjedése. A legkönyörtelenebb társunk, mégis tud gyengéd lenni, amikor befedi porszemeivel az elszenvedett veszteségeinket, vereségeinket. Mindent meggyógyít – azt mondják. Valójában persze felejteni segít gyógyítás helyett, hiszen sosem áll meg, hanem óráról órára ránk hordja a történéseket. Napjainkban pedig már mások életének történéseit is, hiszen közösségi oldalakon és egyéb hírplatformokon ezek már a mi bőrünkre is lerakodó hordalékok.
És nyilvánvalóan igaza volt Einsteinnek is: csak az eszközök érzékelik egyformának a perceket, mi, érző lények néha úgy járunk vele,  mint a hirtelen feltámadt széllel: közelítünk egy óriásplakát felé, lépésről lépésre egyre több betűt, képrészletet tudunk befogni a tekintetünkbe, majd egyszer csak az egészet letépi egy viharos széllökés, az arcunkba fújja, ránk tapad, megformázza a testünk sziluettjét, olyan elemi erővel csap le ránk, hogy még önmagunkat sem látjuk, majd egyszerűen odébbáll, és mi már csak a csirizes fehér foszlányokat látjuk szanaszét magunk körül.
Mert valami baj van az idővel. Az események, kirándulások, utazások, születésnapok megélésével. Valaki ellopta belőle a legszebb részeket. Minden gyorsabb, minden úgy múlik el mellőlünk, mint egy tüsszentés. Persze tudom, hogy a percek nem változtak. Tudom, hogy a napok sem rövidültek meg, talán csak sokkal több dolog van bennünk egyszerre, és elveszítettük a képességet arra, hogy egy dologra figyeljünk, Hogy megéljük a percet, az órát, a napokat úgy, hogy csak egy dologra koncentrálunk. Egy emberre, egy utazásra, egy érzelemre, egy társaságra.
És ez baj.
Mert hát, tudjátok, ez az a perc, ami örökké a jelenben, velünk van, és történik. Ha otthon nézegetjük a képeket, akkor már az múlt. És csak akkor jelent valamit, ha amikor történt, valóban ott is voltunk. Egészen ott. Ha megnéztük a szemünkkel is, nemcsak a telefon képernyőjén keresztül. Sosem a jövő fog elfogyni, azt még elbírnánk valahogy. A jelen fog elfogyni, és ez baj. Higgyünk Karinthynak. Tudta, mit beszél. 

*****************************************

 5. VERSEK MIKULÁS ÜNNEPÉRE 

 
Nagy Vendel: MIKULÁSRA VÁRVA
Szent Miklós névnapján...
 
Ha jó voltál ma,
Jókedvű és vidám,
Nem morcos és nem dacos,

Ha hiszed még
Felnőttként is titkon,
S várod a csodát,
Ajándék jár Neked,
Nem aranyos virgács.
Ma este még
Hozzád is eljöhet
Egy elképzelt
Várva várt
Magadnak kitalált
Jóságosan vidám
Mikulás.
 
2017. 12. 06.
 

*

Nagy Vendel: MIKULÁS, MIKULÁS...

 

Mikulás, Mikulás,

Csudálatos

Látomás.

Rőt ruhája

Piros bodor,

Ősz szakálla

Fehér fodor

Édes, puha

Vattacukor

Hajlott hátán

Teli puttony,

Csizmája kopog,

Talpa alatt

Friss hó ropog.

Versért, dalért

Cukrot ad.

Ajándékot

Osztogat.

Imádságért

Simogat.

Szánkó szárnyán

Libben Ő,

Jövőre is

Újra jő.

 

Szekszárd, 2016 december 6. Mikulás napján

…………….

 
Szilágyi  Anita: Mese Lappföldről
 
Télapónak most nagyon sok a dolga
Ajándékkal puttonyát telerakja
Egész éjszaka csomagot készített
Meg szeretne lepni minden gyermeket

Lappföldet vastag hópaplan takarja
Hogy fog így útnak indulni éjszaka?
Szól a manócskáknak segítsenek neki
Szánjára világító csengettyűt szerelni
Nyolc rénszarvassal repíti szánját,
Elől fut Rudolf a leggyorsabb rén barát,
Ho- ho - hó, gyerekek! Készüljetek érkezem!
Csizmátok kifényesítve ablakban legyen,
Meg is érkezett gyerekvárosba
Bekopogtatott botjával kivilágított házba
Lett a lurkókban nagy izgalom
Télapó az ajtóban!- harsogott a vigalom
Szép Estét kívánok kicsi nebulók!
Van szabadhely nálatok Manók?
Igen, igen, buzgalomba voltak a gyerekek
Télapónak rögvest széket kerestek
Télapó kérte mondjanak szép verset
Csomagot csak után kereshet
Mondtak is verseket, szépen sorban,
Cukrot, csokit, kaptak azon nyomban
Elköszönt a Télapó még sok helyen várják
Gyerekek köré szaladtak marasztalni akarták
Miklós bácsi ölébe örömmel bekucorodtak
Szakállát jól meghúzták, bundáját felborzolták
Irgum - burgom! Huncut nebulócskák
Morcogott Télapó! Vigyázzatok csalafinták!
Viszlát gyerekek! Egy évig jók legyetek!
Ho - hó, repült a szán nyolc szarvassal sebesen
Felmásztak a fára Télapónak, úgy integettek,
Pityeregtek elviharzott a szán szomorúak lettek,
Fehér szakállú Télapótól kaptak sok ajándékot,
Virgács helyett óriás mosolyországot.

*****************************************

 6. AUSZTRÁL KAPCSOLATOK 

    Ilosvay Gusztáv levelei

 Adásnap: 2024 11 17

 

Élőben a Erzsébet otthonból. Végre 5 év után egy nagyon sikeres, fergeteges élő adást csinálhattunk. Az adás íze hangulata annyira más!Rém élveztük. Garamhegyi Edit brillírozott a kommunikáció témában. Jövő héten folytatjuk. Támogasd barátainkat a Meseszó Egyesületet és a Megszólalok Internetes Magazin oldalát! Értéket fogsz találni. Ha tetszett az adás, ne feledd megosztani barátaiddal és a rokonokkal! Köszönjük!

www.radiomozaiksydney.com.au

*

 

Adásnap:2024.11.24

 

A mai adás az egy olyan hét után született meg ahol az események úgy pörögtek mint a motolla. Hihetetten hét után vagyunk. 17 én Erzsébet Bucsu. 22 én Piri József emlékest, Szombaton Hamoni vacsora Sydney egyik kerületében, s ma élő adás a rádióban. Nem panaszkodom de egy biztos az élet így karácsony táján felpörög. Ugyanakkor rengeteg a téma, események, ünneplések, megemlékezések sokszor egymás hegyére halmozódva jelennek meg a stúdiónkban, az embernek csak úgy pörög a feje tőle. Különleges figyelmet érdemel a Magyar iskola igazgatónőjével folytatott beszélgetésem ahol nagyon szépen elmondja, mit tenne ha volna egy varázspálcája és varázsolni tudna. Itt buzdítok mindenkit aki hallja ezt az adást, hogy tevékenyen vegyen részt abban, hogy Peredi Blaskó Csillával működjön a „varázsereje”. Garamhegyi Edittel volt egy remek beszélgetésem a kommunikációról ami nekünk egyébként is szívügyünk. Természetesen ezt még folytatjuk jövő héten. Ne feledd barátainkat Meseszó Egyesület ahol a szebbnél szebb népmeséket hallod ( meseszo.hu), és a Megszólalok Internetes Irodalmi magazin amit már vagy 14 éve követünk. Értéket találsz benne. Ha tetszett az adás ne feledd megosztani másokkal. Köszönjük!

www.radiomozaiksydney.com.au

*

 

Adásnap:2024.12.01

 

 Érdekesen alakult a mai program. Valahogy mindig organikusan jönnek a gondolatok, hozzászólások. Nimsz Zsuzsanna, egy régi KCSP ösztöndíjas (nagyon tehetséges volt) esküvők szervezésével foglakozik és egy nagyon érdekes beszélgetésem volt vele a mai házasulandók szokásairól, kívánalmairól, mi a lényeg és mire koncentrálnak. Számomra egy egész új nézőpontot nyitott ki és bevallom a végén egy kicsit elszomorodtam, hisz azt láttam, hogy a mi korosztályunk valahol valamit nem jól csinált. Azokat az értékrendeket, amiket minekünk átadtak az elődeink nem sikerült, vagy csak részletében sikerült átadni ennek a generációnak. Hallgass bele, kíváncsi volnék a véleményedre. Szélmalom harc amit folytatok vagy a rermény hal meg utoljára? Természetesen rengeteg más érdekes témával foglalkoztunk, rengeteget vitatkoztunk Garamhegyi Edittel, aminek csak a töredéke jutott el hozzátok, de az is igaz, hogy ezekből az eszmecserékből lesznek a jövő programjai. Ne feledd vannak barátaink, így a Meseszó egyesület és a Megszólalok internetes magazin. Ők ketten azokat az értékeket képviselik, amiket mi is támogatunk. Ha tetszett az adás, kérlek osszad meg a többiekkel, barátokkal, rokonokkal és a következő szomszéddal. Köszönjük.

www.radiomozaiksydney.com.au

*****************************************

 7. ANTOLÓGIA A MAGAZINBAN 

 

Poór Edit: Palika karácsonya  - novella

 
Ez a történet az 1950 – es években játszódik, amikor nagy volt a szegénység az emberek között. Nem mindenki ünnepelhette méltón a karácsonyt. Az is nagy dolognak számított, ha valaki tudott fenyőfát vásárolni. Szaloncukorra csak a felső, gazdag rétegnek jutott. Többnyire, akinek lehetősége volt rá saját készítésű cukorka díszítette a fáját. Egész évben gyűjtögették a kis színes papírdarabkákat. A gyűrődést a körmükkel simogatták el. Cukorból, eszenciával különböző mázat készítettek, amit fél krumplik belsejébe öntöttek, mert ez adta a formát. A kicsit tehetősebbek kakaó porból is csináltak édességet.

Poór Edit

Palika, olyan nyolc – tíz éves lehetett. Édesanyja, Sárika a gyárban dolgozott, három műszakban. Egyedül nevelte fiát, mert a férje otthagyta őket. Szegénységben, de tisztességesen éltek egy nádfedeles, kis vályogházban.
Közeledett a karácsony ünnepe. Megszokták, hogy nincs fenyőfájuk, sem cukorka. Szép csendben imádságosan ünnepeltek, nagyon szerényen. Előfordult, hogy valamelyik szomszéd vitt át nekik egy kis kalácsot, vagy egy tányér süteményt.
Az iskolában már tanítási szünetet tartottak. Palika édesanyja dolgozott és csak kora délután ért haza. A fiú szeretett a piactéren lófrálni. Nézelődött és sóvárogva nézte a sok fenyőfát. Imádta az illatát, gondolta néhány letört ágat összeszed. Örömöt szerez vele majd édesanyjának. Beleteszi a vázába, ahogy ilyenkor szokták, legalább az illata töltse be a pici szobájukat.
– Hé, te! – mordult rá az eladó.
– Én csak… – próbált könnyes szemmel válaszolni a fiú, de belefojtotta a szót az eladó.
– Takarodj innen, te mihaszna!
Egy középkorú férfi, aki épp fát vásárolt, fültanúja volt. Végig nézett a fiún és látta, hogy kopott nadrágja alól kivillan a bokája. Kezében egy letört ágat tart, majd leteszi és arcát törölgetve elindul.
– Várj fiam! – szólt utána.
Megsimogatta a fejét és leguggolt hozzá.
– Hogy hívnak?
– Palika vagyok.
– Mire kell neked a letört fenyőág?
– Tetszik tudni, nekünk még sosem volt karácsonyfánk, de ilyen kis letört ágat a vázába szoktuk tenni, hogy az illata betöltse a szobánkat.
– Értem Palika. Hát most lesz egy egész fenyőfa a szobátokban – válaszolta kedves mosollyal az arcán és kezén fogta a fiút.
A kisfiú, csak nagy szemek meresztett rá és nem értette.
– Gyere velem, nézd csak itt vannak olyan kisebbek, amit elbírsz hazáig. Válassz egyet, melyik tetszik neked?
Palika csak nézte és meg sem mert szólalni. A férfi több fát is megmutatott neki, amik szép formásak voltak.
Észrevette, hogy az egyiknél különösen felcsillant a gyermek szeme.
– Látom ez tetszik neked, igaz?
Palika csak bólogatott.
– Akkor ez, az én karácsonyi ajándékom neked Palika.
A fiú továbbra is nagy szemekkel nézett rá és óvatosan nyúlt a fáért, szinte el sem hitte. Majd hirtelen megszólalt.
– Angyalnak tetszik lenni?
– Nem, nem vagyok angyal. Ha az lennék, nem létezne szegénység. Boldog Karácsonyt fiam!
– Köszönöm szépen – mondta örömtől duzzadó arccal Palika.
Szinte szökellve vitte hazáig az első fenyőfájukat.
– Hogy meg fog örülni az én anyuskám ennek – gondolta magában.
Eközben a férfi választott magának is fát.
– Kérem! – szólt az eladónak.
– Igen uram?
– Számolja össze nekem a két db fát.
– Azonnal.
Az eladó elcsodálkozott a férfi viselkedésén, de nem szólt egy szót sem.
– Micsoda csodabogár ez? – gondolta magában.
 
Palika hazaérve látta, hogy édesanyja már otthon van.
– Anyuska! Anyuska! – nézd milyen szép fenyőfánk lesz.
– Jaj, te gyerek! – hát honnan van ez? – csapta össze a kezét a meglepetésétől.
– Anyuskám, képzeld találkoztam egy angyallal és ő adta nekem karácsonyi ajándéknak.
– Palika! A mindenedet, hát ne tréfálkozz már velem!
– Tényleg! De, amikor megkérdeztem tőle, hogy angyal – e, nem vallotta be.
– Mit mondott neked?
– Valami olyat, hogy ha az lenne, akkor nem lennének szegények, vagy ilyesmit.
– Na, most aztán mesélj el nekem mindent töviről – hegyére – kérte az édesanyja.
A kisfiú már örömmel beszélt nem mindennapi kalandjáról. Sárának, könnybe lábadt a szeme, hogy vannak még ilyen jó emberek és látva gyermeke boldogságát.
 
Palika a szomszédoknak is elújságolta a hihetetlen történetét. Mindenkit meghatott ez az odaadó szeretet Marika néni vitt át egy pár szem általa készített cukorkát, hogy legyen a fára mit tenniük. Judit néni a kalácsukból adott. Terike néni egy tányér süteményt tett az asztalukra. Ilonka néni a fia kinőtt ruháiból válogatott. Szépen becsomagolta selyempapírba, hogy a karácsonyfa alá is kerüljön ajándék.
A kisfiú színes papírból csíkokat vágott, majd összefűzte lánc szerűen és a fenyőfára tette. Az édesanyja némi megspórolt pénzéből vásárolt fiának ajándékba egy kis műanyag autót, amit becsomagolt, majd betette a fa alá.
Szenteste meghitten énekelték együtt, a fenyőfa mellett a Mennyből az Angyalt. Palika alig várta, hogy kibontsa az első ajándékait.
– Látod anyuska, hogy szeretnek minket az angyalok? Ilyen boldog karácsonyunk még soha nem volt.
– Igen, kisfiam! Nagy az Úr kegyelme – válaszolta, és könnyek között ölelték át egymást.
 

ÁLDOTT, BOLDOG KARÁCSONYT!

Debrecen, 2023. 11. 10.

…………

……………

 
Fellner István: EMLÉKEZNI…/halottainkra/

lobbanó gyertyafény,
lecsorgó viaszréteg
elcseppen mint múló élet,

keresztrengeteg,
benne, bennem újra él a fényben -
tündöklő, örök,
halomban, csokorban a részvét -
lassan lépdelő emlékezet,
évente kézen fog, belenéz szemeimbe
keresve könnyeim,
száraz árkain a tegnap
felhőin ül a mosoly,
lehajtott fejemben vagytok mind,
s mint szálka a kézben - ha érinti -
fejfát, belém fészkeli,
arcotok redőit,
oly mélyen oly mélyen -
örökre...
 
2015. október

……………..

 

(A.K. András.)

A karácsony szelleme

Tibor a nagyapa falúvégi vályog házában fellépet arra a rozzant sámlira, melyen még nagymamája ücsörgött anno. Az recsegve tiltakozott a ránehezedő súlytól. A már jó előre a mestergerendára feltekert és odarögzített hurkos kötelet megfogta két kézzel és a nyakára illesztette, mikor megcsörrent a telefonja. Nem akart foglalkozni vele, de a falitükörben, ahol anno a nagyapa borotválkozott mindig, annak az egyik szegletében meglátta a kijelzőt egy pillanatra. Pista az. Végül is mit számít öt perc az életéből, amit éppen eldobni készül. Leszállt a rozzant valamikori ülő alkalmatosságról és felvette a telefont. Pista mindig csak akkor hívja, ha komoly baj van.

Most is az van, de ő erről nem tudhat.

A.K. András

– Mond Pistám.

– Szia. Szégyenlem a dolgot, hogy pont most van szűkségem

 rád, de baj van. Kérlek segíts.

– Semmi gond, erre vannak a barátok. Amúgy is mindenki kímélni akar már két hete, pedig nem engem temettek el.

– Tényleg nagyon sajnálom, de most szükségem van rád.

– Mi történt?

– Balesetem volt, mindkét lábam szilánkosra tört.

– Szilvia és a gyerekek?

– Ők rendben vannak. Egyedül ugrottam el kenyérért és az egyik kanyarban durrdefektem volt. De szerencsém volt mert túléltem.

– Miben segíthetek?

– Holnap lesz a karácsonyi ünnepség a kórházban. Szilvi azt mondta, ha megkérlek rá, akkor a kezeimet is eltöri. De senkit sem tudok felhajtani huszonnegyedikére.

– Értem. Miért is akarta eltörni Szilvi a kezeid?

A vonal másik végén kis csend, majd egy hatalmas sóhaj.

– Nem is tudom, hogyan kezdjem. Szóval bevállaltam a karácsonyi ünnepség leszervezését.

– Igen, ezt már mondtad. Nem értelek még mindig miért olyan nehéz kiböknöd.

– Haver, esküszöm, ha lenne más lehetőségem nem kerestelek volna meg. – Ismét egy súlyos sóhaj, Tibor érezte barátja hangján most nagyon nehéz neki. – A Petőfi gyermekkórházban lenne. Te lennél a télapó.

Sokáig hallgattak mindketten, majd Tibor törte meg a csendet.

– Rendben. Vállalom.

– Biztosan menni fog?

– Gondolom nem egyedül vállaltad be.

– Jól gondolod, lesz két krampuszod. Jankát ismered vele nem lesz gond, viszont Évára fel kell készítenem téged. Kicsit nehéz eset.

– Nem lesz gond.

– Akkor bevállalod mind a három napot?

– Karácsonyról volt szó.

– Természetesen, ha nem megy akkor keresek azokra a napokra mást.

– Nem kell. Semmi gond, menni fog.

– Most jön a neheze. Idén mi vállaltuk el az égési osztályt is. De ezt majd lemondom.

– Nem kell.

– Biztos?

– Biztos. Nem vagyok már gyerek. – Akaratlanul is a gerendáról vészjóslóan lefelé lógó hurkos kötélre nézet. – Nem lesz semmi gondod neked meg Szilviának,  minden rendben van.

– Tudod jól, nem kérnélek, ha lenne más választásom.

– Pistikém. Semmi gond, rendben leszünk. Hol találom a télapó gúnyát?

– Ha bemész, keresd Husztai főorvost, nála van. Mond én küldtelek.

– Arról az Éváról mesélj kicsit, mi vele a gond.

– Kicsit önfejű és túlzottan is direkt. Közmunkára ítélték mert megtépett egy őt igazoltatni akaró rendőrt.

– Hoppsza, a kis vadóc. Düh kezelési problémák?

– Nem. A zsaru visszaélt erősen a hatalmával, legalábbis csak próbálkozott és két foga bánta.

– Már most szimpatikus. Rendben majd megtartom a távolságot. Nem lesz gond.

– Köszönöm szépen, de tényleg. Annyira jó tudni, hogy az ember számíthat a barátaira.

– Hol vagy? Meglátogatnálak.

– Szükségtelen, így is kivan a személyzet az állandó népvándorlástól. Legalább te kíméld őket.

– Jó, akkor, ha vége hová vigyem a gúnyát?

– Vidd el Szilvinek.

– Jó, akkor, ha lement a buli átdobom a cuccod.

– Arra készülj fel, hogy lehet megkérnek más osztályok is. De ez legyen a ti döntésetek. Ebbe én nem akarok beleszólni.

– Ez mit jelent?

– Tavaly január elejéig jártuk a várost a csajokkal.

– Szilvi nem volt kiakadva?

– Nem, ő volt az egyik krampusz. Idén nem tudta vállalni az ikrek miatt.

– Egyszer a nagy jótékonykodásba fogsz elveszni. Rendben. Akkor, ha lement az őrület keresem Szilvit.

Huszonegyedikén reggel nyolckor már a főorvosnál volt Tibi. Az komolyan elcsodálkozott rajta, nem őt várta hanem Pistát. Nem is tudott Pista balesetéről. Viszont Tibi miatt aggódott egy kicsit. Alig két hete temette el a családját. Feleség, két gyermek, ház, kutya, macska meg minden odalett egy tűzben. Itt a Petőfiben próbálták életben tartani a gyerekeit, napokig küzdöttek az életükért. Azt hitte teljesen össze fog omlani Tibor. Most mégis bevállalta barátja helyett ezt a feladatot.

– Rendben Tibor. Akkor legyen, de ha úgy érzi nem megy csak jeleznie kell.

De ment neki. Lement a karácsony, majd a másnapja is. Karácsony harmadnapján mentek az égési osztályra. Az ajtóban megbicsaklott Tibor térde. Krampuszai, Janka és Éva kapták el, el ne essen. Kicsit megtorpant, majd erőt vett magán és elindult befelé. Maga is meglepődött rajta, de újév harmadnapjáig folyamatosan hívták hol az öregek otthonába, hol a gyermekotthonba, hol a vakok bentlakásos iskolájába. Janka csak harmincadikáig vállalta, viszont Éva végig vele maradt. Maga is meglepődött rajta, de mintha megkönnyebbült volna. Januárban visszavitte Pisti mikulás jelmezét Szilviának. Lebontotta a mestergerendáról a hurkos kötelet, ami a kályhában végezte.

– Nem gondoltam volna, hogy beugrasz Pistit helyettesíteni.

– Ugyan már, ez természetes.

– A te esetedben cseppet sem az. Azért köszi, igazán jól esett. Bejössz hozzá a kórházba?

– Nem hiszem, hogy örülne neki. Tudod, hogy nem szereti a felhajtást.

– Momentán Pisti kómában van. Nem fogja zavarni semmi.

– Mi történt?

– Azt hittem tudod, balesete volt.

– Persze, hogy tudom, ő maga mondta el szilánkosra törtek a lábai.

– Te miről beszélsz? Mikor mondta neked ezt?

– Huszonharmadikán pontban este nyolc órakor hívott és kért meg hogy ugorjak be helyette. Mert durrdefektje volt egy kanyarban.

– Tibi, ő nem hívhatott téged este nyolckor. Mert fél nyolckor történt a baleset és egy órán át csak azon dolgoztak, hogy kiszedjék a kocsiból. Azóta nem tért magához.

– Nem. Ő hívott és még azt is mondta, hogy nem mert megkérni. Mert akkor te a kezeit is eltörted volna.

– Abban biztosak lehettek, hogy megtettem volna, ha megtudom mire kér téged két héttel a családod temetése után. Hidd el nekem nem ő volt az, már csak azért sem mert a telefonja is ripityára tört.

Tibor elővette az övét és a hívás listában visszakereste. Tizenhat percig beszélt Pistivel. Szilvi ledöbbent, hiszen a saját szemével látja, mégis tudja ez nem lehetséges. Ugyanakkor alig két órája tudta meg a baleset okát ő is. Durrdefekt! Erről Tibi semmiképpen sem tudhatott! Akkor csörrent meg a telefonja, a kórházból hívták, Pisti magához tért. Igen, gondolta Szilvia, csoda történt. Egy karácsonyi csoda!

*

Két év telt el. Tibi és Éva barátok lettek és azok is maradtak. Semmi több. Most ott álltak mindketten egy teljesen leéget ház mellett, a telket másfél méter magasan felverte a gaz.

– Miért hoztál ide?

– Innen indult minden. Ez volt az otthonom valaha.

– Mi történt?

– Senki sem tudja, a tűzoltók sem. Csak egyszerűen megtörtént.

– Miért mutattad meg nekem?

– Azt mondják nincs férfi-női barátság.

– Te most randira hívsz?

– Valami olyasmivel próbálkozom, igen.

– Itt volt már az ideje.

 

 Vége...

…………..

 

Kálmán Ágnes: Könnyes vallomás
 
Könnyek peregnek arcomon,
Emlékezem... úttalan utakon,
Lábam bukdácsolva haladt,
Fogtad kezem, adtad vágyamat

Imában fonódtak könnyeim,
Vergődésemben szakadt sóhajaim
Térden esdekeltem fájdalmamban,
Ott voltál, reményben, vigaszban

Utolsó percben tártam kezem az égre,
Abban az érzésben, hogy most itt a vége
A fájdalom szaggatta lelkemet, tépte,
Kitártam karomat fel a magos égre

Bánattól szakadva, oldottad kínomat,
Hátamra súlyait tornyozta a bánat
Levetted mindet, mi gyűlt halomba,
Lassan, hajlottan indultam utamra

Halkan kértem, sóhajom lebbent,
Nem a cifra, hiú gazdagságért
Keservemben terhek enyhítéséért,
Hogy bírjam az életet viselni még

Egy esti órán, túlcsordult a bánat,
Halkan szóltam, mit adott az élet
Végére érve megszólított angyalod,
Mint, mikor embertársadat hallod

Ne félj! Isten küldött hozzád.
Nem bírja nézni a szenvedésedet
Ő éli a saját életét, te éld a tiedet!
Így szólt az Istentől jött üzenet

Nyugalom jó érzése áradt bennem,
Éreztem akkor Isten levette a terhem
Soha nem tért vissza e bánat érzése,
Isten gyermekemet tenyerébe vette

Évek teltek, újra jöttek gondok,
Terhek, amitől az ember összerogy.
Nincstelen lettem, mert szerettem,
Nem volt helyem a földkerekségen

Mint kivert kutya bolyongtam,
Bánat, s halál villant nyomomban
Vállamnál két barnaszárnyú angyal,
Isten, nem hagyott halni a bánattal

Szomorú lelkem otthonra vágyott,
Hol nem törli cipőjét belém az átok
Esteli órában, könnyekbe fúltan,
Láthatatlan kéz simította hajam

Telefoncsörgésre ébredtem másnap,
Isten által hívott - igaz baráti hang.
Lett otthonom, saját fedél fejem felett,
Beteg lelkem lassan gyógyulni kezdett.

Hálát adtam, ahány csillag az égen,
Istenemnek megköszönve mindent.
Mindig adta, ha nem is kértem,
Mikor látta, bánat emészt engem.

Ma jött egy villanás, egy felismerés,
Könnyem eredt, s lelkem kinyílt
Hálás szívemet tártam az égnek,
Atyám, én mit tehetek érted?

 

2023.12.01.

Minden jog fenntartva!

………………

 

Dáma Lovag Nagy Cynthia video-verse
József Attila : Tél - megtekintése a YouTube-on
 
https://youtube.com/shorts/EKLixDh5o00?si=ZZEbveHS7w-Kei6k

………………

 

Demeter Jutka: Az utolsó alkalom

 
Amikor utoljára együtt sütögettünk, karácsonyra készülődtünk. Anyám, akkor már közel kilencven éves volt. A korábbi években sürögtünk, forogtunk, ünnepi vacsorára vártuk az unokákat a családot. Csillogó díszek között, mézeskalács illatozott a fenyőn.
De akkor úgy alakult, hogy kettesben töltöttük az ünnepeket, ezért ráérősen készülődtünk. Beszélgettünk miközben pirultak a pogácsák a sütőben. Vidám és szomorúbb, régi ünnepeket idéztünk.

Demeter Jutka

- Régen nem volt még szokás a karácsonyfa. – Mondta anyám.
- Hát, hogy volt?
- Csak valami ágat hoztunk be, a pattogatottkukoricát felfűztük, azzal díszítettük. Éjfélimisére mentünk, hidegben, nagy hóban.
- Én emlékszem a fenyőillatára, a gyertyák fényére és a pattogatottkukoricafüzér még gyerekkoromban is szokás volt. – Igen.
- Soha nem vettem észre, hogy került a karácsonyfa a szobába, egyszer csak ott állt. Olyan titokzatos és szép volt. Még arra is emlékszem, hogy egyik évben, apu felkapta a fát és kiszaladt vele az udvarra, én fel se fogtam mit történt.
- Bizony. Kigyulladt a fenyőfa a gyertyáktól. Nagyon kellett vigyázni.
      - Az is ilyen tájban történ, hogy mind a sparhelt körül ültünk a   konyhában, vacsora előtt. A bátyám a tűzhely mellett is fázott:
 „Olyan hideg van itt. Nagyon fázok.
„Meleg van, mindjárt átmelegszel „-mondtad neki.
„Fázok” – mondogatta egyre, és valóban reszketett.
- Kintről jött, talán szánkózott, biztos átfázott.
- Kislány koromban is nagyon szerettem. Emlékszel? Én kétségbeesetten ölelgettem, sajnálgattam. Annyira aggódtam érte, hogy még el is sírtam magamat, de azt senki nem tudta, hogy miért.
Hallottam, hogy a bátyámat mindenféle csínytevéseiért megszidtátok, eleven fiú volt, mint minden kamasz. Én összeraktam a fejemben, hogy most kapja a büntetést a Jézuskától és valami szörnyű fog vele történni, azért reszket.
Anyám elnevette magát, aztán igaz meséket mesélt, emlékezett.
- Nagy telek voltak akkor, de lánykoromban még nagyobbak. Az esküvőnk előtti éjjel is nagy hó esett.  Reggelre apám holtan feküdt, - mesélte anyám, már nem először.
- A pap azt tanácsolta, hogy most már tartsuk meg az esküvőt, csendesen. Nem lehet lemondani, a sok vendég vidékről is érkezett. Sütöttek főztek. Hát megtartottuk.
Szegény Józsi, /anyám első férje, / akkor már nem élt, amikor egy év múlva, 1942, decemberében, 24-én, Marika megszületett. /legidősebb nővérem. / Hét évig voltam özvegy, aztán hozzámentem apátokhoz…
Anyám átélte a háborút a forradalmat a nélkülözést. Mill pengőt. Hosszú élete volt. Többször mesélt a régi időkről.
Apánk sokkal előbb meghalt. Amikor még élt, akkor meg nem kérdeztem. Aztán már nem volt kit kérdezni. Így szinte csak annyit tudok, amennyit a kettőjük csendes beszélgetéséből néha meghallottam. Valószínűleg nem is szeretett beszélni a
nagy nyomorról gyerekkorában, amikor még Erdélyben élt. Tíz éves korában került Magyarországra. Több évtized után látogathatta meg az ott maradt családját, a meghívó levelet bekellett mutatni a hatóságnál… „erősen szeretnénk, ha eljönnétek hezzánk…” írták a levélben az ottaniak.
- Emlékszel?  Sokszor így kiáltott, amikor hazaért a gyárból: „Gyerekek! Madárlátta kenyér” - és elővette a megmaradt ebédjét.
„Mit meséljek ma este?” – kérdezte. - A „Vitéz Viktor hetet egy csapásra”, kiabáltuk kórusban, mert azt szerettük a legjobban, hogy nem csak mesélte, de szinte el is játszotta a mesét.
- Nem volt iszákos, de néha megivott egy konyakos kávét, akkor jó kedvében még felnőtt korotokban is elmesélte a „Kőlevest”.
Új év napján, anyámmal még összekoccintottuk a pezsgőspoharainkat…
Közhelynek számít, de nem az. Mindenki addig él, ameddig akad egy ember, aki emlékezik rá. Az arcára, egy mozdulatára az együtt töltött évekből. Elég csak magamban „kimondani”: Nagymama.
Látom anyám, anyját, ahogy gyomlál a kertben, néha felegyenesedik, csípőre teszi a kezét. Látom a virágokkal és könyvekkel telezsúfolt kis szobáját, ahol mindig legalább három, négy unoka ült körülötte a szőnyegeken, nyári délutánokon, ebéd után, és mesél…
A nagymama 1898-ban született. Még kislány voltam, amikor néha beszélt az első világháborúról, a monarchiáról, akkor nem nagyon értettem. Mi unokák, jobban szerettük, ha a Brémai muzsikosokat meséli.
Elmúlt, elmulasztott alkalmak, amikor még kérdezhettünk volna… Most a testvérekkel beszélgetve rakosgatjuk össze néha az emlékeket, ki mire és hogyan emlékszik, mert bennünk, velünk élnek tovább. Mind itt vannak, akiket szerettünk, akik valaha az életünknek egy ideig a részei voltak. Akikre nem csak halottak napján gondolunk.

………………

 

Czvitkovics Márta: Múló idő – festmény

(42x30 cm)

…………………

 
Bognár Papp Irén: Téli alkony
 
Elült már a cinkecsapat

kémények tövébe
sűrű fehér fátyol borul
a völgyek ölébe.
Lopakodnak éhes rókák,
a kiskakast máris lopják.
Szép kis "kakos," kendermagos!
Az ég miért olyan magos?
Csillagkönnye földre hullik,
vastag ködbe hold elbúvik.
Hófehér a póknak
gyöngyfényű csipkéje
Hófehér az erdő

horgolt terítője.

*****************************************

 8. BEMUTATJUK  KALOCSA ZSUZSA ÍRÓT 

 

Bemutatkozás.  (írói tevékenységemről)

  Kalocsa Jánosné vagyok, írásaim Kalocsa Zsuzsa néven jelennek meg.
Már nyugdíjas vagyok, Kaposváron élek családommal együtt. Két gyermekem van, akik már felnőttek és boldog családi életet élnek.

Kalocsa Zsuzsa

  Verseket már korábban is írogattam kisebb-nagyobb kihagyásokkal. Komolyabban nyugdíjba menetelem után foglalkozom az írással..Gondolataimat, érzéseimet, a
természet adta szépségeket és azt a hangulatot, világot fogalmazom meg, amelyek közel állnak hozzám. Fontosnak tartom a szeretetet, a barátságot és az őszinte szavakat, véleményeket. Úgy érzem az írásaimat az őszinteség jellemzi. Hálás vagyok a sorsnak, hogy az írásommal kifejezhetem önmagam. Öröm számomra, ha gondolataimmal másokat is gondolkodásra késztetek. Tovább tudok adni fontos dolgokat, érzéseket, melyek a költői képek mögé rejtve üzenetekké állnak össze és ezáltal az olvasó is gazdagabb lesz.
  Tagja vagyok a helyi Berzsenyi Dániel Irodalmi Társaságnak és több internetes irodalmi csoportnak, ahol publikálom verseimet, melyek számos antológiákban jelentek meg. Több elismerő oklevelet, Aranylant díjat, Irodalmi Nagydíjat és a Gyermekem c. versemért közönségdíjjal jutalmaztak.
 
2016-tól folyamatosan jelennek meg versesköteteim, 13 verseskötet (ebből 3 gyermek),. 2 kisregényem és 1 novelláskötetem került kiadásra.
Kaposvár, 2024. november 3.
 

*

Kalocsa Zsuzsa: Ünnepi öröm

 

Feldíszítették a várost,

mily ünnepi öröm ez most.

Csillognak a lampionok,

s az emberek oly boldogok.

 

Óriás fenyő a helyén,

világít rajt sok kicsi fény,

a hatalmas színes gömbök

játszva lengnek, mint a gyöngyök.

 

Jégcsapként lógnak a díszek,

hitet és áldást üzennek,

hozzák a lélek békéjét,

karácsony ünnepi fényét.

 

Hulló dér az ágak dísze,

fehér csipkét rakott ide,

az éj sóhaja lebben,

szeretet hál' a szívekben.

 

Tél vacog a házak fölött,

szobákban áldás és öröm,

harangok szelíden zúgnak,

színes gyertyák lángra gyúlnak.

 

*

Kalocsa Zsuzsa: Advent fényei

Koszorún a négy kis gyertya,

elférnek ők egymás mellett,

szív virága nyílik sorban,

Hit, Remény, Öröm, Szeretet.

 

Advent első vasárnapján

táncol már a gyertya fénye,

hittel telve reánk talál,

s eljő lelkünkbe a béke.

 

Felgyúl a második gyertya,

fényt hoz el a szürkeségbe,

advent reményének napja,

hisz egy angyal száll a földre.

 

Öröm ünnep eljön hozzánk,

lelkünk húrján ódát zenél,

üdvözli a harmadik láng

e csodás földnek kerekén.

 

Merengek a gyertyák fényén,

Jézus áldott születésén,

szeretetet áraszt ma szét,

a Karácsony szent ünnepén.

*****************************************

 9. KURUCZ ÁRPÁD: EGY DOBOZ KUTYA 

  

( Novella )

 
Végre kicsöngettek a nyári szünet előtti utolsó óráról. Torma István észre sem vette, csak az tűnt föl neki, hogy a gyerekek mocorogni kezdek. Mondat közepén abbahagyta a beszédet, megtörölte homlokát, jó 

nyaralást kívánva, kiment a teremből.

Kurucz árpád

Szeretett tanítani, és év végére maradt kedvenc témája 

a görög mitológia. Gyerekként gyakran volt 

beteg, olyankor mindig olvasott, arról álmodozott, 

egyszer személyesen is találkozik valamelyik 

mitológiai hőssel. Az iskolában nem voltak barátai.

 Arcán, néhány, életre szóló emléket hagyott 

a bárányhimlő. Sok év távolságból is a fülébe 

csengett csúfolódók kántálása.
Félénk felnőtt lett belőle, de gátlásait az ajtón kívül hagyta, és olyan színesen, érdekesen tudott magyarázni, hogy az óráin nem kellett fegyelmeznie, a gyerekek lélegzet visszafojtva figyeltek. Három év alatt, mióta tanított, nem szerzett barátokat, de a kollégái elfogadták. Egyedül az új igazgató, Kónja Elvira piszkálta folyton. Nem volt jó vezető, összeköttetései révén jutott a pozícióhoz, pedagógiai tapasztalat nélkül. Torma tudta, valamiért meg akar szabadulni tőle, és előbb-utóbb eléri célját.
De most nem törődött az igazgatóval. Neki is kezdődött a vakáció.
A megállóban állt, mikor a háta mögül, halk nyöszörgést, kaparászást hallott. Öt apró kutyakölyök került elő egy kartondobozból.
– Lőttek a nyaralásnak, strandolásnak – gondolta Torma. – Nem hagyhatom itt ezeket az árvákat.
A doboz szétszakadt, fölnyalábolta szuszogó gombócokat. A buszra nem engedték felszállni, gyalog indult haza. A nap égette a fejét, szemét csípte a verejték, inge nedvesen tapadt a hátára. Közben azon töprengett, hogy fogja becsempészni albérletébe az öt kölyköt. Az orra rettentően viszketni kezdett. Megvakarni nem tudta, odalépett egy út menti fához, és hozzádörzsölte.
– Te meg mit csinálsz? – állt meg mellette biciklivel kolléganője, Tóth Hanna.
Torma István, magában Harisnyás Pippinek hívta a fiatal, vörös hajú, szeplős rajztanárnőt. Rég óta gyűjtögette a bátorságot, hogy elhívja moziba.
– Kutyát mentek.
– Aranyosak. Már tanítod őket szimatolni?
– Dehogy. Csak viszket az orrom – vörösödött el Torma.
– Mihez kezdesz velük?
– Még nem tudom. Először is megpróbálom beügyeskedni őket a házba. A tulajdonos néni egy fúria.
– Pakold be a bicaj kosarába, nálunk lehetnek amíg sikerül túladni rajuk.
Kínos csendben mentek egymás mellett. Tóth Hanna pislogott, várta, hogy a férfi mondjon valamit, de az az osztályban hagyta ékesszólását. Néhány zavart, rövid kérdésnél nem futotta többre.
Mielőtt elköszöntek megbeszélték, hogy másnap együtt keresnek gazdát a kölyköknek.
Torma István aznap éjjel ábrándozva bámulta a mennyezetet. Már az esküvőjüket tervezte, és azon töprengett milyenek lesznek a gyerekeik.
Reggel korán érkezett. Házról-házra jártak, a csendes kertvárosi utcákon, becsöngettek mindenhova. A legtöbb helyen nem akartak kutyát. Máshol megfenyegették őket, hogy kihívják a rendőrséget. Mikor rájuk esteledett, fáradtan búcsúztak azzal, hogy másnap folytatják. A harmadik napon, délutánra már csak egy maradt. Az apró, barna-fehér foltos jószág békésen szuszogott Torma István tenyerén.
– Ezt megtartom – mondta Tóth Hannáék kapujában állva. – Kávé lesz a neve, mert olyan barna a szeme.
– Ez az utolsó esélyem – gondolta.
Három napig bátorította magát, mindig újabb és újabb kifogásokat keresett. Most biztos éhes, fáradt, rossz kedve van, ronda a cipőm. Végre vett egy nagy levegőt és hadarva kimondta.
– Van kedved eljönni, holnap Kávéval és velem kirándulni?
A Nap váratlanul elrejtőzött egy felhő mögé. Hűvös szellő támadt, Torma megborzongott. Tóth Hanna hosszan, szánakozva nézett a férfi himlőhelyes arcába.
– Kösz, de holnap nem érek rá – válaszolt nagy sokára.
– Felhívhatlak?
– Inkább ne – mondta csendesen és bement a kertkapun.
Torma István leforrázva nézett utána. A szomorúság olyan súllyal nehezedett rá, hogy úgy érezte le kell ülnie. Néhány perc múlva összeszedte magát és elkullogott.
Két napig nem mozdult ki a házból. Ellátta a kutyát, és csak üldögélt, bámult ki az ablakon. A harmadik napon nagyot nyújtózott.
– Gyere, Kávé. Embereld már meg magad. Nem tölthetjük így a nyarat, elmegyünk kirándulni.
A férfi szeretett túrázni, sok olyan helyet ismert, ahol nem jártak mások. Hosszan utaztak busszal, HÉV-el, aztán megint busszal, gyalog. Végül egy elhagyatott völgybe értek. Torma szinte érezte, ahogy átöleli a csend. Lepkék kergetőztek, játékosan csapongva.
Később meredek kaptatón másztak, Kávét fel kellett venni, mert kurta lábai nem vitték. A Nap égetett, a szellő ki tudja merre csavargott. A falevelek porosan, bágyadtan csimpaszkodtak a mozdulatlan ágakba.
A hegytetőn megpihentek. Kis idő múlva Torma István észrevette, hogy a kutya eltűnt a lába  mellől. Szólongatni kezdte, s egy sötét lyukból hallatszott Kávé sírása. Letérdelt, megpróbált lenézni az üreg aljára. Tenyere alatt elindultak a kövek, először csúszni, aztán zuhanni kezdett. Arra tért magához, hogy Kávé nyalogatja az arcát. A fején jókora dudor, körülötte alvadt vért tapintottak ujjai. Bokája kificamodott. Az üreg száján bemosolygott az aratási hold. Látta, hogy fölötte négy méterre van a kijárat, amelyhez egy meredek, omladékos falon lehet feljutni. Egyik kezébe fogta a kutyát, a másikkal kapaszkodott, ép lábával segítette magát a mászásban. Félútról csúszott vissza, Kávét magasra tartva. Karját lehorzsolta, nadrágja elszakadt. Második próbálkozásra feljutott az út kétharmadáig. Kimerülten ült a földön, gondolkozott.
– Persze! A telefon!
A kijelzőt mintha pók szőtte volna be, a készülék nem adott életjelet.
Kiabálni kezdett, de tudta, hiába. Ezen a környéken nappal is alig jár valaki. Levette az ingét, batyut készített, belerakta a kutyát és a hátára kötötte. Két kézzel kapaszkodva eredményesebb lett a mászás. Már majdnem elérte az üreg peremét mikor visszacsúszott. Hasán, mellkasán, arcán vérző barázdákat hagytak az éles kövek. Elkeseredetten feküdt a földön úgy érezte az utolsó csepp ereje is elfogyott. A Nap már ébredezett. A hajnali fényben észrevette, hogy oldalt, két méter magasan van egy kiszögellés. Pihent egy keveset, és nekivágott. Tudta, ez az utolsó esélye, nem lesz több ereje próbálkozni. Felhúzódzkodott a kiszögellésig. Fogai között csikorgott a por, halántékán, nyakán kiduzzadtak erei az erőfeszítéstől. A hajnali harmat már felszáradt, mikor kimászott a lyuk száján. Lehevert, s bár a Nap perzselte, képtelen volt árnyékba kúszni. Később, négykézláb a hátizsákjához mászott. Megkereste a vizes-palackot, tenyeréből megitatta a kutyát, majd ő is mohón nyelte a langyos vizet.
Útközben gyakran meg kellett állnia pihenni, a lába is egyre jobban fájt. Sötétedett, mire hóna alatt Kávéval az országúthoz bicegett. Szerencsére még az utolsó buszt elérte. A HÉV-et viszont látta elmenni. Az állomáson töltötte az éjszakát.
Másnap délelőtt, mikor végre hazaért, a tulajdonos néni azzal fogadta, hogy előző nap keresték az iskolából, valami osztályozó értekezlet miatt. A néni már rosszul látott nem vette észre, milyen állapotban van. Torma csak legyintett, bement a szobájába, ruhástul ledőlt az ágyára és azonnal elaludt.
Arra ébredt, hogy emelt hangon beszélnek az ablaka előtt.
– Értse már meg, megmondtam, hogy csak akkor adom ki a szobát, ha nem fogad itt mindenféle nőket! – hallotta a fúria hangját.
– Mindenképpen beszélnem kell vele. Tegnap nem jött be az iskolába és nem is jelentkezett, ki fogják rúgni.
Torma kibotorkált az ajtón. Bokája feldagadt, lábfeje furcsa szögben állt, arca, ruhája véres, koszos. A tulajdonos nénit látta, ahogy csípőre tett kézzel elállja Tóth Hanna útját. Az ügyesen kikerülte az öregasszonyt és a férfihez lépett.
– Sokat gondolkodtam a múltkori… Mi történt veled? Hogy nézel ki?
– Sétálni voltunk Kávéval.
A kórházban benntartották megfigyelésen, a lábát begipszelték. Tóth Hanna az ágya mellett ült, s fogta a kezét. Mikor elment, könnyed puszit nyomott a férfi orrára, az egyetlen helyre amit nem borítottak horzsolások. Torma elvigyorodott.
– Megérte – gondolta, s jóleső álomba merült...

*****************************************

 10. ANGYALI TALÁLKOZÁSOK 

 

 Véghelyi Péterné: A jóságról és a jótéteményekről

 
Nemrégiben Zrínyi Miklós egyik műve került a kezembe, ahol egy roppant tanúságos Cornelius Tacitus bölcsességre bukkantam, melyet elolvasva egyrészt rögtön tudtam, hogy igaz, másfelől sok mindent megértettem eddigi életemmel kapcsolatosan, amikor az érthetetlen módon egyoldalúan velem megszakított kapcsolatokra gondoltam. „A jótétemények addig kedvesek és örvendetesek, amíg úgy látszik, hogy viszonozhatók, de ha már a meghálálás-hatás határát rég túlhaladták, akkor hála helyett gyűlöletet támasztanak.” A megtérés egyik ismertetőjegye az, ha egy másik embertől el tudunk fogadni ingyenesen sokkal több jót, mint amit bármikor is neki hálával visszaadhatnánk. Mert Istenszeretetünket, annak mélységét mutatja meg az, hogy tudunk-e így elfogadni, s ha nem, akkor vizsgáljuk meg, hogy miféle gőg van emögött, és hogyan fogjuk tudni mindenünket elhagyni Istenért. Számomra e vizsgálat nagyon tanúságos volt és megállapítottam ebből, hogy a gőg mozgatja ebben a lelket, s emögött a hazugság atyja van.

Véghelyi Péterné

*

A jóra való törekvés az ember személyiségének legbensőbb mozgatórugója, minthogy a Legfőbb Jó, az Isten teremtményei vagyunk. Meglátásom szerint olyan elfojthatatlan törekvésként, adottságként van elrejtve emberségünkben, mint a járás, a beszéd képessége, mely megfelelő környezetben aktiválódig. Ezzel a tudósok nem foglalkoznak eleget, pedig valódi antropológiai problémáról beszélhetnénk. Milyen ellentmondásos, hogy a jótól való eltérésre egész tudományágak épülnek fel, és a hiányosságok diagnózisa nagyon részletekre kiterjedő szakterminológiát hozott létre. Ennek ellenére gyengeségeink, állhatatlanságaink miatt hajlamosak vagyunk a rosszra, s ráadásul ennek a világnak az ördög a fejedelme (vö. Jn 12,32; 14,30; 16,11). Nem az övé a világ, de ő az irányítója; hétköznapi hasonlattal élve, nem ő a cégtulajdonos, de ő az ügyvezető igazgató. Ettől függetlenül mi, és kiváltképp mi keresztények, akik az Isten (cégtulajdonos) gyermekei, ezáltal örökösei vagyunk. Krisztus Pált (az akkor még Sault) e szavakkal indítja küldetésére:
„Ezért kimentelek téged a népből és a pogányok közül, akik közé most küldlek, hogy megnyisd szemüket, s hogy a sötétségből a világosságra, és a sá-tán hatalmából Istenhez térjenek, s így elnyerjék a bűnök bocsánatát, és az örökrészt a szentek között a bennem való hit által.”
(ApCsel 26,17–18)
Nekünk örökösöknek tehát ebben a környezetben kell helyt állnunk, hogy megpróbáltassunk, alkalmasak vagyunk-e bekerülni a magasabb erkölcsi színvonalú mennyországba, alkalma-sakká válunk-e a cégtulajdonos mellett társtulajdonossá lenni? Az Isten nem tud mit kezdeni a gyáva, megalkuvó emberekkel.
Hogy áll ma az emberiség – de föltehetjük úgy is a kérdést: hogy állt mindig is az emberiség – a jósággal, a jóra való törekvéssel? A jóság szükségszerű velejárója a valódi bátorság, a gyengékért való kiállás, a gyengékért való másokkal szembeni fellépés, a gyengéért való küzdelem, vagy végső soron akár életünk feláldozása is, mások életének védelméért. Hisz Krisztus Urunk szolgáló példája is e végső jóság, e végső önfeláldozás példája, mivel „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha va-laki életét adja barátaiért.” (Jn 15,13) Kornyelvre lefordítva: nincs annál nagyobb bátorság, mint amikor valaki igaztalanul vádolt munkatársát képes, s hajlandó is megvédeni az igazságtalan ügyvezető igazgatóval szemben, akkor is, ha tudatában van annak, hogy így soha nem fog feljebb lépni a ranglétrán, sőt, talán még ki is rúgják munkahelyéről (elveszik az életét).
Sajnálatos kortünet azonban, hogy ma a bátorságot úgy értelmezzük, hogy merünk rosszindulatúak lenni munka(ember)társainkkal szemben, merünk kedvezni az igazságtalan főnöknek. De ki hatalmazott fel bennünket arra, hogy gyalázzuk a másikat, elvegyük a becsületét?! Erősíti ezt a folyamatot az is, hogy saját bűneikkel nem merünk szembenézni, s minthogy mindenki a Legfőbb Jónak, Istennek a teremtménye, ezáltal mindenki jónak tartja magát, sajnos jóságra való készség és hajlam híján is. Saját hibáink belátása nélkül való önmagunk jónak tartása azonban csak úgy érhető el, ha a másik embert elkezdjük bemocskolni, hogy ezáltal válhassunk jobbá.
Ismerős ez a korszellemben divatozó társadalmi tünet?
Az Istent kipöcköltük az életünkből, ezáltal önmagunkat tesszük meg a jóság forrásává, sőt magává a legfőbb jóvá. Ez az érvényelsülés útja, ez az önmegvalósítás útja, ez ma a bátorság és a szeretet útja, az irgalmatlanság útja.
Ilyen közegben hogyan lehet elviselni az igazán jóra törekvő embereket? Sajnos nagyon nehezen, vagy szinte sehogyan. Ha ilyen ember tűnik fel a környezetünkben (mert még ma is vannak ilyen emberek, s mindig is lesznek) sokan kezdik el őket ugyan üdvözölni – mert a jóságra mindenkinek szüksége van, hisz jóságból fakad az építő szeretet, ami nélkül senki nem létezhet –, azonban az ilyen viselkedés saját hibánkkal is szembesít bennünket. Ennélfogva egyre kevésbé tetszik a jóra törekvő ember, mert hatására az önzésről, a bűn forrásáról kellene lemondani: arról, hogy mi vagyunk a világ közepe, mi vagyunk a legfőbb jó, és hogy a saját érdekeinket érvényesítsük másokéval szemben. A jóra törekvő embereket végső soron, csak a jóra törekvő emberek képesek hosszú távon elviselni, a bűnben megmaradók, viszont igyekeznek őket maguk alá nyomni, ezért őket a saját bűneiknél nagyobbakkal bemocskolni. Vajon miért van az, hogy az igazán jó, és erényes embereket üldözik, utálják, vagy egyszerűen elkaszálják őket különféle karaktergyilkosságokkal, ami az egyházon belül is egyre gyakoribb? Azért, mert az erényes, szent élettel való találkozás szembesít bennünket önmagunkkal, ám mivel nem akarunk látóvá válni, és megváltozni, inkább eltüntetjük azokat, akik jelenlétükkel sugározzák Isten szeretetét. Vajon mi az oka annak, hogy a gazemberek mindig gazemberekkel veszik körül magukat? Az, hogy akinek gazemberségét ismerik, és hivatalt, vagy hatalmat kapnak, lekötelezettekké válnak, ám mivel mindenkinek van vaj a füle mögött, mindenki zsarolható, és egyik nem árulja el a másikat, hogy nehogy napvilágra kerüljenek a saját helytelen, bűnös dolgaik. Ez a bűn hálója, a szeretet, és érték helyett itt az érdekek tartják össze az embereket. Ez remek táptalaja a gyűlöletnek, mert ez a lekötelezettség egyúttal benne is tart a bűnben. Ebből a vakságból Isten kegyelme nélkül nem lehet kijönni, és korunk egyik népbetegségéről van szó: a bűn vaksága ez.
Krisztus élete is ezt az utat mutatja felénk. Fellépését, csodáit követően kezdetben folyamatosan lelkesednek érte az emberek, de mikor tanítványává szegődnek, kénytelenek voltak saját gyarlóságukkal szembesülni és faképnél is hagyták,
„Kemény beszéd ez! Ki hallgathatja ezt?” (Jn 6,60)
Péter és a másik 11 apostol azonban nagypéntekig kitart mellette, Júdás, egy közülük, végül elárulja.
„Jézus azért így szólt a tizenkettőhöz: »Talán ti is el akartok menni?« Simon Péter azt felelte: »Uram, kihez mennénk? Az örök élet igéi a tieid. Mi hittünk, és megismertük, hogy te vagy az Isten Szentje.« Jézus azt felelte nekik: »Nem tizenkettőt választottam ki közületek? Egy közületek mégis ördög.« Ezt pedig Júdásra, az iskarióti Simon fiára értette, mert ez árulója lett, egy a tizenkettő közül.” (Jn 6,67–71)
Krisztus elfogatásáig kitartó 12 tanítvány közül azonban csak egyedül János volt az, aki Mestere kereszthaláláig végig vele maradt. Krisztus feltámadása és az Egyház elterjedésének ismerete nélkül nem tűnik Jézus élete sikertörténetnek, a kiválasztott 12, de a több száz, több ezer Krisztus mellé szegődött tanítvány közül egyetlen egy árva tanítvány maradt végig hűséges. Ő János volt, a jutalma az volt, hogy ő volt az egyetlen apostol, akinek nem kellett a vértanúságot vállalnia.
A jóra való törekvés földi jutalma mindig az emberek elfordulása, megvetése. Saját tapasztalatom is azt mutatja, hogy szüleinken túl, mindig csak egy ember tart ki mellettünk hűségesen, egy ember van mellettünk akire bizton számíthatunk. Ha azonban János volt az egyetlen, aki végig kitartott, s akire Krisztus még Szent Édesanyja gondviselését is rábízta, miért nem bízta rá az Egyház vezetését, hisz ő tűnt leginkább alkalmasnak annak vezetésére? Erre a kérdésre kapunk igen egyszerű, de magától értetődő választ Mátyás királynak kiváló, bölcs, tréfás mondásairól és tetteiről szóló könyv, 30. fejezetében, mely fejezetben olvasható válasz azonos azzal, amit ma az egyház is vall Péter főségének okáról. Mátyás király föltette tehát a kérdést a teológus Giovanni Gatti-nak:
„Krisztus, az Istenember, aki mindent igazságosan és bölcsen cselekedett, néhány dologban a legkevésbé sem tartotta szem előtt az igazságot. Ugyanis az igazság érdem szerint jutalmaz. Ha a garast érdemlőknek aranyat, az aranyat érdemlőknek garast ad, nem kételkedhetünk benne, hogy megfeledkezett a méltányosság-ról. És hogy Krisztus így tett, azt az evangéliumok is bizonyít-ják, Pétert és Jánost szerette legjobban az apostolok között, de nem egyenlő mértékkel mérte érdemeiket. A pápaság legfőbb mél-tóságával tüntette ki Pétert, aki pedig otthagyta, megtagadta, és esküvel erősítgette, hogy nem ismeri; Jánosnak pedig, aki mind-halálig hűséges maradt, sem a fölkelt néptől, sem a haláltól való félelmében el nem tántorodott tőle, sem jutalom, sem dicsőség nem jutott. Már ami engem illet, ha volna két szolgám, és az egyik a csata elején megszökne, a másik pedig végsőkig kitartana, és soha el nem hagyna, a szökevényt gyalázattal, talán halállal is büntetném, azt pedig, aki minden veszedelemben kitart mellettem, jutalommal és tisztségekkel tüntetném ki. Azt hiszem, ezt mindenki helyeselné. Mert ha a szökevénynek kijár a tisztelet, a hűségesnek pedig nem jut a dicsőségből, mindenkinek látnia kell, hogy az erénytől elrabolták a jutalmat, a gyávaságot pedig növekedésre bírtak. [\dots{}] Mi egyebet jelent Pétert pápasággal kitüntetni, Jánost pedig mellőzni, mint arra buzdítani a tanítványokat, hogy tartsák magukat távol az üldözésektől, térjenek ki a szenvedések elől, ne viseljék el a gyötrelmeket, sőt fussanak el, és tagadjak meg Krisztust. Erre várok választ, mert nem hihetem, hogy Krisztus ok nélkül tette mindezt, és bár a mi szemünkben ez helytelennek látszik, nem az Isten igazságtalanságának, ha-nem a mi tudatlanságunknak a rovására kell írni.”
„Ekkor Giovanni Gatti a király beszédét, mintegy rendezve, pontról pontra elismételte, de mikor a kétely cáfolására és magyarázására került volna a sor, savanyú képet vágva bonyolult beszédbe fogott, azt állította, hogy az isteni titkok okát semmikeppen sem helyes firtatni.
– Az, hogy miért tüntette ki Krisztus Pétert, és miért nem jutalmazta meg Jánost, nem az emberi értelemre tartozik, túl van a teológia határán. Ezt a megfoghatatlanul nehéz dolgot Krisztus magának tartotta fenn, és soha senki se merje megkérdezni! A mi korunk is, az ókor is sok olyan embert látott, aki ilyesmiket firtatott, és végül tévelygésbe esett. Kérem tehát felségedet, hogy ne foglalkozzon ezekkel az isteni, kifürkészhetetlen dolgokkal, mert tévelygések bilincsébe és hálójába eshetik!
Mikor Mátyás király meghallotta Gatti szavait, így szólt:
– Az, amit mi érintettünk, nem isteni titok, és megvan a maga felfogható oka. Ez erkölcsi kérdés, és a tapasztalt ember könnyen megértheti.
Erre Gatti méregbe jött:
– Ne írják elő nekem a teologizálás módját. Nincs olyan vakmerő
ember, aki teológiai kérdésekben szembe merne szállni velem. Ebben az isteni tudományban, gondolom, semmi sem ismeretlen előttem. Minden könyvtárat átolvastam, és erre a kérdésre nem találtam megfejtést.
Ekkor Mátyás király így szólt Gattihoz:
– Nem sok teológiai könyvet olvastam, egyebet sem sokat. Már gyermekkoromtól fogva a királyi méltóságra neveltek, és sok mindenből csak keveset tanultam, inkább a hadi tudományt tettem valamennyire magamévá. Mégis azt hiszem, könnyen magyarázatot találhatunk erre a dologra. […] azért helyezte az egyház élére a bűnöst, a szökevényt, a hittagadót, és nem a szeplőtelen Jánost, hogy a bűnösöknek reményt nyújtson a bűnbocsánatra. Mert a szökevény, bűnös Péter, aki átélte már az ölelés hevességét, kitapasztalta az ember törékeny voltát és a gyönyörvágy rohamait (ugyanis volt felesége), könnyebben megenyhül a szenvedélyekbe bonyolódott bűnösök iránt, megbocsát nekik, komolyan és becsüléssel tekint a bűnbánókra. Hiszen mesterének példája mutatta meg ezt neki, aki keserű zokogása után eltörölte tévelygéseit, nem rótta fel bűnéül. Ha János lett volna az egyház feje, és az ő kezében lett volna a kötés és oldás hatalma, aki tiszta és hitében erős volt, aki soha nem érezte a vágy simogatását és erejét, akit semmilyen zűrzavar nem tudott eltántorítani Krisztustól, a saját hasonlatosságára akarta volna átalakítani az emberi nemet, és Krisztus hitének árulóit és a szenvedélyektől gyötrötteket a legnagyobb szigorúsággal űzte volna el. Nem azt gondolta volna, hogy esendőségből vétkeznek, hanem azt, hogy gonoszságból, és csupán színlelik a fájdalmat könnyeikkel. Ugyanis igen fontos oka volt, hogy Pétert tette az egyház fejévé, és nem Jánost. Erről mondtad te, Gatti, hogy a kifürkészhetetlen isteni elhatározások közé tartozik.” (Galeotto Marzio: Mátyás királynak kiváló, bölcs, tréfás mondásairól és tetteiről szóló könyv, Budapest: Magyar Helikon, 1979, 30 fej. / 95–96.)

 *

Az Isten jól tudja, hogy emberi mivoltunk szerinti gyengeségeink miatt vagyunk a bűnre hajlamosak. A bűneinkre büszkék ne legyünk, de az abból fakadó tapasztalatokra, az abból eredő lelki megerősödésre, ezen erőből sarjadó erkölcsi talapzatra viszont építhetünk. Gondoljuk meg azt is, hogy János mellett (aki ez egyetlen férfi tanítvány), ott volt még a megkövezéstől megmentett Mária–Magdolna is, aki épp a bűntől való szabadulás által lett hűséges tanítványa Krisztus urunknak hiszen,
„Sok bűne bocsánatot nyert, mert nagyon szeretett. Akinek keveset bocsátanak meg, kevéssé szeret.” (Lk 7,47) Ez az irgalmas szeretet.
Javulásunk legfőbb fokmérője tehát az, hogy mennyire vagyunk képesek a jó emberek társaságát elviselni. Ha nem, ha idegesítenek minket, akkor még nagyon messze vagyunk Isten országától. Ha keressük a társaságukat, akkor már jó úton haladunk. A másik embert is csak akkor tudjuk jól és helyesen szeretni, ha magunk is tisztában vagyunk saját gyenge emberi mivoltunk őssebzettségével. bűnösségünkkel. Igen kevés olyan szilárd erényű ember van köztünk mint János, ezért Krisztus is olyan emberre bízta az Egyházát, aki a bűnben edződött meg megutálva azt, „tűzbe vetem, és kiégetem őket, mint ahogyan kiégetik az ezüstöt, és megtisztítom őket, mint ahogy megtisztítják az aranyat.” (Zak 13,9)
Jónak lenni tehát nem egyszerű, de nincs más út, hogy az Isten társaságába kerüljünk, hogy társtulajdonosok legyünk az ő általa vezetett vállalkozásnak, amit teremtésnek hívnak. Ha karrieristák leszünk, akkor csak középvezető lehet belőlünk, mivel az ördög nem fog lemondani az ügyvezető igazgató beosztásáról, s akkor leszünk a legnagyobb kínban, mert döntési jogkörünk nincsen, felülről taposnak, alulról követelőznek, ez maga a kilátástalanság, a pokol. Akarjunk jókká válni, minden megutáltatás ellenére, mert az Isten minden segítséget megad ehhez, ám a döntés a miénk!

*****************************************

 11. VERSEK KARÁCSONYI HANGULATBAN 

 

Bartók Ferenc: Ünnep

 

A Názáreti Jézus születése napján,

Hogyha nincs semmid, szeretetet adjál!

Örülj, hogy élsz és együtt a család,

Gyermekeid pedig egészségben várják.

A fenyőfa körül ott van a rokonság,

Nem is kell nékem ennél nagyobb Boldogság.

Mert nem az ajándék értéke adja az öröm nagyját,

Hanem az, ha szívből és szeretetből adják.

 

*

Batók Ferenc: Advent

 

Szent Karácsony este,

Amikor megszólal a csengő,

Előfordul sokszor, hogy

Kevés a zsebkendő.

 

Ne vegyél semmit,

Elég, ha velem vagy,

És a fenyőfa mellé

Szeretetet adj majd!

 

Vigyázzunk egymásra,

Mert az Élet nem Játék,

És az Egészségnél nincs

Drágább Ajándék.

……………

 
Bognár Papp Irén: HÁROM VÁNDOR
 
Mintha minden
halott volna
fénylő kincsek
földbe hullva.

Három vándor
indul útnak
kedve teljék
Jézusunknak.
Illatos a szénaigen
nyári fű-virágból
takaró és párna
földi-égi jászol.
Alszik a kis Jézus
Anyja, apja boldog
angyalokkal játszik,
csöpp szája mosolyog.
Jön a sok csodáló
nézik a kisdedet
Csillagok csokrából
az Isten integet...

………………

 
Ézsiás László: Éva és karácsony
(Évának karácsony 2000.)
 
Először Éva, azután karácsony,
Előbb a te neved, és aztán a jászol.

Jászolban a gyermek, s megtisztul a világ.
Látod kicsi Éva? Jézuska mosolyog rád.
Ádám és Éva az első emberpár,
Évszázodok óta hordják a fenyőfát,
Amelynek illatával megtelik a lelkem,
S egy csodás érzés kerít hatalmába engem.
Hol van már a bűne az első asszonynak,
Tisztító hatása volt a kis jászolnak.
Az én bűnöm is arra vár ki tudja hány éve,
Hogy jön majd egy tiszta nő, akit úgy hívnak,
Éva.
Szívemre teszi kezét, s az többé nem fáj.
Elhagyja ajakát gyógyító imádság.
Melegszik itt belül, tanulok szeretni,
Istenem, jó volna sok rosszat feledni.
Kimondani bátran, már én is jó vagyok,
Most már az élettől én is csak jót kapok.
Jó tündére vagy a földnek, Éva a neved,
hogy is fér el benned ilyen sok szeretet.
Először Éva, s azután karácsony,
Előbb a te neved, s aztán a jászol.
Jászolban a gyermek szívében szeretet,
Éva fogja kezem, köszönöm Istenem.
Majd elmúlik karácsony, de itt marad a szeretet,
melyből apró csíraként kibújik a szerelem

……………..

 
Márkus Katalin: Szent éjszaka

Mária arcán titokzatos a mosoly,

mióta tudja Ő lett a kiválasztott,
szentlélek ereje által fogantatott,
szíve alatt megváltónknak szíve dobog.
 
Vajon ebben a földöntúli csodában
hol a helyem, nekem egyszerű embernek,
aki, mit nem lát, oly könnyedén elenged,
mert nem hirdették előre harsonával.
 
Ám nagy az én hitem, ezért elfogadom
ezt a titokzatos misztérium csodát,
mély bűnbánattal várom a feloldozást,
térdre borulva magamat nyugtatgatom.
 
Tiszta lélekkel várom a Szent éjszakát,
boldog örömmel köszöntöm a kisdedet,
aki a jászolban békésen szendereg,
míg körülötte egyre nő a sokaság.

………………

 

Tóth Enikő Enci: Csodaváró
 
Hajnali ködben távoli szánon

fut csak a lelked, tétova álom
várva csodákra, téli időkre
szívből a rosszat gyorsan kilökve!
Vársz feleletre, otthoni fényre,
angyali szánon égi reményre,
jégen pattan földön a lépted,
benned a szikra, vár az ígéret...
Lassan a köd már száll fel egészen,
égre tekintve nézel merészen,
téli világod hozza a mádat,
benne az áldás, él az alázat!
Csipke a dérből varrja palástját,
hópihe lassan száll a szobán át,
díszben a város, csendben a lélek,
égen Jézus csillaga éled...
 

*

Tóth Enikő Enci: Angyalok járnak

 

Angyalok járnak fent a hegytetőn,

tündérmesékből csipkét lehelnek,

s amikor érzed, minden összedől,

veled együtt bánatot temetnek!

Advent felé így gyakrabban jönnek,

ezüstöt szórva néznek csillagot,

s amikor mégis lehull a könnyed,

rögtön egy gyöngyszem abból készül ott...

Föld gyöngyeiből életet fűznek,

elérnek télen, várva a csodát,

sok régi gondot végleg elűznek,

csak hívják Isten egyszülött Fiát!

Angyalok járnak, megérintenek,

velünk várnak ők, szárnyuk lenge fény

adventi gyertya lángjai felett.

*****************************************

 12. BEMUTATJUK SZABÓ ÁGNES FESTŐMŰVÉSZT 

 
Rövid életrajzom:
1982 Februárjában születtem Nagyatádon. Kaposváron éltem és mai napig is itt lakom. Egész kis koromban kiderült már, hogy a rajzoláshoz van tehetségem és hogy nagyon szeretek kikapcsolódni vele, így hamarosan kedvenc gyerekkori időtöltésem lett a képregény és figura rajzolás. Saját magam találtam ki 

történeteket és próbáltam

Szabó Ágnes

 hozzájuk karakter rajzokat készíteni. Mivel az akkori általános iskolában nem igazán tekintették a rajzolást fontos tantárgynak, így tanár híján engem Walt Disney és Dargay Attila „tanítottak”. Imádtam a figuráikat, meséiket. Majd 14 évesen inkább a divat iránt kezdtem érdeklődni. Így történt, hogy végül ruhatervezőként végeztem a Zichy Mihály Iparművészeti Szakközép Iskolába. Itt tanultam meg a rajzolás alapjait. De végül érettségi után nem művészeti ágon képzeltem el életem. Így ebben egy hosszú szünet következett. Komolyabban 2017-ben akkor már két gyermekes anyaként fogtam újra ceruzát és határoztam el, hogy újra mindennap rajzolok.  A következő három évben rengeteg grafikám született és a mai napig alkotok ceruzával is. És egyre inkább kezdtem kacsingatni a festészet felé. Az akvarell volt, ami magával ragadott elsőként. De egy év akvarell festés után úgy éreztem, hogy inkább az olajfestés az, ami igazán az én világom.
Ezzel párhuzamosan, pedig írtam és rajzoltam egy 41 részes mesekönyv sorozatot óvodás gyermekek részére A Tulipán Csoport címmel.
Jelenleg is a mesekönyv sorozat teszi ki napjaim nagy részét. A festés egyenlőre hobbi szinten maradt, bár nem tartom kizártnak, hogy ez megfordul egyszer. Jó érzés kifejezni önmagam képeim által. A realista ábrázolás módot részesítem előnyben, amit szeretek beleültetni saját elképzelt világomba, érzelmeket közvetítve.
 

*

Szabó Ágnes: Lányka portréje – festmény

 *

Kedves olvasóink! Erre még nem volt a Magazin történetében, hogy néhány másodpercbe sűrítve bemutathassuk egy festmény megalkotását!
Szabó Ágnes video-kompozíciója betekintést enged ezekbe a folyamatokba!
A szerkesztő.
Szabó Ágnes: Hogyan lesz egy fázisképből festmény? –video

Ezt a linket másold be a böngészőbe:    https://fb.watch/vRQgipvBK3/   

*****************************************

 13. GUTI CSABA: ÚTON 

    -  Novella -

Szép, takaros, virágokkal körbeültetett udvara volt a falu nagygazdájának. Hogy is ne lett volna ilyen, hisz három lányt nevelt, akikben benne volt a szép utáni vágyódás. Szorgos kezeikkel feldíszítették a házat körbe ölelő komor rögöket, bokrokat neveltek, fákat, míg az apjuk a földeken dolgozott, és irányította a termelést.
A fiú nagyot került minden reggel az iskolába sietvén, csakhogy azelőtt a porta előtt elmehessen. Szerette a virágot ő is, szerette a színűket, illatukat, és ahogy a méhek járják felettük a táncukat. Mégse miattuk ment arra, hanem a legkisebb lány miatt, kitől szebbet, addigi rövidke élete alatt nem láthatott. Lopva tekintett azonban arra a portára, melynek vakítóan fehérre meszelt fala volt, míves kerítés volt faragva körébe, és mögötte a földek messzire nyúltak, mégis kapocsként markolta oda őket a tulajdon. A fiú félig árva volt, és a szegénység szinte testvéri szeretettel, kivakarhatatlanul kapaszkodott a nyakába. Pedig dolgos volt az a fiú. Nem töltötte be még a tíz esztendőt, és már pénzt keresett kemény, izzadtságos, felnőtt embereknek 

való munkával. Az iskolát aztán szinte csak pihenésből látogatta.

Guti Csaba

*

Dolgos volt azonban az a lány is, a legkisebb. Ő volt az, aki minden reggel meglocsolta a virágokat, és ha gyom furakodott a töveik közé, kiszedte onnan. Aztán megigazította előre bukó tincseit, és szelíd mosolygással nézett a fiúra, aki minden reggel ott ment el. Ő nem látta azon a fiún nyomort, a lyukas cipőt, és a feslett ruhát. Ő annak a fiúnak a szemét látta, és abban valamit, amitől egyszerűen szebb volt a világ. Nem tudta mi volt az, csak érezte. Nem szóltak ők sokat egymáshoz, mert akkoriban a szegény úgy érezte, nincs jussa ahhoz, hogy szót intézzen a tehetősebb felé, míg amazok meg úgy nevelték a csemetéiket, hogy ne álljanak szóba akárkivel. Meg nem is nagyon kellett azon túl a beszéd ahhoz, amit egymás tekintetéből kiolvastak azokon a reggeleken.

*

Telt-múlt az idő. A szép ház falai közül elköltözött a legnagyobb lány, hogy életet kezdjen a maga módján. Eltelt még egy kis darab idő, és így tett a középső is. Már csak a legkisebb maradt ott, de ő hűségesen gondozta tovább a kertet, és azon túl ápolta az apját is, aki közben belerokkant a sok munkába és a vagyon gyarapításába. Túl kellett adni a sok földön, a temérdek jószágon, mert nem volt, aki összefogja az egészet. Csak a pénz maradt, és a megromlott egészség. De mind ezentúl megmaradt még a lány mosolya is, amikor a fiúra ránézett. Másként nem lehetett. Nem lett volna értelme.
Végül, mint mindig, az idő rendezte el a dolgokat, vagy éppenséggel forgatott fel mindent végképp. Hogy melyik is az igaz, az sokszor egy élet múltával derül csak ki. Történt ugyanis, hogy egy napon elköltözött a kicsi lány is, mert nem volt már ott jó az apjának. Minden cselekedetét a féltő gondoskodás mondta tollba, utolsó reggel mégis a könnyeivel öntözte meg a virágokat.
– Vigyázok rájuk, amíg tehetem! – mondta a fiú rebegve a kerítés túloldaláról. Szép szavaira egy ölelés volt a fizetség.
Ez a pillanat maradt meg benne szép emléknek, meg a virágok, melyet nyár végéig gondozott szeretettel, ahogy ígérte.
Aztán az élet őt is máshova sodorta, szakmát tanult ki, nagy gépeket szerelt. Könyékig járt az olajban, de esténként mégis virágokat locsolt. Mindig volt neki néhány töve a bérelt lakása ablakában. Szerette a virágokat, az a lány szerettette meg vele őket. A lány, aki már csak néha jutott eszébe, de ha így volt, szép emlékként gondolt rá, és elmerengett, mi lehet most vele.
Évek teltek el. Sokat dolgozott a fiú, aki közben meglett ember lett. Dolgozott és dolgozott, egyebe nem volt az életben. Sivár élet volt az, sivár, mintha a rózsának, amit homokba ültetnek. Mégis ezt az utat taposta. Dolgozott hát, és tette egymás mellé a forintokat. Élete delén túl volt már, amikor egy kicsi, csöndes falucskában házat tudott venni azokból az egymás mellé állított pénzekből. Nem volt szép az a ház, és nem volt ép sem, de az övé volt, és örült neki. Eltökélte hát, hogy otthonná varázsolja. Olyanná, amilyenbe jó hazatérni.
Hajnalban kelt azután, szögelt, deszkát vágott, maltert kevert, hogy minden egyes szöggel, deszkával, és megkevert habarccsal szebb legyen a háza. Otthonosabb. Aztán, amikor indulni kellett, indult a műhelybe, kulcsot vett fel, kalapácsot, és összekente magát olajjal. Végzett, amikor végzett, és még alig törölte le magáról az olajat, máris mész és cement került a helyére. Lámpafénynél hagyta abba, lámpafénynél evett, hogy aztán annyit se aludjon, hogy kiteljen belőle egy álom.
Így ment ez igen hosszú ideig. Az erőt kezdte elrágni a végeláthatatlan munka, az akaratot pedig a fáradtság. A férfi arca beesetté vált, a nadrágja egy szárába belefért volna két combja. Mégis hamar kelt, temérdek munkát elvégzett, és picit pihent.
Aztán egy nap, amikor már majdnem végzett, végignézett a házon. Szép volt az a szemnek, igazán tetszetős, mégis úgy kongott, mint egy üres bádog lavór. Hiányzott ugyanis belőle a lényeg, az, amiért ez az egész megérdemelte volna a rengeteg törődést. A férfi akkor döbbent csak rá, hogy mennyire magányos, és hogy mennyire keserű az élete. A felismerés úgy csapott bele, mint a villám, és akkor, abban a pillanatban, mintha egyszerre ütött volna rajta egy nagyot a mérhetetlen fáradtság, a temérdek elvégzett munka súlya. S még valami. Valami nagyon gonosz, valami nagyon erős. A férfi fájdalmasan kapott a szívéhez, majd nagyot nyögve a földre zuhant.
Hogy mióta feküdhetett ott, azt nem tudhatta, nem is számított az egész semmit. Egy arra járó lett rá figyelmes, ő mentette meg. Amit tudott, elvégzett, majd segítséget hívott, és hamarosan orvos keze alá került.
Puha párnák, fehér csempés szoba falai közé került. Ereje nem volt semmi, mozdulni sem bírt. Szemét bántották a rátörő fények, küzdeni kellett az ellen, hogy szemhéjai be ne csukódjanak újra. Szerette volna tudni, hová került.
Aztán, mint egy álom, mint a megtestesült vágy jelképe, úgy jelent meg előtte a lány arca. Ő, akit fiatalon annyira szeretett. Mert igenis, szerette! Oly sokszor bevallotta már magának egy élet alatt, csak annak a lánynak nem mondta el, amikor kellett volna. A szívébe hirtelen valami hihetetlen boldogság költözött, majd nem bírt tovább ébren maradni. A betegség nem engedte.
– Jó így meghalni! – gondolta magában, és talán erőtlen, kiszáradt ajkaival ki is mondta azokat a szavakat. Aztán ráborult a sötétség.
De nem halt meg.
Valami nem engedte. A szíve azonban nagyon gyenge volt, arra vigyázni kellett. Amikor végül újra felébredt, már egy kicsivel jobban volt. Kedves mosolyú nővérke intézkedett mellette, aki örült, hogy magához tért a betege. A hölgy elmondta neki, hol van és miért, valamint azt, hogy egy kicsit most figyelni kell az egészségére. Elmondta azt is, hogy a doktornő, aki megműtötte, hamarosan eljön, és elmond majd mindent. A férfi végighallgatta őt, és megnyugodott szavaiban.
Minden úgy is lett, ahogy a nővérke mondta. Nyugodtság volt és pihenés, majd eljött a doktornő is. De amikor az a doktornő bejött, a férfi szíve megint elkezdett zakatolni, de úgy, hogy majd kiszakadt; a szép mosolyú, kedves úri lányt látta maga előtt, akinek a virágait gondozta egykor. Az a lány azonban már régen nővé érett, hisz mennyi, de mennyi idő eltelt azóta. Mégis egy volt az előtte álló nő a régi emlékkel.
Egy hosszú percig csak nézték a másikat. A tekintetek simogatták egymást, a gondolatok keresték a szavakat. Aztán a nő köszörült egyet a torkán, és elmondta, hogy így van a szíve, meg úgy van a szíve, és így kell csinálni ezentúl, és úgy. A férfi hallgatott, bólogatott, de megszólani nem bírt. Nem tudott ellene mit tenni; a könnye meglett ember létére kicsordult. A nő szeme is befátyolosodott. Egy zsebkendővel megtörölte a férfi arcát, majd kiment a szobából.
A férfi sokáig gondolkozott azon, hogy ez az egész valóban megtörtént-e, vagy csak álmodta. Oly érzések tomboltak benne azonban, amik elhitették vele a valóságot. Aztán megpróbált sokat ébren lenni, de valójában rengeteget aludt. A nővel álmodott folyton, amikor pedig ébren volt, akkor csak rá gondolt. Az járt a fejében, hogy nem lehet véletlen, hogy a régi szerelme elé sodorta az élet a legkritikusabb pillanatokban. Nem lehet véletlen, hogy éppen ő vigyázzon minden szívdobbanására, ő legyen az őrangyala. Amikor ezzel egyezségre jutott magával, harcolni kezdett az életért. Harcolt érte, pedig napokkal előtte semmire sem értékelte azt.
A doktornő közben jött, kikérdezte a nővért, nézte a gépeket, infúziót kötött be, injekciót adott. Aztán nézte a skálát, amin a gép beszélt hozzá, és napok múlva a doktornő végre elmosolyodhatott az ő gyönyörű, szépséges, megnyugtató mosolyával.
– Köztünk maradsz hát! – rebegte, miközben megszorította az alvó férfi kezét.
A férfi másnap ébredt felt. Fájt neki itt és ott, gyenge volt még, de érezte a lelkében serkenő erőt, ami parancsolt a testnek is. A nővér mosollyal fogadta, elrendezte dolgait, majd szólt a doktornőnek, akinek ezúttal szolidabb volt a mosolya, és a tekintete erőt sugárzott. Elmondta még egyszer ugyanazt, amit korábban már elmondott. Intés volt az és kérés is egyben. Végül megszorította újra a férfi kezét, aki ezúttal már ugye ébren volt. Aztán érezte, hogy elcsuklana a hangja, ha újra beszélne, de a régi mosolyát szabadon eresztette. mindez egy pillanat volt, majd, mint egy látomás, újra eltűnt a szobából.
A férfi megfogadta, hogy mindent úgy tesz, ahogy a nő mondta neki. Sehogy máshogy. Eltökélte. Aztán várt rá mindennap, de a doktornő nem tért vissza hozzá többé. Sem másnap, sem azután, pedig sokat volt még bent a férfi. A férfi csüggedt volt, hogy nem találkoznak, de belátta, hogy az egykori kedvese orvos, akinek sok-sok életet kellett megmentenie. Fájt a szíve utána, de megnyugodott a szavaiban, és mélységesen hálás volt, amiért még egyszer láthatta. Úgy érezte, hogy valami nagyon fontosat kapott vissza az élettől, olyat, amit talán meg sem érdemelt. Nyugodtsággal, békével a lelkében vonult el a kórházból. A kapuban még visszanézett, és hosszasan szemlélte a kórház ablakait, hátha még egyszer megpillanthatja őt.
De nem így történt.
Elindult hát haza.
Oly hosszúnak tűnt az út, pedig néhány település választotta el csak a nagyvárost a férfi kicsi falujától. A régi vonat unott zötykölődése alatt a férfi mégis újra élte az életét, s gondolatban nagyon, de nagyon boldoggá tette az egykori kicsi lányt, a mostani doktornőt. Olyan, de olyan boldog volt akkor.
A vonat fütyülésére ébredt fel. Megrezzenve, álomittasan kászálódott le a vonatról, majd lassú léptekkel bandukolt az otthona felé. Oly régóta nem látta már a házat. Hiányzott neki.
Ment és ment.
Aztán, mielőtt még elérte volna azt, eltekintett a távolba. Ott volt már a kicsi ház, az övé, az egyetlen.
De nem!
Mégsem!
Az nem volt ugyanaz!
Ott szépen elgereblyézett udvar volt, s gyönyörű virágok tündököltek a ház előtt. Pirosak, sárgák, kékek…
Megannyi.
Aztán a ház mögül egy kipirosodott arcú nő jött elő locsolóval a kezében. Előrehajolt, hogy minden tövet meglocsoljon, és ahogy így tett, kósza fürtjei az arcára omlottak. Kezével tessék-lássék eligazította őket, ekkor nézett fel, és látta meg a közeledő férfit.
Szélesen, örömittasan elmosolyodott.
Nevetése olyan volt, mint régen.
Várta kedvesét.  

*****************************************

 14. NAGY VENDEL ÉLETE VERSEKBEN 

    

Sorozat (tizenkettedik rész)

 

HARANGOK HANGJAI

 

Szólnak a harangok

Hirdetnek örömöt,

Fájdalmat, bánatot.

Kongatnak harangot,

Jeleznek tüzeket,

Áradó vizeket.

Zúgnak a harangok,

Esküvőre menet

Temetésről jövet.

Zengenek a harangok

Urunk dicsősége

Álltaluk ragyog.

Csendítenek harangot,

Fel ne ébredjenek

A holtak, a csillagok.

2013. okt. 23.

*

A BEJGLI

 

Karácsonyi édességek, sütemények. Receptek az Ízes történetek című irodalmi szakácskönyvből

  Az emberek, de sokszor az állatok is, szerették magukat kényeztetni finomságokkal, akár édes gyümölcsökkel, méhektől ellopott mézzel, vagy erjedt gyümölcsök alkoholos levével.

Aztán később, az élelmiszer alapanyagok korszerűsödésével és a konyhai tudományok fejlődésével egyre finomabb ételeket és édességeket, süteményeket kísérleteztek ki a korabeli háziasszonyok, gazdaasszonyok, szakácsok, pékek és cukrászok.

Már évezredek óta nem múlhat el úgy ünnep, hogy ne kerülne az asztalra valamilyen desszert, édesség, sütemény, vagy akár valamilyen torta.

Minden ünnepnek megvan a maga jellegzetes süteménye, ami illően kiegészíti a főételeket és valami jellegzetességet ad annak az adott rendezvénynek, családi eseménynek, vagy akár egy egyszerű, hétköznapi ebédnek is. Ki ne örülne egy születésnapi tortának, bár ennek kissé árnyoldala az egyre szaporodó gyertyák száma.

A karácsony egyik fő varázsa a mézeskalács, amit lehet akár családias körülmények között, családi összetartozás jegyében is készíteni, például a gyerekekkel kiszuratni a figurákat, vagy akár a díszítésbe is belevonhatjuk családtagjainkat. Édesanyám nagy kedvence volt a mézeskalács, és sokszor vettünk is egy híres cukrászmestertől akár a búcsúban vagy a piacon is nyakba akasztható rózsafüzért, és a szemek után a keresztet illett megenni legutoljára. Őnála ittam először hideg márcot is, ami karamellizált cukorból és mézből készült, vízben megfőzve és jéghidegre lehűtve lehetett inni, de ma már biztos jól elmarasztalnák, mondván: hogy egészségtelen. Ilyen alapon az összes cukrászdát, pékséget be lehetne zárni!

Eleinte nem jöttem rá, hogy miért árul a mézeskalácsos a pultjánál gyertyákat is, aztán rájöttem, hogy ez árukapcsolás, mert a mézet a cukrász maga termelte meg, praktikusság okán, és így olcsóbb is volt, de inkább valamelyik családtag méhészkedett, mert a mester nemigen ért rá még ezzel is foglalkozni. A méhek mellékterméke a méhviasz, és unalmas hosszú téli estéken a gyertyaöntés tudományának adóztak a régi mesterség kedvelői. A gyertyákat aztán mint szentelt gyertyát árulták a búcsújáróknak itt Szekszárdon is, a remete kápolna mellett, ami híres Mária búcsújáró hely volt, még az én gyermekkoromban is csodálatos népviseletben jöttek a sárközi asszonyok és ott aludtak a templom domboldalán a fák alatt, hogy másnap időben ott lehessenek a szentmisén.

A mézeskalács figurákat még a mai napig felaggatjuk a fenyőfára és még sokáig eltartható, és meg lehet enni hetek múltán is.

De azért a mi családunknak a legkedvesebb karácsonyi süteménye a bejgli. Mégpedig a mákos és diós töltelékes.

A mindig meleg és kissé párás konyhában, ha anyám valami finomságot készített, feltérdeltem a hokedlira, és figyeltem, hogyan serénykedik szorgos keze. Akkor megfigyeltem és nem gondoltam arra, hogy egyszer még valahonnan az agyam mélyéről élesen előkerül minden pontos részlet. A bejglihez fél kiló lisztet szitált egy tálba és belerakta a hozzávalókat. Előtte azért egy deci meleg tejbe egy csomag élesztőt tett, elmorzsolva, és egy kis kávéskanál cukrot, majd felfuttatta az élesztőt. A lisztbe ütött kettő egész tojást, egy kis sót tett bele és négy evőkanál cukrot. Vagy kettő vajat, vagy egy egész margarint rakott még bele, de hidegen, mert ha meleg a margarin, akkor más lesz az íze.

A felfuttatott öt deka élesztőt és a tejet még ráöntötte a lisztre, és az egészet óvatosan kezdve, hogy ne poroljon a liszttel, egyneművé gyúrta, és egy cipót kapott, amit a deszkára téve konyharuhával letakart és egy-két órát állni hagyta a melegen. Persze az ügyes háziasszony, ha van ideje, akkor nem ül ölbe tett kézzel, hanem előkészíti a további feladatokat és bekeveri a tölteléket, amiben én, mint kis kukta, lelkesen segítettem, mert egy ifjú férfiembernek meg sem kottyant egy kis mák- és diódarálás. Visszagondolva: milyen büszke voltam magamra, hogy ledaráltam a hozzávalókat. Hittem, hogy ezzel is erősödik a kis vézna karom izma.

A mákot és a diót megtermeltük, annyit, hogy még másnak is adtunk belőle, és tőlünk soha nem ment el senki üres kézzel. Mindig odaadtuk a megtermelt felesleget: "másnak is legyen, ha nekünk van" jelszóval.

A mákot és a diót forró tejbe kevertük, hogy ne maradjon nyers és az olajok is kissé megfőjenek. Van, aki meg is főzi, de mi soha, mert még kellően megsült a töltelék, és nem jó, ha a bennük lévő olajat többször is hőkezeljük. A töltelékbe került még a huszonöt deka dió vagy mák mellé húsz deka porcukor, esetleg rumba mártott mazsola, és a mákba némi reszelt alma is, hogy ne legyen olyan száraz a töltelék. Persze kell még bele citrom reszelt héja, és vaníliás cukor is a dióba és a mákba, egy zacskó fele-fele. Persze az édességet meghatározza, hogy a család mennyire szereti vagy eheti a cukrot, de a húsz deka az bőven elegendő.

Tehát a tölteléknek majdnem csak többnek kell lennie, mint a tésztának. Nagyon csúfos és szegényes, ha a töltelék csak itt-ott látszik a tésztában. A bekevert tölteléket kihűtjük, hogy hidegen kenjük majd a tésztára.

Lassan le is tellett a kettő óra, és a pihentetett tésztánkat kettőbe vágjuk és a gyúródeszkán kb. egy centis vastagságúra nyújtjuk.

A gyakorlott háziasszony már tudja, hogy melyik tepsiben akarja sütni, mert akkorára nyújtja a tésztát. Kanállal, de jobb, ha kenőkéssel a langyos tölteléket egyenletesen elsimítjuk és óvatosan feltekerjük a tésztáját.

A tepsibe úgy helyezzük el a tekercset, hogy a teteje sima maradjon és a tekerés vége alulra kerüljön, mert különben a sütemény kiforr és nem lesz olyan szép, ha szeleteljük.

A tepsinkben kettő rúd fér bele, egy diós és egy mákos. Már most gyönyörködhetünk benne, mert szép látvány egy jól elkészített félig kész bejgli is. Egy igazi műalkotás.

Egy egész tojást feltörünk és megkenjük vele a tészta felületét, ettől lesz szép ropogós a teteje és barna a színe. Hegyes villával vagy tűvel megszurkáljuk a tésztát, hogy a gőz ki tudjon jönni belőle sütéskor.

Ekkor a tepsit betesszük hűvös helyre és még egy órát pihentetjük, és újra elővéve már csak tojásfehérjével kenjük le. A már eddigre befűtött sütőbe, sparheltbe, vagy akár kemencébe rakva harminc percig sütjük, de a sütő ajtaját ne nyitogassuk. Amikor a látvány is szép és az illata is finom és szép aranybarna a színe, akkor biztosan készen van.

Megvárjuk, míg kissé kihűl, mert melegen nem jó szeletelni, mert nem lehet szépen vágni. Langyosan már szépen szeletelhető és akkor a legfinomabb. Tálaláskor egy-egy szeletet kaphat mindenki mindkét fajtából, és porcukorral meghintve nagyon szép és gusztusos a bejgli.

Későbbiekben mindig frissen szeletelve kínáljuk a süteményt, mert akkor nem szárad ki, és hamar elfogy, mert nagyon rossz látvány, mikor még januárban, a vízkereszt ünnepén is még a karácsonyi bejglit adják a vendégnek.

Ahogy a régi kabarétréfa mondja, elmúlik a karácsony ünnepe, a szilveszter, a vízkereszt ünnepe, de nem múlik el a bejgli. Az igazán jól elkészített sütemény akár forró tea mellé egy délutáni uzsonna is lehet az ünnepek alatt. Persze mindenkinek lehet saját receptje, de a bejgli alap receptje ez, és az egyéni ötleteket még hozzáadva finomabbnál finomabb variációkat lehet kisütni.

Édes fehér bor illik hozzá, vagy egy különleges rozé, de egy illatos desszert bor is megfelelő.

Mindenkinek áldott karácsonyt kívánok, békében és boldogságban.

Mindegyünknek jusson valami finom étel az asztalára.

A bejgli

*

SZILVESZTERI HANGULATBAN...

 

Szilveszter éjszaka van,

Az éjfélt verik a harangok,

Fent a toronyban...

Holnap új évre ocsúdok,

Dülöngél a hóember

A fagyos udvaron.

Pezsgővel a kezemben

Mellé ülök én

Az udvar közepén,

Tanítani akarom konok fejét.

Mondjad nekem okosan, szépen,

Azt, hogy...BUÉK.

Mivel segíteni

Semmivel nem tudok,

Csupán csak

Jónak vélt

Tanácsot adhatok.

Nincs a Nap alatt

Semmiféle új,

Titok,

Szívem melegével

Csak annyit mondhatok:

Boldogulj!

 

2017. 12. 31. Szilveszter

 

*

AZ ÖREGAPÓ CSUDÁLATOS SZÁJA

 

Fát vág az ősz

Öregapó

Kint az udvaron.

Keze fején érzi,

Hideg van nagyon.

Unokája les rá

Ki az ablakon.

Az öregapó

Leheli a kezét,

Vágyja a szoba

Bódító melegét.

Duruzsol a kályha,

Leveszi a bögrét,

Fújja a borleves

Illatozó gőzét.

A gyerek csudálja:

De furcsa a

Papa szája.

Hiszen ez

Egy kincs.

Azt hittem:

Ilyen nincs.

De hisz

Egyszerre van benne

Hideg is,

Meg

Meleg is.

 

2012

 

*

EGYSZER LÁTTAM SÍRNI AZ APÁMAT

 

Egyszer láttam sírni az apámat,

Mikor engem vittek katonának.

Elmesélte nekem a fiának,

Eszébe jutott a bú, s a bánat

Amikor Őt vitték bakának.

Tudom ma már más idők járnak,

De ő tudta rám milyen dolgok várnak.

A szilánkot a karjában hazahozta,

Nagy pergőtűz volt Ukrajnában...

Mikor végül is az obsitot megkapta,

Megrótták, hogy a Szovjetuniót megtámadta.

A repeszt kioperáltatta,

S jó messzire elhajította.

Az első levelét így fogalmazta:

Édes Fiam!

A háborúnak semmi értelme,

Ott csak két ember van,

Aki fél,

És aki nagyon fél.

 

2012-ben, 1977-ről.

………………..

 

Zsíros Ari: Didergő csend - festmény

 *****************************************

 15. KONRÁD VIKTÓRIA: A SZERELEM CSAK EGY SZÓ! 

    

 - novella -

  

Bogi gyermekkora óta rajongott a zenéért. Nemcsak megtanult gitározni, hanem az éneklés minden fortélyát is elsajátította. Gimnáziumi évei alatt amatőr zenekarával eljutott az ország kisebb-nagyobb szegletébe. Ezekre az időkre mindig boldogan emlékezett vissza! Első szerelme is a rajongók közül került ki. Aztán a második párját is a zenének köszönhette. Majd a harmadikat is… Közben Bogi profielőadói karrierje csak nem indult be. A zenei producereknek és menedzsereknek nem felelt meg a fiatal nő alakja. Bogi bárhogy fogyókúrázott, csak nem akartak leolvadni azok a fránya kilók! Az arca sem illett bele a klasszikus szépségideál skatulyájába: fejformája szögletes volt, és magas homlokát rövid frufrus frizurával keretezte. A vékony szája miatt az egyik szakember ajakfeltöltést javasolt neki, amit azonban ő visszautasított. Orra viszont pisze volt, és hatalmas szemei égszínkéken ragyogtak, melyeket dús, hosszú szempilla tett még ellenálhatatlanabbá. Ha az ikonikus szépségtől sok szempontból eltért, úgy hogyan faraghattak volna belőle híres énekesnőt, még ha a tehetsége meg is lett volna hozzá? Sehogy. A fiatal nő azonban képtelen volt elszakadni a zenei élettől, így a háttérbe húzódva profidalszövegíró lett. Bogi tehát nem teljesen azt kapta a szakmától, amire a szíve mélyén vágyott, de mindig azzal vigasztalta magát, hogy lehetne a helyzete sokkal rosszabb is. Közben egyik élettársa váltotta a másikat. Aztán a 30-as évei elején egy szép szeptemberi napon arra ébredt, hogy látni nem akarja a férfiakat. Elege lett, és a másik nemet hibáztatta, hogy nem tud megállapodni senki mellett. A délutáni felkelés után gyorsan magára kapta csinos ruháit, dúlva-fúlva elindult otthonról, még a 

bejárati ajtót is becsapta maga mögött, hogy egy buliban kiszellőztesse

a fejét.

*

Konrád Viktória

Bence egy szeptemberi hétvégén a 35. születésnapját ünnepelte

 a barátaival egy kertiparti keretén belül. A bátyámnak hála én is hivatalos voltam az eseményre. Vállaltam, hogy az érkező vendégeknek felszolgálom a gyöngyöző alkoholos vagy mentes pezsgőt, kinek-kinek kívánsága szerint. Az emberek között forgolódva volt alkalmam Bence közelébe férkőzni, így kihasználtam az alkalmat, hogy jól szemügyre vegyem. Vitathatatlan, hogy az ünnepelt rendkívül sármos volt: lazán elegáns ruhát vett fel, az alakja fitt, jól karbantartott, testtartása magabiztosságot sugallt, és gesztenye színű haját igazgatta, amikor időnként a szél bele-belekapott. Gyönyörű, nagy, barna szemeit ezúttal napszemüveggel rejtette el. Hirtelen szöget ütött a fejemben: csak nem sírt, és most eltakarja a szeme körüli felpuffadt bőrt? Éreztem, hogy gyorsabban emelkedik és süllyed a mellkasom, a pulzusom is felment. Bence fontos nekem, szívemen viselem a sorsát. Hiszen én vagyok a pszichológusa! Ez persze a vendégek előtt nem publikus, ugyanis a legtöbb kliens nem szereti, ha a barátok tudják, az elakadásaikat kivel beszélik meg. A terapeutákat tehát nemcsak a titoktartás köti, de azt sem teregethetik ki, hogy kikkel dolgoznak együtt. Úgy tettünk hát Bencével, mintha még sohasem láttuk volna egymást. Azonban a férfit az elmúlt szűk egy évben, amióta hozzám jár ülésekre, szépen megismertem. Ő egy különösen érzékeny lelkű fiatalember. Eredendően az kongatta meg nála a vészharangot, akkor kért segítséget, amikor a menyasszonya elhagyta.

Bogi nagy feltűnést keltett, mikor megérkezett Bence bulijába. Bőrdzsekit viselt, hozzá miniszoknyát passzított, amely láttatni engedte teltkarcsú alakját. Fekete napszemüvegét pici orráról félig lecsúsztatva odaköszönt a házigazdának:

- Helló, Nagymenő! Na mizujs? Holnaptól már közelebb van a negyven, mint a harminc! - kacsintott, és szemében huncut fény csillant.

Elindult Bence felé, útközben elegánsan leemelt a tálcámról egy pohár pezsgőt, majd koccintott az ünnepelttel.

Bence a másnap délutáni ülésünkön így lelkendezett az estéről:

- Először Bogi szeme varázsolt el. Az az égszínkék tekintet…! - és izgalmában fészkelődni kezdett a kanapén. - Hihetetlen, milyen szövege van, nagydumás a csaj! – ezeket a szavakat kimondva csak úgy ragyogott Bence. - Ön tudta, hogy a kedvenc együttesem dalszövegeit is Bogi írja?

- Ez nekem is újdonság – és biztatásként mosolyogtam.

- Ma reggel, mikor kócosan fölébredt a lakásomban, és elpirulva igazgatni kezdte a haját, azt hittem, hogy elolvadok! Annyira édes! És az alakja… Teljesen odavagyok! Pont olyan, mint a volt menyasszonyomé! Na mit szól a fejleményekhez, Mirabella?

- Le vagyok nyűgözve, még keresem a szavakat, de nagyon-nagyon örülök a boldogságának!

- Igaza volt Önnek.

- Mire gondol? – csodálkozásomban még a fejemet is kérdőn oldalra döntöttem.

- Hát, hogy kutyaharapást szőrével. Egy ember által ejtett seb egy másik ember által gyógyítható a leghatékonyabban. Most madarat lehetne fogatni velem!

Mikor hazafelé indultam a rendelőmből, elégedetten nyugtáztam magamban, hogy Bence élete végre sínen van. 

Újra.

Az elkövetkezendő egy hónapban minden ülés ugyanarról szólt: Bence Bogiról áradozott, és azt ecsetelte, milyen boldogok együtt. Ezen a napon is Bencével volt újra találkozóm a rendelőben. „Késik. Ez igazán nem megszokott tőle” – gondoltam magamban, és elhessegettem a borús érzéseimet, majd azon kezdtem el morfondírozni, hogy lassan itt az ideje lezárni az egyéves terápiás munkánkat. Egyszer csak a férfi szinte rám törte az ajtót. Tekintete vérágas volt, zilált arcába belelógott verejtékes haja. Egy ideig csak fújtatott, mire meg tudott szólalni:

- Megcsalt! Az az átkozott némber megcsalt engem!

Elakadt a lélegzetem. Hellyel kínáltam Bencét, és egy jó ideig csak egymást néztük, illetve az ablakon beszűrődő fényt. A miértekről és a hogyanokról nem kérdeztem szegény embert, hiszen nagyon tapintatos akartam lenni vele. A férfiúi önérzetén ejtett óriási sebet próbáltam foltozgatni a szavaimmal. Az ülés végére némiképp normalizálódott Bence légzése, vonásai többé-kevésbé kisimultak. Ekkor ő is valamelyest szóhoz jutva csak ennyit mondott:

- Mikor sírva számon kértem, miért tette ezt velem, hiszen szerelmet vallottunk egymásnak, ő csak hetykén annyit felelt: „A szerelem csak egy szó.” – Érti?! A szerelem csak egy szó! Számomra ez egyszerűen felfoghatatlan! Ezután azt kérdeztem tőle, hogy de hát az a sok érzelmes dalszöveg, amely az ő tollából származik, azokkal mi a helyzet? Válaszként ő csak némán ingatta a fejét. Mirabella, én egy szörnyetegnek adtam oda a szívemet?!

Féltve engedtem útjára Bencét az egy óra lejárta után. Mondanom sem kell, hogy a férfi továbbra is a kliensem maradt.

Telt-múlt az idő, és az ősz télbe fordult. Éppen karácsonyi díszekkel dekoráltam a rendelőmet, amikor Bence egyszer csak váratlanul betoppant.

- Tudna engem soron kívül fogadni? Most? - könyörgő tekintettel nézett rám.

- Igen – hebegtem, majd a kanapé felé mutattam. - Tessék helyet foglalni! – én pedig fölvettem a szemüvegemet, elhelyezkedtem a megszokott karosszékemben, és minden idegszálammal Bencére koncentráltam.

- Nem fogja elhinni, mi történt! Képzelje - és farmerkabátja zsebébe nyúlva egy gondosan négyrét hajtott papírlapot vett elő -, ezt a levelet kaptam Bogitól! Kézzel írta! - és odanyújtotta nekem.

- Elolvashatom?

A férfi némán bólintott, és én kinyitottam az összehajtogatott papírlapot.

„Drága Bence!

Hiányzol. Nagyon magányos vagyok nélküled. Te gondolsz még néha rám? Nekem folyton folyvást csak te jársz a fejemben! A szemem előtt lebegnek az együtt töltött tüzes éjszakáink, a boldog ébredéseink, a nevetéstől hangos napjaink. Nem találom a helyem nélküled. Amikor szerelmet vallottam neked, igazat mondtam. Aztán megijedtem. Mi van, ha te is elhagysz majd, mint ahogyan faképnél hagyta az anyámat az apám, amikor anyu a legsebezhetőbb volt? Az ember nem sokkal azután szívódott fel, miután én megfogantam… Megrettentem, hogy a tiszta szerelem, amit irántad érzek, kiszolgáltatottá tesz. Bevallom, bosszút akartam állni a férfiakon, de beléd szerettem, majd eltaszítottalak magamtól… A másik férfi kicsit sem vonzott, csak azt akartam, hogy a hozzád fűződő ragaszkodásomon enyhítsek. Azt hittem, így majd elfelejtelek. Butának tartasz? Esetleg őrültnek? Minden szidalmat, gúnyt és megvetést megérdemlek és elfogadok tőled. Csak egy dolgot kérek: hadd lássalak újra!

Pihentető, szép adventet kívánok!

Szeretlek!

Bogi”

A levélről le sem véve a szememet az alábbiakat mondtam: 

- Az ifjú hölgy még nem dolgozta fel a transzgenerációs traumát, ami minimum az édesanyja óta halmozódik a családjában, nevezetesen, hogy a férfiakban nem lehet megbízni, mert mindegyik csak kihasználja a nőket. - Egyenesen Bence szemébe nézve folytattam: - Talán nem magának kellene pszichológushoz járnia, hanem Boginak!

Legnagyobb meglepetésemre Bence fölpattant a kanapéról, a levelet udvariasan kivette a kezemből, majd diadalittasan azt mondta:

- Köszönöm, kedves Mirabella, hogy ezt mondta! Tudja, nagyon sokat jelentenek az Ön szavai. Több megerősítésre nincs is szükségem! Természetesen a teljes órabérét rögtön átutalom a számlájára - majd lendületesen felkapta a kabátját, és elviharzott.

Egy hét múlva rejtélyes e-mailt kaptam Bencétől:

„Kedves Mirabella!

A pénteken esedékes ülésünkön munkahelyi elfoglaltság miatt sajnos nem tudok megjelenni, azonban egy lehetőséget sem szeretnék kihagyni a héten. Át lehetne tenni a beszélgetésünket két nappal későbbre, ezüstvasárnapra? Tudom, hogy óriási dolgot kérek Öntől, de kérem, segítsen nekem! Az életem múlhat rajta! És ez alkalommal azt szeretném, hogy a Belvárosi Teázóban találkozzunk! Hidegen vagy melegen issza a teát? Igazából mindegy, meghívom Önt egy finom italra! A nevemre foglalt asztalt keresse, kérem!

Üdvözlettel: Bence”

Lázasan lapozgatni kezdtem a Pszichológusok Szakmai Etikai Kódexét. Vajon nem tiltják a szabályok, hogy a rendelőn kívül tartsunk ülést? Nem találtam erre utalást. Egyébként is, nagyon sürgősnek, sőt, életbevágónak tűnt az ügy, így igent mondtam.

A belvárosi macskaköveken kopogott a csizmám sarka, magamon pedig szorosabbra fogtam a télikabátomat, ugyanis igazán csípősen fújt a hideg északi szél. Alig vártam, hogy elérjem a Belvárosi Teázót, mert kesztyű nélkül ebben az időben majdnem jéggé fagyott a kezem. Ahogy lenyomtam a kilincset, megszólalt az ajtó feletti kis csengő. Szeretem ezt a helyet. Nemcsak barátságos, de hatalmas a kínálata is. Fiatalok és idősebbek is egyaránt kedvelik. Belépve egyből Bencét kerestem. Sajnálatomra nem vettem észre, így a pincértől kértem tanácsot, hova foglalt asztalt a kliensem. Rendelésemet, egy forró mentateát, gyorsan kihozták. „Végre” – gondoltam magamban –, „egy kis melegség.” – Éreztem, ahogy fagyos ujjaim a csészéhez szorítva fokozatosan fölengednek. Mélyet szippantottam a menta illatából, és megelégedve a számhoz emeltem a poharat, majd nagyot kortyoltam az italból. Közben a tőlem balra helyet foglaló párra esett a pillantásom, ahol Bence sziluettje bontakozott ki. Kis híján kiköptem az első korty teámat, levegő után kapkodva köhécseltem, nehogy megfulladjak. 

„Mit keres ő itt? És ki ez a nő vele szemben?” 

Bence leírásából gyorsan rájöttem, hogy Bogi az! Fuldoklásom hangjára mindketten rám néztek, Bogi nem ismerve engem folytatta beszédét, Bence szája sarkában pedig kis mosoly jelent meg. Kérdőn, sőt, számon kérőn néztem rá, mire Bence előkanyarította zsebéből a mobilját, és gyorsan gépelésbe kezdett. Egy perc múlva hangos csippanással kísérve meg is érkezett az üzenete Messengeren: 

„Azt akartam, hogy legyen itt, ha netán valami butaságot csinálnék, Ön legyen az első, aki megakadályoz benne!” 

Kikerekedtek a szemeim. Aztán jött még egy mondat: 

„Kérem, ne hagyjon magamra!” 

„Remek. Vajon mibe keveredtem?” – morfondíroztam magamban, majd a mentateámat kortyolgatva diszkréten a párra figyeltem.

- Hozzád hasonlóan csodálatos férfival még nem találkoztam – szólalt meg Bogi vékony hangon.

- Nem hiszek neked.

- Kérlek, ne tedd ezt velem! Igazat beszélek. Szeretlek!

- És hogy is volt az, hogy a szerelem csak egy szó?! – és a férfidühösen megköszörülte a torkát, mire a tőlük átellenes oldalon ülő nő felállt az asztalától. Ekkor Bence keze a levegőbe emelkedett. Nem tudtam eldönteni, hogy a hosszú hajú, indulásra készülő hölgyet intette-e maradásra ebben a pillanatban, vagy Bogit akarta csendre utasítani. Mindenesetre a nő is megmerevedett, és Bogi is elnémult. Végül Bence is leeresztette a kezét. Bogi lesütötte a szemét, és a terítővel kezdett el babrálni, a hosszú hajú lány elindult egyenesen Bence felé. Bogi fölpillantott, és könnybe lábadt szemmel mondta a férfinak:

- A szerelem csak egy szó… Nélküled…

Minden egy pillanat műve volt. Bence elpirult, a távozni látszó nő pedig odahajolt Bencéhez, és erősen szájon csókolta!

- Mehetünk, drágám? – kérdezte alt hangján.

Bogi lefagyott, arca falfehérré változott.

- Ő Angéla, az új barátnőm – szólt zavart mosollyal Bence, majd egy tízezrest gyorsan előráncigált a pénztárcájából, az asztalra dobta, és elviharzott Angélával.

A zokogó Bogira én segítettem föl a télikabátot.

Következő pénteken a szokott időben a rendelőmben kissé morcosan vártam Bencét. Pontos volt, ahogy szokott – szerencséjére.

- Hogy van? – tettem fel a szokásos kezdő kérdést.

- Ramatyul – válaszolta Bence lógó orral.

- Kérem, meséljen az elmúlt hetéről!

- Hát jó - sóhajtott nagyot. - Az én ötletem volt a teázóban előadott kis színjáték. Féltékennyé akartam tenni Bogit… Miután Angélát kísérgettem, a nő szó szerint felvonszolt az első útba eső hotelba. Nem akaródzott mennem, de szégyenben sem akartam maradni, ha érti mire gondolok – ekkor Bence kihúzta magát.

Értettem. A férfiaknak van egyfajta teljesítménykényszerük. Azt még nem fejtettem meg, hogy ez ösztönös-e, esetleg más férfiaktól ellesett norma ez? Talán mindkettő tényező szerepet játszik abban, ha egy vonzó nő kívánja őket, akkor mindenáron a hölgy kedvére akarnak tenni, ha kell, ágyba is viszik a másik nemet, nehogy férfiatlannak tartsák őket, vagy ami még rosszabb, megbélyegezzék őket.

- És jó volt az együttlétük? – tettem fel a kérdést úgy, hogy amennyire csak tudtam, palástoltam a rosszallásomat.

- Nem. Határozottan nem. Nagyon kellett koncentrálnom, tudja, nehogy csalódást okozzak. Angéla teátrális mozdulatokkal mozgott az ágyban, dobálta a haját, és szerintem megjátszotta az orgazmust is. Mikor már öltözködtünk, akkor megkérdezte, hogy hazakísérem-e.

- És mit válaszolt?

- Egyszerűen leráztam annyival, hogy megkérdeztem tőle: nem tudod, hogy merre laksz? A vezetéknevét a mai napig nem ismerem. Mert nem is érdekel. Kicsit sem. Végig csak Bogi járt a fejemben.

Akármennyire nem szimpatizáltam az újdonsült barátnővel, a szavak hallatán megfagyott a vér az ereimben.

- Akkor miért adott egy esélyt ennek az Angélának?

- Tudja, Mirabella, az Ön szavai csengtek a fülemben.

Megrökönyödésemben hátrahőköltem.

- Kutyaharapást szőrével. Emlékszik? A megcsalás fájdalmát egy kvázi félrelépéssel akartam orvosolni. De nem ment. Elbuktam – majd Bence lehajtotta a fejét.

- Szereti még Bogit? – és biztatóan mosolyogtam.

- Nagyon.

- Még van pár nap karácsonyig. Lepje meg az imádott nőt!

- Mit adjak neki? Kiürült a fejem.

- Legyen Ön az ajándék!

Erre Bence felemelte a tekintetét, és végre mosolygott.

- Azt hiszem, támadt egy ötletem! Köszönöm, köszönöm, drága Mirabella!

- Milyen gondolat pattant ki a fejéből?

- Ez egyelőre maradjon titok – majd sokatmondóan kacsintott a férfi. - A téli szünetben, amikor Ön sem dolgozik, és én sem, majd e-mailben értesítem a fejleményekről. Boldog karácsonyt kívánok!

- Boldog karácsonyt, drága Bence!

Január másodikán éppen teát főztem a párommal, amikor hallottam, hogy a telefonomra új üzenet érkezett. Ráérősen odasétáltam, és izgatottan vettem a kezembe a készüléket, amikor láttam, hogy Bence írt.

„Kedves Mirabella!

Az Ön rendelőjétől az első utam Bogihoz vezetett. Becsöngettem az ajtaján, és ő kócos hajjal fogadott! A szélrózsa minden irányába álló tincsei megmelengették a szívemet. Ő persze egyből zavarba jött, és be akarta csapni az ajtót, de én nem hagytam! Ellenszegülésem eredményeképpen akkora pofon csattant az arcomon, hogy majdnem kettőt láttam! Viccet félretéve ezután erősen megragadtam mindkét karját. Ebben a pillanatban mindketten megijedtünk, hogy most vajon mi fog történni? A pillanat hevében megcsókoltam. És ő visszacsókolt. Két tenyerembe vettem a bájos kis arcocskáját, és azt suttogtam: Szeretlek! És ő is ezt suttogta. Ott, az ajtóban letérdeltem elé. A farzsebemből előhúztam a nagymamám gyémántgyűrűjét. Azóta hordom magamnál a családi ékszert, mióta az első éjszakát együtt töltöttük! Azóta akarom, hogy ő legyen a feleségem! Bogi annyira elcsodálkozott, hogy édesen „ó” betűt formált az ajkaival, és csak pislogni tudott. Hozzám jössz feleségül? – kérdeztem mosolyogva. Bogi igent mondott! Azóta elválaszthatatlanok vagyunk. Szerelmesebbek vagyunk, mint valaha!

Köszönöm, amit értem tett, köszönöm az óvó figyelmét, drága Mirabella! Az ég áldja Önt!

Bence”

Januárban még kettő ülésen találkoztam Bencével, aztán szépen lassan elengedtük a közös munkát. Ez a pszichológusok sorsa, a folyamatos búcsúzás. Mindig örömmel gondolok vissza erre a kliensemre.

Azóta, ha találkozom az utcán Bogival vagy Bencével, mindig ők köszönnek nekem előre, mely mindig boldogsággal tölt el. „Felismernek, végre én is számítok” – gondolom magamban ilyenkor, majd könnyű léptekkel tovább sétálok.

*****************************************

 16. VERSVÁLOGATÁSOK 

 
W. Ábrahám Erzsébet: LEGYÉL SIMOGATÁS

Legyél simogatás, miként erdöknek zöldje,
majd fűszálon harmat; ábrándos könnye,
és ne zavarjon semmi az élet dolgában,
mert szövétnek vagyunk Isten jóságával.
És keltsd fel a Napot szép énekszóval,
barátkozz a széllel a mindent szétszóróval,
hidd el mindennek szíve van, apró szelence,
ha meghallod dallamát, kedved fényesítse.
S néha költözz a lelked csendjébe,
imádkozzál halkan a szeretet kertjében,
mert minden fohász élet, szétosztható,
s eget épít benned a Mindenható.

…………………

 
Demeter Jutka: Őszi szonett
 
Fentről búcsút intenek a ködnek,

itt lent ballag az ősz a szürke úton,
ludak v-alakban rendeződtek,
a nyár emlékét viszik szárnyukon.
 
Foszlik a köd, tarka avarban,
az ősz szele kószál, szórja a színt,
fák arany lombja hajlik a napban,
ég vándorainak még utánuk int.
 
Ez az őszirózsák évszaka már,
hosszú álomba belehervadó világ.
Táncoló gyertyaláng, síri virág.
 
Álmodik magára hótakarót,
dermedve rügy szendereg az ág hegyén,
új tavaszt vár földben a mag, mint én.

………………

 
Kálmán Ágnes: Mit súg?
 
Dorombol a téli szél,
Fütyülve nótázik
Vizek kérgét fújja,
Tócsákba mártózik
 

Nézem, ahogy vadul,
Futkos a fák alatt
Száraz leveleket forgat,
Új halmokba aggat
 
Bújik hajam bodrába,
Minden oldalról fésüli
Arcomat cirógatja,
Fülembe súg, s üzeni
 
Messze utat tett meg,
Táncolva szép tájakon
Hívogatón suttogja,
Jöjj táncra angyalom!
 
Szilaj fickó látom én,
S már röpülnék vele
Érezni a szabadságot,
Repülni el, messzire
 
Mily jó lenne egyszer,
Felhőtlen örülni
Szél szárnyán magasra,
Az égig emelkedni
 
Repít a képzelet ereje,
Szívem telik vele
Mintha nyílna karom,
S lelkem emelkedne
 
De kezem visszaejtem,
A valóság szárnyába
Két lábbal a földön,
Mozdulatlanságba
 
Vidáman tova fújtat,
Friss, üde lehelettel
Légvérét pezsdítve,
Hatalmas erővel
 
A nap ereje is lanyha
Felhőkből kandikál
Téli táj zöldellő szívén,
Mintha tavasz lenne.
 
Átölelem, ami tárul,
Előttem az élet maga
Szél szárnyán utazom,
Lelkem szabadságába.
 
2023. 01. 04.
Minden jog fenntartva!

……………….

 
Lovag Dáma Nagy Cynthia: Fátyolos álom...
 
Estenként eszembe vagy

felidézem ölelésed, s
mielőtt lecsapna rám az
álom fátyolos sugara
elmélkedem, mi lenne "ha"??
Te már ott állsz a magas hegyek, hegyes ormán túl,
ahol még csak vihar sem dúl,
mi itt lenn csak találgatunk,
mi lehet a felhőkön túl??
Téged körbefon a kékség, a
túlontúli szépség, hol nincsen sötétség.
Vajon mi az a csodás fény, mi hívogat??
Érzed a tiszta szeretetet mi feléd árad.
Vajon lelkünk megleli ott új hazánkat??
Jöjj vissza álmaimba, mosolyogj rám újra,
mond el nekem mi lesz velem, ha véget ért itt az életem??
Nehéz testünk itt marad, de szabad lelkünk szárnyal fel
az égig, ott várnak már az angyalok, kik segítenek új testünkben élni!!
S ha majd a csillagok ösvényén járva lenézünk,
talán nem bánjuk, hogy anno
erre a földrészre születtünk,
s boldog lesz az emlékünk...
de vissza már többé nem térhetünk!!
 
/NC. jogvédett verse/

……………….

 
Szabó Tiborné Gerencsér Hajnalka: Jó, ha nem tudod...

Jó, ha nem tudod... mi az igazi baj,

Amíg hazavár két biztos kar---
Melegszik a lelked a szeretettől...
S nem rettegsz a sok félelemtől.
Néha úgy érzed, az életed szürke...
Ám ez sohasem a bajok tükre...
Amíg nem rettegsz - az életed szép...
Másodperc töredéke törheti ezt szét...
S megváltozik minden... kapaszkodsz...
Keresed az utat a gyógyuláshoz.
Úgy érzed egy mély kútba vet az élet,
A félelem elvette a reménységet.
Visszagondolsz a régi életedre,
Ez könnycseppeket csal a szemedbe...
Vágysz rá, hogy minden a régi legyen,
De hogy mi lesz, azt nem tudja senki sem...

………………

 
Körmendi Rita: Kristályba zárt álomvilág
 
A fagyos hajnal visszatér,
sűrűre szövi fátylát a dér.
Oly sötét még a pirkadat,

nem látom kedves arcodat.
Kristályokba zárt tegnapok,
körbe rajzolódó lábnyomok
még őrzik néhány pillanatra
emlékeidet hátrahagyva.
Még éjjel felöltötte szürke,
komor kabátját, készülve
a közelgő zord fogságra,
a rideg, csókos virradatra.
Megkövülni látszik minden,
mégis valami meglibben,
kissé felemelem bús fejem,
arcomat simító lágy selyem.
A szobámból a mécsvilág
lángja sárga vadvirág,
nyárba ringó álomvilág,
de ablakomon csak jégvirág.
……………..
 
Bihari Enikő: Örök szeretet
 
A világ legfényesebb kincse a szeretet,
Fénye gyertyaként világítja be ezt az életet.
A sötétségből a fényre mindig kivezet,
S a síró arcokról lecsókolja a fájó könnyeket.
 
Az emberi szív szeretetre lett teremtve,
Földi eszköznek nincs hatalma felette.
És ezt az égi örömet a Földre leszületve,
A mennyből magaddal hoztad Te is
végtelen időre.
 

A szeretet olyan, mint a nap,
mely mindig ott az égen,
Az együttérzés a sötétséget
ellensúlyozza a fényben.
Vigasztald a szenvedőt,
hajolj le hozzájuk te is gyöngéden,
Szereteted fénysugarával
gyújts lángot lelkükben.
 
Formálj boldogabb jövőt szereteted erejével,
Ajándékozd meg a világot ezzel a kincseddel.
Töltsd meg az emberek szívét életteli fénnyel,
S amerre csak elhaladsz, gyógyíts szép reménnyel.
 
Minden lépésednél szövődjön köréd a szeretet,
Mi Isten ajándéka, és mely nélkül örökké élni nem lehet.
S mely a legnagyobb erő mindenek felett,
Hát kívánom, ez kísérje minden léptedet!

*****************************************

 17. KRIVÁK-MÓRICZ JUDIT: IGAZ MESE LUCIFERRŐL 

 
Egyszer, nagyon-nagyon régen, amikor a Föld éppen csak elkészült, és úgy ragyogott, mint egy újszülött csillag, az Úr végig sétált zöld dombjain és völgyein, és szeretettel nézett teremtményeire. Elnézte az állatokat és a madarakat, a fákat és a virágokat, a tengereket és a hegyeket, aztán elnézte az embereket - és szerette

 mindegyiküket, és azok is szerették őt.

Krivák-Móricz Judit

De egy rövid idő után elszomorodott az Úr, és az angyalok, akik körülötte voltak, aggodalmasan kérdezték, miért könnyezik. Ő, pedig mondá:
„Elnéztem az embert, és láttam az irántam való szeretetét, de 

ez a szeretet csak azért van, mert én vagyon az egyedüli, akiről tudomása van. Azért szeret, mert nincsen más, akit szerethessen. Szabad akaratot szándékozom adni neki, hogy szerethessen, amikor akarja, és így tudjam, hogy ha egy ember azt mondja: "Szeretem az Urat", ez azért van, mert úgy döntött, engem szeret. Ahhoz pedig, hogy ez így legyen, kell lennie valakinek, aki ellenkezni fog Velem, és arra kísérti az embert, hogy megtagadjon Engem azért, hogy mindenki a saját szabad akaratából dönthesse el, egyedül hozzám fordul-e. Szóljatok ti, angyalok, melyikőtök tenné meg ezt az irántam való szeretetből, ki hagyná el színemet az idők végezetéig? Ki tagadna meg engem és kísérelné meg az embert velem szembe fordítani azért, hogy az a saját szívében dönthesse el, kit akar szolgálni?"
Akkor az angyalok mind elfordították orcáikat és könnyeztek, az Úr pedig közéjük lépett, és mindegyiküket megkérdezte:
„Megtennéd ezt Értem? Ki szállna szembe velem a kedvemért és űzetne ki a mennyek országából? Ki?”
 
De azok csak könnyeztek és mondták:
„Én nem, óh Uram, én nem. Ne kérd ezt tőlem!” - és elfordultak.
 
Az Úr pedig leült a legmagasabb hegy csúcsára, és bánat töltötte el a szívét. És akkor odament Hozzá a fény urainak legragyogóbbja, szívének legszeretettebbje, Lucifer, az arkangyal, akinek neve: „Aki a fényt hozza.”
A hatalmas arkangyal letérdelt az Úr elé, kezét az ő kezébe téve könnyezett, és könnyein át felajánlotta az Úrnak önnön kiűzetését a mennyek országából, és az ember megkísértését az idők végezetéig, hogy az megismerhesse a szabad akaratot.
 
„Hát nincs senki más, aki megtenné ezt Értem?” - kérdezte az Úr. – „Csak te volnál az, szerettem? El kell, hogy veszítselek örök időkre?”
 
És az angyalok egyike sem válaszolt. Akkor felállt az Úr, és kihirdette ítéletét, hogy Lucifer űzessék ki a mennyek országából, és legyen száműzve örök időkre azért, hogy elcsábítsa az embert Istentől, és így az megismerhesse a szabad akaratot.
Aztán így szólt Luciferhez: „És az ember becsméreljen téged, és vessen árnyat a te ragyogásodra, és ne ismerje fel annak valódiságát. És neked meg kell kísértened minden férfit és nőt, bizony mondom, még azt az Egyet is, akit a nevemben küldök közéjük, meg kell kísértened, és senki, csak a bölcsek legbölcsebbje tudjon erről az áldozatról! De hogy megkönnyítsem szenvedésedet, teljesítem egy kívánságodat. Mi legyen az?”
 
Akkor Lucifer, a hajnali csillag még egyszer utoljára felnézett az Úr megismerhetetlen arcára, és azt kérte, hogy valahányszor egy ember elfordul tőle, és Istenhez fordul, engedtessék meg neki, hogy egy óra hosszára ott állhasson a mennyek kapuja előtt, és hallgathassa, hogyan énekelnek testvérei az Úr trónja előtt. És megkapta az engedélyt.
Akkor Lucifer búcsút vett testvéreitől. A sötét szemű Uriel, az ezüstszárnyú Gábriel és a gyöngéd Raffael könnyezték és átölelték őt, azután Michael, a harcos angyal feladata feletti kétségbeesésében hangosan felkiáltva megragadta Lucifert, és messzire elhajította őt az Úr színe elől.
És a Föld akkor legmagasabb hegyéről egy álló nap és egy éjjel zuhant ő, útjában fényesen ragyogva, mint egy hullócsillag. És azon ősi nap óta állja az Úrnak adott szavát, és kísérti az embert az Úr ellenében. De valahányszor azok megtagadják őt, egy kurta órára ott ül ő, mint egy fekete szikla a mennyek kapuja előtt, és testvérei odagyűlnek a kapuhoz és énekelnek neki.

……………….

 

Póth  Vecsei Mária: Siratók - festmény

*****************************************

 18. GYENGÉD SZERETET RÍMEKBEN 

 

Bogbár Papp Irén: HULLÓ HOLDSUGÁR

Halk játék, érzések laza láza,
halálosan szép fényküllők zuhanása.
Tűnődő néma őszi kertben egyszer,
Szelíd szíveddel átöleltél csendben,
s elringott velünk, csónakkal a kerti tó.
S felettünk akkor a távoli nagy mennyből
ránk pillantott a gyémánt őszi csillag,
s hullani kezdett az ezüst szűzi hó.

……………….

 
Demeter Jutka: Születés
 
A várva, várt, végre
megszületett,
jöttét nem kísérték

égi jelek,
csupán a fénylő, sárga
telihold, mi éjjel,
az égen kóborolt,
az tudta jól,
hogy reggelre
megérkezik,
már nem késhetik.
Boldog a család,
gratulál néhány
igazi jó barát.
Ő már a csillogás
a fény,
az ifjú szülők
szemén, szívén.
Ő lesz már a mosoly,
mindenki arcán,
aki majd fölé hajol.
 

*

 

Demeter Jutka: Zsófikának

 

Egy éve mar, hogy megszülettél,

aprócska leány,

karácsonyi ajándéknak,

karácsony után.

Fent az égen mosolyogtak,

fényes csillagok,

szüleid arca annál szebben

ragyogott.

Jászol fölött már várt nagyon

az egész család,

kora reggel ölelhetett, ringatott

az édesanyád.

 

*

Demeter Jutka: Altató

 

Aludj Zsófi aludjál,

két szemedet hunyd le,

álmodj hinta-palintát,

csillagfényt az estre.

 

Aludj Zsófi aludjál,

két szemedet hunyd le,

milyen szépet álmodtál,

őrizd meg reggelre.

…………….

 

Nádas József: Mit érzel? - festmény

*****************************************

 19. MÁRKUS KATALIN: TÉL KOVÁCSOLTA BARÁTSÁG 

    

-  elbeszélés -

 
Ahogy közeledett november vége, egyre hidegebbek lettek a reggelek, a Nap is sokszor gondolkodott, hogy előbújjon-e a szürke ködfelhők mögül. Sietve intéztük kinti dolgainkat, a hideg csípte vörös kezeinket szaporán dörzsölgettük, hogy felmelegedjen, mert ugye a kesztyű az még a fiókban lapult.
Á, még nem kell, majd a télen! – mondtuk – pedig már rég elő kellett volna venni.
Aztán, egy december eleji reggelen arra ébredtünk, hogy leesett az első hó. Mint a tündérmesékben, eltűntek a rozsdabarnára száradt falevelek, az útszéli befagyott sáros pocsolyák, és még sok-sok minden, amit az ősz végi száraz hideg tönkretett. A pihe-puha hótakaró jótékonyan betakart mindent, széppé varázsolta a tájat.
A kopasz faágakon több ujjnyi vastagon csücsült a fehér hó. A kis cinkék kicsit billegtek, amikor rászálltak, de délelőttre már egyre több lábnyomot hagytak a hóban. A havas udvaron a cicák is óvatosan lépkedtek, de ők is gyorsan 

megszokták a hóban való járkálást.

Márkus Kata

Hóseprés, hólapátolás lett 

az új délelőtti program, ami ilyenkor természetes. Előkerültek a kesztyűk, sapkák, és kezdődhetett a munka. Amikor az utca f

elé, a kert mellett is le van takarítva a járda, a bejárati híd, akkor már van idő nézelődni, hogy melyik szomszéd hol tart a hólapátolással. Kölcsönösen átkiabáltuk egymásnak, hogy munkát kaptunk a téltől.
Senki sem mérgelődött, sőt még örültünk is az égi áldásnak. 

Tél van, most ez a természetes. Közben a szembe szomszéd hirtelen sarkon fordult, és szó nélkül bement a házába. Kérdően néztünk egymásra a többiekkel, hogy mi történhetett vele, mert még csak el sem köszönt, úgy faképnél hagyott bennünket. A letakarított járdán elindultunk egymás felé, mégsem kiabálhatunk hangosan, amikor a szomszédról akartunk beszélni. Nem, nem pletykálni, csak találgatni, hogy mi baja lehet. Már éppen összeértünk a második szomszéd hidjánál, amikor fülig érő szájjal jön ám kifelé Pista, a szembe szomszéd. Pufi dzsekijének zsebéből egy üvegnyaka kandikál kifelé, egyik kezében meg apró kupicák kocogtak egymáshoz.
– Siettem, ahogy csak bírtam, hogy még itt érjelek benneteket, de látom nem igyekeztetek befelé.Hoztam egy kis lélekmelegítőt, koccintsunk az idei első hóra, meg arra, hogy ezt is megéltük. Tudjátok, ebben a korban már mindennek örülni kell.
Ezzel beállt közénk, és már osztotta is a kupicákat. Aztán elővette zsebéből a pálinkás üveget, és míg töltögette a színtelen nedűt, közben elmondta a történetét. Így tudtuk meg, hogy az unokavő szerezte a cefrének való kajszibarackot, aztán amikor eljött az ideje, Ő főzette le pálinkának, neki meg csak annyi a dolga, hogy reggelente étvágygerjesztőnek igyon belőle egy kupicával. Mert ugye, aki már bőven hetvenkedik, annak az étvágya sem olyan, mint fiatalkorában volt.
– No, akkor, Isten, Isten! – egészségünkre kedves szomszédjaim! – emelte magasba a kupicáját.
Mi is így tettünk, aztán összekoccintgattuk a kupicákat, és egy húzásra leküldtük a finom barackpálinkát.
– Hú, ez aztán az igazi, olyan mintha az érett barackba haraptunk volna – dicsértük egymás után a finom nedűt.
A hólapátokra támaszkodva toporogtunk a hídon, de a pálinkától hamar megeredt a szó, senkinek sem volt sürgős a hazamenetel. Meg aztán rá is értünk, hisz mindannyian nyugdíjas éveinket tapostuk. A harmadik kör után, már tologattuk felfelé a sapkát, mert kezdett melege lenni a fejünknek. Aztán az egyik szomszédnak eszébe jutott, hogy most már ideje lenne hazamenni, és ha úgy adódna, hogy estig még kapunk egy újabb adag havat, akkor majd úgyis találkozunk. No, akkor majd én hozom a forralt bort, mert ugye este már nem szokás pálinkázni – mondtam, mielőtt elindultunk volna.
– Jól beszélsz Karcsi, akkor imádkozunk, hogy sok hó essen! – és nevetve néztek az ég felé.
Az a  tél igazán kegyes volt hozzánk, mármint a friss nyugdíjas hólapátolókhoz. A szomszédokkal, Pista bácsi kivételével, mind egyívásúak voltunk. Ki egy, ki fél éve lett nyugdíjas. Reggelente izgatottan lestük, hogy mennyi hó esett az éjjel. Buzgón lapátoltuk, és megbeszéltük, hogy mindig más hozza ki a lélekmelegítő pálinkát, estefelé pedig a forralt bort. A tél összehozott bennünket, nem mintha eddig haragban lettünk volna, de amíg aktívan dolgoztunk, csak ritkán volt alkalmunk úgy igazi ráérősen beszélgetni. Munka után bőven akadt még tennivalónk a ház körül, a szőlőben…
Így történt, hogy a hólapátoláson kívül még nagyon sok minden kiderült, amit eddig nem tudtunk egymásról. Az asszonyaink sem bánták, hogy így összemelegedtünk.
Ők, már évek óta nagy barátságban voltak, hisz a gyerekeket anno együtt vitték, hozták az oviból, iskolából, most meg már az unokák miatt járnak össze. Azt gondolom az is a tél varázsa volt, hogy mi hatan, azon a télen barátokká váltunk. Ki ehhez, ki ahhoz értett jobban. Így történt, hogy együtt barkácsoltunk, fejtettük a bort, vagy éppen fűrészeltük, hasogattuk a tüzelőnek valót. Talán, még az sem volt véletlen, hogy mindegyikünknek más-más szakmája volt. Így a házainknál éppen adódó javításokat is megoldottuk. Tél vége felé, amikor a Nap már számolatlanul küldte meleg sugarait lefelé, közösen kezdtük el a gyümölcsfák, és a szőlő metszését.

*****************************************

 20. VERSEK INNEN - ONNAN 

 
Pitter Györgyné Enikő: Hűségem

(Enikő – szócseppek)

Hogy halmozottan fájjon az élet,
és mégis megmaradjak szeretetedben Uram,
megpróbálsz engem, Istenem.

*

Mozdulatlanná válva
nézem a perceket.

Lehunyt szemem mögött
él még a képzelet,
hogy itt vagy még velem,
kezeddel öleled kezemet.
Szememből a könny pereg,
szívemben a szeretet megremeg.
Bénult fájdalom, mert nem segíthetek.
Isten Ajándéka voltál, és voltam neked.
Most visszakért,
hogy újból próbára tegye szívemet.
Hogy újból próbára tegye szívemet,
most visszakért,
Isten Ajándéka voltál, és voltam neked.
Bénult fájdalom, mert nem segíthetek.
Szívemben a szeretet megremeg,
szememből a könny pereg.
Kezeddel öleled kezemet.
Hogy itt vagy még velem,
él még a képzelet,
lehunyt szemem mögött
nézem a perceket.
Mozdulatlanná válva, fájva is,
megmaradok szeretetedben, Uram!
 
2024. november 10.

……………….

 
Szabó Tiborné Gerencsér Hajnalka: 

A SZERETET ÚTJÁT JÁROM...

A Szeretet útját járom,
Ki velem jön, az a barátom,
Ki a szeretetre úgy vágyik,
Kinek a simítás sokat számít.
A Szeretet útját járom,

Van sok teendőm, belátom.
Kinek terhe lelkébe égett,
Ő lesz általam védett.
A Szeretet útját járom,
Ki velem tart - áldom.
Ki ölel és mindig szeret,
Áldom e két drága kezet.
A Szeretet útját járom,
A közöny nagy fájdalom,
Karoljunk egymásba kérlek,
Így vigyázom minden lépted.
A Szeretet útját járom,
A szenvedést szívemmel látom,
A sebes lelkekbe szeretetet töltök,
Megnyugszol, ha fájdalmát felköhögöd.
A Szeretet útját járom,
A lélek fájdalmát feltárom,
Érzem e dalt úgy fojt belül,
A test betegségbe menekül.
A Szeretet útját járom,
Ki szenved, azt karomba zárom,
Ölelem, míg meg nem nyugszik,
Érzem a lélek erre vágyik.
A lélek reszket, fájdalom gyötri,
Nappal csitítja, de éjjel folyton őrli.
Nyugodj kis lélek, a szeretet simogat,
Írd ki magadból, ne pusztítsd magadat !

……………

 
Szilágyi Anita: Varászlatos Ősz

Szarvascsorda szemlélődik büszkén,
Őszi erdők aranyszínű lombjai között,
Kis borjaik szaladnak fürgén,

Száraz levél csörög patájuk fölött,
Agancsaikkal fenséges látványt nyújtanak,
Erdei tisztáson nemes királyfiak,
Nőstényüknek védelmet adnak,
Méltósággal óvják területüket, úrfiak,
Ősszel figyelünk a szarvasbőgés hangjára,
Tiszta éjszakán távolra elhallani,
Szarvasbika teheneit hívja párzásra,
Természetláncot vétek embernek felbontani,
Hangjával mutatja milyen erős,
Háremére, ha idegen bika betör,
Sokszor merész birokra megy az eszelős,
Olyankor a látványos agancs letör,
Vadászat ünnepe a szarvasbőgés,
Lesből tisztán látható a szarvasbika,
Nyitott lőrésből lehetetlen a szarvas szökés,
Agancs lehull éles célpontra nem kell taktika

………………….

 
Szőcs Éva: Szent Templomod 

 

Szent Templomod magas tornya,

harang hangja csendül onnan.

Szívem-lelkem szép zenéje,

angyalszárnyak érintése. 

 

Lelkem tárva, neked adom,

Uram, fogadd, én itt vagyok. 

Levetem most bűnös énem,

mosd tisztára egész lényem.

 

Ahol Te vagy, ott fényesség 

irgalmadból jön reménység.

Szenvedésed kereszt fogja

bűneinket véred mossa.

 

Legyen testem szent templomod

lelkem harangját  megkongatod.

Imádkozni taníts csendben 

………………

 
Krivák-Móricz Judit: Igazság(talanság)

Az  egyiknek  palotái  vannak.
számtalan.
szolgáinak  serege.
A  másiknak még  egy  sárkunyhó
nem  jut.

Isten napjának  melege  a  takaró.

Az  egyiknek  vagyona  akkora
hogy  bank  trezort  csak
neki  tartanak  fenn.
A  másiknak  lyukas  a zsebe
ritkán lát/talál  benne
akár  egy  fillért  is.

Az  egyiknek  száz  szakács  és  cukrász
süti  főzi az .étket,
míg  a másik  eszi  ha  talál
 a  kukában maradékot.

Az  egyiknek  magánorvos
oltalmazza  a  testét.
Magánkórháza  szinte
már  palota.
A  másik orvost  sem látott
világ életében.

Az  egyiknek  a sok  gyermekét
otthoni  tanító-szolga  oktatja,
A  mási  a  betűt  sem  veti,
Olvasni is  a  szomszéd olvas
ha az is  tud  olvasni  talán.

Az  egyik  azt  sem  tudja mi
az az  adakozás, jótétemény.
A  másiknak  jut  ha koldul.
vagy robotol  egy  tál ételért.

Az  egyiknek  márványból
lesz  a  sírkő.

A  másikat   elhantolja  egy  jótevő.
vagy még az  sem,

Marad a  föld  s  az idő
mely  minden testet
egyenlővé  tesz,
nem téve  különbséget
ember és  ember  között.

Ez  lesz az igazi  
Istentől elrendelt
VÉGSŐ  IGAZSÁG.
/  Ne  keress  igazságot  a  Földön!/

2024-11-14

*****************************************

 21. NAGY VENDEL: PRIVÁT ANGYAL 

        

 Angyal jött a széllel - novella 

Az öregember kizárta a lakásajtót és kilépett a hideg utcára, érezte a decemberi hűvös szelet, de nem törődött vele, mert ilyenkor mindig izgalomba jött, mikor meghalt szeretteihez indult a temetőbe.
Összébb húzta magán a kabátot és fehér botjával kopogtatta a 

járdát és a mellette elmaradozó házak falát.

Nagy Vendel

Ismeri az utat, hiszen régóta jár errefelé, de mióta megvakult már lassan tizedik éve, kezdenek elhalványodni az emlékek.
Néha belelép egy gödörbe vagy vízlefolyóba, nekikoccan egy vaskapunak a bot vége, ilyenkor a kutyák mérgesen harapják a lukat a kapu alatt.
Olykor ráköszön valaki járókelő, hiszen sokan ismerik a kisvárosban, sokakat tanított is.
Elért a zebráig, s tudta, itt alaposan figyelnie kell az átkelésnél, nagy a forgalom.
Már egy ideje észrevette, hogy valami halk suhogás vagy lágy zene hallatszik mögüle, és kellemes szellő is eléri néha-néha, s egy ismeretlen, jóleső illat.
Elindulna, de lágyan, alig érezhetően valaki megérintette a vállát.
Azonnal megállt és egy hatalmas busz rohant el mellette, még jó, hogy szót fogadott. Ki lehetett az? gondolkodott magában, talán valami ismerős, mormogta vélekedésképpen.
Útja egy hídon vezetett át, botjával érezte a híd korlátjának kongó rezgését és hallotta a víz csobogását. Sokat könyökölt ezen a korláton valamikor és nézte a vízbe ugráló békákat, sok érdekességet lehetett látni minden évszakban.
Volt, mikor csak érként folydogált, de záporkor folyóvá duzzadt. Ilyenkor venyigét, fatuskót, hordókat, és akár még teknőket is hozott magával. Elöntötte iszappal a város utcáit.
Ma már csak elképzelte a régi nyarakat, mikor melegben térdig állt a vízben, vagy télen korcsolyázott a jégen. Elmosolyodott és tovább botozott.
Valami robogásra lett figyelmes, olyan, mintha otthon az unokák motorozását hallaná, azt a kis lábbal hajtható gyermekmotort vélné felismerni.
A vállán megint csak érezte az érintést és a halk suhogást. Megállt.
A kisgyerek vad rohanással nekiment a lábának, megszeppent és sírni kezdett, de az öregember csak mosolygott. Senkinek nem lett baja az ijedtségen kívül.
A vércsehangú anyuka kissé megkésve rohant a gyerek után és letolta az öregembert, mondván neki, nem lát?
Az öregember elnézést kért, hogy nekijöttek, és válaszolt: igen, nem látok.
- De azért füle az van... - rikoltotta a vércsehangú.
- Van - mondta, és tovább ballagott.
- Te meg ne menj neki minden hülyének - dorgálta a gyereket az anyuka.
Befordult a temetőkapunál, és emlékeiből tudta, csak végig kell mennie a betonos főúton és hamarosan odaér a kriptasorhoz.
Elhaladt a kis kápolna mellett, ahol temetéskor harangozni szoktak, mikor ment a menet, és a ravatalozónál balra és máris ott van mindjárt.
Megtapogatta a szürke követ, amelyre már sok név van vésve, párat már ő vésetett rá. Itt nyugszanak drága szülei és a testvére is.
A kriptát még a mama vette a papa halálakor, és a sír mellett álló tujafát a testvére ültette csemeteként, de már több ember  magasságúra nőtt a sok év alatt.
Az öregember is volt már lent a sírban, hiszen mikor temették a papát, lement, mivel tele volt szeméttel a frissen meszelt kripta és ki kellett takarítani. Trehányok voltak az építők, deszkákat, cementes zsákokat és másféle szemetet feledtek a kriptában. Nem hagyhatta, hogy örökre ott szentségtelenítse a sírt a rendetlenség emberi bizonyítéka.
Alaposan körülnézett. Valamikor te is ide kerülsz - gondolta magában. A mindenkori rituálé szerint végig tapogatta a sírt, az öntött karikákat, és ujjával elolvasta a neveket. Fura volt a saját nevét is kitapogatni.
Mikor a keresztnevén járt az ujja, valaki lágyan rátette a kezére a sajátját, mintha csak véletlenségből hozzáérne, s az öregember látni vélt egy karcsú, magas leány alakot, aki a kő mellett állt.
Arca mosolygott és lényéből fény áradt, lágyan, szelíden.
A fiatal leány gyönyörű volt. Az öregember csodálkozott, hogy miért nem fázik, hiszen lenge ruhában állt ott mellette.
Az öregember eltűnődött.
Minden karácsony délelőtt kijött a temetőbe és egy kis fenyőágat hozott a lent alvóknak, rajta egy aranyos csengettyűvel és egy szál gyertyával.
Lerakta a márványkőre, kicsinykét elbeszélgetett velük, és már indult is haza, mondván, nyugodjanak, hamarosan újra eljön. Szorítsanak helyet, neki is el kell itt férnie, számára ők nem haltak meg, csak ide kiköltöztek.
Megsimogatta a kőoszlopot és a fát, s lassan elindult a ropogó kavicsos úton.
- Én megyek haza a jó melegbe, csak titeket hagylak itt, kedveseim, a zord hidegben - mormogta magában, rosszallóan vélekedve.
Itt maradt az élő tujafa és a halott márvány, a két kontrasztot szimbolizálván.
Az őrangyal követte néhány lépésnyire.
Hallotta, hogy valahol halkan beszélgetnek a sírok között. - Hát ez még él? - kérdezték suttogva egymástól, de az ilyenekre már oda sem ügyelt.
Mikor a kápolna mellett haladt el, eszébe jutott, mikor gyermekkorában hallgatta a harangozást, kitalálta, mit mondanak a harangok. Ha öreg ember halt meg, azt mondták: házát, földjét, szőlőjét... Ha szegény ember ment el, akkor azt csendítették: ringye - rongya, ringye,- rongya.
Ezen elmorfondírozott a temető kapujáig.
A főutcán már sokan jártak, de igyekeztek hazafelé, hiszen ma este már felállítják a fenyőfákat, amik átváltoznak karácsonyfává, átszellemülnek, átlényegülnek sokaknál tudatosan, de a nemes lelkületűeknél tudat alatt.
Az öregember már az otthoni családjára gondolt, akik már várják haza, ünnepi vacsorával és díszes karácsonyfával, mint minden évben. Lelkiismeret furdalása van állandóan, hiszen betegsége okán cserben hagyta a gyermekeit, feleségét, most, amikor a legnagyobb szükség volna a munkájára és segítségére. Néha-néha hátrapillantott, és vágyta, hogy kövesse az angyal.
- Ő is hazajön velem... - gondolta.
Emlékezett egy régmúlt időre, mikor várta egy angyal eljövetelét, de az idők zivatarában ennek eddig nem jött el az ideje. Mindig is érezte, hogy valaki áll mellette, de még soha nem látta így, mint ma. Valaki mindig vigyázta a lépteit, őrizte, nehogy valami baja essen, s ma végre meglátta. Tudta, csak ő lehet az.
Álmában sokat látta, de az arca mindig homályban maradt.
Érezte, szálingózik a hó, pedig nem ígért havat a rádió.
Örült, hogy mindent befed fehér lepellel a hótakaró.
Hazaértek. Az öregember kizárta az ajtót, s mindketten bementek.
Kellemes meleg fogadta, és a halászlé is ugyanolyan jó volt, mint máskor, de mégis más lett minden. A lány csak állt a fal mellett és mosolygott. Kezeit összekulcsolta és figyelt.
Elénekelték a "Mennyből az angyal"-t és meggyújtották a gyertyákat a fán. Meghitt volt az este, s az unokák önfeledten bontogatták az ajándékokat, s a felnőttek áhítattal figyelték őket. Csak az angyal térdelt még sokáig a fa előtt, ragyogó arccal, senki nem vette észre, csak az öregember figyelmezett rá. Végre mindenki eljött, és eljött az igazi karácsony is, amire mindig is várt.
Az én kis Angyalkám.
Meghittség és melegség járta át a szobát, s az öregember mosolyogva állt.
Látni vélte a csodát.
Talán az ő utolsó karácsonyán.
Egy angyal jött a széllel, az örökkévalóságon át.
 
2016 Karácsonyán

………………

Kiss Karola: Havas úton - festmény

*****************************************

 22. WESSELY GÁBOR.: MAGYAR FANYAR 3. 

Matricás magyar mese

 
Lecseréltem ősszel a kocsimat, gondoltam, átíratom az autópálya-matricát az új rendszámra. Visszamentem a tolnai benzinkútra, ahol annakidején vettem, de mondták, hogy ez nem ilyen egyszerű ügy. A 21. században, Európa közepén, az internet korában megoldhatatlan, hogy egy ötezer forintos megyematrica használati jogát X rendszámról Y rendszámra módosítsák. Jó, nem minden benzinkutast vennének fel a földre szállt angyalok klubjába, hallani ilyen-olyan ügyeskedésekről, bizniszekről,  zsiványságokról,   de egy  jó   programozó biztosan meg tudná oldani, hogy ne legyenek visszaélések…
– Ha itt nem, akkor hol íratható át a matrica? - kérdeztem. – A megyeszékhelyen?
– Ott sem. Csak Pécsen vagy Dunaújvárosban.
Működésbe hoztam a homlokom mögötti szoftvert: mindkét város kb. hetven kilométer, az háromezer forint benzinpénz, plusz 1500 az átíratás… Hülyének is megéri az ötezer forintos e-matricát 4500-ért, két óra utánjárással áttetetni az új rendszámomra. Természetesen belevágtam, hisz, mióta rendszert váltottam,

 szeretem a kihívásokat. (Azelőtt nem voltak.)

Wessely Gábor

Rutinos 

magyar ügyintéző vagyok, tehát magammal vittem minden 

létező papírt. Személyi igazolvánnyal tudtam igazolni, hogy 

én vagyok én, vezetői engedéllyel a 

személygépkocsi-használatra való jogosultságomat, 

adásvételi szerződéssel, hogy eladtam a 14 éves járgányt,

 és törzskönyvvel, hogy enyém a négyéves, a nekem új. 

Azonban mindez nem volt elég a dunaújvárosi autópályás

 irodában ügyfelező hölgynek. Azt mondta: vigyek igazolást 

az okmányirodától, hogy valóban eladtam a régi kocsit.

 Nem ment nagyon fel a vérnyomásom, csak olyan 250-re, 

miközben mérhetetlen szelídséggel megkérdeztem tőle, hogy

 miért nem elég az adásvételi, s ha nem elég, akkor ő miért nem tud betekinteni az okmányirodás nyilvántartásba – a 21. században, Európa közepén, az internet korában –, és sokat szokott-e csuklani az édesanyja?
Elvileg az ottani, a dunaújvárosi okmányirodába is elszaladhattam volna, de péntek délután lévén már nem volt lejátszható a meccs. A hölgy közölte, hogy hétfőn is visszamehetek, én próbáltam megértetni vele, hogy nem a szomszédból jöttem – 140 kilométer, háromezer forint benzinpénz –, de őt nem gyötörte az empátia nevű betegség.
Valamivel azért még megpróbálkoztam.
– Tegyük fel, hogy nem adtam el a régi kocsimat - mondtam -, s mint egy szabad ország szabad polgára, szeretném az egyik meglévő rendszámomról a másikra átíratni a saját pénzemből vásárolt megyematricát. A Belügyminisztérium által kiadott törzskönyv, gondolom, igazolja, hogy az új kocsi az enyém. Vagy nem?  
­– Nem lehet ezt így elintézni - közölte szemrebbenés nélkül az ügy(el nem)intéző, amiből világosan kitűnt, hogy nem megoldást, hanem kifogást keres. Távoztam.
·
Két héttel később Szolnokra utaztam, s a kecskeméti elkerülőnél pár kilométer erejéig igénybe vettem az M5-ös sztrádát. Persze, hogy kiszúrt a fix kamera. Közel 15 ezer forintos bírságról jött az értesítés. Ezúttal nem volt kérdéses, ezúttal egyértelmű tény volt, hogy az Y rendszámú – nekem új – autó az enyém.
Meg is kérdeztem a fizetési felszólítást kiküldő főmuftitól egy e-mailben, hogy ha ezzel a levelükkel visszamennék Dunaújvárosba, akkor ugye most átírathatnám a megyematricámat…?

*****************************************

 23. SZERKESZTŐI ÜZENETEK 

 
Kedves szerzőtársaink!
Fontosnak tartom, hogy a Magazin mindig a megfelelő időben kerüljön az olvasókhoz. Számomra ez azt jelenti, hogy „biztonsági okokból” több lapot szerkesszek
egyszerre. Ezért azt a gyakorlatot vezettem be magam számára, hogy egy – két hónappal előrébb tartsak, mint a tényleges dátum. Tehát például ezt a novemberi 
Magazint már szeptemberben kezdtem el összeállítani, hogy bőven legyen időm válogatni az alkotások között, valamint  fel lehessen készülni a váratlan
eseményekre is.
Itt jönnek be a szerzőtársak! Arra kérek mindenkit - ha lehet - , hogy ne az aktuális hónapban gondolkodjanak, hanem egy – két hónappal előrébb. 
Természetesen mi nem vagyunk „hatóság”, ahol szoros határidők vannak. Ha valakinek az előre dolgozásra nincs lehetőség, hát az sem tragédia…!

*

Még egy kérés főleg az alkotó társakhoz: aki már régebben küldött magáról fényképet, de úgy érzi, hogy azóta jelentős mértékben megváltozott a külseje (természetesen előnyére…!), nos,  azok újabb fotóit várom a Magazin számára! Előre is köszönöm!
A szerkesztő.

…………………….

Csomor Heni segítő munkatársam jelezte, hogy a Magazinnal kapcsolatos észrevételeket, megjegyzéseket az ő e-mail címére küldik/ külditek.
Arra kérek mindenkit, hogy hozzám,. a szerkesztői e-mail címemre ( veghelyo@t-online.hu) juttassák/juttassátok el ezeket, mert érdemben engem érint, és az én kompetenciám az ezekre való reagálás!
Köszönöm! A szerkesztő.

………............……

Ön a Megszólalok Művészeti Magazin legújabb számát olvassa.
Jelentkezését, hozzászólását a következő elérhetőségekre várjuk.
Postacím: Véghelyi József -  MMM szerkesztősége 7100 Szekszárd Csapó Dániel utca 27.

…….........................….

E-mail: mailto:veghelyo@t-online.hu
Telefon: 06-74-315-012 – naponta 14:00-tól 17:00 -óráig
illetve: mailto:irodalmimuveszetiujsag@gmail.com

…....................................…..

Jelen vagyunk a Facebookon is:
https://www.facebook.com/profile.php?id=100093636735452&__cft__%5b0%5d=AZUJiDsLPQdFF3A9USBPstlvEHwI-tWDc7qa6qSu8f1z03_IVu_pBlimZiipxbNvm8XALVvuSflNRqiRnzZCV2AJdlZ66KTU2639wQzLYys9lVTgtJ7oF-O3YIEKzyMm7kM&__tn__=-UC%2CP-R

…….............................……

 
Magazinok küldése: 
MINDENKI MEGKAPHATJA SAJÁT EMAIL CÍMÉRE. Kérje a  szerkesztőtől.
A MAGAZIN INGYENES.  

…………........………

 
Továbbá tájékoztatjuk olvasóinkat, hogy a Művészeti Magazint teljes tartalmát feltettük a Netre. Ez az új megjelenési forma a látók számára készült, amely formázott betűket, színeket és képeket is tartalmaz. Ennek elérhetősége a következő linkeken lehetséges:
 

http://www.megszolalok.blogspot.com

 

http://muveszetimagazin.blogspot.com 

………………

 
Írásaink tartalmáért az adott írás szerzője felelős. Köszönjük a külső munkatársak közreműködését.
A szerzői jogokat fenntartjuk. Kérjük jelezze, ha megkapta, vagy azt is, ha nem kapta meg az újságot. Ha elmenti, megmenti, bármikor elő veheti. Van olyan olvasó, aki kinyomtatta több oldalra a szöveget, és összekapcsozva, lapozható olvasmányt kapott.  Így sem rossz! Az oldal akadálymentes, olvasó programmal a vakok is elolvashatják.
Az esetleges sajtóhubákért elnézést kérünk.

.....................................

Kedves olvasóink !
Néhány operatív információt kell megosztani Önökkel. Sokan jelezték, hogy a színes magazin blogoldalán mindig csak a legújabban feltett újság jelenik meg, pedig a régebbieket is szeretnék olvasni. Ennek semmi akadálya nincs, ugyanis ugyanazon az oldalon elérhető az összes többi is!
A megoldás a következő: a képernyő jobb felső részén látható a "Blogarchívum" felírat. Ez alatt különböző dátumok és hónapok vannak, amelyek mellett láthatók kis fekete háromszögek. Ezek tartalmazzák a régebbi számokat. A háromszögekre kattintva "legördülnek" azok az újságok, amelyeket abban a hónapban tettünk fel. Most már csak ki kell választani kattintással a kívánt újságpéldányt. A háromszögre újból rákattintva bezáródik az az év, vagy hónap, s újabb újságot lehet kiválasztani olvasásra!
Az archívumban az utolsó húsz Magazin  megtalálható és olvasható!

Mindenkinek jó olvasást, és kellemes szórakozást kívánunk az újság külső és belső munkatársai!                                                   

...........................................

Megszólalok Művészeti Magazin 1412 lapszám - 2024.december

….........................................

VÉGE