2025. augusztus 1., péntek

 

 MEGSZÓLALOK 

 

Nagy Vendel szellemében

 

 MEGSZÓLALOK MŰVÉSZETI MAGAZIN
2025. 01 hó – tizenötödik évfolyam, első szám
Kulturális és szórakoztató folyóirat
Független, és ingyenes havi lap
Alapította Nagy Vendel 2011 - ben , elvi síkon
Szerkesztő: Véghelyi József 
 
*****************************************************
1.Évfolyam: 2011. Alkalmi megjelenések
2.Évfolyam: 2012.  (1-tól a 6. számig)
 3.Évfolyam: 2013.  (1-től a 17. számig)
 4.Évfolyam: 2014.  (1-től a 24. számig)
 5.Évfolyam: 2015.  (1-től a 12. számig)
 6.Évfolyam: 2016.  (1-től a 12. számig)
 7.Évfolyam: 2017.  (1-től a 12. számig)
 8.Évfolyam: 2018.  (1-től a 12. számig)
 9.Évfolyam: 2019.  (1-től a 12. számig)
10.Évfolyam: 2020.  (1-től a 12. számig)
 11.Évfolyam: 2021.  (1-től a 12. számig) 
12.Évfolyam: 2022.  (1-től a 12. számig)
13.Évfolyam: 2023.  (1-től a 12. számig)
14.Évfolyam: 2024.  (1-től a 12. számig)
15. Évfolyam: 2025. augusztus
 *
A Magazin kérhető saját e-mail címre is.
Fekete – fehér, és színes változatban is megtalálható a Facebookon és a blogoldalakon.
Magazinunk vakok számára is olvasható beszélő programmal, akadálymentes változatban.
A hangos versek meghallgathatók a YouTube oldalon.
A Magazin közvetlen linkje: http://megszolalok.blogspot.hu
*
A  Magazin megtalálható a MEK és az EPA  oldalain az Országos Széchenyi Könyvtár gondozásában a következő linken:
https://mek.oszk.hu/kereses.mhtml?dc_creator=nagy+vendel&dc_title=&dc_subject=&sort=rk_szerzo%2Crk_uniform&id=&Image3.x=0&Image3.y=0
*
Figyelem!
2018. júniustól egy új linken is elérhető a Magazin, azonos, változatlan tartalommal
de megújult külsővel amelynek a linkje:  http://www.muveszetimagazin.blogspot.com

Nagy Vendel eddig megjelent E- könyvei a MEK oldalán kereshetők.
A verses kötetek szintén elérhetők pl.: www.mek.oszk./13500/13542
A  Magazin versei rádióban is rendszeresen hallhatók:
Radio Mozaik Sydney – Ausztralia
*
A szerkesztőség címe:7100. Szekszárd, Csapó Dániel utca 27
E-mail cím: veghelyo@t-online.hu
Telefon: 06-74-315-012 naponta 14:00 órától 17:00 óráig
 *****************************
 
 MOTTÓ: TÖREDÉKEKBŐL ÁLL ÖSSZE AZ ÉLET EGÉSZE 

*******************************************

 SZEMEZGETÉS A TARTALOMBÓL 
 
 1. LECTORI SALUTEM! ÜDVÖZLET AZ OLVASÓNAK
 2. FELLNER ISTVÁN: AZ ÖREG TÖLGY /halála/ (novella)
 3. ÁRVAY MÁRIA: SZÓKÉPEK  (életérzés)
      Hangban a segítség
 4.  A VILÁG HÁROM PERCBEN (gondolat-morzsák)
      Garamhegyi Edit: Emberi szerepeink
 5.  A.K. ANDRÁS: SZIKRAEMBEREK (elbeszélés)
 6.  MÁRKUS KATALIN VERSES BALLADÁI
 7.  AUSZTRÁL KAPCSOLATOK
      (Ilosvay Gusztáv levelei )
 8.  ANTOLÓGIA A MAGAZINBAN
      Kiss Pál István – vers
      Aurora Amelia Joplin – novella
      Kálmán Ágnes - vers
      Szitár Éva – festmény
      Ganszler Beáta – novella
      Ádám és Éva – festmény
      Kuchta Csilla – vers
      Zsigmond István – festmény
      Véghelyi József – elbeszélés
      Elter Istvánné - festmény
  9. BEMUTATJUK PONGRÁCZ AURÉLIA ÍRÓT, KÖLTŐT
      Két illusztrált vers és egy fantázia-novella
10. GUTI CSBA: AZ IDŐVETŐ (novella) 
11. SZERELEM - VERSES RITMUSBAN
      Dáma Lovag Nagy Cynthia
      Bognár Papp Irén
      Kalocsa Zsuzsa
      Garajszkiné Rozika
      Tóth Enikő Enci
12. ANGYALI TALÁLKOZÁSOK
      Véghelyi Péterné: A Csicsói búcsújárók emlékezetére
13. NAGY VENDEL ÉLETE VERSEKBEN
      Sorozat (tizenkilencedik rész)
14. KURUCZ ÁRPÁD: HAJNALI KÓBORLÓK  (novella)                                              
15. FAJSÚLYOS GONDOLATOK – VERSBEN
      Poór Edit
      Szilágyi Anita
      Krivák-Móricz judit
16. GARAJSZKI ROZIKA: AZ ŐSZI LEVELEK JELENTÉSE (novella) 
17. VERSEK - CSAK KÖNNYEDÉN…
      Vincze D. Julianna
      Jártó Róza
      Engel Csaba
      Szőcs Éva
      Szilágyi Anita
18. KRIVÁK - MÓRICZ JUDIT:
      FÉRFI AGY – NŐI AGY – HOGYAN IS MŰKÖDÜNK?  (elbeszélés)
19. ÉLETÉRZÉSEK -  VERSBEN
      Aurora Amelia Joplin
      Ézsiás László
      Pitterné Nyilas Enkő
20. NAGY VENDEL: ÁLOMBELI TÖRTÉNET- A BOHÓC ORR
21. WESSELY GÁBOR – ANEKDOTÁK (Bakakalandok)
22. SZERKESZTŐI ÜZENETEK

***********************************************

   1. LECTORI SALUTEM! ÜDVÖZLET AZ OLVASÓNAK 
 
Alaposan benne vagyunk a kánikulában. Mindenki másképpen éli meg a hőséget. Csak a bárabbak merészkednek ilyen időkben a tűző napra, ha éppen valamilyen víz melletti programot választottak. Talán mégis szerencsésebbnek tűnhet egy jól eltöltött idő a hegyekben, erdős területeken.... Tapasztalatból tudom, hogy ha valaki külföldi üdülést/kikapcsolódást választaná, akkor sem tud megszabadulni a hőségtől. Sose felejtsük el: a naptejek sem csodaszerek; komoly hátrányos hatásai is ismertek, főleg a bőrünkre, amit éppen védeni szeretnénk…!
Véghelyi József
szerkesztő


A diákok még néhány hétig élvezhetik a nyári szünidőt! Dicséretes, hogy közülük egyre többen választották  a nyári diákmunkát, amely jó nekik és a társadalmunknak is.
Az augusztus régi magyar elnevezése szerint a Kisasszony hava, de szokás még Új kenyér havának is nevezni. A növényi kultúrák többségének – a csapadék mellett – igen fontos az, hogy megfelelő mennyiségű napos időszakok segítsék a beérést, cukrosodást.
 
Augusztusban is bőven akadnak nevezetes napok. Mindjárt az első nap a forint megszületése 1946 augusztus elsején, amely véget vetett a hiperinflációnak. Gyerekkoromból emlékszem még az alumíniumból készült lyukas kétfilléresekre, az ötfilléresekre, a tíz-és húszfilléresekre is (a többit már nem is sorolom). Csak érdekességként említem, hogy az akkori átlagkereset néhány száz forint volt…!
 
A sok egyéb jeles napokat nem áll módomban felsorolni, de az egyik legfontosabbat mégis kiemelem, és ez augusztus 20, amely az államalapító Szent István királyra emlékezik. Ez a nap hagyományosan az Új Kenyér Ünnepe is. A learatott búzából hagyományosan ekkor készítik el hazánkban az „ország kenyerét”, amely jelképezi az elvégzett munka dicséretét, a dolgozó kezek eredményeként előállított élelmiszer tiszteletét.
Természetesen hátra van még sok hasonlóan nagy jelentőségű betakarításokra való felkészülés, amelyek a következő hónapok teendője lesz.
 
Szívesebben említeném meg a viszályok végét elősegítő béke reményét, ám úgy tűnik, hogy magasabb érdekek az oktalan pusztításban, további ezrek halálában jobb „üzletet” látnak, mint a nyugodt emberi lét elősegítésében.
A szerkesztő.
………….....…….
 
Nagy Vendel: KISSÉ FÁRADTNAK TŰNT...


Kissé fáradtnak tűnt az arca,
Az alvóké olyan halovány,
Ha nem tüzeli a láz.
Mellette a vizes pohár,
Nem ivott belőle,
Félig üresen áll.
A búza, ha megérik,
Élhetné világát,
De kipereg a szem már,
Fogják a kaszát,
S levágják.
Vajon észrevetted-e
Hogy könnycsepp alakú
A búza lepergő szeme?
Siratja önmagát.
Elszórja magvát.
Nyugodt, és halovány
Volt az arca,
Piros orra megfakult,
Csupán csak ott feküdt,
Akár egy holt.
Szalmakalapja alatt
Megsárgult a kóc,
Nem történt semmi,
Csak örökre
Elment egy bohóc.

Megjegyzés: 2013. 06. 13.

***********************************************

  2. FELLNER ISTVÁN: AZ ÖREG TÖLGY /halála/ 

     (novella)

...Valami volt a levegőben. Valami - amit csak Ő érezhetett. A lágy szellő nem téveszt, csak zavar...a vörös ég alja üzent…valami készül, valami lészen. Az öreg tölgy, mint annyiszor készült a tavasz szépére. Finoman engedte, pár régebbi száradt "bőrcafat" hadd hulljon a földre. Elnézett messze, ahol az erdő lélegzett.
..Igen -
Fellner István
 dörmögte..."magamra maradtam"...megropogtatta gyökereit, s várt. Meglendülő szellő körbefogta, simogatta...mosoly volt benne, édes ölelés, csók erezett,
 érett törzsén. A szürke felhők mélyre ereszkedtek, szinte súrolták a hegy gerincét…megremegett. Egy hevesebb 
roham kicsit meglepte...de tudta, kárt az ilyen nem tehet benne. Az erdő erősebben susogott, megvetette lábát és derűsen várta a rohamot, kéz a kézben, hisz eggyé váltak rokonok...és barátok.
Valahol messzebb fény villant, dörrenés adott hangokat, mély morgással jelezve: megjöttem...vagyok...mint annyiszor, csak erősebb.
...Nem csodásra várt...így nagy kort megérve...tán...kis sóhajra... ölelésre, nem megvetésre. Nem játékszerre...igaz hitre, melegségre…

...kérnék még

nem sokat Neked tán
annak látszó?
halmozott bűnnek -
szebbet nemesebbet,
szavakat tetteket,

a lehulló levelek
tanuk,
az elmúlt évek
keserve...nem vétekként
éltem – de -
fájdalommal.

s nem másban mélyen
magamban,
s tudom a kék ég sem
lesz már kékebb,
csak mosottnak
szürkének ne tűnne

...és megkapta, adott sokat az idő...forrót…égetőset, fénylőt árnyba kergetőset, volt hogy fenn, volt alant, nem fájt sem a múlt, sem jelen. A jövővel...nem foglalkozott…újra dörrent az ég...mélyen, morgón üvölteni kezdett a szél, úgy seperte a tegnap leveleit. Szeretetet szórva, mint e tölgy reményei…nem figyelte a dühöngést...megszokta. Az ég sötét arca mélyebb volt, mint máskor, lilás színben pompázott.
Kissé erősebben dőlt, megreccsent pár gyökér... Nem félt, tudta mennyi még...erősen vetett mindent ...úgy hajolt a vihar ellen...egyenesen megtörni nem lehet. Vadul száguldott végig a rengetegen, tört ágak repkedtek vele, megannyi jövő rügy s új élet. Minden remegett, berobban a világ...s erejét mutatva tombolt.
Örege e fáknak, s vezér... A TÖLGY...harcolt…megvetve mindenét… dacolt az elmúlással. Törtek ágai…sírt a törzse...nem adta könnyen. S mint mikor minden eskü ellen...minden, mi érte... múlandó... megreccsen hosszan…sikoltva...dől lassan. Szemét az égre emelte, hol kis folton kéklett tisztelve.
Felsír az erdő...könny sem hull…felhők komorak...úsznak, robognak, csak egy kis fátyol időz...ád pár könnyet... Elrohant az idő...lassan old a könyörtelen...lépeget a fény, árnyat hí egyre többet. Nem ül halotti tort. Tószt sem hangzik...csak a néma hallgatag tisztelet…
Csak egy "roncs" bár büszke...nem tört…nem hajolt meg...csak meghalt...
……………………

Matyikó Tibor: Öreg tölgy mohával (50x40 cm, olaj-vászon)


***********************************************
 
 3. ÁRVAY MÁRIA: SZÓKÉPEK 
     (életérzés)
 
Hangulatok, érzések, szóképekkel ábrázolva - egyes szám, első személyben
 
Hangban a segítség
 
Ismét filmet nézek.
Mint annyiszor.
Szeretek tévézni, vakon is.
Várom a film kezdetét.
Vajon kik szinkronizálnak majd?
Magyarhangok.
Izgatottan várom a felsorolást.
Örülök, ha ismerős szinkronszínész nevét hallom.
Segít majd elkalauzolni a film útvesztőiben.
Ha szerencsém van, több jól ismert hang is felcsendül.
Mások a színészeket figyelik,
Én a magyarhangokat fülelem.
Fontosak nekem.
Nélkülük hogyan boldogulnék?
Ők tolmácsolják nekem a film cselekményét.
A sok-sok párbeszédet a magyarhangok szólaltatják meg.
Érzelmeket is kifejeznek.
Sírnak.
Zokognak.
Nevetnek.
Vagy éppen dühösek.
Mindezt én is átérzem.
Valamikor együtt sírok, nevetek velük.
A zenei aláfestés is segíti a megértést.
A hangeffektusok még inkább.
Előfordul, hogy megviccelnek magyarhangjaim.
A filmben évek telnek el.
A szinkronhangok is megváltoznak.
Na, most ki, kicsoda?
Tanulhatom újra a szereplőket.
Sajnos, nem mindig mondják be a magyarhangokat.
Ilyenkor hang alapján igyekszem felismerni kedvenceimet.
Olyan jó újra meg újra hallani a hangjukat!
 
Kemény munka a szinkronizálás.
Minden bizonnyal, jó ritmusérzék szükséges hozzá.
Fontos figyelni az eredeti színész játékát.
Azonosulni kell vele.
A hangsúly is számít.
Ha suttogva mondja: vizet, eleped a szomjúságtól.
Ha azt kiáltja: vizet, tűz van.
 
Egy valami biztos.
Több szakember munkája nélkülözhetetlen.
Egy film szinkronizálása összetett feladat.
Elkészítése hosszú folyamat.
Milyen jó, amikor a fotelomból csodálhatom munkájuk gyümölcsét!
 
Filmek, magyarhangok nélkül?
Csupán feliratozva?
Na, ne!
Senkinek sem jó.
Aki lát, nehezen boldogul.
A képeket nézze?
A szöveges feliratokat?
Hamar elkapják.
Így oda az élvezet.
Mi, vakok mit kezdjünk a feliratokkal?
Szegény narrátor nem győzné a folytonos felolvasást,
Látványelemek közvetítését.
Feliratos filmek,
Csupán a nyelvet gyakorlóknak hasznos.
 
Magyarhangok.
Kérlek, maradjatok még velünk sokáig!
Szükségünk van rátok!
Kellenek még új filmek.
 
Az elkészült munkáitokkal gazdagítjátok filmes élményeinket.
Nyomot hagytok.
Generációk hallgathatnak benneteket.
A hang örökre megmarad.
Legyen ez mindig így.
Ti hangsegítséggel szolgáltok.
Viszonzásul, hűséges nézőtök vagyok.
És leszek mindörökké.

***********************************************

 4. A VILÁG HÁROM PERCBEN 
      (gondolat-morzsák)
 
Garamhegyi Edit: Emberi szerepeink
 
Mindannyian szerepet játszunk. Különböző, születésünkkor kapott és azóta ránk rakódott szerepeket, és mindegyiket másképp játsszuk. Gondoljunk csak bele: egyrészről valakiknek a gyermekei vagyunk, és ha akarjuk, ha nem, ha tiltakozunk, ha nem, ez sokáig a legmeghatározóbb. Ez az alap, erre pakolják rá az évek, a kapcsolatok és a feladatok a különböző viselkedésmódokat igénylő különböző szerepeket. Ezek között navigálunk, néha zsigerből, néha tudatosan megformálva a karaktert, akinek látni szeretnénk magunkat az élet nehéz filmkockáin. Mindeközben persze kétségbeesetten igyekszünk önmagunkhoz hasonlítani, önmagunk maradni. Mert hát tagadhatatlanul más a testvér, az osztálytárs, a barát vagy éppen az edző igénye, és igen, ők mindannyian rendezők is, akik az adott pillanatban vérmérséklettől függő
Garamhegyi Edit
erőszakossággal vagy szelídséggel próbálnak megfelelő formátumot adni a bennünk létező formálható anyagnak, hívjuk ezt bárhogyan is. Aztán majd jönnek a főnökök, a munka csinál belőlünk alkalmazottat vagy vállalkozót, újabb kihívásokkal, újabb gesztusokkal, képességekkel, megküzdési stratégiákkal. És néha szerepkonfliktusba keveredünk. Mindannyian átéltük már, de talán nem neveztük nevén azt az érzést, amikor hirtelen két vagy akár több olyan ember, társaság vagy intézmény képviselői között találjuk magunkat, és nem tudjuk hirtelen eldönteni, melyik szerepünk álarcát tartsuk önnön arcunk elé. Nem véletlenül nem szeretik a kamaszaink, ha édesanyjuk mondjuk elkíséri őket az osztálykirándulásra. Nem véletlenül vonaglik szégyellős arcuk minden izma megfeszítve ilyenkor, tépelődve azon, melyik szerepe fontosabb, erősebb, kifizetődőbb vagy megbocsáthatóbb. Én is voltam már egyszerre, egy időben anya és tanár, sőt gyermek és tanár is voltam már, amikor összefutottunk egyik tanítványommal miközben édesanyámmal vásároltunk éppen. Különös pillanatok ezek. És adják a kérdést: kik vagyunk mi? Van-e olyan pillanatunk, amikor csak mi vagyunk. Tudod, minden szerepedtől, végzettségedtől, mások elvárásaitól megfosztva vagy megmentve. Na, olyankor milyen az arcunk? Milyen a viselkedésünk? milyenek a gesztusaink? Azt hiszem, egyszer már tetten értem magam egy ilyen pillanatban: egy olyan helyzet van, ami nem vár semmit tőlem. Vagyok, aki vagyok. Csak úgy, minden karakter nélkül, csak én, csak az, aki soha máskor. Ilyenkor az óceánt nézem. Ilyenkor még nevem sincs, csak hallgatom, ahogy szuszog, lélegzik, sokkal nagyobb és erősebb, mint bármi ezen a világon, de nincsenek szerepei, mint ahogy elvárásai sem. Ilyenkor igazán én vagyok. Ha meg akarsz engem ismerni, ne engem nézz, hanem az óceánt. Igen, és még egy kérdés: te ki vagy? 

***********************************************

   5.  A.K. ANDRÁS: SZIKRAEMBEREK 
       (elbeszélés)
 
Nyolc évesen találkoztam az első szikraemberrel. Kik azok a szikra emberek? Olyanok, akik egyetlen apró gesztussal motiválnak. Azzal a szikrával, amit magukból kivetnek, értelmet célt adnak az életednek. Miattuk szerettem meg az olvasást. Imádok olvasni, ha tehetném ki sem mozdulnék a könyvtárból. De ugye, az ember nem mindig azt teszi amit szeretne.
 *
A.K. András
– Az igazgató hívatja, kérem menjen le az irodába.
– Igenis tanárnő.
Nem féltem, mert nem volt miért. Csak a szokásos lesz úgy is. Valakinek nem tetszik, hogy létezem. Semmi gond, iratkozzon fel a listára. Se nem újdonság, se nem meglepő. Két-három évente költözködni, új iskolába beilleszkedni, ennek ez a velejárója. Budapesti gyerekként bekerülni egy bányászfalú közösségébe, ezúttal épp oda, nem egyszerű dolog. Ráadásul a sok konfliktus, a verések, az utcai harcok megedzik a legpuhányabbakat is. Három testvér közül, én vagyok a legidősebb. Ez azt is jelentette, ha az öcsém nekiáll kötekedni, akkor annak a levét én iszom meg. Míg a húgomat is én etetem meg, vagy teszem tisztába, míg anyám részegen fetreng valahol. Úton az igazgatói iroda felé, azon gondolkodom vajon mit is csinálhattam? Békés, csendes gyerek vagyok. Nem szájalok vissza, nem veszekszem, nem kiabálok senkivel sem. Igaz, három napja a fiúvécében az egyik osztálytárs verekedni akart, ki tudja miért. A másik három nem engedett elmenni, igy elrendeztem a dolgot az illetővel. Aztán békén hagytak. Bár az egyik vécéajtó beszakadt Tamás feje által, a dolog le volt rendezve. Mert hogy így hívták az illetőt. Iholosi Tamás. Nem hiszem, hogy ez lesz az. Jobban szégyellik azt az esetet annál, hogy feldobjanak. Meg aztán én nem akartam verekedni és mind magasabb is volt nálam. Akkor mégis mi lehet? Lehet a tornatanár? Igen, az előfordulhat. Bedobtam bőr labdával az orosz tiszti klub ablakát. Istenem, ez volt a feladat. Azt mondta hajítsak akkorát, amekkorát csak tudok, mert felmérő van. Tehetek én arról, hogy a focipálya csak negyven méter hosszú volt? Nem mondom nem volt benne egy jó nagy adag szándékosság is, mégis akkor reklamáljanak, ha utánam csinálják a hetvennyolc méteres dobást. Sportszerűbb lett volna elárulni, hogy Kőbánya Kispesten három éven keresztül napi szinten megdobáltuk mi gyerekek a munkásőrök laktanyáját. Volt haverom, aki nálam is nagyobbat tudott dobni. Odaérve bekopogtam, beléptem mikor szólítottak.
– Az édesanyját kórházba szállították.
– Már megint öngyilkos lett?
Az igazgató arcán mélységes döbbenet. Nem erre a válaszra számított egy tíz éves gyerektől!
– Nem érti mit mondtam?
– De igen igazgató úr. Édesanyám kórházba került. Vagyis megint én látom el a testvéreimet.
Egyértelmű volt, nem erre a válaszra számított. Megvetéssel lebiggyesztve ajkait folytatta.
– Igen. Nos. Öngyilkos lett. Magát ez nem érinti meg?
– Nem!
Valóban nem érintett meg. Vagy gyógyszere ivott már megint és túladagolta, vagy tényleg meg akart halni. Gyermek fejjel nem értettem, ha így van, akkor miért kér utána segítséget?
– Ez az ötödik alkalom igazgató úr. Már hozzászoktunk.
Megvető tekintetével majd felnyársalt.
– A héten nem kell iskolába jönnie. Most elmehet!
Aznap délután lejött a napközis tanárom, Kruzsejné. Mert hogy egy házzal felettünk lakott. Azt mondta, baj van a helyesírásommal. Igen, tudom. De tenni nem tudok ellene. Diszlexia, fene se tudja mi az. Szerintem csak arra volt kíváncsi, el tudom el látni a háztartást és a gazdaságot. Apám a bányában dupla műszakozik a héten. Igen, valóban ezért jött le. És amikor mindent rendben talált, kijött belőle a pedagógus! Ő is szikraember volt.
– Mostantól fiatalember, mindent, amit tanulunk, magának le kell írni és másnap leadni. Még a szóbeli feleléseket is! Mert jelenleg a tanulmányi eredményei, közelítenek a nullához. Talán a helyesírása is javulni fog.
 *
Soha nem gondoltam volna, hogy az írástól lehet izomláza a kezemnek. De bizony lehet! Eleinte én magam sem tudtam elolvasni, visszaolvasni. Aztán lassan, a betűk formát öltöttek, szavakká álltak össze. A szavak mondatokká, a mondatok képekké. A képek történetekké. Másfél év kellett ehhez! Megtelve ezekkel, ki kellett adnom magamból. Hát leírtam, mindet. A helyesírásom továbbra is csapnivaló volt. Már megint máshol laktunk, éltünk. Egy egyetemistához jártam korrepetálásra. Ő volt a harmadik szikraember. Megmutattam neki a sűrűn teleírt füzetjeim. Azt ígérte kijavítja, mert érdemes vele foglalkozni. Hát nála hagytam. Egy évig vártam, hogy visszakapjam írásaim.
 *
Imádtam a fantasztikus történeteket. Nemere István volt a kedvencem, illetve csak őt ismertem névről. És a Galaktika magazint, ami a könyvtárban mindig elérhető volt. Egy nap ép a könyvesbolt kirakatát néztem, amikor egy új fantasztikummal foglalkozó írónő fotójára figyeltem fel. De hát én őt ismerem! Hirtelen hatalmas lelkesedés fogott el, személyesen ismerek egy hírességet. Berohantam a boltba, bár pénzem nem volt. Szerettem volna megnézni a könyvet és kértem az eladót mutassa meg. Megmutatta. Bár ne tette volna! Beleolvasva a saját, immár rendesen leírt történeteim találtam. A vastag és súlyos könyv minden története az enyém volt. És igen, az írónő az az egyetemista lány volt, aki helyesírást tanított nekem. Aki elvitte írásaim, hogy kijavítsa. Akit már egy éve hiába keresek. Egy világ omlott össze bennem, szikra volt ez is, motiváció. Csak ép pont fordítva működött. Zokogva panaszoltam el apámnak a dolgot. Természetesen nem hitt nekem. Sem az olvasással, sem az írással fel nem hagytam. De soha többé nem akartam kiadni a kezemből! Harmincöt év telt el. Más célok, más prioritások. A mélyszegénységből felküzdve magam, más a szocializáció. Hogy alpárian viselkedtem e? Az építőiparban, aki nem így tesz, azt kiközösítik. Mégsem éreztem magam otthon. Valami kellett, valami hiányzott. De mi? Harminc éve nem vettem ecsetet a kezembe, pedig a festményeim a mai napig megtalálhatók az ország általános iskoláiban szétszórva. Mindig az ép aktuálisban, ahol épp tanultam. Az írást sem hagytam abba, de ahogy elkészült ment a gyújtós közé. Minek is erőlködőm vele, hisz képtelen vagyok leírni azt a világot, ami bennem él. Azt viszont soha többé nem engedem meg senkinek se, hogy lopjon tőlem alkotást.
*
Németország. Baden Württemberg.
 
Négy-öt évvel ezelőtt történt, hogy Bogyó, lányom macskája ráugrott a laptopjára a szekrény tetejéről. Az egyetemen neki ez egyszerűen kell, szüksége van rá. Ugyan működik még, de eltört a töltője és a monitor becsíkozódott. Ezt nem igazán kultiválták az elektromérnöki szakon, igy aztán vettem neki egy másikat. Ha már veszek, akkor az elérhető legjobbat. Három évig fizettem a horribilis részleteket utána.
A lányom laptopja az enyém lett. Jó, de mit csináljak vele. Mit csinálhat egy villanyszerelő egy elromlott laptoppal? Hát szétszedi. Ha már szétszedte megjavítja, és ha kész akkor rakjuk is össze! Sokáig tartott, de megérte. Kettőezerhuszonegyben bekapcsoltam és leütöttem az első betűt. Nem igazán értve, mi a búbánatos parti vöcsök görbe farktollát lehet ezzel órákon át szöszmötölni. A fiam rárakott egy játékot:
- Apa ezt próbált ki, szuper!
Hát nem volt az. Na akkor kezdjük el megtanulni! Öt perc múlva ki is kapcsoltam. Erre nekem se időm se energiám, ment a szekrénybe.
*
Külföldiként előfordulnak atrocitások ha az ember más országban él. Ezeket a helyén kell kezelni. Nem kell meghallani és kész. Aznap nagyon meleg volt, úgy döntöttem nem megyek el autóval a kenyérért. Hanem biciklivel, rövid gatyában pólóban, strandpapucsban. Hosszú lejtős rész következet a végén egy kanyarral. Ismertem jól, na most meglesz a negyvenöt kilométeres sebesség. Megtekertem ahogyan csak tudtam a legmagasabb fokozatban. Negyvenhárom, negyvennégy és. Élveztem a nyári napsütést, a meleg szelet, a szabadságot és a száguldást! És megvan a negyvenöt!

A kanyarban feltűnt egy magyar rendszámos kombi Toyota. Mögötte egy szintén magyar rendszámos kisbusz. Egy jókedvű, nem ép józan társaság utazott a kombiban. Közben fúlón ment valami tuc-tuc zene. A bicikli út és a főút közt szalagkorlát. Láttam észrevettek. Amikor mellém értek hangosan röhögve vágtak hozzám egy gyorsétteremben használatos zacskót, tele szeméttel. De elvétették! Nem engem talált el. Beszorult az első villa és a kerék közé pont a kanyarban.
 
A helyi vadász ép a kutyáját sétáltatta az erdőben. Hallotta a csattanást, majd a csörömpölést is. Majd egy autó motorzaját, nagy gázt adva elhajtott. Kiment megnézni mi is történt?
A helyi vadász, aki a fafeldolgozó üzemben is dolgozik, finoman pofozva próbálta kollégáját, a magyar gyereket eszméleténél tartani.
– Halló halló, maradj köztünk! Mindjárt hívok mentőt.
– Nem kell, csak elestem.
– Ember! Darabokban vagy, ki van törve a lábad is! És valóban, ez egyik combja tőből, teljesen természetellenes állapotban a háta mögött, azon fekszik! Megfordulva saját kezével illeszti helyre kiugrott combnyakát. Mert retteg az injekcióktól. Tudja jól, sokkot kapott és most szinte bármit megtehet fájdalom mentesen. Nem először van balesete.
– Öregem, te nem vagy normális! Mindig is tudtam, de ez nagyon durva és morbid volt, amit most csináltál! Csak kéne az a mentő.
– Nézd csak, fel tudok állni. Innen ötven méterre se lakom, majd a lányom elvisz a dokihoz.
– Felnőtt ember vagy, a te döntésed!
Igen az enyém volt. Életem legnehezebb és leghosszabb ötven méterét tettem meg a rommá tört terep biciklimre támaszkodva.
Hazaérve lányom azonnal az autóba ültetett és vitt a helyi orvoshoz. Az irdatlanul leszúrt, miért nem hívtunk mentőt azonnal. Mivel lányom már itt volt ő vitt be a kórházba, ahol már vártak. Hivatalból értesítették a rendőrséget, még bent kikérdeztek. Nyolc órát voltam bent.
*
– Nos, ön haza akar menni, ha jól értem.
– Ha lehetséges igen.
– Foglaljuk össze. Megsérült a csípője bal oldalt, a bal combcsontja megrepedt, combnyakon is szintén repedések vannak. A térdkalácsa elrepedt, a bokája négy helyen szintén. Nincs bőr a háta jobb oldalán két tenyérnyi részen, a combja hátulján szintén ez a helyzet, a bokája belső felén ugyanúgy. Ezenfelül elvesztette a bokája belső feléről a szöveteinek nagy részét. Én nem javasolnám, hogy hazamenjen, hacsak nincs otthon egy ápolónője huszonnégy órában! Végül is csak a lábát veszítheti el!
De volt, a feleségem. Hazamehettem azzal a feltétellel, hogy naponta kell kontrollra mennem és nyolc óránként kötéscsere. Ha átázik azonnal. Láz vagy gyulladás esetén azonnal mentő.
*
Három hónappal később már egészen jól ment a laptop kezelése. Rájöttem, a Word nem csak a világot jelenti, hanem egy program, ahol lehet írni és könnyedén javítani is. Időm lévén, megtanultam kezelni. Már nagyon mentem volna vissza dolgozni, de a bokámon a vadonatúj lehelet vékony bőrréteg mindig kiszakadt, így nem engedték. A fiam akkortájt döntötte el, hogy szakápolónak tanul tovább. A gazdaság romokban, nekem tilos volt lemenni. A gyerekek próbálkoztak vele, de nem volt benne rutinjuk, mert mindig is én csináltam.
 
Újabb nyolc hónap telt el. Már dolgozom, de még nem tudom terhelni magamat. Pedig próbálom! Valamit nem jól csinálok, valamire rá akar vezetni Isten, amit nem hallok meg. De mi lehet az? A gyerekek befizettek a nagymotoros jogosítványra. Tudjuk, hogy szeretted volna, csak mindig minden más fontosabb volt! Így már nincs kifogás, mert ha nem teszed le, elveszik az, amit befizettünk. Aranyosak nagyon, de ez most tényleg nem hiányzott! Azért megcsináltam, ha már ott van a lehetőség. Miért ne? De még mindig keresem az utam! Mire akar rávezetni? Az ég felé fordultam és szóltam hozzá
 *
– Istenem, kérlek! A feleségem is azt hiszi, tudok gondolatot olvasni. Hát nem! Neked is mondom, nem tudok! Ha akarsz valamit tőlem, kérlek egyenesen mond meg! Megteszem, bármit is vársz. Nem vagyok olyan okos, mint te azt hiszed. Csak egy ember vagyok. Érzem én is, rossz úton járok. Hát mit tegyek mond? Hisz nem látom mit vársz tőlem, pedig majd kiböki a szemem. Kérlek, légy kissé konkrétabb! És ha lehet ezúttal maradjak egyben is, ha megoldható. Megdumcsiztuk?
 
És igen, meg. Még aznap megjött a válasz is. Ennél konkrétabb nem is lehetett volna. Kettőezer huszonhárom, június huszonnegyedike. Keres rá, novellák! Egy kép is beugrott, valami szekérkerék féleség. Annyira erős volt a sugallat, a gondolat, hogy abbahagytam, amit csináltam. Elővettem lányomtól örökölt, csupa vonalkás laptopját és rákerestem. Mindig ugyanaz ugrott be! Valami szektás lófűty! Aztán mégiscsak ránéztem. Semmi köze nem volt a szektákhoz, csak nagyon szerencsétlen, vagy inkább öreg volt a honlapja. Ugyanakkor a tartalom szuper. Igen, itt találtam rá megint a szikraemberre, Fogolyán Szellő képében. Megtaláltam utamat, és azóta kissé bővült a paletta. Gyakran beszélek Istennel és most már figyelek rá. Van, hogy nem értem mit miért kér, de ez nem is érdekes. Teszem a dolgom. Nem engedem meg soha többé, hogy meglopjanak. Ezért mindenkinek hozzáférhetővé téve, tavaly június huszonegyedike óta közzéteszem írásaim. Lassan jubilálok, meglesz az első évem, hogy megtaláltam utamat, és azóta csak szikraemberekkel találkozom!

Ez az én kis történetem.
A.K. András…..ati
……......……………

Mesterséges intelligencia (AI) kép
(AI jelentése:  Artificial Intelligence)


***********************************************

  6. MÁRKUS KATALIN VERSES BALLADÁI
 
Bevallom őszintén, hogy a ballada kifejezés az én fantáziámhoz kötődik. Az írónő egyszerűen csak versnek nevezte az alkotásait, ám ha valaki figyelmesen
olvassa, akkor maga is felfedezi a balladák hangulatát! Ezért merészeltem így megjelölni ezt a két verset.
A szerkesztő.
 
Márkus Kata:  Szénahordás idején
 
"Nem Pesten történt amit hallotok
ott ily regényes dolgok nem történnek"
Meleg nyár volt akkor, szénák petrencében,
érte indult a szekér gazda béresével,
annak módja szerint mindet felpakolta,
rudazó rudat tetejére dobta,
kender kötéllel jó feszesre húzta,
maga is felmászott, indult hazaútra,
halkan fütyörészett, hogy az idő teljen,
négy ökör sem futott, nehéz volt a teher.
Álmosság gyötörte éjszaka udvarolt,
mámoros álmában szép kedvesével volt,
vágyakozva idézte meggypiros ajkait,
ölelte derekát, emelé szoknyáit,
ám ekkor a szekér gödörbe ugratott,
felébredt a legény, álma szertefoszlott,
újra fütyörészett, hogy az idő teljen,
négy ökör sem futott, nehéz volt a teher.
Lassú pillantással a tájat fürkészte,
érett búzatáblák lágy ringását nézte,
lelki szemeivel Rózsikáját látta,
karcsú derekán ringott sok szoknyája,
hitte is meg nem is, dörzsölte a szemét,
távolban egy lányt épp felfedezni vélt,
mikor megismerte, jó nagyot kurjantott,
szép kedvese volt az, akihez leugrott,
most nem fütyörészett, másban tellett kedve,
négy ökör sem futott, nehéz volt a terhe.
 
2025.
Versem első két sora Petőfi Sándor A négyökrös szekér című költeményéből való.
 
 *
Márkus Kata: Szú rágta fiókban...
 
Szú rágta fiókban megsárgult levél,
rajta még töretlen a viaszpecsét,
mikor rátaláltam kíváncsian néztem,
vajon ki írhatta, mi van a levélben.
 
Óvatosan feltörtem a viaszpecsétet,
szálkás betűkkel írt sorokra leltem,
lassan olvastam a régies szavakat,
titokra leltem, mely nagyon felkavart.
 
Öregasszony írta szörnyű vallomását,
e levéltől remélte holtában nyugvását,
egy életen át magában hordozta,
végig attól rettegett, kiderül titka.
 
Fiatal volt egykor, szép és kívánatos,
részeges ura mellett szeretőt tartott,
nem egyet, nem kettőt, számtalant,
utolsónak egy szép vándorlegény akadt.
 
Akkoriban egy távoli tanyán laktak,
látótávolságban szomszédok nem voltak,
sok volt a munka, mindig volt béres,
ám egy idő múltán, mindegyik meglépett.
 
Hogy hová, arról nem szólt az írás,
de a távoli tanyán nem volt gyereksírás,
csak egyszer sírtak, angyalként röppentek,
olyankor az ura hirtelen józan lett.
 
Szép vándorlegény alig megérkezett,
asszonyra, tanyára hamar szemet vetett,
egyiket megkapta, másikért dolgozott,
a tanyás gazda meg egész nap ivott.
 
A legény kérő szavakat duruzsolt fülébe,
mihaszna gazdát némítsák el végleg,
sötét éjszakákon terveket szőttek,
a furfangos gazda, kihallgatta őket.
 
Sok napon keresztül részegséget színlelt,
a végzetes estén megváltozott minden,
gazda helyett a szép legény lett halott,
kiszáradt kútban föld alatt nyugodott.
 
Földdel teli kút megőrizte titkát,
fölötte egy fűzfa növesztette ágát,
nem asszonynak való lett az élete,
szörnyű titkát még gyónni sem merte.
 
Oly régi a történet, kár lenne bolygatni,
a tanyának helyét nem lehet fellelni,
Szörnyű tetteikért majd odafenn felelnek,
én meg elégettem a megsárgult levelet.
 
2025.

***********************************************

7. AUSZTRÁL KAPCSOLATOK
    (Ilosvay Gusztáv levelei )

Adásnap: 2025.07.06
 
Az elmúlt 8 hétben adásainkban megtárgyaltuk az „ Idős kor kihívásait”, amit a magunk legnagyobb őszinteségével beszéltünk meg Garamhegyi Edittel, aki remek partner volt. Ha van időtök visszahallgatni, jó lenne ha véleményt mondanátok. Társadalmunk egyik nagy problémája, hogy keveset vagy nem jól értekezünk egymással. S ennek az eredménye az, hogy elérünk egy bizonyos kort házasságon belül és mint a villámcsapás derült égből jövünk rá, hogy „ Anyám én nem ilyen lovat akartam”. Nem mondom, hogy hoztunk megoldásokat vagy épp ennek komplexitását megoldottuk, de beszéltünk róla és gondolatokat, ötleteket dobtunk be a köztudatba. A másik, ami érdekelhet benneteket az a csoda, amit Budaőrsön találtok meg: Ív FÉNY Múzeum, Szirmai Gábor vezetésével. Remek lett a riport. Múlt héten ment le az első rész és most a második részét hallhattátok. Remélem, hogy a jövőben még tudok Gáborral beszélgetni, hiszen hatalmas tudása van és sokat látott. Az ilyen ember nekünk aranyat ér. Itt szeretném megköszönni Gábor Emese szobrász művésznek, hogy felhívta a figyelmemet erre a remek múzeumra. Remélem belehallgattok az adásba és amennyiben tetszett megosztjátok barátaitokkal. Köszönjük
www.radiomozaiksydney.com.au 
#radio #kezmuves #enekes #nepdal #nepmese #szinhaz
Ilosvay Gusztáv

*
Adásnap: 2025.07.13.
 
Azzal, hogy rádiózunk, egy egész más világ nyílt meg körülöttünk. Felfedeztünk érdekesnél érdekesebb embereket, akik vagy a tehetségükkel tűntek ki, vagy a szorgalmukkal vagy csak egyszerűen hatalmas karakterek, akik nélkül a világ szegényebb lenne. Ma ilyen embereket mutatunk be Gajdics Krisztián és Balatoni Katalin személyében. Krisztián énekes és bőrdíszműves művész, Katalin pedig tanár és népnevelő. Közös bennük, hogy mind a kettő a magyar kultúra hirdetője és művelője. Remekül sikerültek az interjúk és remélem, hogy lesz folytatása. Útravaló rovatunkat ma Garamhegyi Edit készítette. Egy örök téma ami a kezdet kezdete óta itt van velünk. Emberi lényünk meghatározója. A hitünk. Nem igazán tudjuk meghatározni, s mégis hihetetlen hatása van társadalmunk egészére, lelki állapotunk nyugalmára és egyéniségünk, karakterünk milyenségére. Érdemes meghallgatni. Remélem tetszeni fog az adás, mi nagyon igyekeztünk. Ne feledd van barátunk is a „ Megszólalok” internetes irodalmi magazin, ami évek óta támogat minket s mi is részt veszünk mukájukban. Ha tetszett az adás kérlek osszad meg barátaiddal ismerőseiddel. Köszönjük
www.radiomozaiksydney.com.au
#radio #kezmuves #enekes #nepdal #nepmese #szinhaz
 
*
Adásnap: 2025.07.20
 
A bőség zavarával küszködünk. A végén annyi időnk sem maradt, hogy megköszönjem a kollégáknak a mai adást. Ne feledd ez mind mind önkéntes munka, szerelemből, s sok esetben nekünk kerül pénzbe, hogy ez elinduljon. Hisz az internetet minekünk kell fizetni. A benzint a kocsiba nekünk kell kiperkálni. Ha elromlik valami , mert az is megtörténik, mi hozatjuk rendbe. Szóval amit szeretnék mondani, köszönöm fiuk lányok az önzetlen, odaadó munkátokat. Érdekes lett az adás tele tehetségekkel, lelkes emberekkel, akik nem ijednek meg ha meg kell fogni a munkát és cipelni a siker felé. Számtalanszor bebizonyosodott, hogy csak munkával lehet valamit elérni, ami értékálló, ami szívhez szól, ami megmarad mindannyiunk örömére. Jó egy ilyen társasághoz tartozni. S talán ami még jobb, jó adni nektek, akik ott ültök vagy épp horgásztok, kertészkedtek vagy csak pihentek és hallgatjátok az adást. Nélkületek az egész nem érne egy fabatkát sem. Bele a nagyvilágba csak beszélni értelmetlen, de így, hogy ott vagy, nos ez hihetetlen érzés. Ezt a varázst nem lehet felülmúlni. Köszönjük, hogy ott vagytok. Ha tetszett kérlek osszad meg másokkal is. Ne feledj a „Megszólalok” internetes irodalmi magazinra ránézni. Csodákat fogsz benne találni. Minden szépet és jót a hét végére.
www.radiomozaiksydney.com.au   
 #radio #bomuves #szinhaz #szeretet #onkentes

*
Adásnap: 2025.07.27.

33 évvel ezelőtt mikor még valóban zöldfülű rádiósok voltunk azon aggódtunk, hogy mivel fogjuk teletölteni adásainkat. Aztán teltek múltak az évek és a félelmünk elpárolgott. Ma már azon aggódunk, hogy minden beleférjen a 2 órába. Annyi tehetséges ember van, akit meg kellene szólítani, hírek amik fontosak, események amiket illő megemlíteni. És hát igen, a saját gondolataink amelyeket szeretnénk megosztani. Ez egy egyensúly játék manapság. De inkább a bőség kosarából válogatunk, mint hogy szenvedjünk mert nincs anyag. Nos ez nem mi vagyunk. Ma is 4 olyan embert szólítottunk meg, akik önmagukban is megérdemelnének egy egész adást. Ez is azt bizonyítja, hogy tele vagyunk tehetségekkel, alkotó művészekkel és gondolkodókkal. Mi meg persze igyekszünk megszólítani öket. Név szerint Kovács Nóri énekesnő, Gábor Emese arc rekonstruktőr szobrász, Sándor Krisztina és Gajdics Krisztián bőrdíszművese művész és énekes. Mérhetetlen szerencsések vagyunk, hogy megszólaltathattuk őket. Ne feledd régi barátunkat a „Megszólalok” irodalmi magazint Véghelyi József szerkesztésében. Érdemes belelapozni. Értéket fogsz találni. Ha tetszett osszad meg a programot. Köszönjük
www.radiomozaiksydney.com.au
#radio #festeszet #szobraszat #Enekszo #nepzene


***********************************************

 8. ANTOLÓGIA A MAGAZINBAN 
 
Kis Pál István: A kérdések kérdése...
 
Ki akarhatta, hogy megszülessek (?),
mikor még itt lengett a lőpor-, a hullaszag,
s ha egy-egy gépmadár az égre szállt,
útján a néma félsz követte csak,
a laktanyák kerítése mögött– láncra vert, vérszomjas vadak –
 a csillagos tankok kerengve hörögtek,
szajkózva drúzsbát, a szögesdrótra ültek,
mint prédáló héják, a bőrcsizmás szavak.
 
Mikor még a félsz kapkodott inget és gatyát,
ha napkeltekor a gyártelepi sziréna szólt,
s belebúgta a hideg füstködös hajnalba,
hogy felkelni, gyerünk, építsd a hazát,
újjá és jobbá mindent, mi szétesett:
gyárat, országot, nemzetet.
 
Amikor hangszórókba dörögte igéit a Rend,
és veszélyes volt  már a töprengés, a Csend,
kánonná lett a vezénylő akarat,
hogy gondolni kinek, mikor
 és mit szabad.
 
Harcra s dologra kellett a kéz,
és mundért viselt itt férfi, nő,
kellett golyófogónak,
ki szolgálni kész,
hát nemzett és szült,
 ha maradt rá kedv s erő.
(merthogy a bugyi csak tundra volt,
a vaskályhák tüze meg hamva holt,
a mosdóvíz reggelre befagyott,
tükrén a jég bőrzött holnapot)
 
Amikor hős volt az anya, ki szült,
ám a fontolgatással, titkon vétkezett,
ha terhével mégis koplalni kényszerült,
hát kaphatott akár két főre tejjegyet!
Ki akarhatta, hogy megszülessek(?),
az anyám (ki máskülönben hős volt),
talán már ő se tudja.
 
Vagyok én így egy nemzedék,
 ki okkal kérdi, ha kérdi még,
hogy örömre jött-e vagy búra,
hogy elrendelt létének
mi volt, ha volt, a földi kútja?
 
 1951-???
……………………
 
Aurora – Amelia Joplin: Tükörkép
(novella)
 
Egy poros, névtelen kis faluban, ahol az utcákat naponta simogatta végig a szél, és ahol a házak faláról régi idők színei koptak le csendben, élt egy kislány. Nem volt igazi neve, legalábbis olyasmi, amit anyakönyvbe írtak volna. A falubeliek csak Layának hívták.
Laya rongyos ruhában járt, arca gyakran poros volt, haja kócosan lógott a szemébe. Napjait a falu apró sikátoraiban töltötte, a piacon segített, vizet hordott, öccsére vigyázott, és közben egy túlméretezett zsákot cipelt magával. Látszólag csak rongyok, papírok és holmik voltak benne, de ő tudta: abban a zsákban 
álmokat visz. A saját álmait.
Nagy Éva


Minden délután megállt ugyan annál a helyen: egy omladozó vályogfalnak döntve ott pihent egy repedezett tükör. Valaki évekkel ezelőtt kidobta, de Laya úgy tekintett rá, mintha kincset talált volna. Nem saját magát látta benne – legalábbis nem úgy, ahogyan mások látták őt.
A tükörből egy fiatal nő nézett vissza. Tiszta, fehér köpenyt viselt, nyakában sztetoszkóp, tekintete nyugodt és bátorító volt. Mosolygott. És Laya minden alkalommal ugyanazt suttogta:
– Egy nap én is ilyen leszek. Ilyenné válok.
A tükör nem válaszolt, mégis olyan volt, mintha megértené. Mintha hinne benne.
Egy poros reggelen idegen érkezett a faluba. Egy nő, nyakában azonosítókártya, jegyzetfüzettel a kezében. Megállt a piacnál, beszélgetett, mosolygott, majd észrevette Layát, ahogy a tükör előtt áll, mozdulatlanul.
– Mit nézel ott, kicsim? – kérdezte kedvesen.
– Azt, aki lenni szeretnék – felelte Laya halkan.
– És ki az?
– Orvos – mondta ki határozottan. – Hogy meg tudjam gyógyítani Anyát és másokat is. Hogy senkinek se fájjon többé semmi.
A nő leguggolt mellé. Látta a szemében a vágyat. Olyan szikrát, amit nem lehet tanítani.
– Akarod tudni, hogyan lehet ez valóság? – kérdezte.
Laya csak bólintott.
Egy kis idő elteltével új történet kezdődött Laya életében. Ösztöndíjat kapott, bekerült egy iskolába, ahol először furcsán néztek rá a szegényes ruhái miatt. Volt, hogy sírt. Volt, hogy fel akarta adni. De a tükör képe mindig vele volt. Minden vizsga, minden kudarc és siker mögött ott állt az a mosolygó doktornő, aki ő maga volt – a jövőben.
Évek teltek el.
Amikor visszatért a faluba, már nem cipelt zsákot. Tiszta köpeny volt rajta, a nyakában sztetoszkóp, és a szeme sarkában ott bujkált ugyanaz a mosoly, amit egykor a tükörből látott.
Megkereste a régi helyet.
A tükör még mindig ott volt. Megkarcolva, kissé homályosan, de állt.
És előtte egy másik kislány. Koszos, mezítlábas, vállán egy nagy zsákkal.
Laya nem szólt semmit, csak mosolygott.
Mert tudta:
A jövő ott kezdődik, ahol egy gyerek elhiszi, hogy több lehet annál, aminek a világ látja.
………………….

AI kép a novellához


……………….
 
Kálmán Ágnes: Bocsáss meg Uram!
 
Uram te adtad az életet nekem.
Mi célod volt velem nem értem?
Mi célom itt a földön, miért élek?
Segíts, hogy semmitől ne féljek
Atyám, szívem feléd kitárva
A sors mily kegyetlen játéka
Néha messze taszít tőled
Pedig úgy vágyom közelséged
Nem értem miért e sok talány?
Nem jó egyedül, rossz a magány
Haragom tüze éget, olykor
Jó lenne nagyobb hit olyankor
Tombol bennem düh és méreg
Tehetetlenség, vastag kéreg
Benned hitem arathat győzelmet
Bűntudat mar mit felejtek
Könnyíts terheimen Atyám!
Bocsáss meg, ne haragudj reám!
Szívembe adj szeretetet!
Hitet erőset, tőled el nem téríthet
Bocsáss meg, engedd, visszatérjek!
Erős hittel reád tekintsek
Tőled többé semmi el ne vigyen
Szíved melege melegítsen
Döbbents rá arra, nincs mitől félnem
Gondoskodsz rólam, érdemes élnem
Ne kutassam okát, miért születtem
Tárjam ki szívemet, igazán szeressen
Bú és bánat illanjanak tova
Gondoskodásod mutassa hova
Érezzem magam puha tenyeredben
Nincs mitől félnem bármi is történjen
Te végy oltalmadba, érezzem a hitet
S, a mindent elsöprő igaz szeretetet.
 
2015. 05. 13.
………………………..
 
Szitár Éva- Arcok - festmény


……………………..
 
Gänszler Beáta: Azannya!
(novella)
 
Éva egy hajfürtjét tekergetve ült a Tiltott Fa árnyékában és a férjét figyelte. Ádám néhány lépéssel távolabb a fűben heverészett. Karjait a feje alá hajlította, a lábait felhúzta, az egyiket átvetette a másikon. Néha kitátotta a száját, amibe pár manna hullott bele. Jóízűen elcsámcsogta. Ha a lustaságról szobrot kéne formázni, jó modell lenne, gondolta Éva.
Gänszler Beáta


— Drágám, mi lenne, ha néha te is főznél valamit? Isteni ez a manna, de egy jó szarvaspörköltet szívesen megennék olykor — fordult Ádám Éva felé.
Éva nem akart hinni a fülének.
— Mégis, hogy gondolod, édesem? Honnan tudnék főzni? Senki nem tanított meg rá.
Ádám a kígyó felé bökött, ami ott tekergőzött a felesége lábainál.
— Aha, most jó lenne a Tudás, mi? — dőlt előre Éva. — Csak rajtad áll, drágám.
Ádám azonnal visszakozót fújt.
— Jól van, na! Ha nincs más, a manna is jó. Tudod, hogy nem szabad! Nem szabad a Tiltott Fa gyümölcséből ennünk!
— Tudod, mi vagy te? Egy pipogya fráter! Nem csodálom, hogy a Jóisten utánad megteremtett engem is. Én vagyok a javított kiadás!
Éva kezdte azt hinni, hogy kissé elhamarkodták a házasságot. De a Jóistennek mégsem mondhattak nemet.
— Vond vissza a pipogyát! — ült fel mérgesen Ádám.
— Azt sem tudod, mit jelent, az a szó, hogy pipogya — nevette ki Éva.
Ádám erre nem tudott mit lépni. Tényleg nem tudta, mi az a pipogya, csak Éva hangsúlyából sejtette, hogy az nem túl hízelgő rá nézve.
— Akkor én most lépek – tápászkodott fel.
— Na, ez jellemző! Ahelyett, hogy megbeszélnénk a problémát, te inkább elhúzol. Menj csak! Érezd jól magad a többi állattal!
Éva a sírás határán állt. Az esküvő előtt remekül megvoltak Ádámmal. De azután valami megváltozott. Pontosabban Ádám ugyanúgy napokra eltünedezik, mint előtte, de régen a legtöbbször magával vitte őt. Most meg meg sem kérdezi, hogy van-e kedve futni vele. Futni, gyorsabban, mint a gondolat. Pedig mennyire szereti, ha a hajába kap a szél! És szereti, amikor ezen Ádám nevet. Fáj, hogy már nem hívja magával a férje. Az is igaz, hogy neki már sokkal fontosabb, hogy kialakítson egy kis helyet, egy szerelmi fészket az Éden kellős közepén, ahol kettesben lehetnek. Nem tudta, miért akarja így; ki akarta deríteni.
— Te tudod, mi? — nézett szúrós szemmel a kígyóra.
— Persssze — sziszegte a hason csúszó.
— Azt hiszem, beszélnünk kell.
— Asssszem…
Ádám arra tért vissza, hogy a felesége hangosan hahotázik, a kígyó pedig ide-oda dobálja magát széles jókedvében.
— Te, Ádám, nem kéne neked valami kis ágyékkötő? — bugyogott fel a vidámság Évából. — Tényleg csak egy picike — tette hozzá, amin a kígyó még jobban mulatott.
— Hát, gondoltam már rá, hogy valami kosztümféleség jó lenne…
— Ádám, kosztüm!? Azt a nők hordanak. Neked öltönyre van szükséged!
— Mi az az öltöny?
— Látod, ezt sem tudjuk. De megtudhatnánk. Azt is megtudhatnánk, amiket a Jóisten emleget folyton. Megtudnánk, mi a halál és mik azok az utódok, és hogy kell csinálni őket. Megjegyzem, utóbbira már tudom a választ — kuncogott.
— Most szégyelljed el magad! Ha egyszer a Jóisten azt mondta, hogy nem lehetünk a Tudás birtokában, akkor nem lehetünk! — kiáltotta mérgesen Ádám.
— Te olyan egyszerű vagy, mint a faék! És olyan fafejű, hogy az leírhatatlan. Na, tessék! Még írni sem tudunk! — replikázott Éva.
Ádám elborzadva nézett a feleségére. Nem ezt a nőt vette feleségül. Nem volt soha az az alázatos fajta, de amit mostanában művel, az túlmegy minden határon! A kígyó, a kígyó lehet az oka! Mindenféle hülyeséggel tömi tele az ő gyönyörű Évája fejét.
— Hát, tudod, néha olyan idegen vagy nekem, mintha nem is a saját bordámból lennél! — szakadt ki belőle a keserűség.
Éva megdermedt. Erre a fájdalomra nem számított. Sok mindent el tudott viselni. Még szerette is, ha a férje szidta. Azzal tudott mit kezdeni. Sőt, imádott veszekedni. De, hogy így megadta magát Ádám!? Ettől ő lett védtelenebb. És bosszús.
— Neked mindig az kell, ami tilos, amit nem szabad. Én kellek még neked, mondd? — csapta arcul Évát hitvese újabb két mondata. Nem tudott megszólalni.
Ádám várt pár másodpercet, azután sarkon fordult és eltűnt a Paradicsom dús növényzetében.
— Basszus, ezt jól elszúrtam — nézett le Éva a hüllőre, aminek szintén elszállt a jókedve, dermedten feküdt a fűben. — Most mitévő legyek? Bárcsak tudnám! — pislogott a Tiltott Fa felé. A kígyótól tudta, hogy a Tiltott Fa a Tudás Fája. Ádám meg tőle tudja. Legalább ennyit tud a drága. Éva mindennél jobban vágyott rá, hogy egyen a Tudás Fája gyümölcséből.
— Ne kísértsd a Sorsot! — dörrent Évára váratlanul a Jóisten.
— Észnél vagy, Uram, hogy így megijesztesz? A szívbajt hozod rám! — kapkodott levegő után Éva.
— Éva, Éva! Meglásd, baj lesz a tudásszomjadból! Ráfázol, ha tovább haverkodsz ezzel a hüllővel! — A kígyó már el is csusszant a fűben.
— De Jóistenem, annyi kérdésem van, amire nem kapok feleletet!
— Nem is kell mindent tudnod!
— De milyen élet az: tudatlanul élni?
— Nézd meg a tudatlan férjedet, milyen boldog! Pedig ő aztán tényleg vetekedik a csekélyértelmű medveboccsal. Jó, ha az eszedbe vésed, fehércseléd, hogy a tudatlanság egyenlő a boldogsággal!
— Alighanem lemaradtál a fejleményekről. Ádám nem boldog.
— Nem maradtam le. Ha nem tudnád, omnipotens vagyok, az meg azzal jár, hogy mindenről mindent tudok.
— Na, látod! Milyen szépen elmagyaráztad, hogy véssem az eszembe – a mit is? A Tudást! Például tudjam, hogy a boldogság egyenlő a tudatlansággal, s hogy mivel jár az omnipotencia. Elszóltad magad! Neked is fontos, hogy valamennyi Tudás birtokában legyünk, különben még beszélgetni sem tudsz velünk — kacagott fel Éva.
— Ne terelj, asszonyállat! Ne terelj!
— Különben is, ki vagy te nekem, hogy csak úgy megszabod, mit tehetek, mit nem? — bátorodott fel a fehércseléd.
— Urad és parancsolód vagyok!
— Akkor Ádám mi nekem?
— Ádám is az urad és parancsolód!
— Sajnálom. Két úr szolgája nem lehetek.
— De lehetsz!
— Na és hogyan?
A Jóistennek elakadt a szava. Ha elmondja Évának, hogy miként lehetséges ez, azzal megint Tudást ad át, amivel megint elismeri, hogy az embereknek szükségük van Tudásra, még a mennyben is. Mérgesen nézett Évára, amiért ilyen helyzetbe hozta. Kissé felemelte földig érő klepetusát, azzal szó nélkül elcsattogott.
— Tipikus férfi! — nézett utána Éva. — Ő sem áll bele a konfliktusba. De adok neki egy pirospontot, hogy legalább a szandáljához nem vett zoknit.
Évának térre és időre volt szüksége, hogy rendezze a gondolatait, habár az idő fogalmával nem volt teljesen tisztában. Az örök nő vagy, sziszegte egyszer neki a lábatlan spanja. Ha van „örök”, kell lennie nem öröknek is. De az vajon meddig tart?
Éva belegabalyodott a saját eszmefuttatásába.
— Ez így nem mehet tovább! Vagy mindent kell tudnunk vagy semmit! — csattant fel, de a kiáltását csak ő hallotta. Meg a Jóisten, de erről nem tudott. Csak sejtette, hogy így lehet. — De mennyivel vagyok beljebb azzal, ha mindent tudok? — morfondírozott tovább. — Azt példul nagyon is szeretném tudni, hogy a Jóisten teremtett-e másik nőt vagy nőket? Mert, ugye, Ádámnak nem egy bordája van, hanem több. Mi van, ha „uram és parancsolóm” időközben még több Évát gyurmázott ki a kedves férjemből? Lehet, hogy azért tűnik el mindig olyan hosszú időre, mert hozzá vagy hozzájuk megy? Mi van, ha egyszer ráun és egy másik Évával akar élni? Mi történik, ha véletlenül rájön, hogyan csináljon utódokat a másik nőkkel? Lehet, hogy a Jóisten már őket is összeadta? — Éva szíve összeszorult.
Kezdte nagyon kényelmetlenül érezni magát. Eddig azt hitte, a Tudás mindenre feleletet ad, minden problémát megold. Már kapisgálta, hogy ez nem teljesen így van. A kérdésekre adott feleltek újabb kérdéseket szülnek.
— Attól tartok, ennek a kérdezz-feleleknek sosem lesz vége! A Tudás egyre csak nő és nő — dünnyögött. — Vajon hova férne el bennünk annyi információ? Mennyivel jobb az Ádámnak! Ő csak élvezi az életet. Hálás a Jóistennek, hogy ilyen szuper helyre teremtette. Tényleg, mi gondja van? És mi gondom van nekem? Remek a klíma, kedvesek az állatok, finomakat eszünk, iszunk. Ádám szeret. Szeret! Szeret? Szeret! Mi kell még több? Kígyó, megfojtalak, ha még egyszer kísértésbe viszel! De egyet, még egyetlen egyet tudni akarok! Tekergőzz csak elő!
A csúszómászó máris megjelent.
— Ha meg akarod érni a holnap reggelt, felelned kell a kérdésemre! De őszintén ám! Mondd, csak, mondd! Mi az a halál?
A kígyó lehunyta a szemét. Vett egy mély lélegzetet és a hozzá lehajoló Éva fülébe súgta a választ. Éva a szavak hallatán elsápadt és megborzongott. Ezzel az információval nem volt nehéz döntenie. Már pontosan tudta, mit akar. Az ujjaival kifésülte derékig érő haját, csodaszép virágot tűzött bele és futott, futott, ahogy csak a lába bírta. Tölcsért csinált a kezéből és jobbra-balra fordulva kiáltozta:
— Ádám, hol vagy? — visszhangzott a hangja az édeni éterben. Hamarosan válasz érkezett.
— Itt vagyok! Itt vagyok, életem! Drága feleségem, ne haragudj rám! Olyan buta vagyok! Nem akarok tovább buta lenni. Okos szeretnék lenni, hogy tudjak beszélgetni veled. Hogy megtudjam, mi az élet értelme, ami után te annyira kutakodsz. Tudni akarom, hogy kell utódokat csinálni. Mindent tudni akarok!
— Nem, nem, Ádi! Én voltam önző. Én semmi mást nem akarok tudni, csak azt, hogy szeretsz-e!? Nekem ennyi elég!
— Nem, nem! Ne legyen elég, Vicuskám! Már én is vágyom arra, hogy mindent tudjak. Gyere, drágaságom, együnk a Tudás Fájáról!
Ádám karon ragadta feleségét és a Tiltott Fához rohant vele.
— Szakíts le egy körtét, édesem! — lelkendezett.
— Alma, nem körte — helyesbített Éva.
— Látod, te mennyi mindent tudsz! Én is tudni akarom, amit te!
— Én mondom, Ádám, nem örülnél annak, amit tudok.
— Már megint játszol az érzelmeimmel, Évikém! Eddig azért nehezteltél rám, mert nem akartam enni a Tudás Fája gyümölcséből, most meg… Én ezt már nem tudom elviselni! Ha így folytatod, faképnél hagylak, és akkor éldegélhetsz egyedül.
Éva tudta, hogy legyőzték. Látta maga előtt a Jóisten arcát, ahogy gúnyosan mosolyog. Megpróbálta menteni a menthetőt.
— A francba! Oké, de te szakítsd le az almát, Ádám, és te harapj először belőle! Ez az elsőszülött előjoga.
— Épp ezért először te egyél belőle! Hogy egyenlők legyünk. Annyi mindenben vagyok első, most legyél te!
Éva kénytelen-kelletlen leszakította az almát. Várt egy másodpercet. Nem történt semmiféle katasztrófa. Beleharapott a tiltott gyümölcsbe. Lenyelte az első falatot. Még mindig nem történt semmi. Kivéve, hogy Ádám mohón kapott a gyümölcs után.
— Ádám! Vigyázz! Csutka! — sikoltott fel Éva, de későn. Ádám torkán megakadt az almacsutka, amit aztán félrenyelt. Ám Éva a frissen megszerzett Tudásnak köszönhetően Heimlich-féle fogást alkalmazott és nem lett baj. Akkor még.
A Tudás szétterjedt az egész testükben, s a fejükben koncentrálódott. Kiderült, hogy azon a kis helyen rengeteg információ elfér.
A tudásuk mellett az érzelmi életük is elmélyült. A szerelem minden gyakorlati válfaját kipróbálták. Rettentően boldogok voltak. Naponta legalább háromszor hódoltak az utódkészítés technikájának. Valóban a hetedik mennyországban érezték magukat. Egészen addig, amíg Éva egy napon észre nem vette, hogy a Jóisten kukkolja őket. Megkopogtatta Ádám vállát.
— Szállj le rólam, kicsim. Hívatlan vendégünk van.
Már érkezett is a dörgedelem:
— Hát ti meg mit csináltok?
— Mintha nem tudnád… — mormogott Éva.
— Mit? Hát utódot. Tudod, azt így kell… — kezdett bele lelkesen a magyarázatba a megokosodott Ádám.
— Hagyd, Ádám, hiszen tudja! — simogatta meg Éva a férje arcát.
— De még mennyire, hogy tudom! Nem hallgattatok a szavamra, ezért ezennel kiűzlek benneteket a Paradicsomból! — mutatott a mennyország kapuja felé a Jóisten. A haragja nem ismert határt.
— Hát, erre ráfaragtunk — sírta el magát Ádám.
— Ne félj egyetlenem, amíg engem látsz! Kettecskén majd mindent szépen megoldunk, csak higgy bennem és bízva bízzál! Apropó! Tudod, milyen nap van ma?
— Hogy ne tudnám!? Már mindent tudok. Május első vasárnapja van — felelte szipogva az első ember.
— Édes kis szívem, jól jegyezd meg, hogy te csak majdnem mindent tudsz. Én vagyok az, aki mindent tud. Például azt, hogy mától ezt a napot anyák napjának fogjuk nevezni — simogatta meg a pocakját a második ember, egyben első asszony és édesanya.
— Azannya! – érkezett az okos reagálás.
…………………….

Ádám és Éva – AI kép


………………….
 
Kuchta Csilla: HIÁBA SIRATOM
 
Megszültem fiamat Csepelen egyszer
egy "perc múlva" anyává válhattam.
Életem legszebb érzését szereztem,
arcomon derűt, megnyugvást kaptam.
Sokat jelent az emberi szeretet,
boldogságot éreztem magamban.
Ez szép emlék, feledni nem akarom,
gyermeki fotóját albumban hagyom.
 
Emlékszem két karomban vigasztaltam,
altatót dúdoltam neki: Tente!
Anyatejjel sokáig táplálhattam,
jól fejlődött, nagyra növekedett.
Néha siratom e csodás nyarakat,
vissza már nem jönnek ezen percek.
Fiam felnőtt s éli saját életét,
szeretem őt és érzem szeretetét.

Idézet Oravecz Paula: Petri Anna c. novella részletéből
Paks, 2025. 05. 02.
………………………..

Zsigmond István- Női profil - festmény

……………………..
 
 Véghelyi József: Senki sem próféta…
  (elbeszélés)
 
    Sok évtizedes tanári pályám alatt tapasztaltam jó néhány dolgot, amelyek akkor is, és azóta is elgondolkodtatóvá tett/tesz engem. Voltak közöttük vidámak, szomorúak, sőt tragikusak is. Az ember már csak olyan, hogy csak a szépre szeret emlékezni. Ennek önvédelmi, mentális okai vannak, a túlélési stratégia részeként. Ez a történet igaz, és a vidámabb kategóriába tartozik, ám bizonyos meggondolások szerint inkább    tragikomikus…
Véghelyi József

   Volt tanárként kijelenthetem, hogy ugyanolyan gyarlók vagyunk, mint a társadalom más szegmense. Mégis vannak komoly különbségek a „civil szférához” képest. Nekünk ikonként kell (kellene) viselkednünk nem csak a tanítványaink, de az egész társadalom számára is. A történelem arra tanít minket, hogy egy ország jövője az oktatáson múlik, no és persze a tanárokon…! Egyszerűen nem igaz, hogy a sok kütyü helyettesítheti a tanár személyiségét. Nem csak a személyiségünkkel, tudásunkkal, hanem még az öltözködésünkkel is nevelnünk, oktatnunk kell. Egy igazán jó tanár kicsit szülő, kicsit barát, és nem utolsó sorban kicsit színész is! Persze, nem a ripacs kategóriából (abból bőven akadnak a kereskedelmi csatornákon és a színházakban…!). Szeretetet adunk és kapunk, és gyarlóságunk még azt is megengedi, hogy néha kicsit többnek láttassuk magunkat, mint a valóság…!
   Mérnök-tanárként munkám nagyobb részét az iskolai tanműhelyben töltöttem, s mint tanműhelyfőnök mindenről illett tudomást is szereznem...Ez a tanműhely úgy nézett ki, mint egy kis gyár: tele forgácsoló gépekkel, hegesztőműhellyel, anyagvizsgálóval, TMK–gépszerelő teremmel, lakatos-műhellyel, épületgépész gyakorlótermekkel, elektroműszerész gyakorlati helyekkel, mérő-laborokkal, stb. Mindig az aktuális képzési formának megfelelően alakítottuk ki a szükséges helységeket.
*
Volt egy szakoktatóm - nevezzük Pista bácsinak –, aki kiválóan ismerte a szakmáját. Hogy ő se maradjon le titulusban a többi szakmától, ezért az általa vezetett hegesztőműhelyt nemes egyszerűséggel csak fakultásnak hívta…! Csupa fiúkból álló gépészeket oktatott ív- és lánghegesztésre, kovácsolásra, edzésre. Valószínű, hogy atyafiságban lehetett Háry Jánossal, mert szeretett lódítani, dicsekedni személyes érdemeivel. Ma úgy mondanánk, hogy gyakran „polírozta” magát. Persze a diákok azonnal át láttak a lódításokon, s csak idő kérdése volt, hogy a tanár urat mikor ejtik a saját csapdájába.
   Hősünk gyakran emlegette azt – különösen kilencedik évfolyamon -, hogy fiatalabb korában ő milyen jól tudott ív- hegeszteni! Képes volt arra, hogy a vasúti vagon kerekét forgás közben oda hegessze a sínhez…! Persze a fiatal srácok kétkedve fogadták ezt a szenzációt, de hát ha a nagy Pista bácsi mondja, akkor az biztosan úgy is van…!
A tízedikesek már nem hittek az ilyen szakmai bravúrban, ők már egy kicsit csibészek voltak a maguk módján, s várták az alkalmat…, ami el is jött!
 *
   Tízedikben tantervi előírás volt az ívhegesztés gyakorlása. A legegyszerűbb megoldás ilyenkor az, hogy két darab három-négy milliméter vastag lemezt él mentén kellett összehegeszteni. Minden gyakorlati foglalkozás bevezetőjeként elméleti ismeretek adott a szakoktató, és utána bemutatta az elvégzendő feladatot. Akkor is így történt, és a kész mintadarabot körbeadta a tanulóknak szemrevételezésre: íme, így kell ezt csinálni, és ez a ötös érdemjegyű hegesztés.
Több órai gyakorlás után jöhetett a minősítő munka, majd annak az osztályozása. Az egyik ügyetlenebb gyereknek – nevezzük Tominak - nem sikerült jól a hegesztése, s gondolt egyet: a Pista bácsi által készített bemutató munkadarabot elcsente a tanári asztalról. Persze a többiek tudták, hogy csalárdság történt, de eszük ágában sem volt felfedni az igazságot. Névsor szerint járultak az „úr” elé a delikvensek, akik alig várták, hogy Tomi sorra kerüljön, ami persze is bekövetkezett.
   - Nézzük csak Tamás-stampedli, hogy mit követtél el a szakma ellen! – kedélyeskedett Pista bácsi, akinek szokása volt az alacsonyabb növésű diákjait stampedlinek nevezni…
Az „öreg” nézi, forgatja a munkadarabot, s végül kiböki:
   - Ahhoz képest, hogy elég béna vagy, ez a munka viszonylag jól sikerült, de nem ötös! Megajánlok neked egy négyest, lásd, hogy kivel van dolgod! Tegnap egy jót horgásztam, ezért jó kedvem van!
   A diáktársaság persze elkezdett hangosan röhögni. Pista bácsi meg arra gondolhatott, hogy szokásához híven, már megint valami poént mondott, és annak örülnek ennyire a nebulók…! Igyekezett még egy lapáttal rátenni, hogy fokozza a hangulatot és gyorsan hozzá tette:
   - Valójában négyes alá lenne, csak el ne bízd magad!
Erre persze még nagyobb röhögés tör ki! Hiába no, ha a mesternek viccesnek tetszik lenni, hát akkor nevetni kell!
Hogy valójában mi volt a nevetés oka, arra az „öreg” sohasem jött rá, és én is csak később tudtam meg a diákoktól, merthogy nekem főnökként mindenről tudnom kellett ugyebár?
 
Szekszárd, 2014, április 3.
……………………….

Elter Istvánné: Kovács -festmény


***********************************************

 9. BEMUTATJUK PONGRÁCZ AURÉLIA ÍRÓT, KÖLTŐT 
 
Szakmai múltam nem művészi:
Pongrác Aurélia
Pozsonyban születtem, özvegy, három fiú, kilenc unoka, négy meny.
Vegyész, pedagógus, közgazdász, emberjogi bizottság, rokkantnyugdíj.  
Művészi múltam nem szakmai:
Nincs látványos írói múltam. Ámbár ha kellett mindig írtam. 
Öt (!) évesen naplót, titkos írással. (nem semmi volt digitalizálni.  ) 
Kilencven előtt: csak gyermek darabot, néhány megzenésített verset.
(például: Március idusa,, gyermekszíndarab, díszletfestéstől, jelmezek, zsinóros huszármenték megvarrásán át a betanításig.) 
Kilencven után: gyakrabban írtam, ünnepi beszédek, beiktatva saját versek.
2009-től: regionális havilapban ment Holdnaptár és Nagymamaszemmel sorozatom.
Azóta: valahogy így:
 
Pongrácz Aurélia: Egész-ségünk
 
Mi ez az érthetetlen, pillangós gyomor állapot?
Létezem, vagyok, de lényem, tört - én - elem darabok
halmazaiból, igyekszik Nőerőművem arra
a szintre visszahozni, ami már történelem.
Felberzen a telefon, tárom a kaput lelkesen,
Hirtelen  ezer paripa vágtázik ereimben.
Érzem vállaimról a súly legördül,s a dübörgés
hullámverése simul véráramom tengerébe.
Bú, tup, tup, harsogja szívem, máris itt leszel velem!
Kiderült, már régen tudom, Te vagy az a lételem
akinek része már, az a belőlem kivájt fél elem
Minek hiánya miatt fog el egy furcsa félelem.
Hogy bírom ki, ha egyszer-csak nem leszel velem?
ha csak egyszer nem vagy, és én máris balgán kétkedem.
Vigyázz magadra kedvesem, nélküled csak létezem.

*
Pongrácz Aurélia: Delara
 
Szívem öröme, lelkem fénye vagy mióta ismerlek,
Delarám vagy! Áradoztál! nékem adva e szép nevet.
Mindig szinte berobbantál, mint egy óriás förgeteg.
Elkaptál és úgy öleltél, mint kinek a vég közeleg.
Meghatódtál, boldog voltál, illatomba burkolóztál.
Szorongattál úgy szerettél, napsugárba öltöztettél.
Beleborzongtál, mikor simogattam nagy borzas fejed,
Gyengéden, cirógatva csókolgattad közben kezemet
Kerek párnácskáimra, gyönyörködve hajtottad fejed.
Itt- ott elidőzve, fedezett fel puha, meleg kezed.
Dobolt bolond szívünk, virágba borult lüktető vérünk.
Felhevülve, megrészegülve már Főnix tüzében égtünk.
Összefonódva, egy test egy lélekké forrt ölelésünk,
Egymás szívén pihentünk, amíg Nirvánában járt lelkünk.

*
Pongrácz Aurélia: Holló és a varjú
 
Egy karcsú, nagycsaládos, hamvas Varjú, elbűvölte, elcsavarta a válogatós gavallér, szingli Holló fejét. Nagyon ritka eset, alig látni ilyet, nézhetünk szerteszét. Amint meglátta, le sem tudta venni róla a szemét. Bájos vagy kedves hölgy- üzente, hírmondón recsegte, körbe, körbe repkedte, ürügyet füllentve, egyre csak az alkalmat kereste, hogy végre megölelhesse.
Amint kézbe kapta, kényeztette, nyalta, falta, karmaiból ki sem adta.
Csapata károgását már meg sem hallotta, távrecsegőjét kikapcsolta, követőit az őrületbe hajszolta. Csak tekergették értetlenül körbe-körbe, suta-buta fejüket. Mi van? Vaze? Őfeketesége bennünket etet? Hülyítget? Hiteget? Valóban benyelte titokzatos hölgye az öreget?
De Hollónk nem engedett. Amíg Varjacskája kényeztette, a fellegek közt lebegett. Sózta, mosta, kenegette, nyirokútjait delejezte, csakráit egyengette, csuklóit tekergette. Szárnya alá oly gyengéden, oly finoman vette, hogy sosem érzett még ily kéjt, sokat próbált teste. Külön-külön simogatta minden ujjacskáját minden ujjacskája, érzékin csókolgatta forró, puha szája, simogatásától izzott minden porcikája, mint a láva. Hollónk mellette még félálomban is azt rebegte, megőrjítesz babucim, édes egyetlenem, ifjú Titánt varázsoltál belőlem. Oly boldog vagyok veled, ha tudnád mennyire szeretlek!
Ne tekergesd a fejed, bolond makec, miért nem hiszed ezt?
Amint elreppent hangja távrecsegőn felberzent. Vizslatta, nézeteit kutatta, és állandóan oktatta. Igyekezz, hogy hozzám méltó legyél, nem tűrhető mellettem olyan személy, ki minduntalan velem nem ugyanazt károgja!
Bizonygatta persze a Varjacska, hogy nincs oly személy e föld kerekén akivel ő rosszat tett volna, s nem érdekli mint vannak, akik velük elbántak.
Hollónk felcsattant bőszen, ó te kis hülye, csóró állat, hát nem fogod fel ki vagyok én? Minden hollók legnagyobbika! Bőszebb, mint a legvadabb bika! Te csak ne védjed, utáljad!
Elmegyek nem kell nekem az óhaza, ne is várj többet haza.
Felberzent, el is ment. Elreppent mint kevély Holló legény, még ide se károgott. Varjacska meg magában károg, ott ahol maradott. Kár, kár, kárszakértőkkel tele lett a határ.
Hollónknak oly jó volt kint, üzletek, bulik, kaszinók, rumlik, hosszú utak, emberek vadak. Óh de jó itt! Mondogatta. Óh itt de jó! Győzögette  magát, de valahogy nem értette a bolond Holló, mégiscsak  azt érezte, ettől már csak az volna az igazibb jó, ha az a combika, simulna a vádlimba. Nyergelt, fordult, visszasuhant hipp-hopp. Hogy vagy, hol vagy, mit csinálsz? Whats up? ......Úton vagyok feléd..... Elvette teljesen szegény Varjú eszét. Már a hírre, hogy nem bírja nélküle, forróság járta át a testét. Bár nagyzolása néha bántotta önérzetét, mert ő is példásan megállta a helyét. De mégis hiányolta közelségét. Hasonló érdeklődési körét, műveltségét. Kiegészítették egymást. Minden rigolyája, bohósága, szertelen rajongása ellenére, vagy éppen azért, megszerette őkegyelmét.
Amint megjött, ölelgette Varjacskáját, tapogatta finom  háját, értékelte  diszkrét báját. Mustrálgatta őt jobbról, mustrálgatta balról, IMÁDLAK szédítgette dolmányos kedvesét.  Vizslatta, kutatta minden rezzenését, sosem látott még ennél jobb májat, ennél rendesebb vesét.
Szárnyalt hozzá borral, mindenféle jóval, élvezte életét. A kis Varjú meg kedvében járva, örömmel körbeugrálta. A kiéhezett Holló miközben a sok finomságot felzabálta, dicsekedett, hogy bele izzadt a háta. Én kinek elei, minden Címer Állat, Fekete Seregben vívták a csatákat, a fél ország az enyém, ehhez kétség nem fér. Ki ellenem kiállni mer, nincs olyan személy. Ettől nagyobb kitüntetést senki sem várhat, senki sem remél, hogy mellé álljon ily nemes családból származó személy!
Meglátta a szakadékot, belátta szegény kopott hamvú Varjú, megértette, nem volt azért bárgyú. Mindig szorgalmas volt,  igyekezett, de bármily szépre sikerült is fészkecskéje, háza tája, sosem lesz palotája! Eleinek gazdagsága, még tojás korában beolvadt, pár elvtárs vagyonába. Abban pedig biztos volt, attól, hogy kincseivel nem futott nyugatra papája, inkább bátor volt, nem gyáva. De már belefáradt a bizonygatásba.
Mellénykéjét szárnya alá kapta, s elhúzott mellőle a francba.
Hollónk pedig bánatában, elment madárinfluenzában.

***********************************************

10. GUTI CSABA: AZ IDŐVETŐ 
(novella) 

Az eső egyre csak esett, hideg, súlyos cseppekben. Jeges volt minden érintése, megremegett alatta a bőr, didergett a lélek. Nagy, szürke felhőkből hullott alá, nem lehetett látni a végét, nem lehetett bízni semmiben.
Az asszonyt régen áztatta már az az eső, mégis megborzongott, ahogyan látta lehullani. Hideg volt minden csontja, miközben langyos párát lehelt az üvegre. Az ablak előtt ült, folytonosan csak ott, és kifele nézett a szürke semmibe, a nyirkos,
dohszagú végtelenbe.
Guti Csaba

Ott nem kellett szembenézni senkivel, s neki éppen úgy volt jól.
Az az asszony el akart bújni a világ elől.
A gyász abba a sarokba szorította. Zuhogott odakint, ahogyan legbelül szintén. Elmosott az az eső mindent, elevenre vakarta az érzéseket, sosem hagyta nyugodni a múltat. Folyton vérzett az, és fájdalom döfött belé.
Talán azt is az az asszony akarta úgy. Azt gondolta, hogy nem érdemelhet mást.
Meghalt a gyermeke.
Úgy hitte, nem vigyázott rá eléggé.
Pedig az igazság nem ez volt. Szeretett, óvott, féltett, ahogyan csak lehetett. Éppen úgy, ahogy egy anya teszi azt a sajátjával. Nem jobban, nem kevésbé, éppen úgy.
Hogy mennyi idő telt el, napok, hetek, hónapok, azt nem tudta, nem számlálta az időt, ő csak az esőcseppeket nézte. és a komor felhőket, ahogyan azok felfalták a világot. Beleveszett abba szem. Olykor előjött a férfi, leült mellé, szólongatta, becézgette, vagy megsimította a karját. Az asszony talán meghallotta azt, talán nem. Olykor biccentett, vagy réveteg tekintettel a férfire nézett, de nem volt abban öröm, nem volt abban élet. Aztán újra visszafordult az ablak felé, és nézte a végtelen vizeket. Azt kívánta olykor, hogy nőjenek meg azok a tócsák, és mossák el őt örökre.
De azok a tócsák nem nőttek meg, és nem mosták el sohasem. Az asszony szeme beléjük feledkezett, csillogó felszínük alatt megelevenedett a múlt. Számtalanszor látta már azokat, és számtalan sebet ejtettek azok rajta.
Emlékezett. Folyton emlékezett.
Nehezen született meg, pedig apró volt szegény, egészen apró. Fel sem sírt, szinte csak beleköhögött a világba erőtlen, félénk hangon. Az asszony mégis a végtelen csodát, egy tengernyi szeretetet látott abban a csöpp kis testben, amikor az orvosok végre a karjaiba engedték őt. Így volt ez szép, és így volt ez a legjobban. Nem is lehetett volna másképp.
Napok teltek, bizonytalanság ült minden órára, nehéz volt elbírni azt. A doktorok tették a dolgukat, mindazt, amit a legjobbnak látták, csak éppen reményt nem akartak adni az asszonynak. Nem azért mert gonoszak voltak azok az orvosok, nem. Éppen azért tették ezt így, mert nagyon is jó szívük volt. Gyógyítottak, ha kellett virrasztottak, ha meg az volt szükséges, csak álltak a kicsi ágy mellett, és hallgatták az erőtlen szuszogást.
Az anya látta a törekvésüket, s amit az orvosok nem tudtak odaadni a gyermeknek, azt ő rakta mellé szeretettel. Érezte, hogy hatalmas erő lakozik mindebben, nem történhet baj.
Mégis úgy esett, hogy a gyermek hamarosan visszaadta a lelkét a Teremtőnek. Hogy láthatta-e egy pillanatra a világ fényeit, hogy megpillanthatta-e az anyját, vagy csak hallhatta-e a dúdolását, a rebegését, azt nem lehetett tudni.
Az asszonyra úgy szakadt a fájdalom és a gyász, mintha a világ hegyei borultak volna rá. Lélek törött darabokra, a szívből patakokban ömlött a vér. A férfi támogatta őt, de nem volt akkor a világon támasz, ami enyhet adott volna. Az a picike test immár lent pihent. Minden boldogság forrása volt ő.
Az asszony azután ült le az ablak elé a roskatag székre. Valami nagyot koppant akkor a párkányom. A nő arra vetette a tekintetét. Esőcsepp volt az. Nagy, kövér esőcsepp.
Az első.
Aztán megindult a többi is, sorra egymás után. S azóta egyre csak esett. Esett nappal, esett éjszaka. Esett télen, nyáron, ősszel és tavasszal. Rossz napokon az asszony a felhőkkel együtt sírt. Akkoriban sok nap volt rossz.
Aztán egyszer egy furcsa öregember jelent meg az esőcseppek alatt. Szép vonásai voltak annak az öregembernek és szelíd tekintete, mintha nyugodtságot akart volna hinteni azzal a világra. Ruhája egyszerűnek hatott, csupa folt volt, s talán koszos is, mégis lekívánkozott a kalap a fejről, ha az ember előtt elhaladt benne. Egy zsákot vitt a hóna alatt. Üres volt az a zsák, legalábbis az ablakon túlról úgy tűnt. Mégis folyton belemarkolt abba, és mintha magot szórt volna, úgy tett. A markából mégsem hullott ki semmi, sohasem. Amikor elhaladt az ablak előtt, egy pillanatra megállt, belenézett az asszony szemeibe, biccentett, majd ment tovább, és tette a dolgát. Közben mosolygott, egész biztosan mosolygott. Megmelegedett abba a lélek. Az asszony eltűnődött rajta, majd nem foglalkozott vele tovább. Hitte, hogy mindaz, amit az az öregember csinált, az nem normális.
Az este eltelt úgy, ahogy. Reggel az asszony megint leült arra a székre az ablakkal szemben, és nézte az esőt. Valami furcsa érzés átsuhant rajta, mintha nem esett volna már annyira, és talán fénye is volt az égnek. Nem kellett sok, és ismét arra ment az a furcsa öregember a foltos ruhájában, hóna alatt az üres zsákkal, és megint szórta abból a zsákból a láthatatlan magokat. Akkor azonban nem ment el olyan hamar, bejárta egészen az erdőig. Mikor úgy érezte mindent kiszórt már, megint megállt az ablak előtt, biccentett, és szelíd mosolyával köszöntötte az asszony.
Akkor már az asszony is felállt arról a székről, kitárta az ablakot, és megszólította az öregembert.
– Jó napot, uram! Mondja, mit dolgozik itt, mit szórt abból a zsákból?
– Én csak az időt, gyerekem. Semmi többet. – mondta az öregember egyszerűen, kedvesen mosolygott mindeközben. Az asszony pillanatokig csodálkozva nézett rá, majd visszakérdezett.
– Maga időt vetett?
– Azt, gyerekem. Időt. – mondta az öregember ismét.
Az asszony vonásai ekkor megkeményedtek, és színtelen, reszelős hangon csak annyit mondott.
– Menjen innen, uram! Bolondság, amit beszél! Menjen, és többet ne jöjjön a házunk közelébe! – azzal berántotta az ablakot, és keserűen visszaült a székre. Az öregember biccentett egy utolsót, majd megfordult, és elindult az erdő felé. Az üres zsákot lobogtatta a szél a hóna alatt.
Hosszú volt aznap az éjszaka. Hosszú és sötét.
Aztán reggel történt valami a világgal. Érezte azt rögtön az asszony, amint fölnyitotta a szemét. Illata volt a reggelnek, dallama. Az asszony magára kapott valamit, majd odarohant az ablakhoz. S lám, ameddig a szem ellátott, gyönyörűen virágzó napraforgók tündököltek az egykori ragacsos, sáros földeken. Az asszony nem értett semmit, csak hagyta a sárga szirmok gyönyörűségében megfürödni a szemeit. A nap épp akkor kelt, selymes sugaraival felcsókolta a virágokat, melyeket szemérmesen betakart a számtalan védelmező szirom. A szellő játszott velük, szinte csilingelt nekik, mint ahogy gyermekhez szokás. S a virágok csak hajladoztak, mint a tündérlábakon hajolgató ezernyi bölcső.
Mag volt mindegyikben, maga az élet.
Az asszony ilyennek látta akkor azt a rétet, éppen ilyennek. Eszébe jutott egy pillanatra a furcsa öregember is, sajnálta már, hogy elküldte előző nap, de mindezt ki tudhatta előre?
Valami megmozdult akkor abban az asszonyban. Elfogta a vágy, egy olyan, amely csak az asszonyokat éri utol. Mindezt az a szép napraforgóval teli rét okozta neki.
Az asszony félredobta a széket, és kirohant a házból. Az urához szaladt. A ház mögött találta őt, búsan, komoran. Elvesztette a gyermekét, elvesztette a feleségét, hogy is lett volna máshogyan?
Aztán néhány pillanat múlva, ahogy az asszonya a karjaiba bújt, és szeretettel telve megcsókolta, fellángolt benne a remény, hogy aznap mégis csak visszakaphat az élettől valamit.
......................................

Hegyaljai Tünde: Napraforgó - festmény (olaj)



***********************************************

 11. SZERELEM - VERSES RITMUSBAN 
 
Dáma Lovag Nagy Cynthia: Ha kívánod…
 
Ha kívánod, adok neked magamból egy darabot...
Cserébe hozhatsz érte hulló csillagot,
vagy az éden kertből aprócska állatot,
hold rózsából egy kis magot,
kék tenger aljáról igaz gyöngyöcske alakot!
 
De lehet érte napsugárból fénylő erdőt,
mezei virágokból csokrot, kettőt!!
Fényesen csilingelő csengőt,
repkedő madarakkal teli mezőt!
 
De adhatod a szívedet, s vele csodás éveket,
ha enyém a szerelmed,
mást nem is kérek!
A csókod legyen nekem ,s két karod öleljen,
égjen a szikra bennünk,
amíg csak élünk, s lélegzünk!!
 
/N.C.jogvédett verse /
……………………
 
Bognár Papp Irén: ÖRÖK MÁJUSOK
-Rigósirató-
 
Elröppentek a lakodalmas
fényes májusok!
Hol szerelemmel,
hol magánnyal teltek.
Hány madárdalos éjben
hullt a könnyem!
Vigasztalt a csalogány dala,
fájón, mégis pillangósan-könnyen
szalad el sok május éjszaka....
Virágzó fák, s orgonák orgiáját
hozták illatozó szelek,
súgták- zizegték a kicsi fűszálak;
Az élet szép, szebb nem is lehet!
A madársereg több szólamban zengett,
s a téli kis feketerigó,
nem győzte hálás szívvel megköszönni,
hogy volt a fagyban is ennivaló!
Azt kiabálta: Élni csuda jó!
Aztán egy reggel a fenyőfa alatt
látom pihen a kicsi madaram.
Csak néz, gyöngyszeme
megmeredten
"Az élet szép, az élet fiatal!"
Ezt mondtad tegnap!
Becsaptál? !
Tagadtad, hogy kis tested beteg?
Fölötted fészkel hűséges párod,
az anyamadár, s bús könnye pereg...
Ilyen a május?
Istenem, nem tudtam,
hogy májusban is meghalhat madár...?
Meghalhat virág, ló,
kutya és ember?
Istenem, ez rettentően fáj!
Ilyenkor a világ szédült-bódult,
s minden a születést hirdeti.
Volt egyszer egy kis feketerigó
aki a szárnyát föl nem emelheti.
Nem röppen soha többé,
aranypalástját az ég most ráteríti.
De holnapra felpattan a tojásokból
néhány kis fióka-rigó,
akik telezengik a világot:
Az élet szép, és élni jó!
…………………
 
Kalocsa Zsuzsa: Mikor az élet
 
Boldogtalanság lett
lelkem lakója,
kerül az öröm,
nincs vigasztalója.
Szívből kacagni is
rég elfelejtett,
bánat és az árnyék
együtt reszketett.
Borították arcom,
gyötörte testem,
körbe öleltek, mint
fagyos jéghegyek.
Hulló könnyem
éj angyala szárítja,
hárfán játssza dalát -
lelkem csábítva.
Mosolyom álmomban
tehozzád oson
és füledbe súgom,
hogy boldog vagyok.
Boldog percet
hoznak a holnapok,
mikor az élet reménye
felragyog!
…………………….
 
Garajszki Rozika: Elvarázsolt pillanat
 
Elvarázsolt a pillanat, mikor szembe jöttél velem,
Önkéntelenül is irányodba fordítottam fejem.
Csak álltam és néztelek, tekinteted megbabonázott,
Az a tüzes fény a szemedben a pillanatba láncolt.
 
Az a mosoly, mit felém küldtél feloldotta lábaim,
szinte lebegve hozzád léptem, földre dobva láncaim.
Nem tudtam mit mondjak, csak álltam ott fürödve fényedben,
oly euforikus volt, ilyet még sohasem éreztem.
 
Arcodon vidám mosoly játszott, mikor megfogtad kezem,
lágyan fülembe súgva kérdezted, ugye eljössz velem?
Ez a kérdés egy életre szólt, mit akkor még nem tudtam,
egy egész életen át kezemet a kezedben hagytam.
...........................................

Tóth Enikő Enci: Párkapcsolat igenevekkel

Elindulni,
megkeresni,
rátalálva,
felkiáltva
várakozni,
álmodozni,
fogadkozva,
olvadozva!

Felemelve,
elmerengve,
elhaladó,
átutazó,
felreppenve,
beleveszve!

Ráhajolva,
elsimulva,
ígérgetve,
illeszkedve,
bizonygatva,
befogadva!

Ragaszkodva,
kapaszkodva,
megfelelve,
felnevetve,
megölelni,
elszenvedni!

Megítélve,
elkísérve,
kételkedve,
ébredezve
felismerni,
elsietni!

Futva látszó,
élve játszó,
állva néző,
félve kérő,
szeretve tenni,
csalódva menni...


**********************************************

 12. ANGYALI TALÁLKOZÁSOK 
 
Véghelyi Péterné: A Csicsói búcsújárók emlékezetére
 
Tavaly fedeztem fel a Csicsói Szent kút kegyhelyet, de nem mint kirándulóhelyet vagy turistalátványosságot. Sokan, a környékbeli idős emlékezők közül meg-megemlítették, s e beszámolók képeiből felébredt lelkemben a szent kíváncsiság. Kutatni kezdtem, olvasgatni, mely kutatás egészen az Andocs-i kegytemplomig vezetett engem, a törökdúlta, lakatlanná lett tolnai táj betelepítésének nagy főúri szolgáinak, grófoknak munkásságáig. Most a Szentháromság ünnepén a valaha nagy zarándok-helyként virágzó Csicsói búcsújárók emlékfüzéréből, valamint az elérhető források és történelmi ismeretek kutatásából készült egy tanulmány, melynek itt rövidített formáját olvashatják, remélhetőleg egykor ott járt imádkozók is.
Véghelyi Péterné


Az „Angyalok Királynéja” megszólítással illetett, valamint a „Sárköz virágaként” tisztelt kegyszobrot (a cím a templom szentélyére is kiterjed) Kalocsáról ugyanis eredetlegendája szerint vasrudakon szállították ide az angyalok egy éjszaka, mert ott a török katonák lovaikat bekötötték a kalocsai templomba, ahol a kegyszoborra rá is lőttek. A hagyomány szerint e lövés nyoma a szobor lábán a mai napig látható. Az esetlegenda az angyalok útvonalát is számon tartja, mely a Kalocsa – (Gyapányként említett) Gyapapuszta – Kál – Ozora – Simontornya – (Nagynémediként említett) Tolnanémedi – (Szakállként említett) Szakály melletti Csicsó vonalon haladt. Az angyalok itt megpihentek, s ezáltal a helyet megszentelték. Csicsó település a Kapos-völgyének nyugati domboldalán helyezkedik el a folyó jobb oldalán, Hőgyész településéhez tartozik, nevét a kollektív emlékezet szerint a legkorábbi ismert tulajdonosa után a Csicsou (Csicsó) személynévből kaphatta, de írásmódja 1375-ben Chychou formában maradt fenn, melynek nyomát Nagy Lajos király idejéből származó örökösödési per lezárásaként kiadott rendelkezés őrizte meg, amit a bronzkori régészeti leleteken kívül a legkorábbi írásos forrásként tartanak számon. Csicsó 1590-ig biztosan lakott hely volt, ahonnan adót szedtek. Az összeírtak számából (6-37) a település lélekszámára csak következtetni lehet, mely szerint a Kapos-völgyi falucska mintegy 120 lelket számlálhatott. A hegyhát oldalában forrás ered, melyet természetes vízfakadásként tartanak számon, a kegyhelyhez kötődően Szentkút elnevezéssel említik, ugyanakkor a köztudatban a németek általi Bründl (kutacska) elnevezést tartják a legrégebbinek, mely elnevezés a német telepesek megjelenése
előtti időben is feltételezi a búcsújárás szokásának gyakorlatát. Erre utal a Tolna megyei Pesthy Frigyes hagyatékában őrzött forrás, melyben 1874-ben egy kérdőíves vizsgálatban Eibach Mihály jegyző az alábbiakat nyilatkozta: „A Csicsó pusztának csak egy neve vagyon, mellyen ismertetik. Hajdan is csak Csicsó volt, de a Francóniából jött németek Bründlnek is nevezték, és a mai napig is csak úgy nevezik, többnyire egy Kutacska után, mellyhez ember emlékezettet haladó idő előtt, mint Szt-Kúthoz járatokat tartottak.” A Donát patak völgyében található kutat a hagyomány szerint remeték őrizték egészen az 1780-as évekig. Erre a hagyományra építve egyes kutatók szerint Csicsó már a török hódoltság előtt is búcsújáróhely volt, melynek alapját a Szent-kúthoz fűződő népi vallásosság tartotta fenn. A Szatmári békekötést követően államilag szervezett császári betelepítések megindítására került sor. A valódi benépesítéshez azonban a megfogyatkozott magyar lakosság száma kevésnek bizonyult, ezért német telepesek érkeztek szervezetten a lakatlan területekre. A környéken új birtokosok jelentek meg; olyanok akik a törökök és kurucok elleni harcokban a császári-királyi udvar előtt hadi érdemeket szereztek. 1722. április 13-i keltezésű az az adás-vételi levél, amely szerint Claudius Florimundus Mercy német-római szent birodalmi gróf, császári tábornagy és lovassági tábornok, valamint a Temesi Bánság kormányzója, J.W.M.V. Sinzendorf örököseitől megveszi az Aparinak nevezett birtokot Tolna megyében („das hunga-rische Gut Apar im Tolnenser Comitat”) a hozzátartozó falvakkal és pusztákkal, ahogy ezeket apjuk a Botka-családtól megszerezte. Ekkor a Szent-kút tisztelete és hagyományjárása valószínűleg már élő hagyomány volt. A grófi telepítésekkel kapcsolatosan a helyi kollektív emlékezet azt őrzi, hogy a gróf a birtokaira irányított német telepeseket következetesen vallásuk szerint telepítette, így Hőgyész és Csicsó területén katolikus lakosság betelepítése történt. Ugyanakkor a II. világháborút követő sváb kitelepítések alkalmával két hullámban jelentős népességcsere is megvalósult a térségben, melynek következtében a sváb családok házaiba bukovinai székelyeket telepítettek át Bácskából. Barna Gábor úgy tudja, hogy a bukovinai székelyek nem kapcsolódtak be a csicsói búcsújáró hagyományokba, azonban a ma élő székely emlékezők és felmenőik, akiket ide telepítettek Bácskából, rendszeres látogatói voltak a csicsói búcsúknak. Személyes visszaemlékezések szerint a kommunista diktatúra, valamint a szocializmus vallásellenes politikai ideológiája ellenére a katolikus élet a környékbeli falvakban töretlen volt, s ez a búcsújárást sem vetette vissza. A külföldi búcsújárók azonban Németországból, Lengyelországból és az egykori Csehszlovákia felvidéki részeiről valóban csak a politikai rendszerváltást követően lehetővé vált határátlépések felszabadulásával indultak meg. A templomban Szent Vendel tisztelete volt, az ő attribútuma a bárány, míg Szent Antal attribútuma a sertés, azonban a környékbeli falusi emberek körében élénk volt Szent Vendel tisztelete is, szobra több környékbeli településen is előfordul. A szobor előtt szentmisék és ájtatosságok előtt általában gyertyák égtek. Egy rác plébános beszámol nagyszámú koldus jelenlétéről, akik az út mentén és a völgyben szanaszét ültek és jajgattak. E leírásból szerezhetünk élénk képet a hajdanvolt búcsúkba látogatók elé táruló látványról. „…A csicsói hegyeken már a kiterített sátrak sokasága. Alattuk sok sorba rakott láda tele mézeskaláccsal és mindenféle áruval. Itt edények a bor és szilva ital számára, ott edények, csöbrök, amott meg villák és más vasáru: zárak, kulcsok, kapák, lapátok, sziták, rokkák, guzsalyok, orsók, virágok, mindenféle üveg, mű- és élő virág, kolompok, más háztartási szerszám szükséges a jó gazdának a mindennapi munkánál. Az út mentén és a völgyben szanaszét koldusok ültek és jajgattak.” A koldusok jelenléte az egyes búcsújáró helyeken természetes volt, és a búcsúk az alamizsna-gyűjtés legfontosabb színtereit jelentették, ezért a környékbeli koldusok valóban nagy számban felvonultak a búcsújáróhelyeken. A zarándoklathoz kapcsolódó hagyomány erkölcsi tartalmához ugyanis a vezeklés, bűnbánat, ima, böjt mellett az alamizsnálkodás is hozzá tartozott, mely a szegények gyakorlati megsegítését jelentette, mint megvalósuló keresztény erény. Régen nem volt szokatlan a tisztes koldulás, nem is kergették el őket, amint egy székely emlékező mesélte: „Akkoriban természetes volt a koldusok jelenléte, de szépen alamizsnáskodtak. Anyám soha nem engedte el a koldust anélkül, hogy ne adott volna egy darab szalonnát, vajat, túrót, ezek mindig voltak a háznál. A katolikus embernek nem jutott eszébe, hogy a koldusokat elzavarja, akkor sem, ha maga is szegény volt, hiszen jószág, tej mindig volt a háznál.” Csicsón az 1970-es évekre elhalt, majd a 1980-as évek elején újjáéledt az a szokás, hogy a búcsú napját megelőző szombat esti misén gyertyás körmenet ment fel a templomtól keletre található Kálváriahegyre. A pap ott tartotta a misét. A környékbeli falvakból svábok, székelyek egyaránt látogatták a búcsújáró helyet. Évente két alkalommal a mai napig búcsúnap van; egyszer Szentháromság vasárnapján és szeptember 12-én Szűz Mária Szentséges neve napján, melyet ma a 12-ét követő vasárnapon ünnepelnek. Még ma is vannak olyan asszonyok, akik emlékeznek a templomban éjszakázás szokására. „A templomban éjszakázás szokása sokáig élt a nép között. Szombat délután érkeztek a helyszínre a búcsújárók, akik lovaskocsikkal, a székelyek ezt echós, vagy ponyvás szekérnek hívták vagy gyalog, zászlókkal csoportokban énekelve közelítették meg a csicsói templomot. Voltak, akik a fedett szekérben szalmán aludtak éjszaka. A templomba a svábok beliner-kendőben, vagy bongyor-kendőben, derekukra kötött pokrócban érkeztek, legalábbis azok, akik oda számítottak aludni. Este keresztutat jártak, 8 órakor szentmisén vettek részt, de ha sok pap érkezett, akkor éjjel több szentmisét is bemutattak, ezek csendes misék voltak, ének nélkül. Akik nem a templomban aludtak, azok a domboldalban nagy számú szőlőspincékben barátkoztak az itteni gazdákkal, akik szállást is nyújtottak a zarándokoknak szükség esetén. Amikor a szentévet hirdette meg a pápa, akkor nagyon nagy búcsú volt Csicsóban is. Akkor az egész országból csak 300 fő mehetett Rómába, erről nem is sokan álmodozhattak. Aki Csicsóban volt, az akkor Rómában is járt, ha tudta, hogy szentév van” A két világháború közötti időben a csicsói szőlőtulajdonosok a módosabb hőgyészi polgárok voltak, és élénk társasági élet volt a domboldalon. A jámbor keresztutak helyszínéül szolgáló egykori Kálvária azonban jelenleg járhatatlan, a területet benőtték a fák, de a Hőgyészi Értékőrző Egyesület tervezi a Kálvária rendbetételét. A templomalvás, incubatio szokásához kapcsolódott az a népi hiedelem, hogy csak az „nyer teljes búcsút”, aki ott is éjszakázik a templomban, vagy a templom körül. A Csicsó környéki falvakból érkező székelyek hiedelme szerint ez a gyalogos érkezésről is elmondható, ezért a korábbi időkben csak az idősebbeket szállították szekéren, a zarándokok többsége gyalogosan érkezett. A Csicsó környéki dombhátakon még a mai napig is jól kivehetően látszódnak a jelzőfák, melyeket a zarándokutak mentén tudatosan, útjelző szándékkal ültettek. A zarándokút mellett tudatosan ültetett gyümölcsfák is szomjoltóként szolgáltak a búcsúsoknak, akik böjtöt tartva indultak Csicsóra. Sokan ilyenkor étkezni csak kovászolt uborkát vittek! A helyi Értékőrző Egyesület a jelzőfák gondozását és megőrzését e hagyomány tiszteletben tartásával végzi, ezt ma már kevesen ismerik. Láthatatlan munkájukkal is értéket mentenek. Lassan lépkedek a zarándokúton, a láthatatlan koldusoknak reményt osztogatok, van bőven a tarisznyámban. Sváb öregemberek és székely asszonyok kendőjébe burkolózom majd éjszaka, s várom a Szentháromságos domboldalon a szemem elé táruló kálváriát. Látom a gaztengert porrá válni, a jelzőfák egyenes vonalának térképét a látóhatáron kifeszülni. Láthatatlan szent utak, kutak most láthatóvá válnak, s megyek a tenger zarándok egyre jobban kivehető szent lábnyomában.
 
A teljes terjedelmű csicsói cikk itt olvasható: https://szeretetnagykovetei.hu/buzditas-az-ifjak-nevelesere


***********************************************

 13. NAGY VENDEL ÉLETE VERSEKBEN 
      Sorozat (tizenkilencedik rész)
 
NÉMELYIKŐTÖKKELHANGULATI VERS

Némelyetekkel sokat vitázom,
s önzéssel vetekszem,
hiszen ha nem értitek
mondandóm hogy áll meg
e nemes vitákban,
hiába, nem mindenkit
én magam csináltam.
gondolataitok összegabalyodnak,
akár a tálban a zsírtalan tészta,
begubancolódtok,
nehéz kibogozni néha.
némelyik asszony mind egyforma.
akár tudós, vagy boszorka,
ki mindenek tudója.
elszáguld a ménes
a Ménesi útra.
állunk kettecskén a metró állomáson,
utoljára talán,
ez a látomásom.
ki tudja, ez az eleje,
vagy tán az utolja?
benne van a világ fájdalma
és minden bűntudata.
érezzük hogy nyomja
maga előtt a levegőt
a szerelvény motorkocsija,
akkor ez most a huzat,
vagy pedig a vonat?
biztosan a légvonat,
mely elviszi a páromat.
karomba karolva mondod,
jaj de nagyon erős vagy.
fejedet bekötve
lobog rajtad a kendő,
hajad nem zilálja szét a szél.
eltűnődve érzem
az ember milyen esendő.
nézzük, álmainkat hogy viszi
messzire a kocsi.
átvállaltad
Anyámtól a sírást.
suta kezemtől,
vaksi szememtől,
az írást.
szomorú lelkemtől,
lassuló szívemtől
a bízást.
testemet, lelkemet,
eltékozolt szellememet
féltve,
az Isten áldjon meg
érte.
s ha majd végleg elmegyek,
ebből a földi világból,
hová árnyékom követ csupán,
csak egyszer sirassatok meg.
aztán minden menjen tovább a régiben,
nem hiányzom sehol sem,
adjon az Isten nektek
ezerszer annyit
mit megérdemeltek,
nekem meg kétezerszer.
mondjátok ki végre,
lehetett volna jó költő is belőle.
addig is az élet
folyton folyvást folyik,
tovább, lassacskán, előre.
csak a Sió dagad
néha visszafele,
ha nyomja a Duna.

2017. augusztus 28.
 
*
KADARKA DICSÉRETE

A SZEKSZÁRDI SZÜRET IDEJÉN HÁTSÓ CÍMKÉRE

Ideje van most a nemes italnak,
hamarvást mutatja magát,
vállára teríti bíborpalástját,
fejedelmek, pápák maguknak hozatják,
asztalukhoz invitálják,
a szekszárdi Kadarkát.
emeli fényét a mulatságnak,
s rangját ivójának,
a díszes társaságnak.
koronája ül a bornak,
kristálypohárra rásimul,
felrémlik gyémántkorong csiszolta,
míves alakja.
gyöngykoszorú övezi
s hűsítő harmat.
csillámlik benne
a gyertya fénye,
rávetül sugára
a becses üvegre.
címkén büszkélkedik
a nemes nedű neve,
elárulja nevét,
annak, ki művelte.
ez kerülhet hátsó címkére...
mindenképpen bor lesz
a mustból,
ha az erőt beleszorítja
a dongára feszülő
hordóabrincsa.
koppan az akona.
a szekszárdi dombvidék
sugárzó melegét,
bíboros színét,
bársonyos ízét,
a napfény tüzét
töltöttük bele,
ebbe az üvegbe.
a pince mélye
szomjazó vendégre vár,
cefreszagot áraszt
a löszfalba vájt pinceszáj.
mámoros muslincák
bódult dala száll.
egymásnak töltünk
mi jó barátok,
 
*
 BOLONDHALÁL 1041-BEN

A zene elhalkul,
A király dühödten csap asztalára.
Vége a mai lakomának!
Nincs több borom mára
E léhűtő bandának.
Schwarzkopf borgőzös fejjel kiáltja:
Én nem félek e
Kegyvesztett magyari királytól!
A bolond felmutatja csörgő sipkáját:
Ez volt a te
Koronád királyom?
A király arca eltorzul,
lendül a kéz
És repül a zsámoly.
Valami zuhanásféle
Hallatszik az udvarról
S a bolond feje
Lehull a nyakáról.

2011-08-21

Megjegyzés: Szent István királyt trónörökös hiány és Velencés Péter követi a trónon, akit Aba Sámuel elűz az országból. Péter megöleti Aba Sámuelt és visszatér a trónra.
 
*
CSONKA FERENC ÉS NAGY VENDEL:
ÁLMAIMBAN VISSZATÉRNEK - DUÓ VERS

álmaimban visszatérnek mind amik már megtörténtek.
egy élmény, egy mozzanat, egy kurta öröké tartó változás.
filmszerűen megjelennek gyermekkori mozgó képek.
de csontomban, szívemben s lelkemben újra perzsel minden pillanat
itt vannak a tavaszok és nyarak, összegyűjtött szavak.
Benne szerelem s derű mi tán nem is oly messze szerű.
nyári alkonyokon évődve üzen a Balaton.
Ami megkopott, újra visszatér, s ím tovatűnt a fázós tél.
ifjú korunk elmúlt, miért kísért újra a múlt?
Most búsan, s konokon, monoton éled minden erény s remény!
bár az idő gyorsan elszalad, az érzés bája örökre megmarad.
Ki még rég múlt szerelmet ma még újra visszatérni remél.
vagy tán jobb volna hagyni szunnyadni a tudat alatt?
Térjen hát vissza százszor elcsókolt minden, örök tiszta derű!
hiszen a lét nélküled oly keserű...
Már téli éjen búsan, s konokon, hallgat a Balaton!
s a hideg fényű Hold ezüstös sugara ringatódzik a hűs habokon.
Ringat és fűt, ábránd és remény minden egy új alkonyon!
s fölénk borul a cinkos éj, a barna balkonon.
Álmaimban ma is, visszatér ami már megtörtént.
évtizedek búvó titka nyugszik vállamon.
Halvány, derengő, kedves élénk élmény él bennem újra jól tudom.
Izzó láz melege piroslik arcomon.
Barázdált homlokom, mint jégbezárt otthonom,
múltam, szerelmem, és kedvesem elfeledni nincs jogom.
de bűnbánat ostora kerget mindenkor hozzád,
átvergődik botor szívem a roncsokon,
s szívemben a szeretet mint kalapács formál jelent s jövőt.

2017. március 25.
*
MÁR TÚL SÖTÉT

Már túl sötét
Volt az éj.
Aludni tért a fény.
Felhők mögé
Bújt el a Hold.
Csak én láttam,
Szemeden a fátyolt,
Arcod könnyben úszott.
Körülötted mindenki
A szerelem
Hiábavalóságáról
Szónokolt,
Te pedig
Ahhoz mentél,
Aki már akkor
Saját házában
Lakott.

2012. 11. 02.
*
 CSILLAGOK, CSILLAGOK

Csillagok, csillagok
Bebetonozzák magukat
Kemény, szürke cementbe
Négyágú, ötágú, hatágú
Hamis csillagok
Nem olyanok,
Mint amilyen
Fent az égen ragyog.
Alig száz éve tán,
Hogy virít
A vörös csillag
Oly sok homlokon,
De ezredévek óta
Népek serkennek
A Dávid csillagra.
Mostanság újra
Felüti fejét
Sok régi borzalom,
Elhangoznak őrülten
Merész mondatok.
Nem akarok látni
A Magyar Hazában
Sem sárga,
Sem vörös
Sem másmilyen
Csillagot,
Semmiféle alakzatot.
Van nekünk ősi jelképünk,
Mely örökkön ragyog.

2012. 11. 30.
 
*
 VADÁSZAT

Reccsen a száraz ág,
Megtöri a csendet
Erdő sűrűjében
Zavarják a rendet.
Puska csöve kattan.
Bozótba menekíti
Malacát a vadkan.
Bokorban csendesen
Reszket az őzgida,
Az anyja rejtette oda,
Hogy túlélje az ivadék.
Míg őt halk vágtával
Elnyeli a nyiladék.
Szarvasbika lépdel
Királyi kéjjel
Hátravetett fővel
Suhan át a réten.
Idegen illatát
Érzi a légben.
Varjak károgása
Jelzi a veszélyt
Futás, menekülés
Ad némi esélyt.
Az emberben
Nincs semmi alázat,
Mert az urak még
Mindig vadásznak.

Megjegyzés: 2012. október 5.
A gemenci erdő
 
*
 ESIK AZ ESŐ

Ha az ember már
Hosszú napok óta
Az ablak előtt áll,
Unott-idegesen
Jobb időkre vár.
Lesi az ég alján
Feljön-e a szivárvány.
De csak esik az eső.
Özönvíz szerűen, ömlik mindenünnen,
Mintha örökre el akarná
Önteni a vad zápor
E cudar világot.
Közben dörög az ég,
Villámlott jóelébb.
Egészen magasról
A Földig cikázott.
Zeusz haragvón
Viharos villámokat rázott.
Akár ha össze akarná
Zúzni a világot.
Mindenünnen szürke
Árnyak bújnak felfelé,
A színeket kíváncsian
Csak a fény csalogathatja színe elé.
A nagy Univerzum is sötét,
Csak a mi földünk kék.
Talaj mentén hideg a szél,
De a magasban sistereg a levegő.
Kopaszodó ágú fákon
Didereg az őszi levél,
Teste reszketőn remegő.
Fázós öregasszonyként.
A ráboruló köd,
Betakarón óvó kendő,
S csak vigasztalhatatlanul
Esik az eső.

2013. 07.59
 
*
FARKASBŐRBE BÚJT BÁRÁNY

Éhes volt a farkas,
Szomjas volt a bárány.
Megette őt
A patak partján.
Báránybőrbe bújt
A farkas,
Farkasbőrbe bújt
A bárány.

2012. október 26. 

***********************************************

14.  KURUCZ ÁRPÁD: HAJNALI KÓBORLÓK 
                          ( novella)                                             
 
– Kata, ébredj!
– Kelek, nagymama – motyogta a húszas évei elején járó duci asszony.
Rögtön vissza is aludt volna, ha nagyanyja nem rázogatja a vállát.
– Nagyapád elindult, fél óra múlva itthon lesz.
Kata félálomban megnevesítette cserepes ajkait, összeszedte magát és felkelt. Felöltözött, óvatosan felöltöztette három hónapos kisfiát, 
babakocsiba tette és kilépett az ajtón.
Kurucz árpád

– Készítettem ennivalót, vidd magaddal – szólt utána nagyanyja.
Sápadt villanykörték világították meg a hosszú barlangszerű kapubejáró sárga falait. A kukák mellett macskák tanyáztak, szaguk átjárta a lebetonozott udvart, még az emeleti lakásokban is érezhető volt.
Keleten alig vöröslött az ég alja.
– Ma megint megelőztük a Napot, kisfiam – nézett fel Kata.
Az utca végén, kora ellenére is, feszes tartású, szikár öregember fordult be. Fegyelmezett, kemény vonású arca gondosan borotválva, szájban füstszűrő nélküli cigaretta füstölgött.
– Nagyapa… – riadt meg Kata, s a babakocsit gyorsan egy parkoló autó mögé tolta, ő maga lekuporodott. Rémülten vette észre, hogy a gyermek szája legörbül, és sündisznóéhoz hasonló pff, pff hangot ad. Tudta, ezek a fülrepesztő bömbölés előjelei. A következő pillanatban kitört a vihar. Az öregember csodálkozva forgatta fejét, úgy tudta, az utcában nincs kisbaba. Végül megvonta vállát és bement a kapun.
Három hónapja éltek így. Lacival a szerelem szépnek ígérkezett. Ám, miután elárulta neki, hogy állapotos, a fiú eltűnt. A telefont nem vette fel, sőt egy idő után le is tiltotta Katát, otthon nem nyitott ajtót.
– Vetesd el! – mondta nagyapja.
– Isten ellen való cselekedet elvetetni – sopánkodott nagyanyja.
Kata, eleinte hajlott az angyalcsinálásra, de ahogy teltek a hetek, egyre inkább magénak érezte a gyermeket. Folyton halogatta a beavatkozást, végül elmúlt az utolsó határidő az abortuszra.
Nagypapától az egész család félt, még a távoli rokonok is kerülték, ha lehetett. Nem kiabált, Kata nem emlékezett, hogy valaha is elverte volna, de ha egyet morrant a legyek is vigyázzba álltak a falon.
– Megmondtam, hogy vetesd el, te feslett teremtés! – mondta indulat nélkül.
– Ki használja még azt a szót, hogy feslett? – nyelvelt Kata.
– Örülj, hogy nem durvábban mondtam! Minket itt ismernek! Az én pozíciómban nem engedhetem meg magamnak azt a szégyent, hogy az unokám fattyút hozzon a világra.
– A te pozíciódban? Éjjeliőr vagy!
– Az mindegy! Megmondtam ezerszer, nem az számít mit dolgozol, hanem az, hogy becsülettel végezd a munkádat. Mikor anyádék Ausztráliába költöztek és itt hagytak, nem adtunk intézetbe. Befogadtunk, ez a hála?! Nem akarlak itt látni többet! Tűnj el a porontyoddal együtt! Le is út, fel is út!
A nagymama, arcát két kezébe fogva sírt, jajveszékelt. Az öregember jeges pillantásától egyszeriben elnémult, csak csendesen szipogva törölgette könnyeit.
Kata összecsomagolta egy kis bőröndbe a holmiját, és száraz szemmel, csendesen behúzta maga után az ajtót. Szívében nem volt harag. Eszébe jutott, mikor kislányként nagyapjával néhányszor elmentek a játszótérre, labdázni. Az akkor ötven év körüli férfi gyorsan, határozottan, precízen dobta a labdát. A játékosságnak nyoma sem volt a mozdulataiban, alsó ajkát beharapta az igyekezettől. A lány csak később felnőttként értette meg, hogy a labdázás egy megoldandó feladat volt a számára, mely az ő fejlődését volt hivatva szolgálni. Úgy tekintett rá mint egy munkadarabra, szeretetét patikamérlegen porciózta.
A gyárban, ahol dolgozott megértőek voltak. Kata a szülésig lakhatott a munkásszállón, de a gyermeket, a csöppnyi Péterkét, már nem vihette oda. Nagyanyja életében először szembe szegült  ura akaratával. Kitalálta, hogy míg a nagyapa szolgálatban van, Kata otthon ellátja a babát, hajnalban elmennek, este mikor nagyapja elindul munkába, hazajönnek. Olyan ügyesen csinálták, hogy az öregember semmit sem vett észre.
Amint öregapja eltűnt a kapuban, Kata róni kezdte szokásos útjait. Meghatározott útvonalakat jártak be, nap mint nap. A parkban ismerősként köszöntek a hajléktalanok, a téren megálltak az értelmi fogyatékos utca zenész, Béla, előtt, és az asszony dobott a kalapjába néhány forintot. A férfi nem tudott zenélni, kis szintetizátorán bekapcsolta a „demo”-t és úgy tett mintha ő játszana. Néhány jó lelkű ember megszánta. Az egyik mellékutcában megbújt egy kis közért, ahol Katát gyerekkora óta ismerték. Ha eljött az idő, hátul a raktárban megszoptathatta, tisztába tehette Péterkét.
– Reggel majdnem rajtavesztettünk – mesélte este Kata a nagyanyjának.
– Sokkal óvatosabbnak kell lennünk – pislogott ijedten az öregasszony. – Ha nagyapád rájön, mindkettőnknek lesz nemulass.
Ezen túl, inkább fél órával korábban tolta ki a babakocsit az utcára.
Így érkezett el október vége. A parkban a hajléktalanok összegombolták kabátjukat, gyakrabban mentek a közértbe lélekmelegítőért, esténként behúzódtak a szállóba. Béla is otthon maradt. A fű elvesztette üde zöld színét, a hűvös szél rőt-arany leveleket terelgetett a sétányokon. Néhány varjú károgva figyelmeztetett a tél közeledtére.
Katára fekete felhőként nehezedett a gond, mi lesz, ha megérkezik a hideg, az eső. Pici gyerekkel nem lehet egész nap az utcán. Rosszkedve napról-napra növekedett.
Egy ködös estén a szokásosnál is komorabb gondolatokkal ért haza. Legnagyobb megdöbbenésére nagyapja nyitott ajtót.
– Mit keresel itt?! – förmedt rá.
Kata ijedtében megnémult, lázasan törte a fejét valami hihető hazugságon.
– Látogatóba jöttünk – hebegte.
Az öregembert nem lehetett megtéveszteni, tüstént rájött a csalafintaságra. Arca elvörösödött inas nyakán kidagadtak az erek, száját úgy összeszorította, hogy fogai megcsikordultak.
– Gyere csak ide! – szólt hátra feleségének, csendes, vészjósló hangon.
Péterkének valamiért tetszett dédapja, rámosolygott. A nagyapa merev tartása fellazult, vonásai ellágyultak. Közben megszeppenve állt meg háta mögött a mama. Az öregember vett néhány mély levegőt, és csak annyit mondott: Mit állsz ott? Kihűl a lakás. Késő van, ekkora gyereknek már ágyban a helye. Gyorsan készítsétek a fürdővizét.
– Teljesen rám hasonlít ez a gyerek – tette még hozzá.
– Kivéve, hogy te sohasem mosolyogsz, dédpapa...
……………………

Nádas József: Papával - festmény


***********************************************

15. FAJSÚLYOS GONDOLATOK – VERSBEN
 
Poór Edit: A fény ereje
 
Pokoli tűz égeti a Földet,
Tűz - víz árja szabja a térképet!
Nehéz erők formálják a szíveket,
Az agresszió tévútra vezet!
A meg nem értés, önös érdekek,
Gőgösség takarja a szemeket!
Ködben lassan, tűnik a szeretet,
Villámló viszály tombol helyette!
Győzelmet hirdet a sötétség Ura,
Erőt vesz rajta kéjnek mámora!
Ám a FÉNY ereje porrá zúzza,
S a pokolban lesz végső otthona!

Debrecen, 2024. 09. 15.

…………………………
 
Szilágyi Anita: Háború dúlt, s féltettelek

Fegyverek zúgtak, szirénák szóltak,
Bombák háztömböket omlasztottak,
Emberek óvóhelyre futottak,
Fejemben atomok ropogtak,
Háború dúlt, s féltettelek,
Nem tudhattam, merre keresselek,
Zűrzavar uralt, kezeim remegtek,
Tömegek bunkerekbe siettek,
Hol lehetsz? Vigyáznék rád!
Szétválaszt háború dúlta világ,
Vérvörös tócsák festenek utcát,
Óvni szeretném törékeny tested vonalát,
"Emberek csomóba futottak,
Párjukat kiabálták,"
Szemem téged sehol nem talált,
S tereket lerombolt a gránátcsapódás.
 
Idézet Újvári Erzsi Menekülés című verséből.
………………………
 
Krivák-Móricz Judit: Fehérek a koporsók
 
Fehérek a koporsók
picik  aprók és  törékenyek.
mint azok a kis  testek
melyeket  átölelnek.
 
Apró  babák,  csecsemők,
kik még alig éltek.
s  most a  földbe temetik  őket.
 
Volt  a  játékuk?
vagy még az  sem?
Jutott  e elég eledel
a  kicsiny  testbe?
Vagy az  éhhalál  vitte?
 
Akár  bomba  vagy  retesz
végzett e vele?
Anyja  ölelhette  e?
eleget  szerethette?
 
Felfogott  e  egyáltalán
valamit  az életből?
vagy  még  az  se?
Született  és meghalt,
  egy  villanás  volt az élet?
 
Fehérek a koporsók,
S  egyre  több.
Talán így  jobb.
Legalább  a szenvedésből
kevesebb  jutott.
 
2025. 06. 03.
 
*
Krivák-Móricz Judit: Napra nap

Napra  nap
s  nem  jön  el a  béke
Napra nap
és  nem  jön a  csend
a  béke  csendje,
Napra nap
s  hullanak  a  bombák.
Napra  nap
s  támadnak   a  drónok ,
nem  válogatnak.
Napra  nap
és  támad  a  fájdalom
  a lélek  jajong.
Napra  nap
s  éhezik  a szeretet.
Napra  nap ,
s  arat  a halál.
Napra  nap
és nincs  vége  már.
Napra  nap
s  gyérül  a  szeretet virága.
Imáink  az  eget  hasítja
Nyílj meg  ég!
Halld  meg  a  sóhajt!
A  néma  sikolyt!
Hisz az  ember már  tehetetlen
A  csendes  szavak  nem  hatnak,
Az  erőszak  tombol!
Az és  úgy  történik  minden
mint  az előző  évszázadokon  keresztül,
Az  agresszív, az erőszakos
a  hatalmat  gyakorló
akarata  érvényesül.
Milliónyi  szelíd  lelke  hal  meg.
Ugyan ez kit  érdekel?
Ó  ISTEN!
TE  vagy az  egyetlen ,
ki képes  vagy  ebben  a borzalomban
rendet teremtetni
s  elhozni  a  várva  várt  békét.
S  azt  a napot.  melyre  vágyunk
hogy  ne  legyen  több  napra  nap.

2025-06-03

***********************************************

 16. GARAJSZKI ROZIKA: AZ ŐSZI LEVELEK JELENTÉSE 

     

(novella) 

 

A negyvenes évei közepén járó Dorina magányosan, kedvetlenül ül a nappaliban. Még fél egy körül hazaért. Ma rövidnapos volt. Először főzött magának vacsorát, kissé rendet rakott, bár egymagában nem sok koszt hagy maga után, majd beült a szobába. A tévé nem tudja lekötni, a híradó csupa katasztrófa, és már a romantikus regények se érdeklik igazán. Ott minden olyan szép és kellemes, ellentétben az ő mostani életével. Azelőtt ez persze teljesen másként volt nála is. Pár éve még a lánya és a fia is vele lakott, mára azonban már önállósodtak. A húszéves Dia a mérlegképes könyvelői elvégzése után odaköltözött a barátjához. Időnként jönnek az anyuhoz, de már a maguk életét egyengetik. A huszonkét éves nagyfia, Karesz pedig az egyetemi városban a haverjával megosztva vett ki egy pici garzont. 
Őt csak kéthetente látja hétvégenként.
Garajszki Rozika
Néha a barátnője vidítja fel, de hát neki ott a saját családja, nem pesztrálhat egy negyvenen túli barátnőt napi szinten. Ha meg még régebbre tekintenénk vissza, hát öt éve még boldog házasságban élt férjével Endrével és két majdnem felnőtt gyermekével. De azok a gondtalannak hitt idők sajnos elmúltak. Pedig akkor úgy érezte, ez a házasság élete végéig kitart. Boldogok voltak. Szerette a férjét, és az is őt. Így aztán Endre nem is volt képes hazudni a feleségének, mikor egy késő őszi, október végi vállalati bulin vétett ellene. A felfokozott kedélyállapot és az alkohol mámora, no meg a csinos titkárnő elcsábította egyetlen alkalomra a jóképű és humoros osztályvezetőt. Dorinát ez olyan mélyen érintette, hogy azonnal kitárta a férfi előtt az ajtót, és azzal küldte útjára, soha többé nem szeretné látni. Azóta tényleg nem is látta. A gyerekek átmentek hozzá a városszéli albérletébe, de ő soha. Sőt még nem is kérdezett róla. Azóta is kétségek között gyötrődik. Hol úgy gondolja, jól döntött, hol meg bánja az akkori meggondolatlanságát. Talán meg lehetett volna beszélni, és most nem lenne magányra ítélve. Mert persze más férfi azóta se tudta meghódítani a szívét, hiszen Endre kapta meg benne a helyet. Úgy érzi, egy életre. Ilyenkor ősszel a legrosszabb, mert szeptemberben, a névnapján ismerkedtek össze és következő őszön volt az esküvőjük. Meg a kedvenc helyük is egy parkban, egy juharfa alatti padon volt, ami ősszel mutatta a legcsodálatosabb színeit. Most is csak bambán bámul, arra a padra gondol, ahol eleinte Endrével, majd később a kibővült családjával üldögéltek. Ebből az állapotából egy csengetés rántja ki.
– Jónapot! Számlákat hoztam! – kiabálja a postás.
– Jónapot. – ugrik fel az asszony – Már megörültem, hogy valami igazi, olvasni való levelet is kapok, nem mindig csak fizetni valót! – mosolyodik el kesernyésen.
– Várjon csak! Jó, hogy említi a levelet. Van itt még valami, ezt lehet olvasgatni! – és a kezébe nyom egy képeslapot, majd elköszön.
Egy igazi, régi stílusú valódi képeslapot kapott. Már évek óta nem is látott hasonlót. Egy páracseppes üde rózsacsokor virít a lapon. Piros, sárga és rózsaszínű bimbók, némi fehér csokorlazítóval. Valóban gyönyörű. Gyorsan meg is fordítja Dalma, vajon ki küldhette. De csak annyi szerepel rajta, „Nagyon boldog névnapot kívánok neked!”. Az is nyomtatott betűkkel, aláírás nélkül. Elgondolkodik. Bárki is küldhette, igazán jól ismeri őt, mert pont ezek a kedvenc színei, ha rózsáról van szó. A férjétől is mindig ilyeneket kapott. De ezen semmi nem utal a küldőre. Pedig a kézírás sokat elárulna. Mindegy, így is nagyon jól esik neki, hogy valaki gondolt rá, mert holnap tényleg névnapja lesz. Még többször megforgatja, de talány a küldője.
A neve valódi napján csak fél öt körül jön meg a munkából, de izgalommal nyitja a postaládáját, mielőtt belépne a lakásba. Hátha érkezett újabb levél. Bár a gyerekei már a munkahelyén telefonon felköszöntötték, de a tegnapi képeslap izgalma még ott vibrál benne. Képeslap nincs, van azonban valami más. Egy gyönyörű szép színes juharfalevél. Olyan igazi őszi színű, amilyenek mostanában a fákon vannak, de ez mintha ki lenne fényesítve, annyira szép. Ez biztos a postás vicce. Gondolja, mivel tegnap valódi levelet szeretett volna kapni, de azért elmosolyodik, mert a gyerekein és a munkatársain kívül legalább a helyes postássrác is gondolt rá.
Alkalomadtán majd megköszönöm neki, mondja ki magában és megy vázába tenni azokat a csokrokat, amit a barátnőjétől és a kollégáitól kapott. A szép őszi levelet is beteszi egy kisebb pohárba, és már az jár a fejébe, hogy majd csinál belőle valami szép őszi asztaldíszt. Ma a kedve is kissé jobb, mint általában.
Másnap hazaérkezéskor csak rutinból nyitja a postaládát, de nagyon meglepődik. Egy újabb zöldes, pirossas, sárgás színezetű juharfa levél van benne igazi boríték helyett. Viszi a másik mellé, és derűs mosollyal az arcán gondol a postásra. Ez megint feldobta a délutánját. Majd az újabb munkával töltött napja után megint a postaládával kezd. Hátha megint, és nem tévedett. Sőt ezúttal a nagyobb juharlevél mellett egy aprócska kis zöld levél is ott lapul. Valami bokorról lehet, de nem tudná hirtelen megmondani az eredetét. Aranyos ez a postás, jó a humora, de kár, hogy jóval fiatalabb nála. Meg úgy egyébként is csak srác, nem egy igazi férfi.
A negyedik nap megint csak egyetlen csodálatos színes juharlevél érkezett, az ötödiken pedig ismét egy pici, ezúttal lila apró levél is a nagyobb mellé simul. Milyen pompásan mutatnak együtt, pörgeti meg ujjai között a szárukat. Már egészen szép színes gyűjtemény díszíti a konyhaasztalon lévő poharát, amit nagyobbra cserél, hogy szépen, mutatósan el tudja rendezni a leveleit. Ezek után már szinte örömmel nyitja a kicsi szekrény ajtaját minden hazaérkezéskor, és sose találja üresen. A szépen fényesre törölt színes juharfalevél mindig ott lapul, ám ezentúl már egyedül, kicsi levélke kísérete nélkül. Jó két hét elteltével fut össze a postással, és már nevetve megy felé.
– Köszönöm Gábor a csodás leveleket! Már egészen szép csokor lett belőlük az asztalomon. – a srác csak értetlenül néz, majd kérdez.
– Milyen leveleket? – mivel nem érti, miről beszél az asszony. Ő mostanában nem vitt semmit a nő címére.
– Hát a válogatott juharfa leveleket, amit a postaládámban hagy napok óta! Meg is akartam kérdezni, hogy a picik milyen fának a lomjából származnak? – a postás felhúzza a szemöldökét, a nyakát kissé előretolja, így kifejezve, hogy most asztán végkép nem tudja miről van szó.
– Én nem vittem magának semmit. Falevelet meg aztán tényleg nem! Nem fér az bele az időmbe kérem! – húzza ki magát, hogy ő nem szokott ilyen hülyeséget csinálni.
– Nem maga volt? Pedig a múltkori után azt hittem, … na mindegy. Akkor felejtse el! De akkor ki lehetett? Nem látott esetleg valakit arra? – A postás csak csóválja fejét, és elköszön. Nem is látott senkit, meg olyan furának is tűnik az egész. Ki az a béna, aki a valódi szerelmeslevél helyett a falevélnek is örül, mikor a múltkor még olvasni szeretett volna.
Dorinát meg újabb juharlevél várja a levelesládájába. Most már tényleg tudni szeretné, ki is a titokzatos levélküldő, de nincs ötlete. A tizenötödik levél után már a barátnőjét is beavatja, elmeséli a postásos első, és összefutós sztorit is, de az se tud jó ötlettel szolgálni. Amondó, hogy esetleg gyerekek lehetnek az iskolából hazafelé. Szórakozásból is akár. Dorina rákérdez a szomszédokra is, de náluk nem történt hasonló eset. Már tizennyolc szépséges juhar és kettő pici levél alkotja az őszi lombcsokrot, mikor a tizenkilencedik napon egy megbarnult, vagy inkább szürkés levél érkezik a titokzatos küldőtől. Nos, ez nem tetszik annyira az asszonynak. Meg a következő négy napban is színtelen, elszáradt falevél akad a kezébe, mikor a postaládát nyitja. Ezeket csak a pohár mellé teszi, nem szeretné elcsúfítani az eddig csodálatos színkavalkádot. Viszont ekkor kezd el gondolkodni igazán, mert már egyértelmű, hogy ezek üzenetet hordozhatnak. Eszébe jutott valami, bár lehetetlennek érzi, de mi van, ha mégis. Ha mégis azt jelenti, ami az imént bevillant neki. Kíváncsi, kap e még ezután is valamilyen jelzést. Mert ha nem, akkor talán sejti a levélküldő kilétét. A következő napon is izgalommal nyitja a levélszekrényét. Egy elsárgult juharlevél árválkodik benne. Ez legalább nem száraz, ez még él. Megfordítja, és akkor látja, fekete filccel üzenet van rajta.
„Ugye már rájöttél! Azt mondtad, többé látni se akarsz, de én veled nagyon szeretnék beszélni. Ha bemehetek, hagyd kinyitva a kertkaput.”
Csak áll, és nézi a levélen az írást. Ez a volt férje, Endre írása. Tehát jó volt a megérzése. Most mit csináljon? Ő is szeretné látni, már sokszor bánta meg az akkori hirtelen felindulásból hozott gyors döntését. Körbe néz, de nem látja sehol Endre autóját. Bár az is lehet, már régen másik van neki. Kitárja a kiskaput, ha már ez a jelzés, és gyorsan bemegy a lakásba, aminek az ajtaját azért magára csukja. Ledobja a táskáját és első útja a tükör elé vezet. Már nem az a szép, kisimult arcú nő néz vissza rá, mint akitől anno távozott a férje. Eltelt öt gyötrelemmel teli év, ami nem javított a vonásain. Most egy nyúzott, megtört arc néz vele farkasszemet. Így nem láthatja! Rendbe kell hoznia magát, ha vissza akarja szerezni Endrét. Nyúl a piperedobozáért, kiveszi a púderos üveget, de kopogtatnak. Nem hiszi, hogy máris Endre az, így szalad kinyitni. Szemmagasságban egy nagy csokor rózsa takarja az illetőt. Pont olyan, mint a képeslapon volt. Majd lassan csúszik egyre lejjebb a csokor, mögötte pedig Endre mosolygó arca bontakozik ki.
– Szia! Behetek? – néz a meglepett Dorina szemébe, és kezébe nyomja a virágot.
– Persze. – mondja az halkan, és már csukja is a férfi mögött a bejárati ajtót, majd automatikusan hozzá hajol egy puszira, hogy megköszönje a rózsacsokrot. Ám Endre egyik karja a felesége derekára csúszik, másikkal a nyakát fogja át, és a pusziból hosszú csók lesz. Majd éjszakába nyúló komoly beszélgetés. A férfi kifejti, amit az asszony már sejtett, hogy a tizennyolc gyönyörű színes levél a csodálatos tizennyolc évüket jelentette, a két pici levélke a két gyermeküket, a színtelenek pedig a külön töltött öt évet. És minden levelet a parkban lévő juharfájukról hozott. Már régen eltervezte, de sokáig nem volt bátorsága hozzá. Mostanra viszont már annyira hiányzott neki az asszonya, nem volt képes tovább Dorina nélkül élni.
Endre reggel már innen indul munkába, és ide is tér haza.

…………………….


Matyikó Tibor: Tarka rét - festmény (50x70 cm, olaj-vászon)



***********************************************

 17. VERSEK - CSAK KÖNNYEDÉN… 
 
Vincze D. Julianna: Zsófika
 
Zsófika már nem kisbaba.
Öreg! Ő már a dédunoka,
aki ott sétálgat,
és kedvére kúszik, mászik,
arcával mókázik, figurázik.
 
Mókázik, figurázik, mórikál,
a családja a csodálja jár.
Zsófi a kicsi lány,
"star" fotókat küldözget,
még annyit se ír:„Üdvözlet!”.
 
„Üdvözlet!”, annyit se ír,
ő még nem olvas, nem ír.
Fontosabb a dolga.
Ismerkedik a nagy világgal
Fűvel, fával, szép virággal.
 
Fűvel fával, szép virággal,
szirmon mászó kata-bogárral,
a bájos kis leány.
Homokból sül a süteménye,
téged is meghív ebédre :)
……………………….

Jártó Róza: Alkony

Arcodon zizegő,
Lágy tavaszi széllel.
Hajadba matató,
Türelmetlen kézzel.
Tested becéző,
Simogató fénnyel.
Éveidre mért szenvedéssel,
Nem vagy egyedül.
Cserepes ráncok közt,
Őrzött arcoddal.
Idegen mosolyok,
Bújtatta mosolyoddal.
Virágok szórta,
Mámor ízű álmokban.
Holnapjaid fölé, feszülő vágyakban,
Nem vagy egyedül.
A szív még dolgozik, meg a lélek.
A napfény és te, pihenni tértek.

 2012 májusa.
.............................................

Engel Csaba: Szivárványhidat fest majd a nap
 
Ne kérdezd tőlem az idő mért szalad,
Nézz fel az égre, ringasd el magad,
Álmokat sző e gyönyörű pillanat,
A természet keblében az ég alatt.
Megszólalt a tücsök muzsikája,
S a szélnek lágy hangja citerája,
Csevegnek az éneklő madarak,
Erdő szélén csörgedező kispatak.
Méhecskék zümmögnek a réten,
S bárányfelhők úsznak az égen,
Színpompás gyönyörű lepkék tánca,
Mosolyt varázsol a nap arcára.
Ne kérdezz tőlem mit hoz a holnap,
Elfáradt tested, ringasd el magad,
S szivárványhidat fest majd a nap,
És új erőt kapsz, hogy légy végre szabad.
Az éjszaka csendjében gondolj majd rám,
A legszebb csillagot küldd el hozzám,
S én dalt küldök angyalok szárnyán,
Egy altató mosolyt az égnek arcán.
Ne kérdezd tőlem az idő mért szalad,
Elfáradt tested, ringasd el magad,
Álmokat sző e gyönyörű pillanat,
A természet keblében az ég alatt.
……………..........……

Szőcs Éva: Otthonunk

Harmat csillan napsugárban,
virág pompázik a tájban.
Erdő, mező, tarka pázsit
lelkemnek gyönyörű áhit.
Hegyi patak csobbanása
fülemnek kedves nótája.
Reggel madár dallam csendül,
mintha angyal szólna fentről.
Míg szívem él és dobban,
szeretni fogja a fákat.
Erdőt, mezőt, virágokat,
szellő szárnyán madarakat.
Ember, állat, kicsik, nagyok,
mind Isten munkái vagyunk.
Vigyázzunk, ne tegyük tönkre,
otthonunkat a szép Földet.
…………………..
 
Szilágyi Anita: Augusztus királynője

Augusztusnak legszebb leánya,
Vadrózsából van a koronája.
Nyárutó hódító királynője,
Mézcsókja gyümölcsök érlelője,
 
Dús ajkán édes nedű gyöngyözik,
Buja férfiszem rászegeződik,
Illatmasnijával könnyen lépked,
Virgonc lepke vele együtt repked,
 
Álom, álom, mesebeli álom,
Repülj vele könnyű pilleszárnyon,
Hadd bodorítsa termékenységét,
Adja nekünk beérett szépségét,
 
Nézése elvarázsol bennünket,
Szétáraszt mediterrán meleget,
Szeretnénk, mindig velünk maradna,
Bő kosara kamránkban roskadna,
 
Ragyogj nekünk, forróság gyöngyszeme,
Életkedvünknek vagy a zenéje,
Nevessen veled aranynapsugár,
Hasson át bennünket tiszta fényár.

***********************************************

 18. KRIVÁK - MÓRICZ JUDIT: 
 FÉRFI  AGY – NŐI  AGY 
 - HOGYAN IS MŰKÖDÜNK? - 
      (elbeszélés)
 
Kati  és  Joci  már  15 éve  voltak házasok .Két évente  el tudtak  menni  10  nap  önköltséges  üdülésre. de  külföldre már  nem  jutott  pénz. Fizették a lakástörlesztést, a rezsit. Nevelték a lányukat.  Ennyire futotta.  Kati  egy kis szövetkezetnél  dolgozott az  adminisztráción, Joci meg villanyszerelő volt  egy  étteremben. Egyik  nap  Kati kolléganője   Erzsi  értesítette a kollégákat,  hogy Olaszországba, Velencébe  szervez utat, nagyon kedvezményes  áron. Otthon megbeszélte a házaspár, mert annyira kedvezőek az árak, hogy ők is elmennek Kati cégével, és vinnék Borit a  lányukat.is.
Mivel az étkezést mindenki maga oldotta meg, ez nagyon kedvező 
volt minden szövetkezeti  tagnak.
Krivák-Móricz Judit

*
Két hét állt rendelkezésre a felkészüléshez. Kati bement egy könyvesboltba és kért egy  a  Velencéről  szóló  útikönyvet, amiben  térkép  is  volt.
A bankban valutát váltottak ki megfelelő mennyiségben. Lírát és shillinget is kellett az utazáshoz a forinton kívül. Az Indulás előtt derült ki, hogy Borikának van  egy lehetősége és  elmehet 2 hétre a Mátrába, Ez  lett  volna az utolsó  gyermeküdültetési lehetőség.  Borika ezt választotta. Így alkalom  adódott  az  egyik kollégának - Istvánnak - elhozni  az  anyósát  erre az  útra.
Az indulást megelőző  nap  Kati nekiállt  sütni - főzni.
Két jó nagy méretű  kézipoggyászt  és  egy táskát készítettek el az indulásra. A szövetkezet  elnöknője is jött a többi  vezetővel. A  munkásoknak  pénteken nem kellett bemenni dolgozni.
Késő délután hat órakor találkoztak a kerület központjában. Két buszra  volt szükség  hogy mindenki elférjen és jó  helyen  üljön,mert az út nagyon hosszú volt. Mindenkinek megvolt a kijelölt helye, pillanatok alatt tele lett a busz. Az ülések mellett szépen sorakoztak a hűtőtáskák. Kati maga mellé vette a fehér- fekete nagyméretű táskát, amibe a vacsorájukat és innivalójukat csomagolta. Rövid időn  belül  minden kolléga bemutatta  a  családját  a  többieknek, s igen jó hangulatban vitte őket a busz céljuk  felé. Kinyíltak a táskák és egymást kínálgatták a  finom  édességekkel  és itókákkal.
Eredeti tervüket el kellett vetni, mivel kitört a dél-szláv polgárháború. Így ezen az útvonalon nem mehettek.  Kénytelek voltak Rábafüzes felé menni, és az osztrák - olasz határt érinteni.  Kati elpilledt, el is aludt. Joci meg nagyon szerette volna megnézni az  Alpokot, hisz erre nem járt még az életében. S azt gondolta, talán nem is lesz már rá módja. Igazán szép  akkor lett az út amikor  az olasz  területre értek. A hatalmas és csodás hegyek látványa kárpótolta az alváshiányt. 
Hajnali  hat  órakor érték el az olasz határt .A  határőrök  feljöttek  a buszra és kérték  az  útleveleket, Erre  Kati is felébredt  a  határőrök leellenőrizték az  útleveleket és Jocié  nem  volt  aláírva. Egy kis lámpa fényénél firkantotta alá..
Leszálltak a buszról. irány a mosdó és a friss ruhacsere.Reggel  9  órára  értek  Velence  központjába. Miután leszálltak Erzsike mondta: mindenki a maga programja szerint mehet   de  egy kikötés van: délután  4  órakor itt találkozunk ebben a megállóban. Öt perc áll  rendelkezésre  a  busznak,  és indulni  kell, mert jön a  többi busz  és aki  nem ér  addig ide,  az sajnos  lemarad.
Két nagy csoport szerveződött.
De Kati és Józsi egyikhez sem kapcsolódott, Ők úgy voltak, hogy egyéni  városnézést  akarnak. Tudták,  hogy  nem fognak  se  múzeumba se  egyéb  helyre  így eljutni,  de  őket  vonzotta az olasz nép,  az  utcák  hangulata, Egy jó olasz  kávézó  kipróbálása, s ami még  belefér. Náluk volt a kiadvány a térképpel.  Józsi nagyon jól tudott tájékozódni még a számára is idegen terepen.  Kati rettegett. 
Ő tudta, hogy borzalmasan tájékozódik, és nincs térlátása. Teljesen Józsira kell hagyatkoznia és lehetőleg félelem nélkül.  Az utcán próbálta az utcaneveket elolvasni, valahogy nem jött össze. Ő  nézte a környezetet,  az üzleteket, boltokat a csodás  épületeket, pompás  templomokat.
Nyár vége volt augusztus, de vakítóan sütött a nap,  és nagyon meleg  volt, amit  a  tengerről jövő  szél  valamelyest  enyhített .Hófehér  ruha volt  a házaspáron. pont  a  nap miatt. Elindultak szépen egy nagyon széles úton csodálva a látnivalókat.
Az úton sok papot és apácát is  láttak Az emberek vidámak.  közvetlenek  voltak, kérdezték honnan jöttek?Amikor  említették, hogy Magyarországból  Budapestről jöttek, nagy volt az ováció. Puskás Öcsi nevét emlegették mosolyogva.
A  széles  úttól  balra  fordultak  és  találtak  egy boltot, oda  bemenetek  A  kirakatból  látszott, hogy ez  egy pékség(?),  vagy  valami hasonló. Bent az üzletben alig hittek a szemüknek, olyan pékáru költeményeket láttak, amiket addig még nem Az egyik kenyérféleségnek kinyílt toboz alakja volt. Kifőzni való tésztát is találtak számtalant, Ezeknek mindenféle színe volt, a zöldtől a lazacszínig mindenféle. Alig akartak kimenni a boltból annyira élvezetes volt a látvány.
Gyalogoltak tovább a kacskaringós úton. Szebbnél szebb terek, templomok, paloták. múzeumok és még egy színház is az útjukba esett.  Az  egyik kis térnél megálltak, A  tér közepén  egy kis szökőkút  állt. Annak a lábához leültek és megették az otthonról hozott ebédet. Miközben ettek körbe néztek itt is, a téren egy kis templom meg egy nagyon szép kis palota állt.
Elérték a Szent Márk teret, bementek és megnézték belülről  a Bazilikát. Kijőve galambokat etettek és fotóztak ahol csak lehetséges volt. A téren volt egy bolt, ott egy tengerészsapkát  vettek Borikának.
Kati elsétált a tengerig és levéve a cipőjét addig a lépcsőig merészkedett,  amivel elérte  a  térdét a víz.  Olyan nincs, hogy én itt vagyok, és nem nézem és próbálom ki a tengert nevetett.
- S neked pont itt és most jutott ez az eszedbe? -  nevetett Józsi is. A járőröző csendőrök is mosolyogtak a bajszuk alatt, 
Nem indultak el a halpiac irányába, hanem ellenétesen, a másik oldal felé  vették az irányt.  Hatalmas hat emeletes tengerjáró hajót vettek észre. Ilyet még csak a filmekben láttak.  A hajó mellett törpének érezték magukat.
De jó lenne egyszer egy ilyenen utazni mondták ki hangosan a gondolatukat. Aztán betértek egy presszóba valamit inni, meg lepihenni egy kicsit. Én elmegyek az illemhelyre, addig te rendelj nekem egy igazi jó kapucsínót mondta Kati.  Visszajött és már ott is gőzölgött az illatozó kávé. Józsi  itta a finom  hűsítő  sört, na és most jött el a fizetés, Na,  az  érdekesre  sikeredett .Józsi  nem  tudott  csak angolul, a pincér  németül  és  Kati meg magyarul. A  végén a pincér oldotta meg  a helyzetet,  fogta magát  és hozott egy blokkot amiről le lehetett  olvasni hogy mennyit is kell  fizetniük.  Még maradt idejük a busz indulásáig, és vaktában elindultak ki a nyílt tenger irányába.
Egy idő után Józsi megszólalt igen megszeppent hangon:
-  Nem  tudom merre vagyunk…, eltévedtünk…!
Ránézett  Katira,, ő meg  vissza…
- Nézd, én  tudom, hogy pocsék  a  térlátásom,  és most már minden mindegy…. De engedd  meg, hogy most  én irányítsak, ha így is meg úgy is elkésünk  A  busz  el fog  menni – mi meg,  ha ez megtörténik -  akkor  kitalálunk  valamit.
Józsi elgondolkodott. Hát most már tényleg mindegy,,,
- De te honnan tudod az utat?- kérdezte Katitól.
- Nézd én az úton az épületeket, templomokat kis  üzletek  kirakatait néztem. Ezek adnak nekem támpontot.
- Legyen  mondta  Józsi, Lesz, ami lesz!
Kati fogta magát és elindult és közben mondta:
- Ezen az úton az előbb egy hölgy cicákat etetett főtt tésztával. Ott vannak még a macskák, onnan meg majd mondom tovább az utat. Most lefordulunk balra és megyünk egy darabig egyenesen. Az út végén van egy pizzéria, nyitott terasszal. Ott megint balra kell fordulni és menni az  úton addig, amíg el nem érünk  egy fahídig. Azon átmegyünk és velünk szemben lesz egy üzletsor,.
Úgy is volt. Az első üzlet az egy férfiruha szalon. Mellette  van  egy üvegműhely, Annak a  kirakatában ki  van  állítva  két delfin amiknek  szép kék  színe  van. Józsi csak hallgatta Katit,
- Te erre emlékszel? - kérdezte.
- Igen - volt a válasz -, most megyünk előre ezen az úton, s egy térre érünk.  A tér  bal oldalán  van  egy  színház, a nevét  nem tudtam megjegyezni .  A  tér közepén itt  is  van  egy   kisebb  szökőkút.  és  szép  kis  paloták  övezik az egészet. Most megint balra fordulunk és egy egyenesebb szakasz következik. 
Kati egy idő után felszisszent. A lábára nézett és azt látta, hogy az új fehér cipője piros lett a vértől. Azonnal lekapta a lábáról. A cipő vadonatúj volt. nem volt bejáratva és a varrások felmarták a meleg miatt a lábfejen a bőrt. Fogta magát lekapta a lábáról a cipőt, amit egy közelebbi szemetesbe beledobott, s úgy mezítelen lábbal ment tovább, immár kényelmesen és felüdült lábakkal.
Nemsokára meglátod a pékszerű boltot jobb oldalon mondta. Innen megint balra fordulunk  és  kiérünk  a  nagy és széles  útra, ami  a buszmegállóhoz  vezet. Útközben megálltak egy kis kétkerekű
kocsi mellett  és vettek egy PET palacknyi  EVIANI  vizet, ami  majd jó lesz hazafelé  az  útra.  Ott helyben megittak fejenként egy - egy kisebb palacknyi vizet, ami felfrissítette őket.
Elsőként érkeztek meg a buszmegállóba, Még azon is járt a fejük, hogy itt maradnak és a busz nélkülük indul el. El  sem  hitték, hogy ilyen kalandosra sikeredik ez  a  nap.
- Katicám! - mondta Józsi -, hát nagyon megleptél azt tudod- e? Sok mindennel voltam felkészülve a mai napra, de arra nem, hogy eltévedünk, én nem tudom hol is vagyunk. Az meg végképp meglepett, hogy te leszel az, aki visszaviszel minket az úton.
- Nézd -mondta Kati-, én mindig megbízom benned és nem félek melletted, neked nagyon jó a tájékozódó képességed,  le a kalappal előtted. Én meg attól féltem, hogy mivel nem ismerjük a nyelvet ez lesz a bajunk. S van még  egy  dolog: mi nők egészen másra koncentrálunk, mint ti fiúk. Én  memorizáltam  az utat, nagyon komolyan vettem pont, azért mert  a terep  ismeretlen volt mind a kettőnknek. .A szép házak, üzletek, templomok, terek, és a színház egy - egy támpont volt nekem. Megjegyeztem még azt is, hogy mit látok a kirakatban! Nektek, fiúknak a  fehér állományotok a több (ami a térben való  tájékozódáshoz  kell), míg nekünk lányoknak a szürke állományunk a fejlettebb  az agyban, ez meg  a memória  helye
Na, ez a különbség a férfi agy, és a női agy között.

2020.04.17.
.................................

Zsigmond István festménye - cím nélkül


***********************************************

 19. ÉLETÉRZÉSEK -  VERSBEN 
 
Aurora Amelia Joplin : Régi kabát

Letettem a régi kabátot,
szennytől terhes, súlyos múlt,
zsebeiben elfojtott szavak,
varrásain fájó, halk indulat.
Valaha melegített talán,
de most csak szorított,
minden gombja emlék lett –
rájuk már nincs szükségem.
Először csak néztem, némán,
ahogy ott lóg – árván, mozdulatlanul,
mint egy üres báb, kiégett álom,
mit az idő sem akar tovább hurcolni.
A por benne rég leülepedett,
akár bennem a régi sérelmek,
de most már lépek, kabát nélkül,
és lélegzem – először szabadon.
Már nézegetem az új kabátot,
új lehetőségeket, a boldog jelent.
Színét még nem tudom – de érzem:
könnyű lesz, tiszta, és rám szabott.
……………......….
 
Ézsiás László: Én nem akartam soha rosszat
 
Én nem akartam soha rosszat,
Csak egy kis fényt sötét ablakokba,
Szikkadt mellkasokba jó szívet...
Cserébe a sors majd megfizet.
 
Én nem akartam soha rosszat,
Csak meghúzódni egy sarokban,
Megtanulni olvasni és írni,
Szeretni, nevetni és sírni.
 
Én nem akartam soha rosszat,
Csak szót fogadni a nagyoknak,
Hatalmas nyomaikban járni,
S alkonyatkor csókra várni...
 
Én nem akartam soha rosszat,
Csak szerepelni a lapokban,
Nekem legyen legnagyobb szívem,
És tudjak adni mindenkinek.
………………………
 
Pitterné Nyilas Enikő: A hírnévről
(Enikő – szócseppek)

Kicsi harang vagyok,
nem kongatok,
néha – néha,
halkan szólok,
savanyúra
mézet hordok,
keserűt
szívemmel oldok.
Nem kenyerem
a dicsekvés,
nálam a szív,
nálad az ész,
tudás előtt fejet hajtok,
mezei virág maradok.
Eltaposnak kemény csizmák,
szél viszi szívem illatát,
földdel egyenlővé tesznek,
megtalálnak, kik keresnek.
 
2025.június 18.

***********************************************

 20. NAGY VENDEL: ÁLOMBELI TÖRTÉNET 
 - A BOHÓC ORR - 
 
 A múlt században, leírni is borzasztó, a hetvenes évek első éveiben kezdtem el írogatni, a magam, és fiókom számára, és a hosszú évek során rengeteg fiókból előkerült, és megjelent írás látta meg a napvilágot először mártogatós, majd töltő, utána golyóstollamból. Manapság már a számítógépen próbálom megváltani a világot, eléggé naivan, és a hatvan évemmel, illetve a negyven év irodalmárkodásommal még mindig nem jutottam el odáig, hogy tanuljak belőle, vagyis hogy sem a gordiuszi csomót nem tudtam megoldani, sem a spanyolviasz feltalálásában nem jutottam előrébb elődeimnél. hogy egyebekről ne is beszéljek.
Gyakran fellépek felkérésre különféle rendezvényeken, előadásokon verseimmel, és előfordult már, hogy a műsor után beszélgetésbe torkollik az est, és különféle dolgok kerülnek szóba, és előttem nincs titok, nincs tabu téma. Az író ember számára elkerülhetetlen dolog hogy a politika mesgyéjére ne tévedjen, és ilyenkor megkérdezik a pártállásomat, s ekkor előveszem a mindig zsebembe lapuló piros bohóc orrot, és azt feltéve mondom, bohóc ne politizáljon, mert én soha nem osztom meg a közönségemet, hogy a jobboldaliak jobbra, a baloldaliak balra üljenek, ami fura lenne, mert az nekem fordított volna, ami nekem jobbra, az nekik 
balra, és máris meglenne a baj, a közönség 
az közönség , csupa nagybetűvel.
Nagy Vendel szerkesztősége

Akkor látják hogy ezzel nem jutunk sehová, s ilyenkor megkérdik, hogyan írok, mi adja az ötletet, mennyi idő alatt készül el egy vers, rutint ad e a negyven év. Ekkor mondom, van olyan vers, ami öt perc alatt elkészül, nem tudom olyan gyorsan írni, ahogy a gondolatok megkívánnák, és van olyan vers, amit öt év után sem fejeztem még be, s talán nem is készül el soha. Hiszem és vallom, hogy mindenről lehet írni, a leghétköznapibb dolgokról is, ha van hozzá alapgondolat. Egyszer valaki az utcán megállítva, egy rendezvényre kért tőlem verset ,hogy küldjem el neki emailben, de én már akkor tudtam hogy nincs is ilyen versem, Mondtam ha hazaérek küldöm, mert nem mondhattam hogy nincs is ilyenem, ha ő feltételezte hogy nekem van akkor lesz. Hazamentem, megírtam és elküldtem. A feltételezést megerősítve nem mondhattam nemet.
Hogy a negyven év alatt lehet e rutint szerezni, erről mindig egy történetet szoktam elmesélni a még mindig kitartó közönségnek.
A bohóc hosszú orrú, hatalmas cipőjében botladozva bejön a porondra. Körbejárja kétszer a fűrészporral felhintett manézst, néha emelgeti a gyerekek felé szalmakalapját, piros orra , füléig kihúzott piros szája, jellegzetes karaktert kölcsönöz arcának.
A harmadik körnél a bejárattal szembeni főhelyre leteszi a hóna alatt behozott szétnyitható kicsinyke asztalkát. Közben a gyerekek visonganak, nevetgélnek, a felnőttek elnézően mosolyognak. A Vendi bohóc hatalmas zsebeiből előkotorász egy szál gyertyát, másik zsebéből egy hatalmas doboz gyufát. Ügyetlenkedve meggyújtja a gyufát, majd azzal a gyertyát, s odaragasztja az asztalka közepére. Tenyerét összetapsikolva , kalapját két kézzel emelgetve, láthatóan örül az eredménynek és a sikernek. Vidáman körbejárja a porondot nadrágtartóját húzogatva,, és végül megáll az asztallal szemben a főbejáratnál.  Nadrágzsebében könyékig turkálva, egy csomag vadonatúj kártyát vesz elő. Kibontja, mert a mutatványhoz csak új, kemény lap a jó, a megfelelő. Fél méterről, egyik kezéből a másikba repítve keveri a paklit, és kiveszi a piros ászt. A többi kártyát ajándékba adja a meglepett gyerekeknek. Hangos szóval elmondja a feladatot, a kártyalappal próbálják eloltani a helyükön maradva az égő gyertyát. Bizony, senkinek nem sikerül. Ekkor a bohóc erősödő dobpergés közepette vízszintesen elrepíti a piros ászt. A tízméteres repülés után a lap eltalálta a kanócot, és elkoppintotta a lángot. Hatalmas ováció, cintányér csengés, a zene felerősödik. A bohóc kalapját lengetve diadalmasan körbejárja a porondot, és learatja a sikert. A gyerekek tapsolnak, hiszik a csodát, ami egy ideje minden nap sikerül, de van egy valaki aki trükköt sejt a produkció láttán. Értetlenkedve felkeresi a lakókocsija felé igyekvő artistát.
- Árulja el nekem kérem, hogyan csinálja ezt a páratlan produkciót?
- Semmiség az egész, csak gyakorolni kell... feleli a bohóc.
- És mennyit gyakorolta?
- Csupán csak nyolc órát.. volt a válasz.. - Csak nyolc órát, ? hitetlenkedett a néző. - Igen, de naponta, és negyven éven át.asztal, gyertya, kártya, eldobni elalszik. Meddig kell gyakorolni?  nem sokáig, csak minden nap.. nyolc órát, és negyven éven át. Ja, ha csak úgy nem..nyolc órát, naponta negyven évig.
- Jaj már megint reggel van...
 
2015.

***********************************************

 21. WESSELY GÁBOR – ANEKDOTÁK 
    
  (Bakakalandok)

 Szép idő volt

Ha nem volt semmi tennivaló, hevertünk az ágyon, és ha valaki fingott, kórusban mondtuk: Ilyen legyen a menyasszonyod lehelete! Így köszönj, ha hazamész! Így mutatkozz be az anyósodnak!
Teltek-múltak az órák, és reménykedve tekingettünk az ajtó felé, hátha jön egy tiszt, és elvisz bennünket valami jó kis munkára: vaságyat smirglizni, fűtőolajat pumpálni, vagy moslékot szállítani a konyháról a disznóólakhoz. Szép idő volt!
 
Wessely Gábor
 Szolnoki kaszárnya, 1980. Összezárt, unatkozó emberek szórakoztak azzal, hogy a rangban alattuk lévőket megalázták. Ez volt a Magyar Néphadsereg. A katonának elfoglaltságot kell adni, különben hazagondol! Fogkefével megtisztíttatott szögesdrót, sóderhordatás sapkával, lövészteknő-ásatás evőkanállal. A tiszt a tiszthelyettest, a tiszthelyettes a sorkatonát szívatta. Talán nem is rosszaságból, csak hogy teljen az idő. A 2 év, a 25 év szolgálat.


*
Moha bácsi
 
Moha bácsi, az alakulat egyetlen zászlósa intézte a tisztacserét. Összeszedette az ondófoltos lepedőket és pizsamákat, levitette a mosodába, és felhozatta a váltást. Mindeközben a darabszámot gondosan ellenőrizte. Évtizedek óta ennek a hivatásnak élt.
A Rákosi-időktől kezdve erősítette hazánk nemzetvédelmét. Amikor letöltötte az akkor hároméves sorkatonai szolgálatát, megkérdezték tőle, hogy kíván-e tovább szolgálni. Mondta, hogy nem. Megkérték, hogy menjen be egy szobába, és gondolkozzon még ezen a dolgon. Egy óra múlva kihívták, s mivel még mindig nem óhajtott a sereg kötelékében maradni, visszaküldték. Újabb óra elteltével, amikor már éhes is volt, szomjas is volt, pisilnie is kellett, aláírta a továbbszolgálatról szóló papírt.
Így választotta ezt a hivatást.
 
*
Tavaszi álcaháló az őszi erdőben
 
Hadgyakorlatra települtünk ki az őszi erdőbe. Felhúztuk a tavaszi álcahálót, úgyhogy ha az ellenség addig nem vett észre bennünket felderítő repülőiről és műholdjairól, akkor most már biztosan kiszúrt. Rügyezés az elmúlásban. Friss hajtások az avar között.
A szovjet műholdakról azt tanultuk a földmérési főiskolán, hogy kizárólag a szocialista országokat fényképezik, térképkészítési célból. Más állam légterébe érve automatikusan kikapcsolnak. (Bizonyára érzékelik a piros vonalakkal jelölt határokat.) Persze az imperialisták légi felderítői nem ilyen gálánsak!
Alakulatunk közkedvelt zászlósa, Moha bácsi nagyon szeretett engem foglalkoztatni. Kijelölte a tábori vécé helyét egy tisztás szélén, és megbízott a kiásásával. Csakhogy, mivel a hadgyakorlatnak szakmai részei is voltak, nekem a geodéziai előkészítésnél is akadt tennivalóm. Ehhez Lukács alhadnagy kölcsönkért egy órára. Moha bácsi nehezen engedett, mert meg volt győződve arról, hogy az ásóhoz senki más nem ért, csak én. A teodolit meg nélkülem is elműködget. Ám, mivel egy alhadnagy magasabb rangú elvtárs egy zászlósnál, nem ellenkezhetett.
Mire visszaértem Moha bácsihoz, a latrina már elkészült. Épp a százkilós Pap őrmester tesztelte. Kiállta a terhelési próbát, és prímán működött a gravitáció.
Moha bácsi örömmel fogadott, és körülnézett, milyen feladatot adhatna. Mivel semmi más nem jutott eszébe, felszólított, hogy gereblyézzem össze a faleveleket. Az őszi erdőben. 

 ***********************************************

 22. SZERKESZTŐI ÜZENETEK 
 

Kedves szerzőtársaink!
Fontosnak tartom, hogy a Magazin mindig a megfelelő időben kerüljön az olvasókhoz. Számomra ez azt jelenti, hogy „biztonsági okokból” több lapot szerkesszek
egyszerre. Ezért azt a gyakorlatot vezettem be magam számára, hogy egy – két hónappal előrébb tartsak, mint a tényleges dátum.
Itt jönnek be a szerzőtársak! Arra kérek mindenkit – ha lehet - , hogy ne az aktuális hónapban gondolkodjanak, hanem egy – két hónappal előrébb.
Természetesen mi nem vagyunk „hatóság”, ahol szoros határidők vannak. Ha valakinek az előre dolgozásra nincs lehetőség, hát az sem tragédia…!
*
Még egy kérés főleg az alkotó társakhoz: aki már régebben küldött magáról fényképet, de úgy érzi, hogy azóta jelentős mértékben megváltozott a külsője
(természetesen előnyére…!), nos,  azok újabb fotóit várom a Magazin számára! Előre is köszönöm!
A szerkesztő.
…………………….

Csomor Heni segítő munkatársam jelezte, hogy a Magazinnal kapcsolatos észrevételeket, megjegyzéseket az ő e-mail címére küldik/ külditek.
Arra kérek mindenkit, hogy hozzám, a szerkesztői e-mail címemre ( veghelyo@t-online.hu) juttassák/juttassátok el ezeket, mert érdemben engem érint, és az én kompetenciám az ezekre való reagálás!
Köszönöm! A szerkesztő.
………….........…

Ön a Megszólalok Művészeti Magazin legújabb számát olvassa.
Jelentkezését, hozzászólását a következő elérhetőségekre várjuk.
Címünk: Véghelyi József -  MMM szerkesztősége,  
7100 Szekszárd Csapó Dániel utca 27.
E-mail: veghelyo@t-online.hu
...................................
..........................

Magazinok küldése:
MINDENKI MEGKAPHATJA SAJÁT EMAIL CÍMÉRE.
Kérje a  szerkesztőtől. A MAGAZIN INGYENES.  
…………………
 
Továbbá tájékoztatjuk olvasóinkat, hogy a Művészeti Magazint teljes tartalmát feltettük a Netre. Ez az új megjelenési forma a látók számára készült, amely formázott betűket, színeket és képeket is tartalmaz. Ennek elérhetősége a következő linkeken lehetséges:

http://megszolalok.blogspot.hu

http://www.muveszetimagazin.blogspot.com
………………

A lap ingyenes, kérje a szerkesztőtől. Írásaink tartalmáért az adott írás szerzője felelős.
Köszönjük a külső munkatársak közreműködését.
A szerzői jogokat fenntartjuk.
Van olyan olvasó, aki kinyomtatta több oldalra a szöveget, és összekapcsolva, lapozható olvasmányt kapott.  Így sem rossz!
Az oldal akadálymentes, olvasó programmal a vakok is elolvashatják.
Az esetleges sajtóhubákért elnézést kérünk.
………………
Kedves olvasóink !
Néhány operatív információt kell megosztani Önökkel. Sokan jelezték, hogy a színes magazin blogoldalán mindig csak a legújabban feltett újság jelenik meg, pedig a régebbieket is szeretnék olvasni. Ennek semmi akadálya nincs, ugyanis ugyanazon az oldalon elérhető az utolsó 20 Magazin!
A megoldás a következő: a képernyő jobb felső részén látható a "Blogarchívum" felírat. Ez alatt különböző dátumok és hónapok vannak, amelyek mellett láthatók kis fekete háromszögek. Ezek tartalmazzák a régebbi számokat. A háromszögekre kattintva "legördülnek" azok az újságok, amelyeket abban a hónapban tettünk fel. Most már csak ki kell választani kattintással a kívánt újságpéldányt. A háromszögre újból rákattintva bezáródik az az év, vagy hónap, s újabb újságot lehet kiválasztani olvasásra!
 
Mindenkinek jó olvasást, és kellemes szórakozást kívánunk az újság külső és belső                                                      munkatársai..                                                    
.............................
Megszólalok Művészeti Magazin 1508 lapszám - 2025. augusztus
…................................

VÉGE